József Attila személyisége és az Óda

A költőnek nemcsak a magyar, hanem a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét 1933-as élménye váltotta ki, de benne van a nőkkel kapcsolatos rajongásainak lenyomata is. Első dolgom vázolni, mi a szerelem? Nincs rá egyetlen meghatározó szó, de még mondat sem. Ráadásul az emberiség koronként, népenként, kultúránként másként éli meg. Ebből következik, hogy az ösztönkésztetés mellett van egy tanult, elsajátítható társadalmi formája, amelyhez az adott közösség erkölcsi normái, gazdasági megfontolásai kötődnek.

Vicclapokban lehet látni, hogy a hordatársadalomban a férfi egyik kezében a meggyőzés nemes eszközét, a bunkósbotot fogja, a másikban nőnemű párja haját markolva a földön húzza barlangjába. A nőrablás mint társszerzés egyes területeken és kultúrákban ma is ismert. A művelt ókori népeknél a heteroszexualitás mellett nyíltan jelentkezett, sőt például a római birodalom elitjénél bizonyos előnyt is élvezett a homoszexualitás, a pedofília, gerontofília, incestus és a szexualitás más, az átlagember számára kevésbé gyakorolt, szokatlan, megvetett vagy üldözött formája. Ismert a többnejűség és a többférjűség. Azt is szögezzük le, hogy az ember örökölt ösztönei szerint nem monogám, hanem poligám. A házasság ugyanis nem jó, de jobbat sem találtak ki. A több társ kapcsolatából kialakult szexuális közösségek gyorsan fölbomlottak, mivel, ha két ember között tartós, szoros kapcsolat alakult ki, megjelent a féltékenység és az irigység. Nem tűrték el, hogy harmadik, sokadik is merítsen boldogságuk patakzó vizéből. Ugyanakkor korunk bizonyítja, hogy a monogám házasságok egyre gyakrabban fölbomlanak, vagy nyitott házassággá, illetve titkolt szeretőtartássá alakulnak. Mondhatnánk, nem jó se így, se úgy.

A szabadosságot, amikor ez a divat és szokásmód kiélte magát, mindig fölváltotta az erős kötődés, rajongás és hűség. A lovagkorban a hosszú udvarlás, erkélyek alatti szerenád nagy beteljesülése volt, ha az imádott nő kacéran kissé följebb húzta padlót söprő szoknyája alját, és kivillantotta bokáját. A reneszánszban, amikor az emberi test ábrázolása, és a test élveteg vágyainak kielégítése ismét jogot nyert, visszatért a szerelem ezernyi árnyalatának kibontakozása. A kacér hódítás az emlőbimbó feletti mély dekoltázzsal, a férfinadrág elején hagyott jókora pénisztasakkal. A viktoriánus korszak azután mindezt prüdériába csomagolta. Közben a társadalom elkülönült. Más nemi erkölcsök szerint élt a nép, a közép- és az uralkodó osztály. Az erkölcsöket minden nagy világvallás másként igyekezett szabályozni, ezért a szerelmet a történelem, az egyház, a politika, a vagyon, a hagyomány, az érzelem és a természetes biológiai ösztön irányította. Szegény szerelmesek, nem is tudják, hogy kapcsolatuk milyen sok hatás által válik azzá, amivé lesz, és ebből mennyi a saját vágyódás, mennyi a szerzett ismeret, vagy a rájuk szabott elvárás.

Mindehhez kapcsolódik az egyéni belső kívánalom. Emberré válásunk egyik nagy értéke, hogy a szexualitás megnyilvánulása és gyakorlása már nem időszakhoz kötődik, mint az állatoknál, hanem egymás között létrehozott közös testi-lelki ingerületek alapján kiváltható. Kell hozzá biológiai, nemi érés, hormontevékenység, fejlett ösztön, kultúrembereknél bizonyos Én-fejlettség, kölcsönös rokonszenv, amelyhez szükséges a másik testének, szellemiségének és lelkületének elfogadása. Alapvető az a kívánalom, hogy "én vele óhajtom megosztani érett petém és magom", hogy egymással sejten belül kölcsönösen elvegyülve, új életet teremtsenek. A szerelem tetőzése ugyanis nem csupán az aktus végén következik be - ez csak elsődleges, de nem kellemetlen hozadék -, hanem végső soron a közös utód létrehozásában és fölnevelésében teljesül be.

Az egész nemi vágynak és szerelemnek embernél, állatnál egyaránt az agy az irányítója. Csakhogy az állatnál nem alakult ki olyan lelki élet, amely az emberi szerelmet humanizálta, és a vágyat vágyódássá alakítva, megszépítette. Itt van az a minőségi különbség, amely érzésvilágunk szerelmi részét fölemelővé teszi, és az igazi boldogságot nyújtja. Minden ember életének legnagyobb vágya: boldognak lenni. A próbák, kísérletek tapasztalatok és fölmérések szerint valamennyi egészséges testtel rendelkező ember legnagyobb boldogsága, ha benne szeretet fejlődik ki egy másik ember iránt, azt megoszthatja vele, és viszonozva, társától is megkapja. Ki ne törekedne erre?

Fontos kérdés: a szerelem meddig magánügy, és mikor válik közüggyé? A válasz ott kezdődik, hogy bár ismert a plátói, testiség nélküli szerelem, amelyről sokszor a kiválasztott társ nem is tud, az érett egyéniséggel rendelkező párok szerelméhez a szexualitás is társul. A testi-lelki-szellemi együttlét a boldogság csúcsa. Ez sajnos nem minden partnerkapcsolatban alakul ki, egy-egy eleme hiányzik vagy hiányos. Addig, amikor a párkapcsolat lelki és szellemi, mondhatjuk, hogy magánügy. Ott kezdődik közüggyé válni, amikor belép a nemi érintkezés, és annak esetleges következményei: a betegségek megjelenése, undor kiváltódása, áldott állapot, családalapítás, erőszakos magatartás kiütközése, elhidegülés, válás, magára hagyott szülő és gyermek. A folyamatban erősödik a társadalom szerepe, igénybevétele, segítésének kérése, végül a rend törvényes helyreállítása, amely a közösség számára már anyagi áldozatokkal is jár. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy elhamarkodott házasság válással, gyermektartási kötelezettséggel, az elhagyott társ és utód lelki, olykor fizikai megtöretésével jár-e? Bizony, a szerelem édes gyümölcse itt már közösen fogyasztott, fanyar vagy rothadó bogyóvá válik.

Az alkotó ember a legérzékenyebb minden, a saját szervezetéből és a külvilágból, a társai felől érkező ingerekre. Közülük szavakba öntve, legszebben a költők tudják érzékeltetni azt az összetett folyamatot, amely lejátszódik bennük. Két embernek nincs egyforma szerelme. Ennek az állapotnak az átérzése mindenkiben másként jelentkezik. Ez alkotási folyamat: mit tudunk kihozni saját és társunk érzékeiből és érzelmeiből? A hevület meddig fokozható az ágyban és a lélekben? Ki lehet zárni a testet és plátói érzéseket táplálni, vagy nem törődni a szívvel, és a test vágyainak hódolni. Mindkét eset törött szárnyú madár, amely csak akkor tud igazán szárnyalni, ha teste és lelke a felhők fölé emeli.

József Attila, aki számomra is a XX. század legnagyobb magyar költője volt, tudott egekbe repülni. 1933-ra, amikor az Ódát megírta, már szerelmi tapasztalatokkal rendelkezett, verse ezért válhatott a világirodalom egyik halhatatlan lírai költeményévé. Hozzájárult az is, hogy érett felnőttként a lelkében egyre több szerelmi csalódást hordozott. Addigi párválasztásai nem jártak minden értelemben teljes kielégüléssel, beteljesüléssel. Amikor a boldogsághoz hiányzik még valami, ez az a lelki állapot, amely az igazi költőt alkotásra bírja, mert a vágy teljesítetlen, és az eddigi mulasztást igyekszik a megálmodott teljességgel elérni. Ezért alakul ki az ilyen érzelmekből, csalódásokból az utolérhetetlen költészet, mert amit József Attila is érzett, más ember nem érezhette. Esetében a politikai, vallás- és társadalomerkölcsi nevelés nem tud olyan befolyást gyakorolni, hogy az egyedi hangulatot kilúgozza, vagy közönségessé tegye. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy az igazi költő kielégíthetetlen. Az a világ, amely benne tetejetlen fává terebélyesedett, sok levelet képes befogadni és maga is nevelni, de mindig maradnak új hajtásokra váró, üres ágai. Mire kihajtanak, mellettük kinőtt az újabb gally, amely lombosodni kíván.

Azt ne higgyük, hogy a boldogság egy pillanatra sem érinti az ilyen alkotót, de ez nem két ember összeolvadó harmóniájából ered, hanem abból az élményből, amikor a jól sikerült remekkel, a poéta egy költeménnyel elkészül, és az utolsó mondat végére kiteszi a pontot. Ez felülírhatatlan beteljesülés és kielégülés, mivel itt a testi-lelki boldogságon túl megjelenik az intellektuális szellemi érték, amely többé nem ismételhető. Ír még kiváló költeményeket, amelyek hasonló élményt nyújtanak, de mind más, soha többé nem adja azt a káprázatot, amelyet az a bizonyos vers váltott ki benne. A belső érték bimbója egyszer-egyszer hoz virágot, de az nem hervad.

Milyen körülmények játszottak közre József Attilánál, hogy emberi, és ezen belül a szerelmi kapcsolatai nem nevezhetők sem átlagosaknak, sem egészségeseknek? Arra a tényre kell visszautalnom, hogy bár a szerelem kezdetben magánügy, bennünk visszamenően szüleink, elődeink, több nemzedék átélt, öröklődő lenyomata szunnyad, és minden párkapcsolatunkat tudtunk nélkül alakítják. Még az aktusnál sem vagyunk egyedül: bennünk őseink is szeretkeznek. Nem ismerjük, hogy József Attila esetében, legalább hetedíziglen milyen egészséges és kóros folyamatok játszódhattak le az elődök szerelmi életében, és ezek hol, mikor, és milyen fokon jelentkeztek a költő kapcsolataiban.

Tudott, hogy a hozott tulajdonságok kibontakozását befolyásolja a neveltetés és a környezet hatása. József Attila esetében elsődleges volt az anyahiány. Az anya személye minden ember életében meghatározó. A születést követő laktációs szimbiotikus kapcsolat oldódása után is megmarad a "jó anya" ideálja, és a szeretett lény közelségének igénye. A költő még kisfiú, amikor apja elhagyja háromgyermekes feleséget, aki kénytelen nevelőszülőkre bízni a két kisebbet. Így került József Attila is Öcsödre; távol a "Mamától", akinek közben élete fönntartásához "kékítőt kellett oldani az ég vizébe".

Elképzelhető, micsoda kulturálatlan emberek nevelik a gyerekeket, akik nem ismerték az Attila utónevet, és éveken keresztül Pistának szólították. Ezzel a fiú saját identitását károsították, és az Én-fejlődését hátravetették. Hiába volt ott kisebbik nővére és faragatlan nevelőszülei, elindult az elmagányosodása, amely egész életében megmaradt. Ez kezdetben még nem társtalansága, hanem anyja utáni vágyódása. A zsenik lelkük mélyén mindig magányosak. Az ember bio-, pszicho- és szociális lény. Katasztrófa, ha mindhárom területen egyedül marad, és nincs ragaszkodó társa, csak önmagába kapaszkodhat!

A biológiai mama, ha jó szülő, igazi édesanya. A szabályosan fejlődő egyéniség életében mindig a legnagyobb és legbiztonságosabb fogódzó. Szeretete semmivel sem pótolható, megszerezni nem lehet; adottság, amely van, vagy hiányzik. Ha még él, idős fejjel is lelki kapcsolatot keresünk vele, és csimpaszkodunk rajta. Elképzelhető, mekkora törést jelentett az érzékeny lelkű József Attila életében, hogy elszakították anyjától. A gyerek ekkor még nem értette a szegény sorsot, a teljes anyagi kiszolgáltatottságot, azt, hogy nem az anya dobta el gyermekeit, hanem a társadalom választotta el őket egymástól. Erre később rájött, de akkorra kialakult benne a düh ellene, és a számonkérés indulata anyja iránt, amelyet még az édesanyja halálakor sem tudott magában föloldani. Az Óda után egy év múlva, 1934-ben írta a Mama című versét, amelyben azt vallotta, hogy "Már egy hete csak a mamára gondolok...." Az anyától elszakított gyerekben nemcsak féltékenység, hanem irigység is kialakul, amelyet egyéni önzéssel színezett a természet:

Amikor 1931-ben megírta az Anyám című versét, bevallotta, mennyire nem ismerte az anyját: "én nem tudtam, hogy ifjú asszony." Szüntelen csak a munkában görnyedő, ápolatlan nővel találkozott, aki az élet súlyától koravénné vált, megöregedett, és halálosan megbetegedett. Közben az 1933-ban írt Szürkület, Téli éjszaka, Egy kisgyerek sír című versei a lélek vágyakozásai a nő, az asszony, az anya iránt, amely fogalmak összevegyülnek. Ezeket már nem lehet térben, időben és anyagban különválasztani, "mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán" - írta a Téli éjszakában, s ki tudja, hogy ezek az ölelések anyától, szeretőtől, vagy nővértől eredtek-e, de egykor édes melegek voltak. 1936 őszére, a Nagyon fáj című vers idejére már kihűltek:

Attilában a lélek lassanként eltorzul a szenvedések tüzében, miként a papír zsugorodik és foszlik a lángok martalékában. Az 1935-ben írt Kései siratóban már gyűlölet és düh keveredik benne anyja iránt. Jönnek a szemrehányások:

Addigi nőkapcsolataiból igyekszik magának egy elérhető, segítő édesanyát teremteni. Olyan ősi misztérium ez, mint amikor a neolitikumban, a matriarchátus idején védelmező idolt, anyaistennőt igyekeznek formálni, vagy a természeti népek bábut készítenek, amely helyettesíti az élő anyát.

Jön a felelősségre vonás, hogy fia elől a halálba távozott, és itt hagyta őt szenvedni:

Nem idézem tovább a mamát elmarasztaló, kemény szavakat, amelyekért a költőt nem bántom, sőt kialakul bennem az iránta érzett végtelen sajnálat.[2] József Attila szörnyű kifakadásából kezd visszazökkenni nyugodtabb lelkiállapotába:

Nem véletlen, hogy már fiatal korában jelentkezett nála a skizofrénia, vagy más kutatások szerint a boderline személyiségzavar (BPD), amely folyamatosan eluralkodott rajta, hiszen nem, hogy anyja, de még anyapótlékja sem volt, és ez egyre súlyosabban befolyásolta szerelmi életét. Még a kölcsönös, őszinte szerelem is olykor csalódásokkal, de mindenféleképpen szenvedésekkel jár, hát még a beteg lelkületű ember párkapcsolatában.

Mit tudunk a skizofréniáról? Anélkül, hogy itt orvosi szakirodalmat részleteznék, József Attila megértéséhez és szeretve befogadásához szükséges a legfontosabb tüneteket ismertetni, hogy érzékeljük, milyen nagy volt ő ilyen súlyos teherrel is együtt élve. Más kérdés, hogy a költők esetében a lelki gyötrelem szítja az alkotói tűz hőfokát, tehát ami a testi, lelki szenvedést okozza, az a szellemi kiteljesedést időlegesen elősegítheti. Atilla mentális betegség nélkül nem vált volna óriássá, vagy pontosabb, ha azt írom, más költő lett volna.

A skizofrénia agyműködésbeli zavar, betegség, amely már makói korszakában megjelent, amikor az első szerelmek születtek benne. A kötődés hőfokára és különös módjára jellemző a következő történet, amelyet Galyasi Miklós beszélt el. Ismert, hogy József Attila 1934-ben több hónapot töltött Hódmezővásárhelyen. Már korábban, és ezt követően is, többször meglátogatta nálánál két évvel idősebb barátját, Galyasit a Kinizsi utcai házban, ahol Miklós "Műveröm" nevű nagy szobájában jeles irodalmárok, tudósok jöttek össze társalogni. Egy ilyen alkalommal elmesélte, hogy amikor diákként Makóról Szegedre utazott, a vasútállomásra kicsalta a lányt, akibe éppen akkor reménytelenül szerelmes volt. Azért, hogy fölhívja magára a figyelmet: milyen áldozatra kész érte, egyben maga iránt szánalmat vagy szeretetet ébresszen benne, amikor a vonat ablakából kihajolva búcsúzott tőle, lobogó haját meggyújtotta. Szerencsére, kisebb felszíni égésekkel megúszta, mert a gyorsuló vonat levegőáramlata a lángot idejében eloltotta. Azt nem árulta el, ki volt a lány, aki az elbeszélés idején még bizonyosan élt. Becsületes módon, nem akarta hírbe hozni. Azt tudjuk, hogy makói szerelmei nem végződtek sikerrel. Bizonyos, hogy ez a különös párkapcsolat-erősítést célzó kísérlete már nem tartozott a megszokott magatartási formák közé.

A pszichiátria és az elmekórtan a skizofréniát hasadásos elmezavarnak nevezi. A lakosság egy százaléka szenved tőle. Tehát ismert, gyakori betegségként jelentkezik. A "hasadás" nem a személyiség feleződését jelenti, hanem a gondolkodás és a cselekvés különválását. Az ilyen beteg az észleléseit nem tudja elkülöníteni a valóságtól és a valótlanságtól. Nem létező hangokat hall, a színeket másként látja. Olykor elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Érzelmi reakciói betegesek, mint a makói példában láttuk. Asszociációs zavarok jelentkeznek: összefüggéstelen, értelmetlen szavakat használ. Szociális funkcióromlás, beilleszkedési békétlenségek gyötrik. Szélsőséges viselkedés és hangulatingadozások ismétlődnek a búskomorságtól a tobzódó jókedvig. Mániákus depresszióra hajlamosak. A személyiségfejlődésük kárt szenved, a személyiség végül szétesik. A rendezett élet után jelentkező skizofrénia vagy a BPD jobban kordába tartható. József Attila esetében sajnos rendezett magánéletről, de még társadalmi életről sem lehetett szó. Ideológiájában is ingadozik. Kommunista elvével szakít. Lefasisztázzák, ő "visszafasisztázza" korábbi elvtársait, de a szociáldemokraták között sem érzi jól magát. A politikai elkötelezettség nem hoz neki enyhülést, annál nagyobb csalódást. Társtalansága végén jönnek az öngyilkossági kísérletek. Nem sorolom.

A boderline személyiségzavar a lakosság két-három százalékára jellemző, vagyis meghökkentően sok. Ez a betegség kínos szenvedést okoz: érzelmi káoszt, ingadozást a depresszió, a düh és a szorongás szélsőségei között. Ezek a betegek szinte szükséget éreznek az öngyilkossági késztetésre. Ezzel menekvést keresnek sanyargató érzéseik elől. A BPD minden valószínűség szerint a korai gyermekkorban keletkezik. Valamilyen súlyos veszteség okozhatja: a szülőtől történt erőszakos elszakadás, a vele való bizonytalan kapcsolat, bántalmazások, testi-lelki traumák és nélkülözések. Az ilyen pszichés beteg szüntelenül küzd az elhagyás valóságos és képzelt veszélye által létrejött pánik ellen. Viselkedése impulzív, kiszámíthatatlan. Hangulata ingadozó, emberi kapcsolatai viharosak és erőszakosak. Ugyanakkor a számára nélkülözhetetlen személyekbe kétségbeesetten és tolakodó módon kapaszkodik, miközben leértékeli őket. Ezzel a veszteség mértékét és félelmét óhajtja csökkenteni. Magánya elől társaságba menekül, de képtelen velük kijönni. Magatartása stresszt teremt, és súlyosbítja klinikai tüneteit. Mind az elfogadásra, mind az elutasításra nagyon érzékenyek. Még a társkapcsolatban is a magánytól, elszigetelődéstől szenvednek. Amikor a társaktól való elszakadás fenyegeti őket, dühödten támadnak, paranoid módon vádaskodnak; máskor lekicsinylő módon gondolkodnak az addig elfogadott személyről. Gyakran nyúlnak alkoholhoz, droghoz, kényszerű falásrohamuk jelentkezik. Öncsonkítást végezhetnek, és öngyilkossági kísérletbe menekülhetnek.

Nem vagyok hivatott eldönteni, hogy József Attilánál a skizofrénia vagy a BPD tünetei miként váltak el, esetleg keveredtek, vagy egészítették ki egymást. Az bizonyos, hogy mindkét betegség esetében fedezhetünk fel a költőre ráillő tüneteket. Azt tudjuk, hogy 1932-től egyre erélyesebben jelentkezik mentális betegsége. Hiányzik neki a rendszeres kezelés, amely egyben a vele való foglalkozást, törődést, közeledést is jelentette volna.

1934-ben Hódmezővásárhelyen levelek formájában Rapaport Samu[3] doktorhoz címezve pszichoanalitikus vallomásait írta meg. Még kezelő orvosnőibe is szerelmes. Ez már a lélek utolsó szalmaszálba való fogódzása; az elméjében széteső ember ösztönös megkapaszkodási kísérlete. Nem véletlen, hogy ez az életéért küzdő cselekvés olyan fölfokozott, hogy időzavarba kerül. Pontosabban: a biológiai óra ketyeg benne, és figyelmezteti, nincs sok hátra. Ha azonnal nem cselekszik, nem találja meg igazi szerelmét, és akkor elveszik.

Makón még alig 17 éves, amikor heves indulata valószínűleg első "nagy" szerelme: Gebe Márta felé fordítja. Azután egymás után jönnek a szerelmek: Espersit Mária (Caca), Wallesz Luca, Saitos Valéria, és ki tudja, még hányan voltak, akik ismeretlenek maradtak. Majd Vágó Márta, Szántó Judit, Marton Márta, Kozmutza Flóra, Gyömrői Edit. 1933-ban, amikor megismerkedett Marton Márta művészettörténésszel, már néhány találkozás után megírta hozzá az Óda című versét, amely nemcsak egyedi szerelmes lángvetés, hanem univerzumot gyújtó, elemésztő tűzkitörés is, amelyből az utolsó két versszakban, a Mellékdalban még van megnyugvás és visszatérés. 1937-ben, halála évében, rövid kapcsolata alakult ki Kozmutza Flórával, akinek egy napi ismeret után megkérte a kezét. Egyre csökkenek a sikertelen kapcsolatteremtéseinek időhatárai. Innen már nem tudott visszatérni e világba, száguldott egy másik mindenség felé.

1929-től verseiben lázadás és anarchia jelentkezik, majd a szabadságát kereső, de korlátokkal vívódó költő, aki igazán csak a művészetében lehet szabad. Költészete szociális vágyakozást ábrázol, harmóniát, belső rendet; miközben megjelennek a lehúzó erők, kiábrándultság, sivár táj, szomorúság, éj, nedvesség, csönd, tűz, jég, az ember nélküli ridegség, örömtelen élet. Fölmerül bennem, hogy a költőben szellemi változás vagy lelki hanyatlás, esetleg mindkettő jelentkezik és halad előre?

Máig vitatható, hogy mennyire volt proletár költő, vagy mennyire ismerte az alföldi parasztság életét? Amit ő a tanyavilágban átélt és megismert, a puszta, pára, köd, alkony, homály motívumok jelzik, hogy nagyon szűk szeletet tapasztalt. Csak a nyomort látta és mind a tanyai szegénységgel, mind a munkásokkal sorsközösséget vállalt. Ez bizony falun és városon vékony társadalmi kör, hiszen a munkásosztály több rétegből áll, és ő a lecsúszott, munka nélküli, vagy alul fizetett proletariátus életét érzékeli; mint ahogy Öcsödön azt a világot, amelyet ha lánynak születik és kisgyerekként Móricz Zsigmond ismeri, 1940-ben az Árvácska című írásában őt is ábrázolhatta volna. A szocialista társadalom a tanyalakót két jelzővel illette, a nincstelen kizsákmányolttal és a szovjet-orosz eredetű, kizsákmányoló, zsíros kulákkal. Németh László pedig már 1941-ben figyelmeztetett: "A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályról[4] sem maradt meg: csak a vénség s a hatalmaskodás. Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom, s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről..."[5]

Ezzel a második világháború után már mit sem törődtek. Mindenféleképpen a tanyai életet lehúzónak, károsnak, a butaság és elmaradottság táplálójának állították be. Hol maradt az a legjelentősebb gazdaréteg, ahová a középparasztság tartozott, akik családjukkal együtt keményen dolgoztak és szorgalmuk, ügyességük miatt boldogultak? Egy példa: 1910-ben a népszámlálás ismert adata szerint, Hódmezővásárhelyen az összlakosság 39,3 százaléka élt tanyán. Ezek zöme a kétkézi munkát végző, szorgos középparasztság volt. Tanyai iskolákat, olvasóköröket építettek vagy fejlesztettek, segítették a közösséget. Legjobban ők őrizték a magyarságtudatot, a háborúkban és forradalmakban a legtöbb életet áldozták. 1945 után nem is tűrték őket, a legtöbbet kulákká nyilvánították, koldusbotra juttatták, eltüntették. József Attila sajnos nem ehhez a réteghez került gyermekkorában. Ezért nyugodtan állíthatom, hogy a címkézése már korszerűtlen, mert sem proletár, sem parasztköltőnek nem tekinthető. Egyetemes és magyar volt, a költő!

A Tél című, 1922-ben írt versében a szerelem szeretetként van jelen. Különös, hogy sok nyelvben, így az angolban sincs különbség a szerelem és a szeretet szó között, általában a szövegkörnyezetből derül ki, hogy adott helyen melyiket kell érteni. Korábbi bibliafordításokban is hasonló a helyzet. Amikor János megkereszteli Jézust a Jordán vizében, és feje fölött fehér galamb formájában megjelenik a Szentlélek, az égből ezek a szavak hallhatók: "Ez az én szerelmes fiam, kiben kedvem telik". Az Atya nyilvánvalóan nem szerelmi vággyal tekint fiára, hanem szeretettel. József Attila Tél című versében a szerelem-szeretet fogalmához még egy le nem írt, ki nem mondott, de jelenvaló érzése, a magány is társul.

E versben honnan derül ki a költő magánya? A tűzről írva így fogalmazott:

De nem fogja! A magányos költőnek éppen ez a gondja. Szeretne megkapaszkodni, biztos társat találni valakiben, de sem anyja, sem szeretője, sem senkije nincs, aki kezét nyújtaná felé. Aki végigolvassa összes költeményét, alig találkozik a magány szó használatával, pedig egész költészete ebből fakad. Mi a csodának írna verseket egy boldog ember egész életén keresztül? A boldogság gyorsan kiapadó kút, egész életművet nem lehet ebből meríteni. A mentális gondokhoz úgy kapcsolódik a magány, mint viharhoz a rombolás, de ez az erő nemcsak kifelé hat, hanem egy idő után már befelé is pusztít. Vizsgáljuk meg a magányt.

Az első és nagyon fontos megállapításom: magány nélkül nincs emberi élet. Van, aki időszakosan, mások egész életükben érzik és küzdenek ellene, vagy éppen keresik. Tom Neale: Egyszemélyes sziget című könyvében hat év maga választotta magányát írta le egy csendes-óceáni kis korallzátonyon. A magány nemcsak emberi jelenség. Az etológusok az emberszabású majmoknál és más emlősöknél is megfigyelték. Mindenkinek naponta szüksége van rövidebb, hosszabb magányra; egy sarokra, önálló szobára, ahová visszahúzódhat gondolkodni, földolgozni az addig átélt eseményeket, szembesülni a kapott ingerekkel, és a rájuk adott válaszokkal. A választott magány az önértékelés időszaka.

A legtöbb embernél a magányosság korunk betegségévé, neurózissá, depresszióvá vált, különösen a nagyvárosokban. Nemcsak a nyugalom elérése miatt menekülnek el a forgatagból, a lármás életből, hanem azért is, hogy a természetet választva, ne legyenek egyedül. Autók robaja helyett madárcsicsergésre ébredve, azonnal megindul a kapcsolatteremtés a környező élőlényekkel. Harminc évig laktam lift nélküli bérházak emeletein. Gyakran még a közvetlen szomszédunkat sem ismertem, a lépcsőházban lakók pedig egyenesen idegenek voltak. Nem tudtam, hogy az ajtó mögé, ahol eltűntek, lakótársként, vagy vendégként léptek-e be? Amióta kertes házban lakom, minden szomszédommal baráti kapcsolatot ápolok, pedig úgy érzem, semmit sem változtam. A magánybetegség a XX. század egyik jellegzetes kórképe, és világviszonylatban egyre többen szenvednek tőle. Ennek alapvető indítéka az összeszűkült élettér. A rohanó életben az emberi lélek tapadókorongjai nem tudnak megfogódzni. Ehhez időre és lassúbb tempóra lenne szükség, mert az emberi psziché reflexei nem tudják követni a külső gyorsulást. Hiába élnek milliók körülöttünk, és hiába szenvednek valamennyien ugyanabban a magányosságban, ha nem lelnek kapaszkodót. A magány az érzékeny embert, vagy a beteg lelket még inkább sújtja, és nem egyszer önagressziót követ el. Különösen akkor válik veszélyessé, amikor az ilyen ember rájön, hogy magányát már maga sem oldja, vagyis önmagának sem jó társa.

A másik nagy gond az intellektuális magány, amelyen még nehezebb segíteni. Amíg a társadalmi, emberi magányosságot azzal lehet kezelni, hogy társra vagy barátokra lel valaki, az alkotó szüntelenül magányos lesz, még akkor is, ha nem zárja magát "elefántcsonttornyába". A költő mindig individuum. Az egyéniség elszakad a többiektől, mert mindent, vagy sok mindent másként gondol, érez és él át, mint a többség, ezért összeütközésbe kerül velük - mint József Attila -, vagy éppen a konfliktus elkerülése végett visszahúzódik - akár Juhász Gyula. Kialakítja magának egyéni világát, amelyben vagy jól érzi magát, vagy rosszul. Legtöbben, így József Attila is szerette volna a maga belső magányát megosztani és egyéni világába társat fogadni, de kellő partnerre sohasem talált. Az alkotó ember magányának maga az alkotás a megoldása. Létrehozza saját "gyermekét", énjének egy szeletét, mását, de azért alkot, hogy ezzel a nyilvánosság elé lépjen, megossza vele önmagát, és a benne rejlő magányt. Akkor jön a tragédia, ha korát meghaladó zseni, vagy olyan közösség veszi körül, amelyik nem érti meg, esetleg ellene is szegül. Az alkotó sem mindig elégedett a munkájával. Szüntelen újat, mást, jobbat akar. A mű megszületése után csakhamar eltűnik a kapaszkodási terület, számára ismét minden vele érintkező lelki felület simává válik, amelyben ezer körömmel sem tud többé csimpaszkodni, és érzi, hogy csúszik lefelé. Ez addig elfogadható helyzet, amíg van benne lendület, és intellektusa újabb alkotásra sarkallja. Így születnek meg a nagy művek. De mi történik akkor, ha csökken a belső energia? Rájön, hogy már nem tud újat nyújtani, csak ismételgeti magát, vagy saját világa sem elégíti ki. Mi lesz, ha műve nem ad ideiglenes fogódzót, és nem oldja a feszítő magányt? Az érzés átalakul pusztító magánnyá.

A világirodalomból ismert, hogy milyen borzalmas a kiképzést, vagy az egész háborút egy bakancsban, feltört lábbal végigküzdeni. Aki volt már katona, vagy akár csak kirándulás során szerzett lábsebet, tapasztalhatta, miféle fájdalom erre a lábra a test súlyát ráhelyezni és vele lépéseket tenni. Az egyik legszörnyűbb fizikai kínszenvedés. Ehhez képest milyen lehet egy életen át összetört lélekkel, segítség nélkül, magányosan, érdes szívű emberek között vonszolódni? József Attila ezen a téren hős volt, mert harminckét évet bírt ki.

Vizsgáljuk meg, hogy a kiegyensúlyozott élethez, a jó komfortérzethez mire van szüksége az embernek? A testnek a táplálékra és a természetes környezet elviselhetőségére. Az érzelemnek a szeretetre. A szellemnek a kultúrára. A szociális közösségen belül az összefogásra, a támogatásra és az együttérzésre. Ha alaposan elemezzük József Attila sorsát, életmódját, körülményeit, kiderül, hogy a fölsorolt tényezők számára időszakosan vagy hiányoztak, vagy sérültek; mindenesetre, élete vége felé az életben tartó föltételei együttesen romlottak.

A költővel talán sohasem végeztek olyan mentális tesztpróbát, amit korábban tizenhat éves tanulóimmal évről évre tettem egy egészségügyi középiskola második, 30-34 fős osztályaiban, ahol a deviáns magatartásúak a közösség egyharmadát alkották. Milyen tapasztalatokat szereztem velük? Olyanokat, amelyek nagy részét József Attilával kapcsolatban is leírhatok. Rossz, nem tartós kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal és a partnerekkel. A fizikális szükségletek kielégítetlenek: gyönge ruházkodás, kosztolás, testápolás. Elérhetetlen a szórakozási, művelődési igényük. Mentális kérdésekben nincs, vagy nem kielégítő a segítség, gondjaikkal nem tudnak kihez fordulni. A bennük fejlődő testi-lelki vágyakozást zabolátlanul élik és kiégetik. A rendszeres nemi életet korán megkezdik, és van, aki tizenhat évesen már tízen fölüli partnerénél tart. A tanulás nem köti le őket, annál inkább fárasztja. Nincs semmilyen erős és valós mentális kapaszkodójuk, amelyben biztonságot találnak. Nem ritka, aki már a harmadik öngyilkossági kísérletén is túljutott.[6]

Amikor valakiben kialakul a halálvágy, az önagresszió készsége, súlyos mentális és gyakran fizikális állapotban van. Ebben az esetben végeztettem el az általam létrehozott, név nélkül kitölthető, egyszerű tesztet. A következő kérdéseim közül kellett választani, és a megfelelő döntést aláhúzni: "szereted-e magad, közömbös vagy-e magad iránt, nem szeretem magam, gyűlölöm magam". Az önagresszióra hajlamosak, vagy akik öngyilkossági kísérletet hajtottak már végre, kivétel nélkül a legutolsó lehetőséget, a "gyűlölöm magamat" szavakat húzták alá. Ezek számára volt még egy kérdés: az önagressziót végrehajtanád-e még egyszer? Sajnos, az esetek nagyobb részében azt válaszolták, hogy "igen", vagy azt, hogy "annyiszor, ameddig meg nem ölöm magamat".[7]

Fölkértem Péter László irodalomtörténész professzort, hogy számlálja össze József Attila öngyilkossági kísérleteit.[8] Kiderült, hogy maga a költő több ízben önagressziós tevékenységéről számolt be.[9] Szántó Judit a vele töltött hat esztendő alatt Attilának hat öngyilkossági kísérletét említi. Köztük volt 1935 nyarán a gázcsap kétszeri kinyitása.[10] Az általam korábban leírt történetben, amikor Espersit Mária visszaemlékezésében a költő a vonat ablakában a haját akarta leégetni, lehet, hogy öngyilkossági kísérletnek minősült.[11] Ez a történet két különböző orális és közvetett közlés. Ma már kinyomozhatatlan, hogy melyik állt közelebb az igazsághoz. Elég egy szónak, vagy mondatnak másként említése, és az adoma értelmezését megváltoztathatja. Bizonytalan József Jolán híradása öccsének "éhenhalási kísérletéről".[12] Végül 1937. december 3-án élete öngyilkossággal fejeződött be. Végtelenül szomorú ez a krónika. Mennyi boldogtalanság és szenvedés rejlik mögötte.[13]

Az 1. rész két versszakában a költő elbeszéli, hogy sziklán ülve gondolkodik, miközben "Az ifjú nyár könnyű szellője" száll. A költeményt június hónapban írta, a nyár kezdetén. A "kedves vacsora melege" képzavarra emlékeztet, hiszen a köznapi ember számára a vacsora mint gasztronómiai élvezet jó vagy rossz, hasonlóképpen az emléke is. Itt viszont a szokatlan jelző mint gondolattársítás költői képpé, kifejezéssé válik. "Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz - /" Magányában visszaemlékezik, és ez kellemes emlékeket idéz. Abban az állapotban, amikor az ember befelé figyel, a teste petyhüdtté válik. Remekül érzékelteti ezt az izomrenyheséget: "idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz."

Látja "a hegyek sörényét". A távoli hegygerincen megtelepült erdő olyan, akár a lovak nyírt sörénye, sötéten, egybefüggően mered fölfelé. Innen, mint teleobjektív vált át, és a fák látványára összpontosít, ott is a lombra: "homlokod fényét / villantja minden levél." Olyan remek láttatás ez, mint amikor a kamera egy tájkép sok eleméből kinagyítja az egyik fontos részletet. Költői teljesítmény. A "homlok fénye" az agy felől jövő kisugárzást, az intellektuális gondolatok születésének kivetülését jelzi. Az emlék idézéséből kizár mindenkit, hogy ne legyen zavaró vetélytárs, és magányukban ketten maradjanak: "Az úton senki, senki, / látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél." Megindul az agy működése és föltérképezi a látomás tárgyát, a kedves nőt. Az objektív ismét a lombokhoz mért hajat hozza be, majd lejjebb siklik, és "látom... megrezzenni lágy emlőidet". A női mell nemük egyik legszebb testformáját mint erogén zónát juttatja eszébe, mikor lelki szemeivel mozgásba hozza, és elindul a kívánalom. Közben fut, csillan a Szinva-patak, és benne "a kerek fehér köveken, / fogaidon a tündér nevetés". Jártam a patak partján, és mondhatom, nincsenek benne kerek, fehér kövek, mert a valóságban mohák és algák födik. Béky Gellért jezsuita szerzetes negyvenkét évet töltött Japánban. Látta, hogy ősszel egy parkban elterelik a patakot, és a benne lévő görgetegköveket egyenként megtisztítják.[14] Rituális mosdatás volt ez. József Attila pontosan ugyanezt végzi, ahogy gondolatban kifehéríti, és kerekdeddé formálja a Szinva köveit, majd a nő szájában fogakként láttatja, amint a mesebeli nőnemű, jó lények, a tündérek nevetését helyettesíti be ajkának megnyitásával. Egyszerre metafora, metamorfózis és antropomorfózis alkalmazása néhány szóban. Ez költészet, magas fokon!

A 2. részben megjelenik a költő magánya, méghozzá "fondor" jelzővel, amely tudatja, hogy ügyeskedő, becsapó érzésről van szó, hiszen "cseleit szövő", amely szívének, vagyis érzéseinek belső üregeiből szeretetként születik, de onnan kilépve az egész mindenséget elárasztja. Vagyis, nem lehet birtokolni, aranykalickába zárni, kisajátítani, hogy a benne daloló madár csak kizárólag egy személynek, jelen esetben a költőnek énekeljen. Ezt az érzést vízeséshez vagy siető forráshoz hasonlítja: "elválsz tőlem és halkan futsz tova". Megfoghatatlanná válik, és belőle a magány marad. Hiába sikoltja: ezt a nőt szereti, aki a "távol közelében" él, pedig "szeretlek, te édes mostoha". Nincs viszonzás, kölcsönös befogadás és szerelmi beteljesülés, vagyis a boldogság "életem csúcsai közt" ismét távol marad.

A 3. részben József Attila a szeretet hőfokát, sokrétűségét és izét-zamatát bontogatja. Úgy szeret, "mint lángot a lélek, test a nyugalmat!" Az ellentét, a felforrósodott izzás, amely a lélekben lángot vet, csak a test nyugalmában elviselhető, különben fölborul a bio-pszichoegyensúly, és önemésztővé válik. Világosan meg is fogalmazza: "Szeretlek, mint élni szeretnek halandók..." Ez földi szerelem. Nincs helye benne túlvilági misztikumnak. Nem a halál után kell két léleknek találkozni, amikor nincs közvetítő test, amely a lobogás melegét átadná, azt itt, az életben kell érezni.

Miután a testi öröm távolodik, leírja a sokat idézett, gyönyörű két sort, amely a meg- és fogva tartás erejét fejezi ki: "Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak..." Ebből nincs menekvés. Mégis van zár az aranykalitka rácsán? "...lényed ott minden lényeget kitölt." A fantázia, az ábrándozás világa, amely önmagából születik, és saját csapdájába rejtőzik. Ebben az állapotban megáll az idő: "Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben." Az időtlenség az a verem, amely József Attila lelkében bezáródik, miközben körülötte csillagokkal az univerzum változik, de benne a szeretet örök. Micsoda nagyszerű emberi érzés, ha ez a költő számára áttörhetetlen börtönt is jelent, amelybe magát, saját érzését zárta.

A 4. rész a metaforákkal és szenvedélyekkel teli tájanatómia. Szívével és lelkével (érzelmeivel), valamint elméjével végigjárja a szeretett nő testét. Hogyan végzi ezt? Ismert fantasztikus filmek, írások mintájára. Olyan kicsivé zsugorodik egy ember, hogy bejutva a testbe, a véráram útjain végigjárja a porhüvely üregeit, szerveit. Lélek jut be egy másik emberbe, és kutatni kezdi. A költő megfogalmazása így olvasható:

József Atillának az emberi test analitikus felfedezésének megértéséhez utalnom kell egy másik versére, amelyet 1937 januárjában írt Thomas Mann üdvözlésére címmel. Vonatkozó részlete:

Az általam dőltbetűvel kiemelt verssor kétértelmű. Az első ételme nyilvánvalóan azt a belső szellemi fényt jelenti, amely tájékozódást nyújt a világban, az emberek között. A második értelme fölvezeti a röntgenfény bőr mögé hatoló, "belátó" tulajdonságát, amelytől még az agyunk is "világlik", csak erre a megoldásra nagyon kevesen gondoltak - pedig itt is a költő zsenialitása mutatkozik meg -, hiszen összehasonlítással folytatja, "ahogy madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon..." Itt Thomas Mann A varázshegy című regényének vonatkozó részleteit követte. Ebben a kérdésben döntő, hogy mennyire?

Ignotus Pál figyelt föl rá, hogy "a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony[15] izületeit, rostjait, sejtjei."[16]

A következő idézetet középiskolás diákoknak szánták. Az Ódában "A negyedik részlet a legmerészebb szerelmi leírás, amellyel eddig találkozhattunk. Úgyszolván egy ünnepélyes hangulatú biológiai vízió. A szerelem eksztázisa túllép a szeretett nő milliószor magasztalt külső szépségén; a röntgen-szemmel ťalászáll rejtelmeibeŤ és állhatatos himnuszt zeng kedvesének belső világáról. Ebben a részben fellelhetjük Thomas Mann hatását is, aki A varázshegy című művében a szeretett hölgy röntgenképét tartja a pénztárcájában."[17]

Végül Selyem Zsuzsa tanulmányából idézek: "A regény szerelmi szála szerint egyszerűbbnek tűnik az ťátállásŤ kérdése: amikor végre meg meri a fiatalember szólítani Chauchat-t, és együtt töltik az éjszakát, elkéri és megkapja a nő röntgen-felvételét annak beteg tüdejéről. De ne gondoljuk, hogy József Attila egy banális gesztust emelt ki egy bonyolult regényből... (Hans Castorp, mihelyt szerelmes lesz madame Chauchat-ba, falni kezdi az anatómiakönyveket, ismerni kívánja a vér, a testnedvek összetételét - hasonló részletezéssel találkozhatunk József Attila Ódájában), és persze, tanítómesterei, Naphta és Settembrini mindent megtesznek azért, hogy az ember szellemi aspektusairól se feledkezzen meg."[18]

Thomas Mann idézett regényéből izgalmas nyomozással ki lehet deríteni, hogyan jut el Castorp rokonszenve a nő külsejétől a röntgenképen át annak belső szervein keresztül a teljesebb szerelemig, és ez a kép hogyan állt össze József Attila esetében, amikor az Ódát megírta.

"Hans Castorpnak egyszer csak eszébe jutott: Clawdia [Chauchat] is arra vár, hogy átvilágítsák. Behrens az arcképét festi; külső megjelenését olajjal, festékkel reprodukálja a vásznon. Most azonban a félhomályban olyan fénysugarakat szándékozik reáirányítani, amelyek teste belsejét is feltárják előtte. És midőn Hans Castorp erre gondolt, elfordította fejét, és arca tisztesen elborult, azt a tapintatos, illedelmes kifejezést öltötte fel, amelyet Hans Castorp önmagával szemben érzett ennél az elképzelésnél."[19]

Ebben a részletben megtudjuk, hogy Castorpot kettős hatás éri. Látja magát a nőt és annak arcmását készülni. Ezek a külseje felől érkező ingerek. De tudja, hogy madame Chauchatról röntgenfölvétel is készül és ez elindítja fantáziálását. A következő részletnél az író kezdi a főhőssel elemeztetni a nő külsejét:

"Hans Castorp szerelme egyrészt közvetlenül (olyan közvetlenül, hogy a fiatalember belesápadt, és arcvonásai eltorzultak) Madame Chauchat térdére, lábszára vonalára, hátára, nyakcsigolyájára, felsőkarjára, kétoldalt összepréselődő kicsiny mellére, tehát a testére vonatkozott - hanyag és felfokozott, betegsége által kihangsúlyozott s mintegy hatványozottan testté vált testére, másrészt pedig rendkívül illó és kiterjedt valami volt, gondolat, nem nem is gondolat, hanem álom: ijesztő és határtalanul csábító álom egy fiatalembernek, akinek bizonyos határozott, noha öntudtlanul feltett kérdéseire csupán kongó hallgatás volt a válasz."[20]

A főhős itt még mindig erotikus vággyal a női test külső tájain kalandozik. Kiderül, hogy ez kevés neki. Így beszélgetnek:

- Úgy, a szobádban. Én a magamét mindig a tárcámban hordom. Akarod, hogy megmutassam?

- Ezer köszönet. Kíváncsiságom nem leküzdhetetlen. Nagyon ártatlan képecske lehet.

- Láttam a külső portrédat, de sokkal jobban szeretném látni a belső portrédat, amelyet a szobádban őrzöl..."[21]

Hans Castorp megkapja az asszony mellröntgen-képét, és ereklyeként őrzi. A nő távozik a szanatóriumból:

"Madame Chauchat ferde szeme is még egyszer mosolyogva végigsiklott a Berghof-épület homlokzatán, és egy másodperc töredékéig megpihent Hans Castorp arcán... A hátramaradó sápadtan sietett szobájába, erkélyére, hogy onnét még egyszer láthassa a szánt, amint csengettyűszóval lesiklik az úton a ťFaluŤ felé; azután székébe vetete magát, és elővette mellzsebéből az emléket, a zálogot, mely ezúttal nem barnapiros faforgácsokból állt, hanem vékonyan keretezett üveglapocska volt, amelyet a fény felé kellett tartani, hogy látni lehessen rajta valamit - Clawdia belső portréját, mely arc híján volt ugyan, de megmutatta felsőteste finom csontozatát, a hús halványan, kísértetiesen sejlő puha formáitól körülvéve csontozatát, a hús halványan, kísértetiesen sejlő puha formáitól körülvéve, és hozzá a mellüreg belső szerveit...

Milyen sokszor megnézte, ajkához szorította abban a időben, mely azóta elmúlt, változást érlelve!... De ha Madame Chauchat láthatatlanul távollevő volt is, ugyanakkor láthatatlanul jelenlevő is volt Hans Castorp számára, a hely szelleme volt ő, melyet Hans Castorp egy bűnös, kicsapongóan édes órán - olyan órán, melyre nem illik a síkföld semmiféle békés dalocskája - megismert és magáévá tett, s azóta is ott hordja árnyékképét kilenc hónapja oly hevesen igénybe vett szívén...

Végül is a mélységesen kalandos órából a fiatalember nem vitt magával egyebet, mint az árnyékzálogot, meg azt a valószínűleg rangjára emelhető lehetőséget, hogy Madame Chauchat negyedszeri tartózkodásra is visszatér majd ide..."[22]

József Attila az Óda első részében említett külső testrészek, a haj, fogak és emlő után, a negyedik részt így folytatja:

Említi továbbá a gyomrot, a "lombos tüdő szép cserjéit", a belek alagútján haladó "örök anyag"-ot, a "buzgó vesék forró kútjait...". Végül is mit látott, láthatott Castorp, a Mann-i főhős? Azokat a szerveket, amelyek a röntgenfényben árnyékot adnak. Elsősorban a vázrendszert és néhány nagyobb, puha, de sűrű állományú belső szervet, és ezeknek is jóformán csak a körvonalait, különösen a XX. század elején létező, a mainál kezdetlegesebb készülékekkel. József Attila Ódájában más szavakkal, nem ennyire részletezve, a vers rövidebb méretéhez alkalmazkodva, ugyanezt ismétli.

Eddig mindenki azt hitte, hogy ami bőrön és izmon belül van, főleg a koponya-, has- és mellüregben, az az ember "belseje". A költőtől különösen nem várhatjuk el, hogy az anatómiával és az élettannal tisztában legyen. A megismerési esélyek halála után sem változtak. A molekuláris biológia kutatása és oktatása a második világháborút követően, a szocialista országokban tiltott volt, miközben az elektronmikroszkóp használatával, az élet kettős spiráljával és a géntérkép felfedezésével megnyílt az út az ember valódi bensőjébe tekinteni. Amíg a magyar kutató orvosbiológusok ezekkel a témákkal nem foglalkozhattak, a fejlett világban óriási lépésekkel haladtak előre.

A mai orvosbiológiai és élettani szemlélet szerint a József Attila által leírt szervek, valamint kiválasztó szervrendszerek vegykonyhája által létrehozott és eltávolításra váró salakanyagok mint végtermékek - amelyek egy idő után már nem is tartoznak testünkhöz -, az emberi fizikum "külső világát" tükrözik. Az igazi "belvilág" a sejtben található. Itt, a sejtmagon belül vannak kódolva öröklődő tulajdonságaink, amelyek egy életre meghatározzák az embert. Az élet kettős spirálja: az RNS és a DNS molekulák valóban olyanok, mint a mitológiai élet fonalai, amelyeket a párkák mérnek ki és metszenek el. Ez ma létező valóság, hiszen az élet minőségét, tartalmát és hosszát egyaránt megszabják. A sejtmembránon zajlik a sejt anyagcseréje, ozmotikus nyomása, az oxigén, széndioxid, a fontos elemek, különösen a nátrium, kálium, kalcium és a vérgázok áramlása, körforgalma. A sejt egészsége a jól szervezett működéstől függ, hogyan tudja ezt a sok biológiai folyamatot irányítani és fönntartani. A sejt az ember "főhatósága", összehangolója: élet és halál ura, amelybe sem röntgennel, sem költői látomásokkal nem lehet belelátni, csak az erre kidolgozott, igen bonyolult, munka- és időigényes, valamint költséges laboratóriumi eljárásokkal, de még a szövevényes sejtműködésből nagyon sok mindent így sem ismerünk. Tételezzük föl, hogy már ezen a szinten sincs előttünk titok, mégsem ismerjük az ember "bensőjét", hiszen az örökölt és kódolt tulajdonságokra rárakodik a természeti, és a szocializációval a társadalmi környezetből szerzett, tanult tulajdonságok megannyi kibogozhatatlan részlete, akár lepke szárnyára a hímpor tapad. Ezek együtt alkotják az ember fizikai és mentális belső tulajdonságait, amelyek egyénre szabva igazán sohasem lesznek megismerhetők.[23]

Ismerethiányáért a költő tehát nem marasztalható el, nem is volt szándékunkban! Olyan történelmietlen lenne ez, mintha az ókori és középkori tudósokat azért vonnánk felelősségre, hogy a földet laposnak, valamint a mindenség középpontjának képzelték, amely körül a nap, hold és a csillagok forognak. József Attila élettani meghatározásait inkább lélektani motivációknak kell fölfognunk, amelyeknek alapvető bizonyítása az, hogy a szerelem és a szeretet olyan éter, amely átüt az emberi testen; behatol az összes rejtett zugba, hogy magának búvó- és megtapadási helyet leljen. Ráadásul mindezt remek költői kifejezésekkel írja le. A vérkörök, mint rózsabokrok "Viszik az örök áramot, hogy / orcádon nyíljon ki a szerelem". Szeretni meg kell tanulni! Ezt az érzést a költő mindig igyekszik megkötni, hogy el ne illanjon; állandósítani kívánja, hogy bármikor megmártózzon benne, mint a megújulásra vágyó, elfáradt, beteg öreg az élet vizében: "tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság", amely nem más, mint a szerelmi boldogság, amelynek gyakran hiányát érzi, ezért számára elérhetetlen kincs.

Az 5. részben ismétli és kibontja az előző érzéseket és gondolatokat. "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." Az élet múlékony, de a nagy mindenségben érvényes szabályok állandók. Nagy igazságot fedez föl. Emlékeztet az anyag körforgására: "De szorgos szerveim, kik újjászülnek / napról napra, már fölkészülnek, / hogy elnémuljanak." A válófélben lévő, csinos asszony a költő pillanatnyi szerelmi áradatának tárgya, amelyet "két ezer millió" emberből választott ki. Az arány egy a kétmilliárdhoz. Micsoda szerencse, hogy találkozott vele, aki egyszerre "lágy bölcső, erős sír, eleven ágy."

A nő az élet edénye, aki e korsót szerelemmel, a halhatatlanság elixírével tölti meg. Attilának ebbe kell alámerülnie. Föl is kiált: "fogadj magadba!..." A nő Földanya, aki világra hoz, táplál, majd a halálban befogad, de ezzel új életet is biztosít. Az asszony a karnálódás létrehozója. Izgalmas volt fölfedeznem, amikor a költő ismeretanyag híján, ösztönösen rálel, és gyönyörűen írja le azt az állapotot, amikor a szíves halál beálltakor az agy termelte endomorfin hatására megszűnik az esetleges, korábbi fájdalom, gyakran kívülről nézi testét (E.S.P. jelenség), és vonzó fényességet lát. Ezt a köztes lét állapotát megtaláljuk a mongolok halottas könyvében, de tudományosan, mint küszöbélményt pszichiáterek igyekeztek összefoglalni a XX. század második felében elinduló halálon túli állapot kutatása során. József Attila tömören így foglalta versbe:

A befejező, 6. részben, a "Mellékdalban" szerelmi álomvilágából, ebből a "köztes létből" visszazökken a valóságba. Olyan a helyzete, mint Gilgamesé, aki elveszítve az élet füvét, ráébred elkerülhetetlen múlandóságára, de tudja, hogy még "terve van a fallal", amelynek építését az örök élet titkának megtalálása, és holt barátja életre keltése miatt félbehagyta. Gis és József Attila naiv, ábrándozó hősökké váltak? Minden emberben megszületnek ezek a gondolatok, bár nagy tér és idő választ el bennünket egymástól. Amikor a költő ezt írta:

Benne van a lemondás, a szerelemtől való távolodás átérzése. A lélek tisztasági fürdőjét, és utána a test táplálékát, majd saját ágyán pihenést kínál neki:

Csakhogy "Visz a vonat..." - írja. A jelen a múltba távolodik, amelyet nem lehet visszahozni, megmásítani, sem megismételni. Egy ábránddal kevesebb, egy vesztett szerelmi élménnyel több. Benne a bizonytalan megtalálás vágyott harmóniáját érzékelem.

[1] Péter László irodalomtörténész professzor fölhívta figyelmemet, hogy József Attila életéről, betegségéről, lélekrajzáról, szerelmeiről, és az Óda című verséről már szinte áttekinthetetlenül sok, több szakma által megfogalmazott, analitikus írás, monografikus könyv, még több részletmegfigyelés, tanulmány jelent meg. Közülük kiemelte Udvardi József: József Attila lelki összeomlása (2004) című kötetét, mint aki jeles munkájában szerinte a legelfogadhatóbb képet rajzolta a költőről. Péter László azt is említette, hogy csak az Óda című versről Reguli Ernő 1975-ben megjelent József Attila bibliográfiájának mutatójában éppen 25 tételre utal. Jelen írásommal nem ezek számát kívántam gyarapítani, hiszen nem vagyok sem irodalomtörténész, sem József Attila kutató. Saját látásmódom egyik tükörszelete ez. A verselemzés előtti bevezetőm József Attila személyiségét analizálja, és az Óda születésének indítékaiba igyekszik bepillantást adni.

Itt mondok köszönetet Simon Ferenc irodalomtanárnak, a szöveg gondozásáért.

[2] Édesapám személyesen ismerte József Attilát. Akkor mint fodrászsegéd, főnökei, előbb Tordai Sándor, majd Nagy János Andrássy utcai üzletéből utasításukra rendszeresen kijárt borotválni a Reisinger pékségbe, ahol a tulajdonos fiánál - későbbi nevén Galyasi Miklósnál, a költő és múzeumigazgatónál - többször találkoztak és beszélgettek. A köznapi, egyszerű emberek, akik a költőt nem ismerték igazán, nem tartották normálisnak. A költőt, művészt általában ingyenélő, komolytalan figurának gondolták, hiszen számukra csak a kétkézi termelő, rendszeres pénzkereső munkás volt a "komoly" ember.

[3] Péter László professzor 2007. november 4-én, a tárgyban hozzám intézett levelében írta, hogy József Attila Rapaport doktort Szegeden ismerte meg. Az orvos könyvét stilizálta, s ennek fejében a pszhichoanalitikus kezelte őt. Péter László is találkozott az orvossal Pesten, mivel Juhász Gyulát is kezelte. (Közismert Péter László Juhász Gyuláról írt több könyve, tanulmánya, az általa szerkesztett Juhász Gyula verses kötetek.) Levelezésüket terjedelmes tanulmányok tárgyalták, elemezték. (Horváth Iván, Lengyel András stb.)

[4] Nagy nevű kortársam tévedett. A "kulákság" esetében nem osztályról, hanem rétegről van szó!

[5] Németh László munkái. Életműsorozat I. Budapest, 1969. In: A haldokló kulák. 362-368.

[6] Szenti Tibor: Mentális életmódteszt tapasztalatai 16 éves vásárhelyi nővértanulók három osztályában. 18-23. Egészsgénevelés. 38. évf. 1997.

Szenti Tibor: Üzenet a XXI. század szexuálpedagógiájának. Hozzászólás dr. Aszódi Imre: Családi életre nevelés vagy szexuálpedagógia című vitaindító cikkéhez. 100-102. Vitafórum. In: Egészségnevelés. XL. Évf. 3. 1999.

[7] Juhász Gyula anélkül, hogy értett volna az önagresszióval kapcsolatos mentális teszteléshez, magát így diagnosztizálta az Én költő vagyok (1925) című versében: "Én nem szerettem magamat soha, / Én magam ellen sokszor elkövettem / Merényletet..." Az ismeretlenhez (1926) című versében pedig szinte arra a kérdésre válaszolt, hogy a sikertelen öngyilkossági kísérletet hányszor követnéd el, amikor végső kapaszkodót keresve Istent szólítja meg: "És láttalak egy revolvergolyóban, / Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet. / Mert akkor is téged kerestelek!" (Kiemelés tőlem: "akkor is", meg máskor is, hiszen nem ez volt az első és az utolsó önagressziója.)

[8] Az alább közölt adatokért köszönetet mondok.

[9]Curiculum vitae. JAÖM 4: 35. (Pubertáskori zavarokra hivatkozott.) 1935-ben Öngyilkosság. JAÖM 4: 24-27. Lúgkő helyett keményítőt ivott; de Németh Andornak mást mondott: Kortársak József Attiláról 1987. 1:116. 1922 nyarán a "Végkérés"-ben írta, hogy hatvan szem aszpirin túladagolás miatt gyomormosással mentették meg. 1923 májusában a Németh Andornak adott interjúban beszámolt róla, hogy "vonat alatt is feküdtem" U.o. 117. Ugyancsak ebből a forrásból tudjuk, hogy 1920 és 1922 között, valószínűleg a makói gimnáziumban, ereit fölvágta és a nyújtóra felakasztotta magát, de leszakadt.

[10] Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. 1997. 123. Szántó Judit említi is Attiláról: "Ahogy ő mondta, túlságosan erős benne a halálvágy" U.o. 144., 142-143., 135-136.

[11] József Attila emlékkönyv. 1957. 75.

[12] József Attila élete. 1940. 128.

[13] Péter Lászlótól megkértem Juhász Gyula öngyilkossági kísérleteinek összeszámlálását is, hogy összehasonlítást tehessek József Attila önagresszióinak számával. Kiderült, hogy az elkövetési számban közel jártak egymáshoz. Juhász Gyula esetében is vannak kísérletek, amelyeket nem lehet bizonyosan megállapítani. Ötvenegyedik születésnapján, a végzetes Veronál túladagolás következtében, 1937. április 6-án elhunyt. Ez volt a föltételezhető nyolcadik kísérlete, amely végül halálával járt, de Péter László megjegyzi, "Ha otthon volt, többször kísérelt meg öngyilkosságot, többnyire gyűjtögetett fájdalomcsillapító orvossággal..." Ma már kinyomozhatatlan, hogy hányszor.

[14] Béky Gellért: Japánkert. 304. In: Kozma László-Szathmáry Sándor szerk.: Élet - Naptár. Korda Kiadó, 2003.

[15] T. Mann valóban keveri a fogalmakat. Hol orosz, hol Kaukázuson túli, hol pedig dagesztáni nőről ír. Így fogalmaznám meg: a cári Oroszország által bekebelezett közép-ázsiai. Leírása alapján a nő mandulaszemű, tehát mongoloid típusú. Szomorúan kell megjegyeznem, hogy mivel nem a művelt német polgári körökhöz tartozik, eltérő viselkedését (elkésik a közös étkezésekről, az ajtót nem csukja be, vagy becsapja maga mögött stb.) gyakran bántóan és fölöslegesen kritizálja. Még ő sem tudja levetni a németek másságtolerancia-hiányát, amelyet még az 1980-as évek elején magam is tapasztaltam az alsó-szászországi echte németek között, ahol kerek fejem, fekete hajam és szakállam miatt olykor zsidónak néztek, és ezért hátrányosan kezeltek. Mann leírása nem tipikus a nő rasszhoz való tartozását illetően, hacsak valami mutációt nem akart ábrázolni. Miután jártam Közép-Ázsiában, sőt a Bajkál-terület mongoloid népességénél is, egyetlen vékony, fehér bőrű, kicsi mellű, szinte légies teremtést sem láttam, mint ahogy T. Mann madame Chauchat külsejét leírta. Más kérdés, és azonnal föl is mentem T. Mannt, hogy ő nem antropológiai szakirodalmat akart írni, hanem szépirodalmat, valószínű, képzelt szereplőkkel.

[16] Az idézet mindenki számára legkönnyebben elérhető az Interneten:

http://magyar.irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/joertel.htm

[17] http://erettsegisegedlet.blogspot.com/2007/09/jzsef-attila-szerelmi-kltszete.html

Megjegyzem, Castorp nem a pénztárcájában tartotta a nő röntgenfölvételét, hanem a "szívén".

[18] Selyem Zsuzsa: Fehérek közt - József Attila: Thomas Mann üdvözlése. 1973. Európa. (Előadás, amely elhangzott 2004. okt. 4. Kolozsvár, BBTE Bölcsészkarán. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00300/00384/00026/03.html.

[19] Thomas Mann: A varázshegy. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963. (Fordította: Szöllősy Klára. Az 1.kötet borítólapján Kondor Béla képe: egy röntgenképernyőn át látszik a mellkas belsejének rajzolata. A készülék mögött az árnyékból kibontakozik egy vékony, fiatal nő körvonala.) Ötödik kiadás. 1. kötet: "Istenem, látok" c. fejezet 268. old.

[20] T. Mann: A varázshegy. 1. kötet: "Merkurius szeszélyei" c. fejezet: 288. old.

[21] T. Mann: A varázshegy. 1. kötet: "Boszorkányszombat" c. fejezet: 424. old. (435-436. old. a fordítás.)

[22] T. Mann: A varázshegy. 2. kötet, 6. fejezet: "Változások", 10-11. oldal.

[23] Vannak olyan kódolt tulajdonságaink, amelyek időhöz kötöttek, és az egyén vizsgálatának időszakában még rejtve vannak, nem progrediálódtak. Ennek tudható be, hogy az ember tulajdonságai gyakran és olykor gyökeresen változnak, kitapintható külső befolyások nélkül, belülről irányítva.