Szenti Tibor – Szűcs László

RENDHAGYÓ LEXIKON

Esszék

2004

KRISTÓ NAGY ISTVÁNNAK

ajánlom

Lektorálta és szerkesztette:

Kristó Nagy István

A borítólapot saját alkotása fölhasználásával tervezte:

Szűcs László és Návai Vera festőművész,

az illusztrációkul szolgáló plasztikákat készítette:

Szűcs László szobrászművész, kőrestaurátor

© Szenti Tibor

© Szűcs László

A kötet támogatói:

Orvosi Műszergyártó MetriMed Kft, Hódmezővásárhely.

Készült: 20 A5 ív terjedelemben, B5 formátumban

… Nyomdájában.

ISBN

2004.

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó ....................................

Alattvaló .................................

Álom ......................................

Állatőseim ...............................

Bábu ......................................

Bolond ...................................

Civilizáció ..............................

Család ....................................

Csönd ....................................

Csőcselék ………………….

Dob ........................................

Dög .......................................

Edény ....................................

Ember ....................................

Emberáldozat ……………….

Eső ........................................

Évszakok ...............................

Fa .........................................

Fájdalom ...............................

Fáradtság ................................

Fohász ……………………..

Földanya ................................

Garázda ................................

Gép .......................................

Gyáva ...................................

Győztes .................................

Hajlékkészítés ...........................

Halál ......................................

Harc ......................................

Hegy .....................................

Idő …………………………

Isten .....................................

Játék ....................................

Katona .....................................

Kenyér .................................

Kert .........................................

Lárva ………………………

Lelkiismeret .........................

Levél .....................................

Létra ........................................

Lusta ......................................

Madár ......................................

Matematika ………………….

Nap .........................................

Nemzés ....................................

Nyomor ...................................

Óra ..........................................

Őseink .....................................

Pénz …………………………

Puszta ......................................

Rab ..........................................

Ruha …………………………

Sárkány ....................................

Szem .......................................

Szenvedély ...............................

Szerelem ..................................

Szülés ......................................

Táltos ......................................

Trónus .....................................

Tűz ..........................................

Tyúk ........................................

Univerzum ...............................

Út ............................................

Ünnep ......................................

Vándor ..................................

Vér ..........................................

Vihar .......................................

Víz ..........................................

Zászló ......................................

Zátony ......................................

Zsugori ......................................



Szenti Tibor: Szűcs László szobrászművész ………………

Szűcs László kiállításai ………….

Szenti Tibor megjelent könyvei …...

ELŐSZÓ

_E

Ahhoz, hogy mondanivalómat pontosan és sokrétűen ki tudjam fejezni, új lexikon-műfajt próbáltam teremteni. Az olvasó ebben találkozik a lírai, szubjektív hangvételű, szépirodalmi megfogalmazással (Család, Fájdalom stb.), de természettudományos tényközléssel is; különösen az orvosi, mentális, biofizikai, illetve antropológiai, csillagászati, fizikai és asztrofizikai kérdésekben. A társadalomtudományokat szintén segítségül hívtam; így a történelmet, néprajzot, jelképmagyarázatot, szociográfiát, kulturális antropológiát, filozófiát és a hittudományt. Nem sorolom. A kötet tehát arra is kísérlet, hogyan lehet humán, illetve természettudományos témákat szakmailag hitelesen, olvasmányosan, többnyire irodalmi szinten megfogalmazni. A könyv végül kultúrtörténeti szemléletű „esszélexikonná” vált. Irodalmat és lábjegyzetet azért nem állítottam össze, mivel ezek a szócikkek teljes szövegének legalább fele terjedelmét tették volna ki, megbontva vele a kötet arányát.

Fölösleges kérdés, hogy ez a lexikon bővíthető-e? Természetesen. Akár több száz szócikkel, tucatnyi kötettel is. Nincs tökéletes és teljes lexikon, amelyben kielégítő terjedelemben mindent és pontosan megtalálhatunk. Egy embernek képtelenség valamennyi témát megírni, ami e világon van, és nincs! Inkább az okoz gondot, hogy mire e kötet megjelenik, már a megírása óta eltelt idő alatt született újabb ismeretek több megállapítását túlhaladják, de ezzel minden lexikonkészítőnek számolnia kell. Ahol lehetőségem volt, okulásul kemény társadalomkritikát alkalmaztam, görbe tükröt állítottam. Ezt nem az én összeférhetetlen, bíráskodó vagy lekezelő természetem sugallta, hanem az érintett tárgy és tapasztalataim diktálták. Nem politikai elkötelezettségem, hanem humánus polgári szemléletem.

A gyakorlott olvasónak föltűnhet, hogy egyes gondolatok, jelenségek több szócikkben is előfordulnak. Úgy vélekedhetnének, hogy ezeket érdemes lett volna kigyomlálni. Szándékosan maradtak benne olykor nem szó szerinti, hanem tartalmi ismétlődések, hiszen ez valamennyi lexikon műfaji sajátságaihoz hozzátartozik, de itt elsősorban nem erről van szó. Azt kívántam megmutatni, hogy az emberi kultúrában hogyan függnek össze a dolgok. Az azonosságok látszólag egymástól független, távolálló fogalmakban is búvópatakként föl-föltőrnek. Éppen az az érdekes benne, hogy nem várt helyeken, körülmények között is ott vannak, megmutatják magukat, arról nem beszélve, hogy a hasonló fogalmak esetében úgyszintén.

Olvasva az esszéket, a másik ember ugyanarról másként vélekedhet, és ehhez szíve-joga! A gondolkodó ember mindig összeütközésbe kerül a társadalomnak mind a hivatalos, mind a tudálékos részével, ezért akár ne is fogjon tollat. Én a világról alkotott képet így láttam, éreztem és tudtam, ahogy megfogalmaztam. Ezért ez az esszékötet nemcsak rendhagyó, de eretnek lexikon is. Fejbólintó János, aki valamennyi szavával egyetért, kötözködik, aki elmarasztalja, de mindez engem közömbösen hagy! Írja meg és közölje a maga „ellenlexikonát”.

Végül, de nem utolsó sorban le kell írnom, hogy ez a kötet, mint könyv hódmezővásárhelyi születésű, vagy egykor itt élt, itt tanult emberek alkotása. Az impresszumban szerepelt valamennyi név tulajdonosa ismert vásárhelyi illetőségű művész, író, tanár, kiváló szakember.

Hódmezővásárhely, 2002. augusztus 14. – 2003. szeptember 14.

Szenti Tibor

A

ALATTVALÓ

A

Az alattvalónak koronként csak a szerepe, a helyzete és az értéke változott. Az ősközösségben a törzs vezére volt a meghatározó egyéniség, aki éppen úgy kihasználta a vele egy csoportba tartozókat, mint az alfahím a hordatagokat. A koncból ő részesedett először, és kiválogathatta a legjobb falatokat. (A parasztgazda, iparosmester a 20. sz. közepéig először szedett a tálból, mindenki más utána következhetett.) Bármikor nőt cserélhetett, vagy egyszerre több fölött is basáskodhatott. Megkövetelte, hogy parancsait teljesítsék és tiszteljék. A humanizálódás ott jelentkezett, hogy ehhez az egyeduralkodáshoz ideológiát, törvényeket, sőt rítusokat találtak ki, megalapozva ezzel az elöljáró, vezető helyét és korlátlan lehetőségeit.

A családi, illetve rokonszenv alapján létrejött kötelék nem tett jót az elöljáróság gyakorlásának. Egy idő után mindenki a vezér családtagjává, barátjává, cimborájává vált, és ezen ok miatt többet követelt magának, mint az egyszerű alattvaló. A helyzet odáig juthatott (volna), hogy a közösség már nem rendelkezett alávaló, mindenkit kiszolgáló alattvalóval, és ezen változtatni kellett. A törzsi villongások háborúkká, alattvaló- és értékszerző hadjáratokká szélesültek. A szomszéd közösségek elfogott, dologra alkalmas tagjait megbélyegezték, megcsonkították, megkötözték. Visszatérésüket a megszokott környezetükbe lehetetlenné tették, szigorúan őrizték és munkára fogták őket. A leigázott törzs többi tagját – öregeket, gyerekeket, betegeket –, akiket egy rituális lakoma során nem bírtak mind megenni, leöldösték. Ez a „humanizáció” hozta létre a rabszolgaságot, amely mind agyafúrtabb módszerekkel máig tartó folyamat.

Az alattvalók közül kiművelték a legkülönbözőbb föladatokra alkalmas szakembereket. Ahogy a társadalom mind inkább rétegződött és fejlődött, egyre több művelt főre volt szükség, aki alattvalóként kiszolgálja az uralkodó réteget. Kellett a jó vadász, szakács, írnok, katona, és természetesen az udvari bolond – a durva beszédével vidámságot keltő torz törpétől a kifinomult vezető lelkeket elbűvölő udvari dalnokig, „lánglelkű” költőig – akik elöljáróiknak alattvalóként minden igényét kiszolgálták. A jó alattvalóért régen sok pénzt fizettek, és áruként vették, csereberélték őket.

Ma ez a helyzet is megváltozott. Az alattvaló keservesen fizet azért, hogy valamelyik elöljáróhoz szegődhessék, bírja annak védelmét és jóindulatát. Akár egész ország, teljes népesség is így válik rabszolga helyett korszerű gyarmati árúvá. Beléphet például valamilyen nemzetközösségbe, unióba és ezért megszabják, mennyi munkával, pénzzel adózhat új helyzetének; mennyi földet művelhet saját területéből, mit és mennyit termelhet. Az alattvalókat létminimumra szorítják, hogy az elöljárók pozíciójukat megtartva, gazdaságukat gyarapíthassák.

Alattvalóvá háromféle módon válhat az ember: vagy beleszületik, vagy saját, illetve mások választása alapján lesz azzá. Az alattvaló nemzésekor éppen úgy oldják meg a gatyamadzagot, mint az elöljáró esetében. Születni mégsem egyforma eséllyel szoktak. Akit eleve elrendelt alattvalónak nevelnek, csak a jegyzékben szerepel, mint leendő szolga. Azzal senki sem törődik, hogy a szülők hogyan és miből nevelik föl. (Nem kell bokanovszkizálni, mint azokat a lényeket, akiktől Huxley: Szép új világ c. könyvében már magzati fejlődésük során megvonják az éltető oxigén egy részét, hiszen ezt a társadalmi elvonások során szegénységbe kényszerített szülők maguk elvégzik.) Jogai is csak papíron vannak, de pontosan meghatározott kötelességeit a hatalom számtalan elnyomó szerve rendre előírja, betartatja, sőt olyan föladatokkal is megtoldja, amelyeket addig nem jeleztek, nem kértek tőle. Munkaköri leírásában erre utal az utolsó, általános meghatározás, hogy „a fentebb fölsoroltakon kívül köteles még mindazt teljesíteni, amivel elöljárói megbízzák”.

Annak a könnyebb a helyzete, aki eleve alattvalónak születik egy szolga családjában. Az is rangot képez, ha eldicsekedhet vele: „az én őseim már ettől és ettől a századtól kezdve ezt az elöljáró családot szolgálták, nagy megelégedésükre”. Íme még kiváltságokat is kaptak: darabka földet, amelynek a megművelése az övék, termése a gazdáé volt; nyúzott kutya bőrére cifra betűkkel írt tanúsítványt hűségükről, és a többi alattvaló között kivívott beosztásukról. Ezekkel a megkülönböztetésekkel a büszke és rátarti alattvaló helyet szorított magának a létra egy magasabb fokán, akár az időjós levelibéka a befőttes üvegben.

Nemzedékek és nemzetségek kiváltságává vált az alattvalói szerepkör, amelyet olyan büszkén óvtak, mint az elöljárók a magukét. Nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a két rang között áthidalhatatlan a szakadék és ezt a társadalom elfogadta. Természetesen nem is voltak olyan nagyra törő álmaik, hogy valamikor, majd egyszer valamelyik ük-ükunoka leszármazottjuk fölöttessé fejlődhet, és a létra fokán a legmagasabbra ülve, kijuthat az üveg tetejére, hogy onnan zsupsz…, nagyot ugorhasson a zárt kamra egy másik polcára. Azt azonban mindenki érzékelheti, hogy mennyivel különb az al-alattvalónál egy felettes alattvaló, aki a többiek által végrehajtott föladatok minőségét és mennyiségét ellenőrzi. Így az elöljáró család által kinevezett hajcsár is lehet. Nem baj, ha a többiek nem szeretik. Senkire sem kényszeríthető rá, hogy „szeresse felebarátját”, de az elvárható, mi több, kötelességük, hogy tiszteljék és engedelmeskedjenek neki.

Akinek nem volt olyan szerencséje, hogy ősi alattvaló családba szülessen, ezt az áhított helyet ki is érdemelhette. Már gyerekkorában ott sündöröghetett a tanítója körül, aki megkegyelmezett neki és számtanból nem buktatta meg, mert kertjükből tőle kapta a legvastagabb uborkát. Amikor kivergődött a padok közül, a jó tanító beajánlhatta a helyi kis elöljáróhoz mindenesnek. Amolyan lóti-futi suhanc lehetett, akinek kötelessége volt hallgatni, vakot utánozni és némának maradni. Tudomást sem venni mindarról, ami a házban történik. Ilyen körülmények között sokat tanulhatott, és elmélyülhetett az alattvalói munkakör rejtelmeiben. Ha elérte a katonakort és jól viselte magát, előbb beajánlották a helységből elszármazott és éppen vakációzni hazatért tiszt úrnak, hogy vegye maga mellé csicskásnak. Micsoda karrier! A legjobb ajánlólevél lesz, ha leszerel, és egy hasonló jó családból származó alattvaló lánnyal életre szóló frigyre kíván lépni. Kellő tapasztalat, megbízhatóság, katonás fegyelem és precizitás. Ez az igazi férjnek való! Innen már csak egy ugrás, hogy a főalattvaló elhelyezze a Nagy Házban, ahol rajta kívül vagy félszáz hasonló fiatal lesi az elöljáró család kegyeit.

Mindez törekvő munkával jár és nem biztos, hogy mindenkor meghozza a maga várva várt eredményét. Mennyivel egyszerűbb, ha valakit alattvalónak kijelölnek. Nem kell vergődni, több helyen kilincselni, csúszni-mászni, és békalátószögből nézni az elöljárók cipőit. Vannak olyan kutyaszerencséjű alattvalók, akiknek farkcsóválva csak a kellő helyen kell megmutatniuk magukat, hogy a nyakörvet rögtön rájuk illesszék, és az eldobott csontot sebesen visszahozzák gazdájuknak. Ha az elöljáró érzékeli, hogy az alattvalónak jelölt jól idomítható, egyszerűen beveszi a többiek közé, pórázra fogva kijelöli helyét közöttük és már révbe is jutott.

A kellemetlenebb az, ha az alattvalónak készülő nem érzékeli, hogy mire jó, és amikor kijelölik, nem kívánja helyét betölteni. Ellenkezik, elszökik, haladékot kér, minden lehetőséget megragad, hogy kibújjon a kötelezettség alól. Az elöljárók ezt azonnal fölfedezik és föltámad bennük a vadászösztön. Nem azért találták meg a nyulat, hogy elveszítsék. Hasonló trófeák százai vannak már a gyűjteményben, de nehogy már az alattvaló döntsön abban, mivé válik! Meg kell leckéztetni. Előbb csak befogják, rábeszélik, meggyőzik, azután kinyitják a csapda ajtaját: íme, ők igazán megértők vele. Szabadon távozhat, ha úgy döntött, elvégre nem követett el bűntényt. Az ilyen alattvaló-jelölt azonnal föl is veszi a nyúlcipőt, és mire az elöljárók a helyes döntésére várva sandán leeresztett szemhéjukat fölemelik, már hűlt helye van.

Ekkor jönnek a jogi meggyőzések. Látták, amint valamelyik éjszaka hazasietve nem bírta dolgát tovább tartani, és az egyik elöljáró háza mögött könnyített magán. Nem perelik érte, ha elszegődik. Legközelebb már tolvajláson érik, brutális bántalmazáson, élet ellenes cselekedeten, felségáruláson. Minden tény azt bizonyítja, a társadalomra nézve veszélyes bűnöző, akit ki kell vonni az értékes emberek közül, ha életét azonnal meg nem jobbítja. Az egyetlen adható reverzális levél, ha belép szolgának.

Az alattvalónak van még egy utolsó kísérlete. Megugrik és a másik településen keres menedéket. Csakhogy az elöljárók utána nyúlnak. A pribékek véresre verve, összekötözve visszahozzák és fölteszik neki a kérdést, hogy belép az alattvalók közé, vagy fölakasztják? A szíves unszolás teljesítését tovább már nem halaszthatja. Lassan beletörődik sorsába. Belekerül a befőttes üvegbe, de nem felejtik el makacs múltját, és ha a létrán kapaszkodni kezd, mindig visszarúgják. Az lehet a vigasza, hogy ennél mélyebbre már úgy sem juthat.

Ne azt vizsgáljuk tovább, hogyan kerül valaki alattvaló sorba, inkább azt elemezzük, hogy ott miként tölti be szerepét? Két alaptípus különböztethető meg. Az első az ideális alattvaló, akire minden elöljáró áhítozik. Ő önként és dalolva dolgozik. Igyekszik minél hasznosabban és többet végezni; olyasmit is, ami nem lenne kötelessége. Személyiségét előbb-utóbb föladja és csak az elöljárók kedvét keresi. Nem mérlegel, hogy ők milyen értéket képviselnek, ez nem föladata, csak a teljes kiszolgálás legjobb minőségét igyekszik teljesíteni.

A följebbvaló az alattvaló agyát kés nélkül nyitja meg. A tudatot kimossa, a saját gondolatát átplántálja. Ez volt az első átültetés, mielőtt századok múlva a szervcsere biológiailag megvalósulhatott volna. Amikor egy ilyen beavatkozás után az alattvaló megszólal, mint szócsövet csak a torkát adja kölcsön, de a belőle kiáramló hang már a fölöttesétől ered.

Személyes értékei közé tartozik, hogy titoktartó. Elvétve, saját társaságában tesz ugyan halvány utalást arra, hogy az elöljáró Nagy Házában is adódnak különös dolgok, de ezeket sohasem szellőzteti ki. Ő nem áruló. Igyekszik a gyanút és a misztikumot fönntartani, de bizonyítékot nem szolgáltat. Ha megszorongatják érte, inkább véráldozatra is képes, mint elöljáróit föladni.

Megérteti, hogy fontos ember. Lám, zsebtelefonnal is ellátták, hogy vele bármikor kapcsolatot lehessen létesíteni. Pantallóján minden reggel élt vasaltat a feleségével, haját gondosan hátra fésüli, ingét álláig begombolja, hogy jó benyomást keltsen. Ha az elöljáró maga elé rendeli, a szóban forgó tárgyon kívül mindig van néhány korszakalkotó ötlete, amellyel bizonyítja rátermettségét, kreativitását és azt, hogy minden idegsejtjével az elöljáró boldogulását szolgálja, a nap valamennyi órájában. Ezért hamarosan meg is jutalmazzák. Az elöljáró egy-egy bilinget mindig hagy azon a tányéron, amelyről evett, hogy mosogatás előtt az alattvalónak ne csupán a hulladékot lehessen kinyalni. Az alattvaló él is e kitüntető figyelmességgel, ezért testének tömege hamarabb gyarapodik, mint a többieké. Tapasztalta, hogy a tekintélye annál nagyobb valakinek, minél nagyobb méretű széket tud fenekével beteríteni. Így jut el szolgálata végén odáig, hogy az elöljáró kinevezi intézőjének. Ettől kezdve al-alattvalók lesik az utasításait. Ez a csúcs, a befőttes flaska pereme, amelyből kikandikálhat, de ha a fejét is ki szeretné dugni, hová tartozására figyelmeztetésül rögtön rácsavarozzák az üveg fedelét.

Az alattvalók másik típusa alattomos. Tulajdonképpen önmagán kívül mindenkit utál, társait éppen úgy, mint az elöljárókat. Közömbös mindenkivel szemben. Nem érdekli, mi történik a kenyéradójával, pedig tőle függ. Szívesebben látná karón lógni, és a szeme sem rezdülne. Állandó lázas semmittevésben leledzik. Rendkívül ügyes. Ezt az alibi munkát úgy tudja tálalni, mintha értéket képezne. Még panaszkodik is a megfelelő helyen, ahol tudja, hogy szavait percek alatt továbbadják az elöljáróknak, bizonygatva, mennyi föladata van, de ezeket senkinek sem adná át, hogy könnyítsen helyzetén, mert valamennyit csak ő tudja ellátni. El is hiszik neki. Ezért semmivel sem kap kevesebb megbecsülést, mint az a hűséges alattvaló, aki belerokkan a munkába, de nem panaszkodik.

Azt is elnézik neki, ha enyves kezű. Istenem, mással is előfordult már, hogy abból a közös tálból cseresznyézett, amelybe korábban egy árva szemet sem helyezett. Csak a mértékre kell vigyázni, hogy minden finom falatot el ne egyen az elöljárók elől. Gyűjti a fontos híreket. A füle úgy nyúlik, hogy még az elöljáró nászágya alá, a serbliig is elér. Azután kiszínezve valamennyit kiszivárogtatja. Mindenki sejti, hogy a legintimebb ágytitkok és hivatalos információk is csak tőle eredhetnek, hiszen más nem kerülhetett olyan közeli kapcsolatba a titoknokokkal mint ő, de semmit sem lehet rábizonyítani. Ha megszorongatják, frázisait úgy tudja görgetni, hogy azok mindig tisztára mossák.

Egyébként mosdatlan szájú. Jót még senkire sem mondott, de ezt olyan csalafinta módon teszi, hogy nem lehet rá haragudni. Öltözéke lezser. Minden kellék meg van hozzá, ami pozíciójához elvárható; csak a gombok nem mindegyikét gombolta be, a nadrágja éle sem egyenes, keszkenője sárgul a használattól, de utóvégre ő is csak egy alattvaló, és nem olyan nagy baj, ha külsejében különbözik az elöljáróktól.

Midőn körülötte nagyon szorul a hurok, elérzékenyül. Bűnbánóan elöljárója elé veti magát és zsebkendőjével újabb zsírréteget ken annak cipőjére. Annyira sajnáltatja magát, hogy végül alig várják, vége szakadjon a jelenetnek. Már azt is bánják, hogy bűnét fölemlegették és lelkiismeret furdalást éreznek. Mindezt nem árulják el neki, de lehajolnak hozzá, fölemelik, figyelmeztetik: többé ez ne forduljon vele elő és, hogy kipihenje fáradalmait, eltávozást adnak neki. Az elöljáró felesége titokban még pénzt is dug a zsebébe, hogy a tengerparton kicsit korhelykedhessen.

Más nézőpont szerint még egyszer tekintsük át az alattvaló történelmi helyzetét. A Hominidaek korában a kicsit az anyja védte. Suhanc korában már köteles volt a rangsorban nálánál följebb állókat kurkászással szociális gondozásban részesíteni. Ezért időnként a hozzá közelállók őt is megkurkászták. Ez az idilli állapot az őskorban keményedett. A be nem hódoló alattvalót a barlangból kiüldözték és a vadonban előbb-utóbb életét vesztette, vagy rövid úton agyonütötték. Ez világos, egyértelmű bánásmód. A rebellis tudta, mi vár rá, ha nem vállalja alávaló sorsát.

Az ókorban az alattvaló helyzete elkülönült. A rabszolga urának testileg, lelkileg mindenben kiszolgálója lehetett. Ha érzelmileg közelebb jutott urához, élete végén fölszabadította, de szolga szegénységében rákényszerült, hogy egykori följebbvalójának asztaláról a morzsákat leszedegesse. Amennyiben gladiátor volt, ritka szerencsével minden véres küzdelmet átélt, egy idő után vitézségét elismerték és Rómában fölszabadították. A szabadság rövid próbálgatása után, amikor rájött, hogy számára nincs továbbvezető út, csupán a csőcseléket szaporította, és ez a helyzet lassú pusztulásához vezetne, visszament az arénába „edzőként” tanítani. Itt, mint kegyelt, változatlanul egykori urainak gondoskodását élvezte.

A középkorban tovább bonyolódott társadalmi helyzete. Változatlanul lehetett teljesen kiszolgáltatott rabszolga, tányérnyaló, külső bedolgozó ura háztartásába. Jobb pozícióba jutva, már a kastélyban, udvarházban lakva élvezhette alattvalói helyzetét. Ezek a körülmények a feudalizmus végéig konzerválódtak.

Az újkor hozta a legváltozatosabb alattvalói beosztást: rangok, kitüntetések, állások, hatalmi pozíciók adományozásával, és büntetésként ezek bármelyikének megvonásával. Ma ritkábban húzzuk magunk elé főnökünket, hogy kurkászással bizonyítsuk hű alattvalói elkötelezettségünket, bár még ez is megesik, és leginkább önkéntesen fölajánlott szexuális szolgáltatásban, vagy behódolva eltűrt szexuális zaklatásban fejeződik ki.

Korunkban a följebbvaló egyre inkább személytelenné és elérhetetlenebbé válik, ezért az alattvalónak mind nagyobb gondot okoz, hogy kinek hajbókoljon ahhoz, hogy a békalétrán egy lépcsőfokkal följebb üljön. Itt van mindjárt tisztelt barátom, aki egy helyi nagy gyár vezérigazgatója. A munkahely kerítésén belül saját kakashangján kukorékol. Csakhogy a gyár nem az övé. Tulajdonosai külföldön vannak. Hozzájuk hiába fordul, hogy céget mentő ötletét megvalósítva magasabbra hágjon, mert fölöttük egy nemzetközi részvény dirigál, akik kiszolgáltatottak a termelési és kereskedelmi viszonyoknak, a keresletnek és kínálatnak, a gyors termelési reagáló képességnek, illetve a legfőbb hatalomnak: a pénznek, amely egyik napról a másikra, mint a színét változtató kristály hol értékesebb, hol gyöngébb lesz, vagy eltűnik, mint a kámfor. Mire a helyi vezérigazgató hangja eljut a konszern elnökéhez, addig az egész vezérkar lecserélődik, esetleg más földrészre teszi át székhelyét. Mikorra a vezérigazgató a beterjesztését megfogalmazza, a gyárát áttelepítették a szomszédos országba, ahol az alattvalók még kevesebb bérért dolgoznak. Azon kapja magát, hogy körülötte már nincsenek alattvalók, csak ő ül még a szemétdombján rikácsolva, de hangját elnyelik és visszaverik a kiüresedett üzemet körülzáró falak. A legszánandóbb alattvalóvá zsugorodott, akit előrehozott nyugdíjkegyben menesztenek.

Az alattvalót meg lehet alázni, emberi mivoltából kivetkőztetni, vagy kiváltságokkal ellátni. Akár tehet róla, akár önhibáján kívül jutott erre a sorsra, a társadalomban mégis új értékrendet képez, akár megvetjük vagy sajnáljuk érte. Az alattvaló akármilyen helyről jött, szolgálatai árán bármilyen nyakörvet szerzett magának, mint a kutyából, belőle sem lesz szalámi soha.

Á

ÁLOM

A

Életünk jelentős részét éber állapotban töltjük, amelyben például a munkánkat is végezzük. Ebben az élettani fázisban a tekintésnek megfelelő szemmozgás-aktivitás és pislogás figyelhető meg. Éber állapotban a szervezet a hormonokat fölhasználja, amelyeket alváskor pótol. Ez olyan fontos fölfedezés volt, amely bizonyos mértékben (de nem teljesen) magyarázza azt, hogy miért szükséges szervezetünk számára az alvás.

Az éberség után következik az alvás első fázisa, a szendergés. Az elalvást megelőző relaxált nyugalmi állapotban az EEG műszerrel kimutatható, ún. alfa-ritmus szinkronizációja kiterjed és fokozódik. Ezt követően az alfa-hullámok szakaszosan eltűnnek. Az izomtónus csökken. Lassú, „úszó szemmozgás” figyelhető meg. Az EEG kijelzésén az alvási orsók kialakulása észlelhető. Az alvás második fázisa felületes. Ebben az állapotban a szemmozgások megszűnnek. Következik a középmély alvás, amikor az izomtónus tovább csökken. Végül a mély alvás, amikor az izomtónus kisfokú.

Az alvás egyik legfontosabb jelensége az ún. R[apid] E[ye] M[ovement] (továbbiakban: REM), ez az álomfázis vagy paradox alvás, illetve gyors hullámú alvás. A REM csak a madarakra és az emlősökre jellemző. 1952-ben fedezték fel. A REM állapotban háttéraktivitás, szakaszos szemmozgás vihar észlelhető. A gyors szemmozgások horizontálisak, vertikálisak és rotatórikusak. Az izomtónus teljesen megszűnik, majd mioklónusos rángások (izomrángások), végtag- és testmozgások észlelhetők. Érdekes, hogy még a fül körüli izmok is aktívak. Ki kell emelni, hogy bár a REM-fázisban az alvás mély, az agyban serény tevékenység folyik.

Alvásban a szívritmus 74-75/percről 51-52/percre csökkenhet. A vérnyomás az alvás első felében 20 százalékkal eshet, majd a második felében visszaáll. A harántcsíkolt izmok vérátáramlása szintén csökken, a zsigereké kitágul. Lassul a légzés és szabályossá válik: 18 19/percről 14/percre csökken. A testhőmérséklet az éber állapotban mért értékek felére eshet, ugyanakkor a bőrhőmérséklet változékony. A bőrellenállás is csökken, a bioelektromos bőrpotenciál-változások növekednek. A REM-fázisban az éber állapothoz közeli értékek tapasztalhatók. Ilyenkor mutatkozik a pénisz erekció. Ez agg, szexuálisan merevedés-képtelen férfinél is jelentkezhet. A test tónusa fokozatosan csökken. A felnőttek zöme a hátán fekszik, illetve jobb és bal oldalán. Hason igen kevesen.

Egy éjszakai 8 órás alvás 4-6 alvásciklusban váltakozik 90-120 percig, azután visszafelé haladva az álomfázisokban ismétlődik, de fölébredés nincs. Az alvás REM és NONREM (továbbiakban: NREM) lassú hullámú, 1-4-ig terjedő alvási szakaszokban váltakozik. Kétségtelenül vannak közben fél-, egy perces fölébredések is, de a teljes ébredést követően ezekre nem emlékezünk. A tónusos folyamat állandó fázisos ingadozásokra bontható. A NREM-fázisban az alvás nyugodt, az érzékek a legkevésbé reagálnak. A REM-fázisok száma felnőtteknél 4-5. Egy ciklus 1,5 óráig tart, és javarészt NREM-fázisba esik. A REM-periódusok között eltelt idő fölnőtteknél 65-80 perc is lehet. A NREM időszakban 4 szakasz van, és ezt 5-35 perces REM alvási fázis követi. Ilyenkor álmodunk.

Az agyműködés szempontjából ismert a lassú hullámú alvás. Az alvási orsók ekkor keletkeznek. A másik típus a REM-alvás. A két félteke tevékenysége nagyobb mértékben független egymástól, vagyis a REM alatt a domináns félteke uralma kevésbé érvényesül. Hiányoznak az alvási orsók. REM-fázisban töltjük az alvásunk 20 százalékát. A REM-fázis megvalósításáért az agytörzs legősibb struktúrái közötti bonyolult összeköttetések „előre nyomtatott áramköre” felelős. A közös keringésű sziámi ikrek egymástól függetlenül alszanak. Az alvást és ébrenlétet befolyásolják az idegrendszeri, humorális (testnedvekkel kapcsolatos), kémiai anyagok, mint a hormonok, gyógyszerek, élvezeti szerek és a fizikai körülmények.

A tényleges alvással töltött idő férfiaknál 30, nőknél 50 év fölött növekvő mértékben csökken. A férfi gyakrabban fölébred, mint a nő. Idős korban mindkét nemben növekedik a fölébredések száma. Az életkor előrehaladásával az alvás felületesebbé válik, a fölébredések és a közbeiktatott éber állapotok aránya növekedik. Alvás szempontjából az orvostudomány költői nyelven két embertípust különböztet meg: az „éjszakai baglyot”, aki éjjel tevékenyebb, és a „hajnali pacsirtát”. Utóbbi korán kel és a nap első részében serénykedik.

Vannak kis és nagy alvásigényű emberek. Ezek szerint az emberek az alábbi típusokra oszthatók:

1. kis alvásigényű, este korán fekvő, reggel korán kelő,

2. kis alvásigényű, este későn fekvő, reggel későn kelő,

3. nagy alvásigényű, későn fekvő, későn kelő,

4. nagy alvásigényű, korán fekvő, korán kelő.

A kis alvásigényűek pozitívok, a nagyok negatívok és lehangoltak (deprimáltak). Az alvásigény a gondok hatására növekedhet. A nagyobb alvásigényűek magasabb intellektussal bírnak, és külső irányítástól függetlenebb személyiségek.

Minél lassúbb az anyagcsere, annál hosszabbak az alvásciklusok. Alvás alatt nem szakad meg a kapcsolatunk a külvilággal. Az ember képes meghatározott, magának beprogramozott időpontban fölébredni. (Ebben azért nagyon ne bízzunk, mivel a kísérleti személyek között 5-40 perces ébredési különbségek is mutatkoztak azonos időpont „bekódolása” esetén!) A fölébredések zöme REM-fázisban történik. A REM-periódus alatt a külső ingerek egy része beépül az álomba. Ezzel át is térünk címszavunk tárgyalására.

Az agykutatás korunkig egyik legnagyobb talánya még mindig az álom. Nem mentegetőzésképpen írom, hogy aki e tanulmányban – jelentékeny szakirodalom áttanulmányozása ellenére – ellentmondást találna, elsősorban annak tudja be, hogy az álom tudományos vizsgálódásának eddigi eredményei nem hoztak mindenben perdöntő, megnyugtató és azonos nézeteket valló eredményeket. (Röviden: a szakirodalmak általában nem adtak egy adott kérdésre egyértelmű válaszokat.)

Az álommal kapcsolatban S. Freud és C. G. Jung (illetve nagyon sokan mások) a 20. században jelentős kutatásokat végeztek. Előbbi az álomfejtésben túlzott gyakorlati jelentőséget tulajdonított a napközben elfojtott és alvás közben föltörő szexuális eredeztetésnek. Utóbbi – aki pedig (állítólag) nyolcvan-ezer álmot analizált – kevesebbet beszélt az agytevékenységről, annál nagyobb jelentőséget tulajdonított a „lélek megszólalásának”. Ugyanakkor: „Az álom az alvás közben végbemenő tudattalan tevékenység terméke” – fogalmazta Jung. Szerinte az álom nem más, mint a lélek kitárulkozása az alvástól tehetetlen test fölött, sőt kitörése belőle. „Az álmok azt mutatják meg, ami a lelkünk legmélyén foglalkoztat bennünket” – írta. Freud is ezt állította. Jung azt is vallotta, hogy az álom kompenzáció, azaz „tudatunk, magatartásunk túlzásait, egyoldalúságait, hiányosságait igyekszik helyrebillenteni, vagy éppen redukálni, visszavezetni.” Máshol arról vallott, hogy „az álom az álmodó belső környezetét ecseteli, azt aminek igaz és valós voltát a tudat egyáltalán nem ismeri el.” Ezt az elvet vallotta Maria Kasel is, amikor arról írt, hogy az álom „lelkünk képes nyelve”. F. Alt kiegészítésében: „A lélek éjszakánként a maga képes nyelvén beszél hozzánk.” (Megnyugtatóan egyik kutató sem pontosította, hogy a „lélek megszólalása” és az „agytevékenység” vagy a „pszichés megnyilvánulások” között van-e, és mit értelmez különbségnek, vagy ezek csupán szófordulatok?)

Egy másik meghatározás szerint, „Álmunkban egy belső világba költözünk, ahol nem az értelem és a realitás uralkodik.” Az álom módosult tudatállapot lehet, amelyben emlékezeti és képzeleti képek keverednek. Utóbbiak alaposan megváltoztatják a napközben átélt valós eseményeket, és a jövőben soha be nem következő történéseket is álomképként létrehozatnak velünk. Az álom a mai kutatók szerint nem más, mint egy olyan ablak, amelyen keresztül betekinthetünk saját tudattalanunkba.

Az álom az egészséges szellemi működéshez szükséges, és elengedhetetlen a lelki egyensúlyhoz. Az álmodási szükségletünk nagyon erős. Az kétségtelen, hogy az álomban „kódolt üzeneteknek” jelentőségük van, és ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A rendszeresen visszatérő, gyötrő álom a meg nem oldott, napközbeni állandó stresszhelyzetet, szorongást, esetleg kudarcélményt tükrözi. Az sem lehet vitás, hogy a nem gyötrő, de mindig ugyanazon visszatérő álomkép jelzi, életünk egy bizonyos kérdése nincs megválaszolva.

Mindkét világhírű kutató, Freud és Jung állítása, illetve mindazok szerint, akik tudományos szinten álomfejtéssel foglalkoznak, a személyiség álmait az ember csak önmaga tudja (ha tudja!) értelmezni és értékelni. Az „álomfejtés” személyiségfejlesztő és önfeltáró, lélek-önanalizáló tevékenység. Az erre kevésbé fölkészült, nem kellően fejlett személyiség, a nem tanult és nem intelligens ember ezért az álomfejtéssel minduntalan tévútra jut, vagy – és számára ez a legegyszerűbb megoldás – mint tudománytalan tevékenységet elveti; illetve a fölismerés és beismerés által önmagáról alkotott kedvezőtlen képtől félve nem foglalkozik vele, mintha nem is volna álma. Mint szükségtelen rosszat igyekszik az életéből még akkor is kikapcsolni, ha álmai, amelyek nem hagyják nyugodni, rendre „kapcsolat fölvételre” jelentkeznek.

Abban a pillanatban, ahogy az álomfejtésbe egy kívülálló analizáló, vagyis második személy lép be, aki az álmot, és az ezt megelőző, az álom kialakulásához vezető, átélt valós eseményeket nem maga élte meg (ezért nem vált személyes élményévé); vagy csak az álmodó elbeszélése alapján ismeri – amely számára csupán tükör, azaz mesterséges mása az eredeti álomnak –, esetleg a megtörténthez képest teljesen torz képet is festhet róla, tehát tudományosan kevéssé hiteles. Fokozza a tévedés lehetőségét az a tény, hogy a megfejtésbe belépő második személy az álmot saját lelki és tapasztalati szűrőjén, illetve fölkészültségi lumenén engedi át. Ezért abból bármilyen, az átélő számára fontos, de számára értelmetlen, ezért neki nem jelentős részletet kiszűrhet, vagy kreatív fantáziájával kiegészíthet, illetve növelhet. Így az álom eredetisége mind jobban torzul. Pedig maga C. G. Jung írta, hogy „Az álom nem manipulálható” – egzakt képsor, amelynek értelmezése rendkívül nehéz.

Az agy- és benne az álomkutatás jelentős fejlődésnek csak az 1950-es évektől indult meg. Talán reményteljes jövő előtt áll. Az alváshoz hasonlóan, máig tele van megoldatlan kérdésekkel, amelyek özöne az evolúcióval kezdődik. Álmodnak-e az állatok és mit? Ha álmodnak, ez az élettani folyamat a rendszertan melyik fejlődési ágától bizonyítható? A madaraktól? Miről álmodhatnak? Az nem vitás, hogy náluk is van REM-fázis, amelyben az alvás fölszínes lesz, és ezzel megváltozik az egész addigi agytevékenységük. Embernél ezt az időszakot jól lehet érzékelni, hiszen az alvónál a szemhéj alatt ilyenkor indul meg a szemgolyó (olykor vertikálisan hullámzó) vándorlása egyik szemzugtól a másikig. Műszerrel pedig a megváltozott agyi elektromos hullámok vizsgálhatók.

Megválaszolatlan kérdés az is, hogy az emberré válásunk során, mikor keletkezhetett tudatosan fölismert álom? A Pithekuszok és előemberek álma mennyire volt hasonlatos állatőseink alvás során megnyilvánuló agytevékenységéhez? Az álom fejlődése része volt-e az agy súlybeli gyarapodásának, vagy inkább a barázdálódás mértéke, esetleg a központok összeköttetéseinek sokasodása és bonyolultsága határozta meg? Fajon belül ezek az egyes egyedeknél mekkora eltéréseket mutatnak? Mindezek még mindig szomatikus tulajdonságok, holott az emberré válás során fontos volt az érzelmi fejlődés is. Álmaink egy része racionális, másik része lelki, érzelmi indíttatású, amelyek nehezebben köthetők napi eseményekhez; és ezeknél jóval áttételesebbek, illetve szabályozatlanabbak. Egyáltalán, miért keletkezik, és miért fontos számunkra az álom? Franz Alt szerint: „Ha tizennégy napnál tovább nem álmodnánk, nem élhetnénk többé. Az álom tehát létszükséglet.”

Az álmot befolyásolja-e a kultúra? Mennyiben különbözik egy színes bőrű, törzsi közösségben élő ember álma a polgári civilizációban szocializálódott fehér emberétől? Miért álmodunk színesben? (Bár hittel vallom, hogy saját álmaim egy részét, éppen a nyomasztó, megoldatlan történéseket fölvillantókat fekete-fehérben „látom”, élem meg; vagy úgy is fogalmazhatok, hogy színtelen és tónustalan szürkéknek érzékelem.) Miért van az, hogy álmaink egy része összefüggő, számunkra egész dramatikus történeteket állít össze, mintha színpadon szerepelnénk, és a történésnek magunk is aktív, ritkábban passzív szereplői, külső szemlélői lennénk? Máskor meg zavaros, összefüggéstelen álomképek villannak föl bennünk, amelyekből semmi sem áll össze, legföljebb, ha ezek a képek olyan mélyen hatottak ránk, fölébredésünk után agyunk formáz belőlük folyamatosnak vélt történetet.

Miért születnek ugyanolyan, vagy hasonló külső-belső körülmények között hol szorongásos, hol vágyálmaink? Utóbbiak között gyakoriak a szexuális jellegűek, főleg a fiatal férfiaknál, akik ejakulációt érhetnek el, de a lányoknál is előfordulhat álom okozta vágyódás közben kiváltódott orgazmus. A jelenséget a mély, egészen az állati időkig visszamenő, de napközben elfojtott ösztönkésztetés megnyilvánulásának vehetnénk. Álom közben a társadalom által létrehozott gátlások egy bizonyos mértékben fölszabadulhatnak, különösen akkor, ha azok állandó és kemény elnyomás alatt „szenvednek”. Az erősen szocializált és kulturált személy álmai eltérnek a primitív emberétől.

Mi van a rendszertelenül előforduló, nyomasztó álmaink mögött? Szinte mindenki átélt már olyan álmot, amikor valami arra ösztönözte, hogy siessen, fusson, meneküljön, de lába nem vitte, sőt igyekezete során egyre inkább földbe gyökerezett. Kiegészítő, háttérjelenségként még valami szörnyű üvöltést is hallott, láthatatlan lények kergették, esetleg a sötétben agyarak, szempárok villogtak felé. Menekülne, de képtelen. A beindított izommozgás hatására az alvó megfordul, fölül, leesik az ágyról, fejét, végtagjait a környező kemény felületekbe beüti; valami módon addig vergődik, amíg gyötrő álma fölébredéssel ér véget. Még ekkor is verítékezik, és lámpát gyújt. Megnézi, nem követték-e üldözői? Lassan megnyugszik, de éjszakai pihenése megtört. Ha utóbb el is szendereg, fáradtan, zaklatottan ébred.

Ebben a különös, talán genetikailag kódolt „sejtemlékezésben” ismét ősi tapasztalatok, átélt események kerültek volna fölszínre? Amikor a biztonságot nyújtó fa, mint „ősanya” már nem tart ágkarjai között és lomböle mélyén? A szavannára kerülve ezernyi veszélyben kell megmaradni, és állandó rettegésben menekülni az üldözők elől. Talán ezt álmodtuk vissza? Újfönt az ösztön-én került előtérbe? Álmainkban még mindig ennyire mélyen kötődünk állatőseinkhez? Hol van akkor itt a nagy kezdőbetűvel írt „Ember”, aki a fejlődés csúcsára jutott? Nem csupán dögevők vagy csúcsragadozók vagyunk, akik velünk hozott agressziónkkal elpusztítjuk környezetünket, és nem kíméljük saját fajunkat sem?

Amikor C. G. Jung Afrikában, elsősorban Kenyában a törzsi közösségben élő négerek, illetve Észak-Amerikában a puebló indiánok, az anasztázik leszármazottainak, navahóknak az álmait vizsgálta, kiderítette, hogy azok „tudattalan, ősi örökletűek”. Az emberiség mítoszai, legendái, régi meséi, amelyekben a világmindenség, a föld, a népek születéséről és belőlük kivált hőseikről beszéltek, mind bennünk mélyen gyökerező archetípusok voltak. Ennek is köszönhető, hogy egyes népek – bármilyen távoli kultúrákban élnek – legendáiban bizonyos mondaelemek közösek, azonosak és ismétlődnek; mint hősök győzelme a gonosz, népet leigázó állat (pl. Szent György sárkányt öl), ellenség fölött. Belénk ivódott a vízözön-legenda, a Napnak mint Atyának, agrárkultúrákban a Földnek, hegyi népeknél a magas csúcsoknak mint Anyának a megszemélyesítése.

Térjünk vissza az alapkérdések egyikére: egyáltalán miért kell aludnunk? Az agykutatás a jelenlegi álláspontja szerint kétségbe vonja azt az elméletet, hogy azért, mert alvás közben az agy kiválasztja a napközben benne fölhalmozódott káros, illetve fölösleges salakanyagokat, és a központi idegrendszer koponya-agyi része ezzel „piheni ki” fáradalmait. Életünknek megközelítően harmadrészét alvással töltjük. Ilyenkor vajon a „lélek alszik”, álomban van, vagy a túlvilágon bolyong – de ne is így fogalmazzunk, hanem úgy, hogy –, esetleg egy „másik világban” jár? Ez hol van? Esetleg évmillióval mögöttünk? Számtalan megválaszolatlan kérdés merül föl. A mai kutatási eredmények ezek közül néhányat már tisztázni véltek. Vizsgáljuk meg ezeket.

Az álom fajtáit Polcz Alaine pszichológus így osztályozta:

1. Mindennapi történések, töredékek. Lehetnek pozitívak és nehezek, fárasztóak. (Ezek többnyire az éjfél előtti álmok.)

2. Ismétlődő, újból megjelenő történések. Gyakran nyomasztóak. Ritkán ismerjük föl.

3. Rémálmok, félelmes szorongás, traumák megjelenése és újabb átélése.

4. Összeütközéseket megjelenítő álmok.

5. Gondot föltáró álmok.

6. Gondot megoldó álmok.

7. Jelző álmok, amelyek valamilyen megindult változást, pl. betegséget jeleznek.

8. Prekognitív, vagy jósálmok. Ezek lehetnek reálisak és szimbolikusok.

9. Sugalmazott álmok – többnyire transzcendens tartalommal.

Az álmunk akkor több, jobb, gazdagabb,

a/ ha foglalkozunk az álommal;

b/ ha van, akivel megbeszélhetjük;

c/ ha ezeket leírjuk – vezessünk álomnaplót;

d/ ha igyekszünk megérteni;

e/ ha óhajtjuk megfejteni.

Gyökössy Endre ismert evangélikus teológus–pszichológus arra a kérdésre, hogy mi az álom, válaszát több pontban így foglalta össze:

1. Mindenekelőtt életszükséglet, amely nélkül az ember súlyosan megbetegszik. Túl sok alvás során viszont sok érzelmi feszültség keletkezhet, és paradox-alvást idézhet elő. Az ilyen alvásból elgyötörten ébredünk.

2. Állítása szerint az álom az emberiség egyetemes nyelve. A világon mindenki faji, műveltségi szintjétől függetlenül ugyanazt a kép- és jelképnyelvet beszéli. Vagyis az álom világnyelv. (Nem tudni, Gyökössynek mi erre a bizonyítéka?)

3. Az álom ablak saját lényünk mélységei felé, mely álomközben nyílik ki, és megmutatja a bennünk rejtőző, gyakran különös világot.

4. Az álomban mindenki alkotó művész: író, költő, festő stb, de éber állapotban erre a legtöbb ember képtelen.

5. Az álmot nem jó lebecsülni. Általa olyan mély rétegekről is hírt kaphatunk, amely már túl van a személyes tudattalanon.

6. Az álmot lehet magyarázni. Fontos tudni hozzá az álmodó életkorát, de ne egyes álmokat, hanem álomsorozatokat vizsgáljunk, és előbb ismerjük meg az álmodó külső-belső helyzetét, egész személyiségét.

Gyökössy Endre az álom fajtáit így taglalta:

1. Külső ingerek hatására keletkezők.

2. Egyesek belső, szervi ingerek hatására vezethetők vissza.

3. Vágy-álmok. (Az álom bizonyos mértékig a szelep szerepét is betölti.)

4. Hétköznapi álmok; a napi eseményekből „zárszámadást” készít.

5. Helyesbítő és kiegészítő álom.

6. Figyelmeztető, vagy életirányító álmok.

7. Olyan álom, amely „átveszi a szót” és tapasztalatából új irányba indítja az álmodót.

8. Ismétlődő álmok. (Ha valamiről gyakran álmodunk, vegyük azt komolyan!)

9. Az anima–animus (lélek) álmok. (Lényünk megismerésében visznek előrébb.)

10. Nagy álmok, amelyek új életre szólítanak. Ezekben a „nagy álmokban” a tudattalan teljesen átveszi életünk vezénylését, szinte semmit sem törődve az álmodó napi élményeivel. Átfogó katarzist és vele megváltozást okozhat.

Az álom az alvás más időszakaiban is keletkezik, de leginkább a REM-fázisban. Legalábbis legjobban ezekre emlékezünk vissza. Ha a REM-fázisokat megzavarják, fáradtan ébredünk. A „lidérces álom” az emberben lévő rossz, elnyomott szorongás, félelem, bűntudat kifejeződése lehet.

Közismert, hogy a két agyfélteke között alapvető funkcionális eltérések vannak. Ennek következtében az emberben két lény: ész- és érzelmileg vezényelt, ösztönös lény van. A bal agyfélteke a domináns. Ez „vezényel”, ő a logikus, absztrakt, időélményt nyújtó, verbális kontaktust adó. A jobb agyfélteke a zenei, illetve a térélményt nyújtja, és a benyomásokat egységként kezeli. Képi és szimbolikus gondolkodású. A REM-fázisban a jobb félteke a nagyobb aktivitású.

Az álom a nappali gondolkodásunk folytatása, de benne régi események is visszatükröződhetnek. Álmunkban vágyaink teljesülését is „megélhetjük”. Keletkezhetnek földolgozatlan, szorongásos álmok, amelyek más-más formában jelenhetnek meg. A jelenségek közötti kapcsolatok szokatlanok, amelyek éber állapotban nem fordulnak elő, de az álomban alkotó módon születhetnek. Az álmokban olyan összefüggések is létrejöhetnek, amelyeket éber állapotban nem birtokoltunk. (Így fedeztek föl több érékes találmányt, pl. a széngyűrűs molekulát.) Ezek hipermnesztikus álmok, vagyis emlékképek tolongása. A jelenség arra utal, hogy az emlékezet ébren hozzáférhetetlen tartományai álomban megnyílnak. Az álom végül is az „én-ünk és a külvilág kapcsolatát meghatározó pszichés folyamatok összessége”. Freud szerint „az álom az alvás őre”. A beépülő inger a folyó álom tartalmához idomul.

Az álom sűrít. Minden eleme eszmék és érzelmek sokasága. Az álom eltol, jelentős részek jelentéktelen részletek mögé bújhatnak. Képi beszéd alakul ki. Az elalvás előtti gondolataink álomképekben tovább folytatódhatnak. A képjelenetek szereplői vagy szemlélői vagyunk; és ezeknek másodlagos jelentésük van. Az álom szimbolika. Az ember esetében visszanyúlnak a Hominidaek koráig, ezért archetípusok. Az álom a valósághoz képest primitív. Az összefüggések sajátos megjelenési módja. Ezek között ritkák a logikus összefüggések, többnyire ésszerűtlenek. A tér, idő és okság meghatározott rendje fölbomlik. Az álom animisztikus, a természeti erők helyébe isteneket helyez. Az álom dramatikus. A jeleneteknek erős morális vagy érzelmi jelentősége van. A szereplők valamilyen általános nézetet vagy típust képviselnek.

Mi hiányzik az álomból az éber gondolkodáshoz képest? Álomban a külvilág realitásának visszajelentése hiányzik, de nincs meg a jövőre utalás, tervezés sem. Az érzelmek szabadon áradnak. Nincs realitáskontroll. Hiányzik az Én-folytonosság és a haláltudat. Az álomban „egyetlen tudat” létezik. A hosszú és jelentős dramatikus, illetve emocionális álmok ébren jobban visszaidézhetők. A dramatikus álom olyan, mintha egy pantomim jelenet passzív szemlélői lennénk, akik látjuk a többnyire szavak nélkül eljátszott történetet, amelynek jelentését tartalmilag senki sem magyarázza meg.

Az álomra történő reggeli visszaemlékezés az emlékezés és felejtés általános törvényeinek engedelmeskedik. Ha REM-fázisból ébredünk, jobb a visszaemlékezés, de ha ezt a lassú hullámú alvás követi, elfelejtődik.

Jouvet vitatható fogalmazásában „az álomfázis funkciója a veleszületett magatartásminták genetikus programozása”. Valószínű, hogy az álomfázis alatt nemcsak belső – genetikusan determinált – programozás teljesítése folyik, hanem itt történik a külső információk földolgozása, és a környezet állandóan megújuló igényeinek megfelelően a szükséges „átprogramozás” is. Dewan szerint az álomfázisnak a központi idegrendszer átprogramozásában, vagyis új funkcionális struktúrák létrehozásában van szerepe. Minél intelligensebb az Én, minél többet tanul, annál több és hosszabb a REM-fázisa.

Freud azt állította, hogy az álom via regia, azaz „királyi út” a tudattalanhoz. A tudattalanban csak jelen van! A tér nem korlátozott.

A „világos álom” vagy lucid dreams alatt az álmodó tudja, hogy álmodik, mintha az éber tudat állapota fönn maradna. Az álomfázisban minőségileg más „ébrenlét”-ről van szó. Az álomfázist a legősibb agytörzsi rendszerek valósítják meg. Vagyis az álomfázist úgy tekinthetnénk, mint egy öntudat előtti, ősibb tudatformát. Az álomfázis szerepet játszhatott az emberré válást előkészítő mentáció, a tudat, illetve öntudat kialakulásában is. McLean azt vallja, hogy az ember agya „három agyat” tartalmaz: hüllőét, emlősét és emberét. (Ne feledjük, hogy a hüllőnél kétfelé válik a törzsfejlődés. Az egyik ág a madáré – ezen a területen nincsenek őseink –, a másik az emlősé: az őscickányon át a félmajmok, majmok, emberszabásúak irányába vezet.)

Bár Jung szerint az álmokban vannak kollektív szimbólumok, de az álmok manifeszt tartalma csak a személyes vonatkozások előhívásával használhatók. (Pl. a pszichiátriai kezelés során.) Az álmok ezért nem fordíthatók le álmoskönyv segítségével, annyira egyénre szabottak. Mindig asszociálni kell az egyénre. Álomban, ha az többször ismétlődik, igyekszünk a feszültségeket megoldani. Polcz Alaine szerint az álomszimbólum lehet egyéni, közös társadalmi, kulturális, archaikus – ez az emberiség közös, tudattalan kincse. Így a tudattalannak is van egyéni, közös és archaikus szintje. Az álom a testen kívüli érzékeléshez hasonlatos lehet.

Létezik olyan álomkeletkezési magyarázat is, amely igen érdekes, de a legújabb kutatások kevésbé igazolják. Ezek szerint, amikor az agy REM-fázisba kerül, egyes sejtjei, mezői „fölébrednek”, miközben maga a személy alszik. Ezek az agymezők kapcsolatba lépnek egymással és „munkálkodni” kezdenek. A bennük elraktározott élmények – legyenek azok fajilag évmilliókkal korábbi történések, vagy a napközben átélt egyéni események – megélénkülnek. Az agy, mint a gyerekek varázscsöve, a kaleidoszkóp, kezdi összerakni a fölvillanó képmozaikokat egyetlen, vagy több tablóvá. Itt lenne óriási szerepe a fölébredt egyes agymezők, sejtcsoportok közötti kapcsolatnak. Ezért nincs két egyforma álom; ezért nem álmodjuk soha pontosan ugyanazt, mert sem a sejtmezők, sem a bennük tárolt milliónyi élmény, sem a pillanatnyilag kialakuló összeköttetések nem tudják még egyszer ugyanazt az álomképet létrehozni; agyunk ugyanazokat a sejteket és összeköttetéseket újfent képtelen működésbe hozni. Ez az álom varázsa és megismételhetetlensége. Ez bizonyíték is lenne arra, hogy tudományos szinten miért nem lehet álmot fejteni? Nincsenek eleve meghatározott és állandó fogalmat jelentő álmaink. Az azonos típusú álomtörténések is mindig differenciálódnak.

Ugyanakkor az álom a lélek létét is bizonyítja. Ezt a samanizmus empirikus tapasztalatok révén évezredek óta ismeri. Agyi tevékenység váltja ki az álmot, az álom szabadítja ki a testből a lelket. Olyan élettani jelenség ez, mint amikor a klinikai halál állapotában a tudat még nem szakadt el a testtől, de „kilép” belőle és fölötte lebegve érzékeli mindazt, ami körülötte történik. Álmodni azért jó – különösen, ha álmunk kellemes –, mert amit ébren nem tudunk elérni, azt álmunkban megkapjuk vagy megtapasztaljuk. Más kérdés, hogy miután álmaink zömében a napközben hozott élményeink és döntéseink alapján keletkeznek, illetve hatnak, tudomásul kell vennünk: minden döntésünk fontos és mérföldkő lehet életünkben. Soha többé nem tudjuk ugyanazt a döntést, ugyanabban a környezetben és helyzetben sem meghozni, sem megváltoztatni. Akinek nyomasztó, esetleg rémálmai vannak, napközbeni döntéseinek eredményeit is benne élvezheti. Álmainkért felelősek vagyunk, mint ahogy 40 év fölött minden ember a saját arcáért is felelős!

Gyakran szállunk. Pszichiátriai tapasztalat, hogy álom közben elsősorban az alkotó típusú fantáziával megáldott (kreatív) embereknek vannak lebegő élményeik. Térképként látják maguk alatt az elsuhanó tájat. (József Attila versben is jelzett ilyen élményét.) Olyan helyekre eljuthatnak, ahová egyébként sohasem lennének képesek. Szabadság érzetük lehet, hiszen megszabadultak a test nehézkes, lehúzó és főleg bírálható, valamilyen fogalomkörbe besorolható élményétől. Ezt a repülést keresik a drogosok, akik lebegnének, rózsaszínbe burkolva szeretnék látni a világot, amelyben élnek. Ezt érik el a táltosok, amikor révületben testük a földön marad, de lelkük az álom szárnyán találkozik az e-világból elszármazott lelkekkel, és kapcsolatot teremtenek élők, illetve holtak között. Ha drogfüggők és sámánok tudnák, hogy nem kell a révületet keresni, mert az álmainkban magától jön, és lelkünket fölszabadítva átemel a transzcendens világba, nem tennének mást, mint kihasználnák a napnak azt a bizonyos hányadát, amikor az álom megjöhet, és akár akarjuk, akár nem, úgy is hatalmába kerít bennünket.

Álmodni nyitott szemmel is lehet, éber, de bizonyos mértékig hipnotikus álomban. Ilyen helyzet akkor alakulhat ki, amikor egy erős akaratú ember sugallatának hatása lassan kikapcsolja körülöttünk a világot, és olyan helyzetet látunk, ami nem létezik, csak bennünk alakul ki. Jó példa erre Steinbeck: Egerek és emberek c. regényében a nagytestű, együgyű férfi, aki a folyó partján társa elbeszélésére látni véli az általuk megálmodott farmot, ahol majd jó életkörülmények között élhetnek. Nagyon keskeny a határ az álom és az álmodozás között, de aki napközben nem álmodozik, kreatívan nem fantáziál, és nem tudja beleélni magát egy olyan világba, amelynek megteremtésére törekszik, az fantáziátlan és elégedetlen marad haláláig. (Erre mondták a régi parasztok, hogy „savanya”, vagy „sava-borsa nincs ember”.) Álmodozás következménye a legtöbb alkotás, legyen az szobor megmintázása, épülettervezés vagy egy betegség elleni küzdelemben a hatékony gyógyításra való törekvés. Itt válhatunk, és itt kell igazán „sámánná” lennünk, hogy a megálmodott jövőt reálisan megteremtsük.

Saját tapasztalatom szerint az álmokat, különösen a kellemetlen történéseket korszerű világunkban tudatosan is ki tudjuk váltani azzal, ha alvóhelyiségünknek nincs meg a kellő légcseréje. Egykori kis bérházi szobánk légterét fekvő és tároló bútorok zsúfolták. Belőle téli hidegben rajtunk kívül gázkonvektor égése fogyasztotta az oxigént. Ugyanakkor termeltük a kilélegzett széndioxidot, szénmonoxidot és egyéb gázokat. Agyunk éjfél után már oxigénhiányos állapotba került, és levegőért kapkodva előjöttek a gyötrő álmok. Másnap fejfájással ébredtünk. A klinikai halál állapotában jelentkező képeket is valószínűleg az oxigénhiány válthatja ki. Mindkét esetben a testünknek kell újra befogadni a távolodó lelket, és ébredéssel visszahozni a való életbe. Az igazi teljes élet annál az embernél valósul meg, aki megfelelő arányban tud álomvilágban élni, és álmából egy új, értékesebb, reális világot megvalósítani.

ÁLLATŐSEIM

_E

Számomra is hit kérdése, hogy Isten létre hozta azt az anyagi világot, amelynek fejlődését biztosította. Földünk így vált ki a mindenségből, és rajta létre jött az élet. A bibliai teremtés „hat napja” hat, már idővel mérhető korszakot: milliárd, illetve millió éveket jelöl, és mindegyik az előző állapotnál fejlettebbet képvisel.

Az egysejtű élőlényekből kialakultak a többsejtűek, további hosszú fejlődés után a gerinces állatok, és azok csúcsán a főemlős. Ez a lény már magában hordozta mid azt a tulajdonságot, amelyet örököltünk. Itt vált ketté a fejlődésünk. Az egyik ág maradt emberszabású majom, a másik pedig majomszerű emberré érlelődött.

Isten bármelyik élőlényt humanizálhatta volna, de a főemlősöket rendelte ősünknek. Ami a legfontosabb volt, tőlük örököltük ösztöneinket. Közülük is a legfontosabbakat: a légzés, az élet-, a szaporodás és a táplálkozás (szopás) ösztönét. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, az egyed előbb-utóbb elpusztul. Nincs utód és kihal a faj.

Az emberiség életében két csodálatos pillanat volt: amikor a víztükörben meglátta saját arcát, illetve, amikor az érzelmeit humanizálva, megszületett benne a lélek. Ettől kezdve test és lélek összetartozik; még akkor is, ha a halál után a lélek az élettanászok szerint a szövetek által keltett bioelektromos feszültség, az ingerület észlelése és az idegközpontok felé vezetése megszűnik. Hitem szerint a kihűlő testből egy parányi „lélekenergiaként” távozva részesei leszünk a mindenségnek.

Az Atya azért rendelte fajunk fejlődését, hogy megtanítson emberi mivoltunkat, az állatvilágból történt kiemelkedésünket értékelni. Amikor megszületünk, elsősorban életjeleket mutató, anyagcserét folytató lények vagyunk. Semmivel sem különbek a főemlősök utódjainál. Ami bennünket mégis megkülönböztet tőlük, az a képesség, hogy taníthatók vagyunk az emberi érzelmek kiváltására és kifejezésére, valamint a humánus magatartásra. Ez a szocializációnk. Attól függően, hogy a társadalom és a kultúra milyen fokán állunk, maradunk a főemlősökhöz közel, vagy távolodhatunk tőlük, de őket soha meg nem tagadhatjuk. Minek is tennénk? Én büszke vagyok rá, hogy már valamivel különb vagyok a cirkuszi mutatványokra betanítható emlős rokonaimnál.

Nézem a kezem, akár az övék, csak a fogásom különb és finomabb. Testemet változatlanul szőr fedi, ez csupán egyes testtájakon megkopott, pihékké változott, máshol viszont változatlanul elborít. Állati létünk során mindenkinél egységesen födte a testünket. Ez volt az egyenruhánk. Küllemre mindenki szinte ugyanolyan volt, mint a másik. Ez jelentette összetartozásunkat és egyben önbizalmunkat, illetve erőnket is, hiszen egy-egy hordában esetleg többen voltunk és nagyobb erőt képeztünk, mint a rokon fajok. Ez a magatartásforma öröklődött bennünk. Változatlanul szeretjük és viseljük a közösséghez tartozó külső megjelenést biztosító egyenruhát. A katona uniformisban, az orvos fehér köpenyben, a polgár öltönyben, nyakkendővel, a mai tizenéves farmernadrágban érzi jól és biztonságban magát. Ezek a hajdani általános szőrzetet helyettesítő mai egyenruhák, amelyek a csoporthoz tartozást biztosítják, és ezen belül azok védelmét, akik hasonlót viselnek.

Fölvetődik a kérdés, az emberek jelentős része miért nem meri vállalni a testét? Hányan vannak, akik az orvos előtt sem szívesen mutatják meg csupasz testrészüket. A kulturális örökségen túl – kialakult szégyenérzés, lenézés, megvetés, gusztus kiváltódás – ez ösztönös tartózkodás. Mezítelenül uniformis nélkül vagyunk, ráadásul még ősi „szőrzetruhánkat” is elveszítettük, nincs amiben az ártó pillantások (szemmel verés) elől „elbújhassunk”. Maga a csupaszság csak egy szűk, atavisztikus szemléletű rétegnek, a nudistáknak ad természethűséget valló, értéket képező egybetartozási kapcsolatot. Márpedig az embernek alapvető magatartása, hogy időnként szeret elrejtőzni, magára maradni, mások számára láthatatlanná válni. A szőrzet elvesztésével kezdődött az a tévhit, amikor ezért a kárunkért, a cserbenhagyásért a testet kezdtük megvetni, és rossznak, esendőnek, a legutóbbi évezredekben a „bűn forrásának” kikiáltani.

A vallások tanítása is szembefordított bennünket a testünkkel. Megtört egy ősi, Isten által adományozott szép harmóniát, amelyre holisztikus szemlélettel csak mostanában kezdünk újra odafigyelni. Fölfedezni és értékelni azt, hogy a test és lélek csodálatos egység, amelyet egyedül mi kaptunk az élőlények között, és így együtt csak rövidre kiszabott életünkben élvezhetjük. Amikor a test meghal, nagy érték vész el, amely az élet energiájának éltető óvóhelyet biztosított. Aki a test és lélek egységével nem számol, egyiket a másiknál jobbnak tartja, nem mer önmagával szembenézni.

B

BÁBU

_K

Babonás népek máig tiltják a fényképezésüket, nehogy a fotóval, a belezárt képmásukkal elvigyék őket, és rosszhiszemű varázslás, fekete mágia áldozataivá váljanak. A gyerek és a baba viszonya mindezt tükrözi, ahogy ragaszkodik hozzá, magához öleli, eteti, csókolja, ruháját cseréli, mosdatja, ápolja, hordozza és, hogy másé ne lehessen, távollétében senki ne birtokolhassa, elrejti. Valószínű ezzel született meg a személyes magántulajdon, és a hozzá való, máig kiirthatatlan, szoros kötődésünk, a vele kapcsolatos egyéni és társadalmi hajtóerő.

A bábuk között sok az arctalan, amikor a fejábrázolás elmarad. Kezdetben ez a barlangrajzoknál és a termékenységáldást szimbolizáló szobroknál a legszembetűnőbb volt. Előbbinél a cselekvő ember mozgását, pl. a vadászatot, vagy az ehhez szükséges varázslat végzőjét, a korai maszkos sámánt; utóbbinál a női nemiséget, a szaporodáshoz szükséges testtájakat, és nem a gondolkodás testrészét, a fejet emelték ki. A Hominidae előbb vált emberré, utána fedezte föl saját arcmását és alkotta meg belőle legkülönbözőbb isteneit. Talán itt lépett be az egyébként több vallás részéről tiltott istenábrázolás. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám is ellenzi Isten arcának megjelenítését, a faragott kép, illetve bálvány készítését. A természeti népeknél és a sok istent tisztelő vallásoknál annál több istenarc-ábrázolással találkozunk. Köztük gyakori, olykor sámándobok rajzolatai között is föltűnik a kozmikus arcábrázolás, ahol az Isten aszimmetrikus kerek arcán, mint a látható egész égbolton a Nap és Félhold, illetve a magányos csillagok, vagy egy-egy csillagkép és a Tejút tűnik föl. Ezzel az Isten ábrázatán az egész teremtett mindenség tükröződik, végtelen hatalmát jelképezve.

Amikor tizenhat éves ápoló tanulóimmal önismereti gyakorlatként bábut készíttettem, nagyon sokan megformálták a fejet, de a rajta lévő szerveket – fület, szemet, ajkat és az orrt – nem ábrázolták. A gömbölyded fejet „üresen”, fehéren hagyták. Az ősi késztetés az volt, hogy önmaguk képét nem kívánták megörökíteni, és ellenőrizetlenül idegeneknek hátrahagyni. A koruknak megfelelő válasz pedig az, hogy mivel a személyiségük még nem fejlődött ki – a pszichológusok, antropológusok szerint nőknél ez általában harminckét éves kor körül, illetve a gyermekneveléssel együtt fejeződik be – nem tudtak mit ábrázolni, megragadni fejletlen, de szüntelen alakuló egyéniségükből. Bábukészítés során e két eredendő magatartásforma megtalálható a természeti népeknél, a törzsi kultúrákban is. Az ábrázolatlan, üres fejrész a szellemarcot tükrözi, amely a neolitikumban istenné vált, az ábrázolt, megszemélyesült halandóból személytelen, többnyire maszk mögé bújt halhatatlan született.

Hangsúlyozni kell, hogy bábukészítés közben az ember öntudatlanul mindig önmagát ábrázolja, vagy azt, aki szeretne lenni. (Ez még akkor is így van, ha az alkotás során szándékosan igyekszik elkerülni személyes jegyeit, vagy azokat eltúlozza, idealizálja.) A hajviselet, a ruha anyaga és szabása, amelyben fölöltözteti, a ráaggatott cicomák a kor viselettörténetének is meghatározói, valamint saját divatértékét képviselik. Képtelen kiszabadulni a maga bűvköréből, így válik a bábu saját „gyermekévé”, babájává, melyhez – pontosabban fogalmazva: „akihez” – ragaszkodást tanúsít. (Pl.: kabalababák.)

Még a 20. században is ismert volt a képmással történő rontás. Ellopták a megrontani kívánt személy fényképét, babáját; ha ezek nem voltak, készítettek egy arc nélküli bábut, és a képmást tűvel, szöggel átszúrták. Különösen az életfontosságú szervek helyén, a mellkasába, a szív tájékon, a nyakába és a fejébe szurkáltak. Ezzel a haragos halálát kívánták előidézni. Figyeljük meg, hogy a legtöbb erőszakkal ledöntött szobor diktátort ábrázol, és a nép haragja távolítja el. A gyűlölt szobor szimbólum: bábu, amely magát az ábrázoltat helyettesíti és jeleníti meg. Az első dolog, hogy kötelet kötnek a nyakára – ez az akasztással járó, megalázó halál jelképes eljátszása; az ehhez hasonló cselekvéssort a folklór népi színjátéknak nevezi –, és egy erős gépjármű segítségével rántják le, majd szétverik. Megsemmisítésével magát az élő figurát, illetve halála után az esetleg még létező, és hozzátapadó rendszer maradványait igyekeznek végleg elpusztítani.

A gyerektelen Báthory Erzsébetről jegyezték föl, hogy gyermekpótlékként mindig magával hordozta fából faragott babáját. Egyik alkalommal, amikor úton volt és éjszakára fogadóban szállásolták el, lefekvés előtt az egyik csecsemős szolgálóval kivetette annak emlőjét, és a fabábut meg kellett szoptatnia. Mint anya mások által gondoskodott róla. Anya és gyermeke a laktációs időszakban szoros biológiai kapcsolatban, „szimbiózisban” él. Az emberiség faji „szopós korában” is hasonló volt a helyzet a fa és a főemlős között.

A bábu vagy eikon modern változata a portré, amely a technika fejlődésével a kézműves művészi ábrázolásból valósághű, ipari előállítású másolássá változott. Berámázva a szoba falára helyezték, hogy a rajta lévő személlyel naponta szembesüljenek, szellemiségét fölidézzék, és magukban tovább hordozzák, illetve a védelme mellett éljenek. Korunkban egyre kevésbé divat, hogy lakóhelyünket magunk, vagy őseink fényképeivel díszítsük. A képeket dobozba tesszük vagy albumba helyezzük. Így rejtjük, óvjuk és csak alkalmanként nézegetjük, mutogatjuk. Az is zavar bennünket, hogy a fogyasztói társadalomban több tucatnyi készül belőlünk. A lencse minden dimenzióban bemutat bennünket, láttatja jó és rossz oldalunkat. Ösztönös félelem lesz rajtunk úrrá, hogy számtalan önmagunk egymás ellen hadra kél és az eseményeket már nem tudjuk befolyásolni. Melyik portrénk az igaz, és melyik győz majd ebben a háborúban?

A bábu őseredete a fához vezet vissza, amikor a fa még „ősanyánk” volt, akibe megkapaszkodhattunk, ágkarjainak oltalmába bújhattunk, águjjai közé fészket építhettünk, és az alattunk lévő szavannán ránk leselkedő ragadozó fenevadaktól megvédett. Ez volt a „boldog ősállapot”, amelyet tudat alatt, mint édeni létet máig visszavágyunk.

Az első bábuk fából, gallyból készültek. A megfelelő ágat kiválasztva, a bábunak keze, lába, törzse, nyaka volt. Csak fejük nem készült. Olyanok voltak, akár a pálcikaemberek. Hasonló ábrázolásokat láthatunk a kezdetleges sziklarajzokon vagy a kisgyerekeknél. A fejet sárból, illetve szőrrel, száraz avarral gömb alakúra kitömött bőrdarabból, továbbá gumóból, gubacsból, kibelezett tökhéjból, valamilyen kerekded termésből rakhatták rá, vagy nem is volt szükséges ábrázolni. Ezek – mivel romlandó és könnyen sérülő anyagból készültek – mind elpusztultak, csak a törzsi népeknél fönnmaradt hasonló bábuk alapján lehet sejteni, hogy az őskorban milyenek lehettek.

A Szegvár-tűzkövesi agyagból készült női idol felül a nyak megformálásával befejeződött. Elképzelhető, nem is helyeztek rá külön fejet, vagy azt a szerint váltogatták, hogy az istenség segítette-e őket, vagy cserbenhagyta. Ha nem váltotta be reményüket, a körülményesen, sok munkával előállítható test maradt, csak a fejet kellett rajta kicserélni, és a megújult bábuhoz ismét lehetett fohászkodni. Még zsámolyra, a későbbi trónusra is ráültették, ezzel kiemelve a többi falubeli ember közül, aki törzsi gyűléseken, összejöveteleken általában körülötte a földön, esetleg gyékényből szőtt szőnyegfélén, de alacsonyabban foglalt helyet. Az idol később el is veszítette egyedi vonásait, sőt éppen istenné lényegülése során fából faragott, lapos maszkot adtak rá – lásd a szegvári Sarlós Istent –, hogy egyéni vonásait elveszítve, az állandót, az örökké valót, a halhatatlant, a sejtelmest, a titokzatos mindenhatót képviselje.

Kezdetben, a matriarkátus idején minden bábu anyát ábrázolt – különösen a kő, csont és agyag megmintázása során –, alaposan kihangsúlyozva a másodlagos női nemi vonásokat: a kerekded, kövér idomokat, a széles csípőt, nagy tomport és hatalmas emlőket. Záloga volt mindez a jövő nemzedéket fölnevelő asszonynak. A Willendorfi Vénusz példa erre, ahol van ugyan állandó fej, de az arc ábrázolása, mint lényegtelen hiányzik. A vastag combok összeérésénél a nemi részt háromszöggel jelölték, ahogy a vulvát a falfirkákon máig is a rajzolni rosszul tudó gyerekek sematikusan ábrázolják.

A bábu csak a patriarkátus idején változott férfivá. Ilyenek a küklád-idolok, amelyek némelyikén jókora fallosz bizonyítja nemiségüket, vagy a fegyverként, attribútumként és aratóeszközként egyaránt használható sarló, amelyet a Szegvár-tűzkövesi Sarlós Isten a vállán visel, akár az egyiptomi fáraó a korbácsot, vagy a pásztorbotszerű, gamós jogart, jelezve vele, hogy az egész rábízott embernyájnak ő a birtokosa és védelmezője. A biológiai létet megteremtő anyával szemben a férfibábut tehát e lét nemzőjeként és harcias megvédésére alkalmas, a csoportban uralkodó hierarchia vezéreként („alfahímként”) ábrázolták.

Az ember egyedi fejlődése során játéknak először mindig bábut készít, amelyet fétisként tart, magánál hordoz, és amikor élő anyja testileg nincs a közelében, lelkileg belé kapaszkodik, vele őt helyettesíti. A bábu biztonságot jelent. Vizsgázó, nehéz dolgozatot író diákok máig kiteszik a padra fétistárgyaikat, amelyek között legtöbb a bábu, valamilyen embert vagy állatot ábrázoló figura. Utóbbiak, mint címerállatok a népek, helységek, családok tulajdonságait megszemélyesítő piktogramok, ikonok között: a címerekben, exlibriseken is szerepelnek, a származás, az állatőshöz, totemállathoz való ragaszkodás jeleként. Mítoszokban ugyanis rendre előfordul, hogy valamelyik nép nem emberszerű istentől, hanem istenként tartott állatőstől származtatja magát. Ezt az állatfajt tiszteletben tartják, többnyire nem vadásszák, számukra tabu. Ha életük fenntartása érdekében mégis rákényszerülnek, hogy megöljék, előbb megbocsátásáért könyörögnek hozzá. Holtában hálálkodnak neki, testvérükként elsiratják, és ugyancsak bocsánatát kérik. Ebben az esetben már nem az a lényeges, vajon az ábrázolt lény ember-e, vagy állat – hiszen az ősnépeknél, törzsi társadalmaknál a természet összes élőlényével szorosan együtt éltek –, hanem az, hogy a bábuval lelki megkapaszkodásra, védelmükre szolgáló fogódzót helyettesítenek. A magyar nép esetében ilyen a kerecsen sólyomból mitizált Turulmadár, vagy a szkíta aranyszarvas-leletekig visszavezethető Csodaszarvasunk. Különös, de a madarak lehetnek szülők és nemzők, vagy mindkét nemet képviselő, származást és biztonságot egyaránt nyújtó egyedek. Az elhaltból lélekmadár viszi át a halhatatlan és láthatatlan szellemrészt a túlvilágra.

Hermann Imre szerint az emberfaj életében a nagy trauma akkor következett be, amikor Fa-ősanyánk elhagyott bennünket, és a veszélyekkel teli szavannára kerültünk. Máig visszasírjuk ezt az ősállapotot, és kárhoztatjuk érte. Bosszúból a fát elégetjük és a tűz rémületén úrrá lett ember gyönyörködik a fölcsapó, emésztő lángokba. A legtöbb éjszakába nyúló kirándulás azzal zárul, hogy tábortüzet készítünk és belebámulunk a szikrákat szóró, füsttel, lánggal csapkodó, nedvét sisteregve, hangosan síró fa tüzébe. A terméketlen fát, ezt a „gonosz anyát”, aki megtagadja tőlünk éltető termését, a Balkánon fejszével fenyegették meg, hogy ha nem hoz gyümölcsöt kivágják és elégetik.

Ilyen gonosz nő még a fizikai, lelki, gazdasági adottságai miatt irigyelt, a közösségből ezáltal kiváló boszorkány is, mintegy a családját elhagyó Fa-ősanya megtestesítője, akit büntetésből el kell égetni. Csak a teljes megsemmisítésével szabadulunk meg gyűlölt személyiségétől, bűbájos varázslásától, amellyel megkötheti nemzőképességünket, termékenységünket, illetve természetes életünk egyes funkcióit; vagy betegséget, szerencsétlenséget, kárhozatot hozhat ránk. A boszorkány kezdetben fiatal, gyönyörű és okos nő volt, akár egy termékeny fa mása, vagy istennő földi megtestesítője, csak később vált öreg banyává, midőn a vén fa is meddővé. Ahogy az egyes fafajták között van nő- és hímivarú, így válhatott a boszorkányból is férfi. Tipikus példája ennek a fát és boszorkányt egyszerre megtestesítő madárijesztő, „akire” nadrágot és kalapot adnak, hangsúlyozva vele férfiasságát. A kisze bábu és más, a rossz telet megszemélyesítő, alakoskodó népi szokás fölöltöztetett képmása szinte mindig szoknyát és blúzt hord, kiemelve női nemi vonatkozásait. Közös még bennük a farúd, faváz, amelyre szalmával kitömve ráhelyezik őket. A téltemető ünnepeken a faluban a bábukat körbehordozzák, és ha a közelben tó, patak vagy folyó van, belévetik, ahogy a középkori istenítéleteken a rossz nőket zsákba varrva, vagy összekötözve vízbe dobták, de a legtöbbet elégetik. Ezzel a rítussal a hideg, halott telet váltja föl a termékenységet hozó, meleg tavasz. Hasonló sorsra jut a kiszolgált, rovarokkal teli madárijesztő is.

Egyes természeti népek a lányok első menstruációját követően, a nővé avatásuk előtt elkülönítik őket anyjuktól, családjuktól, és gyakran napokig nyomorgatják, hajukat kitépik, koplaltatják őket. Erre az időszakra, hogy sanyarú helyzetüket minél jobban el tudják viselni, egy kis anyapótló bábut adnak nekik, hogy mint segítőjükbe testileg, lelkileg megkapaszkodhassanak.

Különösen a latin jellegű kultúrákban, de az ortodox keresztények szokásai között is megtaláljuk a vallási szobrok öltöztetését. Szűz Máriát és a helyi védőszentek szobrait az alkalomhoz illő, díszes ruhákba bujtatják, bábukat készítenek belőlük, és körmenetekben hosszú utakon, órákig vállukon cipelik, közben ünneplik őket és könyörögnek, énekelnek hozzájuk. „Szent bábuvá” válhat holtában az ember is. Észak-Japán zen-buddhista kolostoraiban egy szekta papjai a 19. században élve mumifikálták magukat. Évekig gyötörték, zsírtalanították és elmérgezték testüket, hogy az haláluk után mumifikálódva megmaradjon. Ezeket négyévente díszes ruhába fel- illetve átöltöztetik, és a szentélybe kiültetik. Már csak bábuk, de akikbe hitük szerint a lélek még benne van, és lehet hozzájuk imádkozni.

Harmadik világbeli, gyarmati sorból szabadult, vagy súlyos világnézeti, gazdasági gondokkal küzdő országokban, főleg Közel-Keleten az utóbbi években gyakran találkozunk olyan szélsőséges politikai csoportokkal, amelyek az utcára vonulnak tüntetni, miközben más nemzetek zászlóit és a megszemélyesítő, életnagyságú bábuit nyilvánosan elégetik. A száraz növényi anyagokkal, papírral kitömött figurák, vagy a gyűlölt államelnököket, politikusokat, vagy magát a nemzetet ábrázolják. Közöttük gyakran föllelhető John Bull (Anglia) és Uncle Sam (USA).

A bábu vagy baba nemcsak jóságos és félteni való, de ellenünk is fordulhat. Az amerikai filmgyártás a kedves kis madagaszkári éjszakai félmajom, a koboldmaki figurájából – amely gyakran föltűnik a plüssjátékok között – megformálta a Gremlin alakját, és emberfaló szörnyecskévé változtatta. A horrorfilm egy másik változatában a gyermekjáték már baba, maga az eikon elevenedik meg, különösen éjszaka, vagy ha a kislány körül nincs védelmező felnőtt, és rémisztgeti, majd pusztítja környezete törékeny életét. Benne ismét a gonosz Fa-ősanya, a halál mint közeli telet szimbolizáló bábu, a gonosz boszorkány, az elpusztítandó szörny, illetve a meg nem született gyermek mitizálódott, aki azért áll bosszút, hogy nem bújhat ki bábbőréből és nem élhet valóságos, természetes emberi életet.

Kőből, de leggyakrabban fából olyan sírjelet készítünk, amelynek idol jelleget az kölcsönöz, hogy megszemélyesítjük: törzset, nyakat, fejet formálunk neki. Ezek az antropomorf fejfák. A kerekded fölső vonalak, a fej jelölése alapján tájankénti elnevezéssel a gombosfák, kopjafák nevet kapták. Páros sírban két sírjel: férfi és nő emberalakja formálódik ki az egymás mellé állított, faragott emlékoszlopokban, vagy fűrészelt díszes deszkaszálakban. A keleti sztyeppéken szkíta és kun eredetű kőbabák állnak. Erdélyben kapubálványokat, szerte az Alföldön, a feudalizmus korában épült parasztházakban bálványfát, bálványanyát találunk a gyermekágyat fekvő nő szobájában. Ez a faragott, függőleges faoszlop egyben a mestergerendát is alátámasztva, az alatta lévő fekvőbútornak, illetve a benne nyugvó embereknek a biztonságát adja, és a rontás kivédését, bajelhárítást is végez.

BOLOND

_V

A velük való bánásmód koronként és kultúránként eltért. Egyes természeti népeknél, valamint korunk fölvilágosult, humánummal rendelkező társadalmaiban a bolondot fizikailag és lelkileg nem bántották, nem üldözték, sőt kiváltságok is megillették. Egyes észak-amerikai indián törzseknél a bolond szabadon járkálhatott a sátrak között. Senki sem üldözte, sőt bizonyos tisztelet övezte. Úgy vélték, hogy valamelyik nagyszellem szállta meg, azért olyan különös a viselkedése.

A középkorban – amikor a legtöbb európai országban számkivetésbe és többnyire kíméletlen bánásmódba részesült –, a király udvarában tartott udvari bolond az egyetlen személy volt, aki szabad véleménynyilvánítással bármit megmondhatott. Egy darabig büntetlenül éles nyelvvel kritizálhatta a királyt, az uralkodó családtagjait és udvarnépét; a nemeseket, főurakat, és tányérnyalóikat egyaránt, hiszen ő „csak egy bolond” volt. Személyét alaposan meg is különböztették a színes, csörgőkkel teli, a normális viselettől eltérő, nevetség tárgyát képező öltözékével, és a kezébe adott attribútumokkal, amelyek mind a bolondot csúfolták. Ezek a hagyományok messze visszanyúlnak az ókorba. Amikor Jézust elfogatása után megvesszőzték, és felöltöztették a „zsidók királyának”: rongyos, piszkos palástot adtak rá, kezébe jogarként nádszálat nyomtak, fejére tövisből koronaként fonadékot helyeztek és meg is köpködték. Az emberi nyál ez esetben ürüléknek számít. A nyálürítés, amely egy másik társunk leköpésére szolgál, az egyik legtrágárabb és legmegalázóbb becsmérlés. A mondás máig megmaradt: „Krisztusból ne csinálj bolondot/bohócot”.

Mint említettem, a bolondokat a középkorban kegyetlenül üldözték. Nem egyszer a leggonoszabb bűnözőkkel szemben foganatosított igazságszolgáltatás, mint elkülönítő terápia várt rájuk: zárka, kínzás, kivégzés. Orvosi kezelésük még a 19. században is kínzással fölért, ahogy folyó hideg víz alá állították, jeges kádba kényszerítették, megkötözték, verték őket. A kényszerzubbony a 20. században éppen olyan embertelen eszköz volt, akár a feudalizmusban a kaloda, járom, bilincs vagy leláncolás.

A bolond lehet született elmegyenge, akinek valamilyen családi terheltsége több nemzedéken keresztül öröklődik. Százezrelékes kis számban minden előzmény nélkül, és az elődei között kimutatható terheltség híján is születhet bolond. Van, akiből a nemi érés során, vagy később valami erős testi-lelki behatás alkalmával ütközik ki a hiba. Ismert a klimaxszal járó elmezavarodottság, amelynek jelentős része kitisztul, csak igen kis hányada állandósul.

Bármiként is alakuljon ki, a természet áldozata és tévedése, hogy létrehozta, mert eltér a faj eredeti tulajdonságait fenntartó és továbbfejlesztő egyedektől. Génjeiben esetleg ki is mutatható az öröklött, ritkábban a szerzett defektus. Ezeknek megfelelően, az ideg és elmebetegség lehet szerzett, de tartósan fönnálló, vagy múlékony állapot. Ritkán anyáknál is előfordul, amikor szülnek, hogy a nagy fájdalom és testi megrázkódtatás, vérveszteség következtében az addig teljesen normálisan viselkedő nők agya időszakosan elborul, és cselekedetük a kisded vagy önmaguk ellen fordul. Ködös tudatállapotban öngyilkosságot vagy újszülött-gyilkosságot követhetnek el.

A később jelentkező terheltséghez hozzájárulhatott a szervezet gyönge ellenálló képessége, törékeny idegrendszere, lelkialkata, fizikuma, illetve a kíméletlen környezeti ártalom, amely fizikális és mentális sérülést egyaránt létrehozhatott. A nem várt, nagy megrázkódtatások úgynevezett idegösszeomlást, idegösszeroppanást idézhetnek elő. Ezek idült következménye az ideg- és elmegyengeség lehet; különösen akkor, ha nem idejében, vagy nem kellő szakszerűséggel kezelik; illetve amikor az ártalom továbbra is megismétlődik.

A bolondnak nagyon sok kifejezése, meghatározása van. Ezek egyik része az elmeállapotot, sok fajta idegrendszeri betegség összefoglaló kórtünetét tükrözi, másik része pedig jelzőként a gúny mértékét. A szavak jelentésének árnyaltsága azt is jelzi, hogy a bolondnak milyen változatos megjelenési és viselkedési formája van. Hívják elmebetegnek, hülyének – ez utóbbi még a kiegyezés utáni orvosi szakszótárban is az elmebaj egyik diagnosztikus, általánosan használt kifejezése volt –, zavarodott-, máskor elborult elméjűnek, stb. A hétköznapi pejoratív szleng utolérhetetlen a divatnak megfelelő kifejezésekben: bugyuta, mákos agyú (értsd alatta: a kisgyerekkorban, az alvászavarban szenvedőnél, a vele megitatott ópium tartalmú mákgubófőzet hatására történt elbutulást), hibbant, flúgos, lökött, fejre esett, gügye, gyagya, akinél elmentek otthonról stb. Ezeket természetesen nemcsak az orvosilag elmebetegekre értik, de mindenkire rámondják, aki nem úgy viselkedett, ahogy azt elvárták volna.

A bolondnak már az arckifejezése, a mimikája, az érzelmi kitörései is eltérőek a megszokottól. Bamba arc, amelyik kifejezéstelen, kisimult, vagy éppen tele van ránccal, és mögötte eltűnik az értelem. Csurog a nyála, a könnye, bőg, ordít, oda nem való szavakat használ, szitkozódik, káromkodik; illetve éppen mély tompaságban van, nem köszön, nem felel, semmilyen kommunikálásra sem hajlandó, mint az autisták egy része. Máskor kényszer rángásai, tónusos, de össze nem hangolt mozgáskényszere van. Grimaszol, csúfolódik, kezével ízléstelen jeleket ad, össze-vissza mutogat. Váltakozó érzelmi kitörései következtében átmenet nélkül hol sír, hol nevet. Merev lárvaarca, üveges, réveteg, semmibe vesző, vagy villogó, haragos, fenyegető tekintete meghökkentő.

Hermann Imre leírta, hogy a lelki elszakadás következtében szenvedő elmebeteg gyakran szálanként kitépdesi a haját, szőrszálait, lerágja az ujjait, olykor megcsonkítja magát. (Hosszú magányba kényszerített, kis élettérbe zárt emlősök ugyanezt teszik!) Van köztük koprofág, aki ürülékeit eszi, keni, hajigálja. (Az ürülékkel való foglalatosság az állatoknál, különösen az emberszabású „unokatestvéreinknél” is gyakori jelenség.) Mások öngyilkossági kísérleteket eszelnek ki, vagy szökéseket kísérelnek meg. Megeszik a borotvapengét, a sodronyágy drótját hajlítgatva, darabokra törve lenyeldesik, de elrágnak és bekebeleznek üvegpoharat, vasdarabokat, minden ártalmas tárgyat, amihez csak hozzáférnek. Olykor sebészi úton kilónyi elakadt idegen anyagot, kócot, szöget, drótdarabot távolítanak el az emésztőcsatornájukból.

Korábban azt mondták rájuk, hogy dühöngők, most finoman úgy nyilatkozunk, hogy nyugtalanok, de az eredmény azonos: képtelenek nyugodtan viselkedni. Hol a csendből váratlanul, hol eleve lármás viselkedésből durván kitörnek, mindenféle agressziót hajthatnak végre: ön- és közveszélyesek lehetnek.

A bájosan hülyék, mint a kezes bárány, olyan ártatlanok és szeretnivalók, akik egész nap ülnek és fejüket ingatják, vagy éppen finoman a falba, ágyvégébe verdesik. Babákkal játszanak, firkálnak, a földről tollat emelnek föl és elfújják, majd a levegőben kerengő pihéket figyelik, ujjukat szopják. A mániákus kényszercselekvők, mint a kleptomániások vagy mindent ellopnak, amit találnak, illetve elrejthetnek, vagy ínyenc módjára válogatnak és csak bizonyos tárgyakat hajlandók gyűjteni. Ezek látszólag teljesen normálisan viselkednek, de például, amikor a vendéglőből vagy házi zsúrból hazaindulnak, ki kell a zsebükből szedni a tucatnyi kiskanalat, sószórót, a teríték, avagy a díszítés különféle elcsent kellékeit. Náluk ez a magatartásforma kettős irányultságú. Előbb a csenés kifinomult, más által észrevehetetlen ügyességében való örömszerzés érvényesül benne, majd a megszerzett tárgy leleményes elrejtése, sokszor olyan helyekre, amelyek épeszű embernek eszébe sem jutnának. Az elrejtésben Hermann ősi ösztönkésztetést lát.

A mániákus bolond állandóan gyűjt, egy bizonyos dolgot unásig hangoztat, egy-két értelmetlenül kiválasztott személyt igazságtalanul üldöz, ócsárol; vagy a hozzá való lelkes ragaszkodásával zaklat, hajszol és kényelmetlen helyzetbe sodor. Nárcisztikusan egész nap a tükör előtt áll, magát nézegeti, fodrászkodik, körmét reszeli. Állandó tisztasági mániájában szüntelen a vizes blokkok lakója, a mellékhelyiségekből képtelenség kivárni, vagy éjjel-nappal takarít. Különösen a porral van megverve. Minden kelmét naponta akár többször is kirázogat, a tárgyakat letörülgeti. Ha a lakás kicsi, még be sem fejezte a műveleteket, már elölről kezdi, rángatja a porszívót, nedvesíti a törlőruhát, sikál, fertőtlenítő- és ápolószerek után rohangál. Elsőnek próbálja ki a reklámokban megjelenő új háztartási szereket. Állandóan öltözködik és vetkőzik. Rendezkedik, pakol, átválogat. Sehol sem érzi jól magát, szüntelen hazatörekszik, hogy megszokott kulimunkájából egy percet se veszítsen.

A bolond lehet jóravaló, mártír, rosszindulatú, gyűlölködő és alattomos. Jaj annak a közösségnek, ahol politikusként lép föl, és hol unos-untalan rábeszéléssel, hol erőszakkal, de mindenáron meg akarja váltani a világot; még úgy is, hogy nézetét gyakorta változtatja. Ezek a gyöngén fejlett személyiség jelei között is föllelhetők, mert a butaság és a gonoszság ikertestvérek! Szájából senkire, soha sem hallhatunk jót, mindenkire acsarkodik. Mindig csak az a helyénvaló, amit ő mond, ahogy ítélkezik és cselekszik. Személye a követendő példa, aki szüntelen az igazság útján jár. Mindenki más bolond, egyedül ő az okos. Hihetetlenül kifinomult az utánzóképessége és mások szerepébe való beleélése. A legtöbb hasonmás közülük kerül ki.

Olyan is akad köztük, aki nem szeret szerepet vállalni; elbújik, a felelősséget elkerüli, vagy ellenkezőleg: lehetetlen elhallgattatni. Minden társaságban központ akar lenni. Csak őt szabad hallgatni, különben megsértődik. Ha föláll a hordóra, onnan csupán halála, vagy egy jól irányzott rúgás segíti le. Közülük kerül ki a legtöbb politikus, aki előbb-utóbb megalomániássá, cezaromániássá, és ha hagyják: diktátorrá, majd hóhérrá válik. Mindegyik mániákusan hiszi tanainak megváltó jellegét, és aki általuk nem akar üdvözülni, a nagy Vezért alattvalóként kiszolgálni, az erkölcsi hulla, vagy halál fia.

A bolondnak az étkezési szokásai is eltérőek a többi emberétől. Alapvetően jellemző rá, hogy a mértéket nem ismeri. Ennek háromféle megjelenése van. Egyik az anorexi nervosa eset, az éhező típus, akit nem érdekel a hasa; a másik a bulémiás zabáló gép, aki bármikor bármit megeszik, csak sok legyen. Utóbbi szüntelen rágcsál, zsebében tartalékot tart, hogy bármilyen rendkívüli helyzet adódik, egy percig se nélkülözzön. A harmadik típusnak mindegy, hogy mikor és mit raknak elébe. Jámborul tűri az éhezést, olykor eszébe sem jut, hogy már napja nem evett. Midőn elébe rakják a tálat, automatikusan addig eszik, amíg talál benne, akár az irigy kutya, amelyik a macskák elől mindent fölfal, csakhogy nekik semmi se jusson, még ha rögtön minden ki is jön belőle.

A bolond a hagyományos társadalmakban, különösen az agrárfalvakban jól megfért a többi emberrel. A néprajzkutatók szerint a közösségében mindenkinek, így a bolondnak is meg volt a maga helye. A falu bolondja végezte a legalantasabb munkákat, amelyeket más, jobb ízléssel rendelkező ember még kényszerrel sem végzett. Ezek között ősszel és tavasszal vezető helyen állt a megtelt potyogtatós árnyékszék tartalmának kihordása és szétterítése vagy elásása a szántóföldön; a dögök megnyúzása, elföldelése, sírásás, exhumálás, halottakkal, főleg bomló tetemekkel való foglalatosság stb.

Ha ezekre az egyébként nehéz, olykor még bizonyos szakértelmet is igénylő munkákra alkalmatlan volt, mint kisbojtár járt a kanász után, cipelte az iszákot, kishordót, csobolyót, tarisznyát, vagy húzta-vonta a taligát. Együgyűen szaladgált az állatok után és óbégatott rájuk, ha tilosba tévedtek. Gomblyukába tűzött cédulán, zsebébe dugott rovásfán hírt vitt a gazdának, ha dög ütött a falkába, vagy farkas rabolt a nyájból. Néha bika ereje volt, és a ridegek azért tartották, hogy a rablókat, haramiákat elriasszák vele. Amikor bekerült a faluba, fogadásokat téve rá, mutatványokra késztették. Fölhúzta a dombra a kővel telirakott szekeret, megállította a szélmalom kerekét, eke elé fogva szántani lehetett vele, és elhajlította a vastag kocsiráfot.

Különös figurák akadtak köztük. Volt, aki jelvényekkel rakta teli a gúnyáját, mások Napóleont játszottak. Valamennyi között Högyi úr volt a legkülönb, aki istennek képzelte magát. A Vásárhelyről Szentesre vezető úton, a derekegyházi határszélen vályogból többszintes „várat” épített magának, és amikor beindult a szövetkezeti tagtoborzás, hadat üzent a megalakult téesznek. A háborúra föl is készült. Éjszakánként árkot ásott a várfal körül. Bár gezemicéken élt és megvetette a húst, tartalék élelmiszerként a toronyba fölhúzott egy ártatlan borjút, és a jámbor az ellátatlanságtól hétszámra ott bőgött, egy lőrésen át maga alatt látva a kívánatos, zöld legelőt. Istenünk módszeresen kiverte fogait és lófogakból protézist barkácsolt magának. Lábbal hajtható faautót is eszkábált, amellyel bejárt a vásárhelyi torony alá ügyes-bajos dolgait intézni. Sok csodálója akadt, amikor ezzel a kőkori járgánnyal megállt a főtéren. Végül Szentesről kijött érte a mentő és mondták istenüknek, hogy elviszik a mennybe. Így is történt. Élete végéig a zárt elmeosztályon hirdette megváltó igéit.

A bolondokról könyvtárnyi, hatalmas mennyiségű szakirodalom, szépirodalom, és folklórként talán a legtöbb vicc született. Mondják, az is bolond, aki ennyit firkál róluk. De az is, aki elolvassa!

C

CIVILIZÁCIÓ

_T

Az esőerdőben, különösen az Amazonas vidékén törzsközösségi kultúrában részben megmaradtak, részben kihaltak, vagy a legkülönbözőbb indián népek korunkban modernizálódnak. Sok az eltérő és sok a rokon vonásuk. Ha egységes indián civilizációnak tekintjük, valóban eltérnek az európai, az ázsiai, az afrikai vagy az ausztráliai kontinens népeitől. Ha időben és térben különítjük el, kiderül, hogy az indián civilizációban két egyforma sincs. Még a rokon népek, törzsek is véres háborúban harcoltak egymás ellen, sokszor a teljes kiirtásig vagy beolvasztásig küzdöttek. Egy amazóniai független törzsre azt mégsem mondhatjuk, hogy önálló civilizáció, mert ha sajátságos tulajdonságaikat akarjuk elhatárolni, kiderül, hogy összefüggnek az időben és térben előttük, illetve mellettük élő más törzsekéivel. Még nagyobb a gond, ha genetikailag kívánunk különbséget tenni. A génvizsgálatok a legeltérőbb emberi civilizáció népei között is szoros vérkapcsolatot bizonyíthatnak. Eljuthatunk odáig, hogy a kontinensek valamennyi népe genetikailag visszavezethető a Kelet-Afrikában kialakult és innen szétszóródott, már emberi hordatulajdonságokkal rendelkező állatőseinkig.

A civilizáció meghatározását nehezíti a népcsoportok közötti eltérő szocializáció. Nem elég a genetikailag kódolva magunkkal hozott tulajdonságok összessége. Ezek kialakulása attól függ, hogy az adott népesség melyik részét ítéli hasznosnak, vagy károsnak? Hagyja-e valamelyiket kifejlődni, esetleg szándékosan fejleszti-e, avagy elnyomja? A 20. század nagy fölfedezései között tartjuk számon az etológiai megfigyelések által kapott emberi csoportok viselkedéstükreit. Általános antropológiai megfigyelés – és ez nem elszigetelt jelenség, hanem valamennyi kontinensre, jelentősebb szigetvilágra kiterjed –, hogy a part menti síkterületeken élők fönnmaradása a tengerek, mint nem elválasztó, hanem összekötő útvonalak kihasználásával, közlekedési lehetőségeivel a cserekereskedelem révén vált lehetségessé. Népcsoportok, eltérő rasszok találkozásánál mindenki számára az volt a hasznos, ha barátságban zajlott, mert a kereskedés ekkor vált valamennyi fél számára elfogadhatóvá és gyümölcsözővé. Az ilyen népek utódaikat már kisgyermek korukban úgy nevelték, hogy elnyomták az agresszív tulajdonságaikat. Szeretetben nőttek föl. Érezniük kellett a családi fészek melegét, és szükséges volt a másik ember iránti rokonszenvet táplálni. Szomszédaikban nem ellenséget, hanem az életük fönntartásához nélkülözhetetlen segítőtársat, cserepartnert kellett látniuk. A síkságokon a közösségek kiszolgáltatottabbak voltak, mint a hegyvidéken, őserdőkben lakók, ezért a védelmi szempont is összekovácsolta őket.

Genetikailag ugyanaz a népesség évszázadok során civilizációjában teljesen elkülönült, ha fölvándorolt a hegyek közé. Itt a természet vadságában, a megnehezült kapcsolatteremtésben, a síksági agrárkultúra föladásával, legföljebb szerény állattartásra, elsősorban azonban gyűjtögető, vadászó életmódra kellett berendezkedniük. Ez az életmód visszalépés egy ősi, kezdetlegesebb közösségi összetartásra. Ebben a társadalomban az életnek nincs akkora értéke, mint ott, ahol már javakat tudtak fölhalmozni és abból biztonságos jövőt teremteni. Itt alakultak ki a proteinszerzés drasztikus módjai, a másik, elsősorban a síkvidéki, de a rokon hegyi törzsek ellen viselt rabló hadjáratok is. Bár legtöbbször az eredeti cél elfedéseképpen rituális színezetet adtak neki, de – ahogy a legkorszerűbb antropológiai vizsgálatok mind inkább kimutatják –, a fehérjeéhség következtében elsősorban itt alakult ki a kannibalizmus, amely az emberben lévő agressziós ösztön leglátványosabb megnyilvánulása.

A kutatók tapasztalták, a háborúskodó és kannibál törzsek szocializációjára jellemző, hogy itt a kisgyermek nyűg, kolonc, gyakran éheztetik, verik, szidalmazzák, megalázzák. Amikor a harcosok közé sorolták, férfivá avatáson estek át, amit gyakran a legvéresebb kegyetlenséggel, többnyire maradandó testi sérülésekkel hajtottak végre, és amelyet a fiatalnak arcrándítás, illetve érzelmi megnyilvánulások nélkül kellett eltűrnie. Ezekkel a módszerekkel az agresszivitását fejlesztették. A fájdalomküszöbe állati szintre; minden esetre, a kultúrember szintje alá süllyedt, ugyanakkor mindenkiben ellenséget látott, bosszúra szomjazott, és ahogy lehetősége nyílt, gátlástalanul megtorolt, foglyul ejtett, lemészárolt. (Lásd: Cook kapitány esetét és szörnyű halálát 1779-ben.) Érzelmi alapon szánalom vagy segítőkészség és empátiás készség nem alakult ki bennük, még a családjuk iránt sem. Ha gyermekük sírni kezdett, nem vigasztalni, hanem verni kezdték. (Egyes egyedeknél máig ismert tulajdonság ez, még a legcivilizáltabb kultúrnépeknél is.)

Az emberi csoportoknál előbb mindig a kultúra alakul ki. Teljesen civilizálatlan közösségnek is lehet kultúrája. Ide tartoznak az ünnepek, a művészetek, a vallások, a velük kapcsolatos szertartásokkal. Nagy kultúráknál is ügyesen lehet fölhasználni az agressziós és a kannibalisztikus ösztönkésztetéseket. Példa volt erre az aztékok emberáldozata. Elsősorban a foglyokat, de ha erre szükség volt, vérre éhes isteneik számára a kiválasztott legszebb, biológiailag vagy szellemileg legjobb fiaikat is föláldozták.

Civilizáció, pl. a testi kultúrát kiszolgáló, fejlett technika, a fürdőszobák megépítése, a vízöblítéses WC, a légkondicionálás stb. Ez mindig luxus, mert közvetlenül az emberi élet fönntartását nem szolgálja, csak megkönnyíti, vagy élvezetessé teszi. Gazdaságilag fejlett közösségben előbb-utóbb megszületik az igény, hogy a civilizáció termékeit kultúrálttá tegyék. Az igényesség következtében születik meg az ipari design, a formák célszerű, de esztétikus kialakítása és a díszítés. Ha a kultúrtörténelembe helyezzük a jelenséget, a kultúra a marokkő tenyérhez formálásával kezdődött, és a különféle termék a rokokóban eljutott a túldíszítettséghez, a 20 században le-, olykor túlegyszerűsödött.

Kultúrnép lehet civilizálatlan. Egy törzsi ház megtelítődhet az ősök és az istenek tiszteletére készült megannyi egyedi, különleges, jól megmunkált tárggyal, amelyek a kultúrájának részét képezik. Tábortüzeik mellett mesélhetnek különleges történeteket népük kialakulásáról és mitikus tetteiről. Ugyanakkor a tisztátalanságtól fejük tele lehet tetűvel, bőrük kelésekkel. A magas lábakra épített törzsi házba a fölmászást legföljebb egy odatámasztott faderék szolgálja, amelynek lebotolt ágai a létrafokok. Semmi kényelem, amely a civilizációt jelentené. De, ha valaki belépett a szentélybe, ott egy évszázadok során, esetleg évezrede kialakult rend szerinti, differenciált kultúrát talál.

Civilizált nép kevésbé kultúrálatlan, de kultúráját elveszítheti. Amikor már csak az életminőség javítására és az élvezetek fokozására törnek – és ebben a helyzetben a fogyasztói társadalom egyre több termékkel árasztja el a piacot –; amikor a minőség helyett elsősorban a tömegtermelés válik elsődlegessé, mert, ha valami elromlik, nem érdemes megjavíttatni, hiszen az új termék alig drágább, mint a javítás, de korszerűbb. Fenyeget a népcsoportok elkülönült kultúrájának föloldódása, összemosódása. A korszerű olasz mosdókagylóban nem érződik az etruszk és római hatás, hanem a praktikum, és nem különbözik az ugyanazt a célt szolgáló német vagy spanyol használati darabtól. Csak a minőségben vannak eltérések, de ez legkevésbé a kultúrában fejeződik ki.

A globalizáció során csökken, devalválódik, jelentéktelenné válik a kultúra. A giccs elönti a közösségi és magánéletet. A primitív a benne fölhalmozott anyagi érték miatt válik sóvárgott céllá, és elérése a küzdelem tárgyává. Ezért nem marad hely az igazi érték befogadására, vagy olyan elérhetetlenné válik, hogy azt a tömeg nem tudja birtokába venni, ezért egyre kultúrálatlanabb nemzedékek termelődnek ki. Történészek állítják, hogy a római birodalom akkor bukott meg, amikor a védelem kárára elsősorban a társadalmi élet civilizációjára, luxus közfürdők építésére, nagy prédákkal járó játékokra, lakomákra, háló- és fürdőszobák praktikumára törekedett.

Ideális társadalomban kultúra és civilizáció párhuzamosan fejlődik. Egyik sem akadálya a másiknak, sőt egymást segítik. A magasabb rendű életminőség a rajtunk lévő kultúrmáz falát vastagítja, hogy civilizációnk humánus társadalom legyen.

CS

CSALÁD

_N

Álmodik szőkülő búzatáblákról? Talán kint jár a vetésnél és figyeli a kalászokat, hogyan telnek maggal? Valami zajra fölérez és hatvan éves fiát szólítja:

– Holnap őrletni kell.

– Még van a kamrában liszt.

– Anyád kenyeret akar sütni!

Szavai parancsolnak, nincs tovább alkudozás. Fölveszi pipáját. Rágyújt. Ősz feje lassan eltűnik előlem a szobában álmosan bodorodó szürke füstben. Ott támaszkodik mellette az asztal sarkára nagyanyám. A Bibliát olvassa. Több részletét kívülről tudja. Pál apostol leveléből a Szeretet dicséretét minden karácsonyeste elmondja. Mi gyerekek áhítattal figyeljük és izgalommal várjuk, kapunk-e ismét egy marék diót ajándékba? Nem is a csemege fontos, amit ad, hanem az érintése. Amikor simogatva fejünkre teszi kezét, olyan, mintha megáldana.

Apám nem régen érkezett haza a piacról. Dohog a bajsza alatt:

– Olyan hideg van, mire kiértem, megfagytak és szétrepedtek a megmaradt tojások.

– Szerencsére csak az a három, amelyik a kosárban volt – enyhíti a bajt anyám.

– A kár akkor is kár, ha a kabátomról egy fületlen gomb leszakad.

Harap valamit, de még le sem nyelte az utolsó falatot, már szalmából fonja a szakajtó kosarat. Nincs idő tétlenkedni. Majd pihen odalent, ha befogadja a föld. A bátyja még az ujját is levágta a szecskával, úgy igyekezett a birtokot gyarapítani. Nem a kezét sajnálta, hanem azt, hogy nem tud rendesen dolgozni.

Anyám nem szól. Mit is mondana akkor, amikor a férfiak beszélnek? Lábbal hajtja régi varrógépét és fölé hajol. Most készül a kising valamelyik öcsémnek. Későre jár. Lassan elpihen a család. Anyám nehezen föláll, ízületeit a köszvény kínozza. Ő az, aki mindennap elsőnek kel. Téli hidegben begyújt a kemencébe, hogy langyos víz legyen a mosdáshoz, ha a többiek fölkelnek. Este betakarja az alvó gyerekeket, amikor álmukban lerúgták magukról a paplant. Utoljára nyugszik el. Bütykös ujjait megropogtatja, és a fájdalomtól halkan sziszeg. Gyérülő, hosszú haját kibontja és eloltja a lámpát. A sötétben vetkőzik. Testét mezítelen még apám sem látta. Magára húzza bokáig érő, foltos hálóingét és belebújik a hideg ágyba. Néhány órát éberen alszik, de ha húgom köhögni kezd, azonnal az ágyánál térdel és simogatja forró homlokát. Keze ebben a pillanatban már nem kérges, hanem bársonyként érint. Érezni fogjuk akkor is, ha már nem lesz.

Álmodott-e valaha? Járt-e eszébe balatoni üdülés, tengerparti nyaralás? Gondolt-e mesés tájakra, karneválokra és aranyló termekben zajló bálokra? Szeretett-e volna elektromos háztartási eszközöket használni, új ruhát venni a neve napjára? Semmit sem kapott, csak a baromfikkal, öregekkel és a gyerekekkel törődést, az uráról való gondoskodást. Ezek is kielégítették. Sohasem érezte magát szerencsétlennek vagy boldogtalannak.

Én vagyok a legidősebb fiú. Nagyapám, apám után öröklöm a birtokot, de a vagyont meg kell osztanom. Hárman következnek utánam, öcsém és két húgom. Az osztozásnál a lányokkal még elboldogulok. Ahogy lehetett, anyám munkára fogta és megtanította őket főzni, varrni, hímezni. Maguk készítik el a hozományukat. De hogyan osszam el az egyetlen kocsit, ekét, boronát, vetőgépet Marcival? Egyet nekem, egyet neki? Mit ér az eke borona nélkül, a borona pedig eke nélkül, hiszen mindkettő szükséges a föld műveléséhez.

Az idő és a történelem megoldja a föloldhatatlan gondokat. Előbb nagyapám adta át helyét a gondolkodószékben apámnak, és egy nap arra ébredtem, én ülök benne visszavonhatatlanul. Már csak ezt az öreg bútordarabot őrzöm konokul. Ennyi, ami maradt a gyermekkoromból és az ifjúságomból. Föld, tanya, gereblye és kapa régen oda. Nem nyerít ló, nem bőg tehén az udvarban. Még a kút helyét is fölszántották, és valami ipari növény virít az egykori hajlék helyén. Ha szólítom anyámat, nem jön be többé, és nem von magához.

Itt ülök a negyedik emeleten egy csöppnyi lakásban, amit cserében kaptam. Feleségem busszal jár az üzembe, és napok múlnak, hogy a három műszakban végzett munka során találkozunk. Ilyenkor levelezünk. Megszólítás nincs, csak fölszólítás: „hozz kenyeret”, „ne feledd el a biztosítási díjat befizetni…”

Nagyobbik fiam élettársával a fővárosban él. Éve nem láttuk őket. Néha telefonál, hogy jól van, de küldjek neki pénzt. Ilyenkor titokban postára adom a nyugdíjam egy részét, és arra a hónapra nem váltom ki a gyógyszert. A kisebbik fiam ezüst karikát rakatott a fülébe és a szemöldökébe. Szobájában most is valami különös folyik, mert a zenebonától nem tudok pihenni. A falra vetült, fölnagyított, imbolygó árnyakról látom, hogy barátai, mint álomkórban szenvedő alakok támolyognak. Serdülő lányomhoz már be sem merek nyitni. A múltkor is félmeztelen találtam a fiújával henteregni, és mérgesen bevágta rám az ajtót. Szélfútta családdá váltunk.

Nagy gond, mit hagyok majd rájuk; de vajon mit adnak majd ők a családjuknak?

CSÖND

_A

Mai tudásunk szerint a világűr annyira üres, hogy a hatalmas égitestek és csillagrendszerek ellenére, ha ezek tömegét elosztjuk, a mérhetetlen távolságok miatt, minden 2 km³-es térfogatú kockában egyetlen atomi, vagy molekuláris rész fordul elő. A kozmosz méreteihez képest viszont ez a képzeletbeli kocka nagyon kicsi, és a mellette lévő, hasonló térben mozgó anyagrésszel könnyen ütközhet úgy, hogy ez által hang keletkezik. (Más kérdés, hogy ezt a hangot az hallja, akinek van rá „füle”, és van közeg, amiben terjedhet. A „közeg” viszont valamilyen anyagi természetű részt tételez föl, amely eleve hangos, vagy háttérzajt ad.)

A világűrből szüntelenül bolygónkra szitáló kozmikus por becsapódása számunkra hallhatatlan hangot ad, de ütközése nem csöndben történik. Ugyancsak a mindenségből érkező sugárzás – elsősorban a háttérsugárzás és a nap fotonsugárzása – megfelelő műszereink által fölerősítve kimutatható, és jól hallható kopogó, kattogó hangot ad. Ha a fény-foton, nemcsak hullám-, hanem anyagi tulajdonsággal is rendelkezik, a csöndről már szó sem lehet. Ahol az anyag valamilyen formában megjelenik, a fekete lyukban lévő kivételével, ott vége a csöndnek.

Abszolút értelemben véve a képzeletben ugyan létezik, de még inkább valótlan a halotti csönd fogalma. A bomló holttestnek, a gázok kiszabadulásának még a föld alatt is van hangja, csupán a mi fülünk képtelen hallani a rajta lévő földtömeg szigetelő hatása miatt. A szétszórt, eltemetett hamvak ülepednek, porunk részecskéi ezáltal egymással surlódnak. Ha a talajvízzel kapcsolatba kerülnek, a földbe mosódva további vándorlásuk során újabb zajt keltenek.

Szépírói kifejezés a neszezés, amely azt a folyamatos zajt jellemzi, amelyet az emberi fül is érzékelni tud. A fűben mászó bogár, a lámpa körül szárnyával verdeső éjjeli lepke, a besurranó tolvaj keltette neszek stb. mind ide tartoznak. Egyben jelzik, hogy körülöttünk a viszonylagos csöndben valami ahhoz képest megváltozott, amikor még semmilyen mozgás zaját sem hallottuk. Most valami súrlódik, rezzen, zizzen, koppan…

A fizikális csöndre mégis gyakran áhítozunk. A „8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés” csupán politikai szólam volt egykor, amely a valóságban nem létezik. A következőt viszont világosan ismernünk kell. A helyes életmódhoz, a lelki békéhez valamennyi embernek minden napon szüksége van legalább egy olyan órára, amikor visszavonulhat a maga kis vackára. Még ha valaki zsúfolt tömegszálláson él is, fekhelyét függönnyel elkerítheti, ahol a szüntelen kutató szemek nem érik utol, és amikor a többiek már elpihentek, az ember maga lehet. Végiggondolhatja a nap eseményeit, az őt ért élményeket, a rájuk adott válaszait, különválasztva a számára jókat és rosszakat.

A meditálásban az ember befelé fordul. Lassan megszűnik körülötte a külvilág. Fülei kifelé megsüketülnek, és még a távolról jövő szuszogást, a testek forgolódásából keletkező háttérzajt sem érzékeli. Ez a lélek csöndje. Ha van igazán teljes csönd, akkor ez az. Ha az ember ezt a fizikai, lelki állapotot gyakorlat során sajátítja el, vagy az egész napi hajsza következtében a fáradtság hatására jut hozzá, akár lassú átmenettel, akár hirtelen belezuhanással álomba merül. Még nem álmodik, csupán kikapcsolta a külvilágot, és ebbe nemcsak a rajta kívül álló dolgok tartoznak, hanem a teste is, amely egyébként jelentős zajjal folytatja tovább anyagcseréjét. A szív dobog. Különösen, amikor jól érzékelhető csönd van körülöttünk, még halljuk is a dobbanásokat, hiszen mellkasunk, egész anyagi szervezetünk egyben rezonátor szekrénye is a benne keletkezett testi zajoknak. Hányszor mondjuk például, hogy a halántékunkon halljuk a vér lüktetését. A lélegzés, a ki- és bepréselt levegő hangot ad. A belek mozgása, az emésztés során fölszabaduló gázok morgása, hasunk korgása stb. mind-mind hangokkal jár.

Egyedül a mentálisan egészséges ember lelkéből nem jönnek zajok. Amikor az idegrendszer megbetegszik, ha az ember mentálisan sérül, érzelmei kóros képeket és hangokat sugallnak, már a lélek felől is elindul a zaj. Lehet, hogy ez kezdetben csak alig érzékelhető suttogás, amely a szorongásos súrlódásokból keletkezik, amelyek háttérzajként a megemésztetlen napi gondokból erednek. Jó pihenéssel még kezelhetők. De, ha a lélek naponta nem kap legalább egy önálló meditatív órát, amikor földolgozhatja, és mint a fizikai anyagcsere, kiválaszthatja magából a mérgező gondokat, csakhamar kialakul a kórkép, amely során rémisztő hangok kíséretében nyomasztó képek tűnnek föl. Ezek együttesen riogatnak, fenyegetnek, kísértenek. Megszűnik a lélek csöndje és lényünk legmélyéről is hangok tőrnek föl. Ebben a szabályozatlan, belső ricsajban a lélek már csak vergődő madár. Hasonlatos a tarlótűz által megpörkölt pacsirtához, amelyik rikoltva még fölszáll, röpdösve menekülne, de a fölcsapó lángok gyorsabbak; utolérik, és visszazuhan a tűzbe. Így ég a lélek is saját máglyáján, hallható pattogás, surrogás közepette mindaddig, amíg van bomlott agy, amely fölfogja. Amikor a kérgi szürke állományból agyunk egyre mélyebb, egyre ősibb tartományaiba terjed a betegség viharától korbácsolt hullámok dübörgése, ezek már kiolthatatlanokká válnak, míg az elemésztő harsogás meg nem öli az embert.

Boldog állapot, mondhatnánk, akik még élünk, és semmi fogalmunk a lét igazi csöndjéről, a halálon túliról, mivel sohasem jártunk odaát; még akkor sem, ha esetleg a szíves, vagy klinikai halál állapotában töltöttünk néhány másodpercet, esetleg percet, hiszen az ott tapasztaltakat is az életért vergődő agy tevékenysége során kiváltott küszöbélménynek nevezhetjük; mindaddig, amíg ezt a mezsgyét a lét és nem lét határán végleg át nem léptük.

Ennél sokkal szörnyűbb helyzet akkor áll elő, amikor a szellem hűvös csöndje ereszkedik ránk. Különös, hogy az emberi szervezet, amely minden nap kiköveteli magának a pihentető és megújító csöndet, a szellemi csöndtől fél és büntetésként érzékeli. Amikor valamelyik agresszív, elnyomó társadalom azt mondja gondolatokat szülő és átadó tagjának, hogy szilencium! Amikor jelentést tevők őrködnek rajtunk. Láthatatlan késsé vált kezükkel a nap minden pillanatában fölnyitják koponyánkat és belepillantanak. Ki akarják fürkészni minden gondolatunkat, értékelni, és hírül adni megbízó gazdáiknak, akik majd másfajta kopókat küldenek ki, akik megfognak és elkülönítenek a közösségünktől, hogy többet ne adjunk hangot gondolatainknak, mert az megbontja a mesterséges erőkkel fönntartott társadalmi csöndet, amely egy réteg éltető eleme, és úgy fél minden más zajtól, amely nem ezt a csöndet erősíti, mint kutya a forró lángostól.

A szellemi csöndben megsüketül a lélek is. Cellád falai között akár hangosan ordíthatod szépen kigondolt, világmegváltó himnuszodat. De csak a falnak van füle, és lármádért egy heti hideg vízen és száraz kenyéren tartanak. Akiknek gondolataidat el akartad mondani, azok sohasem hallják meg. A szellem harsogására csak akkor van létszükség, ha befogadó is akad hozzá, aki nemcsak hallja, hanem érti is, amit közölni kívánunk. A legjobb gondolatok olyan körülmények között születtek, amelyeket senki sem tudott rögzíteni és továbbadni. Ezek, akár a nyugtalan lélek, kiszállnak a falak közül. Kóvályognak a földi lét színtere fölött, majd rezgő energiájuk szétterül a kozmikus zajban, és elkeveredik a háttérsugárzás kopogásában. Nincs, és aligha lesz olyan műszer, amelyik a szellem végső erőfeszítésében fogant, majd elvetélt gondolatokat valaha is újra világra szülje.

Amikor a lélek magányában megsüketül, ott meghal a szellem is. Ha van igazán csönd, ekkor áll be. De az, aki már ilyen csöndben él, nem ember többé, csak massza, amit két szelet kenyér közé kenve, természetellenesen felőrlő fogak, kiválasztott emésztő nedvek segítségével elfogyasztott saját társadalma.

CSŐCSELÉK

_A

A csőcselékkel először kisiskolás koromban találkoztam. A tulajdonságuk azért vésdődött belém, mert én is köztük voltam, tehát belülről ismertem meg. Amikor véget ért a tanítási nap, az utolsó óra után végre kicsöngettek. Az egész osztály kitódult. A folyósón további csoportok verődtek össze, és egy föltartóztathatatlan tömeg hömpölygött a kijárat felé. A háború után voltunk, amikor a táskánkban még nem volt uzsonna. Akinek a szülei tehettek volna egy karéj kenyeret a könyvek mellé, nem mertek. Dúlt az osztályharc. Mindenki attól félt, hogy burzsujnak nézik és hátrányt szenved.

A tanítási nap végére minden gyermekben rengeteg feszültség gyűlt össze a folyamatos fegyelmezés, és a visszafojtott indulatok miatt. Amikor végre megszabadulhattunk a nevelői szigortól, mint tojásról a héj, az egész napi oktatás értéke lepattant rólunk és kárba veszett. Tülekedve, egymást taszigálva, fegyvernek a táskát, vonalzót használva, vezetői szigor nélkül, szabadjára eresztett indulatokkal, ordítozva rohantunk, tódultunk az utcára. Közben kavicsot rugdostunk, szemeteltünk, belekötöttünk más iskolákból jövő gyerekekbe, az elcsent krétával förtelmes rajzokat firkáltunk a falakra és kapukra. A lakóhely iránya felé vezető úton csökkent a roham, a hangerő és a hangadók száma. Egyre kisebb falkákban igyekeztünk az otthon gőzölgő kondér felé, akár a malacok a moslékos vályúhoz. A csőcselék lélektanához tartozik, ahogy körülöttünk a társak száma fogyni kezdett, lassan megjuházottunk. Elfogyott a lendület, nem volt miért ordítani, érdekeskedni. Ősszel még egy-egy utunkban eső, termését hullató vadgesztenyefa is megállított, és az árokba hullt termést bottal piszkáltuk ki a sárból, szemétből.

Amikor 15 évesen középiskolába kerültünk, javában dúlt bennünk a serdülőkori hormonzivatar, amely – akár a bőgő szarvasok esetében – eszünket vette. Se nem láttunk, se nem hallottunk, csak a nagy indulat és az erőfitogtatás csordult ki belőlünk. Szünetekben a tornaterem mögötti szűk udvarba, az „arénába” húzódtunk, ahová a sunyin fürkésző tanári figyelem nem ért el, különben is őrt állítottunk. Már az előző nap, vagy az óra előtt eldőlt, hogy a nagyszünetben ki kit hív verekedésre, kiharcolva a falkában a vezérnek járó rangot és hatalmat. A küzdelemre még a tornából fölmentett, kacskalábú gyerek is elbicegett, és torkaszakadtából kiabálva hajtotta valamelyik társát az ütlegelésre. Itt nem lehetett gyáván viselkedni. A csürhévé váló kamasztömeg egymásnak taszította a már erejükkel teljesen elkészült küzdőket és zuhogtak az ütések. Aki győzött, a bandájában mindaddig vezér lett, amíg e kétes rangtól a következő kihívó egy jó verést követően meg nem fosztotta. Az itt kapott sebeket mindenki büszkén hordozta.

Különös változás történt, amikor a tányérsapkát, mint diáksapkát kötelezően hordani kellett. A tanítási nap végén most is változatlanul kitódult a csőcselékké változott had a kapun, de irányító nélkül is, marcona képpel menetelni kezdtünk. Nem volt üvöltözés, falra firkálás, kötözködés a járókelőkkel. A sapka kötelezett. Mindenkit azonos csürhebelivé változtatott, ahol más volt a „rend”, mint sapka nélkül.

Az antropológusok az ásatásokon talált emlékek alapján úgy tudják, hogy az előemberek hordái 20-24 főből álltak. Bizonyosan nem volt véletlen, hogy ennél többen nem fértek meg a csoportban. Ezt a létszámot nemcsak az élelemszerzés nehézsége, de a viselkedés is szabályozhatta. Ha ismét iskolai példát veszünk, kiderül, hogy a legjobban kezelhető a 20 fő körüli osztály. Amikor egy csoport a 20 főt meghaladja, minden egyes taggal növekedik a széthúzás és szembefordulás veszélye. Midőn szűkül az élettér, még a legjobb barátok is ellenséggé válhatnak.

Az emberiség szaporodásával, elsősorban a neolitikumban elindult urbanizációval az emberek mind nagyobb tömegekben kényszerűen kerültek társaikhoz közelebb. Kiderült, hogy egymásra is veszélyesekké, irányíthatatlan csőcselékké válhatnak. Különösen a vér játszik közre, méghozzá kettős szerepben. Az azonos vérségűek csak akkor fordulnak egymás ellen, ha már nincs köztük idegen. A más családban, rajban, hadban, kasztban, országban, netán „fajban” tarozók az azonos vérségűek céltáblái lesznek. Hiába jönnek az elítélő bírálatok és a fenyegető rendelkezések. A belső ösztönkésztetés, a „vér szava” még mindig erősebb a demokráciánál és a humánumnál.

A vérnek, mint testnedvnek, nagy hatása van a csőcselékre. A vér az élettel függ össze. Aki elveszti, meghal. Ezért tudatosul, hogy a vérveszteségtől rettegni kell; vagy az ellenféllé vált emberek vérét kívánni lehet, hogy fölöttük a győzelem, a leigázás és főleg a megsemmisítés biztos legyen. Ez a kettősség bennünk lakozik. Amikor a tömeg csőcselékké aljasul, kívánja a vért. A látványától földühödik és bosszúból, vagy abbéli félelméből, hogy ő is sorra kerülhet, még több vért ont.

Miként válhat egy embercsoport csőcselékké? Lehet önkéntelen és rafinált irányítás következménye. Vegyünk korunkból egyszerű példát. A szakszervezet utcára hívja a dolgozókat tüntetni. Mindenki tudja, aki részt vesz benne, hogy miért vállalta a csoportosulást. Nincs olyan ember, aki magát csőcseléknek, vagy a csürhe egy tagjának nevezné. Öntudatosan harcol a tömeg erejébe bízva, és hisz abban, amiért kockáztat. Fegyelmezetten indul a menet a munkahely kapuján át, és utcáról utcára halad célja felé. Elkerülhetetlen, hogy ahol tömeg van, ahhoz ne csatlakozzon fegyelmezetlen ember. Ezeknek gyorsan növekedik a létszáma. Hangadókká válnak, lázítanak, butítanak, vagy szándékosan provokálnak, hogy az adott hatalom ellenállását kiváltsák.

Nem lehet tudni, hogy ki kezdte, de a védőkhöz már nemcsak ocsmány szavak, de kövek is repülnek. A tüntető tömegből észrevétlenül csőcselék válik. Mint Pilátus előtt, már nem Krisztus nevét kiáltják, hogy engedje Őt szabadon – pedig valamennyien ezért sereglettek ide –, hanem Barabás nevét üvöltik. A türelem mindkét oldalon fogy. A barikád már láthatatlanul fölépült két, korábban békés, csupán más érdekeket képviselő csoport között. Az elégedetlenkedők tovább tüzelnek, míg a rendszert védelmezők közül valaki elveszíti az eszét, és visszadob, visszalő, és kialakul a kézi tusa. Közben a fegyelmezetlenné váló csőcselék az ellenálláson feldühödik. Már nemcsak a karhatalmat ostromolja, hanem kirakatokat tőr be, vérmérséklete és az agresszorok többségbe kerülésével fosztogatni kezd, járműveket borít föl és gyújtogat. A védők erősítést kapnak, jönnek a gumibotok, vízágyúk, könnygázgránátok és gumigolyók. Amikor valaki az első éles lövedéket is elengedi, majd az úton folyni kezd a vér, kitör a pánik és a csillapíthatatlan gyűlölet. Fölszaggatják az utca kövezetét, kitörik a kisfákat, oszlopokat. A barikád percek alatt jókora torlasszá épül, és mindkét oldalon elkeseredett harc folyik az életért, gyakran a semmiért. A szembeszegülők közül azok váltak kiszolgáltatott csőcselékké, akiknek veszteni valójuk van, és a háború, majd a vele járó megtorlás után még szegényebbekké válnak.

Aki a televízió valamelyik természettudományos csatornáján látta már, hogy a fajilag hozzánk legközelebb álló csimpánzok hordája miként válik egy pillanat alatt dühöngő, fákat tördelő, egymásnak eső csőcselékké; aki megfigyelte, a korábban növényevőnek vélt állatok hogyan vadásznak összehangoltan, és az elejtett majomtársak hulláján verekedve miként válnak ismét dühöngő csürhévé mindaddig, amíg a vezérhím az áldozatot meg nem kaparintja, vagy azt közösen darabokra szét nem tépik, az világosan láthatja a velük való viselkedésbeli hasonlóságunkat.

A csőcselék magából mindig kitermeli a vezért. Tőle függ a csürhe sorsa. Hitler néhány évet kért a már utcára vitt, és a kristályéjszaka óta vagyont, életet romboló néptől, hogy megmutassa, „mivé változtatja a birodalmat”. Hittek neki és nem is csalatkoztak, mármint a változásban. 1945 májusa után kivérzett, romba dőlt ország maradt utána. Mindezt a vezér roppant diktatúrát tartó demagógiával érte el. Korábban azt az elvet fejtegette, hogy a tömeg massza, vagy azzá kell tenni, mert akkor kenhető. Sikerült neki, és kenyérre kenve el is fogyasztotta.

Jó vezér nincs, mert mindegyiknek hatalmi törekvése van, és ezt úgy élheti ki, ha minél nagyobb tömegnek válik irányítójává. Törvényszerű, hogy birodalmat kezd kovácsolni. Kiépíteni a társadalmi piramist, amelynek ő ül a csúcsán. Fogalma sincs az etológiáról, az emberi természetről. Nem tudja, hogy minél nagyobb a tömeg, annál széthúzóbb és a piramis kockái lazulnak, omlanak alatta. Ezt csak akkor veszi észre, amikor a nép, előbb tömeggé, majd csőcselékké válva a széteső piramis romjain kötelet dob a nyakába és lerántja ingó trónjáról. Minden gólem porba hull és összetört cserépdarabokká változik. Valamennyi birodalom fölbomlik. Egy jegenye sem nő az égig. Ha a csőcseléket belülről lárva állapotban, azaz tömegként keményen visszatartják és még nem jutott odáig, hogy a feltört bábból fejlett vérszívó rovar repüljön ki, akkor az irigy csürhe a birodalmat kívül kezdi ostromolni. A limeseket átlépve vandálként lehet a birodalom fővárosa, vagy irányító központja ellen – a történelmi koroktól függően – karddal, lő- és atomfegyverrel, legújabban tornyoknak vezetett repülővel támadni, mert az éhes, vagy csak hatalomra vágyó csőcseléknek az életén kívül nincs veszteni valója. Márpedig a pusztító tömeg nem az egyéni élet védelmét, hanem a győzelmet tűzte ki célul. Amíg a tömeg csőcselékként viselkedik, addig az életnek sincs sem becsülete, sem értéke.

Bár jó vezér nincs, a történelemben néha akad olyan, aki ki tudja várni a kellő történelmi és lélektani pillanatot. Az ilyen ember ritka, mint a fehér holló, mert bizonyos mértékben az emberi természettel ellenkező magatartást tanúsít, és mégis eredménye van. A csőcselék élére áll. Lehűti a dühöngőket, és előbb tömeggé alakítja, majd szorgos néppé változtatja őket. Vagyis karaktert formálva, a csőcselék magatartásából ismét békés társadalomalkotó emberi modorrá fordítja vissza az elállatiasodott viselkedési folyamatot. Ő is hódító, de birodalmát nem a földrajzi határok kitolásával növeli, hanem az emberek nevelésével. Ez a birodalom befelé, a lelkekre épül. Le kell írni, hogy a tömeg ezt a típusú vezért kevésbé értékeli, mint a diktátort. A csürhe ugyanis szereti, ha a pásztor néha ráereszti a terelő kutyát, amikor elbitangolt, és harapást szenved tőle, mert részben érzi annak erejét, vagyis tudja hogy benne kemény ellenfélre talál, ha valaki kívül támadja őket, részben vérző sebeit mártírként lehet nyalogatni. Megfigyelhető, hogy a falkabeli sérültnek hamarabb állít majd szobrot, emlékoszlopot, mint a kegyes vezérnek.

DOB

A

A dob azonban nemcsak hangszer. Annál több. Embrionális fejlődésünk során öntudatlanul két ritmikus hangot hallunk, mintha kisdobon két ütővel dobolnának, amely ösztönösen beleágyazódik idegrendszerünkbe. Egyik az anya szívhangja, másik a hasi verőerének lüktetése. Mindkettő a nő fizikai erőnlététől, nyugalmi, vagy erős mozgással (meneküléssel, munkavégzéssel, továbbá izgalmi állapotával stb.) járó fizikai, illetve idegrendszeri megterhelésétől függ: hol gyorsabb és erősebb, hol lassúbb és gyöngébb. Erre a velünk született „dobpergésre” – amelyet „rezonátorszekrényként” édesanyánk teste közvetít – egész életünkön keresztül visszaemlékezünk és különböző módon válaszolunk.

Amikor a feudalizmus évszázadai során a halálra ítéltet a vesztőhelyre kísérték, mind nagyobb erővel verve szóltak a dobok, egészen addig, amíg a bárd lesújtott, vagy lába alól kirúgva a támaszt, nyakán a kötél összeszorult, illetve a láng fölcsapott körülötte, és így tovább. Az elítélt, amíg öntudatánál volt úgy érezhette, hogy „kidobolják” a világból, az életből. A harcba menetelő milliók még a 20. század nagy háborúi során is hallották a dobok rianó, sokkoló, ingerlő pörgését. Ütközetre szólítottak. A viadal kimenetelét hűen tükrözte a döbögő hang: nógatott, a visszavonulást parancsolta vagy a veszteség minden gyötrelmét jelezte. Midőn a hadvezér és serege győztesként tért haza, a díszszemlén hazája elöljárói hősként fogadták. Dobpergés közepette lépett eléjük a hódolatot és a kitüntetést átvenni. Úgy ivódhatott belé a ritmikus zajkeltés, mint amely az elismerés része, és a hőssé válás szükséges kísérő jelensége. Dob nélkül elképzelhetetlen volt a csatározás, legyen az lovagi torna, vagy egy domb elfoglalásáért vívott, elkeseredett küzdelem. Később a nagyobb állami ünnepek kísérő eszközévé és hangjává vált. Ott kopogott vidám és fiatal frissességgel katonák, tűzoltók, cserkészek, leventék, úttörők sorakozásánál, zászlók fölvonásánál, utcai felvonulások, karneválok menetkezdetén, valamint sportvetélkedőket, világversenyeket megelőző seregszemlén, az eredmények kihirdetése előtt. A dob hangja a társadalmi élet legkülönbözőbb színterén így keveredett harci zajba, kitüntetésbe, ünneplésbe, megtorlásba, hűen kísérve az emberi próbatételek és megmozdulások mozzanatait.

A dob hangja nem mindig kellemes. Lehet ingerlő, visszataszító, fülsértő és kínzó. A kemény, durva döbögés elől a legtöbb ember menekül. Zavarja az elmélyült gondolkodást, a finomabb munkát, vagy csak az idegrendszert sokkolja, stresszhatást vált ki. Annál a korszerű könnyűzenei irányzatnál, ahol a dallam tucatrendű, csak a ritmus és zajkeltés a fontos, hogy a hallgatóságban kellő önkívületi fölhangoltságot idézzen elő, csupán a dobgép hangja uralkodik. Ha ez a zaj távolról érkezik, például a zenés kerti szórakozóhelyről nyári éjszakán elhallatszik, mást nem is hall az ember, csak a dübörgést, mély dohogást, mintha vihar közeledve az ég dörögne, vagy a vulkán krátere nyílna meg. Amikor a közlekedési lámpa előtt várakozó autóból az ilyen „zene” döbögése hallatszik, lehet tudni, hogy a bent ülők érzékeit tompítja, főleg a vezető figyelmét elvonja, idegeit kifárasztja, és a biztonságos vezetését mind inkább gátolja.

A dob a hangszerek családjában megkülönböztetett helyet kapott. Elképzelhetetlen egy nagyzenekari mű megkomponálása és előadása dob nélkül. A zene mint kristálytiszta művészet megalkotta a legkülönbözőbb hangszínű, mélységű és kifejezőerejű zenedobjait, a csörgődobtól a kis- üst- és nagydobig. A zenének hol ritmust, hol pedig érzelmet ad. A dob a többi hangszerrel együtt a zenekar része, vagy önálló, szóló hangszerként, improvizatív módon szólal meg. A viharos dobszóló – különösen a könnyűzenei műfajoknál; de például az indiai zenében a tabla elhúzható, negyedhangokat is adó hangzásával – rendre nagy tapsvihart és elismerést szül a hozzáértő hallgatóság körében. Nincs olyan fáradt ember, vérzivatarokban elgyötrődött, nélkülöző, fázó sereg, amely a dobpergés hallatára föl ne villanyozódna. Lassanként a dob hangja beleáramlik az ember fülén és agyán keresztül egész testébe. Kiűzi belőle a bágyadtságot, és mind mentálisan, mind fizikailag tettre kész helyzetbe hozza. Ez a dob másik, fontos és pozitív szerepe az emberi szervezetet tekintve.

A hangszerek családjában a dob kialakulásával szinte párhuzamosan, vagy időben ezt követően hamarosan megszületett a másik ősi jelző eszközünk is, a síp. Ezt a régészeti emlékek bizonyítják. Barlangokban, paleolit telephelyeken kerültek elő az első sípleletek. A kiszáradt, üreges velős csontot megfelelő távolságban, több helyen átfúrva, egyik végén a hangrést faékkel kialakítva, a lyukakat ujjheggyel bezárva majd kinyitva, az ember a csontüregben lévő levegőoszlop magasságának váltogatásával már dallamot is képes volt játszani. Ettől kezdve folyamatosan megjelentek a húros pengető és vonós hangszerek, a billentyűsök, a zenekar egész hangszerkészlete. Ezek a korok divatja szerint változtak. Egyesek mára alig használatosak, de a dob rendre ott maradt a hátsó sorban.

A vadásztörzsek életében a dob, mint vadhajtó, fölriasztó eszköz is fontos szerephez jutott. Hamarosan rájöttek, hogy vadüldözés közben nem lehet jókora méretű és súlyú, üreges faderekakat cipelni, illetve döngetni. Hosszú, egyenes, rugalmas falemezt kerekre összehajlítottak, átkötöttek, és erre a vázra az egyik oldalán állatbőrt feszítettek, másik oldalán fogantyút erősítettek. Faágat verővé faragtak, vagy hasított körmű patás állat, például szarvas, illetve mancsos emlős, mint leopárd kiszárított alsó lábszárát dobverőként használtak. Ez a könnyű dob bárhová vihető volt. Vadászszerszámból hamarosan gyógyító eszközzé vált.

A vadászdobot a törzs varázslója ünnepek során a közösségi házból előhozta, és a sötétben fölcsapó lángok mellett sajátos énekeit kántálva, dobolással kísérte. Nem várt hatását tapasztalták. A pergő, forgó, füstöt beszívó sámán saját mutatványától és a dob ütemes kongásától előbb-utóbb révületbe jutott. Magával ragadta néző-, illetve hallgató társait. Az egész faluközösség ott ugrált a tűz körül, míg a lángok el nem aludtak. (Lásd még a Táltos címszó alatt írottakat.)

A táltos ez a hangszert hamarosan kisajátította és átalakította. Sámándobot készített magának. A feszülő állatbőrre rárajzolta az életfát, amelynek gyökere az alvilágba, dereka e világba, és lobja a túlvilágba ért; vagyis a három életdimenziót fogta át. Az égen szoláris jelek, csillagok és a Hold követték egymást a röpülő lélekmadár társaságában. Középen vadászjelenetek rajzolódtak ki, a fa gyökereinél pedig csúszómászók tekeregtek. Az egész mindenséget egyetlen dobon összefogta, és kezében tartotta. (Más méretben, de ezt csak Isten képes megtenni.) A dob szélére ráaggatta a csontból, fémlemezből kivágott törzsi totemállatokat, az ártó szellemeket elhárító, védelmező figuráit, valamint a csoport színeit hordozó szalagokat. Amikor a dob az ütés következtében megrezdült, az egész teremtett világ szólalt meg, annak mesélve, aki szavát megértette.

Midőn a különböző árnyék- és valós világok közötti kapcsolatot keresve, bolondgomba füstjével, kalapjának elfogyasztásával a révülést mesterségesen előidézve, elindult: szelleme repült vagy utazott az ismeretlen dimenziók felé, immár saját dobját verve. Megfigyelte, hogy a varázslás során az addig beteg ember a dob rezgése következtében eksztázisba került és hatására gyógyulni kezdett. A dob hangján keresztül az ősrobbanás lecsöndesített kitörése, a kozmosz összezsugorított morajlása, a víznek mint őselemnek loccsanása, a tenger hullámainak zúgása szólalt meg. Ettől kezdve sátrában dobszóval kezdett gyógyítani, amelyet főzeteivel, poraival, növények, állatok szárított részeivel egészített ki, és addig nem észlelt, jótékony hatásukat tapasztalta.

Ha a dobon feszülő bőr a sok használattól foszladozni kezdett, és az első lyukak megjelentek rajta, másikat kellett készíteni. A régit az asszonyok vették pártfogásba. Csontból készült hegyes árral az égi testeket jelképezve, csillagképeket, különböző mágikus jeleket formáló alakzatban még további, apró lyukakat fúrtak rá, és szitának kezdték használni. Ezzel a dob nem veszítette el mágikus hatását. Szerepköre változott, sőt új fölhasználást nyert. Amikor a rostát telerakták a kézi malmon durván megőrölt, szemetes liszttel – mintha csillagtörmeléket, szétrobbant égitestek aszteroid-maradványait fogták volna össze – , akár a sámán, ide-oda forgatva, mozgatva, ahogy a világűr pulzál; kezükkel oldalát ütögetve, egyhangú, de ütemes munkadalt mormolva: „szitapéntek, dobszerda”, elkezdtek szitálni. Fölül volt az e világ szennye közé rejtett kincs, amely ha „szitáló esőként” átszóródott a dobrostán, egy másik világba jutva, megtisztulva várta, hogy belőle elkészüljön az életadó kenyér. A nő akkor vált a házi tűzhely varázslójává, amikor rostája segítségével különválasztotta a jót és a rosszat, az egészséget és a betegséget, a sötétet és a világost; ahogy a durva szemcséjű, szürkésbarna korpát megkülönböztetjük a hófehér, finom liszttől. A rosta jóseszközzé is vált, amelyet hegyével beleszúrt ollón forgatva sorsot és jövendőt regélt, vagy gyógyított, akár a dob.

DÖG

A

A dög szerencsétlen állati tetem, amely életében valamilyen sérelem: kórokozó, szervi betegség, vagy a kitaszítottság, a gondozatlanság, betegség, illetve éhség, elvétett lövés, sebzés következtében nyomorultul elpusztult, és még az sem volt, aki elföldelje vagy eltüntesse. A mai rohanó forgalom mindennap számtalan életképes állatot, madarat, csúszómászót üt el, és dögöt termel, amelyek ott folynak, aprózódnak szét az utakon, amíg a gyorsan forgó gumiabroncsok föllelhetetlenül szét nem hordják a környezetünkben.

Egyes nőkre is hajlamosak vagyunk rámondani, hogy „dög”. Ezt a nem éppen hízelgő jelzőt elsősorban a kurvák kapják, akik testük árulásából élnek. Ők a társadalom „jobbik” fele számára erkölcsileg meghaltak. Élő holtak, vagyis dögök, akiknél semmilyen mentális megújulás sem hozhat föltámadást, mert a bukás bélyege rajtuk bűzlik.

Ezeknek a „dögöknek” két típusa ismert. Az egyik a közönséges utcalány, aki telt bájainak kimutatásával utak mentén, utcákon, tereken, parkokban, kirakatokban ülve és minden tömeget mozgató rendezvény helyén, kihívóan járkálnak, csábítanak, szolgálataikat ecsetelik, majd alkudoznak. A dög ezen munkálkodása világos, tiszta ügylet. Nem lehet félreismerni, félreérteni.

A másik dög is fölismerhető a gyakorlott szem számára, de kétségtelenül sokkal jobban álcázza tevékenységét. Ő nem ül ki a közönség elé szétvetett lábakkal, bugyi nélkül. Ellenkezőleg. Az első divat szerint, drága holmikban, elegánsan öltözködik. Nem bizsut, hanem valódi ékszereket visel. Vannak állandó partnerei, barátai és barátnői, akiknek a társaságában jelentkezik. Ő az a kívánatos, drága nő, a „bombázó”, a „szuper csaj”, aki után minden férfi epekedik, és akire a szleng újabb kifejezése rögtön ráragad, hogy „dögös” nő. Az ilyen „úri ” kurvánál a végeredmény ugyanaz, mint a könnyen kaphatónál, de ő számító. Olcsón nem kapható, esetleg küzdeni is kell érte, ha kitartottként kívánják kisajátítani.

Kapcsolatteremtő és fönntartó, aki könnyű életét kiépíti és gondoskodik arról, hogy szerzett javaiból még akkor is léha életet élhessen, amikor már a bájai elvirágoztak. Akikből él, éppolyan erkölcsi hullák, mint ő, többnyire mégis a társadalom fölszínén úsznak. Olyan emberek, akik tevékenységükért jóval többet szereznek, mint mások tisztességes munkájukkal, éppen ezért a kitartók tudják megfizetni a kultúrmázba csomagolt dögös nők szolgálatait.

Az erkölcsi hullák sorában ezek a dögök apró, bűzös kis tetemek, lelki toprongyok, akiket elkerülve, szánalmat érzünk, vagy figyelembe sem vesszük őket. A társadalomban azonban jóval nagyobb dögök bűzlenek körülöttünk szerte szét, akiket nem olyan könnyű az utunkból elhordani, mint az állati tetemeket az utakon pörgő kerekeknek. Ők a zombiek, az élő halottak, akik bár számunkra, talán a társadalom számára is már holtak, mégis kéretlenül utánunk jönnek, bűzlő kezük messze ér, és belepiszkálnak szorgosan építő életünkbe. A zombiet szolgálni kell. Ő alattvalónak tekinti az élőket, és szagát igyekszik minél hamarabb ránk ragasztani, hogy mi sem legyünk különbek. Az ilyen dög gátlástalan. Minél mélyebbre ássák, annál jobban föléled. Előbb csak éjjel mászik ki sírjából, később már minden órában kipattan belőle. Gátlón elébünk áll és igyekszik fölfalni. Harapása fertőzést terjeszt, olyan hullamérget, akár a varánusz nyála, és ha egyszer sebet ejtett rajtunk, bárhová bújhatunk előle, a kór utolér, a láz leterít és bűzös pofájával előbb-utóbb bekebelez.

A társadalom gyakran tenyészti az ilyen dögöt, hogy varánuszként mindig rendelkezésére álljon a nem kívánt egyedek eltűntetésére, vagy zombieként őrködjön, szüntelenül rémisszen és figyelmeztessen arra, hogy hozzájuk hasonlatossá válunk, ha szabályaikat nem tartjuk be. Az ilyen dög egyfajta társadalmi értéket képez, akár a vitriol, vagy a cián. Szükséges rossz, de mindenesetre ki kell képezni, és amíg a mérgező hatása miatt szükség van rá, fönt kell tartani.

Az erkölcsi hullánál csak a szellemi dög a bűzösebb tetem. Vagy a szűkagyúsága miatt válik szellemi topronggyá, vagy éles eszét csak kártékonyságra használja föl. Az előbbi kevésbé hatékony, mert tudatlanságával csupán a betanult normákon belül tud kárt okozni. Az utóbbi sokkal veszélyesebb, mert önállóskodása kiszámíthatatlan. Az agya működik, akár egy kaleidoszkóp, mindig újabb, addig még nem tapasztalt gazságokat termelve, amelyek józan gondolkodású embernek az eszébe sem jutnak. Az ilyen típusú dög elleni védekezésül nem sok reményünk lehet. Ahhoz, hogy hatékonyan elkerülhessük, vagy támadásait kivédhessük, nekünk is döggé kell válni; agyunkat szükséges átalakítani, hogy az ő észjárása szerint működjön. De ehhez gyomor kell.

Léteznek jó dögök is, amelyeket, ha kellően komposztálódtak, a termőföld javítására tudjuk fölhasználni. Régebbi időkben ezeket a dögöket dögkutakban gyűjtötték össze a település elhagyatott határán, jó messzire az élők környezetétől. Ma már ezek nem működnek. Helyettük hatalmas konténerek állnak a lakosság rendelkezésére, amelyeket telegyűjtve, földolgozóba szállítanak. Ettől kezdve csak a bűzüket lehet érezni, amely megrontja a levegőt. Nyári melegben szinte magától terül szét és ajtót, ablakot be kell csukni, hogy az átható szag kívül rekedjen. A szellőzetlen lakásban, saját bűzben lehet fuldokolni.

A dögből készült lisztet és granulátumot jó pénzért meg lehet venni, és állatokat etetni, tartani belőlük. A tároló helyen a förtelmes illat még ilyen formájában is áthatóan mérgezi a levegőt, mindaddig, amíg növényi takarmány közé nem keverik és a jószágok föl nem élik. Azután a húsukkal együtt visszaesszük. A természet körforgalma ez. Ha maradt benne kórokozó, az is belénk kerül, és gyorsabban pusztít, mint vártuk. Amennyiben tisztán kezelték, a dög akkor is beleépül a szöveteinkbe. Átalakul, vagy átalakít bennünket, és olykor már nehéz megmondani, hogy hol kezdődik az ember és hol a dög?

E

EDÉNY

A

Mi is az edény? Befogadó, tároló alkalmatosság. Szimbolikusan az anyaméhet, sőt a vulvát és hüvelyt is jelenti. Isteni eredete leginkább a Jézust megszemélyesítő kelyhekben nyilvánul meg. Egyikben a teste, másikban a vére (ostya, vagy kenyér és bor alakjában) van jelen. Kehely az anyja, Mária, aki méhébe befogadta a Szentlelket. A keresztelő edény többnyire kelyhet ábrázol és ebben alámerítkezve, megkeresztelkedve a lelki üdvösséghez vezető útra léphetünk. Ezek tehát jó edények. Ugyanakkor ismertek azok az edények is, amelyekben a rossz, a gonosz gyűlik, akár Pandora szelencéjében. Az özönvíz is az ég, az Isten büntető edényéből ömlött a földre. A méregpohár szintén halált rejt magában.

A régészeti föltételezések szerint, az első edényeket a természet szolgáltatta. Közülük is elsők lehettek a tökhéjból készültek. Csak a nyakukat kellett letörni, kibelezni, napon kiszárítani és már készen is álltak. Könnyűek voltak, tehát a vándorló, gyűjtögető, vadászó hordák magukkal tudták vinni. Rugalmasak, csak erősebb ütésre repedtek, törtek, de ha vigyáztak rájuk, évekig szolgáltak. Készültek állatbőrből is. Erre a legjobb példa a mai nomádoknál még mindig ismert vizes és tejes tömlők, amelyeket juh- és kecskebőrből készítenek. Az egyben lenyúzott bőrt kiszárítják, a vágásokat összevarrják, és az eredeti állatformát meghagyva, jókora tárolási űrtartalommal rendelkező edényt kapnak. Az állatok, de még az emberek koponyájából, a szarvakból, tülkökből és a velős csontokból is lehet kisebb méretű, kívülről karcolt, vésett, spanyolozott, festett stb. díszített edényeket készíteni. Ilyenek voltak a fejedelmek, királyok ivókürtjei, a pásztorok rühzsírtartói, sótartói, a vadászok, katonák puskaporos szelencéi. Állatok herebőréből pipadohánytartót, vizeletgyűjtő hólyagjából szárított gyógynövénytárolót, sőt az üveg alkalmazása előtt a házfalak ablakaira, lyukaira áttetsző fény-, hő- és légszabályozó felületként kifeszíteni.

A növényi és állati eredetű edénykészítést a neolitikumban az agyagedények követték. Az agyag csodálatos anyag, amely engedelmeskedik az emberi fantáziának és beszerzése, megmunkálása egy bizonyos szintig a legkönnyebb. Az első kerámiatárolók még a tökedények formáját követték, de találunk vajköpülő vagy víztároló tömlőhöz hasonlatosakat is. Ettől kezdve az emberi találékonyság és alkotó fantázia elszabadult, és addig nem látott, a természetben nem lévő formák születtek meg. Kétféle kézi megmunkálásuk ismert. Az idősebb az agyaghurkákból fölrakott, a későbbi a kézi, vagy ún. lábítós korongon kialakított edény. Ezeket követték a fémekből, kövekből és üvegből formált edények. Amikor már sokféle anyag rendelkezésünkre állt, ezeket összerakták, egymással kiegészítették. Különlegesek a bölényszarvból, tengeri csigákból nemes fémmel, drágakövekkel, koralldarabokkal, igazgyöngyökkel kirakott ivóedények, ivókürtök. Ezeknek az edényeknek a használati értéke a művészi munkával és az anyag értékével párosult. Dísztárgyakká, díszedényekké váltak, amelyeket ékszerként inkább gyönyörködésre, illetve a vagyon részeként óvtak, semmint a szomjúság oltására használtak.

Az edény hasznosságát, fontosságát és megjelenési formáját a rendeltetésük, valamint a bennük tárolt anyag határozza meg. Tunéziában, Djerba-szigetén láttam gyönyörűen korongozott, sárgára égetett agyag amforákat, amelyeket évezredek óta változatlan formában készítenek el. Ezek egyik részének széles talpa volt. Magas, hasas, vastag falú edények, amelyekben ivóvizet és háztartási célokra, öntözésre használt esőt, továbbá magvakat, elsősorban datolyát és cirokkását tartottak. Az öblös, jókora tároló edények a gazdaság, és a gazdagság mutatóiként is szolgáltak. Ahol többet tartottak, ott a család jövedelme és létszáma is nagyobb volt. Az amforák másik részének az alja kihegyesedett. Ezek kisebb, vékonyabb falú, könnyen hordozható edények voltak. Bennük pálmaolajt, pálmabort, ivóvizet tartottak. Jó szolgálatot tettek a vándorló életmódot élő családoknak, az otthontól távolabb dolgozó pásztoroknak, kéz- és földműveseknek. Magukkal vihették és a homokba leszúrva, a homokdűnékbe beleállítva, tevepokróccal leterítve, bármelyik percben elérhetőkké váltak.

A nők szépítkezési szokásaikhoz az edényeket rögtön fölhasználták. Finom kézműves darabokat formáltattak belőlük. Így keletkeztek a kenőcstartó tégelyek, a különböző festéket őrző szelencék, olajokat és szagos vizeket tartalmazó üvegcsék. A csontfaragványtól az arany billikomig mindent miniatürizáltak és dekoratívvá tettek. Az egyszerű formák és kidolgozások – mint pl. az ókori ipari mennyiségben gyártott, egyforma amforák – csak a nagyobb mennyiségű áru tárolására és célba juttatására szolgáltak. A kiadagolásra és a szépítkező helyen való elhelyezésre használatos edénykék a nő ízlésvilágát, valamint a tehetősségét egyaránt tükrözték.

Ezek a női intimitás edénykéi az emberi hajlékkultúra hajnalán már megszülettek, amikor a rituális ünnepek során kultikus edényeket is kezdtek használni. Mind az agyagból, mind a különböző egyszerű, illetve féldrágakövekből formált, főleg áldozatoknál használt edényekre szintén az a jellemző, hogy faluk vékony volt, általában nem nagy tömegű anyag befogadására készültek, gazdagon díszítették, többnyire rejtve óvták őket. Véres áldozatoknál éppen úgy szerepet játszottak – legyen az ember-, vagy állatáldozat: vér, tej, egyéb szövetek, szervdarabok –, mint a növényi eredetűeknél: magoknál, virágoknál, gyökereknél, leveleknél. Többféle anyag is vegyülhetett bennük, különösen akkor, ha ezeket étel és italáldozatra használták föl.

Korunkban a rituális edények használata veszített jelentőségéből, míg a szépítkezésé növekedett. A díszedények formagazdagsága és dekorativitása a gyorsan változó stílusjegyek függvénye lett, és gyakran a természetben föl nem lelhető, torz változatokat is szült. A használati edények a célszerűséget szolgálták, és elsősorban nem a megjelenésük volt a döntő. Ugyanakkor uralkodóvá vált az ipari tárolást, kiadagolást segítő edények terjedése, amelyeket olyan új fölhasználásra használt anyagok jellemeznek, mint az alumínium vagy a legkülönbözőbb nyílt- és gyűrűs szénláncú, nagy molekulájú, organikus anyagokból készült műanyagok. Ezen a téren vetekedik a formatervezés és a tömeggyártás. Az utóbbinál a külső kevésbé érdekes – jóformán göngyölegként használatosak –, mert csak a bennük tárolt anyag a meghatározó, a nagybani előállító vagy értékesítő elsősorban a termékkel és nem a hordókkal, tartályokkal találkozik. Ugyanakkor a fölhasználó, a vevő, csak a szép, gusztusos felületű, a „hozzá szóló” csomagolásban, edényben „kiszerelt” árut választja szívesebben, még akkor is, ha a flakonját kiürülése után eldobásra szánták. Minőség és érték így változik az edények esetében is.

Maga az ember is edény. Vizsgáljuk mindjárt a leginkább kézenfekvő testet. Legfontosabb szerveink közé tartozik a véredény, amelynek központi szerve a lírikusok szerint máig az érzelmi központunk, vagyis a jelentős vérmennyiséget befogadó és áramoltató, szüntelenül mozgásban lévő szív. Az aorta és a nagy szállító, illetve visszerek is ide tartoznak. A zen tanítása szerint a nemes szív is értékes edényben lakik. Az erényes ember maga ez a drága kehely. Az ember törzse két egymás alatt, fölött elhelyezkedő belső edényt, a mellüreget, és alatta a rekeszizommal elválasztott hasüreget foglalja magába. Ezek az edények életfontosságú szerveinket őrzik.

Edény az emésztőrendszer, mindjárt az elején a jókora befogadóképességű gyomorral, a végén pedig a salakanyag-tároló vastagbéllel. A húgyhólyag a véredényből kiválasztott folyékony mérgező anyagokat gyűjti, és időszakonként kiüríti. A tüdő a friss levegőt tárolja, a vér közvetítésével átadja a szöveteknek, majd a véredényekből kiszabadult elhasznált gázokat segít kilélegezni. A gerinccsatorna és a koponya együtt a központi idegrendszert tárolja. Utóbbi az értelmi központunk, amely egyéniségünket hordozza. A koponyából, annak alapi részét lefűrészelve, morbid edényt is készítettek, amelyből fekete miséken bódulatkeltő, rontó vagy serkentő italokat kortyoltak.

Az ember edény szerepéhez sokkal közelebb kerülünk, ha testét és szellemét holisztikusan, vagyis együtt vizsgáljuk. Fajunk legnagyobb diadala az, hogy az emberré válás során befogadta és tárolja az állatősök gyakran ösztönös cselekedeteinek, illetve romboló erőinek rovására bennünk növesztett alkotó és jobbító szándékú Embert. Ma az univerzum egyik legkülönlegesebb lénye. Mint edényből ugyanazon a szájnyíláson keresztül, döntései függvényében környezetére hasznos és káros következményeket tud önteni.

Az ember edényfala egyszerre tágul és pulzál, akár a világmindenség. A kisded a legkisebb kapacitású, de legképlékenyebb edény, amelyben a szocializáció során példátlanul nagy mennyiségű információt, tudásanyagot öntünk, amelynek hatására felnövekedve emberré válik. Évről évre lehet tapasztalni, hogyan változik, fejlődik az egyénisége, a megfelelő feltöltés hatására. Az emberi szellem az a különleges töltelék, amely egy idő után önmagát szaporítja. Az önnemesítés és képzés hatására magát gerjesztve, külső segítség nélkül is tud töltődni.

Az emberedény ki is tud üresedni. Olyan törékeny, mint egy vékonyfalú, hatalmas, minden külső és belső veszélynek kitett porcelán- vagy üvegedény. Minél nagyobbra töltöttük, annál hatalmasabb támadási felülete van. A kis, vastag falú, szabálytalan edényeknek nagyobb az ellenálló képessége, de kevésbé értékesek. Az érték és a veszély növekedése együtt jár. A túlcsordulás sem veszélytelen, hiszen az üledék, vagy ruskó alól gyűlik össze, míg a legértékesebb, a föl a felszínen. Ha az edény csordulásig telve, ezt már nem képes magában tartani, kifolyik belőle. Előbb tehát mindig az érték ömlik ki és marad az „alja”.

A túltöltött, de még az üres edény is sokszor a belső feszültség következtében szétpattanhat. Máskor meg eldőlhet, összeroskadhat, és a benne tárolt értékek gyorsan, illetve visszagyűjthetetlenül kiszivárognak belőle. Az emberedény mégsem akkumulátor, hogy felelőtlenül hol föltöltsük, hol kimerítsük. Ezt a váltakozó folyamatot néhányszor megismételhetjük, de egy idő után, akár a végleg kimerült elemet, már nem tölthetjük újra.

A hinduizmusban (és brahmanizmusban) Siva az isteni hármasság egyike, akinek kezdetben még emberáldozatot mutattak be. Ő az univerzum két ellentétes, de egymást kiegészítő és váltó folyamatát, a teremtő-, illetve pusztító erőt testesíti meg. A sivaisták számára a legfőbb lény. Siva, a Tánckirály vagy Natarádzsa a világot elpusztító tűzkör – amely az én tudatlanságot eloszlató bölcsességet jelképezi – lángnyelvekkel jelzett keskeny szélén, mint két szájával összefordított, láthatatlan edény összeérő, kör alakú peremén, a világrendet irányító kozmikus energiákat orgasztikus táncával, a tándovával fejezi ki. Felőlünk van az első edény, amelyben megszülettünk és éltünk. Amikor a tánclépés hatására az edény alja megemelkedik, tartalma átömlik Siva lábai között a mögötte lévő edénybe. „Beleszületünk” ebbe a másik tárolóba, világba. A két összeérő edény peremén történik meg az elmúlásunk. Odaát a másik edény összegyűjti a holtakat, hogy színültig telve, egy újabb tánclépés következtében a folyamat megforduljon, és visszazuhogjon a Siva előtt kiüresedett életedénybe. Visszafelé, a két edény peremén, elhagyjuk a holtak birodalmát, és az üres edényben újjá születünk. Újabb lehetőséget kapunk a karmánkat elrendező hatalomtól. A természet körforgalmává válunk. Részesei leszünk Siva egész világmindenséget mozgató energiájának, ha föladjuk vágyainkat, és előző életünk alapján elérjük, hogy nem kezdünk ismét inkarnált vagy reinkarnált életet. Ekkor már nem az edények változó tartalma leszünk, hanem beleépülünk örökkévaló, közös falába.

Az Istenhez közelálló ember számára – bármilyen valláshoz is tartozik – a világot energiaként rendező Úr a legfőbb Edény. Az isteni amfora a lét három alapvető elemét hordozza: belőle fény, meleg és tiszta víz csörgedez. Előbbi kettő a nélkülözhetetlen energia, utóbbi a fölhasználó matéria. Ezek egyetlen eleggyé: a lélek táplálékává, szeretetté egyesülnek. Ez az isteni edény kifogyhatatlanul és túláradóan, örökké magából buzog. Az üres emberi edénynek csak alá kell állni és hagyni, hogy belőle töltekezve befogadja az élet kenyerét.

EMBER

_A

Amikor ezt a különös lényt, az embert vizsgáljuk, számunkra hármas megközelítés lehetséges: materialista, idealista és természettudományos. Az első kettővel ott van a gondom, hogy nem az ész logikája szerint bizonyítanak, hanem saját maguknak formált ideológiával méricskélnek, amelyhez elsősorban hit szükséges, másodsorban jobb, illetve baloldali nézetek, sőt politikai erők társulnak, és ettől kezdve dogmatikus, demagóg, egyeseket kiszolgáló, másokat kirekesztő, ezért számomra az egész hitelét veszti. Más kérdés, hogy maga az ember mennyire hiteles és milyen szerepet tölt be?

Az anyagelvű szemlélet elvileg empirikus, amelyhez – ravaszul, a befolyásolható, gyöngén képzett emberek megtévesztésére – a természettudományokat hívták segítségül. Hétköznapi profán megközelítésben: „amit nem látunk, nem érzékelünk, az nincs.” Az univerzum hatalmas méretű holt anyag, amelyben tömegéhez képest elenyésző az élő. Az élet létrehozása a természet tévedése. Bizonyság erre többek között az, hogy minden egyed, sőt minden faj halálra ítélt, vagyis visszatér anorganikus összetevőihez. A fajok változnak, túlélnek, mások születnek, fejlődnek, kihalnak. Földünkön vajon melyik lesz a legtovább élő? A patkány, a csótány vagy valamelyik vírus, amelyik a legegyszerűbb fehérjemolekulából áll, és fölépítését, szerkezetét gyorsan tudja változtatni, ezért nagy az alkalmazkodó képessége? Bármelyik is, csak idő kérdése, hogy faja kiéli magát és végleg eltűnik, de ennek időpontjáról az ember már aligha tud, mert várhatóan korábban kihal.

Az élet tévedése az ember, aki – a marxisták szerint – önmaga alkotója. Az emberré válás magyarázataként a tudományok a saját szempontjaikat helyezik előtérbe. Néhány ezek közül: a hüvelykujj tenyér felé történő behajlításának lehetősége. A markolás helyett a biztos fogás érdekében, az eszközkészítés és használat kivitelezése. Az öntudatra ébredés, a gondolkodás és a logikus következtetés kialakulása. A tagolt beszéd, az éneklési képesség. Az érzelmek fejlődésével a „lélek” megszületése. A múlt és jövőkép megjelenése, a halál elől való menekülés. A természet által szabályozott ivarzási szakasz, vagy ösztrusz humanizálása szerelemmé és időtől független, kultúrát jelentő örömszerzéssé. Az emberi társadalom és kultúra létrehozása stb.

A természettudományos gondolkodás szerint az ember a föntebb fölsoroltakkal együtt sem több, mint a földi tápláléklánc élére került, mindenevő csúcsragadozó – aki faját és nem egyes egyedeit tekintve – saját élő, holt és alkotott környezetét pusztítja, vele önmaga sírját ássa. Az világos, még ha az emberré válás láncolatában több szem hiányos és nem magyarázható is, hogy az ember fejlődés, tehát faji evolúció következtében, időben gyorsuló sebességgel vált ki az állatvilágból. Amíg az állatfajok zöme megrekedt – pl. a bojtosúszó-hal 400, a flamingó 100, a fecske 50 millió éve érte el mai fejlettségi fokát –, addig az embernél példátlan, hogy fölfelé ívelése nem állt meg ma sem, bizonyság erre a növekvő agytérfogat, az akceleráció, a gyorsabb nemi érés, a tudományok szinte követhetetlen haladása. Az emberben ott van csalódásom, hogy magát túlságosan hamar trónra emelte és a természetet pusztítja. Ha fajunk fiatalságát tekintjük, akkor nem lehetünk elégedetlenek.

A főemlősök 70 millió éve jelentek meg, és ebből mintegy 2–1.5 millió évvel ezelőtt ágazott ki az a faj, amelyik elindult az emberré válás útján, de a mai ember legföljebb 100 ezer, a kultúrember pedig – attól függően, hogy szorosabban véve honnan datáltatjuk – a barlangábrázolások, az eltemetés és a holt túlvilági életéről való gondoskodás, valamint az írás megjelenésével egyidős. Utóbbi, ha a pintaderákat a testpecsételőket is figyelembe vesszük, amelyek ábrázolt vonalai már állandósult gondolatot, pl. egy törzshöz való tartozást szimbolizálnak, illetve közölnek, legföljebb 7 ezer éves, de az írás legföljebb 5 ezer évre tekint vissza.

Az ember tehát az egyik legfiatalabb fejlett faj. Még magában hordozza állati tulajdonságait, a reflexeket, ösztönöket, magatartásformákat, amelyek nélkül nem létezik emberi élet. Az etológusok azt vallják, hogy az ember nem romboló, hanem alkotó, nem agresszív, hanem együttműködő, de bizonyos, hogy tanult, látott példák alapján hajlamos a romboló agresszióra, és egyes egyedei ezt többször követik el, mint az építő, közös cselekvést. A humánum, a kultúra vékony réteg még rajtunk, amely nehéz, „embert próbáló” körülmények között gyorsan levedlik rólunk, és alatta csak a válságból menekülő csupasz majom marad – ahogy D. Morris az embert nevezte.

Az ember, amit kitalál – minden tiltás ellenére is – előbb-utóbb kipróbálja és végrehajtja. Ez szintén szubhumán főemlősi kíváncsiságunk, amely egyszerre erőszakra hajlamos belső késztetésünk és emberi alkotó törekvésünk kifejeződése. Itt van például korunk új, tiltakozást kiváltó „csodája”, a klónozás és génmanipuláció. Nem értem az ellenszegülőket. Nincs molekuláris biológiai fejlődés ezek nélkül. Ha pedig nincs fejlődés, megindul a stagnálás vagy a recesszió. Ezek negatív hatások, amelyek más fejlődésekre is kihathatnak és a faj kipusztulását siettetnék.

Minden élet azért jön létre, hogy önmagát megújítsa, megsokszorozza, utódaiban génjeit továbbvigye, ezzel az egyén biológiai túlélését biztosítsa. Ki vehetné el tőle azt a lehetőséget, hogy ha az eddig ismert ivaros szaporodási mód alapján nem tud utódot létrehozni, önmagát ismételve, csecsemőként újra ne kezdhetné az életét, vagy beteg szervét saját, illetve mások, pl. embrió őssejtjéből újjáalakított testrésszel pótolva, az életét meghosszabbítsa? Isten? Mi ne gondolkozzunk helyette, és ne találjuk ki, hogy Ő ezt helyesli-e vagy sem! Amennyiben a Teremtő létezik, majd beavatkozik akkor, amikor úgy látja, hogy az ember átveszi helyét, és trónjára akar ülni.

A kihalt gének „újraélesztése” már nem ilyen egyszerű kérdés. Az még elképzelhető, hogy az ősállatok maradványaiból kivont és manipulált gének hatására elektromos árammal védett, erős kerítések mögött rezervátumokat, „Jurassic parkokat” hozunk létre, amelyekben különböző szauruszok marcangolják egymást, vagy tonnaszám zabálják a zöld takarmányt, miközben jó pénzt fizetve a fönntartóknak, a kihalt, de föltámasztott, özönvíz előtti, különös lényeket biztonságos lesállásokról figyeljük.

Mi történik akkor, ha az Australopithecusoktól a Cromagnoni emberig talált humanid láncolat maradványaiból vett mintákból élő egyedeket hozunk létre? Erdeinkben, szavannáinkon vagy hegyeink között eleresztjük a husángokkal, kőbaltákkal hadonászó, nyájainkat megtámadó, tagolatlan, vagy alig tagolt hangon üvöltöző őseinket? Rezervátumokba csukjuk, vagy ketrecbe zárva mutogatjuk őket? Gettót hozunk nekik létre, közösségi házat, vagy bérházat építünk? A rácsok, falak kit választanak el a másiktól és ki lesz belül, illetve kívül? Kik ők egyáltalán, állatok, vagy emberek? Hol húzzuk meg a határt, hogy életükben miként bánjunk velük, és haláluk után dögkútba vessük, vagy temetőinkben sírhant alá rejtsük bomló tetemüket? Melyik énünk kerekedik majd fölül: a megsemmisítő hitleri, sztálini, vagy kalkuttai Teréz anya humánuma? Ezeken a pontokon a csak természettudományos gondolkodás az emberről tervezve összezavarodik. Jönnek a jogi, etikai, egyházi, társadalmi ítészek, akik a gondokat tovább bonyolítják, miközben az életre kelt ősök szaporodásnak erednek, hordákba verődve randalíroznak és ellenőrzött, zárt életteret, azaz börtönt kell nekik létrehozni.

Az ember idealista szemléletű megítélése sem könnyebb. A gond ott kezdődik, mit vegyünk figyelembe? A természeti népek panteista, sok istenhitű, vagy magát a természetet teremtőként elfogadó gondolkodását, illetve a nagy világvallások tanítását? Isten személyében jelentős eltérést kialakító dogmáink nem egyeztethetők össze. A judaisztika, az iszlám és a „zsidózónak” is csúfolt unitáriusok szerint „egy az Isten”. Következésképpen Jézus csak próféta vagy igeteremtő, Mária nem Istenanya, hanem földi halandó, akit vagy eleve be sem eresztettek, vagy száműztek templomaikból. A keresztény egyházak viszont a Szentháromságot hirdetik, ezt a bonyolult és nehezen fölfogható hierarchiát. Gondoljunk ennek a nehézségébe egyetlen példát említve. A katolikus és az unitárius is keresztény egyház. Előbbi szerint az utód nélkül maradt Szent István koronáját Krisztus Anyjának, a „Magyarok Nagyasszonyának, Boldog Asszony Anyánknak” ajánlotta föl. Utóbbiak szerint csak egy Mária nevű asszonynak, aki olyan gyermeket szült, aki Istennek akkor korszerű tanait hirdette. Eléggé lehangoló és egyáltalán nem megnyugtató, hogy a nemzet legfőbb ereklyéjét István, a király elvileg egy akkor közel ezer éve elhalt arámi nő védelmébe ajánlotta, akinek még a sírját sem ismerjük.

Fölvetődik a kérdés, a népek eltérő hite, illetve a vallások különböző dogmái szerint, vajon melyik Isten teremtette az embert? Ahol a panteonban többen is ültek; és veszekedtek-e az alkotó személyét illetően, avagy egymás között könnyen megegyeztek? Sárból gyúrták-e, vagy az Andok völgyeiben megtermett kukoricacsőből formálták? A Teremtő lelket lehelt-e bele, vagy ujján keresztül átadta neki az élet egyszerre éteri és fizikai szikráját, amelytől azonnal mozogni kezdett, majd öntudattal cselekedni. Ha nem fejlődött, akkor antropológiailag mit kezdünk a Pithekuszokkal vagy Erektuszokkal, illetve a különböző Hominidaekkal?

Amennyiben a bibliai elbeszélés szerint vizsgáljuk az embert, kiderül, „Isten saját képmására teremtette”. Ha elfogadjuk a fajfejlődést – és kénytelenek vagyunk, hiszen eredeti leletek sokasága bizonyítja, hogy elődünk nem egyetlen nap alatt vált emberré, hanem földtörténeti korokon keresztül lett a „föld királya” – akkor a Teremtőnek melyik Hominidae lehet az eredeti arca, vagy velünk együtt az övé is fejlődik? Az embert két nem: férfi és nő teszi egésszé. Isten vajon Atya, vagy Anya? A világ ősvallásai mindkét nemben tisztelik. A megtermékenyítő eső, a Nap, a fény, az erő megtestesítője, vagy a passzív befogadóé, aki Hold képében a sötétséget, hideget táplálja? Vagy egyszerre kétnemű, azaz androgün? Szent Pál szerint „Isten templomai vagyunk”. A vallásos ember számára Isten mennyben lakó, jóságos és segítő. Milyen „templomai” azok, akik tömeggyilkosság miatt börtönben várják a kötelet, avagy a méreginjekciót? Mennyi föloldhatatlannak tetsző, csak bizonyíthatatlan, kiagyalt eszmékkel magyarázható ellentmondás rejlik e megbolygatott kérdésben, és ez a zavarosság nem Istent, hanem az embert jellemzi.

Bármiként is történt, a tény igaz: itt vagyunk! Kérdés, minek? Kik vagyunk mi egyáltalán? Valóban Istennek halhatatlan képmásai és játszótársai? Akkor hogyan romolhatott meg kapcsolatunk a Teremtőnkkel? Miért következhetett be az ősbűn, amely kivetett bennünket az édenkertből? Kellet-e Istennek egy eretnek faj, amelyik ellene szegült és többé nem barátja, hanem ellenfele, akit özönvizekkel, háborúkkal, földrengésekkel, dögvésszel, villámmal és végső soron önmaga pusztító kezével rendre sújtania kell? Miért és kinek lesz az jó, ha halálunk után, a végítélet napján keveseket enged majd magához közel, és ők boldogok lesznek, de a nagy többséget a rámért élethelyzet miatt, valamint az emberi gyarlóság, az észt háttérbe szorító, fékezhetetlenné váló állati ösztönkésztetés következtében betarthatatlan, szigorú normák miatt örök szenvedésre kárhoztat? Ha az embernek nem a klónozáson jár az esze, vagy nem épít űrhajót, hanem a földi élet kihívásait elutasítva, minden örömet megtagadva, kolostorban zsolozsmázik, netán egy elmeotthonban tengődik, akkor üdvözül. Hol lesz itt a mérték és arány az életminőség és értékteremtés meghúzásakor? Természetesen ez ne legyen a mi gondunk. Csakhogy a dolog a mi bőrünkre megy. Egyáltalán nem mindegy, hogy húsvét körül évente legalább egyszer jó katolikusokként gyónunk és áldozunk-e, vagy halálos bűnben éljük a következő évszakokat is, és esetleg ez lesz az utolsó évünk. Ezt az istenképet az ember fejlesztette ki, és ma már alighanem tarthatatlan, éppen ezért az ember megmérésére kevésbé alkalmas.

Földi létünkre hiteles okot és mértéket keresve, biztos értéket nem találunk, ezért egyik vizsgált szempont sem elégíthet ki bennünket. Talán jobb lett volna meg sem születnünk. Csakhogy itt vagyunk. Mikor elvonul a pusztító vihar és kiderül az ég; ha megáll a lávafolyam és a forrongó vulkán kráteréből termőföldre, lakott településre már nem folyik tovább; midőn a háború után fölépül az utolsó romba dőlt ház is; ha többé nem azon gondolkodunk, hogy kire vadásszunk, hanem azt vizsgáljuk, kinek segíthetünk; amikor mások kirekesztésére és a magunk védelmére nem erkölcsi vagy jogi normákat szülünk, akkor mosolyra késztet bennünket az élet, amelyet szabadon élvezhetünk. Az árnyékból kiállhatunk végre a napra, hogy fénye bearanyozzon. Halljuk a madarak énekét, a víz csobogását. Gyönyörködjünk gyermekünk, unokánk növekedésében, fejlődésében és érvényesülésében. Az alkonysugarakban dédunokánkat a térdünkön táncoltatva, némi derűlátással azt valljuk: ezért volt érdemes élnünk, ezért születtünk!

EMBERÁLDOZAT

_K

Amikor a hordaközösség törzsi társadalommá szerveződött, még mindig nem volt élelemfölhalmozás, és változatlanul a gyűjtögető, vadászó életmódból kellett magukat tengetni. A törzshöz már nem csupán egy több nemzedékre bővített nagycsalád tartozott, hanem egész kis faluközösség. Növekedett a proteinszükséglet, amelyet mind nehezebb volt kielégíteni, és ennek következtében fokozódott a fehérjeéhség.

Ez idő tájt nem megjelent, hanem terjedt a már korábban is mutatkozó kannibalizmus. Ekkor még szó sem volt rituális gyilkosságról, ahogy korábban a folkloristák gondolták. Az antropológusok kimutatták, hogy előbb jelentkezett a fehérjeéhség emberhússal történő csillapítása, amelyet „kultúrálódva” ideológiai alapokra helyeztek. A folyamat azzal kezdődött, hogy először is ellenségképet alkottak, majd ellenfelet kerestek hozzá. Egyik sem ment nehezen, hiszen embertársaink adva voltak. Az ellenség szívének (és természetesen vele a vitaminokban dús belsőségnek) elfogyasztása az emberáldozat erejét; agyának bekebelezése az eszét, majd később lelkének birtoklását is jelentette. Tibet eldugott hegyi falvaiban még az 1980-as években is készítettek fotódokumentációt arról a szokásról, amint a tetem „égbetemetése”, azaz keselyűkkel való elfogyasztatása előtt, a trancsírozó boncsegéd a körülülő szűk családnak bekebelezésre a hullából egy-egy szelet húst nyújtott át, hogy szeretett halottjukat magukba zárják.

A törzsi társadalmakban később már nagy lakomákra gyűjtötték a lerohant szomszédos falvakból zsákmányolt embereket, akiket gödrökben, ágakból eszkábált kosarakban hizlaltak a rituális ünnepekre. Felfedező útja során Cook kapitány is így járt, a róla elnevezett csendes-óceáni szigetek egyikén, mivel képtelen volt a bennszülöttek erkölcsi normáit tiszteletben tartani. Előbb fölvágott testrészeit szemlére, platóra helyezték, majd tengerésztársaival együtt megették. Az ideológia természetesen jóval korábban, nemzedékről nemzedékre öröklődött. Volt már fölállított totemoszlopuk, „oltáruk”, kifaragott kőistenük, aki „igényelte” az emberáldozatot.

A Húsvét szigeten fölállított óriási hosszúfülű madárember kőszobrok régen magányosak. Emberáldozatok nélkül maradtak. A legújabb föltételezés szerint, a kis szigeten a növekvő lakosság nem tudott megélni. Kannibalizmus ide, vagy oda, amikor az utolsó patkányt is megették, a kevés hátramaradó vagy kipusztította egymást, vagy csónakjaikon, ahogy korábban jöttek, végül távoztak. Egyébként csak a természeti népek kultúrájából kifejlődött, kezdeti civilizációk rendelkeztek emberhúsra éhes, véresszájú istenekkel. Ez a hosszúra nyúlt korszak – a történelmi éréstől függően – a neolitikumtól egészen a középkor végéig, a felfedezések koráig terjedt, és az emberiségnek ezt a fajta fejlődési korszakát minden földrészen át kellett élni.

A bálványok emberáldozatot követeltek. Később már bálvány sem kellett hozzá, csak tudat, hit és belső késztetés. Ha például a bibliai folyóvölgyekben kialakult civilizációk esetében az ifjú pár családjával új otthonába költözött, a fölépülő ház alapjába, a tűzhely, vagy a küszöb alá egy agyagedénybe be kellett falaznia elsőszülött fiúgyermekét. Ilyen edényt, benne csecsemőcsontvázzal magam is láttam az Izraeli Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán. Később a művelt Európában, így nálunk is a gyereket fölváltotta az edénybe zárt kakas áldozat.

Közép- és Dél-Amerika Kolumbusz előtti nagy civilizációi, például a mostani Peru környékén, az inkák a hóhatár fölötti hegycsúcsokon áldozták föl gyermekeiket. A jelenlegi Mexikó és szomszédos országainak területén az aztékok a lépcsős piramisaik tetején, különösen esőistennek, vagy a termékenység, illetve harc istenének egyre több emberáldozatot mutattak be. Közismertek az obszidiánból pattintott, rituális kések, amelyekkel a mellkast fölvágták, a bordákat szétfeszítették, majd kézzel kiszakították és fölmutatták a dobogó szívet. A vért edényekben összegyűjtötték és szomjas isteneiknek adták engesztelésül. A hullát a lépcsőkön legurították. A papok megnyúzták, bőrükbe bújva a húst az ünneplő tömegben szétosztották. („Nyúzott” isten ünnepe.)

A legtöbb és legkegyetlenebb áldozatot az agrárkultúrák istenei követelték. Ennek alap oka mindenütt az éhezéstől való félelem volt. A termékenységért, az esőért éppen úgy emberáldozatot követeltek, mint a legkülönbözőbb bajelhárítás érdekében. Ezek a kultuszok minden kontinensen egymástól függetlenül alakultak ki. Aligha lehet azzal vádolni az afrikai matrilineáris törzseket, vagy a már fejlett civilizációban élő kínai parasztokat, hogy egymást utánozták volna, amikor Földanya terményt adó kegyeiért termékeny korban lévő nőket élve eltemettek; sem a perzsa-török népektől elterjedt azon szokást, hogy esőért könyörögve nőket vetettek apadó kútba.

Amikor a kultúrák az istenekre hárított emberáldozat rítusát már „kinőtték”, nem kellet ahhoz tovább bálvány, hogy mégis gyakorolják. A proteinéhség sem játszott már szerepet. Annál inkább a vissza nem szorított agresszió ösztöne, amely rendre minden gyermekben fölébred. Ilyenkor kezdi el titokban kínozni a környezetében lévő háziállatokat, kisebb testvéreit, vagy lelkileg bántalmazni a felnőtteket, majd, ha ráhagyják, rosszul sikerült szocializációja után a tömeggyilkosságig is eljuthat.

Az ókori görög, vagy római civilizáció kiteljesedése után már nem kellett istenszobrokat vérrel öntözni. A hódítások során mindenkit megöltek, aki ellenállt; és aki nem, azt rabszolgának elhurcolták. A gladiátorokat hadifoglyokból válogatták ki, és a cirkuszokban halálukig kellett verekedni. A szurkoló tömeg, társadalmi helyzetétől és nemétől függetlenül kívánta a vért és a fájdalmas halálhörgést. Spartacus legyőzött seregének minden férfi harcosát keresztre feszítették. Fontos volt a vérontás és az emberáldozat. Ez a társadalom eljutott odáig, hogy az ártatlan keresztényeket hitük miatt vérrel bemázolt felsőtesttel, kiéhezett állatok elé vetették az arénákban.

A másság büntetése, és az áldozatkész szeretet kimutatása ürügyén, elérkeztünk a Bibliához. Az Ótestamentum tele van a legkíméletlenebb pusztításokkal. Ádám és Éva két fia sem tud békében élni egymással. Káin agyoncsapja Ábelt. Jahve egész törzseket, városokat, népeket írt ki. Lót felesége csupán kíváncsiságáért válik sóbálvánnyá, de Szodoma és Gomorra emberestől, állatostól elég. Jerikó egy kurtizán és az ott lévő küldöncök kivételével elpusztul. Egyiptomban meghalnak azok a kisdedek, akiknek házuk nem volt vérrel megjelölve. A tenger hullámaiban elpusztulnak a Mózes népét üldöző katonák stb. A legnagyobb pusztítás kétségtelenül a minden jelesebb nép mítoszában föltűnő özönvíz volt. Az emberek bűneik miatt életükkel fizettek. Csak egy család érdemelte ki a túlélést.

Az Újszövetségben az Atya földre küldi emberként született fiát, hogy az ősbűn eltörlése végett föláldozza. Szörnyű kínhalállal kell meghalnia. Az emberiség történelme során ez az első olyan áldozat, amelyben Isten kettős szerepet töltött be. A „Húsvéti Bárány” áldozat, vagyis Ember pusztul el emberek milliárdjainak megváltásáért. Mindez annak érdekében történt, hogy az Atya fogadni tudja üdvözülésre alkalmas teremtményeit, vagyis megmenti őket az áldozattá válástól.

Az ókortól kezdve megszűnnek az illúziók. Minél nagyobb az egyház szerepe, annál több emberáldozatra kerül sor. Kit eretnekként, vagy boszorkányként ölnek meg, kit pedig azért pusztítanak el, mert gyöngébb az ellenfélnél. Már Krisztus életáldozata sem számít. X. Leó pápa pénzért árulja a lelki üdvösséget megváltó búcsúcéduláit. Válaszul Luther a reformálást sürgető téziseit kiszögezi a wittenbergi vártemplom falára.

A 20. század elejére mind a keresztény, mind a megreformált keresztyén egyházak világi hatalma odáig kopott, hogy a beolvasztott harangokból készült fegyvereket fölszentelje és megáldja. Becslések szerint az első világháborúban 40, a másodikban 60 millió ember vált áldozatul. Ne legyen illúziónk. A két világháború 100 milliós vesztesége mellé a világban mindenfelé föllángoló helyi háborúk, vérengzések, a szovjet gulágok, a fasiszta haláltáborok, az afrikai törzsi villongások, Jugoszlávia fölbomlásával az újabb balkáni háborúk, a mind gyakoribbá váló terrortámadások, az elmúlt egy évszázadban még közel másik ennyi áldozatot eredményeztek.

Abban sem legyen illúziónk, hogy az emberiség okult a szörnyű pusztítások és iszonyatos emberáldozatok kárán. A folyamat nem szakadt meg. Gördül tovább az áldozatszedés, mert ez természetünk. Már nincsenek istenek, mítoszok, sem kötelezően ellenőrizhető erkölcsi szabályok. Amikor nincs külső ellenség, az ember önmaga ellen fordul. Öngyilkosságával föláldozza saját magát. Ez ismeretlen az élővilágban.

A társadalom inog. Csupán Kínában – minden szaporodást gátló intézkedés ellenére – évente 17 millióval többen lesznek. A világon valamennyi ember életteret követel magának. Az erősebb lesz a túlélő.

A bonbon úgy készül, hogy, egy kis darab zselét, vagy mogyorót, forró csokoládémasszába mártanak, és ez bevonja az alapmagot. Amikor kihűl, megdermed és kívánatos. A Földgolyó egy szenvedő „bonbon”, amelyet szárazföldestől, tengerestől, atmoszférástól embervérbe mártottunk. Még nem alvadt meg. Nincs is rá ideje, mert szüntelenül újabb áldozati vérfürdőt kap, ezért folyamatosan folyik és csöpög a semmibe.

ESŐ

A

Az eső Földünk történetében hamarabb megjelent, mint az élet, de hozzájárult, hogy a szilárd földkérget jókora tócsák, folyók, tavak, tengerek és összefüggő óceánok födjék be. A Holocénban is a föld egész fölszínének csupán egyharmada szárazulat, kétharmada víz.

Az óriási elektromos kisülések, a föld fölszíne fölött kialakuló gőzök, párák között mind több légnemű víz jelent meg, amely a viharok közepette cseppfolyós eső formájában leesett, majd egy idő múlva a benne oldott ásványi anyagok hatására lehetőséget biztosított előbb a koacervát, majd az élet kialakulásának és fejlődésének.

Az eső nélkülözhetetlen részévé vált életünknek. Igazán nagy kultúra olyan helyeken tudott kialakulni, ahol a csapadék megfelelő mennyiségben és éves elosztásban jelentkezett, folyamokat, illetve folyóvölgyeket egyaránt táplált. (A „két folyam közén”: Mezopotámiában, a Nílus-völgyében, a Ganges és a Brahmaputra vagy a Jangce és a Huangho stb. folyása mentén.) Jellemző, hogy az eső milyen fontos szerepet töltött be az emberi civilizációkban, hogy „személlyé”: istenné, esőistenné vált.

Az egyik leggazdagabb panteont ezen a téren az archaikus közép- és dél-amerikai indián kultúrák hozták létre, amelyek érdekes módon nem voltak annyira nagy folyókhoz kötve. A legrégebbi esőisten Kecalkoatl volt – a különleges tolldíszű kecalmadár nevéből eredeztetve –, a totonakoknál pedig Tahin. Kultusza a Kr. e. 2. századtól terjedt. Az azték mitológiában Tlalok a növesztő, a növekedést adó; illetve az eső és a menydörgés istene volt. A mayák mitológiájában előbb Csak, majd az egyik főisten Kukulkan, a Tollaskígyó, aki többek között esőadó istenként szerepel.

Amikor egy nép mitológiájában valamely személy, fogalom vagy tárgy megjelenik, az azt jelenti, hogy életük meghatározójává vált. Nélküle annak a közösségnek nincs kiteljesedő élete, ha pedig túlzott áldásával sújt, pusztítja a kialakult civilizációt. Akár egyik, akár másik tevékenysége érvényesül; akár van égi áldás, akár nincs, életükben valamilyen formában mindig jelen van, és könyörögni kell hozzá.

Megannyi nép mondájában gyönyörű esősirató és esőért könyörgő, „szent” szövegek, sámánimák maradtak fönn, amelyek az egyetemes szépirodalom részeivé váltak. Talán nincs egyetlen szerzőjük, jóllehet először pap, tanító, földműves fohászaként hangzottak el, de mint a népdal, szájról szájra terjedtek, bővültek, egyszerűsödtek, formálódtak, míg elérték végső, csiszolt formájukat, vagy máig is tovább alakulnak.

Az eső elsősorban az agrárkultúrákban játszik óriási szerepet. A paraszt számára az esőtől függ a jó és bőséges termés. Ha elmarad, életét, közössége létét fenyegeti, ezért még áldozatra is képes, hogy az egek urát megnyerje, és esőisten elárassza a szárazságtól sújtott földeket. Rabszolgáját, saját feleségét, gyermekét, végső soron önmagát is fölajánlja, olykor a legkegyetlenebb módon: élve eltemetve, vízbe fojtva, mélybe dobva, fölkoncolva föláldozza, csakhogy megeredjen az ég csatornája. Katona Imre folklorista szóbeli közlése alapján ismerjük, hogy – egy Csongrád megyei gyűjtési adat szerint, mint az Indiában szokásban volt – az öreggazda aszály idején végső erőfeszítése és áldozataként kisebb lányát a kútba eresztette.

Amikor Magyarország jelentős részén fölszámolták a tanyavilágot, vele tönkretették a tanya körüli kis erdőket, fáskerteket, azt a mikroklímát, amely kipárolgásával készítette, összefüggő lombsátrával vonzotta a felhőket, és „az ég emlőjét megfejte”. Ma sivatagosodik a magyar Alföld. A Csongrád–Békés megyében elindult olaj- és földgázkitermelés során a két megye, illetve a kitermelés két nagy központja: Algyő és Kardoskút közé eső vásárhelyi Pusztán a nem megfelelő vízvisszajuttatás következtében a talajvíz a kitermelt üres földrétegek helyére olyan mélyre szállt, hogy a tanyai kutak elapadtak, a fölszíni lefolyástalan tavak, mocsarak jó része kiszáradt, ember és állat víz nélkül maradt. Ezrével hagyták el a tájat. A gazda, a pásztor szomorú sorsát korábban olyan tragikusan tudta előadni, hogy „esőisten szemét” sírásra bírta, amelyből dűlni kezdett és patakokban folyt a felhők könnye. A természet gyermekének fohászát szépen foglalta szavakba a hajdani hortobágyi nótafa:

„Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz;

A szegín barom is csak a pásztorra níz.

Istenem, Teremtőm, adj egy csöndes esőt,

A szegín jószágnak jó legelőmezőt!”

Az élet kicsírázásához – nem laboratóriumi, hanem természetes körülmények között – három alapvető tényezőre van szüksége: oxigénre, megfelelő hőmérsékletre és nedvességre. Amikor a csíra föléli a magban tárolt, növekedést biztosító anyagkészletét, és kellően kapaszkodó, illetve fölszívásra alkalmas gyökérzettel rendelkezik, akkor a negyedik föltétel sem hiányozhat: a tápanyagot biztosító talaj. A fölszínre törése után pedig az asszimilálásához szükséges napfény. Mint a fölsorolásból kiderül, a nedvesség meghatározó, amelyet a föld számára a téli és tavaszi csapadék, utóbbi esetben az eső biztosít. Amikor elmarad, nem kel ki, vagy csak foltokban mutatkozik a vetés.

A jó termés érdekében esőre később is szüksége van a növényzetnek. A szárba szökkenést, a kalászolást a mi éghajlatunkon az áprilisi és májusi esők biztosítják. Nem véletlen a bölcs népi mondás, hogy „a májusi eső aranyat ér”. A dél-, délkelet-ázsiai térségben, ahol a szegény földműves lakosok száz-milliói élnek, a monszunt várják bőséges esővel, amely megtermékenyíti földjüket. Az eső tehát olyan, mint a férfi nemző magja, kell a csíraképződéshez, az új élet megjelenéséhez.

Hasonló a helyzet más földrészeken is, különösen a sivatagos, kevés esőt látó térségekben, ahol nincs monszun, legföljebb az el niňo (karácsonyi „kisfiú”) érezteti egyre rakoncátlanabb hatását. Minden esetre, a régészek inkább azon az állásponton vannak, hogy az amerikai kultúrákban a prekolumbián időszak lakói nagyon sok egykor virágzó, ép várost azért hagytak el, mert a sok év óta pusztító aszály következtében a terület eltartó képessége megrendült. A népesség minden épített értékét hátra hagyva, jobb éghajlati viszonyokat keresve elmenekült.

Hány kultúrában hangzik föl a könyörgés: „Istenek, adjatok esőt!” Az istenük előbb-utóbb meghallgatja kérésüket. Amikor ritka, nagy csöppekben el kezd az ég könnyezni és veri az utak porát, a tikkadt állatok, emberek kijönnek, kiállnak aklaik, viskóik elé. Az eső egyre sűrűbben folyik, ömlik, áztatja cserzett bőrüket, és tisztára mossa verítéktől, sótól kimaródott testüket. Egyszerre langyos és hűsít, üdítő és reményt adó.

Ha az eső elmarad, előbb kiszárad a föld, azután a növénytakaró és a vetés, éhen pusztulnak az állatok, majd a tápláléklánc és az aszálysújtott élővilág csúcsán szenvedő emberek. Ahol kevés a víz, ugyanazért az életföltételekért az embereknek és igás barmaiknak sokszoros, kemény munkát, illetve a vele járó szenvedést kell elviselniük. Bárhonnan nyerik a vizet, legyen kút, ciszterna vagy valamilyen fölszíni víztároló: folyó, tó, patak, eredendően az ég csatornáiból lehullt vízből töltődtek föl a sziklák, hegyek, a földkéreg rétegei. Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában láttam kútból, folyóból kiemelő kerekeket, emeltyűs szerkezeteket, amelyeket éjjel-nappal folyamatosan szerencsétlen állatok egyhangú erőfeszítéssel forgattak, illetve mozgattak. Ahol nem akadt barom, ott az ember dolgozott, és a családtagok váltották egymást. Minden éhező serénykedett, aki táplálékhoz akart jutni, a gyerektől az aggastyánig. Végül már kifogyott a víz, csak a híg iszap csurgott, folydogált a nedvességért hajlongó növények felé, de mire elért volna hozzájuk, a nap kegyetlen sugarai az utolsó kortyot is kiitták belőle, és megkérgesülve, megrepedezve eltömte a keskeny csatornákat.

Az esővel akkor is nagy a gond, ha túl sok van belőle. A kötött fekete és barna talajok lassabban áznak át. A víztől előbb a fölszínük válik csúszóssá, de a lábak, illetve kerekek összetörik, mély kátyúkká mélyítik, és összekeverve sártengerré dagasztják, amely gátolja a növények lélegzését, az emberek közlekedését. Veszélyezteti a termést, a lakóhelyet, amelynek falai átnedvesednek és az épületek összedőléssel fenyegetnek. A fölszíni vizek medrei megtelnek, kiáradnak, és a víz olyan utakat tőr magának, amelyeken mindenfelé eljutva, az életet és a gazdasági értékeket egyaránt pusztítja. Nincs irgalom. Ahogy az aszályban halomra pusztul és kiszárad az élet, a hömpölygő árban ezrek fuldokolnak. Fölpuffadt testüket kénye-kedve szerint himbálja és hurcolja magával a fékevesztett víz. Közben az eső tovább ömlik. Az ember bármilyen enyhelyre húzódik, átnedvesedik a ruhája, a környezete, a levegő megtelik párával, egyre nehezebb lélegezni, mozogni, munkát végezni. A nyirkosság kikezdi a bőrt, az idegeket. Az elázott cipő föltöri a lábat, a szívós ruha a testhez tapad, és a testmelegtől párologtatva állandó hidegérzést kelt, amelyben előbb csak tagjaink, majd a lelkünk is didereg.

Hidak, házak omlanak össze, vetéseket mos el a rohanó áradat. Az ég egyhangú szürkeségében nincs kegyelem, az eső és erős széllel csapkodó vihar minden értéket tönkretesz. Ilyen lehetett az özönvíz, amely valamilyen formában a legtöbb nép mítoszában szerepel, vagy utalás történik rá. Számunkra a bibliabeli Noé története a legközelebbi; az Ararát csúcsán himbálódzó bárkával, amely magában hordozta a túlélőket. Amikor a negyven napos tomboló felhőszakadás után végre elállt az eső, az ég sötét kárpitja foszlányokká szakadt, és meleg, szárító sugarával előtűnt a nap. A párás levegőjű, tengernyi vizet hullámzó, elárasztott föld felett megjelent a szivárvány, amely máig is reménységünk jelképe, hogy bármilyen károk is keletkeztek, idővel fölszámolhatók. Isten ad esőt és vele nem küld többé végső pusztítást.

É

ÉVSZAKOK

_A

Nősülésem után teljesen megváltoztam. Hosszú időn keresztül feleségemmel együtt a nyár a volt a legkedvesebb évszakom. Szerettünk csupaszon kifeküdni a tiszai csöndben a hó helyére, ahol puha, zöld fű nőtt. Magunkba szívni a forró napsugarakat és elraktározni azokra a hónapokra, amikor hideg vesz körül bennünket. Már korán elkezdtük a kirándulásokat, ahogy melegedett az idő, és a magasban megszólaltak a pacsirták. Egy-egy hosszú tél után szinte kirobbant a természet. Szedtük a vadvirágot, csodáltuk a határban szorgoskodó embereket, akik a kenyerünk megteremtésén fáradoztak. Észre sem vettük, a tavasz hogyan teljesedik ki a nyárba, ahogy patak fut a folyóba.

Amikor megszülettek és egyre önállóbbakká váltak gyermekeink, lélegzetnyi szabadidőhöz jutva, az ártéri erdőt jártuk. A gyalogösvényeket beborító színes levelek zörögtek a talpunk alatt. A kopaszodó fák ágai között egyre nagyobb eget láttunk, ha föltekintettünk. Szürke felhőfoszlányok egymást kergették, és lassan összeállva eleredt a csöndes, hűvös eső. Akkor arra esküdtünk volna, hogy az ősz a legszebb évszak. A gyerekek már iskolában ültek, az embereknek letelt a szabadságuk és dolgoztak. A természet csöndjében az aranyba öltözött indián nyár egy-egy kellemes, langyos óráján összebújva élveztük a felénk áradó bágyadt fényeket, és biciklire kapva elhagytuk a gyorsan felénk kúszó, hosszú árnyakat.

Túl 60 évemen nem tudom, melyik a legkedvesebb évszakom, hiszen mindegyikben találok örömet és szépséget. Ma már talán a dermesztő, hideg téli, és a katlan-forró nyári napokra gondolok kevesebb vággyal. Mind inkább a kiegyensúlyozott idő: télben a tavasz, nyárban az ősz a legkedvesebb.

Életem során sokat változtak az évszakok. Korábban jobban elkülönültek egymástól. Ma a melegedő éghajlat hatására mind inkább összemosódnak. A tavasz szinte eltűnt, a tél után gyorsan ránk köszön a nyár. Télen alig esik hó, vagy belefulladunk, mint 2002-2003 fordulóján. Nyáron, amikor legjobban kellene az eső, az aszály egyre inkább hatalmába keríti a természetet. Midőn végre megjön a várva várt csapadék, felhőszakadás formájában zúg végig a tájon, órák alatt földuzzasztja a békésen csörgedező vizeket, és dühöngve pusztítják a környezetet.

Ahogy múlnak az évek, bennem mind inkább a régi évszakok ébrednek újjá, amint emlékeim elraktározták belőlük a számomra legfontosabb és legszebb élményeket.

Tavasszal öröm volt, ha iskolából hazafelé levethettük a cipőt, és az árokparton frissen gyűlt, langyos tócsákban mezítláb tapicskolhattunk. Nagyon vártam a fecskéket és figyeltem, beköltöznek-e a szárazbejárásos kapu alá, a padlásföljáró szögletébe.

Nagyhét következett, amelyre áhítattal készültünk, és a kabátunk kihajtójára jácintot tűztünk. Virágvasárnap a barka, majd húsvét szombatján a tűzszenteléssel és a föltámadási körmenettel kezdődött a kikelet igazi varázsa, hiszen nemcsak a természet, de nekünk, hívő embereknek Krisztus is föltámadt. Elhozta az üdvösség reményét és holnapunk kenyerét. A pünkösdi, illetve Úr-napi körmenetben már rózsák és liliomok jelezték, hogy teljes lendülettel tombol a tavasz, a nyár közeleg és a megfogant reményből valóság született.

Leckeírás után a fél utca gyerekhada találkozott a grundokon, ahol ádáz fejelő meccsek zajlottak, majd ipiapacsot játszottunk. Nem voltak különleges automata és elektromos játékaink. Tévé vagy számítógép előtt sem ültünk óraszámra. Íjat, bodzafapuskát, csúzlit, sárból hukkot magunk készítettünk. Este, amikor hűvösödni kezdett az idő, lestük, hogyan tűnnek föl egymás után a kockaköveken zörgő parasztkocsik és térnek haza a mezőkön elfáradt emberek. Orromban érzem a szakadt, foltos, átizzadt, portól szürkévé vált ingekből párálló savanyú testszagot, amely nem volt olyan kellemetlen, mint emberöltővel később.

Orgonák, gyöngyvirágok illatát idézem föl. Május végén gyűjtöttük a kert virágait, hogy a ballagók tiszteletére díszbe öltöztessük az iskolát. A kishomoki akácerdőben vagy a mártélyi Tisza partján madarak és fák napját ünnepeltünk. A méhek rajokban közlekedtek a virágzó fák, mezők és a kaptárok között. Zúgott tőlük a levegő. A Vásártéren, a Szigetben, a Népkertben majálisokon forogtak a hinták, csattogtak a légpuskák a céllövöldékben, a hangszórókból harsogott a recefice. Szerelmesek bújtak össze a sörsátrakban, gyerekek kergetőztek, iparosok földön, asztalokon árulták kézzel készített termékeiket, és a friss szélben szálltak a színes sárkányok. A piacokon megjelent a földieper, cseresznye, meggy, ribizli, az ünnepi asztalra saláta került.

A nappalok egyre hosszabbakká váltak. Hajnalonként úgy gőzölgött a szántóföld és a rét, mintha alant boszorkánykonyha üstjében melegítették volna. Kinyílt a világ és a tél után az ember minél többet akart belőle élvezni.

A nyár aranylott, a hosszan elterülő búzamezők dűlők közötti szántókat fogtak át. Részesek alkudoztak az aratásra, vagy kivonult az egész család és kora hajnaltól késő estig hajlongott. A határban minden ember talpon volt, és a nap izzó örömét csurgatta rájuk. Csak az elemózsiás kosár és a korsóba tárolt víz bújt meg a szaporodó búzakeresztek árnyékában. Jött a dinnyeszezon, érni kezdett a vajalma. Megjelentek a darazsak és részt kértek a gyümölcsökből.

A táblára csupa ákombákom nagybetűkkel kiírtuk a VAKÁCIÓ-t, és rohantunk a strandra fürödni. Vasárnaponként a belváros egy részét elkerítették, és gyorsasági motorversenyeket rendeztek. Ezernyi ember tolongott a kötelek mögött és szurkolt kedvenceinek. Sokan összefogtunk és elszegődtünk néhány hétre, egy hónapra dolgozni. Hordtuk a vizet, délben az ebédet az arató, majd cséplőmunkásoknak, gyomláltuk a rizst, kapáltuk a gazt a kukoricában, vesszőt húztunk a fűztelepen, újságot hordtunk, szorgoskodtunk. Játék és munka keveredett napjainkban. Szent István és a kenyér ünnepe után mindenki igyekezett hazatérni valamelyik rokonánál vidéken, vagy a fővárosban eltöltött boldog hetek után, mert tíz nap múlva kezdődött az iskola.

A nyáron kikelt fecskék megerősödtek és reggelenként egyre nagyobb csapatokba gyűlve a villanydrótokon csiviteltek. A kertekben, a piacokon megjelentek a piros elálló almák, mézédes szőlőt fogyaszthattunk. Beért a birsalma, főztük a szilvalekvárt, és a már meg nem növő, zöld dinnyéből savanyúságot rakott el édesanyám. Ma is látom, amint fejét piros-fehér pöttyös kendővel köti be, és hosszú fakanállal a rézüstben keveri a fröcsögő lekvárt. Hordtam az üstház alá a rőzsét és a fát, mert tudtam, hogy jutalmul kikaparhatom az üst maradékát. Tüzeléskor már jólesett a meleg, pedig a nap még fényesen világított, de sugarai egyre ezüstösebbek és hidegebbek voltak. A távolban el kezdett zúgni a szél és zörgő leveleket kavart az utakra, majd egy nap nyitva maradt ablakokat csapkodva, esővel együtt végleg megérkezett. Belebújt a lombokba, rázta a fák ágait, és ettől kezdve társunkul szegődött.

A fecskék és gólyák elröpültek. Magasan szálló, észak felől érkező darvak krúgatását lehetett hallani, amint rövidebb, hosszabb pihenőre igyekeztek a vásárhelyi Pusztára, és távoli vidékekről megjöttek a vándorsólymok, sasok, biztos jeleként az ősznek. Az iskolában egyik nap még vadgesztenyéből hurkapálcák segítségével különös figurákat készítettünk, másik nap már vontatókra, teherautókra raktak és kivittek bennünket a határba szüretelni, kukoricát törni, és cukorrépát hordani. Az ég mind vészterhesebbé vált az egyre alacsonyabban szálló, sötét felhőktől, és kitartóan esni kezdett az eső. Dideregtünk. Vágyódva gondoltunk a tanteremre, milyen jó lenne most a padokban ülni. Bosszankodva zsörtölődtünk, hogy nekünk itt kell vacognunk, a gazdaságból meg nem jön el senki, hogy az iskolatáblán a föladatokat megoldja helyettünk.

A földek népének is volt bőven munkája. Mihály napján meleg istállókba hajtották a Szent Györgykor pusztákra, rétekre kiadott lábasjószágot, piacra vitték a nyáron fölcseperedett baromfit. Hetekig behordtak, terítették a trágyát, szántottak, boronáltak és elvetették az őszi gabonát. Halottak napján megteltek a temetők sötét ruhába öltözött emberekkel. A reformált vallásúak sírjára őszi virágcsokrok kerültek, a katolikusokén a koszorúk mellett az örök világosság reményében gyertyák fénye imbolygott.

Egy nap arra ébredtünk, hogy a tócsák teteje bebőrödzött a jégtől. Lekerültek lábunkról a szandálok, félcipők és fűzhettük a hosszúszárú bakancsot. A kiskabátra nagykabát került, akinek volt, kesztyűt húzott, akinek nem jutott, zsebbe dugta lilára várt, meggémberedett ujjait. A kertekben, házak elején, kint a mezőkön összegereblyézték az avart és a töve szakadt gazt, majd elégették. A füst naphosszat szállt a nyirkos, félig nyers, korhadó alomból.

Az ólakban hízott a disznó. Katalin napján levele hullt, kopasz ágat vittünk be egy köcsög vízbe rügyeztetni, Erzsébet megrázta pöndölét, és előbb csak nagy pelyhekben szállingózni, majd sűrű, apró szemekkel ömleni kezdett a hó. Az egész világ megdermedt és fehérré vált, mint egykor őseink gyászviselete. Temettük az előző évszakokat és az évet. András napkor levágták az első disznót és ünnepi tort rendezett a család. Még a távolba költözött atyánkfiai is eljöttek e vigasságra.

A gyerekek előbb a Mikulást, majd a Jézuskát várták. Álmodoztunk szarvas-szánon érkező, csodálatos ajándékokról, fehér lepelbe öltözött angyalkákról, és jól esett, ha előbb a cipőnkben, majd a fenyőfa alatt zacskó diót, anyánk varrta kisinget találtunk, az ünnepi asztalra pedig fonott kalács került. Másnap reggel az egész család ünneplőbe öltözött, és együtt mentünk a templomba. Az ostyába rejtett áldást kívánva letérdeltünk az oltár előtt, vagy csöndes főhajtással megálltunk az úrvacsorával váró úrasztalánál.

Újévig már nem mentünk iskolába. A hó tömörült és összeállt. Lehetett hógolyózni, hóembert építeni. Az árkok jegéről lesöpörtük a havat, vagy a kert végében néhány vödör vizet szétlocsoltunk, és amikor keményre fagyott, papucsszöges bakancsban, patkós csizmában csúszkáltunk rajta. Új év napján vártuk, hogy kisüljön a rétes és a Luca-naptár kiteljesedvén, már arra gondoltunk, hogy néhány hónap múlva újra eljön a reményt adó kikelet.

Ma már nincs annyi várakozás. Elmaradtak a csodák, a remény is megkopott. Az egymásba érő évszakok zaklatott munkát, társadalmi pörlekedést, ügyeskedők és gonoszok kiskirályságát hozták. Szüntelen leselkedő bizonytalanságban élünk: lesz-e holnap kenyerünk, békénk, vagy fejünk fölött ismét tüzek kormozzák be a világot, füst borítja el fénylő egünk és megmérgeződnek kutjaink? Gilgamesként vajon megtaláljuk-e, fölhozzuk-e és korunk embereként meg tudjuk-e tartani az örök ifjúság virágát; vagy ha újra elveszítjük, legalább örülünk-e a biztonságot nyújtó, épülő városfalaknak?

Még a nap sugarai is barnábbak, mint régen, és ha eljön újév napja, egyre gyakrabban fölmerül az emberben, hogy megéri-e, és van-e értelme megérni újabb évszakokat?

F

FA

_D

A fa ettől kezdve elválaszthatatlan emberi létünktől. Nehéz eldönteni, mi hagytuk-e ott, és – lemászva róla, majd fölegyenesedve – kijöttünk a szavannára, vagy éghajlatváltozás következtében az erdő tűnt el alólunk és a hatalmas mezőn találtuk magunkat védetlenül. Évmilliókkal ezelőtt bármiként is történt, elveszítettük Fa-ősanyánkat. Már csak önmagunkba és társainkba fogódzhattunk, a hívő ember istenébe. Ez a lelki megrázkódtatás, a hiányérzet máig bennünk van, és minduntalan próbáljuk pótolni.

A fa csodálatos élőlény. Amikor az élet elhagyta az óceánt és kijött a szárazföldet meghódítani, legsikeresebb a fává fejlődött növény volt, amely benépesítette az akkor még összefüggő, vagy egymáshoz nagyon közeli kontinenseket, a föld és ég közötti teret. A fa szilárd és hajlékony, árnyékot vet, és mikroklímát nyújt. Ma is megannyi élet rejtőzik benne és körülötte. Milliókat táplál, esztétikai örömet nyújt. Testéből használati tárgyakat, műalkotásokat készítünk és holtában is szolgál. Amikor kő, fém, agyag és fa, mint anyag között választanunk lehet, ha lehetséges, melegsége, megmunkálhatósága, rokonszenves szerves anyaga miatt többnyire a fát választjuk. Bölcsőnk, nászi ágyunk, koporsónk, megannyi szerszámunk és használati tárgyunk általában belőle készül.

Ez az örök belső vonzalmunk Fa-ősanyánk iránt munkál bennünk öntudatlanul. A fában szegény alföldi mezőkön is a pásztorok legalább akkora darab fát szereznek, amelyet farigcsálhatnak. Akár a sámán dobján, vagy a tükrösökön, borotvatokokon, mángorlókon, kazettákon, botokon megjelennek az égi testek, a bicska alatt kiformálódik maga a fa és az ember. Ezeken az egyszerű ábrázolásokon egész kozmikus rendünk tükröződik: alvilággal, e világgal, túlvilággal, égtájakkal, állatőseinkkel és a belőlük kialakult címerállatainkkal. A fa mindig valamilyen kapcsolatban van az itt bevésett emberfigurával. A viszony jelképes és misztikus, mitológiai, illetve történeti, mélyen lelkünk mélyén gyökerezik.

Amikor a gyermek először faragni kezd, babát készít. A test elnagyolt, gyakran egy rúd, de a kerekre formált fej jól megkülönböztethető és megszemélyesíti a fát. Ilyenek egyszerű antropomorf fejfáink, előképei a végtelen kelet-ázsiai sztyeppéken a kőből kinagyolt ótörök, szkíta kamennaja babák, kunszobrok, „kőemberek”, alakos kopjafák voltak. Mindezek többé már nem növények, hanem emberszabásúak. A kislányok felöltöztetik és nevet adnak nekik. Etetik, dajkálják őket. Eljátsszák velük a gondoskodó anyaszerepét. (Báthory Erzsébetről följegyezték, hogy egy alkalommal, amikor éjszakára kíséretével az út menti fogadóba maradtak, a magával vitt fabábut átadta egyik szolgáló asszonyának. A „dajkával” kivetette emlőjét és a bábut meg kellett „szoptatnia”. Lásd még: Bábu, képmás.)

Öregségünkre bőrünk úgy ráncolódik, ahogy a keresztbe vágott fa testében az évgyűrűk sorakoznak. Halálunkba arcunk belemosódik a földbe, a gyökerek közé, amelyek fölszívják, viszik az ágak felé, hogy levéllé válva a nap felé forduljunk és éltessük a fát. Így válunk vele eggyé; mert ember és fa elválaszthatatlanul összetartozik. Amikor asztal mellé, székre ülünk, simogassuk meg a mívesen munkált fát, mert őseink nyugszanak benne.

A fa gyakran ellenünk szegül. Nem hallja kéréseinket, ága letörik, kérge megreped, nem nevel gyümölcsöt, meddővé válik és kiszárad. A gazda már sejti a közelgő véget. Ágát levágja, és bábut készít belőle. Amikor a tavasz elközeleg, a Balkánon fejszéjét végighordozza a kertben és megfenyegeti a fát, hogy ha ezen a nyáron sem terem, kivágja, és úgy jár, mint a bábu, amelyet vagy a patakba vetnek, vagy elégetnek.

Kevés olyan éjszakába nyúló kirándulás van, amely ne azzal érne véget, hogy tüzet, máglyát rakunk és belebámulunk a kormosan nyaldosó, ropogó lángokba. A tűz egyszerre gyönyörűséget és félelemmel teli szörnyűséget kelt bennünk. Közben azt figyeljük, hogyan éri el a belévetett ágakat és miként pusztítja. Ha a fa még élt, nedve sisteregve csurog ki a tört végeken és fájdalmában sír. Valami kéjes érzés kerít bennünket hatalmába. Élvezzük a pusztulását. Most állunk bosszút Fa-ősanyánkon, hogy a történelem hajnalán elhagyott bennünket, és magányosan a pusztára lökött.

Különösen izgalmas a megtorlás, ha fából készült bábut égetünk; azt a banyát, boszorkányt, aki képes volt ágkarjait visszafogni, és a földre pottyantani bennünket. Üvöltsön fájdalmában a lángok között, és sírja vérét az izzó zsarátnokra. A középkorban így égettünk el milliónyi boszorkányt, bennük Fa-ősanyánkat kárhoztatva.

A fa kultúrtörténetünk feledhetetlen része, és csak az emberrel együtt veszik ki az univerzumból. Ősanyánk legszebb jelképe talán a világfa, amely minden nép művészetében szüntelenül újjá alkotva, számtalan formában megjelenik. Gyökerével hozza a tápláló nedvességet. Egy óriási fa egész életközösséget nevel és gondoz, belelát életünkbe. Alapanyagunk, a csillagpor nem röghöz kötött, hanem kozmikus. Ez a mindenség ember- és faarcú, mert lehet, hogy a végtelen űrben rajtunk kívül is létezik élet, de ilyen összefüggésben, mint a mi kis bolygónkon, aligha lehet több.

A fa gyökerei lenyúlnak a sötétbe, a föld alá. Mélyen kapaszkodik Földanyánk testébe, tőle merítve energiát. A fának általában akkora gyökérzete van, amekkora a lombkoronája. Szerteágazik a talajba, alá nyúlik, le az alvilágba, a holtak és a gonosz szellemek birodalmába. A föld köldökén át, az életfa gyökerén lefelé kell másznunk, hogy eljussunk az örök sötétség és a léttelenség honába. Itt nincs többé fény és meleg. Az ember és az állat nem nemz több utódot, és az anyák bomló, hideg, meddő teste nem szül gyermeket. Csak a fa lesz úrrá ezen a halott világon. Tavasszal ismét elindul benne nedveinek keringése. Gyökerein, törzsén keresztül hozza az életet a holtak világából, hogy így újra világot teremtsen idefönt.

Az életfa ábrázolása a kultúrtörténelem kezdetén a legtöbb nép művészetében és mitológiájában megjelent. (Lásd: Jankovich Marcell. „A fa mitológiája”.) Az ortodox keresztény ikonosztázon is van életfa. Nagymihályi Géza görög katolikus művészettörténész pap így fogalmazott: „ A fatörzs a királyi ajtó, a titkos vacsora, a trónon ülő Krisztus, az Istenszülő, a Jel és a kereszt. A vízszintes sorok a fatörzs ágai.”

Öleljük át a fát, kövessük benne az élet áramlását, és másszunk föl derekán a lombok közé. Ahogy a földtől elszakadtunk, csak rajtunk múlik, meddig tudunk fölfelé eljutni. Kezdetben az égig ér, ahonnan messze láthatunk. Immár az egész világ alattunk van, de innen még visszaereszkedhetünk. Aki igazán vágyik rá, hogy megismerje azt a dimenziót, amely az égen túl nyílik ki előtte, másszon tovább, mert ez az égig érő világfa ettől kezdve tetejetlen, és midőn elhagyjuk rajta a földi világot, hiába tekintünk vissza, nem látjuk többé a földet.

Amikor megszületünk, anyánkkal közös erőfeszítéssel egy meleg, sötét, nedves kürtőn át, a szülőúton keresztül vérlucskosan látjuk meg egy alagút végét, amely e világ fényével ragyog. Amikor a tetejetlen fán elindulunk, és alattunk a föld fényei végleg elvesznek, a sötét ágak között tapogatva, egyszerre ismét fölragyog előttünk a nap. Meleg, életadó fényével hívogat bennünket egy kopár, tövises bokroktól szegélyezett, hajnalpírral derengő világosság felé. Lábunkat minduntalan megszúrjuk, botunkkal vicsorgó kutyákat űzünk tova, míg egyszerre kiérünk a sötétségből, és ott vagyunk a világfa csúcsán. Előttünk milliónyi levélként zizegve hívogatnak őseink:

– Gyere, régen várunk. Látod, itt a helyed. Emeld föl végre orcád, hogy tündökölj!

Már nincs többé testünk, csak a lélek energiája lüktet, áramlik szét áttűnő ereinkben, hogy életfánk kozmikusan keringő öröklétéből átadja halhatatlan erejét. Így küzd meg naponta a sámán is, amikor lehozza a hegytetőről a völgybe települt kis falujába a táj legszebb, legnagyobb fáját, hogy a házaktól körülvett téren elültesse. Fészket készít rá a fa lombja alatt, hogy amikor szükséges, fölmászhasson rá. Vigye magával az áldozatot, hogy kedves legyen a fának és a vele érintkező szellemeknek. A sámánfa immár életvezeték, amelyen keresztül le és föl lehet közlekedni. Így tart kapcsolatot az al-, az e- és a túlvilággal, hogy akik itt élünk a fa törzse körül, hírt hozzon nekünk, a nyugtalan és elpihent őseink szelleméről.

Kívánságainkat akasztjuk a nagy fára. Ágain a szél tarka, színes szalagok formájában rojtolja, lengeti őket. Kívánalmainkat nem mondjuk ki hangosan. Szavak nem zavarják a fát, hogy az üzeneteket továbbíthassa, és valóra váljanak. Csak a vágyakozás marad meg: egy másik ember szíve után, nagy cél eléréséért, pénzért, hatalomért, egészségért, gyermekáldásért… Mindenkinek van álma, amelyet szeretne megélni és betölteni. A szalagok ezeket őrzik, és a kívánságfa ága rákötött jelként érzékeli.

Eredetét tekintve, a fa mint „anya” a társadalom korábbi matriarkális időszakának fölfogását idézi. A patriarkátus terjedésével a nőnemű fa is „megférfiasodott”, különösen az eurázsiai népek esetében. Róheim Géza szerint a lányok háza előtt, vagy udvarában fölállított májusfa, illetve a házépítésnél a tetőre erősített, fölszalagozott ácság az erigált péniszt szimbolizálja, amely néha az erőszakos birtoklás, sőt a támadó fegyver jelképe is. Az átalakult szimbólumrendszerben így kapott a fa „hímnős” jelleget.

Ha fát ültetünk, magunkat szaporítjuk, amikor kivágjuk, életünket kurtítjuk. Pusztulásával csak az árnyéka marad, és kárhozatul rávetül lelkünkre. Telepedjünk alá, és hátunkat vessük a derekához. Fohászkodjunk. A nagy fa meghallgat és megtartja titkunk. Világunk általa él és majdan pusztul.

FÁJDALOM

_H

A fájdalomnak – szaknyelven a dolornak – pontos meghatározását a mai napig nem ismerem. Itt nem a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában található definícióra utalok, amely elsősorban a nyelvész szempontjából igyekszik magyarázatot adni, hanem a biológiai, élettani megfelelőjét kutatom. Egyáltalán mi a fájdalom? Rossz, elviselhetetlen, tűrhetetlen érzés, attól függően, hogy milyen erővel jelentkezik. Nem mérhető, műszerekkel nem, vagy alig kimutatható. Azonos behatás két embernél sem ugyanazon fájdalomérzettel jár. Ezt mindig az egyéni inger-, illetve fájdalomküszöb szabja meg.

Egyik első világhírű kutatója az 1932-ben Nobel-díjat kapott C. S. Sherrington volt, aki 1909-ben leírta a paprikában lévő kapszaicin fájdalomcsillapító hatását. Ez szelektív toxin, amely az érző neuronok 50 százalékát elpusztítja. Érdekessége, hogy csak a kémiai ingerekkel szemben hatásos, de a fizikailag kiváltott fájdalomra nem hat. A fájdalom élettani összefüggéseivel és a fájdalomcsillapítással foglalkozó tudósok közül meg kell még említeni Patrik D. Walltot és Ronald Melzackot.

A fájdalom három alapvető részre tagolható. Legtöbbször a testi szenvedéssel találkozunk és talán ez a legszembetűnőbb. Az bizonyos, olyan kedvezőtlen állapot, amelyet érzékszerveink, illetve az idegrendszer érző idegnyúlványai fölfognak, majd bioelektromos ingerületként az ideghálózat közvetít a test valamelyik vagy egész részéből a központi idegrendszer fájdalmat érzékelő és azt tudatosító központja számára, de mindenféleképpen szenvedést okoz. Lehet helyi, irradiáló vagy kisugárzó, szétszórt és általános fájdalom, hasogató, metsző, szúró, görcsös, szaggató, kínzó, illetve gyötrő érzés, amelyek megrontják közérzetünket, hangulatunkat, és károsan befolyásolják testi-lelki működésünket.

A második megjelenési formája a lelki szenvedés. Jézus anyját, Máriát „Hét fájdalmúnak” nevezik, pedig nem őt érte a testi gyötrelem és a kínhalál. Tünetei a „megtört szív”, azaz a megviselt idegrendszer, amely egészen az „idegösszeroppanásig” fokozódhat. Jellemző kórtüneti előzményei lehetnek többek között a szomorúság, bánat, levertség, és különösen az európai civilizációkban jelentkező, korunk egyik népbetegségeként számon tartott, az elmagányosodással járó depressziós tünetcsoport.

Harmadik típusa az intellektuális fájdalom, amelyet e tanulmányon kívül szinte nem is említ még a pszichiátria és a pszichológia sem, pedig mind több embert érint. Példaként említjük azt a kutatót vagy alkotót, akinek tudományos, ill. művészeti eredményét ellopják, kisajátítják. A közöny, a hozzá nem értés, a rosszindulat vagy a szakmai irigység elutasítja, nem enged neki teret vagy létjogosultságot, és fájdalommal látja, hogy addigi szellemi erőfeszítése miként megy tönkre, esetleg szeme láttára feledésbe, anélkül, hogy őt, családját, csoportját – esetleg képessége és álláspontja szerint – az emberiséget szolgálta volna. Ebben a helyzetben ugyanazok a tünetek jelentkeznek, mint a második típusnál, és ez nem véletlen. A testi fájdalom még akkor is „kívülről” érkezik, ha az a szövetek megbetegedéséről közvetít üzenetet, és számunkra belülről jön, míg a lelki és intellektuális fájdalom idegi természetű, ezért az ember „legmélyéből”, személyiségéből, sértett lelkéből és intellektusából ered.

A fájdalom különösen szembetűnő és leggyakrabban a kisgyermekeknél, illetve az öregeknél jelentkezik. Mindkét esetben élettani. Visszavetülve az elmúlt hónapokba, évtizedekbe, a jelenben mérhető módon, korhoz kötött alapokon nyugszik. Ehhez társul gyermekeknél a tapasztalat hiánya, amikor a legkisebb fájdalomtól is megijednek, és – neveltetésüktől, vagy belső érzékenységüktől függően – olykor hisztérikusan reagálnak rá; míg az öregek esetében a szenvedésüket éppen az élet során szerzett tapasztalataik válthatják ki. Az ilyen gyötrődő, mindig elégedetlen, sírós öregre a gerontológiai szakirodalom is ezt a nem pejoratív meghatározást adja, hogy „nyafogó öreg”, a jelzőt hang- és hangulatutánzó szóval érzékeltetve; értvén alatta az idegrendszer nagyfokú elhasználódását, az önkontroll csökkenését. Mindkét életkornál a szenvedés visszahatásaként ellenállást és kötekedést eredményezhet.

A fájdalom, jelzés. Arra figyelmeztet, hogy a kiváltó állapottól igyekezzünk minél hamarabb megszabadulni, mert károsítja egészségünket, esetleg életveszélyt jelenthet. Egyik külső, tehát mások számára is látható megjelenési formája lehet a mimikai jelzés: a szomorú arckifejezés, lebiggyesztett ajak, összeráncolt homlok, görcsberándult izmok, réveteg vagy tüzet, gyűlöletet sugalló tekintet, a könnycseppek megjelenése a néma sírástól a hangos zokogásig.

Nem egy kultúr- és természeti népek által alkotott civilizációban a fiúgyermekeket úgy nevelik, hogy az érzelmeket, főleg a sírást mások előtt ne mutassák ki. Legyenek úrrá fájdalmaikon, és ne rohanjanak azonnal segítséget kérni. Erre szolgál mindkét társadalmi kategóriában a férfiak „beavatása”, amikor kínos tortúrán kell átesniük és bizonyítaniuk: a fájdalmak elviselésére fölkészültek. A törzsi társadalmakban brutális megveretésről, hajtincsek kitépéséről, a bőr bevagdosásáról, körülmetélésről, bőrbe, izomba akasztott horgokkal föllógatásról stb. kapunk értesülést. A „kultúrtársadalmakban” az iskolások, kollégisták, újonc katonák megverése, pénzük elszedése, megalázása, vaskos csínyek elkövetésének kierőszakolása a gyakori példák közé tartozik. Ezen utóbbiakhoz már nem csak testi, hanem lelki és intellektuális fájdalmak is keverednek.

Orvosaink a megmondhatói, milyen elképesztő emberi tévedés az a fajta „férfiasság”, amikor a szenvedők elhanyagolt betegségükkel akkor mennek hozzájuk, amikor a fájdalmuk elviselhetetlenné vált; és vagy jóval hosszabb, ill. kínosabb gyógyulási időszak vár rájuk, mintha a fájdalom és egyéb, a betegségükre jellemző tünetek jelentkezésekor azonnal szakemberhez fordultak volna, vagy menthetetlenek, és a társadalomban elvárt viselkedésük „fizetségéül” halál vár rájuk.

A fájdalom lehet állandósult állapot, amelyhez az ember hozzászokik, akár az évszakok változásához, és eljöhet az idő, amikor a megszokott fájdalomérzés már hozzá tartozik a napi élettani működéshez, akár a táplálkozás és kiválasztás. A fájdalmat meg lehet szokni, sőt az ember odáig is eljuthat vele, hogy igényli. Nélküle már nem lenne teljes az élete, és hiányérzete támad.

A fájdalom beteggé tesz. A betegség minden kultúrtársadalomban, amelyben van valamilyen általánosan biztosított szociális háló (még ha rongyos is!), igyekszik a kóros állapotban lévő emberen segíteni és gyógyítással, ápolással, illetve gondozással visszaállítani eredeti egészségét; vagy ha eleve betegnek született, a kor orvosi fölkészültségének megfelelő mértékben helyrehozni azt, amit a természet eleve elhibázott.

Az orvostudomány végső soron a fájdalomnak köszönhető. Ha idegrendszerünk számunkra nem közvetítene kellemetlen érzéseket, nem lenne értelme az azt kiváltó okkal sürgősen foglalkozni. Az orvoslás azonban eleve humánus természettudomány, és a megérzésen, de mindenféleképpen empátián alapuló mentális szakág is, amelynek a megelőzésen túl legfőbb föladata a fájdalom csillapítása, megszüntetése és az alapállapot visszaállítása.

A fájdalom a törzsfejlődés során a magasabb rendűvé válással alakult ki. Az ember tehát állatőseitől örökölte. Nincs olyan melegvérű gerinces, amely fájdalmától ne próbálna szabadulni, vagy ne igyekezne segíteni szenvedő társán. Ez az összefogás rendkívül nemes és elgondolkodtató. Ugyanakkor megfontolandó, mennyire emberi, ha valaki társából szándékosan vált ki fájdalmat, és abban gyönyörködik, örömét leli, esetleg kéjeleg benne? A „jó” beteg a fájdalommal magát gyötri. Élmény neki betegnek lenni, és fájdalomban élni. Szeret szenvedni, és ezzel környezetét befolyásolni, gyötörni, sakkban tartani, zsarolni. Más esetben pedig nincs benne önsajnálat és önszeretet. Szándékosan okoz magának fájdalmat, hogy szenvedjen, mert úgy véli, megérdemli.

A fájdalomnak fokozatai és megjelenési formái vannak. Jelentkezhet egész testfelületen, egyetlen lokalizált helyen, egyszerre több testrészen, vagy fokozatosan terjedhet ki. Kiindulhat belülről. Lehet ismeretlen eredetű és látható, vagy fölismert okok miatt létrejövő gyötrődés. Kezdődhet általános tünetekkel, rosszulléttel, hányingerrel, hasi görcsökkel, lázzal, kiválasztási gondokkal és így tovább, amelyek mind inkább markánsan kialakuló fájdalommá változnak. A szenvedés hirtelen is ránk törhet, kiszámíthatatlanul, egy pillanat alatt, és lábunkról ledönthet, vagy kiváltó oka akár életünket is veheti. Keletkezhet alattomosan, amikor indítékát még nem ismerjük, és lassan vagy gyorsan kifejlődhet, szervezetünket visszafordíthatatlanul pusztítva.

Ismert a fájdalomküszöb, amely rendkívül relatív és itt lép be a mentális fittség, amely a fájdalomhatárt növelheti vagy csökkentheti. Tapasztalat, pillanatnyi fizikai és lelki állapot, illetve fölkészítő tréning kérdése, hogy ugyanazon fájdalmat hogyan érzékeljük. Például, amikor egy kisgyermek korábban már megégette magát, és ezt követően tüzes piszkavassal közelítünk felé, félelmében az előző fájdalomélményét akkor is átélheti, ha a fenyegetés nem válik tevőlegessé. Aki valamitől sokat szenvedett, annak a fájdalomküszöbe a megszokás miatt lehet alacsony, de többnyire mégis az a jellemző, hogy igen magas. Elég, ha fölidézi magában a fájdalmat kiváltó okot, hogy annak bekövetkezése nélkül is szenvedést érezzen. Ide sorolható, pl. a fehérköpeny-effektus. Sokat szenvedett betegeknél, vagy éppen tapasztalatlan embereknél, akik gyakran, vagy ritkán vannak orvosi kezelésen; esetleg csak hírből halottak a rájuk váró fájdalomról, ezt már akkor is átérzik, ha fehér köpenyes embert látnak a rendelőben.

A fájdalomcsillapítás még a 19. sz. végén is alacsony szintet ért el. Durva narkotikumok, mákgubó-főzet, éteres altatás, háborús körülmények között olykor az alkohollal való leitatás nyújtották az önkívületi állapotot, vagy a fájdalomcsökkentést. Az viszont elgondolkodtató, hogy ma, amikor a fájdalomcsillapítás viszonylag magas szintet ért el, miért nem alkalmazzák kellő mértékben; hogyan lehet az, hogy egyes beavatkozások a beteg szempontjából még mindig „középkori jellegű kínzásnak” minősülnek? Ebben már nemcsak a gyógyítást végző személyek a hibásak, de a környezet is. Amikor a család, a barátok otthon, vagy a váróban lévő betegek úgy készítik föl az enyhülést kereső pácienst, hogy „amikor én voltam itt utoljára, hozott a doktor egy ekkora tűt” – és mint a horgász a fogott hal hosszát túlozza, mutatják a „kínzóeszköz” valótlan méretét.

Megfelelő testi és lelki tréninggel a fájdalomküszöböt egészen az érzéketlenségig lehet redukálni. A fakírok, a sámánok, a vallási mániákusok kellően adagolt drogok, füstölés, táncolás, forgás, zene, főleg dobpergés hatására transzba esnek. Ebben a rendkívüli lelki és fizikai fölkészültségben nyelvüket, arcukat, végtagjaikat átszúrják. A Fülöp-szigeti fanatikus keresztény hívők némelyike nagypénteken keresztre feszítteti magát.

A korszerű kórházakban pszichológusok dolgoznak, akik fájdalommal, vagy nagy megpróbáltatással, rettegéssel járó beavatkozások, műtétek előtt fölkészítik a betegeket a várható következményekre és megerősítik őket a gyötrődés, avagy a kezelést követő hosszabb szenvedés vállalására. Ennek a tréningnek a fájdalomküszöb elviselhetővé tétele, ill. csökkentése a föladata.

E gondolatokkal korántsem merítettük ki a fájdalommal kapcsolatos kérdésekre adható feleletek sorát. Gondoljunk csak arra, hogy a sorstól, pl. gyakran kapunk olyan pofont, amely jobban fáj, mintha alaposan megvertek volna bennünket. Ezt a témát legjobban talán azzal érzékeltethetjük, ha leírjuk egy szenvedés történetét és szubjektív „lelki anatómiáját”.

*

»Pillanatra olyan érzésem támadt, mintha a felhőtlen égen ragyogó nap elé világos füstszínű üveget tartottak volna. Behunytam szemem és amint megszűnt a káprázat, újra kinyitottam. Megnyugodva láttam, nincs baj. Érzékcsalódásom lehetett, mert az ég változatlanul tiszta maradt és a nap akadálytalanul mosolygott fölöttem.

A jelenség fél óra múlva megismétlődött. A szememre ereszkedő homálytól kissé megszédültem. Nem volt kellemetlen, inkább lebegésnek éreztem, mint amikor az ember feje könnyű és lába nem arra viszi, amerre lépni szeretne. Különösnek hatott ez az enyhe szalonspicc, hiszen napok óta egy korty szeszes italt sem fogyasztottam.

„Elmúltam hatvan éves – gondoltam – ez a fura állapot bizonyosan a korommal jár együtt. Egykori osztálytársaim közül már négyen meghaltak, egyiknek mindkét csípőízületét kicserélték, van, aki teljesen megkopaszodott, néhányan cukorbetegek, rákban szenved a másik…”

Vigasztaltam magam, hogy nekem eddig még alig kellett orvoshoz fordulnom, és gyógyszereket sem szedek rendszeresen. A legutóbbi vér-, illetve vizeletvizsgálat szerint a koleszterinem kicsit emelkedett, kevés bennem a magnézium, de ezekkel a gondokkal akár száz évig is el lehet élni.

Az önvigasztalásban idáig jutottam, amikor a jobb szemem fölött egy csíkban a koponyám teteje felé jól kivehető, görcsös nyilallást éreztem. Nem volt ez elviselhetetlen, inkább ijesztő. Szegény édesanyámat fél éve temettük el egy agyi katasztrófa után, amelynek okát és természetét nem lehetett pontosan földeríteni. Az orvosok egy része úgy vélte, hogy „agyérgörcse” volt, mások kisebb fokú agyvérzésre gondoltak.

„Istenem, csak nem követem az ő sorsát? – jutott eszembe, és könny szökött a szemembe. – Kezdődik az önsajnálat. Még beteg sem vagyok, csak valami múló és enyhe tünet figyelmeztet, hogy ezután még több korpás kenyeret fogyasszak, vitaminokkal teli csalamádét és a húsételeket kerüljem.”

Nagyot nyeltem, mert éppen éhes voltam. Korábbi élményeim közül hatalmas tálon illatozó sültek jelentek meg előttem, olyan tökéletes valószínűséggel, hogy szinte nyúlni kellett utánuk. A fájdalom ekkor ismét megjelent és erősödött. Újabb figyelmeztetést kaptam, hogy ne gondoljak az élet „habos” oldalára, mert ami jól esik, az vagy egészségtelen, vagy bűn.

Elgondolkozva ballagtam hazafelé. A parkban áthaladva kellemes nyár eleji alkonyatban virágzó fasor borult fölém. Fészkeléshez készülődő fecskék cikáztak át az égen, ahol még röpködtek a nappal bogarai. Amikor a fejem fölemeltem, a fájdalom belém hasított. Társamnak szegődött, mert állandósult. Halántékom gyöngyözni kezdett a születő félelem és szenvedés hatására.

„Bizonyosan rosszat ebédeltem, azért fájdult meg a fejem. Ha megvacsorázom és kipihenem magam, elmúlik az egész.”

Próbáltam másra terelni a gondolataimat. Fölidéztem magamban azt az emberöltővel ezelőtti, kerti kispadot, amely ehhez a parkhoz hasonló zöldterület szélén állt, és először csókolóztam. Ilonkával… Magdikával… már nem is emlékszem a nevére, de ma is végigbizsergeti a számat. Ahogy ajkamat érintettem, a fejgörcs ismét figyelmeztetett a valós jelenre. Szinte megbotlottam, mint akit egy jókora bunkóval sötétben, orozva, hátulról kupán vágnak.

„– Ennek fele sem térfa! – mordultam félhangosan. – Otthon nem terhelem a gyomromat éjszakára, hanem azonnal lefekszem. Úrrá kell lennem ezen a semmiségen.”

Minden lépésnél nyilallni kezdett a fejem, és egyre jobban szenvedtem. A fájdalom lassanként birtokába vett, és kezdett kisugározni a végtagjaimba. Egy idő után fölvetődött bennem – pontosan nem tudtam hány perc telt el –, a szüntelen szorítást vajon a koponyámban, avagy a mellkasomban érzem-e? Lépteimet megkettőztem, hogy minél hamarabb otthon legyek, csakhogy lábaim nem vittek. Minél jobban igyekeztem, annál lassabban haladtam.

Térdre rogytam, majd magamat megadva, lassan elterültem a pázsiton. Egy göröngy nyomta a kulcscsontomat. Próbáltam tőle eltávolodni, de a kisugárzó fájdalom ismét erősebb volt, és egész testem megvonaglott. Megkíséreltem segítségért kiáltani, de értelmes szavak helyett valami elnyújtott búgás jött ki a torkomon, mintha gyári sziréna szaggatott hangját sodorta volna felém a szél.

„Itt a vég – rezzentem össze –, lehet, hogy ezt már nem élem túl.”

A testem a fájdalom hatására rángott, akár az élettani kísérlet közben elektromos árammal ingerelt békacomb. A fejem meg sem bírtam emelni. Éreztem, az orromat birizgáló fűszálról félig elnyílt számba hangya mászik. A szemem kiguvadt a fájdalomtól és száraz nyelvem megdagadt. A görcsös fájdalom a hasüregemben szorította össze zsigereimet. Féltem, összevizelem magam, vagy tehetetlenségemben más hasonló szégyen ér.

A külvilág lassan kívül rekedt. Már csak a kín lüktetett bennem. Áthatotta lábamat, végigfutott az ujjaimon, a körmeimet feszítette, mintha csípőfogóval szaggatnák. Nyitott szememre homály ereszkedett. Már nem tudtam, a fák közül az est osont-e rám jótékony takaróként elfödve, vagy a látásom veszett el.

„Kár lenne így végeznem – jutott eszembe és sajnálkoztam sorsom fölött. – Nálam bűnösebbek is végezték már kellemesebben.”

A gyötrelem tovább folytatódott, és agyamban tüzes piszkavassal kotorták meg a velőt, amely kitüremkedett a fülemen. Mielőtt végleg elveszítettem az eszméletemet, arra emlékszem, hogy két idegen rám talált. Az egyik fölém hajolt, mondván, „hagyjuk itt, részeg”, a másik szimatolni kezdett, és megállapította, hogy „nincs borszaga, talán cukorbajos és kómába esett”.

Ahogy újra elindultak és távolodni kezdtek, úgy erősödött bennem a doboló, harsogva őrjítő fájdalom. Fölrémlett hitoktatónk tanítása a pokolról, ahol a bűnös lelkek elevenen égnek. Úgy éreztem, nagy sebességgel zuhanok egy fortyogó olajjal teli üstbe, és a csillagfénytelen világ elmerült bennem.«

FÁRADTSÁG

_V

Az ember nem adja föl ilyen hamar. Amikor fáradsága olyan fokra érkezik, hogy a kiváltó ok fönntartása számára már súlyos egészségkárosodás nélkül lehetetlen, próbál a helyzetén lazítani. Kilép abból a mókuskerékből, amelyikbe belekerült. Ha ez lehetetlen, lassítja a tempót. Amikor figyelmeztetik rá, megpróbál alkudozni, vagy ha ez sem hatásos, kisebb-nagyobb menekülő utakat, kiskapukat keres a helyzetéből való kilábaláshoz. Midőn ismét visszalökik a gályapad mellé, ájulást színlel vagy összeesésig húzza az igát. Tudja, hogy már az a kis idő is jelent valamit, amíg eszméletlenül pihenhet. A fejlett egyéniség még mindig nem adja föl.

A fáradság nagyon különböző. Legegyszerűbb a fizikai kimerülés. Kiadós alvással, pihenéssel, megfelelő gyógytornával, masszírozással a zsibbadt, vagy tejsavval fölhalmozott, izomláztól gyötrődő izmokat megújítani lehet. Ez a helyzet igen gyakori élsportolóknál, akiket fokozott fizikai igénybevétellel készítenek föl valamilyen nagy versenyre. Ma már a testi igénybevétel tűrőképességét fokozzák, a kifáradási küszöböt kitágítják azzal, hogy pszichológusok mentálisan segítik őket. Így a lelki, szellemi fáradság elmarad, és a testi megterhelés könnyebben kipihenhető. Visszaélni viszont nem lehet vele. Az állandó fizikai fáradság következtében gyorsul a sejtek biológiai anyagcseréje, elhasználódása. Ennek ellenében nincs meg a megfelelő újraképződés, sejtszületés. Nagyobb a kopás, mint az újratermelődés. Ez a természetellenesen kiváltott folyamat sürgeti és fokozza az öregedést. Orvosi rendelőkben gyakran lehet látni „elhasználódott” fizikai dolgozókat, akik negyven éves korukra aggastyánnak hatnak, de a belső szervi vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy biológiailag koruknál „érettebbek”. Valamit lehet még ilyenkor is javítani a teljes életmódváltással és megfelelő javító, pihentető életvitellel. De ami végleg elkopott és hiányzik, mint például a fogak, fontos testfelületet védő szőrzet, hajzat, kiélt, pigmentált foltokkal teli bőr, már nem, vagy legföljebb esztétikailag, kozmetikailag, művi beavatkozásokkal javítható.

A fáradság következő formája a szellemi kimerültség. Ennek több oka is lehet. Elősegítheti az egyhangú munka. Nincs szörnyűbb, mint a szellemi dolgozót úgy dolgoztatni, mint fizikai munkást a futószalag mellett. Tipikus példa erre valamennyi egészségügyi dolgozó, aki betegellátással foglalkozik. Még inkább beszűkülnek akkor, ha szakrendelést végeznek, és mindennap betegek százait kell ugyan azon a területen ellátniuk. A gond ott kezdődik, hogy sem a beteg, sem gyógyítói nem gépek. Előbbi igényli a testi-lelki gondozást, megfelelő ideig a vele való foglalkozást. Csakhogy erre a minőségi munkára nincs idő. Maguk a várakozó betegek kezdenek el türelmetlenkedni, ha az orvos alapos vizsgálatba kezd és nem halad a betegforgalom. Az egészségügyi dolgozóban viszont a termelőmunka hatására csökken az empátiás készség, növekszik a beidegzett, gépies feladatteljesítés. Egyetlen beteget sem ereszthet el, hogy lejárt a munkaideje, jöjjön majd holnap. Addig a valódi beteg tünetei súlyosbodhatnak, esetleg a gyors beavatkozás elmaradása következtében jóvátehetetlen károsodást szenved. De vizsgálat nélkül, ki tudja azt kiszűrni, hogy melyik páciens üldögél a váróban fölöslegesen, és ki az, aki indokoltan kereste föl orvosát? Ezért nem marad más, mint a munkatempót fokozni, bizonyos vizsgálatokat elhagyni. Egy-egy időszakban, különösen járványok idején eljuthatnak odáig, hogy gyógyszerfölíróvá válnak.

Ez az egész egészségtelen folyamat leginkább az egészségügyi dolgozókat sújtja – a betegek elégedetlenségét fokozza –, és a fizikai fáradságukat a szellemi kimerülésük tetézi. Eljön az időszak, amikor a kivett pár heti szabadsággal már nem képesek általános kifáradásukat kipihenni, csak valamit behoznak az elmaradt álmatlan órákból, szaladgálásokból, rutin föladatok teljesítése során keletkezett kimerültségből. Amikor ismét visszazuhannak a megszokott munkaritmusukba, sőt kiderül, hogy távollétükben senki sem végezte el a közben fölhalmozódott föladatokat, így azok megoldása is rájuk vár – szűrővizsgálatok, adminisztráció, beteglátogatások stb. –, gyorsan visszakerülnek abba az állapotba, amely a szabadságuk előtt kialakult, és a helyzetük innen súlyosbodik tovább.

A szellemi kimerültségnek vannak olyan típusai, amelyek nem ennyire romboló hatásúak. A nagy alkotókról, legyenek azok matematikusok, föltalálók vagy művészek, közismert, hogy a munkájukba annyira belefeledkezhetnek, hogy körülöttük megszűnik a külvilág. Mit jelent az ember számára a „külvilág”? Két alapvető fogalmat kell megvilágítanunk. Az egyik külvilág az a közeg, amelyben él és mozog. Ami a lakásban, munkahelyen, településén, a természetben körülhatárolja. Ilyenkor fordul elő, hogy például a tervező reggel kiül a hűvös teraszra dolgozni. Körülötte fák levelei zizegnek, madarak csicseregnek, és az utca zaja is csak távolról érkező, halk mormolásnak hallatszik. Asztala fölött, ahogy a tervezése alapján kezd munkája kibontakozni, és belülről látja, hogyan fog a valóságban kinézni, megfeledkezik a környezetéről. Észre sem veszi, hogy közben a nap tovább járt az égen és előbb ferde sugarakkal oldalról világította meg, majd a feje fölül tűzött rá és szája kicserepesedett, szeme vibrál a fehér papírt figyelve. Közben felesége ropogtatni valót hozott, elébe tette és automatikusan addig fogyasztotta, amíg a tálból ki nem fogyott. Emberek járkáltak körülötte, hangokat hallott távolról, amelyek hozzá szóltak. Valószínű, ösztönösen felelgetett nekik, de közben újabb fontos résszel bővült a munkája. Így lepte meg az este, amikor már csak a csillagok fénye derengett föntről és kezéből végre kiesett a munkaeszköze. Amikor az elcsöndesült házban a hálószoba felé botorkált, az agya lüktetett, és már csak az az egyetlen vágy hajtotta előre, hogy elérjen az ágyig. Mégis jóleső fáradsággal rogyott le, mert mielőtt teljes éj zuhant volna rá, lelki szemei előtt új házat, hidat, városrészt, gépet látott, amely társait esetleg évszázadokig szolgálja és fönntartja nevét.

A másik típusú külvilág az emberben található. Mindaz, amely a vegetációját biztosítja: anyagcsere, bizonyos mértékig az érzékelés, különböző élettani folyamatok. A munkavégzés, vagy más erős belefeledkezés során az ember körül előbb megszűnik a környezet jelenlétének felfogása. Amikor ez a folyamat tovább tart és egyre mélyebb ösztönrétegekbe kerül, lassanként megszűnik testének fizikai érzete. Vágyai, éhség, szomjúság, fizikai fáradság, ürítkezési késztetés, zsibbadt tagok megmozgatásának igénye elnyomódik benne. Önkéntes zár alá kerül. Egy idő után a nagy szellemi igénybevétel odáig fokozódik, hogy elnyomja a természetes fizikai igényeket, és vele a testét károsítja. Ha ez gyakran ismétlődik, a különböző visszatartások következtében idült betegségek léphetnek föl.

Amikor az ilyen erős szellemi igénybevétel után az ember visszatér a valódi világba, a gátlások gyors föloldása érdekében nagyon sokan újabb egészségkárosítást végeznek. Leggyakoribb az alkoholizálás, dohányzás, narkózás, szexuális kilengés, az éhségérzet elmulasztása zabálással; de a belső láztól szabaduló test külső, hideg fürösztése, zuhanyozása is kellő károsodást okozhat. Ilyenkor nem egyszerre kell a feszültségeket oldani, hanem magunkat folyamatosan, lassan „kizsilipelni”. Mindenek előtt könnyű fizikai átmozgatás, kellő mennyiségű folyadék fölvétel, kevés ételpótlás után nyugtató alvás szükséges.

A fáradság következő fokozata mentális; amikor lelki kimerültség lesz rajtunk úrrá. Ezt a típusú fáradságot sokkal nehezebb kiheverni, mint az előzőeket. Gyakran egyedül már nem is lehetséges. Pszichológus, súlyosabb esetben, amikor a lélek a hosszantartó, megerőltető kifáradás hatására beteggé vált, pszichiáter szükséges. Hívő embernél lelkész segítsége is nélkülözhetetlen. Az igazi terápia azonban nagyon összetett segítségnyújtást igényel: a társadalomnak, annak a csoportnak, ahová tartozunk, a barátoknak, a családnak és a hitvestársnak az összehangolt segítsége nélkül csak részeredmények érhetők el. Mivel az ember bio-, pszicho- és szociális lény, egész környezetének, a természet gyógyító hatásának is érvényesülni kell. Ilyenkor nem segít a magány, de a zsúfolt környezetből csöndes, megnyugtató természeti közegbe kerülés üdülést hozhat. Ha fordított a helyzet, és a lelki fáradság korunk súlyos társadalmi betegsége, az elmagányosodás következtében állt elő, éppen egy befogadó, kedves, vidám, életigenlő társaságba kerülés, aktív szórakozás hozhat gyógyulást.

A lelki fáradtság idülté válása az esetek egy részében nehezen kezelhető, vagy vissza nem fordítható lelki betegséggé, eltorzulássá válhat. Ez az ideges viselkedéstől, túlérzékenységtől, depressziótól, egyre nehezebb alkalmazkodó készségtől, kötekedéstől vagy visszahúzódástól kezdve a mániákusságon, eszelős, zavaros, a közösség által el nem fogadott, antiszociális magatartáson át egészen az elmebetegségekig terjedhet.

Szomorú, hogy a kifáradás általában nem különíthető el egyetlen típusra. Leggyakrabban összetett. Egyik vagy másik fajtája váltja ki a továbbiakat, amelyek az emberi szervezet egészében összeadódnak. Legtöbbször kísérő jelenségek társulnak hozzá, vagy egyenesen azok váltják ki. Korunk embere – különösen a különböző fölszabaduló lehetőségek, a táguló egyéni szabadság során – mind inkább individuummá válik, még akkor is, ha erős kötődése van a csoportjához. Az önálló egyéniség előbb-utóbb elmagányosodik. Bármilyen értéket termel, önmaga számára halmozni kezdi a kudarcokat. A csalódások szintén többrétűek, és ezeket igen sok tünetcsoport határolja be. A fáradtság másik kísérő jelensége lehet a szorongás, amely kezdetben csak a saját állapotától való félelemben állandósul, majd – még be sem következett, de már – a jövőbeli kimerültségétől menekülne.

Jön az ellensúlyozás. Aki emberi gondokkal foglalkozik, legyen lelkész, pedagógus, orvos vagy szociális munkás, a gyengék segítését égető szükségének kezdi érezni. Ezzel a már meggyöngült saját ingatag lelki egyensúlyát, olykor túlértékelt tulajdonságait igyekszik javítani. Hivatása a „kábítószerévé” válik, hogy ebben a mákonyos érzetben megfeledkezzék vagy eltörpítse saját mentális gondját. Ez a helper szindróma, amely saját kifáradásával való visszaélés és nehezen áll meg ezen a ponton. Következő állomása a kiégési szindróma, amely a krónikus lelki megterhelések, stresszek, kudarcérzések, szorongások összeadódása során fizikai, szellemi, érzelmi és lelki kimerüléshez vezet. Tanulmányok foglalkoznak változatos kiváltó okaival és egyéni tüneteivel. A kiégett lelkű emberen reménytelenség lesz úrrá. Előbb saját, azután mások munkájára, életére vonatkozó negatív bíráskodás váltódhat ki benne. Elveszti realitásérzetét, ideáljait és céljait. Személyisége sérül, és ez az az ártalom, amelyet nagyon nehéz kipihenni vagy gyógykezelni.

FOHÁSZ

„Bensőséges érzésből fakadó rövid ima, fájdalmas sóhaj; nyomasztó érzés ösztönös, hangos kitörése, sóhaj, nyögés” – írja a szakirodalom. Hozzá teszem, hogy könyörgés, kérés, óhaj, kívánalom is lehet. Ezek többnyire szinonimák, de megannyi árnyalati és érzelmi különbség van közöttük. Az általam hozzátett utóbbi négy fogalom annak kapcsán jutott eszembe, amikor majmok között az egyik ételhez jut, és megelégedett csámcsogással fogyasztja, míg a kisebbek és a gyöngébbek körül ülik, és vágyakozva nézik. Szinte könyörögnek, olykor kapkodnak a táplálék után, úgy szeretnének ők is egy-egy falathoz hozzájutni. Karácsony körül figyeljük meg a játékkal, ajándékokkal teli kirakatok, vagy pultok előtt sóhajtozó, könyörgő, fohászkodó gyermekszemeket, miként csodálják a számukra elérhetetlennek tetsző tárgyak jókora választékát, és ha hozzátartozójuk a közelükben van, kifejezésre is juttatják óhajukat.

A fohásszal kapcsolatos ima szerte a világon gyakran elhangzik az emberek száján, vagy megfogalmazódik a lelkükben. A fohász ugyanis a lelki kapaszkodás egyik megnyilvánulása. Valamilyen segítségkérés. Még a nem hívő ember száján is ki-kicsúszik a könyörgés: „jaj, Istenem, segíts meg”, ha végveszélyben, olyan rettegésbe kerül, amelynek hatására föladja korábbi, akár egész életén keresztül hangoztatott álláspontját; de lehet egyszerű frázis is, amelynek az Istenhez semmi köze, csupán a közismert szólás-mondást ismétli.

Számomra a belső érzésből fakadó legszebb vallásos fohász a magyarok Himnuszának első gondolatsora: „Isten áldd meg a magyart”. Hozzá tehetem még a következő részt is: „Jó kedvvel, bőséggel” Ezt az imát lehet tovább folytatni, hiszen az egész egy nagy fohász, sóhaj, óhaj és nemzeti könyörgés.

Az emberben régen megszületett az istenhez szóló fohász, amikor könyörgése nem egyetlen személyhez szállt, nem monoteizmusban gondolkodott, hanem a sokistenhit következtében mindig éppen ahhoz esedezett, akitől remélt valamit elnyerni. Fohászával hiányt fejezett ki, amelyre – számítása szerint – válaszul a kérelmezett megadta az ajándékot.

A történelem legalább ötezer évre röpít bennünket vissza Mezopotámiába, ahol ékírással fogalmazták meg a Rákos Sándor gyönyörű magyar fordításában olvasható akkád szöveget az ember teremtéséről. Részlet az első töredékből:

Az istenek „Kiáltottak az istennőhöz.

A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez,

Mamihoz ekként kiáltottak:

»Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből,

verejtékkel, véres lucsokban hozd az emberfiát világra.

Szülőanyánk, ne késlekedj hát! Az ember hiányzik a földnek!«”

Közel négy és félezer évet ugorva, Bourgeois L. Isten utáni óhaját 1551-ben, Genfben foglalja imában. Első versszak a református 42. zsoltárból:

„Mint a szép híves patakra

A szarvas kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt uramra,

És hozzá fohászkodik,

Tehozzád, én Istenem,

Szomjúhozik én lelkem,

Vajon színed eleiben

Mikor jutok, élő Isten?”

Ugyanez a fohász így hangzik a római katolikusok 222. énekében, 1674-ből, a szegedi Cantus Catholici-ben:

„Mint a szarvas hűs eret,

Csobogót,

Úgy kívánlak, mérhetetlen

Égi jót.

Énekszóval áldalak

Művedért.

Áldott Krisztus, kegyelmedbe

Vissza végy.”

Az emberi „profán” fohász az óhajtó léleknek legteljesebb árnyalatait kibontva, legszebben a népköltészetben nyilvánul meg. Rendkívül szerény válogatást nyújtok itt ízelítőül, néhány verstöredéket közismert népdalainkból. Sok évezredes fohász csöndül a rabok szabadságáért, amely kikristályosodva a magyar népköltészetben jóval rövidebb múltra tekint vissza. A török hódoltság után ugyanis 1723-ban alakul ki az újkori vármegyerendszer.

„Röpülj páva, röpülj,

Vármegyeházára,

A szegény raboknak,

Szabadulására.”

A következő népdalt a ballagó diákok éneklik szívesen, akik iskolájuk közeli elhagyása miatt szomorúak. Azért fohászkodnak, hogy szívük megkönnyebbüljön.

„Fúdd el jó szél fúdd el

Hosszú útnak porát

Hosszú útnak porát

Az én Szívem búját.”

A fohász a szerelmes énekekben megannyi újabb árnyalattal jelentkezik. A következő népdalsorok a szerető iránti epekedésről szólnak. Egy nagy sóhaj a négy sor, hogy a magányos ember fa szeretne lenni.

„De szeretnék az erdőben fa lenni,

Ha valaki hazavinne tüzelni,

Kigyógyítanám a gyarló világot,

Akiben én szeretőt nem találok.”

A következő versrészletben a búcsúzkodó ember azért fohászkodik, hogy csillagként beragyogva szeretője ablakán, utoljára csókot kérjen tőle.

„De szeretnék hajnal csillag lenni,

Babám ablakába beragyogni,

Beragyognék hozzája, hajnalba,

Csókot kérnék tőle utoljára.”

Végül egy népdalrészletünk énekese az elmúlásban várja boldogsága beteljesülését. Fohászkodik kedveséhez, hogy menjen ki hozzá a temetőbe.

„Ha meghalok temetőbe visznek,

A síromra fakeresztet tesznek.

Jöjj ki hozzám holdvilágos este,

Úgy borulj le a sírkeresztemre.”

A népdalrészletekből a fohásznak egy fontos tartalmi mondanivalója is kiviláglik. A hiányérzet, valami iránt: boldogság, szerető, szabadság stb. A könyörgő a várakozás időszakában van. Akkor kezd fohászkodni, amikor a bizonytalansági érzete, hogy kívánsága nem fog teljesülni, kétségekkel gyötri, és fél a megvalósítás, a beteljesülés elmaradásától. A fohász akkor jön, amikor valaki úgy érzi, hogy már kiüresedett, nincs kapaszkodója. Mindenben csalódott és csak a rajta kívül- és fölülálló, számára alakot nem öltött, meg nem határozott erő segíthet. A fohász boldogságváró könyörgés. A hívő azért imádkozik, könyörög Istenhez, hogy segítse meg. A fohászkodó ember azért epekedik, hogy vágyát elérje.

Így, vagy úgy, az ember egész élete várakozással, epekedéssel, a maga elé állított cél elérésével telik, és hogy ez megvalósuljon, áldozatot hoz, „megdolgozik” érte, vagyis fohászkodik. Mágiát gyakorol, akár a varázsló ember. Fohászával meghívja a testének-lelkének hiányzót. Öntörvényű gyakorlatot végez: fut vágyának beteljesülése felé. Ezt a hosszú utat fohászával kívánja megkönnyíteni és lerövidíteni.

Az egész emberi élet egy nagy fohász. Szüntelenül epekedünk, kívánalmainkat szeretnénk elérni, vágyainkat beteljesíteni. Vagyis célunk van. Cél még akkor is, ha ez az élet szempontjából már nem építő, hanem romboló. A halálvágy is cél, amelyért előbb fohászkodnak: „bárcsak meghalnék”, de végső esetben önpusztításba torkollhat. Az értelmes és tartalmas emberi élet ott szűnik meg, ahol már nincs cél és utána való epekedés; ahol többé nem száll fohász.

FÖLDANYA

_A

A föld az ókorban kialakult filozofikus gondolkodás szerint a fontos őselemek közé tartozott. A jin és jang elmélet alapján hűvös, befogadó, passzív, tehát női jellegű. Bolygónk fölszíne hegyeivel, vizeivel, pusztaságaival, sivatagaival együttesen is a földet alkotják. Az a talaj, amely mint biológiai élettér kialakult; amelyen élünk és segítségével mezőgazdasági, illetve bányaművelést folytatunk, szintén föld. A gazdálkodó ember számára a talaj fölszíne az, amelyen járunk, a termőföld, amelyet szántanak és belé magot vetnek. Innen lefelé, pontosabban a föld középpontja felé addig folytatódik, ameddig a gyökerek érnek, és táplálékukat fölszívják a felszín fölé magasodó termőrész számára. Ez alatt a réteg alatt húzódik a víz és ásványi anyagok helye, le egészen az olvadt láváig, a magmáig; illetve a fölhasználható anyagok kiaknázhatóságának legmélyebb pontjáig.

A középkori keresztény szemlélet szerint a föld fölszíne (lehetne) a Paradicsom, ha az ember a béke szigetévé változtatná. Alatta a holtak birodalma következik, amely elhalt testünket befogadja. Bolygónk középpontjában a fortyogó olvadt kőzetben van a Pokol, amelynek zsákjai további kínzó rétegeket, bugyrokat rejtenek, és a gonosz lelkek számára a halálon túli szenvedés tartományává teszik. Ezt a mesét a természettudományok ismeretének hiányosságával küszködő ember a gonoszság elrettentéseként, erkölcsvédelemből találta ki.

A valóság megfigyelését, illetve a vallási kultuszt leginkább a parasztember tudta ötvözni, és sajátságos mítoszt teremtett belőlük. Júda Halévi gyönyörű gondolatát idézem: „Vendég és vándor vagyok én e földön, de lenn, méhében, birtokom, tanyám van.” A gazdálkodó minden évben néhány alkalommal fölszántja a földjét. Már ez a talajművelés is különleges esemény. Olyan akár a szeretkezés, amikor az erigált péniszt jelképező erős vassal föltörik a szűznek tisztelt földet, és szunnyadó magot vetnek belé, hogy az majd életre keljen. Ezt a folyamatot metaforikus képekkel nagyon szépen fejezi ki a magyar népdal e két sora:

„Szántottam gyöpöt,

Vetettem gyöngyöt.”

A föld ezzel változik anyává. Az anyaföld legfőbb kincsünk, amelyből a szárazföldi élővilág születik, táplálkozik, növekedik, itt szaporodik, újabb nemzedékként művelni kezdi, majd halála után visszatér belé. A föld maga a mitikus uterusz, amely születésünk előtt és halálunk után befogad, életünkben anyaként gondoskodik rólunk. Minden agrártársadalomban tisztelet övezi, sőt istenként tisztelik, imádják. A 20. század elején Hódmezővásárhely néhány hagyományőrző gazdacsaládjában még élt az a szokás, hogy a forró kopasztó vizet nem volt szabad a földre kiönteni, nehogy megégessék vele Földanyánkat. Egyes kultúrák szerelmi, mások virág, termény és állatáldozatot mutatnak be érte; de nem egy kultusz élő emberáldozattal, azaz élve eltemetéssel adózott neki. (Ókori kínai, matrilineáris afrikai stb.)

Ez a föld válik szülőföldé, amely valamennyi tisztességes ember számára szent, és mint az anyjához ragaszkodik hozzá. Ha hazáját, honát bántják, védelmére kel, akár az életét áldozza érte. Állatőseink territoriális vonzódását és harcát humanizáltuk, majd a szülőföld mítoszában életre keltettük. A földet nem lehet elhordani, hogy más népek, országok birtoka legyen; ha sebet ütünk rajta, be lehet fedni és gyógyulása után újra termővé tenni, rekultiválni.

Korunkban a földdel kapcsolatban különös ellentét bontakozott ki. Ugyanaz a nép, amelyik másokat kirekesztő módon, ha kell háborúzva igyekszik földterületét birtokolni, magától nem védi meg és ahol tudja, pusztítja. Kincseit kirabolja, termőrétegét, vizét, élővilágát kizsákmányolja. Gondatlan gazdaként betegen hagyja, sebeit mélyítve, elfertőzve végveszélybe sodorja. (Lásd, pl. a Tisza ciánnal való mérgezésének bányatechnológiai hibáit.)

G

GARÁZDA

_M

A garázdát és a garázdálkodást az emberi természet legősibb indulatai mindig újratermelik. Nincs olyan társadalmi réteg, amelyben ne lenne garázda, aki valamilyen vélt, vagy valós hatalmával élni, illetve visszaélni ne akarna; lehet az illető egy kolostorban laikus barát, rendfőnök, kaszárnyában őrvezetőtől a tábornokig bárki, hivatalban vezető, vagy egyeduralkodó egy kormány élén, akit egész nemzete figyel. A garázda olyan, akár egy zabáló gép. Amikor már túltömte magát, alul, fölül kibuggyan belőle emésztetlen, környezetének kárt és undort keltő végterméke.

A garázdából mindig az antiszociális magatartása tőr a fölszínre. Ebben hibás lehet az egyén öröklött adottsága miatt. Ez a legegyszerűbb és viszonylag legkisebb garázda réteg. Megfigyelték, hogy a kemény férfi bűnözők között sok az erősen maszkulin típus. Túlzott férfiasságukat annak köszönhetik, hogy egy plusz Y nemi kromoszómával rendelkeznek. (A férfi nemiséget ez a kromoszóma határozza meg. Az viszont nem igaz, hogy minden kemény bűnözőnek eggyel több férfi nemi kromoszómája lenne.)

A másik garázda réteg – és ők vannak többen – a tanult minta alapján válik rombolóvá. Környezetében ez volt az érték és példa; ez vésődött be gyermekkorától, amikor a tanulás, elsajátítás időszakában élt. Számára az képezte az értékteremtést, ha áldatlan tevékenysége során minél több kárt hagyott maga után. Számára a fekete lett a fehér, és ez az értékrend azért rögzült, mert tapasztalata fűződött hozzá, hogy amit tesz, számára jó és könnyebben eléri, mintha valamit keserves munkával állítana elő. Az ilyen környezetben a garázdavirtus elfogadott, és minél durvábban jelentkezik, annál nagyobb „értéket” képvisel. Környezete azért ismerte el, mert jól garázdálkodott és nem azért, mert remekművet alkotott.

A garázdát gyakran a szervezetlen, a megosztott, a politikai harcokba fulladt, gyűlölködő társadalmi rendszerek is támogatják. Azt egyik hatalom sem hirdeti, hogy valaki azért kaphat mondjuk pro urbe díjat, ha fölrobbantja a városházát, de ha megteszi, kellő mértékben nem üldözik, nem igyekeznek elfogni, nem büntetik. Így minden más garázda hajlamú ember is vérszemet kap. Érzékeli, hogy az elkövetett szennyes cselekmény súlya nem áll arányban a társadalmi ítélet és megtorlás mértékével. Akit elfognak reggel, estére kiengedik. Ha mégis rajtakapják, de jó ügyvédje van, az egész ügy elkenhető. Amikor a társadalmat egy kicsit mégis pihentetik tőle – közben sajnálják, bűnbakként kezelik, és a médiában elindul a mártírrá szelídítése –, büntetési idejét jó magaviseletére való tekintettel megkurtítják, majd marcangoló farkasként újra ráeresztik a békés embernyájra.

A garázda egyedül jóval kisebb ember, mint tömegben. Az ereje megújul és meghatványozódik, ha társakra találva, együtt követhetik el pusztító cselekedeteiket. A vitorlából könnyebben kifogható egy sapkányi kis szél, de ha minden vihar összefog, és örvénylő tornádóvá válik, amerre elvonul, romlás, illetve halál marad utána.

A garázda ereje megsokszorozódik, ha cselekménye előtt jól fölönt a garatra, illetve valamilyen ajzószert használ. Ezeket a hasonló cimborák, mint „drogpótlékok” akár helyettesíthetik, akik egymást lelkesítik és fűtik. A romboló szellemét különösen erősíti és brutális fizikai erejét növeli, ha a társaságban más neműek, vagy rá fölnéző gyöngék is vannak, akik előtt lehet hősködni, többnek látszani, mint amekkorák.

A garázdákra a kegyetlenség jellemző. Alantas ösztöneik együtt, és a védtelen emberekkel, tárgyakkal szemben tudnak igazán kibontakozni; különösen akkor, ha tettüket a szellemi, illetve fizikai sötétség, és a tisztességes emberek hiánya vagy közönye is segíti. Abban a társadalomban, ahol a garázdaság mindennapossá és megszokottá vált, a segítségért kiabáló embert messze elkerülik, kitérnek a garázdaság elől, nehogy valamiképpen belekeveredjenek. Ha vérbefagyott emberre találnak, nem foglalkoznak vele, részeg disznóként kezelik: íme, ezért jutott a kőre, gyepre. Semmiképpen sem kívánnak ismeretlen embertársuk mellett tanúként közreműködni, ezzel időt pocsékolni egy már bekövetkezett, egyébként sem megváltoztathat