Szenti Tibor

 

ÉPÍTETT TŰZHELYEK A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI TANYÁKON

 

 

Bevezető

 

Néprajzi gyűjtőmunkámat még 1959 nyarán kezdtem el, és a külterületi, helyszíni fölméréseket 1985 nyarán fejeztem be. Ezekből több szakmailag ismert könyv, igen sok tanulmány született, és láthat még napvilágot. Nehéz körülmények között, múzeumi és tudományos intézeti háttért igénylő támogatások nélkül, folyamatosan más szakmában dolgozva, de belső ösztönzéstől hajtva végeztem a vásárhelyi gazdatársadalom életmódjának kutatását. Az idetartozó sok téma közül számomra a legkedvesebb a hódmezővásárhelyi tanyarendszer hagyományos népi építészete volt és maradt. Még láthattam tanyaépítkezést, és adatközlőim részletesen elbeszélték, hogyan végezték azt maguk, szüleik és nagyszüleik. Az egyes részleteket gyakran gazdasági naplóikban is rögzítették. Az emlékezésük hiteles módon három nemzedékig vezetett, de időben ettől visszafelé haladva, már gyakran a folklór körébe tartozott mindaz, amit az elődök építkezéséről több személyen keresztül átadva, mint orális helytörténeti adomákat elbeszéltek.

1960-ban volt a második szövetkezetbe toborzás időszaka. Ettől kezdve, ahogy az évek múltak, a helyszíni gyűjtésekkel egyre inkább időhátrányba kerültem. Olyan kíméletlen tanyapusztítást, amelyet a Viharsarokban, különösen Vásárhely és Orosháza térségében elkövettek, sehol az országban nem tapasztaltam. Talán nem véletlen csúfolták Csongrád megyét "Pol Pot", megyei pártvezetőjének neve alapján pedig "Kuo-mocsin" megyének. "Szomorúan el kell mondanom, hogy Erdélyben a falurombolás nem sikerült olyan jól, mint az Alföldön a tanyák elpusztítása" - fogalmaztam egy riportban.[1] Leggyorsabban azokat a tanyákat takarították el, melyek állami gazdaságok területén voltak. Valamivel lassúbb ütemben fogytak a tanyák a szövetkezeti táblákból, de a gyorsuló területi összevonások során, amikor a birtok kiterjesztési megalománia látóköréből az ember, az individuum végleg eltűnt, már csak a nagyzási hóbort érvényesült.

A Tiszántúl szántóföldként az ország egyik legnagyobb, összefüggő kenyérgabona-termelő éléstára volt, míg a Duna-Tisza közi Homokhátság elsősorban a gyümölcs- és konyhakerti növénytermesztésből boldogult. A kiskunsági, Szeged környéki vidékeken a III. típusú szövetkezetek jöttek létre, ahol a tanyában élőket nem lehetett teljesen elüldözni, mivel  termelőmunkájuk megkövetelte az állandó kint lakást. A Tiszántúlon csak az állattartó telepeken volt szükséges folyamatos munkavégzés, ezért itt a tanyák "gátolták" a kollektív nagybirtokká válást, a terület egybeszántását.

Mindezt nem politikai indíttatásból voltam kénytelen leírni - bár senki sem húzhatja ki magát abból a korból, amelyben él -, hanem az itteni körülmények érzékeltetésére, s ez nagyon is idetartozik, és meghatározta például ennek a tanulmánynak a tartalmi értékét. A járásnyi nagyságú, 132 hold területű, ősi vásárhelyi határon, amelyen az 1950-es országos területrendezés során, de már azt megelőzően is folyamatosan két megye, két város, két járás osztozott, és három új községet hoztak létre, korábban közel hétezer tanyaszámot osztottak ki. Ebből a megcsonkított területünkön még 1971-ben a tanács 2704 tanyát,[2] a 2004 évi önkormányzati fölmérés szerint 687-et tartottak számon, de jó, ha négyszáz olyan szórványtanyánk volt, ahol egyáltalán még valamilyen, de már nem hagyományos mezőgazdasági termelőmunkát végeztek.

A népi építészeti gyűjtőmunkát feleségem gyakori segítségével magam végeztem. A tanyarombolás során nem egy alkalommal jártunk úgy, hogy a pihenő napokat fölhasználva, kerékpáron kimentünk egy-egy határrészbe, ahol korábban megkezdtük és folytatni akartuk valamelyik tanyaépület fölmérését, de már hűlt helyét sem találtuk. Egy-egy dűlőben lévő egész tanyasorok tűntek el igen rövid idő alatt. A meghagyott tanyák eredeti lakóit kiköltöztették, más határrészekből idegeneket telepítettek a helyükre, akiknek fogalmuk sem volt, hogy előttük kik lakták, kik építették és milyen körülmények között. Azt a folyamatot, amit a néprajz kivetkezésnek nevez, mára nemcsak az öltözködésre kell értenünk. Tágabb értelemben ugyanis az említett korszak az embereket nemcsak személyes tárgyaikból "vetkőztette ki", hanem a birtokukban lévő szinte minden vagyonukból, így a tanyaépületekből is. Nem véletlen, hogy Nagy Gyula orosházi múzeumigazgatónak a Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán[3] című, 1975-ben megjelent monografikus kötetében, az országban elsőként egy rövid fejezetet írhattam a tanyák pusztulásáról.[4] 1979-ben A tanya c. könyvemben az anyagot kibővítettem,[5] dokumentumfotókkal elláttam, és az olvasókat mind szociográfiai, mind néprajzi vonatkozásban egyaránt szembesítettem annak az értéknek a pusztulásával, amely pótolhatatlanul elveszett.

Ennek a rombolásnak vált martalékává sok fontos adat, amikor egy-egy rom fölmérésénél már a környékben sem volt lakó, aki megmondhatta volna, hogy egykor ott milyen tanyaszám alatt, ki lakott. Csak azt tudtam azonosítani, hogy az épület melyik határövezetben volt, mivel a Földhivatal sem tudott lépést tartani az állandó és gyakran bejelentés nélkül folyó birtokcserével, tanyapusztítással. A tanyák számozását is többször megváltoztatták, részben a Vásárhelytől elcsatolt jókora területek maradékának újraszámozása miatt,[6] részben pedig azért, hogy egész határrészekben szűntek meg a tanyák, és a hivataloknak is nehézzé vált az azonosításuk.[7]

Örültem, ha sikerült még lefényképezni, vagy fölmérni egy-egy lyukas oldalú kemencét, kidőlt falú sütőházat, és cserép nélküli tetővel tátongó tanyaházat. Olyan tanyatulajdonos is volt, aki megengedte a fölmérés elvégzését, de kikötötte, hogy a nevét és címét nem említhetem. Az emberek még a 2000 utáni években, a jó szándékú újságírók, vagy a városban fotószimpóziumon tartózkodó országos hírű fotóművészek munkálkodása miatt is féltek őket tanyájukra beengedni. Ha tehát azon okból, hogy egy-egy tanyafölmérésnek minden fontos adata nem ismert és nem szerezhető be, ezt a missziós társadalmi munkát nem végeztem volna el, még ennyi emléke sem maradt volna egy hajdan gazdag életterű, külterületi múltnak, amelyet joggal nevezek tanyavilágnak, hiszen itt Atlantisz módjára valóban egy egész világ süllyedt el.

A hódmezővásárhelyi hagyományos tanyarendszer ma az önfelszámolódás időszakában van, és az egykori épületeket néhány évtized végleg eltűnteti. Ami mára maradt, már az is átalakított, átépített, toldott-foldott és modernizált. Többnyire nincs, aki megmondaná, hogy milyen volt régen. Kérem, hogy ennek tudatában nézzék el, ha itt-ott dokumentációs hiányt érzékelnek a helyrajzi, vagy vagyon- és tulajdonjogi meghatározásoknál. Ezeket más szinten úgy igyekeztem pótolni, hogy a tanyavilággal kapcsolatban jelentékeny levéltári kutatásokat végeztem, és ahol csak lehetséges volt, a korszakhoz, valamint a témához tartozó anyaggal egészítettem ki saját helyszíni gyűjtőmunkámat. Mivel témakörömben jeles elődeim sok tartalmas tanulmányt írtak, és ezek egyrészt kihagyhatatlanok voltak, másrészt a különböző tanulmánykötetekben, lexikonokban, szakfolyóiratokban széttagoltan jelentek meg, belőlük fontos idézetekkel igyekeztem a dél-alföldi Vajdaságtól az észak-alföldi Szabolcs-Szatmár megyei tájegységig a tüzelőhelyeket és építményeit vázlatosan összefoglalni, majd ezekhez kötni az általam föltárt hódmezővásárhelyi tanyai gyűjtésem eredményeit, utalva az azonosságokra, hasonlóságokra és különbségekre.

Befejezésül magyaráznom kell, hogy a tanulmány első fejezeteiben miért tértem ki folklórt, jelképet és mítoszt érintő adatokra. A tűzhelyek nemcsak építészeti emlékeink közé tartoznak. Elválaszthatatlanok a tűztől, amit igazán még a fizikusnak is nehéz pontosítani, definiálni. Annyit tudunk róla, hogy hő, fény és hangjelenséggel kísérve, az anyag különböző energiákká átalakul, miközben a látvány az embert megfogja, félelemmel vegyes izgalomban és bűvöletében tartja. A tűz és tűzhely szoros egysége elválaszthatatlan, és az embert a 21. században is megragadja. Ebből a megközelítésből a tűzhely népi építészetünk egyik legértékesebb alkotása, megannyi ötletes egyéni kivitelezéssel és további kutatási területtel. Ha nem érintjük a tűz és az ember kapcsolatát, akkor a tűz helyeiről nincs mit beszélnünk!

 

Hódmezővásárhely, 2008. február 18.

                                                                                                                          Szenti Tibor

 

 

A tűzre, tűzhelyre vonatkozó jelkép- és folklóradatok

 

A tűzhelyek történelmi, régészeti, néprajzi és ipartörténeti vizsgálatainak a téma fontossága miatt nem véletlenül könyvtárnyi irodalma van. A fölsorolt tudományágak valamiképpen elkerülték a tűz fontosságának és tartalmának tárgyalását, legföljebb érintették, pedig e nélkül a lángnak, égésnek nincs tűzhelye. Emberré válásunk egyik fontos segítője volt a tűztől való ösztönös félelmünk föloldása, a tűz megfékezése, befogása és tartós birtoklása. A görög mitológiából ismert, hogy Prométheusz (magyarul: Előrelátó) Héliosz napisten szekeréről ellopta az isteni tüzet az emberek számára. A tiltott és védett érték kiszolgáltatása akkora vétség volt, hogy büntetésül a Kaukázus szikláihoz láncolva, máját az Ethon nevű sas élve marcangolta.

A tűz hatására keletkező energiákat az ember hasznosítja, vagy pusztításra használja. Jankovics Marcell a következőket írta:

"A négy [Keleten általában öt, Malajziában hét] alapelem egyike... Uralkodó, aktív, férfias, forró és száraz (jang) princípium. Világosság, elevenség, tisztaság társul hozzá. Mint emberré válásunk fontos segítője, ősidőktől fogva jelentős jelkép."[8] A tűz felosztása: "Természete szerint megkülönböztették a hasznos, szelíd és a pusztító, megszelídítetlen tüzet. A mitikus hagyomány az ember által megszelídített tüzet égi eredetűnek tartja - annak emlékeként, hogy legelső tüzeit villám okozta lángról gyújtotta meg -, ezért a szent helyeken lobogó lángot még a történelmi időkben is őrizték a világ minden táján, s ha kialudt, újragyújtását pontos előírások szabályozták."[9] A katolikus templomokban világító örökmécs ennek máig élő, korszerű, elektromos változata. A tűzben az emberek, csoportok, népek istent is láttak. Az Ószövetségben Isten Mózesnek égő csipkebokorban jelent meg, de Egyiptomból menekülve, előttük füst- és lángoszlopkén haladt stb. "Jelképezheti a tűz a halandók lelkét is. Ettől a képzettől elválaszthatatlan a tűzjelkép szerelem, élet jelentésköre... A tűz lélek-, élet-, szerelemjelképe a magyar néphitben is. A tűz a termékenységvarázslásban is nagy szerepet játszott... A napon való szárítás, füstölés tartósít, a puha agyagot a tűz kőkemény cseréppé égeti, a nyers ércet fémmé nemesíti."[10]

BÁLINT Sándor írta: "A tüzelőhelyiség hiedelemvilága még egészen archaikus, még a primitív-pogány mágia, mágikus szemlélet szorongásaiból sarjadt. Szinte napjainkig ellenállott a keresztényies módosulásnak, szublimációs szándéknak."[11]

Pócs Éva így fogalmazott: "a magyar népi hitvilágban nincs egységes tűzzel kapcsolatos hiedelemkör, inkább csak bizonyos általánosan elterjedt cselekmények."[12] A tűz tisztelete, megszemélyesítése, etetése "morgásának" (Vásárhelyen duruzsolásának) lecsillapítása mellett nem szabad szidni, szemetet beledobni. "A tűz 'tiszta' hely, ahová egyébként el nem dobható 'szent' tárgyakat dobtak."[13] A tűz közvetítő volt a túlvilág felé. "A tűzgyújtás egyik legősibb rontáselhárító, tisztító eljárás, amely részben ünnepi alkalmakhoz kapcsolódik."[14] A tüzet rontó eljárásokhoz is fölhasználták, ilyenkor, mint pusztító erő jelentkezett. A tűz tisztelete úgy nyilvánult meg, mintha élő személy lenne. "Bizonyos profán dolgokat végezni - zagyvarékasi (Szolnok m.) adatok szerint például fésülködni, kotlóst ültetni - nem volt szabad a kemencepadkán, mivel a kemencében 'az Isten testje sül'... Szórványos adataink arra vonatkozóan is vannak, hogy 'a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg.'... a tűznek, tűzhelynek a halotti áldozat e másodlagos formáiban egy 'túlvilág felé közvetítő' szerepe volt."[15] A "tűztiszteletre" valló hiedelmeket a "halotti, vagy a család őseinek, a tűzhelyen, a tűzhely közelében lakó háziszellemeknek adott áldozatként, illetve ilyen áldozatok másodlagos, értelmét vesztett maradványaként kell értékelnünk."[16]

A tűzhelyről Szemadám György a következő idevonatkozókat jegyezte: "Az Istennek szentelt áldozati oltár profán megfelelőjeként is olyan szent hely, melyben az isteni lélek szimbóluma - a meleget és a fényt adó földi Nap, a tűz - ég. Éppúgy, mint az oltár, a tűzhely is a középpontra, elsősorban a családi élet középpontjára utal, emiatt a szeretet szimbóluma is...  A tűzhely, akárcsak az oltár, tekintetben is középpont, hogy rajta keresztül lehet átlépni a 'másik' világba... Miután a magyar a házát a világmindenség, illetve az ennek képmásként felfogott ember szimbólumának tekinti, a házban égő tűz számára a ház lelkével jelent egyet. A tűzhely kerek vagy szögletes formáit LÜKŐ [Gábor] transzcendens szimbólumokként magyarázza, s az égbolt, illetve az emberi világ szemebeállítását látja bennük, csakúgy, miként [V. V.] IVANOV az óind rítusok 'kerek' és 'négyszögletes' tüzében, ill. az ilyen alakú római tűzhelyekben."[17]

A tűzben, tűzhelyen lakozó háziszellemeknek építőáldozat is járt. BARTHA Elek a vásárhelyi Pusztához tartozó egykori határrészben - MÉRI István ásatására hivatkozva -   említette, hogy "Kardoskúton a feltárt Árpád-kori kétosztatú veremháznak a kemencével szemközti sarkában ásott kis gödörből egy kakas teljes csontváza került elő."[18]

E jeles évkönyv korábbi számának oldalain közöltünk adatokat hasonló építőáldozatról: "Hódmezővásárhelyen, a Tabán nevű régi városrészben, a Hajnal utcában, az 1970-es évek elején, egy véggel az utcára épült parasztházat csákánnyal bontottak el. A közfalban szorosan beépítve, edényre leltek. Benne baromfi csontjait találták... Az építőáldozati rítus szempontjából rendkívül fontos az áldozat elhelyezése. A ház, a vakolat vastagságától függően, 55-60 cm széles vert falból épült. Amikor a bontással az utca felőli szoba és a mögötte húzódó konyha közfalához értek, az edény a két helyiséget összekötő ajtó és a kemence közötti falszakaszból, vagyis a házi tűzhely közvetlen szomszédságából került elő. A kanta a falban kissé megdőlten, de a talpán helyezkedett el."[19] A készítésének meghatározása szempontjából szükséges még néhány sort idézni az edény leírásáról: "A nagyméretű, kétfülű, víztároló kanták egyike, amely egyszeri égetéssel, juhganéjos füstöléssel készült... Matt szürke."[20] Datálás ugyan nincs rajta, ugyanakkor Vásárhelyről hasonló, évszámos fekete háztartási kerámiák a 18. század utolsó harmadából, és a 19. század elejéről származtak.

A kemence közelébe helyezett áldozatról más vonatkozásban is maradt fönn példa: "A kemencepadkára vonatkozó első ismert adat 1693-ból Kecskemétről származik, amikor is ide pénzt rejtettek."[21]

"A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely - állította BARABÁS Jenő. - Itt ég a tűz, amelyet védeni, óvni kell, mert áldás és veszedelem egyaránt lehet. Szent István csak azokat mentesítette a vasárnapi istentiszteleten való részvételtől, akik otthon a tüzet őrizték. Évszázadokon keresztül vigyáztak a családok arra, hogy a házban a tűz sohasem aludjon ki. A tűzhelyen főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben."[22]

DANKÓ Imre a következőkre hívja föl a figyelmünket: "Köztudott, hogy a ház egyes részei, a berendezés bizonyos darabjai önmagukban is kifejthetik azt az eszmei tartalmat is, amit a ház szó hordoz, így többek között a családot, a családi közösséget is. Csak két ilyen példát említünk: az egyik az asztal, a másik pedig a tűzhely, a kemence. Mindkét tárgynak sajátos közösségképző és közösségkifejező funkciója van és mondhatni, hogy egyaránt kézzelfogható módon gazdagítják ház szavunk jelentését; másrészt messzemenően igazolják az ember és a ház közti érzelmi kötődések gyakoriságát, sokkrétűségét, mélységét és ezekből következően meghatározó voltát."[23]

FILEP Antal így fogalmazott: "A középmagyar háztípus elterjedés-területén, ahol gyakoriak voltak a polgárosultabb körzetekben az asztalpadkák, középpadkák, sokszor felül sík kőlappal fedett oltárokra emlékeztető, barokkosan profilált oldalfelülettel épültek."[24]   JUHÁSZ Antal az alföldi ház tűzhelyeit bemutató tanulmányában, amelyben többek között a középpadkás konyhai tűzhelyt részletezi, így fogalmazott: "Vahot Imre írja, hogy a konyha 'padkája, tűzhelye sok háznál oly idomosan van fölállítva, mint valami áldozati oltár...'"[25] Nem véletlen, hogy amikor ezt a főzőhelyet fölváltotta a takaréktűzhely, nagyon sok háznál nem verték ki, hanem hímzett terítővel, viaszkos vászonnal letakarták, formás cserépedénnyel, csokor virággal, olykor álló szentképpel díszítették, akár egy házioltárt. Ezt bizonyítja BÁLINT Sándor következő idézete is : "A konyha belső oldalán rendesen párkány futott végig, amely középen oltárszerűen ki is öblösödött. Ennek nagytűzhely volt a neve. Nyilván következik, hogy valamikor főztek is rajta, sőt kultikus szerepe is volt: a tápaiak a halotti torban az égő gyertyát nem az asztalra, hanem ide állították. Tápén manapság különben tűzhelypadka néven emlegetik, ami világosan utal újabb szerepére: konyhaasztalként használatos."[26]

 

Régészeti adatok a tűzhelyeinkről

 

FILEP Antal így fogalmazott a tűzhelyekről: "A kutatók az emberi lakhely legkorábbi állandó felszerelésének tartják, amely feltehetően egyidős az egy helyiséges lakóházzal. Később szerkezetének változásai nagymértékben befolyásolták a lakóépület fejlődését."[27] Egy helyiségből álló lakóházzal Vásárhelyen a tanyaépítés kezdetén is találkoztunk, de ezek a gazdaság gyarapodásával toldaléképületként tovább szerveződtek. FILEP Antal a neolitikumban megjelent, már letelepedett ember hajlékára gondolhatott.

2008. február és március hónapban a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészei a külterületünkön lévő Barattyos nevű határrész közelében, a 45-ös út mellet épülő kerékpárút nyomvonalában leletmenő föltárást végeztek. A talált leletekkel kapcsolatban URBÁN Péter NAGY Imre igazgatótól kért tájékoztatást, és többek között a következőket tudta meg: "Az egyik legérdekesebb lelet az a szarmata kori kemence, amelynek lapját edénytöredékekkel tették tűzállóvá."[28] A kemenceépítéshez fölhasznált cseréptöredékek alkalmazása ez esetben mintegy 1700-1800 éves múltra tekint vissza.[29] A cserép jellege annyit változott, hogy ebben a korban a Barbarikumban élő népesség tetőfedésre még nem használta, mint ahogy ez a 19. század közepétől már a mezővárosi, polgári házakon is terjedőben volt, hanem a kemencéhez a háztartási kerámia töredékeit használták föl. A szarmata kori edények többsége jól iszapolt, korongozott és égetett volt, míg a nagyobb tárolóedények durvábbak, vastag falúak, mivel ezeket fölrakással készítették.

BARABÁS Jenő fogalmazta: "A tűzhely, a tüzelőszerkezet a lakóháznak vitathatatlanul az egyik legfontosabb szerves eleme, nem berendezési tárgy, mint a bútor, hanem az építést döntően meghatározó tényező, legalábbis a régebbi korszakokban." A 15-19. századig "a tüzelőszerkezet a legfontosabb és legkarakterisztikusabb meghatározója a lakótér kialakításának; befolyásolta az alaprajz változását, az épület belső tagolását és áttételesen még több részletét is."[30] Vásárhely határában BANNER János és KOREK József kökény-dombi és kotacz-parti ásatásaiból mind a Körös-, mind a Tiszai-kultúra népének házromjai előkerültek. Ezek valóban egy helyiségből álltak, de közfalak, elválasztó térelemek nélkül, mégis, mindjárt a megjelenésük kezdetén, a belső elrendezésük alapján, a klasszikus hármas tagolásuk érzékelhető volt. A ház belső végében álltak a hombáredények, fölöttük - valószínűleg a felmenő falak tetején, a nyeregtető csatlakozásánál - a ház "agyagistenei", ahogy KALICZ Nándor az idolokat nevezte, középen a fekvőhelyek, az előtérben pedig a munkatér. A tűzhely ritkán volt a ház közepén, netán a ház belső végében, annál inkább megtalálták a földbe mélyített veremház bejárata mögött közvetlenül, ahonnan a füst a szabadba könnyen távozhatott, sőt a fejlettebb, kőrézkori változatok esetében a tűzhelyt kívül, a bejárat előtt helyezték el.

Mit tudunk magyar elődeink tűzhelyeiről? BARABÁS Jenőt idézzük, aki TÁLASI  István (1936, 1977, és 1979-1980-as), valamint FODOR István (1975 és 1983-as) tanulmányaira hivatkozva úgy fogalmazott, hogy a régészek "a magyarok 5-8. századi lakhelyén kemencés veremházakat tártak fel. Ez azért sem meglepő, mert a kemence szintén több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hazai középkori régészeti vizsgálatok elég meggyőzően igazolták, hogy a Kárpát-medence nagy részén a 14. századig a kemencés, egytüzelős házak a köznép körében általánosak voltak." Ezt követően MÉREI István 1952, 1954 és 1964-es tanulmányaira utalt, és leírta, hogy 50 településről, főleg az Alföldről kerültek elő kemencemaradványok, de "óeurópai hagyatéknak tekinthetők", és nem ázsiai vándorláskorinak.[31] BARABÁS Jenő egy másik tanulmányában arról írt, hogy "A kemencék anyaga és építésmódja eléggé változatos, fő vonásait tekintve azonban kétféle: épített és vájt. Ez utóbbiakat a veremház oldalfalába, sarkába ásták, ily módon gyakran a gödrön kívüli területre eshetett, melegének csak egy része jutott a lakásba."[32] Mint a helység melegítési módja, ez az egyik legrosszabb, gazdaságtalan eljárás volt.

A nem antropológiailag és etnikailag, hanem politikailag egységes magyarságról csak a vérszerződés után, a törzsszövetséget alkotó, összeolvadó népességet követően írhatunk.[33]  Ettől kezdve, a Kárpát-medencébe való megtelepedésünkig megtett útvonalon, az orosz és ukrán régészek által föltárt ómagyar telephelyeken talált lakóházakban zömében agyagkemencékről tudósítanak. A Kárpát-medencében MADARAS László az avar gödör- és veremházakat kutatva, a következőkről számolt be: "A lakóház egyik legjellegzetesebb, de egyben a leginkább problematikus része a tüzelőberendezés. Ez az az újítás (ti. a házon belüli tüzelőberendezés megléte), mely a 'keleti típusú' házat egyértelműen elhatárolja a 'germán háztól'."[34]  Ezt követően MESTERHÁZY Károly 1983-as tanulmányára hivatkozva, a hegyes vidékek kőből épített kemencéit is említi, és így idézi kollégáját: "csak később tűnik fel a kő és az agyag együttes használata, vagy a főleg agyagból készült kemence. Ezt a fejlődést támogatják a VII-IX. századi telepeken talált kemencék, melyek az avar vagy a szláv lakossághoz tartoztak."[35] BARABÁS Jenő szerint "Feltehető, hogy az Árpád-kori házak a Kárpát-medencében döntően egytüzelős kemencés építmények voltak mind a síksági, mind a hegyes-dombos területeken."[36]

A középkori magyar házakban talált tüzelőberendezésekről igen jelentős anyag áll rendelkezésünkre. Ezekre az említés szintjén az egyes tűzhelyek ismertetésénél visszatérünk. Itt PÁLÓCZI HORVÁTH András egyik tanulmányára hivatkozunk, amelyben a középkori Szentkirályon,[37] a 4/a jelzésű, négyhelyiséges lakóházról így írt: "A tüzelőberendezés a konyha hátsó falából kiugró kerek külső kemencéből, a szobában álló és kívülről fűthető szemeskályhából és egy kerek, nyílt tűzhelyből állott."[38]

 

A kályha, szemeskályha

 

Az alcímben jelzett magyar tüzelőberendezéseket a néprajztudomány a középmagyar háztípusnál is említi, ezen belül FILEP Antal leírta, hogy az "alföldi háztípus: a kelet-európai lakókamrás háztípus és a közép-európai kályhás fűtésű háztípus sajátos, helyi, belső fejlődésű változata... Alapjában véve szoba-konyha-kamra, vagy szoba-konyha-szoba kapcsolású, soros alaprajzzal épített külső fűtésű kályhás vagy kemencés megoldás jellemzi."[39]

FILEP Antal többek között a következőket fogalmazta meg a kályháról: "Szobai, zárt tűzterű fűtőberendezés. A hagyományos cserépelemekből rakott kályhákat a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették. A kályha teste a szobában volt, a száját a konyha-szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték."[40]

A külső tüzelésű, hypocaustumos lakóházfűtés Észak-Itáliában és Dél-Németországban bontakozott ki. Magyarországon a 13-14. században a királyok, nemesek lakóhelyein és a kolostorokban használták. "A 15. sz. utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést. Erre engednek következtetni a 16. sz. folyamán elpusztult településeink szórványleletei..."[41] Vizsgáljuk, mi váltotta ki ezt a fejlődést? "A hazai paraszti anyagi műveltség számos elemével együtt a kályhafűtésű szobák alkalmazása is a szűkebb és tágabb környezetünkben forradalmi jelentőségű változásokat jelez, ami mögött az agrár-árutermelés belső fejlődésünket meggyorsító, fellendítő hatása mutatkozott meg."[42]

A kályhákat nem a házépítő ember készítette, hanem iparosok. "A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek rakták, állították fel. A kályhaszemek a kályha felületét lényegesen megnövelték, gyorsították a hőkicserélődést, a falazáskor alkalmazott meglehetősen vastag sározás viszont jó hőtároló közegként szolgált."[43]  BARABÁS Jenő írta: "Úgy tekinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát."[44] Végezetül megtudjuk, hogy "a 18-19. sz. fordulóját megelőzően vagy ezt követően áttértek a boglyakemencék építésére. Erre utal az a tény, hogy az 1850-es években Kecskeméten a legidősebb nemzedék még emlékezett a szemes kályhák használatára, ill. olyan hagyományosan boglyakemencét használó megye, mint Csongrád a 19. sz. elején még az árlimitációban többféle csempetípussal s a kályharakással is részletesen foglalkozott."[45]

A vásárhelyi tanyavilágra vonatkozóan sem a kályhákra utaló levéltári adatokat, sem helyszíni gyűjtő utjainkon egyetlen meglévő, vagy hallomásból ismert szemeskályhát sem találtunk. Kizártnak tartjuk, hogy kutatási területünkön a török hódoltságot követően, a 18. század második felétől rohamosan meginduló szállásépítkezés során, a jobbágyok a polgárfejlődés részének tekinthető kandallókat vagy szemeskályhákat építettek volna, hiszen számukra a szűkös főző- és sütőterük elégtelennek bizonyultak. Nálunk a vidék fában szegény, a boglyakemencében viszont minden éghetőt hasznosíthattak, ezért az újkorban inkább ezt építették.

A 16-17. században a vásárhelyi nagyhatárban települt 15 falu elpusztult. A ma is tanyás területünkhöz tartozó Csomorkány egykori mezőváros lakótérségéből, a még most is álló romtemplom környékéről, az 1960-as évek elejéről, Herczeg Mihály ny. levéltárigazgató, a szántásból szórványleletként előkerült több, cserépből korongozott, mázatlan kályhaszemet talált. Ezek nagyon hasonlítottak a Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötetének 12. oldalán bemutatott, a Bács-Bodrog megyei Juliska-házán talált kör alaprajzú, alul csonkakúpszerűen összeszűkülő ivópohár formájára.

A hódoltsági pusztítást átélt környező lakosság behúzódott a Hód-tó partján álló, és ezért lélekszámban egyelőre még gyarapodó, összeépült Hód és Vásárhely mezővárosba. Az utóbbi belterületén, az 1950-es években megindult városépítkezés során, a Szent Antal-Mária Valéria-Szegfű és Andrássy utca által határolt részen, 17. századi település maradványai között szinte ép, rozettás betétdíszítéssel ellátott szemeskályha cserépszemeket találtak (1-5. kép, és az /a. változatuk oldalnézetből).[46] Elkeskenyedő, a tűztérbe érő végükön jól látszik a korom fekete sávja.

 

 

  

                                1. kép                                         1/a. kép

 

    

                             2. kép                                         2/a. kép

 

     

                                  3. kép                                   3/a. kép

 

 

                                 4. kép                                       4/a. kép

 

          

 

                                   5. kép                                          5/a. kép

 

Ugyancsak ehhez a lakóterülethez tartozó építkezés során, 2007. július, augusztus havában újabb leletmentésre került sor. A 30-as objektum vert falú házrészében, amely a mai járószint alatt másfél méter mélyen feküdt, gabonás vermekkel a közelében, kupa és körte alakúnak nevezett kályhaszem-töredékekre, és a kályha tetejét összefogó, íves vasabroncs darabjára leltek (6. és 6/a. kép).[47]

 

 

    

 

                   6. kép                                                         6/a. kép

 

 

 

 

A területről nagyon sok, kimondottan balkáni török jellegű formát mutató és ornamentikával díszített, színes mázas, vagy mázatlan, tehát vászonedény-darab, valamint pipatöredék került elő. A régészek kormeghatározását segítette az itt talált évszámos pénzlelet: 2 db. kisezüst I. Lipót (1657-1705 uralkodása) idejéből. A krajcárokat 1677-1686 között verték; és III. Zsigmond (1587-1632 uralkodása) idejéből származó garas, amelyet 1622-ben vertek.[48] Ezek a leletek egyértelművé tették, hogy Vásárhely mezőváros belterületén a török alatt, a 17. században ismert és elterjedt volt a szemeskályhával való fűtés. Ekkorra a középkori szállásrendszert a török teljesen elpusztította. SABJÁN Tibor a bögreszemes és csempés kályhák visszaszorulását így magyarázta: "A török hódoltság idején a népesség és a településhálózat jelentős része elpusztul, vele együtt visszafejlődik a kályhacsempéket gyártó fazekasipar is.

Az általános elszegényedés nem kedvez a kályhacsempék alkalmazásának, ezért a tüzelők fejlődési iránya a kályhaszemek elhagyásával formálódik, megtartva a kívülről fűthetőség vívmányait."[49]

A kályha, később a kívül főtős kemence megjelenése lehetővé tette, hogy kialakulhatott a meleg tisztaszoba. "A kemence, a tűzhely és a szobai kályhák egy térből fűtése a belső szervezettség példája."[50]

 

Füstöskonyha

 

A parasztház átalakulása társadalmi és gazdasági folyamat, amely az olyan földrajzilag elzárt vidéken, mint Hódmezővásárhely mezőváros volt a feudalizmus utolsó másfél évszázadában - a folyamszabályozás és a belvizek levezetése előtt -, lassú változás volt, különösen a tanyás határrészekben, és csak a 19. sz. végén gyorsult föl. A 18. sz.-ban, 1743-tól, a Puszta elkülönözésétől kezdve, a szállásokon a füstöskonyha meglétére utaltak a leírások. Helyszíni kutatómunkával már nyomát sem találtuk. Ezt a helyiséget FILEP Antal így jellemezte: "Kémény nélkül épített főző- és fűtőhelyiség, amelyből a füst csak az ajtón vagy a falba vágott füstlyukon távozik... Magába foglalta a lakóház sütőkemencéjét, amelyet szárításra, főzésre is használhattak, de helyt adott az ételkészítés, vízmelegítés nyílt tűzhelyeinek is. A füstöskonyhába nyílott(ak) a szomszédos lakószoba vagy lakószobák külső fűtésű kályháinak tüzelőnyílásai, szájai... A levéltári forrásokból világosan kiderül, hogy a 18. sz.-ban még az alföldi területeken sem volt ritka a füstöskonyha."[51]

 

A házon belüli, kívül fűtős kemence

 

Tanulmányunkban a vásárhelyi tanyavilág három kemencetípusát:

1. az épületen belüli, kívül fűtőst,

2. a belül főtős, de kívül, féltető alatt állót, és

3. az épülethez nem kötött, az udvaron, szabadban állót vizsgáljuk.

Ezeknek a kemencetípusoknak, mint már eddig is érzékelhettük, könyvtárnyi irodalma van, amelyet itt legföljebb érinteni lehet. SABJÁN Tibor, FILEP Antal, BARABÁS Jenő általános, Szeged környékéről BÁLINT Sándor, JUHÁSZ Antal, a Duna-Tisza közéről SZTRINKÓ István, Hódmezővásárhely vonatkozásában KISS Lajos, NAGY Gyula vagy SZENTI Tibor már publikált anyagát megannyi jeles szerző tanulmánya bővíti és egészíti ki.

A török hódoltság után a Kisalföldön is végbement a boglyakemencék hódítása, bár ott a gazdagabbak még mindig a kályhákat részesítették előnyben.[52] "Nem volt jellemző ez a különbség az Alföld építkezésére, ahol a boglyakemencét egyaránt, lényeges eltérések nélkül használta a mezővárosi polgár, a falusi zsellér vagy a tanyasi gazda" - fogalmazta SABJÁN Tibor.[53] Gyűjtési területéről SZTRINKÓ István a következő adatot közölte: "Már az 1699-es Pentz-féle összeírás említi Kiskunhalasról: 'Van itt egy császári élelmezési raktár is, melyet húsz agyagból készült sütőkemencével az utóbbi háború alatt állítottak fel.'"[54]

A következőkre kell fölhívnunk a figyelmet: azt a korábbi tanulmányainkban is említett megállapításunkat, hogy Hódmezővásárhelyen az építkezésben megjelent változások előbb a városban jelentkeztek, és az átvételüket a tanyai építkezés egy-, másfél évtizedes késéssel követte, az a tény is megerősíti, hogy a török hódoltság alatt a vidék, de a 17. sz. végén még a mezőváros is mintegy nyolc évre teljesen kiüresedett, és az újratelepülés a 18. sz.-ban történt. A tanyásodás csak az 1743-ban bekövetkezett legelőelkülönözés után indult el, földesúri ellenőrzés alatt. Itt tehát szó sem lehetett "genetikai" kontinuitásról és fejlődésről, amely más, jobb történelmi sorsú, átélt lakossággal rendelkező vidékeken szinte a honfoglalástól, ill. a magyar középkortól kezdve folyamatosan végigkövethető, mivel a megtelepedés és helyben lakás folyamatos volt. A vásárhelyi hagyományos tanyai építkezés fejlődését a feudalizmus utolsó másfélszáz évében a helyi tanács és a gróf Károlyi földesúri család mérnöke, 1850 után a városi tanács, mint szakhatóság szabályozta.

A kemence antropomorf. Nem véletlen, hogy a Duna-Tisza közi lakóházakban és a Vajdaságban, banyakemencének[55] is nevezik. VARGHA László szerint Jánoshalmán a két egymásra rakott, csonkakúpból álló kemencetestet a helybeliek kisasszonyderekú kemencének említik.[56] Ha nem is genetikus leszármazottja, de szellemi utóda az alföldi terebélyes testű neolitikus női idoloknak. A nő, az anya meleg szeretete tartja össze a családot, ahogy az egykori kemence melege is maga köré vonzotta a házban élő embereket. A kemence tüze, mint olvashattuk, szintén az élet rituális, szent tulajdonságai közé tartoznak. Az edény alakú idolokban gyakran találtak elszenesedett gabonaszemeket, amelyeket nyilvánvalóan a termékenységáldás alkalmából, a megtestesítő női agyagisten szellemének megajándékozására, áldozatként helyeztek el benne.

Évszázadokon keresztül kialakult a kemence egyes részeinek emberi testrészekkel történő megnevezése, amely újabb bizonyítéka, hogy benne "ősanyát" tiszteltek. A kemencének van szája, torka. KISS Lajos jegyezte: "A kemence vázával egy időben lett általános a párkány, mely nem más, mint a torok meghosszabítása kifelé"[57]; továbbá teste, oldala, hasa, háta, lába, feneke, válla, nyaka. Barabás Jenő a szomszédos orosházi kemencéről írta, hogy a kemencetestnek "Felül az abroncs nyomán kissé kiszélesülő pereme a prém és a válla. A szájat a kemence testével összekötő rész a nyaka."[58]

SABJÁN Tibor a Duna-Tisza közének kemencéiről így fogalmazott: "Az említett területen két összetett kemenceforma figyelhető meg, melyek között sok hasonlóság van. Az egyik típus szögletes, a másik kerek alaprajzú. Alsó részük meredekebb falú, míg az erre támaszkodó felső rész erősen szűkülő, kúposodó. A két rész között keskeny váll hózódik, amely csak a kemence külső felületét töri meg, a falak belsején ez a kiugrás nem látható. A kemencék tetejét egy szélesedő kalapszerű dísz zárja, aljukat falazott padka vagy fából készült pad veszi körül."

Sükösdön a kemence részeinek elnevezése: "a felső díszt kupaknak, kupolának, búbnak, ritkábban kalapnak hívták, a kemence közepén húzódott a váll, majd legalul a padka."[59]  A kuckó az anya öle, ahol gyerek, öreg, macska aludni szokott, de a kenyértészta is gyakran itt kelt; továbbá a vajdasági Temerinben búbja = feje, kontya = búbja, a torockói füles kemencének füle van. Jellemző, hogy Hódmezővásárhelyen az emberi füllel hozták kapcsolatba a fűtőanyagot rosszul hasznosító kemencét: "Az olyan kemencére, mely sok tűzrevalót fogyaszt, és se nem süt, se nem melegít, azt mondják: süket kemence."[60] SABJÁN Tibor közismert sikerkönyvében[61] több oldalon lévő rajzokkal mutatja be a kemencefejet, egyiken éppen egy hódmezővásárhelyit. Ő ezt kupolának nevezi, amelyet tanyai gyűjtésünk során sohasem hallottunk, de nincs okunk kételkedni, hiszen a városi polgárság esetében ez teljesen természetes lehetett.

A vásárhelyi kemence fejének kialakulásához mutatunk be egy, a Klauzál utcában, az 1960-as évek második felében lebontatott,[62] feudalizmus kori zsellérházban épült, a lakószobában álló, külső tüzelésű kemencét. 1808 júliusában a Susán nevű városrész leégett, ezt követően lassan épült újjá. A zsellérház és kemencéjének építése 1808 és 1848 közé datálható. A felvételen jól érzékelhető, hogy a kemencetest tetejére, az első kiszélesedő prém fölé még folyamatosan csökkenő átmérővel, újabb három csonkakúp jellegű toldalékrészt építettek, amelyből kialakult egy olyan "fejrész", amelyet sehol máshol nem találtunk (7. kép). A kemencepadkán, a konyhafallal érintkező részen szintén megfigyelhető még egy különös építési elem, amelynek szintén nem találtunk párját. A fotón jól megfigyelhető, amint sárból egy külső, "nyitott zsebet" tapasztottak a padkára, ez volt a masinatartó (8. kép). Arra szolgált, hogy a tűzgyújtáshoz akkor még gyakran alkalmazott taplót, később a még kezdetleges kénes és foszforos tartalmú gyufát szárazon tartsa.

 

    

 

                                 7. kép                                                8. kép

 

Országosan elterjedt a kemence szóhasználatában a boglya, búbos, banya, ezek a vásárhelyi tanyavilágban is ismertek voltak, valamint itt találkoztunk még a jelzőnélküli kemönce szóval, a makói úti Rátz-tanyában pogácsa alakú kemencével,[63] továbbá a tejesköcsög,[64] vászonfazék,[65] vagy vizeskanta alakjához való hasonlítással is. Arra vonatkozóan, hogy ezek mennyire találóak, figyeljük meg az alábbi két képet a boglyákról és a további hármat a vásárhelyi tanyai konyha említett cserépedényeiről.

 

9. kép. A kopáncsi tanyarészen, a tanyatelek szántóval érintkező, kerítetlen, külső udvarán kazlak és két kúpalakú boglya sorakozik.

 

 

10. kép. Kúp és csonkakúp formájú szénaboglyák a soltpaléi határrészben.

 

                                             

 

11. kép. Mázas                       12. kép. Vászonfazék.          13. kép. Vásárhely Újváros

        tejesköcsög                                                                              részén készült leveles

                                                                                                          díszítésű vizes kanta.[66]

 

"1890 óta csinálnak magas, körte alakú kemencét. Ez az igazi boglyakemence" - írta KISS Lajos[67]. Egy másik érdekes elnevezésről is hírt adott: "A csonkakúp alakú, egyenes oldalú kemencét 'virágcserép alakú boglyakemencének' hívták."[68] A pogácsa alakú kemencéhez hasonló, ritka kemence-elnevezésről írt GILYÉN Nándor a felső-tiszavidéki Szabolcs-Szatmár megye beregi és szatmári részéről, amelyet "harangalakú boglyakemencének" nevezett. Fölé sütőházat építettek, és gyakran kéménye sem volt.[69] SABJÁN Tibor a kemence nevei között említett még "tojáskemencét, kórókemencét és cserépkemencét."[70]

BÁLINT Sándortól összefoglaló jellegű tanulmányrészt idézünk a Szeged nagytáji gyűjtéséből: "A népi önellátás készségét és formavilágát idézi a parasztkemönce, banyakemönce, boglyakemönce, másként baglyakemönce, búboskemönce, röviden banya, búbos elnevezés. Anyagára utal a sárkemönce, továbbá a tutajkemönce megkülönböztető név. Ez utóbbinak váza egymás mellé kis távolságban, függőlegesen állított, gyékényből kötött kis csomókból, régi néven tutajokból állott."[71]

HARKAI Imre a temerini kemencéről szólva, a hódmezővásárhelyi agyagcsukákhoz hasonló kemencetest építéséről írt: "körvázat készítenek, amely mellé sárral kevert szalmából vikliket (máshol csíkoknak hívják) raknak, és ezeket a palacsintaszerű, fa nélküli vikliket szorosan a váz mellé helyezik. Így készül a kör alaprajzú kemence, amelyet sárkemencének neveztek."[72] A sárkemencéket kiszorították a rakott kemencék. "Ezek könnyebben építhetők és esztétikailag is szebbek, kerek formájú elődeiknél. Ez a legtovább fennmaradt kemencefajta zömmel padka nélkül készült."[73] Alja döngölt föld. A kemence alját téglából, vályogból fedték, alatta cserép és homok volt. Az oldalát élére állított vályogból rakták föl, pelvás sárba helyezve, majd a falakat betapasztották. Erre került a kemence válla, amelyen a búb ült. Ez az antropomorf fej. "Innen ered a másik elnevezés: búboskemence. Az oldalfalakra fából csonkagúla alakú rámát helyeztek, ezt kupolának is ismerték. Törött cserepekből állítgatva sárba rakták. Rajta a búb sárból és szalmából kevert vikliből is készülhetett, vagy csak sárból. A kemence búbját kontynak is nevezték. Készülhetett még tégla-, vályog- vagy cseréptörmelékből, pelyvás sárba. A kemence havi száradása után teszik rá a búbot."[74]

SZTRINKÓ István a vásárhelyi agyagcsukák, vagy a temerini vikliknek megfelelő gömölyéből készült kemenceoldalfalakat írt le. "A kemenceépítésnél megfigyelhettünk egy sajátos munkaszervezeti formát. A visszaemlékezések szerint a gömölyéből készült kemencék sárhurkáját mindig az asszonyoknak kellett meggyúrni. Az ezermester ezt nem vállalta..."[75] Az agyagból való kis formátumú építmények esetében találkoztunk egy fontos, nemek közötti munkamegoszlásból eredő, az idézetben leírt hasonlósággal. A vásárhelyi Pusztán a kerekólak építkezésénél ismertük meg, hogy a vályogból, téglából rakott, nagyméretű építményeket mindig a férfiak rakták. Az egy nyári, a kúpos formájú kemencékre emlékeztető formájút - amilyet SZTRINKÓ idézett tanulmányában a 459. oldalon lévő 26. képen bemutatott - mindig az asszonyok csinálták, sátorszerűen a földre állított léc, vessző, csutka, napraforgószárból képzett váz külső betapasztásával.[76] K. Csilléry Klára ezt a formát a finnugor eredetű kontyos pásztorkunyhók építéséből eredezteti.[77] Elgondolkodtatók az összefüggések: nemcsak a kunyhó, hanem az ól is hajlék, a kemence a tűz és a tüzet megszemélyesítő lény meleget adó teste szintén. Pásztorkunyhót, kerekólat és kemencét hasonló vázépítkezés jellemez. A sárral való foglalkozás a két utóbbi építésénél a nők dolga volt.

 

*

Tekintsük át, milyen fontosabb megállapításokat írtak a kemencékről.

 

GYÖRFFY Istvánt idézzük: "A parasztház legfontosabb szerve a tüzelőhely. Fokozott mértékben áll ez a kezdetleges állapotra, az egysejtű hajlékra, melynek egyetlen tüzelője mindazt a feladatot kénytelen magára vállalni, ami a többi helyiségre való osztódás elkövetkeztével a többi tüzelőhelynek jut... Aszerint, hogy a tűz a szabadon, vagy burokkal körülfogott helyen ég, tüzelőhelyeink általában nyíltak, vagy zártak, vagyis tűzhelyek, vagy kemencék."[78] A "középmagyar vagy alföldi háztípust" így jellemezte: "tűzhelyes helyisége nem füstös, mert primitív szerkezetű kéménye van, miáltal az eredeti főhelyiség megkisebbedett és egy közfal beiktatása által két részre, konyhára és pitarra vált szét. A kemence mindig bent a szobában van, ennek szája a konyhába szolgál. Ez előtt tüzelő padka van, melynek végein a katlan, melyen főznek...  Tüzelő padkák vannak a konyha közepén is. Ez néhol kemence. A kemencék ma sárból készülnek. Ezek esetleg a régi bögrekemencék maradványai."[79]

BARABÁS Jenő az osztott tüzelőberendezéseknél, a kívül fűtős tüzelőépítményeknél írta, hogy az egyik helyiségben a tüzet táplálták, a másikban a falon túl fűtöttek. Ez lett a szoba. "A közrendűek körében ez a folyamat a 15-16. században kezdődött."[80] Itt fontos kitérőt kell tennünk. Már eddig is világossá vált, hogy a kemence alapvetően megváltoztatta a ház beosztását és használatát. A vele kapcsolatos szakirodalomban vannak különös terminológiai keveredések, amelyeket inkább nyelvünk jelentésváltozásainak könyvelünk el. PÁLL István Szabolcs megyei gyűjtésterületét  "A nyílt- és zárttüzelős terület érintkezési zónájának..." nevezte. Írja, hogy a szobában ismert volt a kandalló, amelyet főzésre és fűtésre is használtak.[81] Nem egy szabolcsi szobában, házban volt kandalló és boglyakemence is. "a kályha név 'kemence' értelemben való használata" is ismert.[82]

"Az egész magyar nyelvterületen ismert konyha szavunk 1206-ban helynévként bukkant fel cuhna alakban. A szó ókori, latin eredetű" - fogalmazta FILEP Antal.[83] A konyhát füstháznak is nevezték.  A konyha és a tűzhely jelentése gyakran megegyezett. Archaikus, középkori kifejezések egyezéséről lehet szó, amelyet a viszonylag elzárt terület lassú fejlődése során a nyelv megőrzött, és nem változtatott rajta. "A konyha az itt tárgyalt funkciója szerint a szabadkémény alatt elhelyezkedő nyílt tűzhelyet jelölte."[84] BÁLINT Sándor a középkori egyosztatú házról a következőket írta:  "ez az archaikus, egyetlen sejtből álló házforma az ásatások tanúsága szerint is a középkor utolsó századaiban megoszlik, egy födél alatt két részre tagolódik: a most már szoba néven is emlegetett lakó, és a konyha szóval illetett főző, fűtő helyiségre." Ugyancsak ő fogalmazta: "itt a konyhaajtó, régiek ajkán pitarajtó..."[85] Fölmerül a kérdés, hogy akkor ezen az ajtón belépő hová jut előbb? A konyhába, vagy a pitvarba? A tüzelőhelyek által foglalt helyiség, a nagygerenda elválasztó szerepétől függetlenül egységesen hol konyha, hol pitar nevet kapta a néptől? Néhány oldallal odébb a konyhaküszöbről és a pitvarküszöbről írt,[86] holott tudjuk, hogy a nagygerenda által elválasztott tér között a földön sohasem volt küszöb. Ez ismét az egységes név használatát tükrözi: vagy konyha, vagy pitvar az egész helyiség. Újabb két oldallal arrébb így fogalmazott: "Elől volt tehát a már említett pitar, hátul pedig a szabadkémény alatt a kéményalja, a voltaképpeni konyha."[87]

Hasonlóan vélekedett Nagy Gyula is. Az orosházi konyháról ezt írta: "A szabadkéményes konyhát a nagygerenda ketté osztotta: a kéményajjára és pitvarra." Hódmezővásárhelyen a konyhai bejáró és a nagygerenda közti első helyiségrészt zömében konyhának, a belső, nyitott kéménnyel bíró füstös, később kaminnal zárt részét pitvarnak, vagy pitarnak mondták. JUHÁSZ Antal szerint: a konyha - a szelemengerendától befelé, a tűzhelyek tere, pitvar a gerenda és a bejárat közötti rész.[88] Petőfi Sándor közismert, minden valószínűség szerint kiskunsági élményt földolgozó versében azt írta, hogy "Befordultam a konyhába, / Rágyújtottam a pipámra..." A konyhában a nagygerenda lefogta a fölfelé szálló, meleg füstöt. Hihetőbb, hogy a költő a gerendán túli pitvarba léphetett, ahol a füst gyorsan, szabadon távozhatott. Ezek a példák jelzik a terminológia különbözőségét. FILEP Antal a kérdéskört így foglalta össze: "A külső fűtésű, kályhás, tiszta levegőjű lakószoba elterjedésével vált népszerűvé a külön főző, sütő (de egyben fűtő funkciókat is ellátó) helyiség. A Dunántúl DNy-i, középső és Ny-i körzeteit nem számítva, a konyha egyben a lakások előteréül is szolgált. Részben ez az oka annak, hogy nem jelölték külön szóval, pitarnak, pitvarnak nevezték vagy tüzes ház, szenesház szinonim megnevezését használták. Nem véletlen, hogy éppen a központi területeken, ill. szomszédságában volt használatos a konyha értelemben. Konyha szavunk használata azonban folyamatosan terjedőben volt, mivel részben a középmagyar háztípus kiterjedése a szomszédos házvidékeken is a külön főző-, sütőhelyiségek építéséhez vezetett, részben pedig a hagyományos középmagyar háztípus szerint épített lakóházak korszerűsítésénél kialakított ún. főző-, sütőhelyiségeket is konyhaként jelölték újabban, ha korábban más megnevezése is élt volna."[89]

*

 Visszatérve a kemencékre, ismét FILEP Antalt idézzük: "A kemence fejlődését, használatát a 15. sz.-tól paraszti közösségeinkben is egyre fokozottabban befolyásolták a különféle kályhák és kandallótípusok. Kemence szavunk valószínűleg honfoglalás előtti keleti szláv eredetű jövevényszó." A kamen = kő szó származéka, és a 14. sz. végén tűnik föl.[90] 

FILEP Antal a középmagyar háztípus megjelenését a 15. sz. második felére teszi, mivel a 16. sz.-ban elpusztult falvak területén végzett ásatások során ezek már előkerültek. A jobb módú parasztok építették. Nálunk elsősorban a boglya alakú kemencék terjedtek el. Ezek külső fűtésűek voltak.[91]

FILEP Antal a konyhai sütőkemencéről írta: "a késő középkortól kezdve feltételezhető a konyhai, pitvarbeli, kéményaljabeli sütőkemence. Ugyanis a szemeskályha belvilága kicsiny volt, alkalmi ételfőzésre, sütésre még szolgálhatott, de kenyeret sütni már nem lehetett benne."[92] A 16. századi ásatások során már találtak "boltozatos, kerek, elliptikus alapterületű konyhai sütőkemencéket, amelyeket a konyhahelyiség hátsó falába vágva a szabadba kinyúlva építettek... A kezdetlegesebb kivitel esetén, a konyha földjén vagy alacsonyabb, magasabb padkán épült a sütőkemence, de téglából, vályogból, nyerstéglából, vagy úgy, hogy favázra vert sárboltozatát nem burkolták körül. Az ilyen kemencék csonka gúla, csonka kúp, félgömb alakúak voltak. "[93]

A szerző a boglyakemencéről többek között így írt: "a 18. sz.-i Alföldet érintő kamarai-kincstári telepítések lakóháztervei között már megtalálhatók kiforrott formái."[94]  Elkészítéséről rövid összefoglalót adott: "A külső fűtésű kályhák analógiájára sárból, cseréptörmelékből különféle formájú, nagy tűzterű kemencéket alakítottak ki. A külső fűtésű szobai kemencék így lehetővé tették a tiszta levegőjű, füsttelen lakószobák építését, karbantartását... [Típusai közül] A legismertebb külső fűtésű szobai kemence az Alföld-szerte általánossá vált boglyakemence. Ennek legarchaikusabb változatai agyaglemezekből készültek, a fazekasok spiráltechnikai eljárását követve. Fejlettebb változatait csonka gúla, csonka kúp alakban, növényi anyagokból készített vázra építették, pl. sárból, esetleg cseréptörmelékből."[95]

Miért terjedhetett el a kívül fűtős kemence? A földes padlójú és földből készült (vert falú, vályogfalú, csömpölyegből való) házaknál a kemence szárított, a nedvességet visszatartotta. Ez alatt nem kiszárítást kell érteni, hanem kellemes temperáltságot, mert a szükséges páratartalmat biztosította. A kemence belső terjedelme a sütést, főzést lehetővé tette. Ezen túl házi fertőtlenítésre és gyógykezelésre is szolgált. Deszkából méretre készült paddal, vagy a korszak és vagyonosodás előrehaladásával sár-, vályog- és téglapadkával vették körül. BARABÁS Jenő szerint, 1693-ból Kecskemétről származik az első kemencepadka adatunk.[96] 1853-ban Kecskeméten egy szobabelsőt már "azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szere a 10. századból is jól ismert."[97] FILEP Antalt idézzük: "Polgárosultabb vidékeken, polgáribb életmódú rétegeknél, értelmiségi lakásokban a 19. sz. második felében pedig általában padka nélküli kemencéket építettek a lakóházakban. A 19. sz. utolsó harmadáig ugyanis a paraszti rétegen kívül Alföld-szerte a polgári, értelmiségi, kisnemesi otthonokban, sőt középületekben, hivatali helyiségekben általános volt a külső fűtésű szobai kemencék, boglyakemencék használata."

TRIPOLSKY Géza a vajdasági kemencéket ismertetve, így fogalmazott: "A régebbi kemencék tűztere a föld szintjén volt. Az újabbaknál a tűztér felemelkedik, és meghonosodik a padkák alkalmazása."[98] Neves elődünk, KISS Lajos a hódmezővásárhelyi kemencékről polemizálva, visszaszorulásukról írt. Ezt szociális, politikai gondokkal magyarázta. Teljesen egyet értünk SABJÁN Tibor cáfolatával, miszerint KISS Lajosnak a lakószobában elhelyezett "kemencehátrányáról" írt fejtegetése nem valós: "Bizonyos történeti távolságból ma már tisztán látjuk, hogy a korszak agrárszegénységének nyomorúságos lakáskultúrájáért, az elemi higiéniát is nélkülöző szokásokért, a szellőzetlen dohos és nedves parasztszobákért nem a kívülfűtős kemencék a 'felelősek'."[99] A második világháború után "a tanyákon még épültek nem kis számban külső fűtésű szobai kemencék, főleg az Alföldön."[100] Ez is bizonyító hitelű.

Ez utóbbi megjegyzéssel FILEP Antal ismert szentesi és vásárhelyi kötődése alapján, az itt szerzett tapasztalata is érvényesült. A szemeskályha és a kemence utóéletéhez tartozik, hogy Hódmezővásárhelyen az utóbbi másfél évtizedben mindkettő újra terjed. Ezek kivétel nélkül a nosztalgikus értelmiséghez és tehetős vállalkozók hobbitanyáihoz kötődnek. A mártélyi műtermes tanyán lakó Szalay Ferenc festőművész még az 1990-es évek elején konyhájában onnan, tehát belől fűthető szemeskályhát rakatott. Őt követte a Mártély község külterületén álló tanyájában, majd a belterületén lévő műtermes házában építtetett, hasonló típusú szemeskályhával CSETE György Ybl-, Kossuth- és Príma Primisszima díjas építész.

A vásárhelyi Kertváros-részben lakó TÖRÖK Ferenc népi fazekas megélhetési gondokkal küzdve, áttért a maga tervezte, beépített és hordozható változatban, mázas cseréppel készülő szemeskályha gyártására, amely a polgárság körében egyre népszerűbb. A 14-17. képen látható kályhaszem-készítés és végtermék nagyon hasonlít az ILON Gábor-SABJÁN Tibor szerzőpáros által bemutatott 15. századi anyagban, a X. tábla A-B/1 ábrájához, holott TÖRÖK Ferenc nem ismerte e közleményt. Olyan általános formáról van szó, amelyik félévezrede ismert és itt van velünk. Ismét készülnek - a hobbitanyák mellett - kívül fűtős boglyakemencék, és partik kedvelt sütőhelyének udvari külső kemencék féltető alatt. A kemencéket ehhez értő kőművesek, de TÖRÖK Ferenc fazekas is elsajátította és készíti. Ez adja meg népi kézműves hitelét.

 

        

 

             14. kép                                         15. kép                                16. kép

                

 

                  17. kép                                                           18. kép

 

A 14. képen a kályhaszem korongozásának befejező része látható. Alul már ott van az a vörösfenyőből készült faráma, amelyre a 15. képen ráigazítja a kályhaszemet, és négy sarkába bedolgozza az agyaggolyókat, amelyek az égetésnél a sarkok szétnyílását meggátolja, és a végső formát megadja. A 16. képen a kiégetett kályhaszem látható hátulról. A 17. képen a mester egy elkészült, beépített szemeskályhája. A 18. képen egy hagyományos módon, téglából épített, udvari kemence látható, széles kaminkéménnyel, faoszlopokon nyugvó, kör alakú léctetőzettel. A búboskemence száját fém kaminajtó zárja, alatta kis pörnyelyuk, fölötte a füstölő ajtaja látható.

*

Alábbi fölvételeinken bemutatjuk a vásárhelyi tanyákon talált kemencepadkákat. Le kell szögeznünk, hogy a külterületen nem volt jellemző a padka nélküli kemenceépítés. Ahol a kemencéknél nem találtunk padkát, ott a 20. sz. derekán lebontották. Erről árulkodik a 19. képen látható mártélyi Szita Gaál-tanyán talált szobai kívül fűtős, évszázad során többször átépített kemence is. Az történt, hogy az eredeti diagonális belső elrendezést fölváltotta a páros polgári ággyal megváltoztatott szobarend, és a keresztirányban párhuzamosan elhelyezett két ágy igényelte a kemence és a konyha felőli ágy közötti távolságot. Mint látható, a modernizálás azzal is előrébb jutott, hogy az így teljes magasságában látható kemencét ugyanazzal a sablonmintával díszítették, mint a szobafalat. A padka eltávolításáról árulkodik az is, hogy az ülőalkalmatosság magasságának megfelelően, a kemence lábazata befelé szűkült, hogy az ott ülők csizmája, bakancsa ne rúgja le a meszelést és a tapasztást.

A 20. képen a mártélyi Szita Gaál-tanyán lévő szobai kemence konyhafal felőli "vállát" láthatjuk, amelyet Vásárhelyen gyakran neveztek kispadkának, ritkábban kiskuckónak is. Ezen száradó kovászélesztőt, nedvességtől védett konyhasót és tört paprikát, dohányt, gyufát stb. tartottak. Mint azt később olvasni fogjuk, Vásárhelyen a padkának rendkívül fontos társadalmi szerepe volt. Bizonyítja ezt a 21. képen látható mártélyi nyárikonyha kemencéje is. Nem valószínű, hogy az időszakos használata miatt itt sokat üldögéltek volna, mégis megépítették. Valószínűsítjük, hogy éppen a szezonális igénybevétele miatt, padkát építettek még a 22. képen látható kopáncsi tanyaház bejárata mellett is, ahová jó időben kiülhettek az öregek nézelődni, beszélgetni.

BÁLINT Sándor fogalmazta: "A konyhatűzhely mellett alig volt valami a régi parasztotthonban jelentősebb, mint a kemence. Őszi, lucskos időben és sötét, hideg télben, sőt tavasszal, böjti szelekben is a kemencét őrizte az egész család, hogy - mint tréfásan mondogatták - el ne szaladjon. Tápén a trónszerű kispadka a családfőt illette meg. A kemencét körülülték, körülfeküdték. Ott száradt rajta, esetleg a tetején az elázott gúnya, lábbeli, kimosott fehérnemű, pelenka. A kapca a kemence nyakára került. A vállán a vizespohár, kancsó, gyufa, továbbá a só, amely itt nem ereszkedett meg..."[101]  Megjegyezzük, hogy Vásárhelyen a kemence használatával tartózkodóbbak voltak. Városban is ritkán, de lehetett olyan kemencét látni, amelynek volt magasított kispadkája, de tanyán ilyennel nem találkoztunk. Helyette itt mindenütt a ház fejét, az öreggazdát vagy atyát a gondolkodószék, a paraszttrónus illette meg. Nem így Kiskunhalason, ahol - ismét a kemence antropomorf voltát jelezve - a kispadkát öregasszompöfögőnek, vénasszonypöfögőnek nevezték.[102]

Ahol nem épült kemencepadka, oda asztalos készített félkörívű deszkapadot, mint azt a 23. fotón, a Makói úton lévő Rácz-tanyában rögzítettük. Ugyancsak itt készítettük a 24. fotót a tanya idős asszonyáról, aki bemutatta, hogyan használták a kemencepadkát. Hátuk mögé vékony, tollal, vagy ronggyal bélelt párnát helyeztek, ehhez támaszkodtak, ujjaikat összefonva kényelmesen az ölükben tartva beszélgettek, gondolkodtak, imádkoztak vagy szunyókáltak.[103]

 A kemencepadkával kapcsolatban KISS Lajos érdekes megfigyeléseket írt. Elbeszélte, hogy DEZSŐ Lajos múzeumi alkalmazott "kemöncecsináló embör" volt. Amikor a 20. század elején divatból otthon elbontotta a kemence padkáját, az édesapja belebetegedett. "Sajnálta a padka megszokott, kényelmes ülését, a kemence egyenlő, kellemes melegét, az együttlétet, a téli esték vidámságát, barátságos hangulatát."[104] SZTRINKÓ Istvánnak Kiskunmajsán elmondták, hogy "a kemence vállára téve a lángot, a családfő a kuckóba ült s felolvasott az újságból vagy kalendáriumból. A család a kuckó szájába húzódva hallgatta."[105] Abban valamennyi szakirodalom megegyezett, hogy a jó kemencét télen csak egyszer, hajnalban kellett befűteni, mert melege kitartott másnap hajnalig. Csak tartós, nagy hidegben, adatközlőink szerint mínusz tíz fok alatt fűtöttek be napjában kétszer.

 

  

        

          19. kép                                    20. kép                                      21. kép

 

        

 

              22. kép                                  23. kép                            24. kép

 

KISS Lajos egy másik leírásában a következőket fogalmazta: "Télen, bent a házban, a kemence körül szeretnek tartózkodni öreg és fiatal egyaránt, odavonzza őket annak melege, lévén a kemence a ház lelke a tudomány szerint is,"[106] Végül így fejezte be a padkával kapcsolatos vásárhelyi gyűjtését: "Vacsora után körülülik a kemencét, a lábuk alá, főleg az asszony és a fájós lábú öregek lába alá, fúrott lábú kisszéket, úgynevezett gyalogszéket tesznek, fonnak, varrnak, s így könnyebb a munka és kényelmesebb az ülés. A férfiak ezelőtt kallantyúltak a padkához húzott asztalnál... Munka közben beszélgettek, melegedtek, hátukat a kemencéhez tartva.

Ha nincs munka, vacsora után a ház feje, levetvén lábbelijét, feláll a padkára, és a kemencéhez támaszkodva melegíti egész nap átfázott tagjait." Amikor vendég érkezik, "A kemence köré tömörülnek valamennyien. Elindul a beszéd..."[107] Elődünk Hódmezővásárhely belterületén magát a város népét, elsősorban annak is a szegény lakosságát kutatta inkább. Hosszú nyíregyházi, majd pesti tartózkodása, betegségei miatt ritkán jutott ki a vásárhelyi tanyákra.[108] A városi ember nemcsak földművelőkből állt, munkások, kubikusok, kereskedők és polgári értelmiségi réteg is tartoztak hozzájuk. A történelmi változások itt gyorsabban haladtak, mint a sokkal hagyományőrzőbb tanyavilágban. Ott elképzelhetetlen volt, hogy éppen a "ház feje", a gazda mezítláb vagy kapcában felálljon a padkára szárítkozni és melegedni. Rossz példával járt volna elől, és nevetségessé válhatott. Elképzelhető, hogy KISS Lajos leírása egyedi eset volt, és a példaadó nem a parasztság köréből került ki. Amikor Hódmezővásárhelyen a református egyházból még 1863-ban kiváltak a Krisztusban Hívő Nazarénusok, a magukat egyszerűen Hívőknek vallók, akkor még elsősorban a parasztság és az iparosok köréből gyűjtötték a gyülekezet tagjait. A susáni Réz és Kasza utca közötti

 

gyülekezeti termükben, amely parasztház szobájából állt, az 1940-es években dédanyánkkal még magunk is jártunk. Meghagyták a kemencét.[109] A csupasz, fehérre meszelt falak között a kisasztalon lévő Biblia és a búbos voltak azok a "szakrális tárgyak", amelyek az Úrasztala helyett "szent" hellyé tették a helyiséget.

Ez a kemenceszeretet az egész vásárhelyi társadalomra kiterjedt. "A századforduló [19-20. sz.] előtt gazdag és szegény háznál egyaránt boglyakemencével fűtötték a házat, és abban sütötték a kenyeret Hódmezővásárhelyen" - írta KISS Lajos.[110] Ebben az időben a tanyákon ez mindenütt általános volt, függetlenül attól, hogy a gazda melyik paraszti réteghez tartozott. A kemencének a családösszetartó szerepe mellett, ahogy KISS Lajos is írta, a kenyérsütés volt a másik pótolhatatlan értéke, hiszen az egész éves paraszti munka gyümölcse, a legfontosabb táplálék, a kenyér sütésével, megteremtésével csúcsosodott ki.

"A kemence helye állandó. Mindig a ház[111] hátulsó részében áll, a ház és a pitar fala közötti sarokban, szája pedig mindig a pitarba nyílik. A régi öregek a mondott helyen agyagból készítették. A kemence alját vályogból rakták ki kerekre, szemmérték után. Széles padkát és nagy kuckót hagyva, számították ki a kerekségét. A padka rakásánál a vályogot soronként kijjebb rakták egy kevéssel, hogy mikor a kész padkára ráültek, a csizma sarka ne érjen mindjárt a padka oldalához... Egyenes oldalú padka is volt... A többi részét, tehát a kemencefenék alatti részt, az udvarból bevitt feketeföld képezte. A földet lefurkózták, arasznyi homokot terítettek rá és erre rakták ki vörös téglából a fenekét."[112] A padka és kemencefenék magassága mintegy fél méter volt.

"A régi kemencék fala agyagból készült." A falát agyagcsukákkal úgy építették, ahogy az agyagedény korongozás nélkül, fölrakással formálódott, befelé mindig szűkülő sorokkal, csonkakúp alakúra.[113] KISS Lajos idézett tanulmányában részletesen leírta, hogyan készült a kemence. A vásárhelyi tanyai kemencerakásról a kopáncsi Nagy Pál gazda tanyaépítését bemutatva, korábban írtunk, és részleteztük mind a vessző- és lécvázas, mind a cserépdarabokból alakított kemencetest készítését.[114] BARABÁS Jenő arról tudósít, hogy a vesszővázas kemence már a 12-13. sz.-ból Etéről ismert volt.[115] Gyűjtőútjaink során sajnos már csak e két kemence-faltípussal találkoztunk. A korábbi típusok a kemencék viszonylag rövid élete miatt elpusztulhattak. Ebben erősít meg bennünket KISS Lajos következő adata is: "Az 1890-es évektől lassanként elterjedt a cserépből csinált kemence."[116] KISS Lajos érdekes eljárást említ még: "Tóth Pál, aki felsőkopáncsi tanyáján ekével felhasította a sziket 6 coll (15,5 cm) vastagon, és a felvágott lapokból rakott magának kemencét 1917-ben."[117]  Ez a módszer meglehetősen egyedi eset lehetett. Fő gyűjtőhelyünk éppen a kopáncsi tanyavilág volt, de ezen leíráson kívül ilyen kemenceépítéssel nem találkoztunk. Ötletesnek tartjuk. A Tisza szabályozása után, az 1860-as években szárították ki a Hód-tavat, és a vele kapcsolatos ereket, amelyek behálózták az egykori Nagy Rétet, ahol ezt követően kiosztották a telkeket és megindult rajta a kopáncsi tanyásodás. A föld igen sovány, iszapos, kagyló- és csigahéjakkal, korhadó vízinövény maradványokkal volt tele. Összetömörülve szívós, erős, kötött építőanyaggá vált. "Olyan esetben, kivált tanyán, ahol nem jutottak agyaghoz, arra kényszerültek, hogy fekete vagy sárgaföldből készült törekes sárból, csömpölyegből raktak kemencét."[118] 

A kemenceépítés modernizációja odáig jutott, hogy "Az 1900-as évektől a kevéssé hajlott, ún. kiflitéglát használták kemencekészítéshez... Tanyán alkalmazták, módosabb helyeken, ahol az épületen kívül, a szabadban állott a kemence, az idő viszontagságainak kitéve."[119] Gyűjtésünk során elsősorban már az ívelt és a formás tégla elnevezéssel találkoztunk.[120]

A hódmezővásárhelyi tanyákon két házbeli kemencetípussal találkoztunk. A 25. képen a református Szita Gaál tanya szobabelsejét láthatjuk, kör alaprajzú, tejesköcsög, vagy boglya alakú kemencével. Ha figyelembe vesszük a tanya korát és azt, hogy a kemencéket használatuk gyakorisága és szakszerűsége szerint, 20-30 évenként át kellett építeni, akkor a képen látható a harmadik, vagy a negyedik lehetett. A kemence egyre kisebbé vált, és nőtt a távolság a teteje, valamint a mennyezet között. A padka elbontásakor meghagyták a kuckót. A képen látható, hogy előterében sötét színű ruhadarabok vannak. A kemence felőli nyitott ágyban idős, magatehetetlen asszony feküdt, a kemence állandó melegét élvezte. A két ágy fölött középen Darvassy István (1888-1960) festőművész által az idős Gaál atyát festtették meg. Példaértékű, hogy a vásárhelyi parasztember mennyire vonzódott a művészi értékkel bíró festményekhez. Az ősök portréival a tisztelet és a példa, valamint a kemence együtt adta azt az értéket, amely a családi tűzhelynek, mint mentális fogalomnak a melegét tükrözte.

 

          

 

                    25. kép                                                             26. kép

 

A vásárhelyi Pusztán, Székkutas határában, az 1970-es évek elején, egy katolikus parasztcsalád szobájában készült a 26. fölvétel. A református és a katolikus hívők szemlélete közötti különbség is szembetűnő. Itt is keresztbefordított szobaelrendezés van, régi fényezett, polgári bútorokkal, de az ágy feletti falat három szentkép ékesíti. Két kis hangsúlytalan családi kép a második világháborút követően került a falra. Díszítették a csonkakúp alakú sifonkemencét is, hiszen madaras mintás papírral borították az oldalát. A tetejét ruhaszárításra használták. A széles polgári ágyak a kemencepadka építését eleve nem tették lehetővé. A vásárhel