Szenti Tibor

 

ÉPÍTETT TŰZHELYEK A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI TANYÁKON

 

 

Bevezető

 

Néprajzi gyűjtőmunkámat még 1959 nyarán kezdtem el, és a külterületi, helyszíni fölméréseket 1985 nyarán fejeztem be. Ezekből több szakmailag ismert könyv, igen sok tanulmány született, és láthat még napvilágot. Nehéz körülmények között, múzeumi és tudományos intézeti háttért igénylő támogatások nélkül, folyamatosan más szakmában dolgozva, de belső ösztönzéstől hajtva végeztem a vásárhelyi gazdatársadalom életmódjának kutatását. Az idetartozó sok téma közül számomra a legkedvesebb a hódmezővásárhelyi tanyarendszer hagyományos népi építészete volt és maradt. Még láthattam tanyaépítkezést, és adatközlőim részletesen elbeszélték, hogyan végezték azt maguk, szüleik és nagyszüleik. Az egyes részleteket gyakran gazdasági naplóikban is rögzítették. Az emlékezésük hiteles módon három nemzedékig vezetett, de időben ettől visszafelé haladva, már gyakran a folklór körébe tartozott mindaz, amit az elődök építkezéséről több személyen keresztül átadva, mint orális helytörténeti adomákat elbeszéltek.

1960-ban volt a második szövetkezetbe toborzás időszaka. Ettől kezdve, ahogy az évek múltak, a helyszíni gyűjtésekkel egyre inkább időhátrányba kerültem. Olyan kíméletlen tanyapusztítást, amelyet a Viharsarokban, különösen Vásárhely és Orosháza térségében elkövettek, sehol az országban nem tapasztaltam. Talán nem véletlen csúfolták Csongrád megyét "Pol Pot", megyei pártvezetőjének neve alapján pedig "Kuo-mocsin" megyének. "Szomorúan el kell mondanom, hogy Erdélyben a falurombolás nem sikerült olyan jól, mint az Alföldön a tanyák elpusztítása" - fogalmaztam egy riportban.[1] Leggyorsabban azokat a tanyákat takarították el, melyek állami gazdaságok területén voltak. Valamivel lassúbb ütemben fogytak a tanyák a szövetkezeti táblákból, de a gyorsuló területi összevonások során, amikor a birtok kiterjesztési megalománia látóköréből az ember, az individuum végleg eltűnt, már csak a nagyzási hóbort érvényesült.

A Tiszántúl szántóföldként az ország egyik legnagyobb, összefüggő kenyérgabona-termelő éléstára volt, míg a Duna-Tisza közi Homokhátság elsősorban a gyümölcs- és konyhakerti növénytermesztésből boldogult. A kiskunsági, Szeged környéki vidékeken a III. típusú szövetkezetek jöttek létre, ahol a tanyában élőket nem lehetett teljesen elüldözni, mivel  termelőmunkájuk megkövetelte az állandó kint lakást. A Tiszántúlon csak az állattartó telepeken volt szükséges folyamatos munkavégzés, ezért itt a tanyák "gátolták" a kollektív nagybirtokká válást, a terület egybeszántását.

Mindezt nem politikai indíttatásból voltam kénytelen leírni - bár senki sem húzhatja ki magát abból a korból, amelyben él -, hanem az itteni körülmények érzékeltetésére, s ez nagyon is idetartozik, és meghatározta például ennek a tanulmánynak a tartalmi értékét. A járásnyi nagyságú, 132 hold területű, ősi vásárhelyi határon, amelyen az 1950-es országos területrendezés során, de már azt megelőzően is folyamatosan két megye, két város, két járás osztozott, és három új községet hoztak létre, korábban közel hétezer tanyaszámot osztottak ki. Ebből a megcsonkított területünkön még 1971-ben a tanács 2704 tanyát,[2] a 2004 évi önkormányzati fölmérés szerint 687-et tartottak számon, de jó, ha négyszáz olyan szórványtanyánk volt, ahol egyáltalán még valamilyen, de már nem hagyományos mezőgazdasági termelőmunkát végeztek.

A népi építészeti gyűjtőmunkát feleségem gyakori segítségével magam végeztem. A tanyarombolás során nem egy alkalommal jártunk úgy, hogy a pihenő napokat fölhasználva, kerékpáron kimentünk egy-egy határrészbe, ahol korábban megkezdtük és folytatni akartuk valamelyik tanyaépület fölmérését, de már hűlt helyét sem találtuk. Egy-egy dűlőben lévő egész tanyasorok tűntek el igen rövid idő alatt. A meghagyott tanyák eredeti lakóit kiköltöztették, más határrészekből idegeneket telepítettek a helyükre, akiknek fogalmuk sem volt, hogy előttük kik lakták, kik építették és milyen körülmények között. Azt a folyamatot, amit a néprajz kivetkezésnek nevez, mára nemcsak az öltözködésre kell értenünk. Tágabb értelemben ugyanis az említett korszak az embereket nemcsak személyes tárgyaikból "vetkőztette ki", hanem a birtokukban lévő szinte minden vagyonukból, így a tanyaépületekből is. Nem véletlen, hogy Nagy Gyula orosházi múzeumigazgatónak a Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán[3] című, 1975-ben megjelent monografikus kötetében, az országban elsőként egy rövid fejezetet írhattam a tanyák pusztulásáról.[4] 1979-ben A tanya c. könyvemben az anyagot kibővítettem,[5] dokumentumfotókkal elláttam, és az olvasókat mind szociográfiai, mind néprajzi vonatkozásban egyaránt szembesítettem annak az értéknek a pusztulásával, amely pótolhatatlanul elveszett.

Ennek a rombolásnak vált martalékává sok fontos adat, amikor egy-egy rom fölmérésénél már a környékben sem volt lakó, aki megmondhatta volna, hogy egykor ott milyen tanyaszám alatt, ki lakott. Csak azt tudtam azonosítani, hogy az épület melyik határövezetben volt, mivel a Földhivatal sem tudott lépést tartani az állandó és gyakran bejelentés nélkül folyó birtokcserével, tanyapusztítással. A tanyák számozását is többször megváltoztatták, részben a Vásárhelytől elcsatolt jókora területek maradékának újraszámozása miatt,[6] részben pedig azért, hogy egész határrészekben szűntek meg a tanyák, és a hivataloknak is nehézzé vált az azonosításuk.[7]

Örültem, ha sikerült még lefényképezni, vagy fölmérni egy-egy lyukas oldalú kemencét, kidőlt falú sütőházat, és cserép nélküli tetővel tátongó tanyaházat. Olyan tanyatulajdonos is volt, aki megengedte a fölmérés elvégzését, de kikötötte, hogy a nevét és címét nem említhetem. Az emberek még a 2000 utáni években, a jó szándékú újságírók, vagy a városban fotószimpóziumon tartózkodó országos hírű fotóművészek munkálkodása miatt is féltek őket tanyájukra beengedni. Ha tehát azon okból, hogy egy-egy tanyafölmérésnek minden fontos adata nem ismert és nem szerezhető be, ezt a missziós társadalmi munkát nem végeztem volna el, még ennyi emléke sem maradt volna egy hajdan gazdag életterű, külterületi múltnak, amelyet joggal nevezek tanyavilágnak, hiszen itt Atlantisz módjára valóban egy egész világ süllyedt el.

A hódmezővásárhelyi hagyományos tanyarendszer ma az önfelszámolódás időszakában van, és az egykori épületeket néhány évtized végleg eltűnteti. Ami mára maradt, már az is átalakított, átépített, toldott-foldott és modernizált. Többnyire nincs, aki megmondaná, hogy milyen volt régen. Kérem, hogy ennek tudatában nézzék el, ha itt-ott dokumentációs hiányt érzékelnek a helyrajzi, vagy vagyon- és tulajdonjogi meghatározásoknál. Ezeket más szinten úgy igyekeztem pótolni, hogy a tanyavilággal kapcsolatban jelentékeny levéltári kutatásokat végeztem, és ahol csak lehetséges volt, a korszakhoz, valamint a témához tartozó anyaggal egészítettem ki saját helyszíni gyűjtőmunkámat. Mivel témakörömben jeles elődeim sok tartalmas tanulmányt írtak, és ezek egyrészt kihagyhatatlanok voltak, másrészt a különböző tanulmánykötetekben, lexikonokban, szakfolyóiratokban széttagoltan jelentek meg, belőlük fontos idézetekkel igyekeztem a dél-alföldi Vajdaságtól az észak-alföldi Szabolcs-Szatmár megyei tájegységig a tüzelőhelyeket és építményeit vázlatosan összefoglalni, majd ezekhez kötni az általam föltárt hódmezővásárhelyi tanyai gyűjtésem eredményeit, utalva az azonosságokra, hasonlóságokra és különbségekre.

Befejezésül magyaráznom kell, hogy a tanulmány első fejezeteiben miért tértem ki folklórt, jelképet és mítoszt érintő adatokra. A tűzhelyek nemcsak építészeti emlékeink közé tartoznak. Elválaszthatatlanok a tűztől, amit igazán még a fizikusnak is nehéz pontosítani, definiálni. Annyit tudunk róla, hogy hő, fény és hangjelenséggel kísérve, az anyag különböző energiákká átalakul, miközben a látvány az embert megfogja, félelemmel vegyes izgalomban és bűvöletében tartja. A tűz és tűzhely szoros egysége elválaszthatatlan, és az embert a 21. században is megragadja. Ebből a megközelítésből a tűzhely népi építészetünk egyik legértékesebb alkotása, megannyi ötletes egyéni kivitelezéssel és további kutatási területtel. Ha nem érintjük a tűz és az ember kapcsolatát, akkor a tűz helyeiről nincs mit beszélnünk!

 

Hódmezővásárhely, 2008. február 18.

                                                                                                                          Szenti Tibor

 

 

A tűzre, tűzhelyre vonatkozó jelkép- és folklóradatok

 

A tűzhelyek történelmi, régészeti, néprajzi és ipartörténeti vizsgálatainak a téma fontossága miatt nem véletlenül könyvtárnyi irodalma van. A fölsorolt tudományágak valamiképpen elkerülték a tűz fontosságának és tartalmának tárgyalását, legföljebb érintették, pedig e nélkül a lángnak, égésnek nincs tűzhelye. Emberré válásunk egyik fontos segítője volt a tűztől való ösztönös félelmünk föloldása, a tűz megfékezése, befogása és tartós birtoklása. A görög mitológiából ismert, hogy Prométheusz (magyarul: Előrelátó) Héliosz napisten szekeréről ellopta az isteni tüzet az emberek számára. A tiltott és védett érték kiszolgáltatása akkora vétség volt, hogy büntetésül a Kaukázus szikláihoz láncolva, máját az Ethon nevű sas élve marcangolta.

A tűz hatására keletkező energiákat az ember hasznosítja, vagy pusztításra használja. Jankovics Marcell a következőket írta:

"A négy [Keleten általában öt, Malajziában hét] alapelem egyike... Uralkodó, aktív, férfias, forró és száraz (jang) princípium. Világosság, elevenség, tisztaság társul hozzá. Mint emberré válásunk fontos segítője, ősidőktől fogva jelentős jelkép."[8] A tűz felosztása: "Természete szerint megkülönböztették a hasznos, szelíd és a pusztító, megszelídítetlen tüzet. A mitikus hagyomány az ember által megszelídített tüzet égi eredetűnek tartja - annak emlékeként, hogy legelső tüzeit villám okozta lángról gyújtotta meg -, ezért a szent helyeken lobogó lángot még a történelmi időkben is őrizték a világ minden táján, s ha kialudt, újragyújtását pontos előírások szabályozták."[9] A katolikus templomokban világító örökmécs ennek máig élő, korszerű, elektromos változata. A tűzben az emberek, csoportok, népek istent is láttak. Az Ószövetségben Isten Mózesnek égő csipkebokorban jelent meg, de Egyiptomból menekülve, előttük füst- és lángoszlopkén haladt stb. "Jelképezheti a tűz a halandók lelkét is. Ettől a képzettől elválaszthatatlan a tűzjelkép szerelem, élet jelentésköre... A tűz lélek-, élet-, szerelemjelképe a magyar néphitben is. A tűz a termékenységvarázslásban is nagy szerepet játszott... A napon való szárítás, füstölés tartósít, a puha agyagot a tűz kőkemény cseréppé égeti, a nyers ércet fémmé nemesíti."[10]

BÁLINT Sándor írta: "A tüzelőhelyiség hiedelemvilága még egészen archaikus, még a primitív-pogány mágia, mágikus szemlélet szorongásaiból sarjadt. Szinte napjainkig ellenállott a keresztényies módosulásnak, szublimációs szándéknak."[11]

Pócs Éva így fogalmazott: "a magyar népi hitvilágban nincs egységes tűzzel kapcsolatos hiedelemkör, inkább csak bizonyos általánosan elterjedt cselekmények."[12] A tűz tisztelete, megszemélyesítése, etetése "morgásának" (Vásárhelyen duruzsolásának) lecsillapítása mellett nem szabad szidni, szemetet beledobni. "A tűz 'tiszta' hely, ahová egyébként el nem dobható 'szent' tárgyakat dobtak."[13] A tűz közvetítő volt a túlvilág felé. "A tűzgyújtás egyik legősibb rontáselhárító, tisztító eljárás, amely részben ünnepi alkalmakhoz kapcsolódik."[14] A tüzet rontó eljárásokhoz is fölhasználták, ilyenkor, mint pusztító erő jelentkezett. A tűz tisztelete úgy nyilvánult meg, mintha élő személy lenne. "Bizonyos profán dolgokat végezni - zagyvarékasi (Szolnok m.) adatok szerint például fésülködni, kotlóst ültetni - nem volt szabad a kemencepadkán, mivel a kemencében 'az Isten testje sül'... Szórványos adataink arra vonatkozóan is vannak, hogy 'a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg.'... a tűznek, tűzhelynek a halotti áldozat e másodlagos formáiban egy 'túlvilág felé közvetítő' szerepe volt."[15] A "tűztiszteletre" valló hiedelmeket a "halotti, vagy a család őseinek, a tűzhelyen, a tűzhely közelében lakó háziszellemeknek adott áldozatként, illetve ilyen áldozatok másodlagos, értelmét vesztett maradványaként kell értékelnünk."[16]

A tűzhelyről Szemadám György a következő idevonatkozókat jegyezte: "Az Istennek szentelt áldozati oltár profán megfelelőjeként is olyan szent hely, melyben az isteni lélek szimbóluma - a meleget és a fényt adó földi Nap, a tűz - ég. Éppúgy, mint az oltár, a tűzhely is a középpontra, elsősorban a családi élet középpontjára utal, emiatt a szeretet szimbóluma is...  A tűzhely, akárcsak az oltár, tekintetben is középpont, hogy rajta keresztül lehet átlépni a 'másik' világba... Miután a magyar a házát a világmindenség, illetve az ennek képmásként felfogott ember szimbólumának tekinti, a házban égő tűz számára a ház lelkével jelent egyet. A tűzhely kerek vagy szögletes formáit LÜKŐ [Gábor] transzcendens szimbólumokként magyarázza, s az égbolt, illetve az emberi világ szemebeállítását látja bennük, csakúgy, miként [V. V.] IVANOV az óind rítusok 'kerek' és 'négyszögletes' tüzében, ill. az ilyen alakú római tűzhelyekben."[17]

A tűzben, tűzhelyen lakozó háziszellemeknek építőáldozat is járt. BARTHA Elek a vásárhelyi Pusztához tartozó egykori határrészben - MÉRI István ásatására hivatkozva -   említette, hogy "Kardoskúton a feltárt Árpád-kori kétosztatú veremháznak a kemencével szemközti sarkában ásott kis gödörből egy kakas teljes csontváza került elő."[18]

E jeles évkönyv korábbi számának oldalain közöltünk adatokat hasonló építőáldozatról: "Hódmezővásárhelyen, a Tabán nevű régi városrészben, a Hajnal utcában, az 1970-es évek elején, egy véggel az utcára épült parasztházat csákánnyal bontottak el. A közfalban szorosan beépítve, edényre leltek. Benne baromfi csontjait találták... Az építőáldozati rítus szempontjából rendkívül fontos az áldozat elhelyezése. A ház, a vakolat vastagságától függően, 55-60 cm széles vert falból épült. Amikor a bontással az utca felőli szoba és a mögötte húzódó konyha közfalához értek, az edény a két helyiséget összekötő ajtó és a kemence közötti falszakaszból, vagyis a házi tűzhely közvetlen szomszédságából került elő. A kanta a falban kissé megdőlten, de a talpán helyezkedett el."[19] A készítésének meghatározása szempontjából szükséges még néhány sort idézni az edény leírásáról: "A nagyméretű, kétfülű, víztároló kanták egyike, amely egyszeri égetéssel, juhganéjos füstöléssel készült... Matt szürke."[20] Datálás ugyan nincs rajta, ugyanakkor Vásárhelyről hasonló, évszámos fekete háztartási kerámiák a 18. század utolsó harmadából, és a 19. század elejéről származtak.

A kemence közelébe helyezett áldozatról más vonatkozásban is maradt fönn példa: "A kemencepadkára vonatkozó első ismert adat 1693-ból Kecskemétről származik, amikor is ide pénzt rejtettek."[21]

"A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely - állította BARABÁS Jenő. - Itt ég a tűz, amelyet védeni, óvni kell, mert áldás és veszedelem egyaránt lehet. Szent István csak azokat mentesítette a vasárnapi istentiszteleten való részvételtől, akik otthon a tüzet őrizték. Évszázadokon keresztül vigyáztak a családok arra, hogy a házban a tűz sohasem aludjon ki. A tűzhelyen főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben."[22]

DANKÓ Imre a következőkre hívja föl a figyelmünket: "Köztudott, hogy a ház egyes részei, a berendezés bizonyos darabjai önmagukban is kifejthetik azt az eszmei tartalmat is, amit a ház szó hordoz, így többek között a családot, a családi közösséget is. Csak két ilyen példát említünk: az egyik az asztal, a másik pedig a tűzhely, a kemence. Mindkét tárgynak sajátos közösségképző és közösségkifejező funkciója van és mondhatni, hogy egyaránt kézzelfogható módon gazdagítják ház szavunk jelentését; másrészt messzemenően igazolják az ember és a ház közti érzelmi kötődések gyakoriságát, sokkrétűségét, mélységét és ezekből következően meghatározó voltát."[23]

FILEP Antal így fogalmazott: "A középmagyar háztípus elterjedés-területén, ahol gyakoriak voltak a polgárosultabb körzetekben az asztalpadkák, középpadkák, sokszor felül sík kőlappal fedett oltárokra emlékeztető, barokkosan profilált oldalfelülettel épültek."[24]   JUHÁSZ Antal az alföldi ház tűzhelyeit bemutató tanulmányában, amelyben többek között a középpadkás konyhai tűzhelyt részletezi, így fogalmazott: "Vahot Imre írja, hogy a konyha 'padkája, tűzhelye sok háznál oly idomosan van fölállítva, mint valami áldozati oltár...'"[25] Nem véletlen, hogy amikor ezt a főzőhelyet fölváltotta a takaréktűzhely, nagyon sok háznál nem verték ki, hanem hímzett terítővel, viaszkos vászonnal letakarták, formás cserépedénnyel, csokor virággal, olykor álló szentképpel díszítették, akár egy házioltárt. Ezt bizonyítja BÁLINT Sándor következő idézete is : "A konyha belső oldalán rendesen párkány futott végig, amely középen oltárszerűen ki is öblösödött. Ennek nagytűzhely volt a neve. Nyilván következik, hogy valamikor főztek is rajta, sőt kultikus szerepe is volt: a tápaiak a halotti torban az égő gyertyát nem az asztalra, hanem ide állították. Tápén manapság különben tűzhelypadka néven emlegetik, ami világosan utal újabb szerepére: konyhaasztalként használatos."[26]

 

Régészeti adatok a tűzhelyeinkről

 

FILEP Antal így fogalmazott a tűzhelyekről: "A kutatók az emberi lakhely legkorábbi állandó felszerelésének tartják, amely feltehetően egyidős az egy helyiséges lakóházzal. Később szerkezetének változásai nagymértékben befolyásolták a lakóépület fejlődését."[27] Egy helyiségből álló lakóházzal Vásárhelyen a tanyaépítés kezdetén is találkoztunk, de ezek a gazdaság gyarapodásával toldaléképületként tovább szerveződtek. FILEP Antal a neolitikumban megjelent, már letelepedett ember hajlékára gondolhatott.

2008. február és március hónapban a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészei a külterületünkön lévő Barattyos nevű határrész közelében, a 45-ös út mellet épülő kerékpárút nyomvonalában leletmenő föltárást végeztek. A talált leletekkel kapcsolatban URBÁN Péter NAGY Imre igazgatótól kért tájékoztatást, és többek között a következőket tudta meg: "Az egyik legérdekesebb lelet az a szarmata kori kemence, amelynek lapját edénytöredékekkel tették tűzállóvá."[28] A kemenceépítéshez fölhasznált cseréptöredékek alkalmazása ez esetben mintegy 1700-1800 éves múltra tekint vissza.[29] A cserép jellege annyit változott, hogy ebben a korban a Barbarikumban élő népesség tetőfedésre még nem használta, mint ahogy ez a 19. század közepétől már a mezővárosi, polgári házakon is terjedőben volt, hanem a kemencéhez a háztartási kerámia töredékeit használták föl. A szarmata kori edények többsége jól iszapolt, korongozott és égetett volt, míg a nagyobb tárolóedények durvábbak, vastag falúak, mivel ezeket fölrakással készítették.

BARABÁS Jenő fogalmazta: "A tűzhely, a tüzelőszerkezet a lakóháznak vitathatatlanul az egyik legfontosabb szerves eleme, nem berendezési tárgy, mint a bútor, hanem az építést döntően meghatározó tényező, legalábbis a régebbi korszakokban." A 15-19. századig "a tüzelőszerkezet a legfontosabb és legkarakterisztikusabb meghatározója a lakótér kialakításának; befolyásolta az alaprajz változását, az épület belső tagolását és áttételesen még több részletét is."[30] Vásárhely határában BANNER János és KOREK József kökény-dombi és kotacz-parti ásatásaiból mind a Körös-, mind a Tiszai-kultúra népének házromjai előkerültek. Ezek valóban egy helyiségből álltak, de közfalak, elválasztó térelemek nélkül, mégis, mindjárt a megjelenésük kezdetén, a belső elrendezésük alapján, a klasszikus hármas tagolásuk érzékelhető volt. A ház belső végében álltak a hombáredények, fölöttük - valószínűleg a felmenő falak tetején, a nyeregtető csatlakozásánál - a ház "agyagistenei", ahogy KALICZ Nándor az idolokat nevezte, középen a fekvőhelyek, az előtérben pedig a munkatér. A tűzhely ritkán volt a ház közepén, netán a ház belső végében, annál inkább megtalálták a földbe mélyített veremház bejárata mögött közvetlenül, ahonnan a füst a szabadba könnyen távozhatott, sőt a fejlettebb, kőrézkori változatok esetében a tűzhelyt kívül, a bejárat előtt helyezték el.

Mit tudunk magyar elődeink tűzhelyeiről? BARABÁS Jenőt idézzük, aki TÁLASI  István (1936, 1977, és 1979-1980-as), valamint FODOR István (1975 és 1983-as) tanulmányaira hivatkozva úgy fogalmazott, hogy a régészek "a magyarok 5-8. századi lakhelyén kemencés veremházakat tártak fel. Ez azért sem meglepő, mert a kemence szintén több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hazai középkori régészeti vizsgálatok elég meggyőzően igazolták, hogy a Kárpát-medence nagy részén a 14. századig a kemencés, egytüzelős házak a köznép körében általánosak voltak." Ezt követően MÉREI István 1952, 1954 és 1964-es tanulmányaira utalt, és leírta, hogy 50 településről, főleg az Alföldről kerültek elő kemencemaradványok, de "óeurópai hagyatéknak tekinthetők", és nem ázsiai vándorláskorinak.[31] BARABÁS Jenő egy másik tanulmányában arról írt, hogy "A kemencék anyaga és építésmódja eléggé változatos, fő vonásait tekintve azonban kétféle: épített és vájt. Ez utóbbiakat a veremház oldalfalába, sarkába ásták, ily módon gyakran a gödrön kívüli területre eshetett, melegének csak egy része jutott a lakásba."[32] Mint a helység melegítési módja, ez az egyik legrosszabb, gazdaságtalan eljárás volt.

A nem antropológiailag és etnikailag, hanem politikailag egységes magyarságról csak a vérszerződés után, a törzsszövetséget alkotó, összeolvadó népességet követően írhatunk.[33]  Ettől kezdve, a Kárpát-medencébe való megtelepedésünkig megtett útvonalon, az orosz és ukrán régészek által föltárt ómagyar telephelyeken talált lakóházakban zömében agyagkemencékről tudósítanak. A Kárpát-medencében MADARAS László az avar gödör- és veremházakat kutatva, a következőkről számolt be: "A lakóház egyik legjellegzetesebb, de egyben a leginkább problematikus része a tüzelőberendezés. Ez az az újítás (ti. a házon belüli tüzelőberendezés megléte), mely a 'keleti típusú' házat egyértelműen elhatárolja a 'germán háztól'."[34]  Ezt követően MESTERHÁZY Károly 1983-as tanulmányára hivatkozva, a hegyes vidékek kőből épített kemencéit is említi, és így idézi kollégáját: "csak később tűnik fel a kő és az agyag együttes használata, vagy a főleg agyagból készült kemence. Ezt a fejlődést támogatják a VII-IX. századi telepeken talált kemencék, melyek az avar vagy a szláv lakossághoz tartoztak."[35] BARABÁS Jenő szerint "Feltehető, hogy az Árpád-kori házak a Kárpát-medencében döntően egytüzelős kemencés építmények voltak mind a síksági, mind a hegyes-dombos területeken."[36]

A középkori magyar házakban talált tüzelőberendezésekről igen jelentős anyag áll rendelkezésünkre. Ezekre az említés szintjén az egyes tűzhelyek ismertetésénél visszatérünk. Itt PÁLÓCZI HORVÁTH András egyik tanulmányára hivatkozunk, amelyben a középkori Szentkirályon,[37] a 4/a jelzésű, négyhelyiséges lakóházról így írt: "A tüzelőberendezés a konyha hátsó falából kiugró kerek külső kemencéből, a szobában álló és kívülről fűthető szemeskályhából és egy kerek, nyílt tűzhelyből állott."[38]

 

A kályha, szemeskályha

 

Az alcímben jelzett magyar tüzelőberendezéseket a néprajztudomány a középmagyar háztípusnál is említi, ezen belül FILEP Antal leírta, hogy az "alföldi háztípus: a kelet-európai lakókamrás háztípus és a közép-európai kályhás fűtésű háztípus sajátos, helyi, belső fejlődésű változata... Alapjában véve szoba-konyha-kamra, vagy szoba-konyha-szoba kapcsolású, soros alaprajzzal épített külső fűtésű kályhás vagy kemencés megoldás jellemzi."[39]

FILEP Antal többek között a következőket fogalmazta meg a kályháról: "Szobai, zárt tűzterű fűtőberendezés. A hagyományos cserépelemekből rakott kályhákat a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették. A kályha teste a szobában volt, a száját a konyha-szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték."[40]

A külső tüzelésű, hypocaustumos lakóházfűtés Észak-Itáliában és Dél-Németországban bontakozott ki. Magyarországon a 13-14. században a királyok, nemesek lakóhelyein és a kolostorokban használták. "A 15. sz. utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést. Erre engednek következtetni a 16. sz. folyamán elpusztult településeink szórványleletei..."[41] Vizsgáljuk, mi váltotta ki ezt a fejlődést? "A hazai paraszti anyagi műveltség számos elemével együtt a kályhafűtésű szobák alkalmazása is a szűkebb és tágabb környezetünkben forradalmi jelentőségű változásokat jelez, ami mögött az agrár-árutermelés belső fejlődésünket meggyorsító, fellendítő hatása mutatkozott meg."[42]

A kályhákat nem a házépítő ember készítette, hanem iparosok. "A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek rakták, állították fel. A kályhaszemek a kályha felületét lényegesen megnövelték, gyorsították a hőkicserélődést, a falazáskor alkalmazott meglehetősen vastag sározás viszont jó hőtároló közegként szolgált."[43]  BARABÁS Jenő írta: "Úgy tekinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát."[44] Végezetül megtudjuk, hogy "a 18-19. sz. fordulóját megelőzően vagy ezt követően áttértek a boglyakemencék építésére. Erre utal az a tény, hogy az 1850-es években Kecskeméten a legidősebb nemzedék még emlékezett a szemes kályhák használatára, ill. olyan hagyományosan boglyakemencét használó megye, mint Csongrád a 19. sz. elején még az árlimitációban többféle csempetípussal s a kályharakással is részletesen foglalkozott."[45]

A vásárhelyi tanyavilágra vonatkozóan sem a kályhákra utaló levéltári adatokat, sem helyszíni gyűjtő utjainkon egyetlen meglévő, vagy hallomásból ismert szemeskályhát sem találtunk. Kizártnak tartjuk, hogy kutatási területünkön a török hódoltságot követően, a 18. század második felétől rohamosan meginduló szállásépítkezés során, a jobbágyok a polgárfejlődés részének tekinthető kandallókat vagy szemeskályhákat építettek volna, hiszen számukra a szűkös főző- és sütőterük elégtelennek bizonyultak. Nálunk a vidék fában szegény, a boglyakemencében viszont minden éghetőt hasznosíthattak, ezért az újkorban inkább ezt építették.

A 16-17. században a vásárhelyi nagyhatárban települt 15 falu elpusztult. A ma is tanyás területünkhöz tartozó Csomorkány egykori mezőváros lakótérségéből, a még most is álló romtemplom környékéről, az 1960-as évek elejéről, Herczeg Mihály ny. levéltárigazgató, a szántásból szórványleletként előkerült több, cserépből korongozott, mázatlan kályhaszemet talált. Ezek nagyon hasonlítottak a Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötetének 12. oldalán bemutatott, a Bács-Bodrog megyei Juliska-házán talált kör alaprajzú, alul csonkakúpszerűen összeszűkülő ivópohár formájára.

A hódoltsági pusztítást átélt környező lakosság behúzódott a Hód-tó partján álló, és ezért lélekszámban egyelőre még gyarapodó, összeépült Hód és Vásárhely mezővárosba. Az utóbbi belterületén, az 1950-es években megindult városépítkezés során, a Szent Antal-Mária Valéria-Szegfű és Andrássy utca által határolt részen, 17. századi település maradványai között szinte ép, rozettás betétdíszítéssel ellátott szemeskályha cserépszemeket találtak (1-5. kép, és az /a. változatuk oldalnézetből).[46] Elkeskenyedő, a tűztérbe érő végükön jól látszik a korom fekete sávja.

 

 

  

                                1. kép                                         1/a. kép

 

    

                             2. kép                                         2/a. kép

 

     

                                  3. kép                                   3/a. kép

 

 

                                 4. kép                                       4/a. kép

 

          

 

                                   5. kép                                          5/a. kép

 

Ugyancsak ehhez a lakóterülethez tartozó építkezés során, 2007. július, augusztus havában újabb leletmentésre került sor. A 30-as objektum vert falú házrészében, amely a mai járószint alatt másfél méter mélyen feküdt, gabonás vermekkel a közelében, kupa és körte alakúnak nevezett kályhaszem-töredékekre, és a kályha tetejét összefogó, íves vasabroncs darabjára leltek (6. és 6/a. kép).[47]

 

 

    

 

                   6. kép                                                         6/a. kép

 

 

 

 

A területről nagyon sok, kimondottan balkáni török jellegű formát mutató és ornamentikával díszített, színes mázas, vagy mázatlan, tehát vászonedény-darab, valamint pipatöredék került elő. A régészek kormeghatározását segítette az itt talált évszámos pénzlelet: 2 db. kisezüst I. Lipót (1657-1705 uralkodása) idejéből. A krajcárokat 1677-1686 között verték; és III. Zsigmond (1587-1632 uralkodása) idejéből származó garas, amelyet 1622-ben vertek.[48] Ezek a leletek egyértelművé tették, hogy Vásárhely mezőváros belterületén a török alatt, a 17. században ismert és elterjedt volt a szemeskályhával való fűtés. Ekkorra a középkori szállásrendszert a török teljesen elpusztította. SABJÁN Tibor a bögreszemes és csempés kályhák visszaszorulását így magyarázta: "A török hódoltság idején a népesség és a településhálózat jelentős része elpusztul, vele együtt visszafejlődik a kályhacsempéket gyártó fazekasipar is.

Az általános elszegényedés nem kedvez a kályhacsempék alkalmazásának, ezért a tüzelők fejlődési iránya a kályhaszemek elhagyásával formálódik, megtartva a kívülről fűthetőség vívmányait."[49]

A kályha, később a kívül főtős kemence megjelenése lehetővé tette, hogy kialakulhatott a meleg tisztaszoba. "A kemence, a tűzhely és a szobai kályhák egy térből fűtése a belső szervezettség példája."[50]

 

Füstöskonyha

 

A parasztház átalakulása társadalmi és gazdasági folyamat, amely az olyan földrajzilag elzárt vidéken, mint Hódmezővásárhely mezőváros volt a feudalizmus utolsó másfél évszázadában - a folyamszabályozás és a belvizek levezetése előtt -, lassú változás volt, különösen a tanyás határrészekben, és csak a 19. sz. végén gyorsult föl. A 18. sz.-ban, 1743-tól, a Puszta elkülönözésétől kezdve, a szállásokon a füstöskonyha meglétére utaltak a leírások. Helyszíni kutatómunkával már nyomát sem találtuk. Ezt a helyiséget FILEP Antal így jellemezte: "Kémény nélkül épített főző- és fűtőhelyiség, amelyből a füst csak az ajtón vagy a falba vágott füstlyukon távozik... Magába foglalta a lakóház sütőkemencéjét, amelyet szárításra, főzésre is használhattak, de helyt adott az ételkészítés, vízmelegítés nyílt tűzhelyeinek is. A füstöskonyhába nyílott(ak) a szomszédos lakószoba vagy lakószobák külső fűtésű kályháinak tüzelőnyílásai, szájai... A levéltári forrásokból világosan kiderül, hogy a 18. sz.-ban még az alföldi területeken sem volt ritka a füstöskonyha."[51]

 

A házon belüli, kívül fűtős kemence

 

Tanulmányunkban a vásárhelyi tanyavilág három kemencetípusát:

1. az épületen belüli, kívül fűtőst,

2. a belül főtős, de kívül, féltető alatt állót, és

3. az épülethez nem kötött, az udvaron, szabadban állót vizsgáljuk.

Ezeknek a kemencetípusoknak, mint már eddig is érzékelhettük, könyvtárnyi irodalma van, amelyet itt legföljebb érinteni lehet. SABJÁN Tibor, FILEP Antal, BARABÁS Jenő általános, Szeged környékéről BÁLINT Sándor, JUHÁSZ Antal, a Duna-Tisza közéről SZTRINKÓ István, Hódmezővásárhely vonatkozásában KISS Lajos, NAGY Gyula vagy SZENTI Tibor már publikált anyagát megannyi jeles szerző tanulmánya bővíti és egészíti ki.

A török hódoltság után a Kisalföldön is végbement a boglyakemencék hódítása, bár ott a gazdagabbak még mindig a kályhákat részesítették előnyben.[52] "Nem volt jellemző ez a különbség az Alföld építkezésére, ahol a boglyakemencét egyaránt, lényeges eltérések nélkül használta a mezővárosi polgár, a falusi zsellér vagy a tanyasi gazda" - fogalmazta SABJÁN Tibor.[53] Gyűjtési területéről SZTRINKÓ István a következő adatot közölte: "Már az 1699-es Pentz-féle összeírás említi Kiskunhalasról: 'Van itt egy császári élelmezési raktár is, melyet húsz agyagból készült sütőkemencével az utóbbi háború alatt állítottak fel.'"[54]

A következőkre kell fölhívnunk a figyelmet: azt a korábbi tanulmányainkban is említett megállapításunkat, hogy Hódmezővásárhelyen az építkezésben megjelent változások előbb a városban jelentkeztek, és az átvételüket a tanyai építkezés egy-, másfél évtizedes késéssel követte, az a tény is megerősíti, hogy a török hódoltság alatt a vidék, de a 17. sz. végén még a mezőváros is mintegy nyolc évre teljesen kiüresedett, és az újratelepülés a 18. sz.-ban történt. A tanyásodás csak az 1743-ban bekövetkezett legelőelkülönözés után indult el, földesúri ellenőrzés alatt. Itt tehát szó sem lehetett "genetikai" kontinuitásról és fejlődésről, amely más, jobb történelmi sorsú, átélt lakossággal rendelkező vidékeken szinte a honfoglalástól, ill. a magyar középkortól kezdve folyamatosan végigkövethető, mivel a megtelepedés és helyben lakás folyamatos volt. A vásárhelyi hagyományos tanyai építkezés fejlődését a feudalizmus utolsó másfélszáz évében a helyi tanács és a gróf Károlyi földesúri család mérnöke, 1850 után a városi tanács, mint szakhatóság szabályozta.

A kemence antropomorf. Nem véletlen, hogy a Duna-Tisza közi lakóházakban és a Vajdaságban, banyakemencének[55] is nevezik. VARGHA László szerint Jánoshalmán a két egymásra rakott, csonkakúpból álló kemencetestet a helybeliek kisasszonyderekú kemencének említik.[56] Ha nem is genetikus leszármazottja, de szellemi utóda az alföldi terebélyes testű neolitikus női idoloknak. A nő, az anya meleg szeretete tartja össze a családot, ahogy az egykori kemence melege is maga köré vonzotta a házban élő embereket. A kemence tüze, mint olvashattuk, szintén az élet rituális, szent tulajdonságai közé tartoznak. Az edény alakú idolokban gyakran találtak elszenesedett gabonaszemeket, amelyeket nyilvánvalóan a termékenységáldás alkalmából, a megtestesítő női agyagisten szellemének megajándékozására, áldozatként helyeztek el benne.

Évszázadokon keresztül kialakult a kemence egyes részeinek emberi testrészekkel történő megnevezése, amely újabb bizonyítéka, hogy benne "ősanyát" tiszteltek. A kemencének van szája, torka. KISS Lajos jegyezte: "A kemence vázával egy időben lett általános a párkány, mely nem más, mint a torok meghosszabítása kifelé"[57]; továbbá teste, oldala, hasa, háta, lába, feneke, válla, nyaka. Barabás Jenő a szomszédos orosházi kemencéről írta, hogy a kemencetestnek "Felül az abroncs nyomán kissé kiszélesülő pereme a prém és a válla. A szájat a kemence testével összekötő rész a nyaka."[58]

SABJÁN Tibor a Duna-Tisza közének kemencéiről így fogalmazott: "Az említett területen két összetett kemenceforma figyelhető meg, melyek között sok hasonlóság van. Az egyik típus szögletes, a másik kerek alaprajzú. Alsó részük meredekebb falú, míg az erre támaszkodó felső rész erősen szűkülő, kúposodó. A két rész között keskeny váll hózódik, amely csak a kemence külső felületét töri meg, a falak belsején ez a kiugrás nem látható. A kemencék tetejét egy szélesedő kalapszerű dísz zárja, aljukat falazott padka vagy fából készült pad veszi körül."

Sükösdön a kemence részeinek elnevezése: "a felső díszt kupaknak, kupolának, búbnak, ritkábban kalapnak hívták, a kemence közepén húzódott a váll, majd legalul a padka."[59]  A kuckó az anya öle, ahol gyerek, öreg, macska aludni szokott, de a kenyértészta is gyakran itt kelt; továbbá a vajdasági Temerinben búbja = feje, kontya = búbja, a torockói füles kemencének füle van. Jellemző, hogy Hódmezővásárhelyen az emberi füllel hozták kapcsolatba a fűtőanyagot rosszul hasznosító kemencét: "Az olyan kemencére, mely sok tűzrevalót fogyaszt, és se nem süt, se nem melegít, azt mondják: süket kemence."[60] SABJÁN Tibor közismert sikerkönyvében[61] több oldalon lévő rajzokkal mutatja be a kemencefejet, egyiken éppen egy hódmezővásárhelyit. Ő ezt kupolának nevezi, amelyet tanyai gyűjtésünk során sohasem hallottunk, de nincs okunk kételkedni, hiszen a városi polgárság esetében ez teljesen természetes lehetett.

A vásárhelyi kemence fejének kialakulásához mutatunk be egy, a Klauzál utcában, az 1960-as évek második felében lebontatott,[62] feudalizmus kori zsellérházban épült, a lakószobában álló, külső tüzelésű kemencét. 1808 júliusában a Susán nevű városrész leégett, ezt követően lassan épült újjá. A zsellérház és kemencéjének építése 1808 és 1848 közé datálható. A felvételen jól érzékelhető, hogy a kemencetest tetejére, az első kiszélesedő prém fölé még folyamatosan csökkenő átmérővel, újabb három csonkakúp jellegű toldalékrészt építettek, amelyből kialakult egy olyan "fejrész", amelyet sehol máshol nem találtunk (7. kép). A kemencepadkán, a konyhafallal érintkező részen szintén megfigyelhető még egy különös építési elem, amelynek szintén nem találtunk párját. A fotón jól megfigyelhető, amint sárból egy külső, "nyitott zsebet" tapasztottak a padkára, ez volt a masinatartó (8. kép). Arra szolgált, hogy a tűzgyújtáshoz akkor még gyakran alkalmazott taplót, később a még kezdetleges kénes és foszforos tartalmú gyufát szárazon tartsa.

 

    

 

                                 7. kép                                                8. kép

 

Országosan elterjedt a kemence szóhasználatában a boglya, búbos, banya, ezek a vásárhelyi tanyavilágban is ismertek voltak, valamint itt találkoztunk még a jelzőnélküli kemönce szóval, a makói úti Rátz-tanyában pogácsa alakú kemencével,[63] továbbá a tejesköcsög,[64] vászonfazék,[65] vagy vizeskanta alakjához való hasonlítással is. Arra vonatkozóan, hogy ezek mennyire találóak, figyeljük meg az alábbi két képet a boglyákról és a további hármat a vásárhelyi tanyai konyha említett cserépedényeiről.

 

9. kép. A kopáncsi tanyarészen, a tanyatelek szántóval érintkező, kerítetlen, külső udvarán kazlak és két kúpalakú boglya sorakozik.

 

 

10. kép. Kúp és csonkakúp formájú szénaboglyák a soltpaléi határrészben.

 

                                             

 

11. kép. Mázas                       12. kép. Vászonfazék.          13. kép. Vásárhely Újváros

        tejesköcsög                                                                              részén készült leveles

                                                                                                          díszítésű vizes kanta.[66]

 

"1890 óta csinálnak magas, körte alakú kemencét. Ez az igazi boglyakemence" - írta KISS Lajos[67]. Egy másik érdekes elnevezésről is hírt adott: "A csonkakúp alakú, egyenes oldalú kemencét 'virágcserép alakú boglyakemencének' hívták."[68] A pogácsa alakú kemencéhez hasonló, ritka kemence-elnevezésről írt GILYÉN Nándor a felső-tiszavidéki Szabolcs-Szatmár megye beregi és szatmári részéről, amelyet "harangalakú boglyakemencének" nevezett. Fölé sütőházat építettek, és gyakran kéménye sem volt.[69] SABJÁN Tibor a kemence nevei között említett még "tojáskemencét, kórókemencét és cserépkemencét."[70]

BÁLINT Sándortól összefoglaló jellegű tanulmányrészt idézünk a Szeged nagytáji gyűjtéséből: "A népi önellátás készségét és formavilágát idézi a parasztkemönce, banyakemönce, boglyakemönce, másként baglyakemönce, búboskemönce, röviden banya, búbos elnevezés. Anyagára utal a sárkemönce, továbbá a tutajkemönce megkülönböztető név. Ez utóbbinak váza egymás mellé kis távolságban, függőlegesen állított, gyékényből kötött kis csomókból, régi néven tutajokból állott."[71]

HARKAI Imre a temerini kemencéről szólva, a hódmezővásárhelyi agyagcsukákhoz hasonló kemencetest építéséről írt: "körvázat készítenek, amely mellé sárral kevert szalmából vikliket (máshol csíkoknak hívják) raknak, és ezeket a palacsintaszerű, fa nélküli vikliket szorosan a váz mellé helyezik. Így készül a kör alaprajzú kemence, amelyet sárkemencének neveztek."[72] A sárkemencéket kiszorították a rakott kemencék. "Ezek könnyebben építhetők és esztétikailag is szebbek, kerek formájú elődeiknél. Ez a legtovább fennmaradt kemencefajta zömmel padka nélkül készült."[73] Alja döngölt föld. A kemence alját téglából, vályogból fedték, alatta cserép és homok volt. Az oldalát élére állított vályogból rakták föl, pelvás sárba helyezve, majd a falakat betapasztották. Erre került a kemence válla, amelyen a búb ült. Ez az antropomorf fej. "Innen ered a másik elnevezés: búboskemence. Az oldalfalakra fából csonkagúla alakú rámát helyeztek, ezt kupolának is ismerték. Törött cserepekből állítgatva sárba rakták. Rajta a búb sárból és szalmából kevert vikliből is készülhetett, vagy csak sárból. A kemence búbját kontynak is nevezték. Készülhetett még tégla-, vályog- vagy cseréptörmelékből, pelyvás sárba. A kemence havi száradása után teszik rá a búbot."[74]

SZTRINKÓ István a vásárhelyi agyagcsukák, vagy a temerini vikliknek megfelelő gömölyéből készült kemenceoldalfalakat írt le. "A kemenceépítésnél megfigyelhettünk egy sajátos munkaszervezeti formát. A visszaemlékezések szerint a gömölyéből készült kemencék sárhurkáját mindig az asszonyoknak kellett meggyúrni. Az ezermester ezt nem vállalta..."[75] Az agyagból való kis formátumú építmények esetében találkoztunk egy fontos, nemek közötti munkamegoszlásból eredő, az idézetben leírt hasonlósággal. A vásárhelyi Pusztán a kerekólak építkezésénél ismertük meg, hogy a vályogból, téglából rakott, nagyméretű építményeket mindig a férfiak rakták. Az egy nyári, a kúpos formájú kemencékre emlékeztető formájút - amilyet SZTRINKÓ idézett tanulmányában a 459. oldalon lévő 26. képen bemutatott - mindig az asszonyok csinálták, sátorszerűen a földre állított léc, vessző, csutka, napraforgószárból képzett váz külső betapasztásával.[76] K. Csilléry Klára ezt a formát a finnugor eredetű kontyos pásztorkunyhók építéséből eredezteti.[77] Elgondolkodtatók az összefüggések: nemcsak a kunyhó, hanem az ól is hajlék, a kemence a tűz és a tüzet megszemélyesítő lény meleget adó teste szintén. Pásztorkunyhót, kerekólat és kemencét hasonló vázépítkezés jellemez. A sárral való foglalkozás a két utóbbi építésénél a nők dolga volt.

 

*

Tekintsük át, milyen fontosabb megállapításokat írtak a kemencékről.

 

GYÖRFFY Istvánt idézzük: "A parasztház legfontosabb szerve a tüzelőhely. Fokozott mértékben áll ez a kezdetleges állapotra, az egysejtű hajlékra, melynek egyetlen tüzelője mindazt a feladatot kénytelen magára vállalni, ami a többi helyiségre való osztódás elkövetkeztével a többi tüzelőhelynek jut... Aszerint, hogy a tűz a szabadon, vagy burokkal körülfogott helyen ég, tüzelőhelyeink általában nyíltak, vagy zártak, vagyis tűzhelyek, vagy kemencék."[78] A "középmagyar vagy alföldi háztípust" így jellemezte: "tűzhelyes helyisége nem füstös, mert primitív szerkezetű kéménye van, miáltal az eredeti főhelyiség megkisebbedett és egy közfal beiktatása által két részre, konyhára és pitarra vált szét. A kemence mindig bent a szobában van, ennek szája a konyhába szolgál. Ez előtt tüzelő padka van, melynek végein a katlan, melyen főznek...  Tüzelő padkák vannak a konyha közepén is. Ez néhol kemence. A kemencék ma sárból készülnek. Ezek esetleg a régi bögrekemencék maradványai."[79]

BARABÁS Jenő az osztott tüzelőberendezéseknél, a kívül fűtős tüzelőépítményeknél írta, hogy az egyik helyiségben a tüzet táplálták, a másikban a falon túl fűtöttek. Ez lett a szoba. "A közrendűek körében ez a folyamat a 15-16. században kezdődött."[80] Itt fontos kitérőt kell tennünk. Már eddig is világossá vált, hogy a kemence alapvetően megváltoztatta a ház beosztását és használatát. A vele kapcsolatos szakirodalomban vannak különös terminológiai keveredések, amelyeket inkább nyelvünk jelentésváltozásainak könyvelünk el. PÁLL István Szabolcs megyei gyűjtésterületét  "A nyílt- és zárttüzelős terület érintkezési zónájának..." nevezte. Írja, hogy a szobában ismert volt a kandalló, amelyet főzésre és fűtésre is használtak.[81] Nem egy szabolcsi szobában, házban volt kandalló és boglyakemence is. "a kályha név 'kemence' értelemben való használata" is ismert.[82]

"Az egész magyar nyelvterületen ismert konyha szavunk 1206-ban helynévként bukkant fel cuhna alakban. A szó ókori, latin eredetű" - fogalmazta FILEP Antal.[83] A konyhát füstháznak is nevezték.  A konyha és a tűzhely jelentése gyakran megegyezett. Archaikus, középkori kifejezések egyezéséről lehet szó, amelyet a viszonylag elzárt terület lassú fejlődése során a nyelv megőrzött, és nem változtatott rajta. "A konyha az itt tárgyalt funkciója szerint a szabadkémény alatt elhelyezkedő nyílt tűzhelyet jelölte."[84] BÁLINT Sándor a középkori egyosztatú házról a következőket írta:  "ez az archaikus, egyetlen sejtből álló házforma az ásatások tanúsága szerint is a középkor utolsó századaiban megoszlik, egy födél alatt két részre tagolódik: a most már szoba néven is emlegetett lakó, és a konyha szóval illetett főző, fűtő helyiségre." Ugyancsak ő fogalmazta: "itt a konyhaajtó, régiek ajkán pitarajtó..."[85] Fölmerül a kérdés, hogy akkor ezen az ajtón belépő hová jut előbb? A konyhába, vagy a pitvarba? A tüzelőhelyek által foglalt helyiség, a nagygerenda elválasztó szerepétől függetlenül egységesen hol konyha, hol pitar nevet kapta a néptől? Néhány oldallal odébb a konyhaküszöbről és a pitvarküszöbről írt,[86] holott tudjuk, hogy a nagygerenda által elválasztott tér között a földön sohasem volt küszöb. Ez ismét az egységes név használatát tükrözi: vagy konyha, vagy pitvar az egész helyiség. Újabb két oldallal arrébb így fogalmazott: "Elől volt tehát a már említett pitar, hátul pedig a szabadkémény alatt a kéményalja, a voltaképpeni konyha."[87]

Hasonlóan vélekedett Nagy Gyula is. Az orosházi konyháról ezt írta: "A szabadkéményes konyhát a nagygerenda ketté osztotta: a kéményajjára és pitvarra." Hódmezővásárhelyen a konyhai bejáró és a nagygerenda közti első helyiségrészt zömében konyhának, a belső, nyitott kéménnyel bíró füstös, később kaminnal zárt részét pitvarnak, vagy pitarnak mondták. JUHÁSZ Antal szerint: a konyha - a szelemengerendától befelé, a tűzhelyek tere, pitvar a gerenda és a bejárat közötti rész.[88] Petőfi Sándor közismert, minden valószínűség szerint kiskunsági élményt földolgozó versében azt írta, hogy "Befordultam a konyhába, / Rágyújtottam a pipámra..." A konyhában a nagygerenda lefogta a fölfelé szálló, meleg füstöt. Hihetőbb, hogy a költő a gerendán túli pitvarba léphetett, ahol a füst gyorsan, szabadon távozhatott. Ezek a példák jelzik a terminológia különbözőségét. FILEP Antal a kérdéskört így foglalta össze: "A külső fűtésű, kályhás, tiszta levegőjű lakószoba elterjedésével vált népszerűvé a külön főző, sütő (de egyben fűtő funkciókat is ellátó) helyiség. A Dunántúl DNy-i, középső és Ny-i körzeteit nem számítva, a konyha egyben a lakások előteréül is szolgált. Részben ez az oka annak, hogy nem jelölték külön szóval, pitarnak, pitvarnak nevezték vagy tüzes ház, szenesház szinonim megnevezését használták. Nem véletlen, hogy éppen a központi területeken, ill. szomszédságában volt használatos a konyha értelemben. Konyha szavunk használata azonban folyamatosan terjedőben volt, mivel részben a középmagyar háztípus kiterjedése a szomszédos házvidékeken is a külön főző-, sütőhelyiségek építéséhez vezetett, részben pedig a hagyományos középmagyar háztípus szerint épített lakóházak korszerűsítésénél kialakított ún. főző-, sütőhelyiségeket is konyhaként jelölték újabban, ha korábban más megnevezése is élt volna."[89]

*

 Visszatérve a kemencékre, ismét FILEP Antalt idézzük: "A kemence fejlődését, használatát a 15. sz.-tól paraszti közösségeinkben is egyre fokozottabban befolyásolták a különféle kályhák és kandallótípusok. Kemence szavunk valószínűleg honfoglalás előtti keleti szláv eredetű jövevényszó." A kamen = kő szó származéka, és a 14. sz. végén tűnik föl.[90] 

FILEP Antal a középmagyar háztípus megjelenését a 15. sz. második felére teszi, mivel a 16. sz.-ban elpusztult falvak területén végzett ásatások során ezek már előkerültek. A jobb módú parasztok építették. Nálunk elsősorban a boglya alakú kemencék terjedtek el. Ezek külső fűtésűek voltak.[91]

FILEP Antal a konyhai sütőkemencéről írta: "a késő középkortól kezdve feltételezhető a konyhai, pitvarbeli, kéményaljabeli sütőkemence. Ugyanis a szemeskályha belvilága kicsiny volt, alkalmi ételfőzésre, sütésre még szolgálhatott, de kenyeret sütni már nem lehetett benne."[92] A 16. századi ásatások során már találtak "boltozatos, kerek, elliptikus alapterületű konyhai sütőkemencéket, amelyeket a konyhahelyiség hátsó falába vágva a szabadba kinyúlva építettek... A kezdetlegesebb kivitel esetén, a konyha földjén vagy alacsonyabb, magasabb padkán épült a sütőkemence, de téglából, vályogból, nyerstéglából, vagy úgy, hogy favázra vert sárboltozatát nem burkolták körül. Az ilyen kemencék csonka gúla, csonka kúp, félgömb alakúak voltak. "[93]

A szerző a boglyakemencéről többek között így írt: "a 18. sz.-i Alföldet érintő kamarai-kincstári telepítések lakóháztervei között már megtalálhatók kiforrott formái."[94]  Elkészítéséről rövid összefoglalót adott: "A külső fűtésű kályhák analógiájára sárból, cseréptörmelékből különféle formájú, nagy tűzterű kemencéket alakítottak ki. A külső fűtésű szobai kemencék így lehetővé tették a tiszta levegőjű, füsttelen lakószobák építését, karbantartását... [Típusai közül] A legismertebb külső fűtésű szobai kemence az Alföld-szerte általánossá vált boglyakemence. Ennek legarchaikusabb változatai agyaglemezekből készültek, a fazekasok spiráltechnikai eljárását követve. Fejlettebb változatait csonka gúla, csonka kúp alakban, növényi anyagokból készített vázra építették, pl. sárból, esetleg cseréptörmelékből."[95]

Miért terjedhetett el a kívül fűtős kemence? A földes padlójú és földből készült (vert falú, vályogfalú, csömpölyegből való) házaknál a kemence szárított, a nedvességet visszatartotta. Ez alatt nem kiszárítást kell érteni, hanem kellemes temperáltságot, mert a szükséges páratartalmat biztosította. A kemence belső terjedelme a sütést, főzést lehetővé tette. Ezen túl házi fertőtlenítésre és gyógykezelésre is szolgált. Deszkából méretre készült paddal, vagy a korszak és vagyonosodás előrehaladásával sár-, vályog- és téglapadkával vették körül. BARABÁS Jenő szerint, 1693-ból Kecskemétről származik az első kemencepadka adatunk.[96] 1853-ban Kecskeméten egy szobabelsőt már "azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szere a 10. századból is jól ismert."[97] FILEP Antalt idézzük: "Polgárosultabb vidékeken, polgáribb életmódú rétegeknél, értelmiségi lakásokban a 19. sz. második felében pedig általában padka nélküli kemencéket építettek a lakóházakban. A 19. sz. utolsó harmadáig ugyanis a paraszti rétegen kívül Alföld-szerte a polgári, értelmiségi, kisnemesi otthonokban, sőt középületekben, hivatali helyiségekben általános volt a külső fűtésű szobai kemencék, boglyakemencék használata."

TRIPOLSKY Géza a vajdasági kemencéket ismertetve, így fogalmazott: "A régebbi kemencék tűztere a föld szintjén volt. Az újabbaknál a tűztér felemelkedik, és meghonosodik a padkák alkalmazása."[98] Neves elődünk, KISS Lajos a hódmezővásárhelyi kemencékről polemizálva, visszaszorulásukról írt. Ezt szociális, politikai gondokkal magyarázta. Teljesen egyet értünk SABJÁN Tibor cáfolatával, miszerint KISS Lajosnak a lakószobában elhelyezett "kemencehátrányáról" írt fejtegetése nem valós: "Bizonyos történeti távolságból ma már tisztán látjuk, hogy a korszak agrárszegénységének nyomorúságos lakáskultúrájáért, az elemi higiéniát is nélkülöző szokásokért, a szellőzetlen dohos és nedves parasztszobákért nem a kívülfűtős kemencék a 'felelősek'."[99] A második világháború után "a tanyákon még épültek nem kis számban külső fűtésű szobai kemencék, főleg az Alföldön."[100] Ez is bizonyító hitelű.

Ez utóbbi megjegyzéssel FILEP Antal ismert szentesi és vásárhelyi kötődése alapján, az itt szerzett tapasztalata is érvényesült. A szemeskályha és a kemence utóéletéhez tartozik, hogy Hódmezővásárhelyen az utóbbi másfél évtizedben mindkettő újra terjed. Ezek kivétel nélkül a nosztalgikus értelmiséghez és tehetős vállalkozók hobbitanyáihoz kötődnek. A mártélyi műtermes tanyán lakó Szalay Ferenc festőművész még az 1990-es évek elején konyhájában onnan, tehát belől fűthető szemeskályhát rakatott. Őt követte a Mártély község külterületén álló tanyájában, majd a belterületén lévő műtermes házában építtetett, hasonló típusú szemeskályhával CSETE György Ybl-, Kossuth- és Príma Primisszima díjas építész.

A vásárhelyi Kertváros-részben lakó TÖRÖK Ferenc népi fazekas megélhetési gondokkal küzdve, áttért a maga tervezte, beépített és hordozható változatban, mázas cseréppel készülő szemeskályha gyártására, amely a polgárság körében egyre népszerűbb. A 14-17. képen látható kályhaszem-készítés és végtermék nagyon hasonlít az ILON Gábor-SABJÁN Tibor szerzőpáros által bemutatott 15. századi anyagban, a X. tábla A-B/1 ábrájához, holott TÖRÖK Ferenc nem ismerte e közleményt. Olyan általános formáról van szó, amelyik félévezrede ismert és itt van velünk. Ismét készülnek - a hobbitanyák mellett - kívül fűtős boglyakemencék, és partik kedvelt sütőhelyének udvari külső kemencék féltető alatt. A kemencéket ehhez értő kőművesek, de TÖRÖK Ferenc fazekas is elsajátította és készíti. Ez adja meg népi kézműves hitelét.

 

        

 

             14. kép                                         15. kép                                16. kép

                

 

                  17. kép                                                           18. kép

 

A 14. képen a kályhaszem korongozásának befejező része látható. Alul már ott van az a vörösfenyőből készült faráma, amelyre a 15. képen ráigazítja a kályhaszemet, és négy sarkába bedolgozza az agyaggolyókat, amelyek az égetésnél a sarkok szétnyílását meggátolja, és a végső formát megadja. A 16. képen a kiégetett kályhaszem látható hátulról. A 17. képen a mester egy elkészült, beépített szemeskályhája. A 18. képen egy hagyományos módon, téglából épített, udvari kemence látható, széles kaminkéménnyel, faoszlopokon nyugvó, kör alakú léctetőzettel. A búboskemence száját fém kaminajtó zárja, alatta kis pörnyelyuk, fölötte a füstölő ajtaja látható.

*

Alábbi fölvételeinken bemutatjuk a vásárhelyi tanyákon talált kemencepadkákat. Le kell szögeznünk, hogy a külterületen nem volt jellemző a padka nélküli kemenceépítés. Ahol a kemencéknél nem találtunk padkát, ott a 20. sz. derekán lebontották. Erről árulkodik a 19. képen látható mártélyi Szita Gaál-tanyán talált szobai kívül fűtős, évszázad során többször átépített kemence is. Az történt, hogy az eredeti diagonális belső elrendezést fölváltotta a páros polgári ággyal megváltoztatott szobarend, és a keresztirányban párhuzamosan elhelyezett két ágy igényelte a kemence és a konyha felőli ágy közötti távolságot. Mint látható, a modernizálás azzal is előrébb jutott, hogy az így teljes magasságában látható kemencét ugyanazzal a sablonmintával díszítették, mint a szobafalat. A padka eltávolításáról árulkodik az is, hogy az ülőalkalmatosság magasságának megfelelően, a kemence lábazata befelé szűkült, hogy az ott ülők csizmája, bakancsa ne rúgja le a meszelést és a tapasztást.

A 20. képen a mártélyi Szita Gaál-tanyán lévő szobai kemence konyhafal felőli "vállát" láthatjuk, amelyet Vásárhelyen gyakran neveztek kispadkának, ritkábban kiskuckónak is. Ezen száradó kovászélesztőt, nedvességtől védett konyhasót és tört paprikát, dohányt, gyufát stb. tartottak. Mint azt később olvasni fogjuk, Vásárhelyen a padkának rendkívül fontos társadalmi szerepe volt. Bizonyítja ezt a 21. képen látható mártélyi nyárikonyha kemencéje is. Nem valószínű, hogy az időszakos használata miatt itt sokat üldögéltek volna, mégis megépítették. Valószínűsítjük, hogy éppen a szezonális igénybevétele miatt, padkát építettek még a 22. képen látható kopáncsi tanyaház bejárata mellett is, ahová jó időben kiülhettek az öregek nézelődni, beszélgetni.

BÁLINT Sándor fogalmazta: "A konyhatűzhely mellett alig volt valami a régi parasztotthonban jelentősebb, mint a kemence. Őszi, lucskos időben és sötét, hideg télben, sőt tavasszal, böjti szelekben is a kemencét őrizte az egész család, hogy - mint tréfásan mondogatták - el ne szaladjon. Tápén a trónszerű kispadka a családfőt illette meg. A kemencét körülülték, körülfeküdték. Ott száradt rajta, esetleg a tetején az elázott gúnya, lábbeli, kimosott fehérnemű, pelenka. A kapca a kemence nyakára került. A vállán a vizespohár, kancsó, gyufa, továbbá a só, amely itt nem ereszkedett meg..."[101]  Megjegyezzük, hogy Vásárhelyen a kemence használatával tartózkodóbbak voltak. Városban is ritkán, de lehetett olyan kemencét látni, amelynek volt magasított kispadkája, de tanyán ilyennel nem találkoztunk. Helyette itt mindenütt a ház fejét, az öreggazdát vagy atyát a gondolkodószék, a paraszttrónus illette meg. Nem így Kiskunhalason, ahol - ismét a kemence antropomorf voltát jelezve - a kispadkát öregasszompöfögőnek, vénasszonypöfögőnek nevezték.[102]

Ahol nem épült kemencepadka, oda asztalos készített félkörívű deszkapadot, mint azt a 23. fotón, a Makói úton lévő Rácz-tanyában rögzítettük. Ugyancsak itt készítettük a 24. fotót a tanya idős asszonyáról, aki bemutatta, hogyan használták a kemencepadkát. Hátuk mögé vékony, tollal, vagy ronggyal bélelt párnát helyeztek, ehhez támaszkodtak, ujjaikat összefonva kényelmesen az ölükben tartva beszélgettek, gondolkodtak, imádkoztak vagy szunyókáltak.[103]

 A kemencepadkával kapcsolatban KISS Lajos érdekes megfigyeléseket írt. Elbeszélte, hogy DEZSŐ Lajos múzeumi alkalmazott "kemöncecsináló embör" volt. Amikor a 20. század elején divatból otthon elbontotta a kemence padkáját, az édesapja belebetegedett. "Sajnálta a padka megszokott, kényelmes ülését, a kemence egyenlő, kellemes melegét, az együttlétet, a téli esték vidámságát, barátságos hangulatát."[104] SZTRINKÓ Istvánnak Kiskunmajsán elmondták, hogy "a kemence vállára téve a lángot, a családfő a kuckóba ült s felolvasott az újságból vagy kalendáriumból. A család a kuckó szájába húzódva hallgatta."[105] Abban valamennyi szakirodalom megegyezett, hogy a jó kemencét télen csak egyszer, hajnalban kellett befűteni, mert melege kitartott másnap hajnalig. Csak tartós, nagy hidegben, adatközlőink szerint mínusz tíz fok alatt fűtöttek be napjában kétszer.

 

  

        

          19. kép                                    20. kép                                      21. kép

 

        

 

              22. kép                                  23. kép                            24. kép

 

KISS Lajos egy másik leírásában a következőket fogalmazta: "Télen, bent a házban, a kemence körül szeretnek tartózkodni öreg és fiatal egyaránt, odavonzza őket annak melege, lévén a kemence a ház lelke a tudomány szerint is,"[106] Végül így fejezte be a padkával kapcsolatos vásárhelyi gyűjtését: "Vacsora után körülülik a kemencét, a lábuk alá, főleg az asszony és a fájós lábú öregek lába alá, fúrott lábú kisszéket, úgynevezett gyalogszéket tesznek, fonnak, varrnak, s így könnyebb a munka és kényelmesebb az ülés. A férfiak ezelőtt kallantyúltak a padkához húzott asztalnál... Munka közben beszélgettek, melegedtek, hátukat a kemencéhez tartva.

Ha nincs munka, vacsora után a ház feje, levetvén lábbelijét, feláll a padkára, és a kemencéhez támaszkodva melegíti egész nap átfázott tagjait." Amikor vendég érkezik, "A kemence köré tömörülnek valamennyien. Elindul a beszéd..."[107] Elődünk Hódmezővásárhely belterületén magát a város népét, elsősorban annak is a szegény lakosságát kutatta inkább. Hosszú nyíregyházi, majd pesti tartózkodása, betegségei miatt ritkán jutott ki a vásárhelyi tanyákra.[108] A városi ember nemcsak földművelőkből állt, munkások, kubikusok, kereskedők és polgári értelmiségi réteg is tartoztak hozzájuk. A történelmi változások itt gyorsabban haladtak, mint a sokkal hagyományőrzőbb tanyavilágban. Ott elképzelhetetlen volt, hogy éppen a "ház feje", a gazda mezítláb vagy kapcában felálljon a padkára szárítkozni és melegedni. Rossz példával járt volna elől, és nevetségessé válhatott. Elképzelhető, hogy KISS Lajos leírása egyedi eset volt, és a példaadó nem a parasztság köréből került ki. Amikor Hódmezővásárhelyen a református egyházból még 1863-ban kiváltak a Krisztusban Hívő Nazarénusok, a magukat egyszerűen Hívőknek vallók, akkor még elsősorban a parasztság és az iparosok köréből gyűjtötték a gyülekezet tagjait. A susáni Réz és Kasza utca közötti

 

gyülekezeti termükben, amely parasztház szobájából állt, az 1940-es években dédanyánkkal még magunk is jártunk. Meghagyták a kemencét.[109] A csupasz, fehérre meszelt falak között a kisasztalon lévő Biblia és a búbos voltak azok a "szakrális tárgyak", amelyek az Úrasztala helyett "szent" hellyé tették a helyiséget.

Ez a kemenceszeretet az egész vásárhelyi társadalomra kiterjedt. "A századforduló [19-20. sz.] előtt gazdag és szegény háznál egyaránt boglyakemencével fűtötték a házat, és abban sütötték a kenyeret Hódmezővásárhelyen" - írta KISS Lajos.[110] Ebben az időben a tanyákon ez mindenütt általános volt, függetlenül attól, hogy a gazda melyik paraszti réteghez tartozott. A kemencének a családösszetartó szerepe mellett, ahogy KISS Lajos is írta, a kenyérsütés volt a másik pótolhatatlan értéke, hiszen az egész éves paraszti munka gyümölcse, a legfontosabb táplálék, a kenyér sütésével, megteremtésével csúcsosodott ki.

"A kemence helye állandó. Mindig a ház[111] hátulsó részében áll, a ház és a pitar fala közötti sarokban, szája pedig mindig a pitarba nyílik. A régi öregek a mondott helyen agyagból készítették. A kemence alját vályogból rakták ki kerekre, szemmérték után. Széles padkát és nagy kuckót hagyva, számították ki a kerekségét. A padka rakásánál a vályogot soronként kijjebb rakták egy kevéssel, hogy mikor a kész padkára ráültek, a csizma sarka ne érjen mindjárt a padka oldalához... Egyenes oldalú padka is volt... A többi részét, tehát a kemencefenék alatti részt, az udvarból bevitt feketeföld képezte. A földet lefurkózták, arasznyi homokot terítettek rá és erre rakták ki vörös téglából a fenekét."[112] A padka és kemencefenék magassága mintegy fél méter volt.

"A régi kemencék fala agyagból készült." A falát agyagcsukákkal úgy építették, ahogy az agyagedény korongozás nélkül, fölrakással formálódott, befelé mindig szűkülő sorokkal, csonkakúp alakúra.[113] KISS Lajos idézett tanulmányában részletesen leírta, hogyan készült a kemence. A vásárhelyi tanyai kemencerakásról a kopáncsi Nagy Pál gazda tanyaépítését bemutatva, korábban írtunk, és részleteztük mind a vessző- és lécvázas, mind a cserépdarabokból alakított kemencetest készítését.[114] BARABÁS Jenő arról tudósít, hogy a vesszővázas kemence már a 12-13. sz.-ból Etéről ismert volt.[115] Gyűjtőútjaink során sajnos már csak e két kemence-faltípussal találkoztunk. A korábbi típusok a kemencék viszonylag rövid élete miatt elpusztulhattak. Ebben erősít meg bennünket KISS Lajos következő adata is: "Az 1890-es évektől lassanként elterjedt a cserépből csinált kemence."[116] KISS Lajos érdekes eljárást említ még: "Tóth Pál, aki felsőkopáncsi tanyáján ekével felhasította a sziket 6 coll (15,5 cm) vastagon, és a felvágott lapokból rakott magának kemencét 1917-ben."[117]  Ez a módszer meglehetősen egyedi eset lehetett. Fő gyűjtőhelyünk éppen a kopáncsi tanyavilág volt, de ezen leíráson kívül ilyen kemenceépítéssel nem találkoztunk. Ötletesnek tartjuk. A Tisza szabályozása után, az 1860-as években szárították ki a Hód-tavat, és a vele kapcsolatos ereket, amelyek behálózták az egykori Nagy Rétet, ahol ezt követően kiosztották a telkeket és megindult rajta a kopáncsi tanyásodás. A föld igen sovány, iszapos, kagyló- és csigahéjakkal, korhadó vízinövény maradványokkal volt tele. Összetömörülve szívós, erős, kötött építőanyaggá vált. "Olyan esetben, kivált tanyán, ahol nem jutottak agyaghoz, arra kényszerültek, hogy fekete vagy sárgaföldből készült törekes sárból, csömpölyegből raktak kemencét."[118] 

A kemenceépítés modernizációja odáig jutott, hogy "Az 1900-as évektől a kevéssé hajlott, ún. kiflitéglát használták kemencekészítéshez... Tanyán alkalmazták, módosabb helyeken, ahol az épületen kívül, a szabadban állott a kemence, az idő viszontagságainak kitéve."[119] Gyűjtésünk során elsősorban már az ívelt és a formás tégla elnevezéssel találkoztunk.[120]

A hódmezővásárhelyi tanyákon két házbeli kemencetípussal találkoztunk. A 25. képen a református Szita Gaál tanya szobabelsejét láthatjuk, kör alaprajzú, tejesköcsög, vagy boglya alakú kemencével. Ha figyelembe vesszük a tanya korát és azt, hogy a kemencéket használatuk gyakorisága és szakszerűsége szerint, 20-30 évenként át kellett építeni, akkor a képen látható a harmadik, vagy a negyedik lehetett. A kemence egyre kisebbé vált, és nőtt a távolság a teteje, valamint a mennyezet között. A padka elbontásakor meghagyták a kuckót. A képen látható, hogy előterében sötét színű ruhadarabok vannak. A kemence felőli nyitott ágyban idős, magatehetetlen asszony feküdt, a kemence állandó melegét élvezte. A két ágy fölött középen Darvassy István (1888-1960) festőművész által az idős Gaál atyát festtették meg. Példaértékű, hogy a vásárhelyi parasztember mennyire vonzódott a művészi értékkel bíró festményekhez. Az ősök portréival a tisztelet és a példa, valamint a kemence együtt adta azt az értéket, amely a családi tűzhelynek, mint mentális fogalomnak a melegét tükrözte.

 

          

 

                    25. kép                                                             26. kép

 

A vásárhelyi Pusztán, Székkutas határában, az 1970-es évek elején, egy katolikus parasztcsalád szobájában készült a 26. fölvétel. A református és a katolikus hívők szemlélete közötti különbség is szembetűnő. Itt is keresztbefordított szobaelrendezés van, régi fényezett, polgári bútorokkal, de az ágy feletti falat három szentkép ékesíti. Két kis hangsúlytalan családi kép a második világháborút követően került a falra. Díszítették a csonkakúp alakú sifonkemencét is, hiszen madaras mintás papírral borították az oldalát. A tetejét ruhaszárításra használták. A széles polgári ágyak a kemencepadka építését eleve nem tették lehetővé. A vásárhelyi tanyai ember minden szögletes kemencét sifonkemencének nevezet, és a 20. sz.-ban, a polgárosodással kezdtek terjedni. A régi búbos kemencék nem is illettek a fényezet, magas támlás ágyakhoz és éjjeliszekrényekhez.

KISS Lajos írta: "Az 1940-es években jobb módú helyeken rakattak a cserépkályha szegletes, szekrény formájára sifonkemencét, de nem vált be sehol, mert felfűtve összerepedezett, s így rövid időn belül kihányatta gazdája."[121] A tanyavilágban talált sifonkemencékről egyetlen esetben sem hallottuk, hogy azért kellett volna kidobni, mert összerepedeztek. Ez a szakszerűtlen fűtés következtében, alakjától függetlenül minden kemencét utolérte, ha hirtelen nagy tüzet raktak benne és a keletkezett magas hő a kemencetér levegőjét, valamint a kemence falának anyagát gyors ütemben annyira kitágította, hogy a kemencét szétvetette. Ugyanakkor az általunk talált sifonkemencék építőanyagának meghatározása megegyezik BARABÁS Jenő véleményével: "A tégla elterjedése során alakult ki a 20. században az ún. sifonkemencék magas, szögletes típusa."[122] HARKAI Imre Temerinből gyűjtött példája alapján, a szekrénykemencék a sifonér szekrények mintájára épültek.[123]

Különös, egyedi építészeti emlék az ívelt oldalú, vállal kiképzett, szögletes, félcsonkakúp formájú sifonkemence, amely Mónus Lajos, Mártély, Tanya 185. sz. alatti lakos tulajdona.

 

 

                  

 

                                             27. rajz[124]                                                       28. kép.

 

 

                                                                                    

 

 

 

A 27 rajzon látható félkemence a házban lévő kisszoba, és előtte a kiskonyha fűtésére szolgált. A két helyiséget tömör deszkaajtó választotta el. 1959-ben a gazda építette. A kisszobában helyhiány miatt nem fért el a búbos-, de még az egész sifonkemence sem, ezért az utóbbinak hosszmetszetben csak a felét építette meg. Így is "négy tepsi lepény fért bele" - beszélte. A kemence szája a konyhában, a zárt kaminban végződött.  A rajz: a kiskonyha felől, B rajz: oldalnézetből, a kisszoba felől ábrázolja. Részletezve: a = kaminajtó, b = a két helyiség közötti tömör deszkaajtó, k = kamin, fk = sifon-félkemence. A 28. képen a kisszobában, a bejárat mellett, a padka nélküli félkemence látható.

 

A belül fűtős, kívül féltető alatt álló kemence

 

Ahogy az alcím is jelzi, ezek a kemencék minden esetben épülethez kötöttek: kiskohyhák és nyárikonyhák tartozékai. Vásárhely határában mindig boglyaalakúak. Két cél is vezérelte az építőiket abban, hogy ezeket a kemencéket az épületen kívül helyezzék el. Elsősorban az, hogy a kis- és nyárikonyha alapterülete mindig szűkös volt, és a többi tűzhelynek, a helyiségben szükséges bútornak kellet a hely, másodsorban, főleg a nyárikonyhák esetében azért, hogy meleg időben ne fűtse a légteret. A három elnevezés: "sütő"-, "nyári"- és "kiskonyha" között használatbeli különbség nem minden esetben fedezhető föl. Legtöbbet egész évben használták, amikor a lakóházban lévő helyiségeket a fűtés melegétől vagy a munkával járó kosztól, bűztől (pl. disznóvágás, szappanfőzés, zsírsütés stb.) óvni akarták. A kiskonyhát például egész évben hasznosították, a nyárikonyhát többnyire csak tavasztól őszig, főleg a befőzés idején.

A nyárikonyhát a lakóház legújabb fejlődése hozta létre, állapította meg egy szerzőhármas,[125] a Felső-Tiszavidék népi építészetét vizsgálva. PÁLL István a következőket jegyezte meg: "A GILYÉN Nándor által a lakás elkülönített részének nevezett sütő- és nyárikonyhák a Felső-Tiszavidéken a századforduló [19-20. sz.] körül jelentek meg a paraszti építkezésben..."[126] Ott, a táj építkezési anyagának adottsága miatt paticsfalú nyárikonyháról is írtak, amely napraforgó-kóréból állt, tapasztással.

Hódmezővásárhelyen vályogból építkeztek. Nálunk a tanyavilágban a sütőkonyha (nem sütőházról van szó!) és a nyárikonyha az esetek jelentős részében a lakóház egyik része, vagy az udvaron álló gazdasági épülethez építették, tehát itt sem önálló, ill. nem különálló épület. A Magyar Néprajzi Lexikon 1951-ből a vásárhelyi Pusztáról, Kardoskút határából mutat be egy belülről fűthető külső kemencét, toldott eresz alatt.[127] BARABÁS Jenő megállapítása tökéletesen illik a vásárhelyi kívülálló kemencékre, amikor azt állítja, hogy a szabadban lévő kemencék nagyobbak voltak, mint a házbeliek.[128]

Gyűjtési területünkről 1977-ben fényképeztük azt a mindszenti, a Hódmezővásárhely-Mártéllyal határos részen álló egykori, már elhagyott tanyát, amelynek az udvaron különálló nyárikonyhájából fűtötték a féltetős, kúp alakú kemencét. (29. kép.) A vásárhelyi Pusztán, Székkutas határában, mint "kísértettanya" állt Füvesi János Puszta, 207. számú nagy tanyája. Magányos lakóját 1952-ben azzal vádolták, hogy mint kulák befurakodott a szövetkezetbe, és éjjeli őrként fölgyújtotta a közös lóistállót.[129] A rögtönítélő bíróság határozata alapján, a Szegedről hozatott bitófán Szentesen fölakasztották. (Később kiderült, hogy nem ő volt a tettes, hanem az a személy, amelyik a tanyájára pályázott.) A közölt fölvételt az 1970-es évek elején készítettük. Akkor is elég jó állapotban volt az elhagyott tanya, amelyet a még mindig rettegő pusztai emberek meg sem mertek közelíteni. A tanyaház keleti véghomlokzatánál féltető alá épített jókora boglyakemence a tanyaház végében lévő nyárikonyhán kívül állt, abból fűtötték. (30. kép.)

 

        

 

                      29. kép                                                        30. kép

 

A 31. rajzon A tanya c. könyvünk XII. tábláján, a Rátz tanya nyárikonyhájának kiterített metszet- és alaprajza látható. Itt volt a kemence alján és tetején egyaránt közel azonos szélességű, pogácsaalakú kemence, közös szabadkéménnyel a katlan és rakott tűzhely. A nyárikonyha előterében kis asztal, a bejárati front felőli sarkokban egy-egy deszkaládával. A 32. képen a nyárikonyha bejárati ajtajából fotózva, szemközt, a szabadkémény alatt jobbra, az igen archaikus, tapasztott tűhely látható, jobb szélen, félig fedve a tanya gazdaasszonyával. A széles füstfogófaltól balra, a nagygerenda alatt látszik az alacsony, széles tetejű pogácsaalakú kemence részlete.

 

  

 

                      31. rajz                                                         32. kép

 

Szintén A tanya c. kötetből két rajz következik. A 33. rajzon a kopáncsi Kökény-dombon álló, Gorzsa tanya 450. sz. Bezdán tanya nyárikonyhájának alaprajza a kemencével, tűzhelyekkel, katlanokkal és a füstölővel. A 34. axonometriás kétrészletű rajzon a Bezdán tanya nyárikonyhájánál az eresz alatt lévő vállas búboskemence, tűzhely és két katlan, a jobboldali fölött, a sarokban füstölővel, valamint a nyárikonyhában lévő katlan, a kemence kaminja és rakott tűzhely látható. A sütés-főzés-füstölés igen sokrétű, teljes tüzelő berendezéseit építették ki.[130]

 

 

 

33. rajz      

 

                                            

        

 

                                                        34. rajz.

 

 

Sütőházak

 

A sütőházakkal a szakirodalom meglehetősen mostohán bánt, igen kevés adat van róluk. GILYÉN Nándort idézzük: a sütőházban "Belül csak a kemencét találjuk, melléépített katlannal."[131] Mint azt az előző bekezdésünkben írtuk, a vásárhelyi tanyavilágban ez csak részben igazolható. "A sütőház legtöbbször a telek házzal szemközti oldalán áll. Ugyanide kerül a nyári konyha is. E két épületet gyakran egyesítik, ilyenkor a kemence sokszor az épületen kívül van, csak tüzelőnyílása marad benn."[132] PÁLL István a Szabolcs megyei gyűjtésére hivatkozva fogalmazta: "Az egyedül álló sütőházak között összeírtak vályog, paticsos és sárfalú épületeket is." A tetőhéjazatuk: nád, zsindely, zsúpos, szalmás, deszka és cseréptetős. Kéményük fa és kő.[133]

Vásárhelyen a sütőház - nem tévesztendő össze a sütőkonyhával - az udvaron, általában a tanyaházzal szemben álló, magányos épület volt. A sütőház szó utolsó szótagja jelzi, hogy önálló épület, amelyben az esetek nagyobb részében belül fűtős kemence került, míg az előtérben a konyhai tűzhelyek foglaltak helyet, amelyek vagy a közös nyitott kéményhez, vagy a kaminhoz csatlakoztak, illetve önálló füstelvezetővel rendelkeztek. Ez utóbbi nem mindig jelentett különálló kéményt, hanem például a beépített csikósparhet bádog füstcsövét az oldal- vagy végfal áttörésével a szabadba kivezették. A sütőházat, mivel ezek födémmel bíró, padlásolt épületek voltak, egész évben használták. Vályogból és téglából építették, cseréptetővel.

A hódmezővásárhelyi tanyavilágból két, még jól dokumentálható sütőházat mutatunk be. Ezek két típust alkotnak. A 35. kép Tárkány Szűcs Sándor, Tanya 1069. számú, a Kenyere-parti határban, a tanyaházzal szemben álló sütőházát mutatja. A tanyai épületegyüttest 1898-ban, vályogból építették. A sütőház már a 20. sz. első felében (pontos dátumára nem emlékeztek) téglafallal és belül erős, vastag vályogközfallal készült. Ennél a vásárhelyi sütőháztípusnál a belső teret a kémény kiképzése, a kemence szájának és az előtte oldalt lévő tűzhelyek elkülönítésének érdekében választották el. Bár a kemence az épületen belül van, mégis kívülfűtős, hiszen a konyhának nevezhető elválasztott térből fűtik. A 36. kép ezt a külső teret ábrázolja a szabadkémény kaminjával: középen a kemence szájával, balról a katlannal, jobbról a tűzhelyekkel.

 

 

 

                       35. kép                                                           36. kép

 

 A felvétel 1980-ban, akkor készült, amikor a tanya már üres volt, idős lakói hazaköltöztek városi házrészükbe. A 37. rajzok értelmezése: A rajz: a sütőház alaprajza. B rajz: bejárati homlokzata. C rajz: a kemencetér hosszanti metszetrajza. D rajz: a tűzhelyek és a kemence szájának elölnézeti rajza. Részletezve: a = kuckó, a kemenceformát követő padkával, b = a búboskemence teste, c = a kemencerész üres előtere, d = az épület alapfalainál szélesebb, vályogból készült válaszfal, e = a szabadkémény kaminja alatti katlan, f = a kemence szája, felette a kémény: ide torkol a kemence szája, a katlan és a kétfőzőlyukú tűzhely szája is, g = kétfőzőlyukú tűzhely, jobbról felül 55 cm magasan, vízszintes füstfogóval részben fedve (A rajzon látható), h = a beépített tüzelőhelyek előtere, i = füstfogó fal, j = a két helyiség közötti tömör deszkaajtó, k = a födém fölötti padlásajtó, l = a sütőház bejárati tömör deszkaajtaja.

 

             

 

 

   

 

37. rajz A, B, C és D metszetei

 

A következő fölmérés az egylégterű sütőház archaikusabb formáját mutatja. Itt a sütőházon belül nincs válaszfal a kemence és az utólag beépített tűzhely között. Jellemző, hogy az utóbbinak nincs is külön kéménye, hanem a füstcsövet az oldalfal födém alatti áttörésével, a tető alá, a szabadba vezették ki.

Szita Gaál-tanya, Mártély, Tanya 23. A család már az 1800-as évek második feléből őrzött gazdasági naplókat - első adatunk János és Imre gazda esetében 1860-ból származott -, de ezekben nem esett szó a tanyaépítés évéről. A fölvétel az 1970-es évek elején, akkor készült, amikor a tanyát már elhagyták. A fotókon látszik a megindult pusztítás nyoma. A 38. képen a kemence és a kamin oldalnézetből látható. A 39. képen a sütőház belseje a bejárati ajtó felől. Szemben a kemence a félig nyitott kaminajtóval, jobbra a téglából beépített tűzhely. A 40. képen a csikósparhet szemből. 

 

      

 

       38. kép                                 39. kép                                         40. kép

 

A 41. rajz a sütőházat részletezi. A rajz: a sütőház alaprajza. Itt a három azonos parapetmagasságban lévő ablak "szedett-vedett", különböző szélességűek, de hosszuk azonos. (Az ablaknyílásokban jelezve.) A két hosszanti és a hátsó fal vályog, a délkeleti bejárat felől téglából rakták. Ez 20. századi toldalékra jellemző. B rajz: a téglából rakott csikósparhet (takaréktűzhely) alaprajza. C rajz: a csikósparhet szemközti rajza, a D rajz a kemence oldalnézete, E rajz: a kemencekamin elölnézetből. Részletezve: a = fal, b = bejárati tömör deszkaajtó, c = búboskemence, d =  két részben épített kemencepadka, e = kamin, f = középen kettéhajtható, vékony lécekből készült tömör ajtó, g = csikósparhet, h = a kamin alatti hamulyuk.

 

     

 

 

         

 

 

41. sz. rajz

 

Épülethez nem kötött, az udvaron szabadban álló kemencék

 

SABJÁN Tibor írta, hogy az Árpád-kori falvainkban a veremházhoz legalább egy szabadban álló, udvari kemence tartozott. Ezeknek a kemencéknek, mint fogalmazta, három típusát különböztette meg: [1.] "sütésre, főzésre használták, aljába hőszigetelés gyanánt cserépdarabokat tapasztottak. [2.] Szárításra, pörkölésre szolgálhattak azok a kemencék, amelyeknek tűztere alá szalma, illetve gazréteget terítettek. [3.] A harmadik csoportba a füstölőkemencék tartoztak. Ezek feneke tapasztás nélküli, egyenetlen volt, és az előbbi kettőnél jóval nagyobb átmérővel készült."[134]

BARABÁS Jenőt idézzük: "A 20. század első felében országszerte sokasodnak a szabadban lévő kemencék, mert a házbelieket kezdik lebontani."[135] HARKAI Imre a temerini nyári kemencékről írta: "Hogy nyáron kíméljék a házat a kemence fűtésétől, az udvaron vályogból vagy téglából nyári kemencét építettek." Egyetlen forma maradt fenn: "magas kéménnyel igen egyszerűen épült. Belső kiképzésük a pincék dongaboltozata szerint épült, fölemelt fenékkel, tetejét hódfarkú cseréppel fedték, nyeregtetőt építettek. Ezek a kemencék a kiskonyhák oldalából is kinőhettek." Írta még, hogy a hozzávaló téglákat mezei téglaégetéssel, tábori kemencékben égették.[136] GILYÉN Nándor fogalmazta: "Előfordul, hogy a kemence csak a szabadban áll, vagy hevenyészett szalmatető védi."[137]

BÁLINT Sándort idézzük: "A nagykút közelében, tehát az épületektől távol - részben tűzbiztonsági okokból, részben célszerűségből - épül a nyárikatlan, olykor a kisebb nyárikemönce, másként külsőkemönce is. Nádból vagy cserépből kis tetőt is húznak föléjük, hogy az esőzések ne kezdjék ki őket."[138] A szabadban álló, olykor féltetővel védett külső kemencéket a Duna-Tiszaközi Homokhátságon gyakran lacikonyhának nevezték. Vásárhelyen ezt a fogalmat a vásári vándor hússütő sátrakra alkalmazták.

A hódmezővásárhelyi udvari kemencékre nem a magas, vékony kémény volt jellemző, mint a temeriniekre, hanem az alacsony, de széles átmérőjű. A megfelelő huzat nemcsak a magassággal, hanem a belső szélességgel is elérhető. Praktikusabb, mivel a kiszálló szikrát kisebb körben szórja szét, mint a magas kémény. Ezeket a kemencéket téglából és szögletesre építették. Abban tértek el a sifonkemencéktől, hogy oldaluk nem egyenes, hanem hajlított, csonkagúla alakú volt. Ahogy a néprajzkutatók megállapították, ezek mind a 20. sz. első felében készültek. Fölfigyeltünk arra is, hogy mivel a közel embermagasságú kéményük füstje közvetlenül a szabadba jutott, ezeket a kemencéket és tapasztott üstházakat igyekeztek a lakóháztól távolabb építeni, még akkor is, ha a megközelítésük így hosszabb utat igényelt. A kémények tetejére nem helyeztek a csapadék ellen védő, magasított bádogborítást, pedig itt értelemszerű lett volna.

 Gyűjtésünkből először Lévai Sándor: Székkutas IV. ker. 80. számú, a Kakasszék-ér magas partján épült tanyája udvarán álló három fotóval mutatunk be egy igényesen készített külső kemencét, és a mellette álló üstházat. Fölvételeink 1979-ben készültek. Hasonló udvari tűzhely-együttest Novák László mutatott be Nagykőrösről.[139]

 

    

 

        42. kép                              43. kép                                      44. kép

 

A kemence a tanyaház végén, a bejáró mellett állt. Szája, amelyen középen kétfelé nyíló tömör deszkaajtó volt, nyugati tájolású. A 42. közeli és a 44. képen, amely a kemence hátsó oldalát mutatja, jól látható, hogy az építmény alá több sor téglából tömör alapot készítettek, amelyen a kemence szája alatt, középen pörnyelyukat hagytak. Erre az alapra húzták föl az ívelő falat, amelyre nyeregtető került cserépborítással. A 43. és a 44. képen érzékelhető a kemence és a katlan egymáshoz való távolsága, kapcsolatuk.

A 45. képen Major Sándor Székkutas, pósahalmi tanyaudvarán álló, alap nélküli, a földre téglából rakott, ívelt falú, cseréppel födött, nyeregtetejű külső kemencéjét látjuk. A külső tapasztás egykor meszelt volt, de lepörgött. Az igénytelenség és gondozatlanság árulkodik a kis építményről, pedig a fölvétel időpontjában, 1979-ben a tanyát még lakták, de a gazdálkodás már kilátástalanná vált. Így érhető tetten a legapróbb nyomolvasással is a társadalom gyors változása.

A 46. fényképet 1965-ben, a vásárhelyi Pusztán, Dombi Kiss Ernő Mágocs-oldalon épült tanyájának udvarán készítettük. A tanya fölújítása az első világháború után történt,[140] ezt követte a külső kemence építése téglából. Akár a hagyományos búboskemencéknél, a kémény elől van, a kemenceszájánál, amelyet kaminszerűen képeztek ki, és lengő tömör deszkaajtóval borítottak. (A képen nyitott állapotban.) Itt nem a kemence oldalfalai, hanem a szája feletti kémény ívelt. A száj alatt, a feketével elhúzott faltüviben hagytak pörnyelyukat.

 

        

 

                                           45. kép                                   46. kép

 

A kemencék pusztulása

 

Fölmerülhet a kérdés, miért volt szükség erre a fejezetre? A népi építészet általában ilyen témával nem, vagy ritkán foglalkozik. Erre a kérdésre már a gyűjtés során két alapvető válasz is kialakult bennünk. Az egyik az volt, hogy a kemence lepusztulása során jöttek elő olyan építészeti megoldások, amelyeket az ép kemencéről készített helyszíni fotók és műszaki fölmérések nem ábrázolhatnak, mivel kívülről nem ismerhetők. Másodsorban a kemencét, mint antropomorf építményt az emberrel, annak építő és romboló munkájával együtt, holisztikus szemlélettel lehet és szabad vizsgálni.  Ez az egészségügyben használatos kifejezés az embert egésznek: bio-, pszicho és szociális lénynek tekinti. Esetünkben, ahogy a tűz és az ember kapcsolatánál tettük, a kemencét és az embert is együtt kell vizsgálnunk. Így alakul ki itt is a hármas összefüggés: tűz-kemence-ember kapcsolata. A tűzhely változása módosítja az ember életét. Fotósorozatunk ezt vizsgálja és bizonyítja.

A 47. képen az elhagyott tanyát szétlopják, elviszik a cserepeket; ha épek, az ablakokat és ajtókat tokostól, majd a gerendák következnek. A falak egy része a vandál rombolással eldől. Legjobban a kemence tartja magát, mivel fala a tűzben szinte egybeégett. A 48. képen látható, amint a nádból készült födém beszakadt és elborítja a szoba és konya egy részét, a kemencét és a csikósparhetet. Ha a kemence tetejét nem tudják lefeszíteni, az oldalát beütik és belenéznek, van-e benne érték? A lyuk a kemence közepén jól látható. Az öntöttvas-tűzhelyt kimentik, hogy később a hulladékfölvásárlóba vigyék: 49. kép.

 

  

 

             47. kép                                     48. kép                                     49. kép

 

Ha sikerül a kemencét "lefejezni", a nehezen széttörhető, vasráffal körbefogott, fémrudakkal és lemezzel megerősített, összetapasztott tetejét lefeszítik. Az 50. képen a tető és mennyezet nélküli, törmelékkel borított, körsárpadkás kemence testét és lefeszített tetejét oldalnézetből mutatjuk. Az 51. képen ugyanez a kemence és tetejének részlete fölülnézetből szemlélhető. Az 52. képen a kemence megbontott fala a fölépítését mutatja. Az 53. képen a kemence falának megbontott részletén a közeli fölvétel érzékelhetően láttatja: hogyan rakták össze apró cseréptörmelékből.

 

    

 

                              50. kép                                                        51. kép

 

 

 

                     52. kép                                                         53. kép

 

Az 54. képen tanyabelső látható, amelyben még egy idős, magára maradt parasztember lakott. Mónus János tanyája a vásárhelyi Pusztán, a Fehér-tó partján, Kardoskút határában volt.[141] A képen megfigyelhető, hogy ott vannak még használati eszközei, és a falon a Sokol rádió, az egyetlen tárgy, amely - míg az elemek ki nem merültek - összekötötte e világgal. A beázó tetőről, és a felújítás hiánya miatt a téglából rakott kemence oldala kidőlt. Ez az életből való kifelé haladás első, nagy lépése, és a túlvilág felé való fordulás biztos jele. Ekkor mellé került az öntöttvas kiskályha. Szolgált egy darabig, amíg szintén meg nem roggyant. Amikor az embernek a tűzhelyek már semmit sem szolgálnak, ez a tanyai élet végső szakasza. Tavaszodott, és egy böjti szél elvitte a romladozó tető egy részét. A tető és födém beszakadozott, az épület lakhatatlanná vált. Kivitte székét a ház elé és azon melegedett. Ősszel már "úgy ült rajta, mint Dózsa a tüzes trónon" - beszélték az arra járó pusztai lakók. Életét föladta, menthetetlen volt. A vásárhelyi kórházban halt meg.

 

 

54. kép.

 

A második világháborút követően, a tanyai életet nagyban befolyásolta az a tény, hogy a szövetkezetbe tömörített parasztság nem jutott megfelelő tüzelőanyaghoz: szalmához, ízikszárhoz, gallyhoz és fához. Arra kényszerültek, hogy szenes vaskályhát szerezzenek be. Kezdetben volt az iszapszén, majd a különböző lignitek, barnaszenek. Ezekkel alaposan meg kellett rakni a kályhát, hogy jól melegítsenek. Aki ült már vaskályha mellett, tudja, hogy amíg tűz és parázs van benne, másfél méteres körzetben sugárzó hője éget, mellette megmaradni nem lehet. Valamit javított a helyzeten, amikor később megjelentek a zománcos, belül vastagon samottozott vaslemezkályhák, de közvetlen közeléből az embert ez is elűzte.

Mentálisan nagyon fontos a testnek testtel való érintkezése, két test kölcsönös átsugárzásának érzete. Ez elérhető volt, amikor a kemence oldalához támaszkodtak, de ezt a kályhák esetében már nem lehetett megtenni. Amikor nem tesznek a tűzre, különösen a hazai kiskalóriás szenek gyorsan elhamvadnak, és kályhástól együtt kihűlnek. Az 1970-es évektől kezdtünk találkozni a tanyavilágban a hordozható cserépkályhával, amelyet - a vaskályhák tanulsága alapján - hosszú füstcsővel igyekeztek a szoba közepe felé vinni, hogy melege minél egyenletesebben terjedjen szét. Hozzátámaszkodni, vele testi kapcsolatba kerülni szintén nem lehetett.

 

  

 

55. kép                                 56. kép                              57. kép

 

Fotósorozatunk ezt a technikai "fejlődést" követi végig. Mi történt a kemencével? Három fontos változásra hívjuk föl a figyelmet. Először is, a kemencepadkát le kellett bontani, hogy a kályha a megszokott meleget adó helyhez minél közelebb essen, hiszen az egész parasztszoba így volt kialakítva. A kemence a bejárati ajtó mellett állt, hogy a rendszeres nyitogatás során légfüggönnyel szigetelje a konyha hidege felől érkező levegőt. A padkának tovább helye sem volt, mert ha meghagyták, a kályha nem fért volna el, így is a legkisebb méretűt kellett beállítani. Jól érzékelhető ez az 55. képen is, amely 1976-ban Mártélyon készült. A jelenség nem volt egyedülálló.[142] Ahol a kályhát hosszabb csővel a kemencetest közepéhez közelebb helyezték el, mint az a szőrháti tanyán, az 1970-es évek végén fölvett 56. képen látható, helyszűke miatt ott is a kemencéhez közelebb kellett elhelyezni. A kemence az erős sugárzó hőtől megsárgult ugyan, de fölépítése, szerkezete miatt nem égett meg, míg a vályogból, sárból készült, vastagon tapasztott padka nem bírta, megrepedezett és omlani kezdett. Ha a padkát téglából rakták föl, a tégla közötti kötés is hasonló sorsra jutott és repedezni kezdett. Ez is hozzájárult az elbontásához. Ahol cserépkályha került a szobába és megmaradt a kemence, a padkát ott sem használták. Többé nem ültek oda, lomtár lett belőle. Jól mutatja ezt az 57. fotó, amely Sóshalmon, az 1970-es évek végén készült. A padkára rádobott felsőruhák, szatyor, kacatok kerültek. Szükségtárolónak használták.

Másodszor említenünk kell, hogy a fűtésváltás következtében a kemence hideg test maradt, függetlenül attól, hogy közelében milyen kályhát alkalmaztak a szoba fűtésére. Nem vonzott többé. Harmadszor az a tény, hogy kenyérsütéshez sem fűtötték be, mivel fő élelmünket a boltban vették, a kemencének a tápláló, eszmei értékét és szerepét is elvették. A kenyér szentségét megszüntették.

A kemence hideg padkájára, ha megmaradt, nem ültek; hideg oldalához nem támasztották hátukat, hiszen hűvös, barátságtalan testtel ki kívánkozik testközelbe kerülni? Ezzel a kemencének család- és közösség összetartó szerepe megszűnt.

A kályha csak arra volt jó, hogy a szoba hőmérsékletét emelje, de a meghitt beszélgetések elmaradtak. Az emberek a konyhában étkeztek, ott a szükséges dolgokról szót váltottak, majd este, amikor a szobába tértek, nem ültek asztal köré, székekre, ahogy az elsősorban a vendégségben, vendéglátásban volt szokás. Ez családon belül merev formulának bizonyult. A sugárzó meleg miatt a kályhától messzebb húzódtak, ha pedig kialudt benne a tűz, hamarosan hideg volt, ezért lefeküdtek. A sötétben az egész napi munka után nem alakult ki hosszú mesélés, meghitt beszélgetés: a szó hamar elakadt. A kemence még reggel is langyos volt.[143] Ezzel a paraszti szokásmód, vele az összetartozás érzését erősítő együttlét, a mentális kapcsolat lazult. A dominóelmélet szerint, egyetlen hátrányos intézkedés az életmód fölborulásának egész jóvátehetetlen sorozatát hozta létre. Nem volt véletlen, hogy Szent István még a templomba járás tilalmát is enyhítette a családi tűz fönntartása érdekében. Abban az emberi környezetben, ahol a tűz kialszik, "mögfagy a lélök".

 

A tanyakonyha kéményei és tűzhelyei

 

A fejezetcímben tárgyalt két építmény elválaszthatatlan, a szakirodalom is együtt tárgyalja, így - bár két alfejezetre bontva - mi is követtük a hagyományt.

 

Szabad-, kamin- és, sípkémények

 

Az eddigi kutatás szerint, kémény szavunkat 1395-ben említik először. "a várakban, városokban már a 16. században építenek kéményeket, s a 17. századból ez már tucatnyi helyről bizonyítható."[144] A nyitott tűzhelyeket BARABÁS Jenő így jellemezte: "Legegyszerűbb változata a pitvar hátsó felét teljesen leborító csonkagúla alakú, favázas építmény, melynek tetőgerinc fölé kinyúló vége már függőleges falú, mint közismert mai kéményeknél, csak ezeknél szélesebb. A nyitott kémény favázát vesszővel fonják be, náddal, deszkával fedik, s kívül-belül gondosan sározzák."[145]

Vásárhelyen legelterjedtebb a tetőgerinc fölött szögletes, deszkával kialakított, kéménybe folytatódó változata volt. TORNYAI János festőművész és KISS Lajos, akkor még városi múzeumőr ösztönzésére, PLOHN József fényképész mester a 20. sz. elején járta a tanyákat, és több olyan lakóházat megörökített, amelyeknek kéménye az általunk leírtakat tükrözi. A HódmezővásárhelyiTornyai János Múzeum hozzájárulásával elkaptuk ezeket a fölvételeket. Az 58. képen, a gerinc fölé nyúló deszkakémény látható, melynek négy sarkához függőleges rudakhoz erősített, meghajlított bádoglemez szikrafogót erősítettek.[146] Az 59. képen a tanyaház tetőgerince fölé magasodó deszkakéményén hasonló megáldást láthatunk, de ezen a szikrafogót nyeregtetőszerűen helyezték el.[147] A 60. képen két lakóházon három  deszkakémény látható. Az elülső kiképzését hosszanti deszkaszálakkal végezték. A szikrafogó itt is nyeregtetőre emlékeztet.[148] Az eddig bemutatott három fölvételen a házak teteje gazzal és náddal födött, tűzveszélyes. A 61. képen a ház nyeregtetejét már cseréppel födték. A kémény változatlanul deszkából készült, és vízszintesen, arányos távolságban több külső pánttal fogták össze. A szikrafogó itt is nyeregtetőre emlékeztet.[149]

BARABÁS Jenő a szikravédelemről és kéménytípusokról így fogalmazott: "Mindegyiket szokták valamilyen tetővel zárni, hogy az eső a kéménybe ne essen be. Hasonló formájú a vályogból, téglából, tehát éghetetlen anyagból készült nyitott kémény." Megjegyzi, hogy ez a kéményrendszer hideg konyhát eredményezett, majd így folytatta: "A [19.] század utolsó negyedében először a főzőpadkát falazzák körül, s az így létrejött zárt rész, a 'kamin' marad csak füstös, a konyha nagyobb része füst nélküli és zárt. Következő lépés a szabadkémény alsó részének a lezárása s a füstcsőnek e födém fölé vezetése. Ez már a rakott tűzhelyek megjelenésével párosult. Ezzel a füstvezetés teljesen zárt lett, a konyha pedig meleg."[150]

 

 

 

                           58. kép                                                           59. kép

 

     

 

                         60. kép                                                          61. kép

 

FILEP Antal írta, hogy volt a szabad és zárt: kamin kémény. A szó a görög kaminosz, a latin caminus származéka. A magyar alak szláv vagy közép-felnémet átvételből származik.[151]  A kéményekről a következőket jegyezte meg: "A konyha mennyezetébe beépített szabadba vezető, nyílt füstelvezető építmény. Legegyszerűbb formájában deszkából összeállított csatorna... A 18. sz.-tól egyre több nyerstégla, vályog-, tégla-, esetleg kőelemekből rakott, boltozott füst- és szikrafogójú szabadkémény épült... A múlt század [19.] utolsó éveiben szokássá vált a szabadkémények lepadlásolása... Ha megszüntették a hagyományos külső fűtésű kemencéket, egyszerű falba épített sípkéményeket készítettek... Ha a tradicionális tüzelőszerkezeteket részben még fenntartották, zárt kamin kéményeket építettek helyettük."[152]

A felső-tiszavidéki szabadkémény építéséről GILYÉN Nándor a következőket állapította meg: "A szabadkémény fala régen patics volt, négy árbócfa alkotta a vázát. A kémény sátrát sokszor deszkából is készítették." Olykor vályogból és téglából is rakták.[153] PÁLL István fogalmazta: "Területünk a lakóházak füsttelenítése szempontjából teljes egészében a szabadkéményes zónába tartozott... Az összeírás és a hozzá kapcsolódó iratanyag szerint a  XIX. század közepére megyénk minden részén a lakóépületek kéményesek voltak." Ezen kémények anyaga: nád, vesszőből font, fakémény, kőkémény és vályog. (Megjegyezzük: a fa = deszka, a kő = tégla.)[154]

JUHÁSZ Antal fogalmazta, hogy a nyitott kémény BARABÁS Jenő szerint a füsttelenítés első, fontos része volt, és "a padlásos ház a népi építészetben is elterjedt lehetett a XVI. században."[155] A szabadkémények két típusát említi: a füstöt csonka gúla alakú, vagy dongaboltozatos kémény vezette el.[156]

HARKAI Imre a kemence kéményéről ezeket gyűjtötte Temerinben: "A szabadkémény alól fűthető. Itt halad a falban a sípóka a füstös, kormos kéményaljáig, ahol a füst a kéménybe gomolyodik. A füst kiáramlása téglával, agyagröggel szabályozható. ...egy konyhára két kemence is rákapcsolható."[157]

BÁLIN Sándor arról írt, hogy "A konyha fölé borult a mennyezetszerűen nyíló négyszögletes, fölfelé keskenyedő, üres csonkagúlára emlékezető szabadkémény, másként kancakémény, elavult tápai nevén pöndölöskémény, pöndölkémény, régebbi technikája szerint nádkémény, mert falazatát tapasztott nád alkotta. Ismeretes volt valamikor a múlt században [19.] a tutajkémény is, amely úgy készült, hogy a mennyezetbe négy rudat erősítettek egymástól olyan távolságban, amekkorára a kéményt akarták hagyni. A rudakat a tutaj, vagyis sövényfal kötötte össze. Ezután a tutajra először belül, majd kívül rátapasztottak, és ezt mindaddig ismételték, amíg el nem érték a kémény falának szükséges vastagságot."[158]

NAGY Gyula tapasztalata szerint, a vásárhelyi Pusztán "A szabadkéményt vályogból rakták. Ha a kéményalja a konyha belső felét teljesen elfoglalta, akkor a kémény a falakra épült. De ha a szabadkémény a konyha belső felének egy részét töltötte ki, akkor két falra és külön lábazatra került."[159] A kéményről ennyit jegyzett meg: "Nem minden kéményre került bógni. (A bógni egy hajlított bádoglemez, amelyet a kémény tetejére szereltek... parázsfogó volt.)"[160] A kamionos konyha esetében így fogalmazott: "A kamin nem más, mint elfalazott, levélajtóval lezárt, kéményalja. Ezzel a hideg konyhából melegkonyha lett. A pitvart ekkor kezdték konyhának hívni..."[161] Itt van a magyarázatunk arra, hogy a 20. sz.-tól nemcsak a Pusztán, hanem Vásárhely más tanyás vidékein is a "konyha" kifejezés vagy általánossá vált, és az egész helyiségre értették, vagy jelentése megfordult, ahogy ezt korábban írtuk.  NAGY Gyula végül a zártkéményes melegkonyhát így jellemezte: "A századfordulótól [20. századtól] kezdve a zártkéményes melegkonyha a jellemző. A Pusztán a század elején a legtöbb tanyában kaminos konyha volt már s a szabadkéményes tanya fogyóban volt."[162]

Vásárhelyen kezdetben kémény nélkül építkeztek. Ennek következtében pusztító tűzvészek támadtak, amelyekben egész városrészek hamvadtak el. Földesúri, valamint a városi tanács tilalmai, rendelkezési és jogalkotásai előbb tiltották a városban a nyitott pörnyegödröket, majd a kémény nélküli házakat, végül a fakéményes épületeket kezdték büntetni. 1776-ban a következő rendelkezés született: "Pörnye gödröket ássanak minden Háznál."[163] Ez azt jelentette, hogy a hamut, nem volt szabad a belterületen szétöntögetni, gödrök feltöltésére használni. BARABÁS Jenőt idézzük: Vásárhelyen "1746-ban már nem engednek beköltözni egy asszonyt olyan házba, amelynek nincs kéménye. Ugyanitt a század végén, 1793-ban már a cigányokat is csak azért büntetik, mert kéményeiket nem gondozták kellően."[164] BARABÁS Jenő írta, hogy Vásárhelyen 1753-ban elrendelték a kémény nélküli házak lebontását, illetve kémény építését.[165]

Itt kell említenünk, hogy ez a szigorú rendelkezés azzal is összefüggött, hogy 1753-ban zajlott Vásárhelyen a Bujdosó-Pető-Törő utókuruc zendülés, amelyet a Habsburg-ház erőszakpolitikája vérbefojtott. Mária Terézia az egész várost le akarta romboltatni, és helyét felszántatni. (Mennyire hasonlít ez a politika Róma kíméletlenségére, ahol Karthágóval kívánták ugyanezt tenni.) Végül Vásárhely tudós és költő református lelkészének, Szőnyi Benjáminnak a királynőhöz írt hosszú, kegyelmet kérő, esedező verse mentette meg városunkat a szétszórattatástól. Ennek a kegyetlen elhatározásnak lehet egyik visszfénye, hogy a kémény nélküli házak lebontásra ítéltettek, hiszen ekkor még a városban is gyakran kémény nélküli házak álltak.

Minden rendelet annyit ér, amennyit végrehajtanak belőle, és amennyi erőszakkal végrehajtható. Ennek tudható be, hogy a vásárhelyi tanyavilágban PLOHN József száz évvel ezelőtt még fakéményes tanyákat tudott fotózni, pedig az 1875-ben kelt városi rendszabály 30. §-ban már ez olvasható: "A mennyezet szerkezetének módját az építkező tulajdonos szabadon választhatja, de bármely szerkezettel készíttetik is, megfelelő vastagságban tűzmentes borítékkal mindenkor ellátandó." A 35. §-ban írták: "nád vagy gaztető építése azonban semmi körülmények között meg nem engedtetik" Végül: "a már előzőleg fenálló

 

[így!] fakémények, tekintetbe véve a jelen idők szigorát, 2 év tartalma alatt lesznek hatóságilag eltiltandók."[166] Ez a rendelkezés természetesen a tanyákra is érvényes volt. Sajnálatos, hogy nem tudtak neki kellő érvényt szerezni.

MARKOLT László-VAS Tibor szerzőpáros szerint, "az Alföldön terjedt el először, s lett egyeduralkodóvá a 18. századtól a pendelykémény..."[167] JUHÁSZ Antal fogalmazta: "A mezővárosi építkezésben a fa- és sövényvázú kéményeket a XVIII. század közepétől kezdik felváltani  kőkémények."[168]  Ez Vásárhelyen is kényszerítve volt, pedig itt téglaégetési joggal csak a földesúr rendelkezett, és a téglát olyan drágán adta, hogy abból a jobbágyságnak legföljebb a tetőgerinc fölé emelt "kőkéményre" futotta.

Helyszíni gyűjtéseink során már csak kőkéményekkel találkoztunk. A 62. képen érdekes megoldást láthatunk. A régi szegedi, ma atkai úton, Soltpaléban, az 1970-es években egy "kívül fűtős" kéményt fotózhattunk, amelyet akkor még használtak. Belül tűzhely csatlakozott hozzá. A tanyalakók többszöri cseréje miatt az éppen benne élő család nem tudta megmondani, hogy korábban miként használták. Erős a gyanúnk, hogy a kaminos kémény azóta elbontott konyhához tartozott. A kéményt meghagyták, és az ereszalja beépítésével itt képezték ki az új konyhát, de erre nincs bizonyítékunk. Ugyancsak Atka soltpaléi, külső részén, 1978-ban fényképeztük azt a tanyát - 63. kép -, amelynek téglakéményét két egymásba csúsztatott, bádogból készült mézes bödönnel hosszabbították meg, hogy jobb huzata legyen. A külső-erzsébeti határrészben készült a 64. kép, ahol a tanyaház tetején mind a szobához, mind a konyhához kellő magasságú, felül berakott, oldalszelelős téglakéményt raktak.  A 65. képen az előbbi fölvétel első kéménye kinagyítva látható, amely mutatja, hogy a kéménylyuk fölött áthidalást alkalmaztak, a fölé épített öt soros záró födés teherbírására.

 

   

                62. kép                             63. kép                   64. kép                  65. kép

 

HARKAI Imre említette, hogy a temerini tűzhelyeket a falban a kéményig összeköti a sípóka. Vásárhelyen ez a szó ismeretlen volt, de ugyanerre a megoldásra a füstcsatornát használták. A romtanyák kutatásának egyetlen előnye az volt, hogy az omladozó falakból olyan építési részletek kerültek elő, amelyeket nem ismertünk, és valószínű eltűntek volna, ha a rombolás nem ölt nagy méreteket. Olyan egyedi megoldásokról van szó, amelyeket a tanyaépítők a hely körülményeihez igazodva találtak ki és alkalmaztak. 1976-ban a kopáncsi Kökény-dombon, a Bezdán tanyával szemben lévő falmaradványokat kutattuk. Már nemcsak az emberi kéz rombolta, hanem az időjárás: téli fagy feszítette, eső áztatta azt a faldarabot, amelyet a 66. képen bemutatunk. A düledező, összemosott vályogfaldarab fölső részén fölhívta magára a figyelmet egy kerek lyuk. Azt megállapítani, hogy honnan jött és hová tartott, már nem lehetett. Amikor kézzel megbontottuk, kiderült, hogy mögötte egy lefelé tartó, belül kitapasztott, ívelt, csőszerű füstjárat volt a falban: 67. kép. Megannyi hasonló, rejtett, karnál alig vastagabb átmérővel rendelkező, rövidebb-hosszabb csőüreg volt a falakban. Hasonló, de drámai élményt szereztünk az 1960-as évek elején, amikor szintén Kopáncson, kemencefal bontása során, az egyik ilyen üregből kormos, foszló ruhadarabból újszülött mumifikálódott maradványa került elő.[169]

 

   

 

                                          66. kép                                                    67. kép

 

A konyhai tűzhelyektől tovább vizsgálva a füst útját, fényképezőgépünk számára a padlástér volt a következő, elérhető hely. A 68. Mártélyon fotózott képen egy korábbi szabadkéményes tűztér padláson, vályogból kiképzett, tapasztott, húsfüstölőnek használt széles része látszik, a tető fölé vezető téglakéménnyel. Ez a megoldás több építkezési korról árulkodott. A 69. képen a téglási határban készített, lepadlásolt szabadkémény fölső része látható, vállmagasságban a koromtisztító ajtóval. A 70. képen a kopáncsi vályogfalú romtanya konyhájában, a nagygerendán túl, a széles füstfogó fal, alatta a szabadkémény tere látható. Alóla már szétbontották a beépített tűzhelyeket. Ugyanakkor a födém fölött, az egykori padlástérben jól követhető a féloldalasan összeszűkülő, már téglából rakott kémény. A 71. kopáncsi képen sikerült egy olyan fölvételt készítenünk, ahol aláállhattunk a kamin szabadkéményének. Megfigyelhető, a tűztér fölött minden irányban hogyan szűkül össze a kémény. Benne két párhuzamos, beépített rúd látható, amelyre a füstölendő húst, szalonnát akasztották. A rudak között középen becsillan a kéménynyílásból érkező fénycsík. A két füstös oldalfalnál kivehető a téglából rakott dongaboltozat íve. Szegeden hasonló eljárásról írt BÁLINT Sándor: "A szabadkémény beépített vasrúdjaira a maga idejében a füstölni való húst, szalonnát szokták felakasztani."[170]

 

   

 

                                    68. kép                                            69. kép

 

  

 

                          70. kép                                                  71. kép

 

Egyetlen olyan korszerűsített, máig lakott, egykori nagygazda-tanyát sikerült találnunk, ahol az egész konyha padlásolatlan, szabadkéményes volt. A széles boltív a teljes belső teret oldalfaltól oldalfalig átívelte. Elképzelhető, hogy amikor a szabadkémény még megvolt, hogyan húzhatta ki az egész helyiségből a levegőt, vele télen a meleget is. Ez a tanya Sóshalmon, Tanya 1382. szám alatt, a 47-es út mellett állt, és a Hódi Kenéz család tulajdonát képezte. Amikor az 1980-as évek elején a fölvételt készítettük Nagy Ödön, a Rákóczi Mgtsz vezetőségi tagja, a család leszármazottja lakott benne. Azt már nem lehetett megállapítani, hogy a konyhának mi volt az eredeti berendezése, milyen tűzhelyek álltak benne. A 72. képen megfigyelhető a fényképezés időszakában berendezett teljes konyha. A kép felső szélén, a füstfogófalon kései vásárhelyi majolika dísztányérok láthatók. Az előteret húzható függönnyel választották el. A konyhából a két szobát - jobbra az út felőlit, balra a belsőt - valamikor mind a két oldalról fűtötték. A jobb belső sarokban álló, fűtést szolgáló kis cserépkályha a később kiépített egyik kéménybe vezette a füstcsövet. A kép baloldalán látszik még a fehérre festett kaminajtó túlsó széle, amely a belső szoba kemencéjét szolgálta. A kaminkiképzésből az is kiderült, hogy a melegkonyha kialakítását két fázisban végezték el. A 73. képen a lambériázott, teljes konyhai boltív látható. Ebben az időben a sütés-főzés már a hátsó fal közepén utólag vágott, széles ablak alatt elhelyezett palackos gáztűzhelyen történt.

 

   

 

                          72. kép                                                  73. kép

 

A tanyakonyha tűzhelyei

 

FILEP Antalt idézzük: "Konyha megnevezéssel jelölte a magyar parasztság a középmagyar háztípus elterjedésterületének számos pontján, elsősorban az Alföldön a sütésre, főzésre szolgáló helyiségben (pitvar) beépített tűzhelyet, padkát, gyakran a kéményalja közepére épített középpadkát. Ebben az értelemben okleveles adatokkal 1665 óta mutatható ki nyelvünkből."[171] Más helyütt így magyarázott: "Tüzelőpadka, tűzpad konyhák, présházak, pincék esetlegesen ideiglenes hajlékok tűzhelyeinek emelvényszerű, földből, sárból, nyerstéglából, vályogból, téglából rakott építménye. Elhelyezésük szerint lehetnek falmelletti, szabadon álló tüzelőpadkák, oldalpadkák (az egyik oldalfal mellé épített, vagy a kéményalja valamennyi oldalfalát végig kísérő változatai fordulnak elő), vagy középpadkák (asztalpadka), amikor is a tüzelőpadkát a kéményalja közepén falazzák fel s három oldalról is szabadon áll. A tüzelőpadka szegélyén néha kis tapasztott peremet képeznek ki, hogy a parázs, égő fa, gally legurulását, széthullását megakadályozzák. Gyakran a tüzelőpadkán tűzgödröt alakítottak ki, hogy a parázs gyors elhamvadását megakadályozzák... A tüzelőpadkák felületén helyezték el gyakran az üstházakat, katlanokat... Az oldalpadkára nyílott a szomszédos  helyiségek külső fűtésű kályháinak, kemencéinek szája... A tüzelőpadkák építésével megszűntek a nyílt tüzelős konyhák, a szabadkémények."[172]

TÁLASI István fogalmazta: "A főzés azelőtt a kéményalja alatti középpadkán történt, majd ennek kidobása után a kemence szája előtti oldalpadkán vagy a katlanban."[173] BÁLINT Sándor írta: "Fejlettebb foka volt már a főzésnek, amikor asztalmagasságban megjelent a sárból tapasztott, állandóbb jellegű tűzhely. Ez már a konyha egyik oldalán emelkedett, és főzőtűzhely, szobatűzhely, olykor kistűzhely néven emlegették... Innen nyílt különben a kemence szája is. A konyha másik oldalán volt a beépített, sárból tapasztott katlan, másképpen mosótűzhely, bogrács, üst számára. Itt állott a másik szoba kemencéjének szája is, ha ilyen volt benne."[174]

Foglalkoztunk már a főzőpadkával, középpadkával. Mindkét helyen szabad tűzön készült az étel. Ezekhez a helyiség hátsó felét átívelő, teljes szabadkéményre volt, szükség, ahol középre állva és föltekintve az eget lehetett látni, hiszen a füst szabadon szállt, ha a szél, köd vissza nem nyomta. A padkákról JUHÁSZ Antal a következőket írta: "Az 1900-as években GYÖRFFY István a Nagykunságon és környékén a konyhai tűzhelyeknek két típusát találta meg: a/ régebben a kerek, asztalforma, körüljárható padka a konyha közepén helyezkedett el, majd a hátsó falához került. Ezekben a konyhákban másféle tűzhelyet nem készítettek; b/ másutt a kemence szája előtt készült 40-60 cm széles, 80-100 cm hosszú padka, egy szintben a kemence fenekével. Az ilyen padkán rendszerint katlant is építettek. Föltűnt a konyhai tüzelőberendezés harmadik változta is, amely tulajdonképpen az előző két típus együttes előfordulása: a konyha közepén vagy hátsó falánál középpadka és a kemence szája előtt kispadka épült."[175] A közölt két tápai konyha középpadkájának fotóját (10-11. kép) így magyarázta: "A fényképek arra utalnak, hogy a középpadkát itt is tárolóhelyül használták, ami egybehangzik[176] 1960-as években folytatott gyűjtésünk tapasztalataival. Az 1880-90-es években a középpadka még számos tápéi házban megvolt, de tüzelésre, főzésre már nem használták. 'Dísz volt az, ha megfőzték az ételt, odatötték' - [mondta adatközlője].[177] Tanulmányában a fotókon JUHÁSZ Antal a környékbeli helységekből: Kecskemétről, a Makó melletti Apátfalváról, Szeged vidéki Zákányszékről, Csongrád közeli Tömörkényről és egy 20. század eleji PLOHN-fölvételen Hódmezővásárhely belterületéről mutat be középpadkákat.[178] Városunkban, ahol zömében református lakosság élt, a középpadka nem jelentett "oltárt", később sem rakott rá szentképet, virágot vagy gyertyát, inkább a már divatja múlt építményt eltávolította. Ha kezdetben, a belterületi házában volt ilyen, akkor a tanyán is kellett lenni. Kutatásaink során, sem a helyszínen, sem levéltári adatok között, még említését sem találtuk. A vásárhelyi Pusztát kutatva, NAGY Gyula is erről számolt be. Nagyon elterjedt nem lehetett.

Egy lebontás alatt álló, félig tető nélküli, kopáncsi tanya tűzhelyeinek és füstelvezetésének rajzdokumentumát és fotóit mutatjuk be az 1977-ben készült fölvételeken. Egykori tulajdonosa Olasz Imre volt, Kopáncs, Gorzsa tanya 305. szám alatt. Nyolcvan év körüli fiának elbeszélése szerint, a tanyát az apja építette vályogból a 19. sz. végén. A 74. rajzon a tanyaház keresztmetszetének részlete látható. A 75. rajzon a szoba alaprajza a boglyakemencét és a teljes konyhát ábrázolja a kaminos szabadkéménnyel, téglából beépített takaréktűzhellyel, és az udvari bejáró melletti zárt faliszekrénnyel, amelyben a konyhai edényeket, eszközöket tárolták.  A 76. rajzon a kamin alatti tűzhelyek láthatók: jobbra a katlan áll üst elhelyezésére, középen a kemence szája, előtte padkával, balról egy kisebb tűzhely bogrács számára.

 

      

 

                    74. rajz                                                         75. rajz

 

 

76. rajz

 

A 77. képen, a 76. rajzon lévő tűzhely-együttes látható, míg vele szemben, a 78. képen, a konyha jobb belső sarkában a beépített takaréktűzhely volt. A 79. rajzsorozaton a kívül fűtős kemencét, a takaréktűzhelyt és a faliszekrényt ábrázoltuk.

 

   

 

                        77. kép                                                     78. kép

 

           

 

79. rajzsorozat.

 

Konyhában épített katlan

 

FILEP Antal fogalmazta: "Zárt tűzhely, amely vízmelegítő, lekvárfőző, zsírsütő vagy főző üstöt foglal magában. Vályogból, téglából falazzák, ritkábban sárból rakják."[179] BÁLINT Sándor írta a katlanról: "nagymosásnál, szilvafőzésnél, jószágeledelnek szánt tök, krumpli főzésénél, szappanfőzésnél az üst, disznótori zsírolvasztásnál pedig a bogrács számára készített tüzelőhely, amely a régimódi parasztkonyhának szerves, beépített része volt, és a kemence szájával ellenkező oldalon foglalt helyet. Ezt is sárból tapasztották. Úgy tüzeltek alája. Füstje szintén a szabadkéményen át távozott a konyhából."[180] Hozzá kell tennünk, hogy a vásárhelyi tanyaházakban mindenütt általánosan ismert volt. Alapjukat a földre rakták,  ritkábban a kemence szájának alsó részével egy szinten kiépített padkára helyezték. Ezek kisméretű, kevésbé nehéz építmények voltak, amelyekbe nem üstöt helyeztek, hanem bográcsot, vagy beleillő edényt. A bográcsot olykor fölfüggesztett vasláncon, szorosan fölé lógatva használták. Katlanokat már a korábban bemutatott rajzokon, fotóinkon is lehet látni.

Katlanok nemcsak a kemence füstelvezetőjéhez kötve épültek. Találtunk teljesen önálló katlanokat is, amelyeket minden esetben a konyha földjére építették. Készültek vályogból és téglából, de minden esetben kívül-belül tapasztották és külsejét meszelték. Ahol a háromosztatú lakóépület konyhájában kevés volt a hely, hogy önálló katlant beépíthessenek, de szükségét érezték, ott a házhoz toldaléképülettel kiskonyhát emeltek. Nem időszakosan használták, mint a nyárikonyhát, hanem egész évben. Ezt az építkezést a család és a gazdaság bővülése kényszerítette ki, és a 20. sz. elején vette kezdetét. A falakat vályogból vagy téglából rakták. Bejárati ajtaja az udvarról nyílt.

Ilyen kiskonyhát láthatunk a 80. rajzon Mártélyról, Hegedűs Sándorné Tanya 50. számú birtokán, amelyet a gazda és családja 1900-ban épített. Az alaprajz részletezve: a = tanyaház éléskamrája, b = a tanyaház végfala, c = a kiskonyha két gyalogszéke, d = háromszintes deszka edénytartó, e = üstház, f = két tűzlyukú beépített takaréktűzhely, fölötte a végfalban befelé szélesülő ablak, g = fali polc, h = evőeszköztartó, i = keskeny, a falba és a tűzhely végébe épített sípkémény. A kiskonyha utólagos toldalék, vékonyabb falakkal. Tömör deszkaajtón keresztül lehetett az udvarról belépni. Puritán berendezése mutatja, hogy itt csak háztartási munkavégzés folyt, de étkezés, társalgás nem. Különös megoldásnak számít a keskeny sípkémény, amelyet részben a hátsó fal jobboldali szögletében, részben az itt lévő beépített tűzhely felett képeztek ki. A katlan füstjét a mennyezet alatt fémcsővel szintén ide kötötték be. A 81. képen a katlan látható. Akkora tűztere volt, hogy jókora száját sárból formált és égetett kemenceelőtével takarták el.

 

  

 

80. rajz                                                   81. kép

 

 

A kamin elterjedése

 

FILEP Antal írta: "A 19. sz. utolsó harmadától a kaminos, kulinás vagy sípkémények gyakorivá válásával a zárt levegőjű konyhák terjedtek el, amelyek a konyhákat nappali tartózkodásra, téli munkahely számára is alkalmassá tették."[181]  BÁLINT Sándort idézzük: "Érdekes tápai kezdemény, átmeneti forma a kamin, kamén, másként kabin, fűtőkonyha, vagyis a parasztkonyhából deszkafallal, rajta keskeny ajtóval újabban a század [a 20. sz.] első évtizedeiben elrekesztett fülke, ahonnan a kemence fűtése közvetlenül történik. Ezzel azt érik el, hogy a szabadkéményt vékony mennyezettel elfödhetik, kivéve természetesen a kamin fölött. Így aztán a kemencéből kiömlő füst anélkül távozhat el, hogy a konyhahelyiséget elárasztaná. Semmi akadálya annak sem, hogy a kaminban még meghagyott szabadtűzhely mellett a konyhában sparherd is legyen, ahol télen a mindennapi főzést és fűtést végzik. A kemence előtti mély, vaslappal leborított lyuknak kaménluk, másként kabinluk a neve. Ebbe gyűjtik össze a lankadó parazsat, hogy itt hamvadjon el."[182]

A melegkonyhák létrehozásával a 20. századi vásárhelyi tanyák konyháiban elterjedten már a kaminos megoldást használták. Ennek a beépítési módszernek az a szabadkémény kedvezett, ahol nem a pitvar egésze volt padlásolatlan, hanem csak a kemence szája, és a mellette kétoldalt kialakított katlanok álltak a kémény kiszélesülő kürtője alatt. A tüzelőhelyeket két oldalon, vagy ha nagyon közel álltak a hátsó falhoz, az elülső falnál kiugró, padlótól a mennyezetig érő fallal elválasztották, majd elől is befalazták, de hagytak rajta deszkából készített, teljesen zárt kaminajtót a tüzelés, befűtés céljából. Ilyen megoldást láthatunk a 82. képen, amelyet egy mártélyi tanyában fotóztunk. Érzékelhető rajta, a kép felső szélén látható nagygerendán túli területen hogyan változott meg a pitvar, és vált valóban konyhává. A kamin mellé öntöttvas takaréktűzhely került, szemben vele a két világháború között terjedő kombinált konyhaszekrény, a polgárosodás egyik tömegáruja.

A 83. képen Olasz Bálint kopáncsi: Gorzsa tanya 357. számú tanyájában még az 1960-as évek első felében fotóztuk a konyha kaminrészletét. A sarokban a vegyes tüzelésű, zománcozott fémtűzhely kapott helyet. Füstcsövét a kaminkéménybe vezették. A kaminnak embermagasságú ajtót hagytak, hogy kényelmesen, hajlongás nélkül tudják a kemencét fűteni. Az ajtóra tapétát ragasztottak, hogy "korszerűbb" legyen. Az előtérbe, a szobaajtó mellé még befért a napi mosakodást, kézmosást szolgáló állványos mosdótál is.

A 84. képen látható, egy pósahalmi pusztai tanyában, a kamin mögött még maradt annyi hely, hogy oda korszerű gáztűzhely került. A kaminnak éppen akkora ajtót hagytak, hogy a fűtést lehetővé tegye. A kemencét már csak melegítésre használták. Itt az előtérbe alacsony asztalszék került a konyhaműveletek végzésére, de ezen étkezés nem folyt. 

 

    

 

                   82. kép                                  83. kép                               84. kép

 

Beépített takaréktűzhelyek, csikósparhetok

 

A takaréktűzhelyek a 20. sz.-ban alaposan elterjedtek, és nemcsak a konyhában, hanem, mint a korábban bemutatott fotóinkon, rajzainkon láthatók, a kiskonyhában, nyárikonyhában és ritkábban a sütőházban is találkoztunk vele. BÁLINT Sándort idézzük: "Döntő változást idézett elő a konyha formai fejlődésében és a fűtés technikájában, a főzés módjában és az ételkultúra gazdagodásában a takaréktűzhely (sparherd) megjelenése, amely a szegedi parasztságnál a múlt század [19.] utolsó évtizedeire tehető, de csak századunk első negyedében válik általánossá. Mint tudjuk, ennek füstjét napjainkban már cső vezeti a sípkémény néven emlegetett keskeny kéménybe, amely négyszögletes, aljától tetejéig egyforma kerületű kéményfajta...

Népünk a takaréktűzhelyet a szinte családonként váltakozó sparhét, parhet, parhét, sparhejt, parhejt, parhéjt, porhejt, sparhelt, porhét, porhéjt neveken emlegeti, ami világosan elárulja német polgári eredetét. Téglából rakott, nem mozdítható, régebbi fajtájának rakottparhejt a neve. Így különböztetik meg a lakatostól készített asztalparhejt, lábasparhejt néven emlegetett hordozható modernebb változatától. Részeinek szókincse is német eredetű. A vasból való főzőlapnak, vaslemeznek platni, sütőjének lerni a neve."[183]

Ez az a korszakváltás, a kivetkezés fölgyorsulása, amikor nemcsak a népviselet szorul ki a használatból, de az ipar számos addig, a nép által gyártott vagy használt eszközt, tárgyat is átadott a múltnak. Meg kellett tanulnunk, hogy többé nemcsak az a "népi", amit  parasztember barkácsolt, kézműves előállított, hanem az is, amelyet bár sorozatgyártással termeltek, a nép befogadott és saját kultúrájaként használt tovább. Ezek közé tartozott a takaréktűzhely is. BÁLINT Sándor így folytatta erről írt emlékezését:

"A takaréktűzhelynek kezdeti korszakában számos ötletes, paraszti szerkezetével találkozunk. A [Szeged] környékbeli falukban, tanyán máig sokszor látható a kemencével való összeépítése... Természetesen rakott sparhéttal is társítják.  Érdemes megemlítenünk, hogy tanyán átmenetileg, a századforduló [19-20] táján még a szabadtűzhely cserépedényeiben is főztek a sparherdon."[184]

BARABÁS Jenő így fogalmazott: "A sütő-főző berendezés döntő változását országszerte a takaréktűzhely megjelenése hozza meg a 19. század második felétől, különösen  a [20.] század utolsó évtizedétől." Ez a sparhelt, amelynek első előfordulása 1846-ból ered. "A 20. század első harmadában ezek lényegében kiszorítják a kemence és kályha szája előtti padkán történt nyílt főzést, eszközanyagával, a tűzikutyákkal vagy vasmacskákkal, vaslábakkal együtt. Épülhettek a konyhába vagy a szobába, attól függően, hogy minek a helyére léptek, s a régibb berendezésekhez hogyan csatlakoztak. Előbb a sárból, vályogból, téglából épített takaréktűzhelyek terjedtek el, amelyeket főzésre és melegítésre egyaránt használtak."[185] A 20. sz.-ban ezeket is kiszorították a bádogból zománcozással készült asztaltűzhelyek.

KISS Lajos a vásárhelyi rakottsparhetról - amely a csikósparhelt formájára téglából készült - és a csikósparhetról megállapította, hogy a sütőjük magasabb volt a főzőlapnál. Az asztalsparhetnek viszont egy szintben van a sütője a főzőlappal. Terjedt a dobkályha, főleg a háborúk alatt a fűrészporos dobkályhák, amelyeket ha megtömték, a fűrészpor visszafogta a tökéletes égést, gázt fejlesztett, és ez előbb-utóbb szétvetette. Ugyancsak terjedt a négy lábon álló sparhelt is. Ezekkel azt a helyiséget, ahol tartották, fűtötték is.[186]

A 85. és 86. képen egy elhagyott kopáncsi tanya konyháját fotóztuk. A kemence szája, valamint előtte a padka katlannal és bográcstűzhellyel beszűkült, a füstfogófal leereszkedett, alóla már csak kis keresztmetszetű kémény vitte ki a füstöt. Velük szemben később épült be téglából a csikósparhet, amelynél jól látszik, hogy az ablak felőli végén lévő sütő jóval magasabb, mint a vaslemezzel fedett, két főzőlyukas főzőrész. Ennek füstjét a konyha mennyezete alatt átvezetve, bádogcsővel kötötték a kemence kéményébe.

 

   

 

                               85. kép                                                    86. kép

 

A határ másik részén, Kopáncshoz mintegy 32 kilométerre, a vásárhelyi Pusztán, a fecskésparti iskola szomszédságában, a Samu tanyában, a 87. képen hasonló megoldást láthatunk. A mosogató öregasszony mögött, a sarokban egy kacatokkal telerakott, nagyméretű, beépített katlan áll. A 88. képen, ugyancsak a Pusztán, Kardoskút határában a falhoz épített, elől kétfelé nyíló, tömör deszkaajtóval fedhető faliszekrény mellé téglából építették a csikósparhetet. Azért szerették a konyha egy részén átvezetett, hosszú füstcsöveket - közülük egy ezen a fotón is látható -, mivel a légteret a forró füst is melegítette. Az 1970-es évek elején, amikor a fénykép készült, a tűzhelyt nem használták, csak rakodásra, tálalásra, mivel a gáztűzhely már átvette a szerepét.

A 89. képen a mártélyi Hegedűs Sándorné tanyájában, a kiskonyha berakott tűzhelye: asztalsparhete látszik. Itt már nincs sütő, csak főzésre használták. A kép bal alsó sarkában a 81. képen bemutatott katlan kis részlete látható.

 

  

 

                  87. kép                                88. kép                                    89. kép

 

Tanyaudvaron, a szabadban álló katlanok

 

BÁLINT Sándort idézzük: "Nyári időszakban végzendő munkára: nagymosásra, lekvárfőzésre kint az udvarban szabadban állott egy másik katlan,  nyárikatlan. Olykor tetőt is húztak föléje, hogy a szétázástól megkíméljék. A [Szeged környéki] tanyán még mindkét formájában konyhabeli és udvari változatában is előfordul. Az utolsó félszázadban azonban fokozatosan a vasból kovácsolt,[187] lábakra szerelt, mozgatható üstház váltja föl, amelynek öregek ajkán inkább a hagyományos katlan neve járja.

A közönséges, egyszerű katlannak cigánykatlan megkülönböztető neve is hallható, ami világosan sártapasztó cigányok munkájára utal.[188] Ezzel szemben a barkácsoló ezermestertől készített csigakatlan szintén sárból van ugyan, de füstjárása[189] csigaszerűen háromszor megkerüli a tüzelés színhelyét, és így a hősugárzás nagyobb, gazdaságosabb."[190]

Bár a vaslemezből, iparosok által késztett katlant a vásárhelyi tanyák népe is használta, befogadta, de mivel nem készítette, ezzel többet nem foglalkozunk.

A hódmezővásárhelyi tanyavilágban csak más tűzhelyekkel együtt, azokhoz hozzá tapasztva találkoztunk féltetős védelemmel, egyébként - mint erről a bemutatott fotóink is árulkodnak -, az időjárás viszontagságainak kitéve, szabadon álltak, legföljebb az üstöt benne hagyták, hogy a katlan belsejét ne kelljen gyakran javítani. Valamennyin meg is látszik az idő vasfoga, mutatva az igénytelenséget és a tanyai élet hanyatlását. Ezek legtöbbje téglából készült, de elvétve még vályogból is raktak. Korábbi tanulmányunkban olyan katlan fotóját is bemutattuk, amelyet téglából kötőanyag nélkül, ideiglenes megoldásként raktak össze. Gazdája talán már elkészülődött a tanyából.[191]

Ezek a katlanok mindig a belső udvar valamelyik végében, az épületektől távol álltak. A mártélyi Gaál-tanyán fotóztuk a 90. képet. A katlan téglából készült, kívül betapasztották, amely, mint a napon fölégett testről a bőr, rétegekben hámlott róla. Semmivel sem különb a helyzete a 91. képen látható, téglából épített katlannak, amelyet az 1970-es évek második felében Külső-Erzsébeten örökítettünk meg. Itt még a rézüstöt sem védték fedővel. Szintén Külső-Erzsébetről való (az előző képpel azonos időpontban készült) 92. kép. Különös egyedi megoldás a mellé épített hosszú, keskeny kémény, amelyet feneketlen zománcos tejeskannával és a szájába húzott, szintén zománcos füstcsődarabbal meghosszabbítottak. Ez a katlan is téglából készült, szalmás törekkel erősen kevert sárral betapasztva. Az üstöt itt is kint teleltették benne. A 93. képen lekvárfőzés közben, 1971 őszén találtunk erre a jelenetre. A katlan Kopáncson, Zsarkó Lajos, Gorzsa tanya 515. számú tanyájának udvarán, közvetlenül a tanyavég és a dőlő felőli bejáróút mellett téglából épült.[192]

 

 

   

 

90. kép                                                               91. kép

 

         

 

92. kép                                               93. kép.

 

Húsfüstölők

 

Az épített füstölőkkel jóval szerényebben bánik a szakirodalom, mint a szemes kályhákkal, füstöskonyhával, boglyakemencével, vagy a katlannal. KISBÁN Esztert idézzük: "A húsfüstölés helye a hagyományos tüzelőberendezésű parasztházakban a füstjárta padlás, ill. a szabad kémény."[193] BOROSS Marietta fogalmazta: "A parasztudvarokon álló, újabb (többnyire 20. sz.-i eredetű), bódészerű falazott építmény, amely a disznóhús füstölésére szolgál."[194]

Amíg az emberi emlékezet visszavezethető, Hódmezővásárhelyen, a tanyák embere csak a disznóvágásból eredő szalonnát, húsokat, töltelékes húsféleségeket füstölte. Nem lehetetlen, hogy korábban, amíg a feudalizmusban érintetlen volt a nagy felületű és kiterjedt vízi világ, esetleg halat füstölhettek, de erről nincs adatunk. A 20. sz.-ban négy típusú füstölőt építettek, illetve képeztek ki. 1. A szabadkémény padláson kiépített, széles füstölője. Ilyet mutattunk be a 68. képen. 2. A kaminkémény kürtőjében, a padlás fölött beépített füstölő. Ezt láthattuk a 71. képen és a 74. metszetrajzon. 3. A 33-34. rajzon egy külső kemence köré épített tüzelőhelyek, és a katlan fölé került füstölő látható. 4. Végül a szabadban álló, önálló füstölő épület. Kutatásunk időszakában már ez volt a legtöbb, sőt 1979-ben a pusztai Pósahalmon még sikerült egy vályogból éppen készülő füstölőt fotóznunk.[195] Valamennyi szabadban álló füstölőt alap nélkül, elegyengetett, esetleg ledöngölt talajra építették.

A 94. képen Gazdag Sándor, Mártély, Tanya 58. Székhalom-dűlőben lévő tanyájában, a magas oszlopszerű füstölő látható, amelyet a gazda maga építette az 1970-es években. Fala egysoros vályog. Átlagvastagsága a tapasztással együtt: 12 cm. A berakodó és tűzhelynyílása 280^o-ra, Ny-ra tekint. A szemközti és oldalirányban lévő, eredetileg 4-4 cseréptartó lécen hódfarkú cserepekből volt a tetőborítás. A 95. rajzon a füstölő méreteit mutatjuk be. A rajz: homlokzati, B rajz: oldalnézetben. Részletezve: a = tetőfedés, b = berakodó; elől lécekből álló faajtó zárja le a füstteret, c = a vályogból rakott, tapasztott, meszeletlen fal, d = tűzhelynyílás. Itt azért adtuk meg a tüzelőnyílás tájolását, mivel ezek a kültéri füstölők zömében a tanyaház bejáratával szemben álltak. Ha az udvar más részébe kerültek, ezeket akkor is igyekeztek nyugati tájolással fölépíteni.

 

                                                

 

                              94. kép                                                95. rajz

 

A 96. képet a Pusztán fényképeztük: Csomorkány és Székkutas között. A húsfüstölő elhagyott tanya udvarán állt. Téglából rakták. Különös és az általunk látottak között az egyetlen olyan építmény volt, ahol elől embermagasságú nyílást hagytak rajta. Nyilvánvaló, hogy könnyebb volt beleállva a füstölendő húsfélét a rudakra fölakasztani, de gondot okozhatott a hatalmas nyílás szigetelése, hogy a füst ne ott illanjon el, hanem a hús fölött szálljon ki. Nyílásfedőnek, ajtónak már nyoma sem maradt. Elképzelhető, hogy rossz pokrócot, vagy zsákdarabokat akasztottak rá.

A 97. képen látható pusztai füstölőnek szintén hosszú, keskeny nyílása volt, de ebben nem lehetett beállni. Felül, ahol az ajtóval fedték, kiszélesedett és itt tudták a húsokat, szalonnát a rudakra akasztani, alól pedig a tűznyílás födetlen maradt, hogy levegőt kapjon. Nyeregetőt kapott, az oromfalat elől hátul deszkából alakították ki. A 98. képen látható, hogy téglából nagyméretű füstölőt építettek és kívül betapasztották. Hátrafelé ereszkedő cseréptetővel födték. Mivel közel négyzet alakú volt az alaprajza, a szűk bemeneti nyílásokon át igen nehéz lehetett a hátsó részébe a rakodás és a tűzkezelés.

A 99. képen Fehér Ferenc kardoskút-pusztai 333. sz. tanyájában, a háború után vályogból épített, tapasztott, 1974-ben fotózott kettős hasznosítású, kúp formájú kerekóla látható. (A képet a kerekólak bemutatásánál is közöltük.[196]) Hasonlóval nem is találkoztunk máshol. Tavasztól késő őszig baromfi ólként használták, míg ősztől tavaszig, főleg karácsony környékén füstölőnek. Belül vállmagasságban rudakat építettek a falba, és az ól tetején kürtőt hagytak, itt távozhatott a füst; egyébként fölül a lyukat féltéglával födték. Gazdájuk nagyon büszke volt rá.

 

 

 

 

                  

 

                                    96. kép                                               97. kép

 

                

 

                                98. kép                                                99. kép

 

Tüzelős ólak

 

A véleményünk megegyezik NAGY Gyulával, hogy a vásárhelyi Pusztán, annak tanyahelyként való kiosztása, vagyis 1848 előtt léteztek tüzelős ólak, vagy tüzelős istállók, de helyszíni gyűjtésünk során egyetlen ilyen épületre sem leltünk, csak öreg gazdák hallomásból közölt romantikus elbeszéléseiben éltek még. Ezeket az épületeket, akár lovakat, akár marhákat tartottak benne, a 19. sz. második felében elavultságuk miatt lebontották, vagy átépítették, lepadlásolták, mivel a bennük nevelt állatok a meleg istállóztatást szükségelték. A tüzelős ólaknak, istállóknak a szakirodalom igen sok hiteles leírását őzi, amelyekből itt csak néhány rövid idézettel utalhatunk arra, hogy határunkban is hasonló lehetett az építésük és használatuk.

GYÖRFFY István írta, hogy azokon a tanyákon, szállásokon, ahol a félrideg állattartás során, a jószágot tartották, a pásztor, vagy a gazda fia az ólban hált, a jószág mellett. "Ősi soron a földön tüzel [a] világítás, szalonnasütés, kenyérpirítás, főzés, vagy a szúnyogok, legyek kifüstölése céljából. A nyílt tűzhelyet alacsony ülő-, vagy fekvőpadkák veszik körül. Itt gyűlik össze tanyázásra (beszélgetésre, időtöltésre) a szomszéd ólak, tanyák férfinépsége. Az ólak, tanyák tehát ősi soron valóságos férfi klubbok [így!], ahol a nőnek semmi helye."[197]

FILEP Antal szerint a tüzelős ól "az istálló archaikus változata". Az ólak valamelyik sarkában elhelyezett fekvő-, vagy ülőbútorok szomszédságában voltak a tűzhelyek. A "Tiszántúlon padkákat építettek be, s föléjük szikrafogókat raktak vagy kandallószerű tüzelőket állítottak fel, nemegyszer szabadkéményeket építettek be." Padlásolatlan építmények voltak. "A tüzelős ólak hagyományos típusa a 19. sz. közepétől szinte mindenütt visszaszorult... A D-Alföldön  a tüzelős ólaknak csak halvány emlékezete őrződött meg századunk negyvenes, ötvenes éveire."[198]

PALÁDI-KOVÁCS Attila a Közép-Tisza vidékéről fogalmazta: "Jászlak, hatalmas szénatartó ketrecek, fekvő- és ülőhelyek kaptak bennük helyet, s mélyített, sárból, vályogból épített tűzhelyek. Az említett óltípusnak padlása nem volt, viszont a nádfedelet a tűzhely fölött sárral csapkodták meg, nehogy szikrát fogjon."[199]

A MARKOLT László-VAS Tibor szerzőpáros "sárpadkás 'tüzelők' az ól-istállóban" címmel kiadványukban tíz figyelemreméltó rajzot mutattak be Kecskemét környékéről.[200]

 

Tanyai kovácsműhely, kovácskohó

 

Tanulmányunk a tűztől indult ki és befejezésül a tűzhöz tér vissza. A kovács az egyik legelőkelőbb szakma volt. Személye kis közösségben, ahol állatgyógyítással is foglalkozott, meghatározó embernek számított. Erős fizikumával, tüzet az ember szolgálatába állító és vasat formáló erejével Héphaisztos késői utódja.

A kovácsisten Zeusz és Héra sánta fia, a tűz és a kovácsmesterség istene; istentársainak fegyverkovácsa. Sokoldalú művész, aki a Moszhkhülosz tűzhányóban rendezte be műhelyét. A római istenpanteonban Vulcanusként Szicíliában, az Etnában volt műhelye. Ő a tűz pusztító erejének ura.

Közelebb áll hozzánk a Kalevalából Ilmarinen, "minden idők legnagyobb kovácsa", aki már nem görög-római isten, hanem finn csodatévő mester, a Krisztus előtti VIII-VII. századból, a vaskorszakból, amikor elterjed a vas használata. A Kalevala kilencedik énekében

 

a vas születését olvashatjuk: "Gyúrta Ilmarinen, a kovács a nagy tűzben a vasat, mintha rozsliszt-tészta volna." Rokon lehetne a mi népmesénk Vasgyúrójával. Ilmarinen tűzélű acélkardot készít Vejnemöjnen számára, és Szampót, a csodamalmot Pohlaja népének, amely a gazdagsághoz szükséges lisztet, sót és pénzt őrli, gyártja szüntelen.

A falusi, tanyai kovácsmester sokban hasonlított híres elődeire. Műhelyében mindig voltak várakozó emberek, akik csodálták, hogyan formálja a tűzben a vasat patkóvá, ekevassá, vagy éppen járomszöggé. A vásárhelyi "célszörű szögényembör" - KISS Lajos találó elnevezése alapján -, a kovácsnak nemcsak csodálója volt, hanem igyekezett ellesni a mesterségét, hogy otthon gyakorolva, megtakarítsa a kovács bérét, és vele a saját gazdaságát gyarapítsa. Ráadásul élvezte, hogy kezének nemcsak a föld és a jószágok, hanem a vas is engedelmeskedik, ezért különösen a 20. sz.-ban, egyre inkább terjedt a tanyai műhelyekben a kovácskohó és a fujtató. 

BODGÁL Ferencet idézzük: a kovács "Régi magyar mese: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, ill. foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős... Többnyire közülük kerültek ki a múlt század [19] elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették... Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették."[201]

TIMAFFY László fogalmazta: "A kovácsműhely különálló, szabadkéményes épület volt... A bejárattal szemben áll a kohó. Középen két félkör alakú[202] tűzicipó, bal oldalán a hűtővályú vízzel, benne a kukoricacsuhé pemet.[203] Másik oldalán a tüzelőszén, kőszén, koksz, faszén, sokszor keverve is, benne a rakólapát, és a tűzinyárs, amivel a salakot tolják félre. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és kivezeti a kürtőn a kéménybe... A kohóhoz csatlakozik a vontatórúddal, kézzel vagy lábbal hajtott, körte alakú fújtató..."[204]

FILEP Antal írta: "A hagyományos építkezés rendjében a kovácsműhelyek bármilyen anyagból is épültek, sajátos alaprajzúak, beosztásúak voltak. Falazatuk sárfal, rakott, tömött-vert, vályog vagy nyerstégla, tégla, kő... [stb.] A műhely tere zárt helyiség volt egy ajtóval, egy-két ablakkal, egyik sarokban a bejárattól távol állott a nagy fújtatós hevítő kohó a hozzá csatlakozó szabad vagy kaminos kéménnyel..."[205]

A vásárhelyi tanyákban, különösen a középbirtokos rétegek portáján a 20. században megjelent a műhely. Ahogy a mai "Mindentudás Egyetemén" egy előadó teremben valamennyi szakma és tudomány részéről hangzanak el előadások, a tanyai műhelyben is a mezőgazdaság valamennyi általuk gyakorolt ágához, az épületek karbantartásához és a háztatáshoz szükséges eszközöket igyekeztek előállítani, vagy a vásárolt, de meghibásodott tárgyakat megjavítani.

A műhelyeknek két típusát találtuk meg. Az egyik az általános eszkábáláshoz szükséges alapszerszámokkal, asztalokkal, satukkal, üllőkkel, faragójancsival, szerszámokkal ellátott barkácsműhely volt. A másik szakosodott, ahol a kovács és bognárszakma gyakorlásához voltak kellékek. Ebben igen értékes célszerszámok is fölfedezhetők. Érdekes volt megfigyelni, hogy az előbbi "mindenes műhelyt" általában három oldalról fallal, elől deszkaborítással, rajta többnyire kétszárnyú tömör deszkaajtóval határolt színben képezték ki, amelyben a javítás lehetőségein kívül tárolást is végeztek. (Hordók, zsákok, szánkó, kocsi, talicska stb.) Ezeket a műhelyeket valamelyik gazdasági épülethez, tárolóhoz vagy az istállóhoz építették. A nehéz szakmák gyakorlásának, a kovács és bognárműhelynek kijárt az önálló épület, amely vagy a bejáróút szélén, vagy a belső udvar végében állt. Falaihoz vályogot, téglát használtak. Kívül-belül tapasztották és meszelték, rá cseréppel födött nyeregtető került. Egy bejárati ajtóval rendelkezett; vele szemben és az épület egyik végében ablakkal. Alaprajzuk mindig téglalap alakú volt. Ezekben az épületekben helyezték el a kovácsoláshoz szükséges kohót. Kéménye a kürtőből a tető fölé nyúló sípkémény volt.

A kohó meghatározta az épület méretét és jellegét. Kohóból is kétfélét találtunk. Az egyszerűbbhöz a végfalból kiálló kürtőt építettek, amelynek nyílása derékmagasságban volt. Itt a füstgázok távozásához, a kürtő falához erősített tölcsérszerűen fölfelé elkeskenyedő, alul kiszélesedő füstsátorral fedett, szögletes nyílást hagytak. Ennek megfelelő magasságban készítettek egy erős fémvázas, mozgatható, téglalap alakú és vastag vaslemez fedőlappal borított, asztalszerű állványt, amelynek a belső végén, a füstsátor alatt helyezték el a kohót. Az állványon volt a szén, a szerszámok és a nyersvas egy része; mellette a földön az üllő, szükség szerint erős, vastag faasztal az elkészül eszköz további megmunkálásához: reszeléshez, lyukasztáshoz, pántoláshoz stb, és a vizes vödör a vas edzéséhez.

A 100. rajzsorozaton Papp Sándor, Tanya 1092. számú, 1934-ben készült tanyájában, a gazda által épített és használt műhely alaprajzát mutatjuk be. "Tüzesháznak" is nevezhetnénk, mivel a kohó melletti oldalfalra kívül még egy jókora húsfüstölőt is épített. A rajz: alaprajz részletezve: a = műhelytér, b = füstölő egy sor téglából, elől, középen vékony lécajtóval, c = kohó nyitott kéménye. Ez előtt volt a vasállvány a kohóval. B rajz: a = műhelytér, b = a kohó kéménye, c = a kéménybe vágott füstlyuk, d = a kémény és füstölő felőli oldalfal közötti tér, e = oldalfal vályogból, tapasztva, kívül meszelve.

 

                  

 

100. rajz

 

A kohó másik típusa öszvér jellegű volt. A kialakítás ötletét a falusi, tanyai hivatásos kovácsműhelyek adták, a kohó építményét pedig a beépített takaréktűzhelyek, csikósparhetek mintájára, jókora üres boltozatot képezve, téglából készítették. Mintául választottuk a Szita Gaál-tanyát: Mártély, Tanya 1069. szám alatt.[206] A kovácsműhely külön épületben, közvetlenül a dűlőút mellett állt, hogy a környékbeli szomszédok könnyen megközelíthessék, ha segítségért jöttek. Itt a gazda és családtagjai, ha nem is iparszerűen, de patkolást is végeztek és egyéb javítómunkát. A műhely szintén ehhez igazodott. A fotókról látható, hogy a műhely belterülete igen szűk volt, nem olyan méretű, mint az iparosoké, de jól fölszerelt. Bizonyítja ezt a kürtőhöz csatlakozó, készen vásárolt bőrfújtató is. Aki még nem kifosztva, romokban látta, mint mi a gyűjtés időszakában, elbeszélte, hogy ebben a műhelyben gyakorlatilag minden készült, amit bármelyik hasonló tanyai kovácsműhelyben előállítottak vagy javítottak. A kuláküldözés időszakában a műhelyajtóra lakat került. Nem mertek másoknak, csak maguknak dolgozni, ezért ettől kezdve oda senkit be nem engedtek.

A 101. képen a bejárati ajtóval szemben a kohó, balra a hozzá csatlakozó kürtő a bádog füstsátor - Vásárhelyen füstfogó - maradványaival, és a fújtató egy része látható. A 102. képen ugyanez látható a bejárati ajtó melletti végfaltól a kürtővel félig szemben fotózva. A 103. rajzon az A részlet: a kohókürtő oldalfala és a kohó elölnézetből.  B rajz: a mennyezetre erősített bőrfújtató és a kohó kürtőjének szemközti rajza. Részletezve: a = fölmenő végfalak vályogból, b = a végfal és a kürtő közötti üres tér, c =  bőrfújtató, d = a kohó téglából épült kürtője a tűzlyuk fölött a kéménybe torkol, e = a tűzlyuk fölött két bádoglemezből készített, kiálló füstfogó, f = a tűzlyuk oldalra kivezető salakcsatornával (a fotókon ronggyal betömve), g = a kohó tömör építménye, h = egy sor téglával kirakott üres boltív.

 

 

  

 

                             101. kép                                                       102. kép

 

 

          

 

                                                                          103. rajz

 

 

 

 

 

 

IRODALOM

 

BARABÁS Jenő

1954                          Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. 466-484.  Ethnographia

BARABÁS Jenő

1965       Tanyai település és építkezés. In: Orosháza néprajza. (Szerk.: NAGY Gyula.) Orosháza

BARABÁS Jenő

    1970              A lakóház füsttelenítéséről. 276-287. Ethnographia

BARABÁS Jenő

1997                            Tüzelőberendezés, füstelvezetés. 155-172. Magyar Néprajz IV. Életmód.  Budapest

BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor

    1987              Magyar népi építészet. Budapest           

BARTHA Elek

1984                          Házkultusz. Studia folkloristica et ethnographica 14. Debrecen.

BÁLINT Sándor

1976                         Ház, otthon, tanyaporta. 253-337. A tanyaház. 327-337. In: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75-2. Szeged

BODGÁL Ferenc

    1980             Kovács. 286-287. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

BOROSS Marietta

1979                          Füstölő. 244. Magyar Néprajzi Lexikon 2. Budapest

DANKÓ Imre

 1992             Az ember és a ház érzelmi kapcsolatairól. 139-142. In: Ház és Ember 8.  Szentendre

FILEP Antal

1977                          Boglyakemence. 304-306. Magyar Néprajzi Lexikon 1. Budapest

FILEP Antal

    1979             Füstöskonyha. 244-246. Magyar Néprajzi Lexikon 2. Budapest

FILEP Antal

1980                        Katlan. 101-102. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

    1980            Kályha. 6-9. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

1980                      Kemence. 130-131. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

1980                        Kémény. 132. Magyar Néprajzi Lexikon. 3. Budapest

FILEP Antal

1980                        Konyha. 261-263. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

1980                        Konyhai sütőkemence. 263-265. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

1980                        Középmagyar háztípus. 320-326. Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

    1980            Kovácsműhely. In: Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest

FILEP Antal

1980       Külső fűtésű szobai kemence. 369-371. Magyar Néprajzi Lexikon 3.    Budapest

FILEP Antal

    1981            Szabadkémény. 518-519. Magyar néprajzi Lexikon 4. Budapest

FILEP Antal

    1982            Tüzelőberendezés. 386. Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest

FILEP Antal

1981                        Tüzelőpadka, tűzpad. 386-387. Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest

FILEP Antal

    1982             Tüzelős ól. 387-389. Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest      

GILYÉN Nándor-MENDELE Ferenc-TÓTH János

1975                          A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest

HARKAI Imre

    1983              A kemence. 54-58. In: Temerin népi építészete.

ILON Gábor-SABJÁN Tibor

1989        15. századi cserépkályhák külsővatról. 57-110. Ház és Ember 5. Szentendre

JANKOVICS Marcell

1994                            Tűz. 227-229. Jelképtár. 2-ik, jav. kiadás. Budapest

JUHÁSZ Antal

1989                         Adatok a XVIII-XIX. századi alföldi ház kéményéhez és konyhai tüzelőberendezéséhez. 195-209. In: Építészet az Alföldön I. Nagykőrös

KISBÁN Eszter-PÓCS Éva

    1979               Füstölés. 243. Magyar Néprajzi Lexikon 2. Budapest

KISS Lajos

1958                        A boglyakemence és élete. 91-109. In: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest

MADARAS László

    1989             Az avar ház. 23-32. In: Építészet az Alföldön I. Nagykőrös

MARKOLT László-VAS Tibor (Szerk.)

1980                          Bács-Kiskun megye népi építészetének rövid áttekintése. 12-26. Ól-istálló   28. In: Bács-Kiskun megye népi építészetéből 1. Kecskemét

NAGY Gyula

    1975              Parasztélet a vásárhelyi-Pusztán. (Szerk.: DÉR László.) Békéscsaba

NOVÁK László

1989                          A három város építészete. Nagykőrös

NOVÁK László-SELMECZI László (Szerk.)

    1989              Építészet az Alföldön I. Nagykőrös

PALÁDI-KOVÁCS Attila

2001                        Istállózó tartásmód. 684-695. Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Budapest

PÁLÓCZI HOVÁTH András

    1989         Külső kemencés lakóházak a középkori Szentkirályon. 89-106. In: Építészet  az Alföldön I. Nagykőrös

PÁLL István

     1987    Tüzelőberendezések. 41-45. Füstelvezetés. 45-46. Sütőházak. 92-94. Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén. In: A magyar népi építészeti archívum kiadványai 2. Szentendre

PEKÁR István

1999                        Elfeledett tájakon I. Az alföldi tanyavilág. 1-5. Internetes interjú: Magyar                            Szemle

PÓCS Éva

1982                        Tűz. 384-385. Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest

PÓCS Éva

    1990         Falu, ház, tűzhely. 619-621. Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest

SABJÁN Tibor

1988                          A búbos kemence. Budapest

SABJÁN Tibor

1989                          Kívülfűtős kemencék a Nagyalföldön. 211-222. In: Építészet az Alföldön I. Nagykőrös

SABJÁN Tibor

    1994     Gondolatok az alföldi tüzelők történetéhez. 119-130. In: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Szerk.: NOVÁK László) Szentendre

SZÁSZ János-SZIGETVÁRI János

1976                          Népi építészetünk nyomában. Budapest

SZEMADÁM György

1994                            Tűzhely. 229-230. In: Jelképtár. 2-ik, jav. kiadás. Budapest

SZENTI Tibor

1978            Kerekólak Csongrád megyében és a vásárhelyi Pusztán. 283-314. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1976-1977/1. Szeged.

SZENTI Tibor

1979                         A tanya. Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely-     kopáncsi tanyavilágban. Budapest

SZENTI Tibor

    1989            Építőáldozatok nyomai Hódmezővásárhelyen. 205-210. Ház és Ember 5.  Szentendre

SZENTI Tibor

1998                        A hódmezővásárhelyi hagyományos tanyaépületek falai és építőanyagai.           189-212. Ház és Ember 12. Szentendre

SZTRINKÓ István

              1984        Tűzhelyek a Duna-Tisza közi lakóházban. 437-470. Cumania 8. Kecskemét

TÁLASI István

    1946         Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái. 1-35. In: Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. 1944-1945. Szeged

TIMAFFY László

1990                          Kovácsok. 256-261. In: Magyar Néprajz III. Kézművesség. Budapest

URBÁN Péter

              2008        Ásatások Csongrádban. Szarmata kori települések romjait tárták fel a     régészek. In: Magyar Nemzet (napilap) 2008. március 5. Krónika 17.

VARGHA László

 1953            Fejezetek a népi építészet köréből. Budapest

*

 

 

 

 

 

 

 

Szenti Tibor

 

ÖSSZEFOGLALÁS

 

 

A tűz hasznosítása és a vele kapcsolatos tűzhelyek építése mind az emberré válásunkat, mind a kultúrák fejlődését elősegítette. A nem rombolásra használt tűz máig pótolhatatlan az életünkben. Régészeti leletek bizonyítják, hogy őseink a honfoglalás előtt használtak épített tűzhelyeket, majd a Kárpát-medencében történt letelepedésünk után a lakóhelyeinken folyamatosan kimutathatók. A tűzhelyek részben saját kreativitásunk következtében, részben külső kulturális hatások átvételével folyamatosan változtak, korszerűsödtek. A szerző 1959 és 1985 között a nagy kiterjedésű hódmezővásárhelyi tanyavilágot, benne a tüzelőberendezéseket is kutatta.

A török hódoltság alatt a szemeskályhák a Tiszántúlon, Hódmezővásárhely és a közeli Csomorkány mezővárosban is elterjedtek. A hódoltság harci eseményeivel és a felszabadító háborúval járó pusztítás a területet a szegedi palánk és a gyulai vár között évekre lakatlanná tette, és a késő középkori települések, tűzhelykultúra a szállásrendszerrel együtt elveszett.

Az újratelepülés után a szállásokon egy ideig a padlásolatlan tüzelős ólakat ismerték, amelyekben szabad tűzön főztek, szalonnát sütöttek. A 18. század első felében a vizsgált területen az agrártermelésből élő nép a kémény nélküli, füstöskonyhákat használta, de a levéltári adatok alapján, már e század második felében ezeket lerombolással fenyegették. Megjelentek a szabadkéményes, belül boltíves, vagy széles kürtővel ellátott, fakéményes hideg konyhák. Folyamatosan cserélődtek a belül fűtős tűzhelyek, és megjelentek a kívül fűtős kemencék, valamint a pitvarban, a kemence mellett a beépített padkán lévő szabad tűzhelyek, katlanok. A szoba tiszta volt és meleg. A 19. század végén a pitvart lepadlásolták. Ezt követte a kemence száját és annak tartozékaiként a rakott katlanokat fallal történő beépítés, elfedés. Ezeken elől deszkaajtót hagytak. Így képezték ki a kamint, és fölötte a sípkéményt. Ezzel megalkották a meleg konyhát és munkateret.

A kívül fűtős kemence antropomorf volt. Egyes részeit az emberi testrészekről nevezték el és a család összetartó, meleget sugárzó építményeként tisztelték. Alját derékmagasságban feltöltötték; homokkal, cserép- és üvegtörmelékkel hőszigetelték, fenekét téglával kirakták, rá léc- vagy vesszővázra agyaghurkákból, sárból, vályogból, cseréptörmelékből, utóbb formástéglából csonkakúp alakú kemencetestet építettek. A kemence a tanyákat csakhamar meghódította. Bekerültek a nyárikonyhákba, sütőházakba belül fűtve, de kívül építve az ereszek alá, és önálló építményként az udvaron is elterjedtek. Hasonló terjeszkedést mutattak a katlanok is. A kemenceépítésnek koronként más eljárásai ismertek, és változott az építőanyaguk, valamint a formájuk is. A 20. sz.-ban megjelentek a csonakagúla alakú sifonkemencék.

A 19. század végén nagy átalakulás indult meg a belülről fűtött konyhai tűzhelyek esetében is. Vályogból, téglából berakott takaréktűzhelyek kerültek a régi szabadtűzhelyek és katlanok helyébe. Ezek a gyűjtési területünkön, a tanyavilág lakószobáiba nem kerültek be, mint más vidékeken. Ugyancsak ebben a korban a kéményekből áttevődtek, és az udvaron vagy a külső kemence mellett, még inkább önálló épületként megjelentek a húsfüstölők. A vásárhelyi tanyavilágban a 20. sz.-ban csak sertéshúst és szalonnát tartósítottak így.

A gazdaság fejlődésére összpontosító parasztgazda a társadalmi átalakulás és fejlődés hatására, a legtöbb javítómunkát otthon, a tanyaportán épült színben, vagy külön épületben berendezett műhelyében maga igyekezett elvégezni, gyakran adottságainak megfelelően, új eszközöket is készíteni. Ehhez ismét nélkülözhetetlen volt számára a tűz anyagátalakító hatása. A falusi, tanyai kovácsoktól elleste a kovács- és bádogosmesterséget. A beépített tűzhelyek mintájára kohót épített, vagy a műhelyben kialakított kürtő füstlyuka elé mozgatható vasvázra kohót helyezett.

A hagyományos vásárhelyi tanyavilág elpusztult. Több hagyományát máig őrzik, így a polgárság körében a szemeskályha és az udvari külső kemence építése terjedőben van.