SZENTI TIBOR
BETYÁRTÖRTÉNETEK
1999
Ajánlás:
KATONA IMRE folkloristának
BETYÁRTÖRTÉNETEK
Mondák
és dalok
(Betyárvilág a Dél-Alföldön
III.
rész)
MÁYER NYOMDA &
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
1999
Lektorálta
és szerkesztette:
Katona Imre
A
borítólapot rajzolta és tervezte:
Zoltai Attila
A
fotódokumentációt gyűjtötte,
a
képszerkesztést végezte:
Szenti Tibor
©
Szenti Tibor
ISBN
…………
Megjelent:
6,4/A5 ív terjedelemben,
600
példányban
Készült:
MÁYER NYOMDA & KÖNYVKIADÓ
Budapest,
Vajda Péter u. 12.
TARTALOMJEGYZÉK
Katona Imre:
Szenti Tibor:
Betyártörténetek ............. 9
Szenti Tibor: Bevezető
gondolatok a betyárvilágról
és a betyárfolklórról .............. 11
Általános betyártörténetek ............. 61
A
történetmondók .................. 61
Védekezés
a betyárok ellen .................. 61
Lovak
elpusztítási módja ........ 61
A
betyárrejtek .................. 62
A
három akasztott .... 62
Borotvás
Dániel halála ........ 64
A
futóbetyár ne igyon! ........ 64
A
lelkiismeret .................. 65
Díszkíséret
. 66
Lólopások
.. 66
Dáré
Zsófi . 67
Póka
kapitány a rablók között 68
A
gazda túljárt a komisszáros eszén ......... 69
Rózsa Sándor ...... 70
A
szabadcsapat föloszlatása 70
Sándor
vonatot rabol .......... 70
A
zsandárok megtévesztése .................. 71
A
Fehér zsandár ...... 71
Rózsa
Sándor megvámolja az ökrök árát .. 72
Mózes
zsandár megleckéztetése ............... 72
Rózsa
Sándor a Fekete Sasban .................. 73
Rózsa
Sándort megszorongatják egy szélmalomban .................. 73
Rózsa
Sándor visszafordítja a pandúrokat . 75
Rózsa
Sándor megugrik a szegvári
megyebörtönből
.................. 75
Sándor
szóval fenyít ......... 76
A
kisszűr ... 76
A
kamat megvan, de a tőke még hiányzik ..... 77
Beretvás
komisszár lelövése ..... 77
Az
ügyes kisgulyás .... 78
Rózsa
Sándor ajándéka .... 79
Rózsa
Sándor figyelmeztet 79
Sándor
nádat kúpol ......... 80
Elfogási
kísérlet .................. 80
Sándor
védelembe vesz .................. 82
Szabó Miska és Szabó Palkó 83
A
lopott jószág .................. 83
Vért
vérért! 83
A
megtorlás 84
Kár
a szóért 85
Ijesztgetés
a Fehér zsandárral .. 85
Zaka
Mihály nem hagyja magát ........ 87
Az
éjszakai vacsora ..... 88
A
betyárvacsora .................. 88
Menedék
a szoknya alatt 89
A
betyárság kezdete ...... 90
Agyonütik
a Tárkány Szűcsék kutyáját ..... 90
Harc
a lóért 90
Az
elvert perzekútorok 91
Az
„útravaló” .................. 92
Önakasztásra
kényszerítés 92
Szabóék
vendégei és a hálóhelyük . 92
A
vásározók kirablása .... 93
Papp
Samu éneke ........ 93
Elek
Jakab és a Szabó-testvérek .................. 97
Szépe
Jóskát agyonlövik . 98
Kenézné
vallatása .... 98
Menekülés
. 98
Dal
a Szabókról .................. 99
A
betyárló próbatétele 100
A
vásárhelyi alagút ...... 101
A
béres megrablása 101
Az
iparos-karaván kirablása .. 102
A
szomorú vendéglátás 104
Közös
ebéd a cselédekkel 105
Erős
volt a paprika .... 106
Török
Bálint leckét kap 106
Betyársors
107
A
Szabó-gyerekek halála ................ 107
Farkas Jancsi ..... 112
Adatok
Farkas Jancsiról .. 112
Farkas
Jancsi kinézete ... 113
A
betyártalizmán ................ 113
Farkas
Jancsi huncutsága 113
Gubás
vállalása ................ 114
Farkas
Jancsi ítélete ...... 114
Farkas
Jancsi fölpofozása 115
Az
orosházi káplár meggyilkolása ................ 116
A
sámsoni disznólopás 117
A
gádorosi disznórablás 117
Bankrablás
118
Móringlopás
................ 118
Farkas
Jancsi fohászkodik 119
Önbíráskodás
és disznóhízlalás ................ 119
Farkas
Jancsi kizavarta az örökösöket 120
A
megkerült lovak ....... 120
…Embert
barátjáról… 121
Kis, és névtelen betyárok . 123
A
becsapott futóbetyárok ................ 123
Sándor
cigány csúfos vége 123
Babály
Gyurka halála ....... 124
A
kapzsiság próbája .... 125
A
rab betyárok ................ 125
Bujdosók
.. 126
Véres
leszámolás 126
Jacsó
lóajándéka Vécsey plébánosnak ................ 127
Falásások
. 128
Zsarkóné
megveri a betyárokat 130
Az
öreg Maczelka leckéztet .. 130
A
földbérlő és a magyar bika ................ 132
Bogár
Imre akasztása . 133
Patkó
Bandi dala ......... 133
A
nemes betyár ................ 134
Menekülés
a csárdából . 134
Rücskös
Aracsi föladja társait ................ 135
Éjszakai
disznólopás 136
Lázáréktól
lovat lopnak ...... 136
Tatár
szomszéd eltűnése ... 137
Borra
várva 138
A
késve érkezett kegyelem . 138
Mementó
. 139
Képmagyarázat... 141
Irodalom ............ 143
Adatközlők ........ 150
Tájszavak magyarázata ................ 152
Mutatók ............. 160
Személynevek ... 161
Helynevek ......... 168
Tárgymutató .... 173
¯
Szenti Tibor:
Betyártörténetek
A több könyves vásárhelyi szerző
száznál is több monda és dal tükrében mutatja be a betyárvilág emlékét; gazdag
és hiteles anyagot vonultat föl. Külön szerencse, hogy a prózai mondahagyomány
a gazdagabb, éppen e műfajból van ugyanis kevesebb.
Végleg leszámol a
reformkortól szinte napjainkig tartó népköltészeti, ponyvai és irodalmi
betyárromantikával: az eszményített betyárhősöket levéltári és szóbeli források
alapján a maguk valóságában mutatja be.
A szakirodalom ismeretében elfogadja ugyan a népi úrellenesség és a
szabadságvágy betyárdalokban és betyármondákban való jelentkezését, de arra is
rámutat, hogy a kétségtelen betyárheroizmus ellenére, mindez elszakadt a
valóságtól. Tér, idő és személyek, népi „maffia” eleve bukásra volt ítélve,
mert üközött a polgári Magyarország, benne a polgárosodó parasztság érdekeivel;
Ráday szegedi vésztörvényszékével
párhuzamosan, a nép is fokozatosan fordult szembe a betyárokkal.
Az általános tendencián belül is külön hely illeti meg a vásárhelyi
Puszta betyárjait: itt volt talán az egész magyar betyárvilág legnagyobb
bölcsője, mely olyan alakokat „nevelt”, mint pl. a Szabó-testvérek, és egész
rokonságuk. Míg a Rózsa Sándorról szóló betyárköltészet csupa elvonatkoztatás,
vele szemben a vásárhelyi Szabók hús-vér emberek, és az egész helyi betyárfolklóron
belül külön népköltészeti hagyományuk van, amely azonban országosan már csak
kevéssé tudott elterjedni.
Szenti Tibor azt a 24. órát ragadta meg, amelyet legjobban talán a — Deres már a határ, búsul a vén betyár…
kezdetű, bánatos hangulatú hallgatónóta jellemez. Eddig sem sajnáltuk, ha
búcsút mondhattunk a fegyvereknek, ne sajnáljuk hát a betyárvilág elmúlását se!
De hol volt, hol nem volt… kezdettel
azért mesélhetünk róla, hiszen más népek is hasonlóképpen vannak vele.
Budapest, 1999 augusztusa
Katona Imre
Bevezető gondolatok a betyárvilágról és a betyárfolklórról
A vásárhelyi
gazda-adatközlőink igen fogékonyak voltak a betyártörténetek iránt. Szinte
minden lehetőséget megragadtak arra, hogy betyárkodásról szóló adomákat
meghallgassanak és elolvassanak. Közülük is kiemelkedett Kérdő Szűcs Ernő, aki
az itt közölt betyártörténetek legjavát mondta el[1]. Ezeket többnyire a
nagyapjától, illetve a környékbeli parasztemberektől hallotta, tehát másod-,
vagy harmadszájból származtak.
A tőle gyűjtött versek java
részét énekelni is tudta. A dallamok zömében ismert nóták, dalok, magyar nóták
dallamát használta föl. Ugyanazon verset más-más időpontban akár eltérő
dallammal is elénekelte. A Papp Samu énekében, a Szabó-testvérekről szóló
félnépi, balladás dalon belül az egyes részeknek pedig vagy három, egymástól
eltérő dallama is volt — az utolsó két versszak ismert, ha nem is elterjedt
dalkincsünk —, ezeknek a betyárverseknek általában nem volt önálló dallama. Azt
is föltételezzük, hogy közülük néhányat maga Kérdő Szűcs Ernő írt — vagy ahogy
a gazdák maguk fogalmazták: rímbe faragott —, hiszen kiadatlan „könyvet” is
szerzett életéről, amelybe nem egy versét bejegyezte. Ebben a kéziratban az
előző nemzedékeiktől is találhatók általuk fogalmazott, saját versek.
Az itt közölt dalokat,
verseket külön fejezetbe nem emeltük ki, hiszen ezeket a mesélőjük is egyazon
történet részének érezte. A vers és a próza között azért nem tettek
különbséget, mert számukra csak maga a történet átadása volt a fontos. Így
található egy-egy elbeszélésben váltakozva prózai szöveg és vers. Más kérdés,
hogy adatközlőink jobban vonzódtak a rímekhez mint a prózához, és ahol csak
lehetett, versben „meséltek”.
Az itt közreadott történetek
jelentős része „igaz, megtörtént eseményeket” beszélt el. A folklór szempontjából
külön helyet foglalnak el. A legtöbb szájhagyomány útján terjedt. Kisebb részük
alig változott. Ezek a család valamelyik ősével történtek meg, és a leszármazók
a család osztódása után is változatlanul vitték magukkal. Ennek oka a patriarkális tisztelet volt. Amit a nagy
tekintélyű ős elmondott, azt igyekeztek pontosan megőrizni. Tiszteletlenségnek
tartották szavait kiforgatni, abból valamit is elhagyni, vagy ahhoz hozzátenni.
Jól példázza ezt A három akasztott
adomája, melyet két távoli rokon szinte szóról szóra azonos módon beszélt el. A lelkiismeret-ben emlegetett Palásty
nevű algyői uradalmi kormányzó (máshol intéző) tragikus sorsa is megtörtént
esemény volt[2], de ebben
már érzékelhető a történelmi pontatlanság, hiszen közvetlenül nem családtaggal
történtek meg ezek az események.
A betyártörténetek nagyobb
része megindult a folklorizálódás útján, de népmesévé, letisztult legendává már
nem válhattak, hiszen a megőrzőket, illetve adatközlőket csupán néhány nemzedék
választotta el a történetek hőseitől. Közben a hagyományos társadalom elmúlt,
nem voltak kukoricafosztókák, olvasóköri esték, ahol a régi betyárság szóba
jöhetett volna. Az a réteg, amelyik még emlékezett, súlyos társadalmi bajokkal,
rétegük szétzüllesztésével, megélhetési gondokkal, életformaváltással küzdött,
így a betyárvilág iránti érdeklődés megszűnt. Ugyanakkor megindult a levéltári
kutatás, amely a megmaradt büntetőperek, egykori újságcikkek alapján igen
hitelesen tárta föl a betyárvilágot, elűzve belőle a közben ráragadt romantikát.[3]
Ezen betyártörténetek
jelentős részén ugyanakkor jól érzékelhető az egykori szépírók, költők és
újságírók által közölt, kiszínezett, eltúlzott romantikus írások hatása,
amelyet már Petőfi Sándor ébresztett, majd igen szerencsétlenül járult hozzá
Jókai Mór: A lélekidomár, ill. Móricz
Zsigmond a Rózsa Sándor c.
regényével, amelyben a rablóból népi, sőt nemzeti hőst faragott. (Igaz, hogy az
utóbbi írónk a harmadik, befejező részt nem írta meg, nem tudhatjuk tehát,
milyen erkölcsi ítélettel fejezte volna be legendaregényét.)
Küllős Imolát idézzük: „Móricz regényének első része nem is szól
másról, mint hogy Rózsa Sándor a szegények szószólója és pártfogója. Áldják is
érte mindenütt a nevét.”[4]
Dobos Ilona fogalmazta: „A nemzeti
elnyomás ellen küzdő betyárt nálunk Rózsa Sándor személyesíti meg, aki részt
vett az 1848-as szabadságharcban.”[5]
Szabó Endre írta: „Amire Móricz
törekedett, az volt, hogy egy hatalmas freskóvá fogja össze azt a kort vagy
korszakot, amelyben még a betyár is felmagasztosul.”[6]
A két világháború között
ünnepelt, a kommunizmus közel fél évszázada alatt teljesen elhallgattatott
vásárhelyi írót, Bibó Lajost[7]
idézzük Móricz Zsigmonddal kapcsolatban, aki mikor átvette „[…]a Kelet Népe szerkesztését, s kért, hogy írjak a folyóiratocskába.
Majd azzal a tervvel állt elő, hogy ő Rózsa Sándorról regényt akar írni, és
ismervén az én néhány elbeszélésemet, betyártörténetemet, arra próbált
rábeszélni, hogy rendelkezésemre bocsátja [a] Rózsa Sándor életére vonatkozó
tárgyi adatokat, de írjam én meg a regényt.
Én a kérést azzal hárítottam el, egész őszintén beszéltem, hogy én
Rózsa Sándort nem tartottam sohasem előkelő betyárnak, és én nem rokonszenvezek
vele, így nem is hiszem, hogy sikerült regényt tudnék róla írni. Ne felejtsük
el ugyanis, hogy a betyárvilágban is igen széles skálájú ranglista volt.
Például alulról fölfelé volt a haramia,
az útonálló, a zsivány, a lókötő, a szegénylegény, a betyár; és az
arisztokrácia: a futóbetyárok.
Szándékosan hagytam ki a kapcabetyár
szót, mert én Rózsa Sándort kapcabetyárnak tartottam, a róla való ismereteim
alapján.”[8]
A betyárok rangsorolása igen
változatos, a legtöbb szerzőnél más, ezért ezzel itt nem is vitatkozunk.[9]
Megjegyezzük viszont, hogy Rózsa Sándorral és szabadcsapatával még Kossuth sem bírt. Ismert tény, hogy Kossuth
első alföldi toborzó útján, 1848. okt. 3-án Hódmezővásárhelyen fogalmazta meg a
„bűnbocsánati hirdetményét”, amelyben
Rózsa Sándornak és betyártársainak kegyelmet adományozott, ha a
szabadságharcban népünk oldalán harcolnak. Csakhogy Rózsáék egy-két látványos
győzelmük után fosztogatni kezdtek. Azt a népet támadták, amelyből maguk is
vétettek, akit védelmezniük kellett volna. A bűnöző banda még 1848 karácsonya
előtt magától föloszlott, mert alkalmatlan volt minden katonai, és társadalmi
fegyelmet kívánó, tisztességes cselekedetre.
Fodorka Elek szamosújvári
királyi országos fegyintézeti tanítónak Rózsa Sándor személyét illető
összeállításából röviden így mutathatjuk be a rablóvezért:
1813 körül, Szegeden,
törvényes házasságból született. Analfabéta volt. 1841-ben kezdte a
betyárkodást Varga János kirablásával. 1869-ig ténykedett. 60 kitudódott
bűnesete ismert, ebből egy rablógyilkosság. A szegényt nem szánalomból kímélte,
hanem azért, mert onnan nem volt mit rabolni. A pusztapéter-félegyházi vasúti
vonalon az utasokat fosztotta ki. Amikor az ókanizsai síneket fölszedte, a
vonaton utazó század vadászkatona javát lelőtte, Sándor térdét egy golyó
roncsolta. Rablógyilkossága miatt kötélre ítélték, de ezt 20 évig tartó
börtönre változtatták, csakhogy a Csillag börtönből megszökött. 1869. jan. 12-én másodszor is kézre került.
Szamosújvárra 1873. máj. 5-én került, az 1267. törzskönyvi számon. Hatvan éves,
nőtlen, anyja Szegeden élt. Szamosújváron halálra ítélték, de ezt „Ő Felsége”
életfogytiglanra változtatta. A börtönben szabó mester. A börtönudvaron a
galambokat eteti. Morózus, a fegyenctársaival nem barátkozik. 1878. nov. 22-én
tüdővészben meghalt. Fejét dr. Lenhossék tanulmányozta. Egyetlen, 8 forintért
elkelt suba maradt utána.[10]
Dobos Ilona és Kriza Ildikó
írta róla: „[…]Alig 23 évesen egy nem
bizonyított váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett és
a véres, hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez.” A
szerzőpáros szerint 1848-ban a délvidéki harcokban fegyelmezetlenségük miatt, a
szabadcsapatát föloszlatták. „Már
életében legendás mondai alakká nőtt.
Egy pandúrszázados kém jelentése is idealizált hőssé avatja. Irodalmi és
ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki
tulajdonítják[…]”[11]
Szent-Györgyi Katalin azt
írta a betyárokról szóló irodalom befolyásoló szerepéről, hogy bennük „[…]a hazaiakkal együtt nemzetközi, más
európai országokból átkerült, a romantikához tapadt eszmék ismerhetők fel.”[12]
A XIX. sz. utolsó
évtizedeiben elindult a betyártörténetek gyűjtése, nem egyszer kitalálása,
amelyeket kinyomtattak, és mint ponyvairodalmat
széles körben terjesztették. Mivel ezek filléres árucikkek voltak, gyakran a
szegényparasztsághoz, városi, tanyai iparos réteghez is eljutottak.[13]
Az elolvasott történeteket néhány nemzedék múlva saját kultúrkincsükbe
beolvasztották, és az unokák már gyakran úgy adták elő, mintha azok valamelyik
ősükkel megtörtént, igaz események lennének. A kettősség tehát: a szöveg
megmerevedése és torzulása egyaránt jellemző ezekre a betyártörténetekre.
„Figyelmesen olvasva egy-egy »igaz-történet« szövegét, az ember szinte
hallja a beszélőt[…]
Az idézett példák között helyet kapott egy-egy ponyvakötetben megjelent
vers is. Ezzel egyrészt érzékeltetni akartam, hogy a verselőknek menyire
sikerült eltalálni a népköltészet hangját, ízlését, tehát mindazt, aminek
nyilvánvalóan a ponyva a forrása a szájhagyományban. Másrészt megfordítva: sok
esetben a népinek nevezhető betyárdal vagy ballada legkorábbi változata ponyván
látott napvilágot, s ezáltal vált országosan ismertté. A ponyva tehát, mint
kultúraközvetítő csatorna adott is a folklórnak, és merített is belőle” — írta Küllős Imola.[14]
Hódmezővásárhely az 1450-es
évek közepétől oppidum. A mezővárosi rangot akkor kapta, amikor Hunyadi János birtoka
volt. Ettől kezdve a kor által eltűrhető szintig, más-más nevek alatt ugyan, de
településünkön volt olyan birtokos réteg, amely gazdaként élt. Így alakult ki a XVIII. sz. végére az erős gazdatudat, amely meghatározta a
mezővárosi lakosság egyik jellegzetességét. Fő jellemzője a birtok védelme,
gyarapítása volt, amelyet kivételes földszeretet jellemzett. A két világháború
között még több családban élt a pogány kori Földanya
tisztelete is, amely teljesen elfogadott volt a módosabb parasztokra jellemző,
egyházi tisztséget viselő, református presbiterek között is. Ebből a
magatartásból következett, hogy itt a magántulajdon nagyobb szentségként élt,
mint más tájak népességénél. Aki a tulajdont megsértette, csorbította,
eltulajdonította, az élet elleni bűncselek-ménnyel azonos tettet követett el;
nem véletlen, hogy a XVIII. században a lólopást akasztással torolták meg[15].
Szent-Györgyi Katalin írta, hogy az USA-ban: „[…]a legnagyobb törvényszegés a ló- és marhalopás volt.”[16]
Ez a magatartásforma jelzi,
hogy a betyárokat a tanyás gazdálkodást (ill. az outlawokat a farmgazdálkodást)
folytató lakosság körében nagyon nem szerették! Féltek tőlük, kényszeredetten
közösködtek velük, legföljebb az életük mentése érdekében nem adták föl őket,
de amint erre módjuk nyílt, följelentették vagy megtorolták a rajtuk esett
sérelmet, illetve birtokukban tett kárt.
Vizsgáljuk meg részletesen
ezt a fontos témát: hogyan vélekedtek a betyárokról az írók, a kutatók és a nép
fiai? A feudalizmus, de az utána következő félfeudalizmus is, egészen a
kiegyezésig még az egyszer megtévedt emberrel szemben is csak a megtorlást
ismerte, de a megbocsátást nem. Aki vétkezett, azt kitaszították a
társadalomból, és az lecsúszott. Munkát nem kapott, gyakran a településről is
kikergették. Önfenntartásához előbb-utóbb lopásra vagy rablásra kényszerült.
Példa erre Eötvös József
máig élvezetes regénye, A falu jegyzője.
1845-től kezdi közölni, mikor a feudalizmus az utolsó éveit éli. Bár a történet
kitalált helyeken, fiktív személyekkel játszódik, mégis tipikus atmoszférát
teremt az embertelen társadalom bemutatására. Hová is tehetné a cselekményt
színterét, mint Porvárra vagy Tiszarétre, vagyis a máig mostohán kezelt és
lenézett Alföldre, amelyet egyes történészek korunkban is pejoratív módon
Barbarikumnak neveznek, hiszen tőle térben és időben nemcsak az előkelő római
Pannónia van távol, de az a Dunántúl is, amely máig közelebb esik Bécshez és
Nyugathoz, mint a szarmaták, hunok és avarok pogány földje, ahol leginkább
kialakult a betyárkodás. Itt válik Viola, a regény egyik gazda főszereplője is
zsivánnyá, akit a kor paraszti származása miatt rabszolgaként kezel, és ha
ellene fordul, azonnal kíméletlenül büntet. (Elgondolkodtató, hogy esetleg
irodalmi előképe-e ő a Molnár Ferenc-i Nemecsek Ernőnek vagy a Móricz
Zsigmond-i Nyilas Misinek?)
A korrajzhoz a
regényszereplők neve is hozzájárul: Cifra, Csavargós, Macskaházy, Nyúzó,
Sáskay, Kenyházy nem éppen bizalmat ébresztők. Eötvös a kor Tiborcát pedig így
jellemzi: „Viola nemrégiben még jómódú
gazda volt, de most, hogy nem nézhet gazdasága után, egészen elszegényedett.
Marháit és gazdasági eszközeit rég elszedték, telke parlagon hever, ami egyéb
megmaradt vagyonából, azt ma vitték el a végrehajtók, úgyhogy az asszony
egészen elhagyatva, segítség nélkül kínlódik súlyos betegségében gyermekei
között.”[17]
Az igazságtalan
társadalommal összeütközött, és bujdosásra kényszerült, majd zsivánnyá vált
Viola egyik párbeszédében így panaszkodott: „[…]Kevésbé
fognak-e büntetni, ha azt mondom, hogy nem saját akaratomból lettem zsivánnyá,
hanem kénytelenségből? Hogy soha nem bántottam senkit, csak amikor védekeztem?
[…]Mit ér, ha elmondom mindazt az ocsmányságot, amelyet rajtam
elkövettek?! El kellett volna tűrnöm a pálcáztatást? Meg kellett volna
csókolnom a hóhérok kezét, vagy éppen ott kellett volna hagynom a feleségemet
vajúdása közben, amikor a nagyságos asszony Porvárra akart kocsizni velem?!
Haszontalan paraszt létemre hogy mertem szeretni a feleségemet, hogy
merészeltem ellenállni, amikor a szolgabíró azt parancsolta, hogy húzzanak le?!
Ugye, teins urak?! Én bolond, nem gondoltam, hogy a szegény ember kutya, akit
az verhet és üldözhet, akinek tetszik! Itt vagyok teins urak, akasszanak fel!
– Meg is lesz! — mondta haragosan Zátonyi. — Vakmerő ellenszegülésedet,
úgy látszik, még most sem bántad meg! Két halált érdemelnél érte!”
*
Kik tartoztak tehát a
betyárok közé?
1.
A munkakerülő, henye életet élő semmirevalók, akik minden társadalomban
megtalálhatók és mások zsírján élősködnek. Ezt a szubkultúrát a nép sohasem
szerette.
2.
Szegénylegények,
akiket a társadalom kizsákmányolt, elnyomott. Hiába dolgoztak, annyit sem
kaptak, hogy magukról, családjukról szűkösen gondoskodni tudjanak, ezért életmódjukat
gyakran föladták, és valamelyik rablóbandához csatlakoztak. Ettől kezdve senki
sem segítette őket.
3.
A megbotlottak, a társadalom valamilyen törvényét megsértők, akiket ezért
kirekesztettek, és elfordultak tőlük. A nép is nagyon kegyetlen tud lenni!
Bizonyságul említjük a boszorkánypereket, amelyek legtöbb áldozata a primitív
irigységből következett. Ehhez társult a tájékozatlanság, a falusi
elmaradottság. (A pörök nem egy tanúja és vádlottja még a XIX. sz. végén is
csak keze vonásával tudta a nevét „aláírni”.)
4.
A hosszú császári katonáskodásból megugrottak. Nagy Czirok László írta, hogy
ezeket kezdetben a nép segítette; különösen az 1848–49-es szabadságharcban
részt vett és üldözött embereket, az önkényuralom alatt bujdosókat is, de
amikor betyárokká váltak, 1860-tól a nép véleménye is megváltozott róluk.[18]
5.
A pásztorréteg egyes tagjai, akik megszokták a szabad életet, és képtelenek
voltak a társadalmi alkalmazkodásra.
Ezek után válaszolnunk
kellene arra a nehéz kérdésre, hogy kit tekinthetünk betyárnak? Erre azért
nehéz a felelet, mert a kutatók koronként, társadalmi rétegenként, és
személyenként egyes ideológiáktól befolyásolva (fertőzve) más-más szemlélettel
fogalmaznak. Éppen ezért alábbi soraink is csak kísérletnek számítanak.
Számunkra betyárnak
számítanak azok, akik akár önhibájukból, akár mások, vagy az egész rendszer
szorongatása következtében a társadalomból kiszorulnak, magatartásukkal ellene
fordulnak; az alapvető együttélési normákat mellőzik, és dologtalan
életmódjukkal, majd kártételükkel embertársaik életét nehezítik vagy elveszik.
Az már mellékes, hogy mindezt lovon, kocsin vagy gyalog járva végzik-e;
egyedül, avagy bandában tevékenykednek. Szegényt vagy gazdagot fosztanak-e ki,
illetve bántalmaznak.
A betyár meghatározására jó
példát találtunk Szent-Györgyi Katalin tanulmányában. A betyárságot megelőző
élet vizsgálata során kimutatta, hogy „A
magyar anyagban főleg olyan mozzanatokra akadunk, melyek magyarázatként a
leendő betyárt ért sérelmeket és igazságtalanságot hangsúlyozzák. Néha a
katonaság elől szöknek és bujdosnak, néha az osztrákok iránti gyűlölet készteti
őket a »szabad« életre. Máskor gazdájuk rossz bánásmódja miatt lesznek betyárokká. Vagy azért, mert gazdag lányba
lesznek szerelmesek, és így kerülnek társadalmilag lehetetlen helyzetbe.”[19]
„Egy-egy alak számbavételénél alapvető kritérium számunkra az, hogy a
hagyományban idealizálódott és ugyanakkor a valóban létező társadalmi rendben
törvényen kívül álló legyen” Az angol nyelvben latin kifejezést használnak a
megítélésükre: „civiliter mortuus”, akik „jogi szempontból már nem élnek”. Végül összehasonlítást tesz a magyar és az amerikai betyár között:
„Mind a két kifejezés, a »betyár« és az »outlaw«, jelölheti azt a
személyt, aki tudatosan él a törvényen kívül vagy a fennálló törvényekkel
ellenkező tevékenységből.”[20]
Négy Csongrád megyei
levéltár[21] és a
Szegeden őrzött Csanád vármegyei levéltár egyes részeit, vagyis több ezer
büntetőpert, jelentést vizsgáltunk át, amelyek tele voltak betyárbűnökkel[22].
Egy sem igazolta azt, hogy itt a betyárokat szerették, támogatták volna. A nép
megbélyegzésül még ragadványnévvel is ellátta őket. (Ezek nem a közismert aratóbetyárokra vonatkoztak.) Dr. Böszörményi Ede hódmezővásárhelyi
református lelkipásztor az egyházi anyakönyvekből vett, és tanulmányunk számára
átadott adatokat talált: „Betyár Horváth
Mihály 2 napos Mihály fia 1808. jan. 25-én elhunyt.” Vagy: „Betyár Nagy Mihály 32 éves koldus 1825.
dec. 31-én meghalt.” (Mindkét adat a halotti anyakönyvekből való.)
Szenti Józsefné Szenti Terézia[23]
adatközlőnk levélben írta: „Azt hallottam
a betyárokról, mikor Sándort[24]
felakasztották, kiabálták:
»Sándor, Sándor juhot
lopott,
Az akasztófára jutott!«
És amikor csüngött az akasztófán, az arra járó emberek kocsival,
ostorral megcsapkodták.”
Ilyen „szeretet” fűzte a
vásárhelyi gazdatársadalmat a betyárokhoz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a
jelenség csak városunkban élt. Szerte az Alföldön megtalálható, ahol gazdák
éltek, és volt féltenivalójuk. Még az egyszerű, nagyon szegény, és szomorú
sorsú Veszelkáné Gémes Eszter is így írt a „népi hős” Rózsa Sándorról[25]
1968-ban Balástyán:
„Ki nevezte ki Rúzsát hősnek? A nép nem! Annak elég volt 40 év
rettegés. Ha a kutya elugatta magát: Jaj, a betyárok! Ha egy kis pénzt árultak,
menekülni kellett vele éjjelre, de elmentek azok nappal is érte. A vásárosok
már csak egy bandában mertek menni, de még úgy is kifosztották őket.
[…]még 67-ben is fel lett nekik a munkaalkalom ajánlva, de nekik csak a
gonosz cselekedetek kellettek[…] Éltek lopottból, tobzódtak, nagy, erős
ökleiket gyilkosságra használták, az ügyetlenebb, a gyengébb leteperésére. Az
ilyen embert semmiképp sem nevezhetjük hősnek, csak rablógyilkosnak[…]”[26]
Megjegyzi még, hogy a
betyárok „Kossuth kurvának” hívták a
velük nem rokonszenvező nőket. A Dél-Alföldön olyan nagy volt a
Kossuth-kultusz, hogy a legtöbb településen Kossuthot „Kossuth apánknak” nevezték. Vagyis vidékünkön ő az atyával, a gazdacsalád
legtiszteletreméltóbb tagjával, a családfőjével azonosult. Hasonló tisztelet
járt ki az édesanyának is. Ölni tudtak azért, ha e két családtagot, azaz a
szülőket az egyik legalpáribb kurva
kifejezéssel illették. Az emberek nemzeti érzését is sértette ez a becsmérelés,
mivel 1849 augusztusa után az osztrák katonák az üldözött szabadsághősöket
keresték úgy mint „Kossuth kutyák”-at.
Valószínűleg innen eredt és „ferdült” tovább a kifejezés a mocskos szájakon.
Költői a kérdés, milyen ember lehetett az, aki a nép által nagyon tisztelt
szülőket és Kossuth nevét összekötve „kurvázott”? Szemükben olyan cselekedet
volt ez, mintha valaki belének salakanyagát szertartás közben az oltárra, vagy
az úr asztalára ürítette volna.
Jellemző képet festett N.
Bartha Károly is Rózsa Sándor bandájáról. „Tóvölgyi
mester életsorsának áttekintésével” (403-404. p.), aki „Rúzsa Sándor bandájával találkozik.” (404. p.) Öreg mestere:
Vichnalek Vencel mesélte el kalandját: „Egylovas
kocsiján reszelővel vásárra ment egymagában Szegedről Hódmezővásárhelyre.
Útközben ráesteledett és eltévedt a pusztában. Világosságot látva arra
tartott.”
Emberek bográcsban főztek a
földön, és éjszakára ott marasztották. Elmondták, hogy ők Rózsa Sándor emberei.
Amikor reggel eleresztették, megfenyegették, hogy el ne árulja a pandúroknak,
amit látott és hallott, mert az életével fizet. Hazafelé Vásárhelyen aludt, mert
nem mert csak nappal visszamenni Szegedre.[27]
Szűcs Sándor a romantikus
betyárképtől nem mentesen írta:
„»Igaz betyár a Sós Pista,
Pandúrok szomorítója,
Szegények pártfogója,
Pásztoroknak jó barátja.«
Így emlékszik a hagyomány a többi »igaz betyár«-ra is. Jót tettek a
szegényekkel, barátkoztak a pásztorokkal[…]” De az alább írt mondatainál kibújt a szög a
zsákból:
„Öreg adatközlőim, valamikori számadók, egybehangzóan vallották, hogy:
»Amelyik pásztor jobbat nem nyújtott a betyároknak, nem maradhatott meg a
pusztán, annyi kárt vallott. Elhordták előle a jószágot«[…][28]
Szent-Györgyi Katalin a
Mexikó és Texas határán tevékenykedő outlaw-okról
írta: „[…]többen fosztogatják a
gazdagokat, védik a szegényeket.”[29]
Még egy verset is idéz: „Jesse James
balladája” címmel:
„Jesse was a man, a friend
to the poor,
(Jesse ember volt, szegények
barátja)
He never would see a man
sufferpain[…]
Sohasem tűrte, hogy embert
lásson szenvedni[…]”[30]
Ezek a sorok is jelzik, hogy az amerikai folklórban épp úgy idealizálódott és romantikussá vált a megítélésük, akár a hazai betyárirodalomban. Szent-Györgyi Katalin vizsgálta, hogy milyen tulajdonságokkal ruházták föl őket. „A XIX. századi magyar betyárnál a bujdosás motívuma még megtalálható, de már maga választja a betyáréletet, még ha kényszerítő körülmények hatására is.”[31] Továbbá: az egymáshoz való hűség és összetartás jellemzi őket a bandában. „[…]rendkívül büszkék, különösen a függetlenségükre és a betyárbecsületre. Humanitásuk abban nyilvánul meg, hogy nem vérszomjasak. Kérkedő, verekedő vonásaik azonban közelebb hozzák őket az Egyesült Államok tradíciójában ismert outlaw-okhoz.”[32] Vallásosak. Pl. Rózsa Sándor állítólag rendszeresen imádkozott és megtartotta a böjtöt. „Viseletük a pásztorokéhoz hasonló, bár valamivel cifrább, »gazdagabb«.”[33] Ahogy a fáraókhoz hozzátartozott a mellükön keresztbe tett kezükben fogott jogar és korbács, a magyar betyárokhoz attribútumként a karikás ustor tartozott. Próbatétellel kerülhetnek a bandába. Urakkal vacsoráznak vagy a pandúrokat halálra etetik. (Mint majd olvasni fogjuk, a Hódmezővásárhelyen gyűjtött betyártörténeteink között mindkét motívum előfordul, utóbbit erős paprika kényszerrel történt fogyasztása válthatta ki.) Gy