SZENTI TIBOR

BIBÓ LAJOS VALLOMÁSAI

Az interjút készítette, és a kötetet összeállította:

SZENTI TIBOR

LAZI Bt. HÓDMEZŐVÁSÁRHELY — SZEGED

1998

A kötetet lektorálta és szerkesztette:

Péter László és Hajdu Géza.

Tanácsadó: Vincze Ferenc.

Az író főbb beszélgető társai:

Hajdu Géza, Kószó Pál, Szenti Tibor, Vincze Ferenc.

A fölvételeket, az archív fotók kivételével

Kószó Pál, Szenti Tibor és Vincze Ferenc készítette.

Az irodalomtörténeti adatokat ellenőrizte,

a jegyzeteket készítette:

Kőszegfalvi Ferenc, Péter László, Szenti Tibor.

© Szenti Tibor.

A kötet megjelenését támogatta:

Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata,

A Hódmezővásárhely Városért Közalapítvány,

Dr. Kószó Péter önkormányzati képviselő.

ISBN

Kiadja: LAZI BT Hódmezővásárhely – Szeged

Készült: a Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város

Önkormányzatának

Verzál nyomdájában, 1999-ben,

5,4/A5 ív terjedelemben, 500 példányban.

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezető ................................................................................………. 5

BESZÉLGETÉSEK BIBÓ LAJOSSAL .............................…. ...10

Életének főbb állomásai ............................................................… 10

Gyermekkori vakációk az erdélyi rokonoknál ...............................…..10

Az első világháborúban ................................................................….. 14

Rosszul sikerült csábítás ...............................................................….. 15

A háború utáni évek ......................................................................….. 17

Kártyacsata a fennmaradásért .........................................................… 19

Újságírás. Az első irodalmi sikerek ................................................… 21

A második világháború és az újrakezdés ........................................… 23

A vásárhelyi évek ...........................................................................… 28

Sorskérdések ............................................................................….. 31

A lét drámája ...............................................................................…… 31

Felesége emléke ..........................................................................…… 32

Találkozás a halállal ...................................................................…… 33

Vallomás a hitről .........................................................................…... 35

„Az örök emberit szólaltattam meg” ...........................................…… 36

Számvetés ..................................................................................……. 37

Embersége .................................................................................……. 39

A szülőföld szeretete .................................................................……. 43

Önértékelés ..............................................................................…….. 45

A kortárs (K. N. I.) kritikája .....................................................……. 47

Alkotói világa ...........................................................................……. 49

Olvasmányélményei .................................................................…….. 53

Kapcsolatai a kortárs írókkal ...............................................…… 58

Nyolc év Juhász Gyulával .........................................................……. 59

A kortárs írók iterjú folytatása .................................................……. 69

Bibó Lajos anekdotákat mesél életéből .............................…….. 92

Neveltetése ...............................................................................……. 92

Kalandja Becsodával ...............................................................…….. 93

Pubi ..........................................................................................……. 95

Látogatóban Tornyai Jánosnál ...................................................…… 96

A „nemzet özvegye” ..................................................................…… 98

Dömötör János hozzászólása a Tornyai anekdotákhoz .........…….. 100

Rostás Márton .......................................................................…….. 101

Álom és valóság ....................................................................…….. 103

Bibó Lajos irodalma .........................................................…….. 107

Nyilatkozatok, vallomások ....................................................…….. 107

Tanulmányok és cikkek ..........................................................……. 107

Kritikák, ismertetők az egyes művekről ................................…….. 110

Bibó Lajos folyóiratokban megjelent írásai .............................…... 123

Kiadatlan regények ................................................................……. 124

Művei ...................................................................................…... 124

Színdarabok, regények, elbeszélések .....................................……. 124

Filmek ......................................................................................…… 125

Tévéfilmek ...............................................................................…… 127

Bibó Lajos rövid életrajza ..................................................…… 130

A sajtótermékek névrövidítése .........................................…….. 133

Névmutató ..........................................................................…….. 135

Helynévmutató ....................................................................…… 152

BEVEZETŐ

Édesapámtól gyermekkoromban hallottam először Bibó Lajosról. Lelkesülten beszélt róla. Soha nem találkoztak, de rádióból, újságokból ismerte, és olvasta több könyvét. Szülővárosában tisztelet övezte, és fölnéztek rá.

Első írásaimat általános iskolai tanáraim olvasták, és a tartalmuk miatt — a szó szoros értelmében — rendre keményen megbüntettek. Élt bennem a vágy, hogy elbeszéléseimet elismert írónak kellene megmutatnom.

Közben leérettségiztem, majd Óbudára, egészségügyi szakis-kolába kerültem tanulni. 1959 nyarán az akkor hódmezővásárhelyi székhelyű Csongrád Megyei KÖJÁL-hoz osztottak be szakmai gyakorlatra. Itt ismertem meg Vincze Ferenc (V. F.) vegyész-technikust, a későbbi családi orvost, és életre szóló barátságot kötöttünk. Ő korábban újságíró volt, és megmaradtak írói törekvései. Így került szóba, hogy gyermekkora óta ismeri, és rendszeresen látogatja Bibó Lajost.

Nagyot dobbant a szívem! Megkértem, a legközelebbi alkalommal vigyen el, és mutasson be az idős írónak. Találkozá-sunkig úgy számoltam vissza a perceket, mint egy kilövő állomáson a rakétaindítás idejét. A Kistópart utcában egy vakközből nyílt a hosszú bejáró, amely a kert mélyén Bibó Lajos házához vezetett. Korábban, a helyi strandon, már megbűvölt egy Mahatma Gandhi testalkatú, „csontvázember” akiről abban az időben még semmit sem tudtam, de olyan kisugárzása volt, hogy bűvkörébe kerültem és ettől sohasem tudtam szabadulni. (Erről az emlékemről Moldvay Győző lapjában, a Délsziget 1988. 11. számában, Az utolsó summás címmel írtam.) Ahogy benyitottunk a házba, a konyhából kilépve, ott állt előttem a strandbéli ismeretlen ismerős, rossz kék melegítőben, szájában szüntelenül égő cigaretta füstjétől hunyorogva: Bibó Lajos, az író.

Szinte észre sem vett. Bevezetett bennünket a dolgozó-szobájába. A sarokban jókora, egyik írásából vett jelenetekkel teli faragott íróasztal, a falakon pedig köröskörül ezernyi könyv. Nyújtotta a kezét, és kedvesen üdvözölt. A pulzusom másodpercenként verhetett annyit, mint máskor percenként. Elindult a beszélgetés. Ettől kezdve élete utolsó napjáig rendszeresen ott voltunk nála. Baráti körünk igen kiterjedt volt, de a szobájában minden alkalommal, hétfő délutá-nonként csak öt-hat ember gyűlt össze.

Az idősebb korosztályból mindenekelőtt említenem kell Kárász József írót, Moldvay Győző költőt, dr. Kószó Pál (K. P.) városi főorvost, Simonffy György ügyvédet, Hajdu Géza (H. G.) könyvtárost, dr. Szabó Lajos állatorvost; az utóbbi néhány évben pedig Bartha Lászlót (Ba. Lá.), a HÓDIKÖT idegen nyelvű levelezőjét. Mi fiatalabbak – Vinczén és rajtam (Sz. T.) kívül – így sorakoztunk Bibó Lajos körül: Fenyvesi Félix Lajos költő, Ocsovszky László újságíró, Erdős Péter (E. P.), Fodor József László, Fejér Csaba, utóbb és ritkábban Lelkes István festőművészek. Alkalmanként természetesen a feleségek is velünk tartottak. (Ezt azért emelem ki, mert Bibó Lajos nem szerette a nőket a férfiak „elmélyült” beszélgetésein.)

Bibót kezdetben Lajos bátyámnak szólítottam, de éreztem, hogy nem szívleli. Nehezemre esett „bácsizni”, mivel éppen ő fejtette ki, hogy számára nincs irodalmiatlanabb és udvariatlanabb megszó-lítás, mint amikor valakit csupán a kora miatt „lebácsiznak” vagy „néniznek”. Mindenkinek van tisztességes neve! Ebben az esetben Bibó Lajos éppen kivétel volt, mert őt a fiatalkori gyermekideálra emlékeztető szép arcvonásai alapján mindenki „babának” nevezett. Így hamarosan én is átvettem a szokásos „Baba bácsizást”; s ezért ez a megszólítás maradt az interjúkban is. Esetében a „bácsi” szó olyan volt, mint a keresztnév.

Akik körülötte lehettünk és hallgathattuk hányatott, különös életének megannyi történetét, tudtuk, hogy értékek szállnak el a levegőben, amelyeket talán sohasem lehet többé fölidézni, mert a pillanat, a hangulat varázsa örökre elmúlik. Miután ezt a hivatalos média, mint szilenciumra ítélt, a baloldali hatalommal szemben álló írónak nem tette meg, elhatároztuk, hogy hangfölvételt készítünk vele. Erdős Péter szerzett egy „őstechnikának” számító magnetofont, és a Bizományi Áruházban vásárolt, a Magyar Rádióból kiselejtezett jókora magnótekercseket. Ezeket kicipeltük a lakására, és 1968-tól rendszeresen fölvettük a kérdéseinkre adott válaszait, illetve az önként elmesélt történeteit.

Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a vallomások — különösen Bibó kortársaira vonatkozóan — többnyire szubjektívek; ítéletei nem mindig födik a valós tényeket. Tapasztaltam, hogy a képzőművészek mennyire félreismerik egymás művészetét és emberi értékeit. Az írók közt sincs ez másként.

Lélektanilag egy alkotó embernek, aki magából világot teremtett, és abban él, rettenetesen nehéz kimozdulnia, és ha ezt megteszi, általában mindenkivel szemben bizalmatlanná válik; úgy érzi, hogy ellenséges közegbe került, amelyben védekeznie kell saját autonómiájának, egyéniségének megtartása végett. Ezért nézete és reakciói merőben eltérhetnek, ütközhetnek a tényeket reálisan megítélni tudó kívülálló tapasztalataival. Ez a szubjektivitás esetük-ben nem bélyeg. A kiválókban gyakran csodálatos egyéni művészetté változik, hiszen alkotásaikat egy meg nem ismételhető, senki máséhoz nem hasonlítható szűrőn, a saját lelkükön keresztül hozzák létre.

1969. március 21-én összegyűltünk Baba bácsinál, és amikor örök szerelmével, Heller Edittel átélt álmát elbeszélte, ismét bekapcsoltuk a magnót. Nem tudott arról, hogy hangja szalagra rögzül. Ez érzékelhető is elbeszélése társalgó, olykor fésületlen stílusán. Április 4-én az egész baráti kör vacsorán vett részt nála, és közben ismét bekapcsoltuk a készüléket.

A fölvételeket nem mertük etikátlanul titokban készíteni. Az étkezés utáni beszélgetés egyik pillanatnyi szünetében vissza-csévéltük a szalagot, és bekapcsoltuk a készüléket. Baba bácsi beszélt. Hallván a saját hangját, előbb meghökkenve nézett körül, majd a homlokán sűrűsödő ráncok kisimultak, és hamarosan együtt nevettünk korábbi történetének csattanóján. Ez volt az engedélye a további, immár módszeresen előkészített interjúk fölvételéhez.

Ezen az estén beszélte el emlékeit Tornyai Jánosról, az abalaki ebédet és a „nemzet özvegyét”; a Faragó Sándorról szóló emlékeit, mint pl. azt, hogyan vitte el tőle Tornyai János kéziratát; az első szerelmét Erdélyben, majd a Virág Sándorral való erdélyi útját; nőkkel való kapcsolatait, benne a Pubi-t, katona korában a brassói „elátkozott kastély”-t; végül pedig a Nagy Vincével és Rostás Mártonnal megesett dolgait.

Bibó Lajos életének utolsó napjait kivéve — amikor az őt sírba döntő urémia előbb eufóriás, majd tudatilag egyre beszűkültebb, végül kómatikus állapotba hozta —, teljes szellemi frissességben élt. Évekkel korábban megvakult. Mindkét szemében glaukóma (zöldhályog) keletkezett. Az ideghártya folyamatosan elhalt, majd örök sötétség borult rá, és csak tapogatózva közlekedhetett a lakásában. Kezdetben, míg valamicskét látott, szombatonként este Hajdu Géza néhány alkalommal még fölültette biciklijének csomagtartójára, és elkarikázott vele a Fekete Sasba. (Sohasem neveztük Béke Étteremnek!) Itt kedvenc asztala körül találkoztunk vele. De ezek a kiruccanások egyre inkább terhelték, és utóbb már csak otthon fogadott bennünket. Ez a súlyos kényszerpihenője is lehetőséget adott arra, hogy hétfőnként megjelenjünk nála, és folytassuk a magnó-fölvételeket. Utóbb már Vincze Ferenc és Kószó Pál is tett föl neki kérdéseket. Így született meg a teljes interjú.

Bibó Lajost évtizedekkel ezelőtt eltemettük. Jellemző volt szegénységünkre és a középosztály kiszolgáltatottságára, elnyomo-rodására, hogy egyikünknek sem volt egy hitvány magnója, amelyről ismét megszólaltathattuk volna Baba bácsi hangját. Már olyan magnó sem létezett, amelyen az interjúkat korábban készítettük. A jókora tekercsek így Erdős Péter szekrényében pihentek.

Amikor Bibó Lajos születésének 100. évfordulóját kellett volna ünnepelnünk, a régi, óriás szalagokat végre sikerült kazettákra átmásolni, és hozzáláttam az interjúk leírásához. Az volt a tervem, hogy a centenáriumra megjelentetjük. Sajnos nemcsak erre, de az ünnepségre sem került sor. A szövegmásolást kedvem szegve félbehagytam.

Ismét évek múltak, amikor megismertem Lázár István irodalomtörténészt. Ő a ránk, vásárhelyiekre jellemző csomorká-nyizmusból egyszemélyes könyvkiadó bt-t létesített, hogy a feledéstől megmentsen néhány értékesnek ítélt vásárhelyi kéziratot. Említettem neki a Bibó-féle interjút. Biztatására 1997 augusztusában nekiláttam, és hamarosan befejeztem a szolgai másolást. A többi már az irodalomtörténész szakemberek dolga volt. Osváth László, a Magyar Rádió munkatársa támogatókat szerzett. Nekik is köszönhető, hogy ez a kötet, Bibó Lajos eddig ismeretlen gondolataival végre megszületett, és gazdagíthatja az egyetemes magyar irodalmat.

Hódmezővásárhely, 1997. augusztus 21.

Szenti Tibor

*

BESZÉLGETÉSEK BIBÓ LAJOSSAL

Életének főbb állomásai

Gyermekkori vakációk az erdélyi rokonoknál

– Említettem már, hogy a nyári nagy vakációkat rendszerint Erdélyben töltöttük, mégpedig azért, mert apámnak egyik öccse, Laci bácsi Alsórákoson, a másik öccse, Samu bácsi Szászugrán volt közjegyző[1], a húgának férje pedig, Géza bácsi Ürmös községnek volt a jegyzője. A nyaralásunk rendszerint úgy történt, hogy egy ideig Alsórákoson, azután Szászugrán, azután Ürmösön voltunk, én legszívesebben Szászugrára mentem, mert Samu bácsi igen kedves, vidám kedélyű ember volt, állandóan tréfálkozott velünk gyerekekkel, és ugratott bennünket. De ott kerestem életemben először pénzt. Amikor ugyanis Kőhalom városkában, ez már nem Háromszék vármegyéhez, hanem Nagy Küküllőhöz tartozott, országos vásár volt, Szászugra, mint gazdag község, rengeteg marhát hajtott föl a vásárra. Bizony az előző napi passzusíráshoz öt ember is kevés lett volna, így azután Samu bácsi, bennünket, gyerekeket is befogott passzusírásra. Darabonként 2 krajcárt kaptunk passzusírásért, ami azért volt nagy dolog, mert ugyancsak 2 krajcár volt az ára a 90-es flóbertunkba szolgáló tölténynek is, akár sörétes töltényről, akár golyóról volt szó. Tehát a passzusírás jövedelméből úgyszólván egész nyári lőszerkészletünket fedezni tudtuk.

Fő vadászatunk kócsagvadászat volt. Szászugra ugyanis a Homoród-Kőhalom vasútállomástól nyugatra fekvő óriási völgykatlannal hatalmas síkságot alkotott, a [Kis-Homoród] folyó ezen részén lassú folyásúvá válván, két-kétszázötven méterre kiszélesedett, és igen magas volt a martja. Nem a partja, mert a partja lent volt. A martja, amely körülbelül a folyó partja fölött legalább 15 méter magasan volt. A gémek, kócsagok lent a parton halászgattak, mi meg fönt, messzirül kezdve, a marton hason csúszva közeledtünk, és törtük magunkat előre addig, ameddig leláttunk a partra, és célba vehettük valamelyik gázlómadarat. Egyetlen egyszer sem sikerült még csak elsütni sem a flóbertunkat, mert ahogy csak az orrunk hegyét kidugtuk a mart fölött, már fölreppentek és tovaszálltak.

Annál eredményesebb volt a seregélyvadászatunk, mert a mezőségben elég nagy távolságban egymástól [nemcsak] tölgy- és öreg bükkfák voltak, hanem tele volt alma- és körtefával, arra szálltak a seregélyek. A seregély nagy csapatban él, hát úgy okoskodtunk, hogy az öcsém elindul egy olyan körtefa felé, amely roskadozott a seregélycsapattól, én meg onnan egy két- háromszáz méternyire eső másik körtefa törzse mögé bújva vártam, hátha az öcsém által fölriasztott seregélycsapat arra a fára száll föl, és akkor éppen csak hosszmenti irányban célba kell vennem egy seregélyektől megszállt ágat, és lőhetek.

A legtöbb esetben sikerült ez a cselünk, szegény kismadarakból 15-20 is leesett egyszerre, egy lövésre. Természetesen a fele sem halálosan sebezve; nem is bírtuk mind összefogdosni, szárnyukat lőttük el, vagy lábukat szegényeknek; hát csak a holtakat szedtük össze, azt vittük haza, és minden ilyen kirándulás után kezdődött otthon a nagy munka, a kopasztás. Aki verébpaprikást már evett, tudhatja, hogy milyen finom, de a seregélypaprikás még annál is jobb volt. Hetente háromszor-négyszer legalább dús lakomát csaptunk magunknak paprikás formájában a lelőtt seregélyekből.

Kalandunk is akadt egyszer. Közben, hogy másztunk volna előre, megint a gémekre, a mart szélén húzódó, alacsony bokrok között, körülbelül szárnyvetésre tőlünk egy réti farkas fordult felénk. Mondanom sem kell, mekkorát dobbant a szívünk, és kezdtünk volna közelebb férkőzni a farkas felé, hogy rálőhessünk, de a következő bokornál átváltott, és mit sem törődve velünk, kétszer vagy háromszor még föltűnt, aztán eltűnt. Becsületből utána lőttünk, de a sörétes töltény szórása el se ment addig a távolságig, de utána napokig lestük a réti farkast. Sovány, vörhenyes, beesett horpaszú állat volt, akkora körülbelül, mint egy kuvasz kutya, csak föltűnően sovány.

[Egyszer] egy medve, ugyancsak Szászugrán, a falu végén, [a] cigánykovács tehenét éjjel széttépte. Elindultunk az öcsémmel, dárdával, szigonnyal és a 90-es flóberttel fölszerelve, hogy végzünk a medvével. Szerencsénkre, akármilyen mélyen mentünk be az erdőbe, nem találkoztunk a medvével, mert különben, [ha ilyen] körülmények között rálőttünk volna, jaj lett volna nekünk. Többet aligha vadásztunk volna a kócsagokra!

Alsórákoson más élményünk volt. Laci bácsiéknál három gyerek volt, egy fiú meg két lány, és volt egy kecskefogatunk. Nagyon takaros, szép kis kocsi, megfelelő, cifra szerszámmal, beléfogva két kecske és akkora volt a kocsija, két-három gyerek bele is ülhetett. Egy előre ment a rúdhoz, és irányítva a kecskéket szépen megindult a díszes fogattal. Hallatlanul élveztük ezt a játékot, ahogy a kecskék nekiiramodtak, szaladtak és kocsiztattak bennünket; a két kecske.

Kőbánya volt a falu szélén, sok munkás dolgozott, és mert a székelyek pálinkaivó népség lévén, bérfizetéskor jól bepálinkáztak, napirenden voltak a véres verekedések. Laci bácsi a ma már [megelőzni] tudott gyermekparalízis következtében jobb kezére kisgyerekkorára megbénult; a bal kezét használta csak, de azt olyan ügyesen, hogy bal kézzel, egy kézzel cigarettát tudott sodorni, és Háromszék vármegye leghíresebb vadásza volt.

Olyan tekintélye volt, hogy amikor jött a hír, hogy a kocsmában megint verekedés van, elment és néhány pofonnal szétválasztotta a verekedőket. Rendet teremtett anélkül, hogy bárki csak egy ellenséges mozdulatot vagy egy haragos szót ejtett volna. Olyan tekintélye volt, annyira szerették és becsülték, mert olyan igazságos, nagyszerű, kiváló közigazgatási ember volt, olyan ragyogóan látta el a hivatalát.

A harmadik tartózkodási helyünk Géza bácsinál, apám húgának a férjénél volt. Szintén jegyző volt; ő meg arabs telivéreket tenyésztett, és gazdag oláh bojároknak adta el Romániában, ebből pénzelt. Itt történt velem életemnek az az eseménye, amelyet a Nincs irgalom [1935] című regényemben dolgoztam föl, vagyis a pubertás válságát.

Szerettem Ürmösön is lenni, de mert Géza bácsi a világ legtakarékosabb embere volt, irgalmatlan szigorú puritánságra fogta a háztartást; és volt úgy, hogy ha két hétig voltam ott, soha más délben nem került az asztalra, mint zöldbableves kenyérrel. Ez volt a vacsora is, ez volt a reggeli is. Egyébként, utolsó nyaralásom alkalmával történt, hogy Szilágyi községi boltos, akinek az üzletéhez italmérés is tartozott, túlon túl hitelezett italt a falusiaknak, és amikor nem tudtak fizetni, irgalmatlanul árvereztetett. Erre, egy szombat este, ugyancsak bérfizetés napján, összebeszéltek az emberek. Nyár volt, hát amikor besötétedett, meggyújtották az ajtón lógó lámpát; vártak jó félórát, akkor valaki leütötte a lámpát, amikor éppen jött be Szilágyi, és a sötétben, hogy ne vallhassanak egymásra, hogy ki ütötte, ki nem, szabályosan agyonverték a szerencsétlent.

Ágostonfalváról vagy honnan, robogtak ki órával később a csendőrök. Valami furcsa, halálos, nem is temetői, hanem egy kihalt világ kísérteties csöndje borult a falura. Jó késő lehetett, tíz óra. Géza bácsi oda volt természetesen a vizsgálatot végző csendőrökkel. Engem a nagynéném, Mariska néni lefektetett, de negyedóra múlva fölöltöztem, elszöktem hazulrul, és fölmentem, hogy vajon mi van? Semmit sem láttam, semmit se tudtam, csak éppen az előbb említett különös, és rám mélyen ható csönd volt az, amelyet halálomig nem felejtek el; olyan nyomasztó volt az a hangulat, amely megülte a gyilkosság után a levegőt.

Sz. T. – Erdélyhez csak gyermekkori élményei fűződnek?

B. L. – Voltam én még Erdélyben másutt is. Árapatak[2] háromszéki községben apámnak az apja, tehát apai nagyapám református énekvezér volt. Mai szóval élve, vagy talán a tegnapival, kántortanító.

Szászugrán éltem át az első falusi tűzvészt, és Árapatakon éltem át a második falusi tűzvészt. Majdnem a fél falut elhamvasztotta, olyan borzalmas volt. De ott, Jenő bátyámnál voltam, apám másik öccsénél, aki kereskedő volt, és ma már ki tudom elemezni, miért, de onnat menekültem, mert csodaszép, nagyon fiatal felesége volt, én meg már lehettem akkor tizenhárom esztendős, és olyan érzések bujkáltak bennem, amitől megijedtem, s amiket nem tudtam hova tenni akkor. Emiatt sietve menekültem Árapatakról, és csak sok-sok évvel később látogattam meg megint a falut.

Fűz engem Erdélyhez más emlékem is, a kolozsvári jogászkodásom. Az egészet összefoglalva, ma azt az érdekes megjegyzést kell tennem, hogy ez mind színmagyar község volt. De hát megfordultunk mi román ajkú községekben is, de magyar szónál egyéb Küküllőben, Háromszékben nem hallatszott. Mindenki magyarul beszélt, és mindenki magyar volt.

Az első világháborúban

– A brassói élményemről már nagyjából beszéltem. ‘15-ben került oda a 46. közös gyalogezred kádere, én a 14. marssal^[3] 1915 nyarán mentem ki az olasz frontra, Doberdóra. Onnan hazakerülve üdülőosztályhoz osztottak be, és mint már az ismert okokból, hogy én tettleg inzultáltam egy önkéntes társamat, tehát belőlem tiszt nem lehetett. De az évfolyamtársaim, a korábbiak, mint önkéntest kezeltek, állandóan velük nyűttük és róttuk az éjszakákat.

‘16 tavaszát írtuk, amikor már megtudtuk, hogy a Monarchia külön békeajánlatát az antant visszautasította, s erre az egész hadseregen átrobogott a minden mindegy dühe és keserűsége, és kezdődött a legféktelenebb ösztönélet: kártya, ital, nő. Senki nem törődött semmivel, mert hiszen úgy érezte mindenki, hogy halálra van ítélve, mert egyszer kivitték a frontra, másodszor kivitték, harmadszor is kivitték; addig viszik, míg egyszer mégiscsak ott kell maradni; ennek a háborúnak addig nem lesz vége.

Nos, mindig került haza a frontról szabadságra vagy sebesülten olyan barátunk, aki nem tudván a fronton elkölteni a pénzét, tele zsebbel jött haza, tehát volt a dínom-dánomot miből fedezni. Én egy öcsémmel egykorú önkéntes társamat patronáltam. Nagy különbség volt akkor három év korkülönbség. Nevét nem akarom említeni, vele laktam együtt, olyan szörnyű disznóságokat csináltunk, hogy nem kaptunk többé lakást Brassóban, így költöztünk be egy nagy park közepén álló házba, az úgynevezett elátkozott kastélyba, amelyet senki sem mert kivenni, és amibe senki sem mert beköltözni, mert el volt átkozva, és boszorkányok és ördögök és az alvilág valamennyi rossz szelleme ott dorbézolt éjszakánként.

Életünk az volt, hogy este — a főtéren az állomásig egy hosszú magaslatú sétány húzódott, a főtérre szolgáló elején volt a Schuller nagyvendéglő, megfelelő nyári helyiséggel —, záróráig ott ittunk, nem mint a kefekötő, hanem mint a fenevad.

Rosszul sikerült csábítás

– Egy alkalommal, hogy csak egy esetet meséljek el, az egyik, éppen előző nap frontról teli zsebbel hazatért barátunk odaszólt nekem, mint örökös bajkeverőnek:

– Láttad azt a két szép nőt azzal a huszár főhadnaggyal a harmadik asztalnál?

– Hát — mondom — hogyne látnám már, negyed órája nézem őket.

– Nahát, ha azt a két nőt ide tudod valahogy kommandírozni a mi asztalunkhoz, egy hétig minden cehhet én fizetek.

– Bízd rám!

Nem tudom, miért és hogyan, de az egyik nő viszonozta a pillantásaimat, mire kapóra jött éppen a virágárus asszony, akitől vásároltam három szegfűcsokrot. Azt mondtam neki, vigye oda ezt a három csokrot a főhadnagy úrnak azzal, hogy ez az asztaltársaság küldi tisztelete jeléül a két hölgynek és neki. Így is történt, az asszony odament, s lestem, mi történik, hát látom, hogy a huszár főhadnagy kicsit csodálkozik, aztán felénk néz, utána összeszedi magát, föláll és megindul a mi asztalunk felé. Nyilván kérdezhette az asszonytól, hogy ki küldte, mert előttem állt meg először, s bemutatkozott:

– Zay Gábor gróf, huszár főhadnagy vagyok.

Fölugrottunk rendesen, rögtön az asztaltól, ámde köztünk is volt főhadnagy, kettő is, kölcsönös bemutatkozás, ami megtörténvén, Zay meghí-vott bennünket, hogy fáradjunk át az asztalához, és legyünk a vendégei. Így is történt.

Áttelepedtünk; most az én szerepem az volt, hogy Zay grófot le kell itatni a sárgaföldig, hogy megszabaduljunk tőle, mert hozzá tartozott a két hölgy, aztán a többit majd meglátjuk! A nagy buzgalomban az történt, hogy nem Zay grófot itattuk le az asztal alá, hanem a mi társaságunkból is csak én meg az előbb említett lakótársam maradtunk úgy-ahogy józanul.

Jött a záróra. A holtrészeg társaság ki erre, ki amarra dülöngészett, én meg lakótársammal meg a két nővel megindultunk az elátkozott kastély felé. Be is mentünk a szobánkba, kinyitottunk egy másik szobát, majd amelyikben eddig még nem voltunk, tele volt ággyal, mifenével; berendezkedtünk ott egy éjszakai murira, mert italt vittünk magunkkal. Leültünk és folytattuk az ivást, de láttuk, hogy a két nő nem óhajt inni. Akkor abbahagytuk mi is, és természetszerűleg megpróbálkoztunk a dolgok természetes folytatásával. A barátom lefeküdt az egyik nővel az egyik ágyba, én lefeküdtem a másik nővel a másik ágyba. A lámpát eloltottuk, de teljesen fölöltözve voltunk mind a négyen. Hallom ám, hogy a barátom a szomszéd ágyban finoman kezd dulakodni a nővel, amiből kivettem, hogy a hölgy ellenkezik és nem óhajt az ideális ismeretség határain túlmenni. Hát én is csak férfiember voltam, én is megpróbálkoztam a magam hölgyével, de az első tapogatódzó mozdulatomra a nő úgy rúgott gyomorszájon, hogy nekiestem az ágy hátulsó támlájának, és percekig nem kaptam levegőt, azt hittem, mindjárt meghalok.

Nemigen tudtam mire magyarázni a dolgot, az enyhe figyelmeztetés azonban elegendő volt arra, hogy lemondjak a további kísérletezésemről, és hátrahajtottam a fejem; és mert éppen eleget ittam magam is, perceken belül elaludtam.

Ez történhetett úgy éjszaka két órakor. Négy órakor arra ébredtünk föl, tiszti járőr jött értünk. Azonnal fölkeltettek, be a kaszárnyába, ahol hét órakor ezredraporton kell megjelennünk. Álmunk nem volt, hogy miért? Az ezredraporton derült ki, hogy a két nő két román kémnő volt, és afelől kérdeztek ki bennünket, hogy mióta ismerjük őket, miről beszéltünk. Föltették az ilyenkor szokásos és kötelező kérdéseket, mire mi, ártatlanságunk tudatában elmondtuk pontosan, mi és hogyan történt.

A háború utáni évek

– 1917-ben a tüdőm miatt, „gyógyulás belátható időn belül nem remélhető” lelettel »karszlájn disztes« [?^[4]] lettem… ekkor már a káderünk Békéscsabán volt. Amikor én ezt a leletet megkaptam, nyomban meg is nősültem, természetesen a parancsnokság engedélyével. Békéscsabán ért az ún. őszirózsás forradalom. Feleségemmel Szegedre költöztünk, és megindí-tottam a Tűz című kis hetilapot.

Természetesen megbuktam vele, mert az eladott példányokból befolyó összeg nem fedezte a lap előállítási költségeit. El is adtam, és mivel két napig hívott felelős szerkesztőnek a régi ellenzéki Szegedi Napló s az örök kormánypárti Szegedi Híradó, a liberális Szeged és Vidéke, ma már nem emlékszem, milyen okból, a Szeged és Vidéke felelős szerkesztői állását vállaltam.^[5]

Szeged akkor már francia megszállás alá került, egy^[6] napig tartó proletárdiktatúra után, miután Franchet d’ Esperey, a déli hadsereg főparancsnoka a szegedi kommunistákat fölszólította, hogy 24 órán belül hurcolkodjanak ki a demarkációs vonalon túlra. Szörnyű ellátatlanság és szegénység uralkodott akkor nemcsak Szegeden, hanem, gondolom, az egész országban.

Miután 1919-ben a kommunizmus megbukott, és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy írói becsvágyamnak is eleget tehessek, mérlegre tévén azt a körülményt, hogy én mint újságíró vidéken nagyobb karriert már el nem érhetek, feleségemet Szegeden hagytam, és ‘19 őszén fölutaztam Budapestre. Elmentem Szakács Andor nemzetgyűlési képviselőhöz, aki valamikor elődöm volt mint a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője, és mondtam neki, nem egy állástalan, lézengő hírlapíró vagyok, hanem utódja, e pillanatban is még felelős főszerkesztője a Szeged és Vidékének. Megemlítettem az okokat, hogy miért jöttem Pestre, és kértem tőle, tegye lehetővé, hogy egy hétig vagy kettőig dolgozzak a lapnál, figyelje és figyeltesse meg a munkásságomat, s ha úgy találja, hogy hasznára válok a lapnak, a Virradatnak, amely az ő tulajdona volt, alkalmazzon.

Így is történt. A Virradat akkori felelős szerkesztője Lakatos Sándor, nálam idősebb hírlapíró kollégám volt; aranyos, kedves, joviális bácsi. Egy hét múlva olyan kedvező véleményt terjesztett rólam Szakács Andor elé, hogy azonnal szerződtetett a lap belső és nyomdai szerkesztőjének.

Keserves idők voltak azok, mert már dühöngött az infláció, és a fixfizetésű emberek akkor már nagyobbrészt otthoni vagyontárgyaik eladásából tengették az életüket. Nekem semmim sem lévén, akármilyen hihetetlenül hangzik is, hónapokig éltem úgy, hogy reggel 7-re bementem a szerkesztőségbe. Útközben a József körúton, az Omnia mozival szemben lévő sarkon volt egy egész harmadosztályú, vacak kis bodega vagy büfé, vagy étkezde, azt se tudom, minek nevezzem, annak a kirakatában ki volt téve három vagy négy darab szíttassan bánatos mákos és dióstekercs. Minden reggel vettem 10 deka mákos tekercset, 3 dekát megreggeliztem, 4 dekát megebédeltem, 3 dekát megvacsoráztam. Igaz, hogy nem sokkal többet nyomtam 50 kilónál, de valahogy így is megvoltam, mert fizetéskor mégiscsak egy-két napig tápláló ételekkel is jóllakhattam.

Kártyacsata a fennmaradásért

– Meg kell említenem egy szinte sorsdöntő epizódot, azt nevezetesen, hogy egy szép napon, délelőtt, lapzárta után, beállított hozzám egy nagy, magas, barna, főhadnagyi egyenruhás fiatalember, és a következőket mondta:

– Kügyi Virágh László darutollas főhadnagy vagyok. Hallom, hogy maga kitűnően tud alsózni. Hát kihívom párbajra!

Nem tudom, honnan szedte ezt az értesülését, mert énnékem egyáltalában nem volt a kezemben kártya. Ő találhatta ki ürügyül, hogy rám nyithasson, de átremegett rajtam a lehetőség, miután, ha nem tudtam is és nem voltam képzett kommerszjátékos, de átriadt rajtam a félelmetes lehetőség, hogy pénzhez jutok, mert ő közben benyúlt a zsebébe, és egy marokkal alig összefogható bankót mutatott, azzal a fölkiáltással:

– Itt van ám pénz, tisztelt szerkesztő úr!

Ismétlem, minden idegszálammal remegni kezdtem két okból. Az elsőt már említettem, hogy esetleg ettől a félőrültnek látszó alaktól nyerhetek; másrészt attól, hogy hol szerzek én annyi pénzt, hogyha lemegyünk a kávéházba alsózni, ki tudom fizetni a kötelezően elfogyasztandó fekete árát és a kártyapénzt. Mert akkor ezeken a helyeken olyan tolongás volt, hogy hoci-nesze alapon ment a kiszolgálás; ahogy hozta a pincér a rendelést, nyomban ki is kellett fizetni.

A feladat lehetetlennek látszott, de végül is az akkor még élő Budapesti Hírlap kiadóhivatalában az egyik tisztviselőnőnek elmondtam, miről van szó, és kértem, találjon ki valamit, honnan lehetne annyi pénzt keríteni, hogy lemehessek ezt a párbajt megvívni? Azt mondta, várjak. Fél óráig járta a hatalmas újságpalotát, amíg visszatért azzal az összeggel, amely elegendőnek látszott a feketekávé és a kártyapénz kifizetésére. Lementünk a Szimpla[7] kávéházba, mire a darutollas főhadnagy úr megnevezte az összeget, hogy mennyibe játszunk. Nekem teljesen mindegy volt, mert én halálra ítéltként és „fölkentként” ültem le az asztalhoz, s a lehető legmagosabb összegre srófoltam a poénkülönbség árát.

Nem tudom, hogy jobban játszott-e, mint én, vagy rosszabbul, de az bizonyos, hogy órákon át dúló ádáz küzdelem után rengeteg pénzt nyertem tőle. Boldogan rohantam este tizenegykor haza — akkor már fönt lakott a feleségem is, és azt mondta, el ne felejtsek valahol egy szelet kenyeret szerezni, mert délben egy óráig volt gázszolgáltatás, és főzött egy kis berántatlan babot, mivel se lisztünk, se zsírunk nem volt.

Ahogy hazaértem, az volt az első szava, hoztam-e kenyeret? Azt feleltem: nem hoztam, mert elfelejtettem, de hoztam mást, s kiteregettem elébe a töméntelen, számunkra vagyont jelentő összeget, amit a darutollas úrtól nyertem. Gázszolgáltatás nem lévén már akkor (kétszer szolgáltatott a gázművek gázt: este egy óráig és délben egy óráig), [a] jéghideg, berántatlan, mondhatnám sótalan és normális körülmények között ehetetlen babot olyan jóízűen elfogyasztottuk, mint[ha] a legkiválóbb fogolypecsenyét ettük volna.

Röviden és velősen, Kügyi Virágh László főhadnagy úr másnap beállított hozzám, s újra fölszólított, hogy ismételjük meg a tegnapi párviadalt. Egy hétig tartott a dühödt csata, és elnyertem az utolsó vasát is, ami [a] mai pénzértékben lehetett 500 forint! Rettenetes összeg volt ez akkor, úgyhogy — a história csattanója itt következik — az utolsó ütközet után, konflisomba ültem, úgy mentem haza, Kügyi Virághgal együtt. Elérvén az Andrássy út és körút keresztezéséhez, vagyis az akkori Oktogon térre, ott utaink elváltak. A darutollas főhadnagy úr térdre borult előttem a fiákerben és egy kis összeget kért tőlem kölcsön.

Én, nehogy másnap megint össze kelljen mérni az erőnket, és megfordulván a szerencse, zavarba jöjjek, azt mondtam, nem adok, és nem is játszom többet vele, mert én ilyen hitvány embernek, akinek van szíve egy ilyen vagyont elkártyázni, én nem óhajtok még csak szóba sem állni. Így köszöntem el tőle, önvédelemből, ilyen látszólag kegyetlen módon, csakhogy ne kelljen vele tovább leülnöm kártyázni, és az esetleges zaklatásainak kitenni magamat.

Újságírás. Az első irodalmi sikerek

– Nemsokára ezután külföldi tőkével elindított Budapesten egy Zombori nevű férfiú Nép címmel egy napilapot, és ez áthívott engem szerkesztőnek a Virradattól jóval magasabb fizetéssel. Átmentem, de nem voltam ott tíz napig sem, akkor az Alkotmány című lap utódja, a Nemzeti Újság hívott meg szerkesztőnek.

A Nemzeti Újság komoly, nagy napilap lévén, természetesen átmentem oda, ugyancsak magasabb fizetéssel, a lap nappali, belső szerkesztőjének. A Nép, szegény nem sokáig élt, mert utánam, nem mondom a nevét, egy szerencsétlen félkézkalmár alak lett a szerkesztő, aki — ahogy kitettem a lábomat — a lap első oldalán négyhasábos, az egész lap szélességét betöltő plakátcímekkel cikket közölt, amelynek ez volt a címe: „Új népfajt fedeztek föl Afrikában.” Egész Budapest ezen a cikken röhögött. Ezt azért említem meg csupán, nem csoda, hogy ilyen szerkesztéssel és ilyen ostobaságokkal, a lap [nem talált] közönségre.

1921-et írtunk ekkor, és 1922-ben Hegedűs Lóránt, a Nemzeti Bank valutakészletével összevásárolva a külföldi koronát, pillanatra megállította az inflációt. Úgy festett a dolog, hogy a gazdasági élet stabilizálódik. Erre kezdett berendezkedni az ipar is, a kereskedelem is, az üzleti és polgári élet.

‘23-ra, éjjel-nappal dolgozva, volt annyi anyagom, hogy a Pallas Kiadó Vállalat A fáklya füstölve ég címmel megjelentette elbeszéléseket tartalmazó első kötetemet.^[8] Utána megbukván a Hegedűs Lóránt pénzügyi politikája, az infláció még nagyobb lett. Jöttek a milliók, és körülbelül ‘25 volt az az esztendő, amikor a gazdasági egyensúly nagyjából helyreállt. Pénzügyileg kifejezve annyit jelentett ez, hogy az az öt millió korona havi fizetés, amelyet mint a lap belső szerkesztője kaptam, megmentette az embert az éhenhalástól. Venni természetesen, vagy ruházkodni, vagy egyéb kiadásokra… szó sem lehetett.

Elkészültem A juss című első darabommal, benyújtottam először Beöthy Lászlónak, aki megalapította az Unió színházakat, vagyis hat színháznak volt a tulajdonosa s igazgatója. A darabot el sem olvasta, mert életveszélyesen szenvedélyes kártyás volt, tönkre is ment, el is pusztult [a] szerencsétlen; visszakértem tehát tőle, és benyújtottam a Nemzeti Színház-hoz, és nyárára elutaztam Sepsiszentgyörgyre a nővéremhez, aki az ottani Székely Mikó Kollégium lánygimnáziumának az igazgatónője volt. Ott kaptam a táviratot, hogy a Nemzeti Színház elfogadta a darabomat, sőt Hevesi Sándor igazgató sürgősen beszélni is óhajt velem.

Miután a szabadságom éppen letelőben volt, vonatra ültem a feleségemmel, hazautaztunk Budapestre, és jelentkeztem Hevesi Sándornál. Azzal kezdte, hogy ki vagyok, mi vagyok; milyen tanulmányokat folytattam, hogy olyan színpadi rutinra tettem szert, hogy a darabomban egy pontot nem kell arrébb tenni. Zárójelben mondom, hogy ő, mint minden idők egyik legkiválóbb igazgatója, rendezője és színháztudományi embere, a kezében lévő darabok nagy részét bizony fenekestül fölforgatta, úgyannyira, hogy nem említem meg, melyiket, de Herczeg Ferenc egyik darabjának például a harmadik fölvonásából első fölvonást csináltatott…

Azt feleltem neki, én se színháztudományi, se színpadtechnikai tanulmányokat soha nem folytattam. Amióta Pesten vagyok, egyetlen egyszer voltam színházban, pedig már három év óta itt élek. Hanem, úgy látszik, azzal az ösztönnel és képességgel születtem, hogy tudom mérni a színpadi tér és idő fogalmát, és épkézláb színművet tudok írni szerkezeti tekintetben is.

Ezt követte a Báthori Zsigmond [1927] című darabom; történelmi dráma, amely nagyot bukott, utána A csodadoktor [1931] című vígjátékom, azután Az egyetlen asszony [1932]; ez már három; azután az Üveghintó [1937] című vígjátékom, Eszter [l937] című drámám, Sasfészek [1940] című színművem, Napfoltok [1944] című darabom, a Hibások [1942] című drámám. Isten bocsássa meg, ez nem tudom hány, de egy vagy kettő már eszembe se jut, mint ahogy fogalmam nem volt arról, hogy miért írtam, és mit írtam Az egyetlen asszony című darabomban, amit — ma már köztudott dolog, ugyebár —, hogy a televízió megfilmesítésre megvásárol tőlem.^[9]

A második világháború és az újrakezdés

– Közben, természetesen, nagyon nehéz és belterjes újságírói munkát végeztem mint cikkíró; emellett írtam elbeszéléseimet, regényeimet, ifjúsági regényemet — azt is írtam négyet vagy ötöt —; regényt körülbelül húszat; dolgoztam egészen az utolsó pillanatig, Budapest ostromáig; közben minden tiltakozásom és visszautasításom ellenére elvállaltam az újságírói és írói rangomon mélyen alatta álló Délibáb című színházi hetilap felelős szerkesztői állását a szigorított zsidótörvények utolsó fázisai előtt, pusztán és kizárólag azért, mert a tulajdonosa, Tolnai Simon eljött hozzám azzal, hogy a családja s az ő élete, vagyona, mindene, ami a világon van, attól függ, hogy vállalom-e a lapocska felelős szerkesztését, mert nem tud mást szerezni, de fél óra van még hátra a törvény által megszabott határidőig, hogy elbocsátandó munkatársait és szerkesztőit — mert hiszen több kiadvány tulajdonosa volt — fölkészítse, és mondjuk meg magyarul: keresztény emberekkel cserélje föl.

Én naiv és jóhiszemű lévén általában az emberi sorsokkal szemben, ami műveimben is kitetszik, szánalomból elvállaltam ezt az állást, és mint az Esti Újság és a Függetlenség főmunkatársát, és mint ennek a lapnak a felelős szerkesztőjét ért Budapest ostroma. Amikor is lekerültünk a pincébe, átvonulván a frontok Budapesten, mi is fölvonultunk a mélyből a lakásainkba, és mert megjelent a fölszólítás Vas Zoltán aláírásával, aki akkor mint Budapest nem tudom minek hívták, de mondjuk polgármestere fölszólította a lakosságot, hogy akinek van vidéki rokona, az húzódjon le vidékre, mert nem tudják kellőképpen biztosítani a főváros élelmiszerellátását.^[10]

Így 1945. március 4-én az itteni, akkori kommunista főispán^[11] rendelkezésére, az első Hódmezővásárhelyről induló autó, különböző árukkal megrakodva [Pestre jött, majd visszafelé] feleségemmel együtt lehozott Szegedre. Szegeden jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Jelentkeztünk, engedélyt kaptunk a tiszai átkelésre, egy csónakon át is keltünk; ami motyónk volt, egy parasztszekér hazahozta; és mert hideg, havas, esős nap volt, az egyik melléképületünkben lakó embernél szálltunk meg az első éjszakára, és másnap elindultam valami fűtőanyagot szerezni, hogy beköltözhessünk a lakásba.

Visszatérve a második világháborúra, meg kell még jegyeznem, hogy engem is behívtak, hogy átvegyem valamelyik zsidó munkaszolgálatos század parancsnokságát. Szerencsére, a háziorvosom tudott a gyomorfekélyemről, beutalt a katonai kórházba, ahol röntgenvizsgálat folytán megállapították, szabályosan és gyönyörűen működő gyomorfekélyem van, és ez a betegség ott szerepelt azon betegségek listáján, amelyek okán katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítik az illetőt; megúsztam a dolgot, és nem kellett bevonulnom.

Elképzelhető, hogy minden hajam az égnek meredt, amikor megtudtam, hogy azért hívtak be, hogy zsidó munkaszolgálatosok parancsnoka legyek. De az ügy ezzel nem záródott le, mert amikor a nyilasok, ezek az elmebajos rablógyilkosok átvették az uralmat, megint kaptam egy díszcédulát, hogy itt meg itt jelentkezzem. Igazán nem tűri a nyomdafestéket az a kifejezés, amit a díszcédula hátuljára írtam, és visszaküldtem az illetékes katonai hatóságnak. Harmadnapra írott parancsot kaptam, amelyben közölték, hogy megfosztottak tartalékos főhadnagyi rangomtól, lefokoztak közkatonává és jelentkezzem őrszolgálatra a mátyásföldi repülőtéren. Ennek a parancsnak a hátlapján is válaszoltam, mégpedig olyasmit, amiért legalább öt akasztófa járt volna. Hogy könyvelték el az ügyet, hogy nem, máig sem tudom, de el nem vittek, be nem csuktak, agyon nem lőttek, föl nem akasztottak.

Folytatva ott, hogy hazakerültünk feleségemmel Vásárhelyre, itt voltam 1946 szeptemberéig, amikor már azt hiszem, egy vagy két hónapos volt a forint…

De még a vasúti tarifa se volt rendezve; volt öt tyúkunk, eladtam hét tojást, és annak az áráért vasúti jegyet váltottam, és fölutaztam Budapestre. A többit már csak dióhéjban mondom el. Elmentem Tildy Zoltán köztársasági elnökhöz, aki barátom volt, utána Nagy Ferenchez, a miniszterelnökhöz, hogy nekem nem kell pozíció, adjanak egyszerű újságírói kenyeret.

Boldogok voltak, hogy láttak, és nyomban helyet teremtettek a Hírlap címen föltámasztott Pesti Hírlapnál. A felelős szerkesztő, hallgassuk el a nevét, mert meghalt, azzal fogadott: „Mindent elkövettünk, hogy ne kerülj a laphoz, de a legfelsőbb hely óhaja parancs lévén, tekintsd magad a lap munkatársának.”[12]

Ilyen fogadtatás után elképzelhető, hogy java írásaimat, helyesebben írásaim nagy részét le sem adták, meg sem jelentek; imitt-amott találkozhatott az olvasó egy-egy Bibó cikkel vagy elbeszéléssel. Amint Nagy Ferenc kint maradt Svájcban, és likvidálták a politikai pártokat, nekem is nyomban fölmondtak a Hírlapnál — hozzá kell tennem, nem sokáig élte túl az én fölmondásomat —, s így állás és kenyér nélkül maradtam.

Voltam kifutó, toltam a talicskát a körúton éjszaka, 15 fokos hidegben, kővel megrakva, mert akkor helyezték középre a [villamos] síneket. Dolgoztam és húztam a kocsit a nagyvásártelepen, ahol olyan „partiba” kerültem, akik félvagon citromot loptak és azokkal együtt — mert négyen húztunk egy kocsit — elvittek Pesterzsébetre, és óriási szerencsére mindjárt másnap megkezdték a kihallgatásunkat is. Még nagyobb szerencsémre, engem hagytak utoljára, és amikor engem a kihallgatást végző rendőr elé vezettek, így szólt hozzám:

– Társai úgy nyilatkoztak, hogy magának semmi köze a citromlo-páshoz; akkor maga még, amikor a citromot ellopták, nem is volt köztük. Tehát maga most elmehet, de egyre figyelmeztetem, jól teszi, ha jövőre körültekintőbben válogatja meg a munkatársait.

– Köszönöm a jó tanácsot — feleltem — nem is állok ezután szóba csak volt generálisokkal és főispánokkal.

Utána úgy volt, hogy bekerülök a vasúthoz, az északi főműhelybe, ahol majd szenet talicskázok azokhoz a mozdonyokhoz, amelyeket azért tolnak be az indóházba[13], [hogy] szenet vegyenek föl. El kellett mennem az ügyeletes orvoshoz, aki megvizsgált, hogy egészséges vagyok-e, alkalmas vagyok-e testi vagy bárminemű munka elvégzésére.

Amikor bemondtam a nevemet, nagyon meglepődött, összeráncolta a szemöldökét, és most már, hogy a poénja a jelenetnek kijöjjön, a hangot is meg kell ütnöm. Azt kérdezte tőlem: „Van-e sérve?” Mondom: nincs. Nem is volt? Mondom: nem. Erre minden átmenet nélkül, amekkorát tudott ordítani, úgy ordított rám, és ezt mondta: „Majd lesz! Majd lesz!! Érti?!!!”

Nyilván azt akarta ezzel mondani, hogy őrült vagyok, hogy ilyen munkára vállalkozom. Kiállította a bizonyítványt, hogy alkalmas vagyok, de még el kellett menni szemvizsgálatra. Sorszámot kaptam. Ott ültem reggel 8-tól délután 2-ig, nem került rám a sor. Másnap ez megismétlődvén, hagytam csapot-papot, nem vizsgáltattam meg a szememet, így északi főműhelyen lezajló karrierem ezzel nem derékba, hanem térdben már össze is tört.

1952-ig maradtam még Budapesten. Értékeim és bútoraim eladásából [éltem] tavasztól őszig. Ősszel mindig hazajöttem [Vásárhelyre ‘45-től ‘53-ig], mert a feleségem súlyos szívbajos lévén, szívgörcsöt kapott a hidegtől. Hazajöttem, hogy mellette legyek, és azokban a házi munkákban, amelyek számára esetleg veszedelemmel járhattak, helyette elvégezve, segítségére lehessek.

Ekkor megírtam három regényt, egy darabot, néhány novellát. Így következett el 1955, amikor az egyik budapesti könyvkiadó [a Magvető] megvásárolta kiadásra egyik regényemet. Ki is szedték, éppen csak a forgalomba hozása nem történt még meg az ‘56-ban közbejött események miatt.^[14] Utána a vállalat visszaadta a kéziratomat azzal, hogy egyelőre [a] könyvkiadó cég egységesebb stílusra törekszik jövőbeli könyvkiadásaiban. Ez magyarul annyit jelentett, ahogy akkor vagy talán ma is köznyelven mondják, csak vonalas és a [jelen] pillanat kérdésével foglalkozó műveket adnak ki a jövőben.

Ismét hosszú szünet következett, amíg ugyanez a könyvkiadó kéziratot kért tőlem. Küldtem is, de hosszú ideig nem kaptam rá választ, hogy kiadják-e egyik vagy másik regényemet vagy elbeszéléseimet. Miután három levelemre sem kaptam választ, ügyvéddel szólítottam föl őket, és perrel fenyegetőztem. Erre szó nélkül visszaküldték a kézirataimat.

Ezután egy alkalommal Pesten járván, meglátogattam a könyvkiadónál alkalmazásban