|
ELKÁN LAJOS: „NINCS TOVÁBB” Gyönyörű őszi időre ébredtünk. Korán reggel indultunk Budapestre, a Kozma utcai Zsidó temetőbe. Dr. Kószó Péter Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzatának alpolgármestere vezetett bennünket: Rókus Ákos általános, és Szenti Tibor kulturális referenst. Magunkkal vittük a város és a saját tiszteletünket jelentő, nemzeti színű szalaggal ellátott babérkoszorút. Egy jeles személy sírját kívántuk megtalálni, aki még 1920-ban elhunyt, és vétlen módon szem elől tévesztettük. Nevét nagybetűkkel írta be településünk történetébe, és fia a világ fotóművészetébe. Elkán Lajos kereskedő, virilista, Vásárhely tanácsosa volt, rendkívül művelt ember, aki művészetpártoló mecénásként házában valószínűleg a helyileg ismert, első művészszalont hozta létre.
Lucien Hervé szülei: Ritcher Nelli és Elkán Lajos
A család az első világháború végén Pestre költözött, de két év múlva az apa meghalt és az édesanya nevelte három gyermekét. Elkán László a harmadik utód volt, aki 1910-ben született, és gyorsan árvaságra jutott. Ettől kezdve élete különös kaland volt, amely regénybe illő fordulatokat hozott, és végül a világ akkor egyik legismertebb fotóművészeként gyarapította Vásárhelyen Plohn Illés és fia, József, majd az őket követő nemzedék máig sokasodó, kiváló fotósainak sorát. 2011-ben az alkotóművészt a Hódmezővásárhelyi Önkormányzat posztumusz „Hódmezővásárhely Díszpolgára” kitüntetésbe részesítette, amelyet Almási Istvántól, városunk jelenlegi polgármesterétől és dr. Kószó Pétertől, Hódmezővásárhely alpolgármesterétől az özvegye Párizsban vett át. A megható ünnepségen Madame Hervé azt kérte, hogy városunk a férje mellett, édesapja, Elkán Lajos emlékét is ápolja, Ő is megérdemli. Kérését tett követte. Amikor megérkeztünk a Kozma utcai temetőbe, a gondnokságtól pontos térképet kaptunk, bejelölve a keresett sírt. Erős szél támadt, amely szinte sodort bennünket a hely felé. A gondozott temető hosszú útjai egyre magányosabbakká váltak. Elhalt a főváros zaja, csak fejünk fölött, a közeli polgári repülőtérre érkező, és onnan fölszálló gépek jelezték a mozgalmas életet. Elkán Lajos temetése óta 92 év telt el. A családnak hazánkban egyetlen leszármazottja sem maradt, így nem véletlen, hogy már nincs, aki a sírt gondozza, de a régi parcellát a természet is visszahódította, és kicsiben olyanná vált, mint Kambodzsában Angkor Wat ősi romvilága. Amikor megtaláltuk az egyébként pedánsan jelzett sírsort, a sűrűn növő, elvadult cserjék és fák, mint valami fantasztikus filmben utunkat állták. Szinte érzékelhető volt emberi susogásuk, mintha védenék a holtak birodalmát, amelybe behatoltunk. A fákról liánok lógtak, a sírok zömét benőtte a borostyán. Festői környezet tárult elénk, amely a vadrózsa hosszú, vékony, tövises karjaival átölelt bennünket és olykor fogva tartott. Csak a magas sírkövek adtak kevés támpontot, a többit ellepte az aljnövényzet és visszavette, féltve őrködve az elhaltak lelke fölött. Szétszóródtunk a nehéz terepen és már csak vaktában nyomoztunk.
Elkán Lajos borostyánnal benőtt sírja és környezete
A kutatásunk egyre reménytelenebbé vált. Közben teltek az órák és sürgetett a temető bezárásának ideje. Én már-már föladtam volna, de Kószó Péter egy ágdarabot, mint valami erős szerszámot tartott a kezében, és a föld felett már alig kiemelkedő hantokról igyekezett a növénytakarót eltávolítani, hogy alatta legalább a név előtűnjön. Láttam ezt az erős elszánást, és mint hívő ember, ekkor magamban így könyörögtem: „Teremtő Istenem, add meg, hogy kitartása eredményeként megtalálja a sírt.” Ahogy imám befejeztem, alpolgármesterünk nem messze hozzánk fölkiáltott: ‒ Tibor: LAJOS… Azonnal szemem elé emeltem a fényképezőgépet és exponáltam. Péter tovább tisztítva az előtte fekvő, lapos sírkövet, újra kiáltott: ‒ …ELKÁN! Megtaláltam!
A hevenyészve megtisztított vörösmárvány sírkő
A fényképezőgép csattogott, a sírkőről papírzsebkendővel, műanyag zacskóval Ákos és Péter ünnepi ruhájukat nem kímélve, takarították a nedves követ. Lassan előtűnt a teljes név: Elkán Lajos. Alatta az évszámok: 1865‒1920. Vitathatatlan. Ez az a sír, amely alatt városunk jeles fia pihen. Hoztuk a koszorút, alpolgármesterünk elhelyezte. Meghatódva körbeálltuk. Mind a hármunkról készültek még fölvételek, majd lehajtott fejjel magunk elé néztünk. A lélek csöndje volt ez, mint az a pillanat, amikor az ember körül megszűnik a teremtett világ, a természet karja lehanyatlik, és a lombok között átszűrődő gyér napfényből egy távoli világ kiolthatatlan fényözönével Jahve segítő keze tűnik elő, amelyet csak egyszer látunk, amit a sírkő harmadik, utolsó sorának két szava így fejezett ki: „Nincs tovább”
A teljes sírfelirat
Budapest, 2012. szeptember 25. ‒ Hódmezővásárhely, 2012. szeptember 26.
Szenti Tibor *
|
