Szenti Tibor

VÁSÁRHELYI EMLÉKEIM

2003

Lektorálta:

HERCZEG MIHÁLY

Szerkesztette:

ÁRVA LÁSZLÓ

A színes fölvételeket készítette és a kötetet tervezte:

SZENTI TIBOR

© Szenti Tibor

ISBN

A kötetet kiadja Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város

Polgármesteri Hivatala

A kiadásért felel:

Dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő

Nyomdai előkészítés: Marker Reklámstúdió

Nyomda:

2003

TARTALOMJEGYZÉK

Dr. Lázár János: ELŐSZÓ …………………………………….

Bevezető ……………………………………………………….

Vásárhelyiség ………………………………………….

Csomorkányizmus ………………………………………

Vásárhelyi Mi Atyánk ……………………………………

I. A VÁROS MÚLTJA ………………………………………..

1. Történelmünk részletei alulnézetben, ahogy egy író látja

1. Ahol a vásárhelyi határ történelme kezdődött ………………….

2. Kik teremtették városunk történelmét? …………………………

3. Hány falu volt a középkori Hód–Vásárhely nagy határában? ……

4. A Hód-tavi csata …………………………………………….

5. A nándorfehérvári viadal vásárhelyi emlékei …………………

6. Csomorkány oppidum …………………………………….

7. Lambion úti beszámolója ………………………………….

8. Szállás vagy tanya? ……………………………………….

9. Az önkényuralom népviseletet teremtett …………………..

10. Az 1848-as paraszthonvédok ……………………………..

11. A Sömmi Kis Jánosok …………………………………….

2. Várostörténeti emlékek ………………………………

12. Pusztuló és épülő városunk ………………………………..

13. A vásárhelyi tégla …………………………………..

14. Amikor még a kocsi zörgött …………………………….

15. A szabadságunk ………………………………………

16. A hűség ……………………………………………..

17. Az egykori vásárhelyi határ ……………………………

18. Belvízküzdelem a vásárhelyi határban ………………….

19. Az 1950-ben végrehajtott területrendezés ……………..

20. A földünk ………………………………………………

21. Az ivóvizünk ………………………………………

22. Mezőgazdasági szövetkezeteink ……………………….

23. Diákmunkán a mezőgazdaságban ……………………..

24. Munkásnapok a földeken …………………………..

25. A kiskertek ………………………………………..

26. Kishomok …………………………………………..

27. Kenyérváró dombjaink ………………………………

28. A kubikok …………………………………………

29. Temetőink …………………………………………..

30. Templomaink ………………………………………..

31. Az utolsó terményáldás ………………………………

32. Emberáldozat ……………………………………..

33. Miért szűnt meg Vásárhelyen a boszorkányégetés? ….

34. Bejöttek a szovjet csapatok …………………………..

35. Apám ügyfelei ……………………………………

36. 1956-os élményeim ……………………………………..

37. Iskolaváltásaim …………………………………..

38. Oroszul tanultunk ………………………………….

39. Az olvasókör ……………………………………….

40. Olvasóköri ünnepek ……………………………….

41. Egészségügyünk …………………………………

42. Görbe utcák, vakközök …………………………….

43. Kapuban üldögélők ..............................................

44. Csengők és harangok …………………………….

45. Kemencéink ………………………………………

46. Házi állataink ……………………………………..

47. A potyogtatós árnyékszék ………………………..

48. Vásárhelyiségünk görbe tükre …………………………

3. Régi hangulatok …………………………………

49. Kétféle szegénység és gazdagság ……………………

50. Bölcs lustaságunk ……………………………………

51. A cigányzene ……………………………………..

52. A böllér és a disznótor …………………………….

53. Padláson és színben talált értékek ………………

54. Madarak és fák napja …………………………..

55. Gyermekkori karácsonyok ……………………….

56. Örömteli telek ……………………………………..

57. Téli örömök ………………………………………

58. Sárkánykészítés és eregetés ……………………..

59. Gyilkosnak éreztem magam ………………………….

60. Gyermeki félelem ………………………………

A csomagban érkezett lókolbász ……………………
Vásárhelyi anticsemegék ……………………….

63. Az esküvőnk …………………………………….

64. Hurcolkodunk ……………………………………..

II. A KÖRTÖLTÉSEN KÍVÜL ……………………..

4. Tanyák ………………………………………..

65. Hagyományos tanyák …………………………….

66. Tanyai kertek …………………………………..

67. Találkozásaim a tanyai kutyákkal ………………..

68. Tanyaközpontjaink …………………………….

5. Puszta ……………………………………………..

69. A puszta ………………………………………..

70. A „rossz” Puszta …………………………………

71. Alkony a Pusztán ……………………………….

6. Tisza ……………………………………………..

72. Atka és Körtvélyes ………………………………

73. Tiszai áradások …………………………………..

74. A Tisza-gát ………………………………………

75. A Sas-ér …………………………………………..

76. Mártélyi emlékeim ………………………………

III. VÁSÁRHELYI EMBEREK …………………………

7. Egyszerű emberek ……………………………………….

77. Földbe süllyedt őseink …………………………………….

78. Édesanyámat temettük ……………………………………..

79. A vásárhelyi szegény ember …………………………………

80. Elhanyagolt emberek ……………………………………….

81. Küzdelem a kenyérért ………………………………………

82. A Pál utcai pékmester ……………………………………….

83. Kis üzletek ………………………………………………….

84. Petrik bácsi boltja ……………………………………………

85. Iparosok és szerszámok …………………………………….

86. Varroda és cipőbolt az Andrássy utcán ……………

87. A félszemű hordár …………………………………

8. Különcök ………………………………………………

88. Szellemi magány ………………………………………….

89. Betyárok …………………………………………………..

90. A parasztbábák ………………………………………….

91. A javasasszony …………………………………………..

92. A szegény embert szánó asszonyok ……………………..

93. Az arzénes gyilkosságok …………………………………

94. Alkoholbetegek …………………………………………

95. A túlbuzgó hívő ………………………………………….

96. Kacskakezű Lidi néném …………………………………

97. A bolond ………………………………………………..

98. Egy különös menedékhely ……………………………….

9. Parasztok ………………………………………………….

99. Hol van az Isten háza Vásárhelyen? ………………………..

100. A természet gyermeke ……………………………………

101. Paraszt adatközlőim …………………………………….

102. Kenyéráldás …………………………………………….

103. Az Elek család …………………………………………..

104. A lószerető ember ……………………………………..

A juhász ……………………………………………….
B. Gyurka bácsi ………………………………………
Az öreggazda halála ……………………………………..

10. Parasztalkotók …………………………………………

108. „Hajja, Kend!” ……………………………………………

109. A rímfaragó ……………………………………………

110. Az önéletrajzíró paraszt …………………………………

111. Az utolsó Mári névnap …………………………………….

11. Kiválóságok ………………………………………

Alkotókedvünk és megítélésünk………………………
Vívóleckék …………………………………………….

114. A szürkék festője …………………………………….

115. A fazekas népművész ………………………………….

116. A Puszta szerelmese ………………………………….

117. A „Billogos Embör” …………………………………

A Bethlen Gábor Gimnázium ………………………..

119. Akik megmentették az életemet ………………………

120. Adós maradtam Osváth Bélának ……………………….

121. Utolsó népi írónk ……………………………………

122. A rádiós költő ………………………………………..

123. A poéta múzeumigazgató ……………………………….

124. Baba bácsi ……………………………………………

125. Találkozásom Németh Lászlóval …………………….

SZEMÉLYNEVEK ……………………………………

FÖLDRAJZI NEVEK ………………………………

KÉPJEGYZÉK ………………………………………………

BEVEZETŐ

A

Délvilág egyik szerkesztője évekkel ezelőtt arra kért, fogalmazzak rövid történeteket. Ezeket Vásárhelyi emlékeim címmel 2000 szeptemberétől folyamatosan írni kezdtem. Visszaemlékeztem szülővárosomnak, Hódmezővásárhelynek régi hangulataira, városképeire, életem korábbi sanyarú és örömteli eseményeire, az eltávozott különös, illetve értékes emberekre. Utóbbiak – félreértés ne essék – nem barátaim voltak, hiszen például egyszeri találkozás után hogyan nevezhetném a szellemóriást, Németh Lászlót annak. Ők legtöbben mestereim voltak, áhított nagyok, akik után szellemével elérhetetlenül kapaszkodik az ember. Olyan ideálok, akiktől tanulhattam.

Ez a kis kötet nosztalgikus memoárirodalom. A múltat szomjazó léleknek egy korty merítése a település apadó, hűs kútjából. A terjedelmet szigorúan megkötötték. Minden írás csak egyetlen oldal lehetett. Igen veszélyes vállalkozás volt, hiszen az ilyen kurtaság már majdnem olyan, akár a bökvers vagy aforizmagyártás; illetve, mintha az ember vicceket akarna papírra vetni. Örkény István egy perces novelláira emlékeztetett a föladat. Amivel ezektől mégis eltért, az elsősorban az én világom sajátos ábrázolása.

Szubjektív emlékeket ötvöztem helytörténeti, néprajzi, szociográfiai tényekkel. Szemléletem a hagyománytisztelő, vallási, erkölcsi értékeket kereső polgár világnézete, amelyet napi pártpolitikáktól, szélsőséges ideológiáktól megőriztem. Már a rendszerváltás idején, 1990-ben végleg elszakadtam a politizálástól és általában a politikusoktól. Helyette azokat az embereket állítottam középpontba, akik e dél-alföldi mezővárosban élték napjaik jelentős részét. Ábrázolni igyekeztem a tájat, vásárhelyiségünk hűségen alapuló, de nagyon változatos, összetett arculatát.

Visszaemlékezéseimben jót és rosszat egyaránt bemutatok. Nincs olyan település és közösség, amelyik egyoldalúan csak értékeket vagy kudarcokat halmozna föl. A két ellenkező oldal úgy kapcsolódik össze, akár a jin és jang, egymást kiegészítve. Az összefonódásból, arányokból és a tartalmi tényezőkből alakul ki a sajátos, mással legföljebb összehasonlítható, de össze nem téveszthető városarculat. A hagyományos társadalmakban a falu bolondjának is helye volt a közösségben, és azt a maga módján színezte, akár a község orvosa vagy első embere, a polgármester.

Városomat nem tudom úgy ostorozni, hogy ne szeressem vagy megvessem. Hibáit látom, de ezekkel együtt tisztelem, mert sokra becsülöm értékeit, hiszen magam is ezekből táplálkozom. Ezért számomra a világ legkedvesebb helye, ahol még a kocsi is másképpen zörög…

A vásárhelyiség és a csomorkányizmus különösen érdekelt. Mindkét fogalom a városhoz kötődő sajátságos lelki és közösségi jelenséget tükröz, amelyet előttem már többen megfogalmaztak. Nézeteik felől néhány, ezen a téren jártas szakembert, alkotót, gondolkodót meghallgattam. Valamennyi vélemény értékes, és bővíti a meghatározásokat, amelyekkel nem kelek vitára. Itt a saját nézeteimet írom le azzal, hogy – a város állandó változásával – hozzájáruljak a továbbfejleszthető, újabb gondolatokkal kiegészíthető témakörökhöz. Ezeket befejezni sohasem lehet. A társadalmi élet halad tovább. Az idő évről évre új fejezeteket vés a város történelmébe, amelyek módosítják, továbbviszik a korábban alkotott véleményeket.

Vizsgáljuk meg, mit tükröz számomra most e két fogalom.

Vásárhelyiség

ásokat nem sértő, nem kicsinyes, de öntudatos lokálpatriotizmus. Szinte „génjeinkbe beprogramozva” velünk születik. Életünk végéig fejlődik, mert itt élünk és halunk; közben pedig ennek a földnek a kenyerét esszük, a vizét isszuk. A gyüttmönt embereket fönntartásokkal, bizalmatlanul fogadjuk, de ha azonosulással és értékteremtéssel bizonyították a városhoz való kötődésüket, tapasztalhatják befogadó képességünket. A táj négy része: a Tanya, a Puszta, a Rét, illetve a Tisza meghatározó, és csak számunkra jellemző hangulatot kölcsönöz.

Egyedülálló, óriási kiterjedésű a város hajdani szállás- és tanyarendszere. Az itt élt gazdatársadalom vásárhelyiségünk meghatározásában évszázadokon keresztül a legjellemzőbb réteget alkotta. A szorgalom, tisztesség, hazaszeretet példaképei voltak. Közülük többen a gazdálkodás és faluszervezés úttörőinek számítottak, mint a Gregusok, Karaszok, Lázárok, Csákyak, Széllek, Tárkány Szűcsök – a sor kifogyhatatlan. Ők őrizték magyar- és parasztságtudatunkat, ezek néppel kapcsolatos tárgyi és szellemi értékeit. Vásárhely máig irigyelt közösségi terméke a kiterjedt olvasóköri hálózat, amely – néhány évtized politikai jellegű betiltást kivéve – kül- és belterületen a lakosság egészét valamilyen irányultsággal, de rendre foglalkoztatta.

Városunk lakossága egyszerre volt rebellis és konzervatív. A rebelliót mindig a magyarságunk megmaradásáért és az önállóságunkért hajtottuk végre. Őseink küzdöttek hazáért, városért és a családért. Amikor a török hódoltság kezdetén Magyarországon is megjelent a reformáció, ők minden üldözés ellenére a „rebellis Krisztust” választották. Az elnémetesítés nehéz korszakában is megmaradt, sőt tovább fejlődött nemzeti kultúránk, mert a templomban, iskolában, a pap és tanár a kötelező latin, illetve német helyett anyanyelvén szólt az emberekhez.

A pietizmus itt pozitívan fejlesztette a kálvinista mezővárosi lokális népi kultúrát, és az európai fölvilágosodás eszméi liberális és racionalista fizikó-teológiában eljutottak hozzánk. A maga módján még a római katolikus földesúr is „liberális” volt. Olykor védelmet nyújtott az önkormányzásukért, valamint a területi érinthetetlenségükért harcoló, reformált vásárhelyieknek, akik holland, belga, német és svájci példák alapján már a 18. század második felében többek között kórusművészetet fejlesztettek a jobbágy-zsellér település vályogfalai között.

Apáink támogatták Rákóczi és Bercsényi szabadságharcát. A Bujdosó–Pető–Törő-féle utókuruc mozgalom egyik ága Vásárhelyről indult. Az 1848–49-es szabadságharcban városunkból sokan vettek részt. Kossuthot emigrációjában is látogatták. Szántó Kovács János és aratósztrájkos utódai a nincstelen családok fönntartásáért szálltak szembe a hatalommal. 1956-ban munkásaink, diákjaink és tanáraink jártak elől. Parasztjaink közül többen kocsikkal hordták az élelmet a harcoló fővárosban.

Ugyanakkor maradiságunkra és fösvénységünkre is számtalan példát lehet hozni. A jó ügyet megvalósítani szándékozók kérő szavára rendszerint ez a két szó volt a válasz: „nem adunk”! Így maradt utcáink egy része a 20. század utolsó évtizedéig földes, rossz közvilágítású, jó ivóvízzel rosszul ellátott, csatornázatlan – a saját szennyvizünkön „úsztunk” –, a belterületi állattartás következtében bűztől és legyektől szenvedtünk, nem sorolom.

A vásárhelyiség kelet-középeurópai modell, de gyökerei az ázsiai termelési viszonyokig nyúlnak vissza. A hagyományos gazdálkodás évszázadaiban városunk közössége a lengyel, orosz falvak szellemi alkotó- és vonzóerejével, illetve patriarkális, olykor még matriarkális hagyományőrző tevékenységével volt rokon. Sajátságosan helyi, de nem lokálisan narodnyik, hanem magyar nemzeti karakterű közösség lakta. Bár országosan kimagasló szellemi nagyságokat szült és részben nevelt, velük csillagként ragyogva egyszer sem sikerült az egyetemesség égboltjára fölszárnyalni.

Azt azért sohasem feledhetjük, hogy szemünk előtt mindenek fölött az a nagyon fontos cél lebegett, hogy az elmozdíthatatlan és életet adó föld a természet törvényeit tiszteletben tartva, azzal együtt munkálkodva teremjen. Végül így a revolúció egy nyugodtabb életszemlélettől áthatva, békés, de lassú evolúciót teremtett. Népünk körében ennek volt köszönhető a vásárhelyiekben lévő alkotókedv széleskörű kibontakozása, amely a 18–19. században egyedülálló, országos hírű népművészetet hozott létre, amely – bár korunkban már elhaló utóéletét éli –, kitörülhetetlen értékkel gazdagította nemzetünket.

Szüleink művészek és tudósok sorát nevelték föl, akik közül a mostoha érvényesülési lehetőségek miatt sokan elkényszerültek szülővárosukból, mégis szívükben mindig vásárhelyiek maradtak. Olyanok is szép számmal kerültek, akik messzi vidékekről éppen az ihletet teremtő, termékeny közeg miatt jöttek és telepedtek le itt, így belőlük kiváló vásárhelyi alkotók formálódtak. Szőnyi Benjámin, Nagy Ferenc, Garzó Imre, Török Károly, Szeremlei Sámuel, Kiss Lajos, Bibó Lajos, Kárász József, Galyasi Miklós, Grezsa Ferenc, Sipka Sándor, Szabó Éva, Gyulai József, Fenyvesi Félix Lajos és mások sugárzó vásárhelyisége, hogy a város szellemi táborának csak egy igen keskeny szeletét említsem, meghatározó maradt. Németh László sem írhatta volna meg az Égető Esztert, ha helységünkkel nem kerül szellemi kapcsolatba.

Városunk alkotóműhely volt. Itt még a paraszt is tollat fogott. Minden valamirevaló gazda gazdasági naplót vezetett. A legtöbb naplóban családfák, szubjektív, olykor lírai sorok, versek voltak találhatók. Utóbb olyan is akadt köztük, aki szálkás, vagy reszkető betűkkel megírta élettörténetét.

Városunk meghatározó jellegéhez hozzá tartozik a középkori arculatú, kerített falú Ótemplom, a mestermívű városháza; a Kossuth tér hangulata az ógimnáziummal, Fekete Sassal, a bank, posta, bíróság, egykori Úri Kaszinó épületével; a hajdani híres Promenád idejéből megmaradt szokásunkkal, hogy – gyakran még télen is – a nagy fák árnyékában itt üldögélünk. Tovább haladva találkozunk a Bethlen Gábor Református Gimnázium új épületével, a „kővel kerített” városfallal, az Erzsébet Népkerttel és a korszerűsödő városi parkfürdővel. Szentes felé fordulva, idős dr. Imre József szemész professzor egykori háza következik, a mai Tornyai János Múzeum patinás épülete, benne a vásárhelyi kultúra fölbecsülhetetlen értékeivel, szemben a remek görögkeleti templommal. Az Andrássy utca, a Károlyiak által építtetett barokk katolikus templom, a hajdani inspektori ház, az Újtemplom, a zeneiskola, a zsinagóga, a hajdani gyönyörű artézi kútjaink, girbe-gurba utcáink, vakközeink, vörös burkoló téglákkal kirakott paraszt-polgár házaink, régi vízi-, szél- és gőzmalmaink, az egykori tóalji, kishomoki, peperei, aranyági stb. még tönkre nem tett, be nem épített kiskertjeink sajátos, vissza nem adható hangulata kerít hatalmába.

Nem hallgathatom el az itt élő emberek lassúbb, kényelmesebb élet- és munkatempóját; az olykor kiütköző nemtörődömségüket, a közterek, parkok, szobrok rongálásának évszázados rossz hagyományát, gazzal borított temetőinket, amelyek világunknak, lelkületünk egy részének tükörképét mutatják. Ugyanakkor művészetteremtő és pártoló képességünk, szép iránti vonzalmunk, egyéni és közösségi alkotókedvünk szintén történelmi korok távlatába vezet. Népművészetünk, képző- és az utóbbi félévszázad során iparművészetünk, elszármazott zenészeink, színészeink, sportolóink tehetsége, a hazai alkotó szellemi és fizikai megmérettetésben az élvonalhoz tartoznak. Itt született, és oroszlánkörmeiket itt fejlesztett, de boldogulásuk miatt városunkat elhagyó, kiváló tudósaink, tanáraink városunk hírnevét öregbítik. Ezek a nemes hajtások, és még sok más, maga az itt élő ember biztosították a vásárhelyiség megkülönböztető vonásait.

Fejlődésünk azonban sohasem volt egyenletes. Vagy elmaradt, vagy ugrásszerűen előre tört. A város népessége a 20. század második felétől átrétegeződött. Egykor a kétlaki tanyai parasztság adta a fő jellegzetességet. Ez a népességi alap eltűnik. Az ipartelepítéssel sok fővárosi, vidéki család érkezett városunkba, akik közül kevesen váltak vásárhelyivé. Jobb, ha közömbösek maradtak, sokan pedig minden karaktertől idegen, újat hoztak. Nem csoda, ha a város lakossága lassan elveszíti eredeti arculatát. Cserélődnek az emberek, az utcák, a házak, kopik, eltűnik az egykori kultúra. Talán még néhány évtized telik el és lehet, hogy valóban megszűnik a vásárhelyiség? Tudnunk kell, hogy sokak számára könnyebb az import, vagy arctalan kultúra befogadása; még akkor is, ha ezzel egyéni karakter nélkül maradunk, mint a saját szellemi bölcső ringatása. De az egész világ uniformizálódik.

Városunkban is ideológiai, gazdasági kényszerhatásra az 1950-es évektől létrehoztak egy sor olyan ipari üzemet, amelyek import nyersanyagra és energiára épültek, vagy olyan álmodozó, ésszerűtlen tervekre, mint ezen az éghajlaton a gyapottermesztés. A futóhomokra épült légvárak gyökértelenül idegenek maradtak a város testében. Ezek is vásárhelyiség kényszerábrázatához, egy bohócálarchoz tartoztak, és legtöbbjüknek körülbelül annyi értelmét láttuk, mintha banánlé-termelőüzemet vagy kókuszdióbél-reszelék gyárat építettünk volna.

Ideológiák, izmusok, divatok jönnek, mennek. Amíg lesz vásárhelyiség, ez a reneszánsz ideál: a negyedik dimenziónak állított Ember el nem tűnik alkotóink műveiből, csupán megújhodik. Művészetünk és tudásunk mindig az értelem, illetve a fizikai munka által létrehozott alkotás belső tartalmát fogja tükrözni!

Vásárhely nekünk otthon és haza. „Hódmező-Magyarország”! Bármilyen gondok űznek, akármilyen lehúzó erők támadnak, akárhogyan üt-ver bennünket ez a város, a szülőanyánk; ezért az igazi vásárhelyi a világ minden más tájánál jobban szereti. Hibáival együtt a miénk, olykor embertelenségében is mélyen emberi. Legfőbb föladatunk, hogy a jövőnek minden értékét átmentsük, amely egysíkúvá váló, elembertelenedő világunkat gazdagíthatja. Ha erre nem leszünk képesek, nem lesz sem védőnk, sem követőnk, és akkor ki kiált majd át a következő századokba, hogy milyen volt, és mit jelentett számunkra hajdani vásárhelyiségünk?

Csomorkányizmus

csomorkányizmus elválaszthatatlan része a vásárhelyiségnek. Az itt született és leülepedett génállományból ered. Amíg e földből táplálkozunk, „hét nemzetségen keresztül” nemcsak a család tulajdonságait, hanem az általunk alkotott település lelkületének egy mágikus darabját is minduntalan újratermeljük.

Városunk tele van önnemesítő, autodidakta outsiderekkel; olyan „kívülállókkal”, akik nem tanult szakmájukat gyakorolják; vagy ha abból is élnek, meghatározó alkotómunkájuk más művészeti vagy tudományághoz kapcsolja őket. Gyakran mégis többet adtak a közösségnek, mint akik megfelelő szakmai fölkészültséggel, de csak állásukat és nem a hívatásukat töltötték be. Péczely Attilának nem az orvoslása, hanem a népdal- és ásvány-kőzetgyűjtése, Galyasi Miklósnak nem a jogi végzettsége, hanem költészete, művészetpártoló, illetve múzeumfejlesztő képessége, Osváth Bélának nem a tanári, hanem a dramaturgiai fölkészültsége vált legendássá. Kiss Lajos néprajzkutatónak még érettségizni sem sikerült, mégis Kossuth-díjat kapott a néprajztudomány műveléséért. Nem sorolom. Vásárhelyen a sor példátlan hosszú!

Egyszerre realisták és bohémek vagyunk. Az ellentétek és ellentmondások népe a vásárhelyi. Túlzottan óvatos és nemtörődöm. Csak azt az eredményt hajlandó elfogadni, amelyért az ország már évek óta lelkesedik.

A „kívülállóságunkban” benne van a lázadó természet. Nem az a jó, amit kaptunk, vagy megszereztünk, hanem másra, jobbra, különbre vágyunk. A szabadság itt mindig luxus volt. A szabadságot magunknak teremtettük, vagy béklyóztuk meg. Évszázadokon keresztül dacoltunk, sőt szembeszálltunk elnyomóinkkal. A lázadás már 1753 óta, a vérbefojtott utókuruc zendüléstől kezdve napjainkig, a fönnálló társadalommal, a legtöbb kormánnyal szemben megnyilatkozik.

Föllángolásainkat sorra elfojtották, mert alig volt még magyar város, ahol évszázadok során annyi gáncsolója élt minden igaz és haladó ügynek, mint Vásárhelyen. Igaz, történelmünk során az adott kor egy-egy jelenségére ritkán tudtunk megfelelő választ adni. Időben is mindig elmaradtunk, az események után kullogtunk. Nem tanultunk, és ezért mindig hátrányt szenvedtünk, de gerincünkön csak azt a bizonyos két, anatómiailag rendjén való S görbületet lehet érzékelni. Inkább beleroppantunk és kitartottunk vállalásunk mellett, minthogy árulókká váljunk.

Amikor szükség lett volna az erőnkre, vagy amikor ki kellett volna állnunk, a leeresztett függöny rései mögött sunyítottunk, és lestük, hogy mások éhen haltak vagy elvéreztek. Amikor fölösleges volt az áldozatunk, egy szál karddal hadsereg ellen ugrottunk és értelmetlenül hadonásztunk. Midőn kellene, gyakran nem adunk, nem szeretünk, tőlünk a világ is elkárhozhat. Ugyanakkor sok értékünket értelmetlenül eltékozoltuk.

Még a közülünk származó embereket is gyakran ímmel-ámmal támogattuk. Tornyai Jánosnak, Kohán Györgynek, Kiss Lajosnak, Osváth Bélának, Gyulai Józsefnek, Hegedűs Endrének és sorolhatnám még a hírességeket, el kellett innen menni. Végső akarata szerint Kajári Gyula is egy távoli helységben temetkezett. A legtöbb távozóban a közöny és meg nem értés fájdalmas tövisét hagytuk. Vásárhely évszázadok óta nagy mamuttemető. Tehetségek szülője és elvetélője.

Nincs kövünk, mi sárból építkezünk, nincs fánk, agyagból edényt formálunk. A költő Galyasi nagyon találóan írta:

„Itt nem lehet szőke szonetteket írni.

Sár és göröngy fordul az eke nyomán.

Költő, ha tollat fogsz kezedbe,

Ordíts, üvölts a végső szó jogán.”

(1947)

Tanyai gyűjtő útjaim során még a rossz-pusztai, nincstelen kisparaszt szobájában is kétajtós ruhás szekrényből átalakított, bepolcozott könyves szekrényt találtam. Amikor megtelt, a disznóvágásokon egykor használt sózó teknőt újságpapírral kibélelte, az ágy alá tolta, és benne tovább gyűjtötte az olvasnivalót. Nem volt téma, amelyhez értelmesen hozzá ne szólt volna. Mit ért vele? A hatalom mindenét elvette és nyomorgott. Még a nevét sem jegyezte föl a helytörténet.

Az elmúlt évtizedekben családom idősebb korosztályából szinte mindenkit eltemettünk. A nagyapám, az apám, oldalági rokonaim gödörbe eresztett koporsója alatt fél lábszárig érő víz csobbant, és örökre elmerültek Itt még temetkezni sem lehetett rendesen. Amíg máshol porzik az út, a mi cipőnk alatt ragad a sár. Ha végre kisüt a nap és fölszáradnak útjaink, a portól szürkévé válunk és fuldoklunk.

Mindig, szinte mindennel elégedetlenek voltunk, de komoly eredményeket ritkán tudtunk kiharcolni és megtartani. Legtöbbször légvárakat építettünk. Olyan elvont, lehetetlen, irreális terveket akartunk megvalósítani, amelyekbe belebuktunk. A kudarcot mindenki előre látta. Nem kellett különösebb jóstehetség a végső kimenetel megjövendöléséhez, a megkezdett úton mégis makacsul, fölemelt fővel végigbandukoltunk. Legalább jót játszottunk. Közben az idő előre szaladt, és mi mögötte kullogtunk. Don Quijoteségünk szélmalom-harcában a vitorlán rendre a magasba emelkedtünk, majd fordulván velünk egyet, a földre zuhantunk. A következő nemzedékünk ugyanazokat a hibákat követte el, mint elődeink.

A csomorkányi figura egyszerre tantaluszi és prométheuszi. Képzeletében maga előtt látja a meghódítandó Varázshegyet, amelynek hősként szeretne álomfelhők fölötti csúcsára fölkapaszkodni. Társai számára lehozni világlátását és értékes tapasztalatait. De nem mérte föl valódi erejét és képességeit. Súlyos kőként minduntalan visszagörög, míg alant kimerülten elterül. Az igazi kudarc nem a bukása, hanem az, hogy a fönséges és isteneket szolgáló szirti sas nem jön hozzá, aki látványos, lassú halállal, méltósággal végez vele. Patkányok túrják szét alóla a hegyet, hogy megszégyenülve a mélybe zuhanjon. Ezért nem pusztulhat közösségét hasznosan szolgáló, vérét áldozó, mártír hősként, csak ügyefogyott álmodozóként, akit vagy sajnálnak, vagy kinevetnek.

Ebben az árnyékbokszolásban az a különös, hogy közben mindig olyan értékeket teremtettünk, amelyekre másokban irigységet, magunkban büszkeséget tápláltunk. Amikor Hoffmann Tamás néprajzkutató korábbi könyveimet lektorálta, egyik beszélgetésünk során megkérdezte tőlem: „– Úgy-e nem Orosháza, hanem Vásárhely a legnagyobb falu?” – utalva Darvas József szociográfiai könyvének címére. „ – Igen – válaszoltam. – Egy területében és lélekszámában túlnőtt, de lelkületében máig falusi népesség lakja.” Válaszom nem becsmérlő szándékú volt, hanem hagyományőrző elkötelezettségünket példázta.

Talán ősi fészkünkben kellően degenerálódtunk. Köztudott, hogy évszázadok óta elől járunk az országos öngyilkossági statisztikában. Emlékezünk a szőrháti „öngyilkosok dűlőjére” – ahogy a nép elnevezte ezt a határrészt –, ahol alig akadt család, amelyikben valaki ne önkezével vetett volna véget az életének. Ennek a jelenségnek a valódi okát máig sem ismerjük, csak negatív élettani, lélektani és szociológiai jelenségként hozzánk kötődött.

Nyakas kálvinisták voltunk, akik többet káromkodtunk, mint imádkoztunk, és egyikkel sem mentünk semmire. Vagy kinőtt fogakkal, többlet csonttal, kezében pajzzsal táltost szültünk, aki megismerve bennünket elhagyott, vagy elvetéltünk. A levéltárakban őrzött egykori bűnpörökből ismert, hogy elődeink közül sokan a paráználkodás, rablás, csalás, hamisítás, besúgás, árulás mesterei voltak. A bigott vallási szekták a legtöbb hívüket is lakóhelyünkről toborozták. Hány gyermeket abortáltunk, kitaszítottunk, hány öreget eldobtunk! Mégis, a vásárhelyi nagycsalád összetartásával, az anyák ősanya-jellegű szeretetével, matriarkális gondoskodásával minden társadalom és kor számára példát mutattunk, hogyan tud több nemzedék egy fedél alatt, egy kenyéren szeretetben és becsületben élni.

A parasztpolgárosodás során, tanulás – és ahogy a nép gorombán fogalmazott: „a koszból való kivakaródzás” – során „Nagy Családok”, úrhatnám nemzedékek is kialakultak. Szerencsére a tanult parasztságnak ők a kisebb részét alkották, de rendkívül agresszívekké váltak. A felszínen úszó, minél kevesebb munkával megélő, ügyeskedő réteghez tartoztak, akik hamarosan elfelejtették azt a népet, amelyből jöttek. Ezek minden politikai társadalomváltás során a fölszínre eveztek. A középszerűséget és a dekadenciát képviselve, tipikus csomorkányi réteget alkottak. Mivel kis város vagyunk, nem nagy a választékunk

Ezért a népességért végezetül közösen mondjunk el egy helyi imát:

Vásárhelyi Mi Atyánk

i Atyánk, ki a mennyekben és itt, Vásárhelyen vagy, minden igaz lakónk által szenteltessék meg a Te neved, aki eljár fölszentelt és megáldott házadban, vagy bárhol hozzád fohászkodik, ha dolgozik, pihen, ahol, amikor csak Rád gondol. Jöjjön el a Te országod a mi városunkban is, ahol megszülettünk, élünk és meghalunk. Hétezer éve, a Körös-kultúra falvainak népességével kezdve, a 13. században beköltözött kunokkal kiegészülve, ezt a földet szorgos agrárnépek lakják. Minden értékes ember saját, családja, közössége jobb jövőjét építi, ezáltal települését és lelkét gazdagítja. Legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, úgy e helységben is. Ha csak a Te kéréseid és parancsaid irányítanak, már itt e földön minden polgárod boldog lesz.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Mindannyian éhezünk a test kenyerére, ezért paraszti szorgalmunk szerint korán kelünk és későn fekszünk. Amit e vidéken Tőled kaptunk, az őselemek közül a három legfontosabb a Te ajándékod: a tiszta levegő, a víz és a föld. Ami ezeken kívül megtalálható, azt verítékünk és kezünk munkája a Te dicsőségedre, családunk boldogulására hozta létre. A természeti értékekkel nem mindig sáfárkodtunk helyesen és azok gyakran megromlottak. Legdrágább kincsünk: Földanyánk beteg. Egykor bársonyos testén érdes por- és homokviharok száguldoznak. Kivágtuk enyhet adó erdőinket és fölszántottuk termékeny legelőinket. Vizünk olykor fertőzött, kútjaink kiszáradnak. Levegőnk mérgezett és fogynak belőle a védelmet nyújtó rétegek. Uram, ezekkel Téged bántottunk meg.

De nem csak testünk, lelkünk is éhezik, mert eltaszítottuk magunktól a felebaráti szeretetet. Hatalmon és pénzen civódunk. Antikrisztusok szónokolnak igazságról, szabadságról, miközben szívünk repedt edényéből kiszivárgott az egymás iránti sóvárgás, és üresen kong lelkünk, amely saját börtönünké változhat. Atyánk, ne mindenért minket okolj, hiszen léket kapott kis ladikunk a történelem árján, és gyakran idegenektől irányítva sodródik. Kérlek, bocsásd meg vétkeinket, végy minket védelmedbe, és mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Polipkarokként nyúlnak utánunk e kor bűnei, hogy mélybe rántsanak. Erőt, bátorságot adj nekünk, és ezután ne védj minket a kísértéstől, amely minden nap újabb agyafúrt ötletekkel támad ránk, de szabadíts meg a gonosztól. Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mi csak szeretett városunkat kívánjuk megtartani és fejleszteni. A hatalomból is csupán annyit kérünk, hogy helységünk mindig jó vezetőket kapjon, az ország büszkeséggel tekintsen ránk, de javainkat mások romlására senki se’ használhassa. Ekkor a Te dicsőséged morzsáiból is annyit nyerünk, hogy testvérvárosaink irigykedés nélkül nézhessenek föl ránk, és együtt szolgáljuk hazánkat, e nemzet minden lakójának igaz érdekét, mindörökkön örökké

Ámen.

Hódmezővásárhely, 2000. okt. 24. – 2002. szept. 28.

Szenti Tibor

A VÁROS MÚLTJA

1. Történelmünk részletei alulnézetben,

ahogy egy író látja

Ahol a vásárhelyi határ történelme kezdődött

vásárhelyi határban a mezolitikumból nincsenek jelentős emlékeink. Az bizonyos, hogy ezen a tájon ebben az időben is éltek embercsoportok, de őket névvel még nem tudjuk megnevezni. A középső kőkorszak végére valamennyi lakott kontinensen kialakultak azok a föltételek, amelyek az emberiség történelmében az eddigi legnagyobb változást hozták, és ezt nem űrlények, idegen bolygókról történt beavatkozás teremtette meg – ahogy néhány fantasztikumban gondolkodó állítja –, hanem maga a földön élő ember.

Az addig gyűjtögető, halászó, vadászó vándorközösségek letelepedtek. Rájöttek arra, hogy életük biztonságosabb, ha termelnek, raktároznak és azt megvédik. Így alakultak ki egymástól függetlenül az első agrárkultúrák. Településeiket fallal vették körül. Ettől kezdve a lakosság munkavégző, tehát eltartó, és ezek biztonságát, valamint szellemi fejlődést biztosító rétegekre, illetve uralkodó családra különült el, és létrejöttek az első városállamok. Ez volt a neolitkori forradalom vagy agrárfordulat, amely minőségileg változtatta meg az egész emberiség sorsát.

Hozzánk a földrajzilag legközelebbi ilyen kerített, első városállam volt a Közel-Keleten Jericho, vagy Anatoliában Čatal Hüjük, és Vásárhely határában az egykori gorzsai Cukor-major területén föltárt tell-település. Ezeknél még ekkor sem tudjuk megnevezni az itt lakott nép nevét.

A területet 1978–1995 között a kiváló szegedi régész, Horváth Ferenc tárta föl. 1995 nyarán „Hétezer éves romok a gorzsai halom alatt” címmel a Tornyai János Múzeumban be is mutatta. Nem egy régészeti világkonferencián tudományos hírét keltette, és mint az egyik legkorábbi neolitikus kultúrközösség széles szakmai körben ismert, csak mi nem tudjuk, milyen értékünk volt. Mint kiderült, ez a település semmivel sem állt alacsonyabb történelmi evolúciós szinten, mint a mediterrán okjumenében jól ismert többi. Vegyük mindjárt a két folyam közötti Mezopotámia déli részén kialakult sumer (később akkád) Ur és Uruk városállamokat.

Ezeket a településeket fallal kerítették. Horváth Ferenc is széles, jó megtartású, összefüggő, magas földfalat talált az ásatás színhelyén, amely körbezárta és oltalmazta a kunyhók lakóit. Kiderült, hogy az itt álló földházak lakóinak Gilgamessel közel azonos időben már hasonló településük volt, min Ur városa. Csak följegyzett mítosz nem maradt utánuk, hogy volt-e hősük, aki az örök élet fenntartását keresve rájött, legjobb, ha a városfalat tovább építi, mert az ő korában ez az igazi halhatatlanság biztosítéka. A régész a talált kincsét azonnal lefóliázta, és igyekezett mindenfelé hírül adni, hogy világszenzáció van a birtokunkban. Hasztalan.

A termékenység és a Földanya első kultuszára utaló idolokat, agyagistenek töredékét tárta föl. Köztük ember nagyságút is, amely jelzi, hogy már nem egy családi épület házi szentélyében állhatott, mint a tőle néhány kilométerre, a két világháború között Banner János által a Kökény-dombon föltárt szintén neolitkori Vénuszok; illetve Szegvár-Tűzkövesen Csalog József által kiásott Sarlós Isten és nő párja. Ez a hatalmas, szobrászati teljesítménynek is beillő töredék közösségi ház kultikus helyén állhatott, amelyet mai szóhasználattal talán „templomnak” nevezhetnénk, és az egész itteni lakosság összejövetelére szolgált.

Már Korek József vásárhelyi neolitikus ásatásai során figyelmeztetett arra, hogy a pintaderák, azaz testpecsételők ornamentikái állandó fogalmat tükrözhettek. Ezeket a jeleket az írás megszületése előtti mintáknak tekinthetjük. De hasonló zeg-zug (fonat-, illetve meandrikus) mintákat találhatunk több kultikus és tároló cserépedény falán is. Minden esetre jelzések voltak, amelyekről használói tájékozódást nyertek.

Szó sincs róla, hogy a fal és a helyi istenek egyfajta elszigetelődést jeleznének. Kiderült, hogy a környező nagyobb neolitikus kultúrákkal, éppen a Mediterráneummal, rendszeres cserekereskedelmi kapcsolatuk maradt. A Földközi tenger keleti medencéjéből ebben a korban ugyanis évezreden át (majd a következő régészeti korokban folyamatosan és változatlanul) több hullámban népcsoportok indultak el és kötöttek ki a Kárpát-medencében, így területünkön is. Hozták magukkal többek között a sírokban ékszerként megtalált ciyprea-kagylókat, amelyek föltehetően fizetőeszközként is szolgáltak, akár a későbbi pénzérmék. Innen pedig vitték az itt kialakult kultúra hatására azokat a termékeket, amelyek náluk bizonyultak ritkaságnak.

A Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2003. február 9-én egy magyar sumér kutatónő előadásában elhangzott, hogy az ékírás valahol itt született meg – bizonyságul hozta erre a Töröklakán talált ékírásos agyagtáblákat – és innen került át a Mediterráneumba. Hogy miként került ide az írásos tábla: hozták, vagy itt készítették, alighanem vitatható, de az már csakugyan elgondolkodtató, hogy miért cipelték ilyen nagy távolságokra, hónapokon keresztül, ha valamelyik helyen a rájuk rótt, beléjük vésett jelek nem lettek volna értelmezhetők, „olvashatók”. Akkor csupán fölösleges ballasztot jelentettek a fáradságos, nehéz úton. Képtelenség elhinni, hogy égetett agyagtáblákat hurcolásztak fél világon keresztül jól értékesíthető drágakő vagy bőr helyett. Bárhogyan alakult a dolog, itt és a világban máshol is a neolitikus kultúrák szinte egyszerre jutottak azonos szintre, és tőlük a Vásárhely határában állók sem maradtak el. Térben és időben Krisztus születése előtt 5000 évvel itt kezdődött a történelmünk.

Kik teremtették városunk történelmét?

a kellő objektivitással, megfelelő dokumentációval és időben rálátással szakember kezd neki, hogy összegyűjtse, illetve megfogalmazza egy nemzet, ország, megye, helység történelmét, abból – terjedelme szerint – kiváló dolgozat vagy tanulmánykötet születhet. Benne események és emberek szerepelnek. Ez a történelemírás, de nem a történelem.

Vannak szerzők, aki – koronként változó szemlélettel – a történelem alakulásáért hol a népet, hol összességében az előjáróit, vagy egyszemélyes vezetőjét – a társadalmi berendezkedés szerint – királyát, császárát, szenátorelnökét, köztársasági elnökét, miniszterelnökét nevezik meg. Az egyszemélyi irányító esetében kétségtelenül mindig a diktátoroknak van a legnagyobb ellenőrizetlen hatalmuk, akik egy darabig önkényesen vezethetik a rájuk bízott tömeget.

A történelem keletkezéséért felelősek azonban nem bonthatók alattvalókra és följebbvalókra. Könnyű lenne a társadalmat így kétfelé aprítani. Sokkal differenciáltabb. Az bizonyos, hogy a kenhető massza és az irányító kés egyaránt felelősek a kialakult történelmi helyzetért. Csakhogy őket mindenkor befolyásolták a környező szomszédok, a kívülről jövő hatások, amelyek az újkorban visszavonhatatlanul kontinentális kiterjedésűvé váltak, ma pedig a világot uraló nagyhatalmak jó, vagy rosszindulatának is függvényei.

Eljutottunk oda, hogy a történelemformáló erő maga az emberiség, népekkel, országokkal, gazdasági és társadalmi hatalmakkal. De még így együtt sem elégségesek ahhoz, hogy kimondhassuk, ők írják a történelmet. A társadalmi mozgásokból kihagyhatatlan a természet parancsoló és formáló ereje. A mai kutatások mind inkább azt föltételezik, hogy az ókori Atlantisz eltűnését a Santorini vulkán és sziget szétrobbanása, illetve az általa okozott tsunami vagy szökőár okozhatta, melynek hatását az észak-afrikai parton lévő kultúrák is érzékelték. Ez a kataklizma – amelyet az ember nem tudott befolyásolni – megváltoztatta az egész akkori Mediterráneum életét és történelmét. A krétai kultúra eltűnése további alakító hatással volt az itt élt népességre, de már végleg nem tűnt el. A bikakultusz például tovább élt a görög mitológiában. Zeusz bika képében elrabolta Európát. Napjainkban is megtalálható a mediterrán latin népek egy részénél, illetve innen a hódításokkal Közép- és Dél-Amerikába átterjedt bikafuttatások és bikaviadalok versenyében.

Még nagyobb befolyással volt a természet a kultúrák szétszórására és összekötésére a vízi és szárazföldi utak lehetőségének kitágításával. Ehhez három tényezőre volt szükség: vízi járműre, a földön kerékre és húzóerőre, vagyis kocsira, lóra és ökörre. Itt bonyolódik egybe ember és természet közös erőfeszítése. Azok a népek tudtak fejlődni, akik olyan ipart bírtak létrehozni, hogy tartós vízi és szárazföldi járműveket voltak képesek készíteni, illetve állatokat háziasítani és tenyészteni.

Ehhez már csak egyetlen szellemi és mentális alkotás megszületése kellett: a mítoszteremtés. Az embernek létszükséglete és lelki igénye a mítosz. Megvalósításának két alapvető mozgatórugója van. Egyrészt isteneket és vele hitet kellett formálni, hogy a fölfedezett transzcendenciát, amelyet értelmezni képtelenek vagyunk, kapaszkodóul beépíthessük mindennapi életünkbe és a népek történelmébe. Ezzel a bajokat kivédhessük és elkerülhessük, illetve az értékeket általa megszerezhessük.

A mítosz másik fontos mozgatója és föladata a kiválóság bizonyítása. Az a nép, amelyiknek védő istenei, példát mutató hősei, kultúrát teremtő történetei vannak, bizonyítani tudja nagyszerűségét – eltorzult ideológiává változtatva –, „felsőbbrendűségét”. A népek egyetemes fejlődési versenyében a mítosz az ugródeszka. Aki alatt rugalmasabb, erősebb léc van, messzebb kerülhet a rajtvonaltól és közelebb a célhoz. Olyan, akár egy nemzetközi kitüntetés, amely általános elismertséget fémjelez, és az általa képviselt értéket többé nehezen lehet megkérdőjelezni.

Mindez együtt már maga a történelem.

Ebből a megközelítésből kell vizsgálni egyetlen helység, így Vásárhely történelmét is. Ebbe a képletbe, a megadott értékek helyébe szükséges behelyettesíteni a mi adottságainkat, hogy kialakíthassuk városunk – a névadó Hód és Vásárhely egykori községek – közel 800, mezővárossá válásuk mintegy 550 éves, egész térségének mintegy 7000 éves valós arculatát.

A szomszédainkkal ritkán jutottunk dűlőre. Kölcsönös szenvedéseket okoztunk egymásnak. Volt békésen tűrő és gyakran lázadó népünk. Akadtak jó és hitvány vezetőink. Földesuraink, akik fölvirágoztatták, vagy akik kizsákmányolták a mezőváros lakosságát. Főbírók, főjegyzők, polgármesterek, rendőrkapitányok, országgyűlési és városi tanácsi, illetve önkormányzati képviselők, különféle helyi elöljárók, akik hol maguknak kaszáltak, hol lakótársaiknak arattak.

Vízi és szárazföldi utjainkon sok értékes ember érkezett hozzánk, akik beilleszkedtek, de esélyek híján is több vándorolt el tőlünk. Két kézzel szórtuk értékeinket, ahelyett, hogy megtartottuk volna. Kiváló történelemíróink és éppen érvényes, elfogadott ideológia által befolyásolt meghamisítóink.

A természet összességében kegyesnek mondható hozzánk. Igaz, hogy hol ár- és belvíz, hol aszály; hőség vagy fagy pusztított, de nem éltünk át romboló földrengéseket, meghatározó klímaváltozásokat, amelyek elvették volna kenyerünket, netán kihalásra ítélve bennünket.

Egyetlen egy értékkel maradtunk adósak önmagunknak. A jó értelemben vett mítoszteremtést nem sikerült megvalósítani. Magunk körül nem tudtunk kellő csinnadrattát kelteni, hiába volt, és romjaiban máig él kiváló népművészetünk; képző- és utóbb iparművészetünk, jó földünk, kiváló búzánk… nem sorolom. Esélyünk volt arra – nem több, nem kevesebb, mint más hasonló helységeknek –, hogy történelmünket magunknak alakítsuk.

Még a vásárhelyiségünkön is vitatkoznak, hogy van-e; ha létezik, egyáltalán érték-e, vagy együgyű mese. Amiről eddig lekéstünk, amit eddig nem tudtunk megteremteni, amelynek értékét máig képtelenség volt bizonyítani, félő, hogy végleg elveszítettük, mert korunk már nem alkalmas a mítoszteremtésre, annál inkább a szánalmas beolvadásra vagy széthullásra. De nem kívánok éppen szülővárosom esetében vészmadárként kelepelni. Majd az idő, a történelem dönti el e fejtegetés értékét.

Hány falu volt a középkori Hód–Vásárhely nagy határában?

bban egyetérthetünk, hogy egykori, elpusztult falvaink összeszámlálása nem olyan könnyű, hogy autóba ülve végigjárjuk a határt, és ahol településnyomot találunk, füzetünkbe húzunk egy vonást, majd hazatérve összeadjuk és készen áll a leltár. Megdönthetetlenül kinyilatkoztathatnánk, hogy ennyi vagy annyi. Kiváló régészek nemzedékei évtizedeken keresztül végeztek terepbejárásokat, és egyre pontosabban megjelölték azokat a helyeket, ahol hajdan falvak települtek. Felelősséggel ők sem nyilatkoztattak ki pontos számot. Nem is lehet.

Nagy gondot jelent a terepváltozás és a tereprombolás. Amióta korszerű erőgépek végzik a talajművelést, olyan mélyszántást és apróra zúzást végeznek, hogy szakember legyen, aki a fölszíni szórványleletekből biztos következtetést tud adni. Szabad legyen egyetlen példát említeni: a régészetileg szigorúan védett Kökény-dombot – bejelentés és engedély nélkül – évtizedekkel ezelőtt földgyalukkal elegyengették. Sírt a lelkem látva a feldúlt neolitikus sírok apróra zúzott emberi csont-, és a kunyhók patics-, illetve használati edény-maradványait.

Gondot okoz az is, hogy a történelem melyik időszeletét vizsgáljuk, hiszen háborús, gazdasági és természeti okok miatt települések születtek és pusztultak el. Legcélszerűbbnek ma is az látszik, ha az itteni két nagyobb névadó település, a később területileg és közigazgatásilag összeolvadt Hód és Vásárhely első, 13. századi említésétől a török hódoltság koráig terjedő időszakot vesszük alapul, ahogy ezt Szeremlei Sámuel és más jeles helytörténetírók is tették.

Meg kell jegyeznem, hogy Ábrány, Tarján, Gorzsa és sok más települést itt azért nem említem, mert ebben a nagyon rövid áttekintésben elég a két névadó települést példaként hozni. Szeremlei szerint a Hód és Vásárhely nevek első megjelenése, illetve egyesülése így alakult: „Houd – 1231. Hod – 1280. Visarahely – 1266. Holduusarhel – 1396”.

Időben vissza kell mennünk államalapító Szent István királyunk azon rendeletéig, amikor törvénybe foglalta, hogy minden 10 település köteles egy templomot építeni. A végleges megtelepedés időszakában Isten házát nem lehetett jurtként vesszőfonással és nemezzel födve cölöpökre helyezni, sem félig földbe süllyesztett viskóként kialakítani, vagy vályogból emelni. A templomnak a maradandóságot és a halhatatlanságot kellett képviselnie. Szent helyet, ahol Lélek van: Isten és ember együtt, egymásra találva. Az alapjának, de legalább a fölmenő falaknak maradandó anyagból, kőből kellett készülni. Csakhogy itt a Dél-Alföldön, a Tiszán túl, ahol még homokból való darázskő sem található, mint a Szegedhez közeli homokhátságokon, nem volt más, min a „követ” földből kellett égetni. A vásárhelyiek nyelvén így vált a tégla nevében is kűvé.

A nép – elöljáróival együtt – változatlanul különböző technikával kialakított földfalakból készítette lakhelyét, amelyet náddal, sással és gazzal födött. Ezek a történelem során mind elpusztultak, olykor a nyomukat is nehéz megtalálni, de a kő, vagyis a tégla maradt. Régészeink elsősorban ott találtak településnyomokat, ahol előkerültek a templom alapját szolgáló téglák. Némelyiknek, mint a csomorkányinak a szakszerű föltárása az alaprajzot és az építkezés különböző korszakait is szemléltetni tudta. Bizonyíthatóan középkorunkban 16 templomos falu települt Vásárhely egykori határában.

Miként szólt a rendelkezés? „10 falu építsen egy templomot”. Következésképpen, egy templomos faluhoz 10 kisebb, templom nélküli településnek kellett tartozni. Ezek túl messze nem lehettek egymástól, mert a távolság meghiúsította volna, hogy gyalog, kocsin, lóháton idős, várandós anya és kisgyerek vasárnap, illetve ünnepnapokon rendre elmenjen a templomba. Ha ez így volt, az eddigi középkori alföldi településszerkezetről megváltozik a kép, és az a mai dunántúli falutelepülési sűrűséghez lehetett hasonló, ahol nem egy összeépült, vagy szoros közelségben van a szomszédjával. A 16 fő települést is meg kell szorozni a további 10 templomépítő, azt segítő falu számával, így kiderül, hogy 160 kisebb-nagyobb helység hálózhatta be a vidékünket.

A településnéprajz eredményeinek birtokában a föltételezés nagyon is elképzelhető. A határ megművelése mindig gondot okozott, ahogy a lakosság szaporodott, és a lakóhelytől egyre távolabb kellett elfoglalható, szűzföldekért kijárni. A cél a munka hatékonysága volt, mert a termelés eredménye, a fölhalmozható termény mennyisége határozta meg az eltartható népesség számát. Ha a munkaidőt járkálással kellett eltölteni, kevesebb volt a művelés és a termés, kevesebb embert tudott a település eltartani. Ezért nagyon fontos volt, hogy a lakó- és munkahely minél közelebb legyen. A munkahelyet, jelen esetben a földet nem lehetett a faluhoz közelebb húzni, hanem az ember volt kénytelen utána menni. Így történt, hogy az anyatelepülésről a fiatal munkaképes családok, akik megélni és szaporodni kívántak, de nem osztozhattak atyáik mind apróbbá váló, egyre kisebb eltartó képességgel rendelkező telkén, elvándoroltak és új otthont, mellette munkahelyet teremtettek.

Ezt látszik igazolni az aulkertes településrendszer teóriája is, amelyet Erdélyi Sándor és sokan mások képviseltek. Még a népvándorlás során hagyományként őrzött legeltetésmód volt, hogy a pásztorok jókora távolságokra elmentek közösségük lakóhelyétől. Friss, jó legelőt kerestek. Télire, amikor a jószágokat már nem lehetett legeltetni, visszatértek településük közelébe, ahol karámokba terelték a jószágot és a nyáron gyűjtött takarmánnyal etették, illetve védték őket a betolakodóktól, rablóktól, fenevadaktól. A pásztorok nádkunyhókban, vasalókban, földbe süllyesztett, ún. seggenülő kunyhókban, majd a tüzelős istállókban húzták meg magukat, és innen látogatóba vissza-visszatértek családjukhoz.

Ezekből a téli szállásokból, ahogy a családjuk szaporodni kezdett és állandó lakóházat kellett építeni, újabb települések keletkeztek. Egy-egy nagycsalád ideszakadván, házasságok révén egymással szorosabb vérségi kapcsolatba kerültek, és kialakultak a klánok, amelyek az új faluközösség magját, a településalkotókat képezték. Külön településnevük nem volt. A birtoklevelek a templomos falukat jelölték, és a hozzá tartozó területet, amelyen a kis közösségek megtelepültek, valamennyit egynek számítva.

Nagyon érdekes, amit az antropológia kimutatott. A hordákban élő előemberek ideális csoportnagysága 20-25 főből állt. Tovább szaporodva szétváltak és újabb hordát alapítottak. Ez az ősi „családalapítási modell” egészen a 20. század elejéig többé-kevésbé érvényesült, és a néprajz nagycsaládi köteléknek nevezte. (Valószínű, hogy lélektanilag ez a létszám az, amelyik még nagyobb súrlódás nélkül egybetartható. Az első világháború társadalomformáló ereje kezdte végleg megszüntetni.) A középkorban még általános volt. 3-5 nagycsalád 20-25 fős csoportjai kiváltak, klánokká egyesültek és új települést alkottak, amelyek így 80-120 főt számlálhattak. Ez a szám megfelelt egy újkori kis falunak a Kárpát-medence bármelyik területén. Természetes, hogy ők létszámukban és gazdaságilag nem voltak olyan erősek, hogy önállóan templomot emeljenek, hanem a kényszer hatására betársultak az elhagyott egykori anyatelepülés téglaépítkezésébe. Kis falvaikból semmi, még a nevük, emlékük sem maradt, viszont a templom – Istennek jóvoltából – romladozó téglákkal ugyan, de máig bizonyságul szolgál.

A Hód-tavi csata

13. század Vásárhely történelmében különös változásokat hozott. Itt van mindjárt a két szomszédos, talán egykor megerősödött klánok templomos faluközösséget alkotó településének: Hódnak és Vásárhelynek a létezését bizonyító, a század első harmadából származó okirat, amelyben mint földesúri vagyont már névvel jelölték.

A Kárpát-medencébe ugyancsak a 13. század első felében tört be a mongol nomád lovas nép hadereje és tatárjárás névvel került történelmünkbe. Ekkor a Vásárhely középkori határába települt falvak jó része elpusztult. A templomos helyek közül talán azok maradhattak meg, amelyek falai ellenálltak, és a gyorsan továbbrohanó rablóhordáknak nem volt ideje a bennszorult lakosság kiéheztetésére. Az aulkertes kis települések mind áldozatul estek.

A harci események ezzel nem értek véget. A tatárjárást a megmaradt lakosság lassanként kiheverte. Falvaikat újjáépítették és továbbfolyt a termelőmunka. Közép-Ázsia pusztáiról indulva, a népvándorlás egyik utolsó hullámaként, főleg a már letelepült népek által Keletről Nyugat felé szorítva határainknál megjelentek a velünk rokon népnek számító, őstörök-ági, még mindig nomád lovas, katonai életmódot folytató kunok. Be-betörtek a letelepült, mezőgazdasági életmódot folytató magyar területekre, ahol éppen úgy, mint a kalandozások korában eleink, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak.

IV. vagy Kun László volt a király, akinek – mint a neve is jelzi – szeretői révén is kedvesek voltak a kunok, és jó darabig tűrte a számára rokonszenves idegen népesség garázdálkodását. Talán őseinek nomád vére lüktetett ereiben, és föltámadt benne a nosztalgia régi „dicsőségeink” iránt. A magyar nemesek, akiknek a kunok a birtokait pusztították, kevésbé voltak türelemmel, és a királyt egyre jobban sanyargatták, hogy vessen véget betöréseiknek. 1282-ben, amikor március, május környékén a kunok Oldmur vezetésével ismét nagy sereggel özönölték el a Dél-Alföldet, és Hód, Vásárhely környékét fosztogatták, a király Erdélyben tartózkodott seregével. Vazallusainak nem tudott tovább ellenállni, és kénytelen volt elindulni, hogy megvívjon a kunokkal.

A történészek sokáig két pártra oszlottak. Egyik része azt állította, hogy a csata Erdélyben volt. Csakhogy ebben az országrészben egyetlen Hód nevű középkori tavat sem tudtak kimutatni. Ilyen egyedül Vásárhely és Hód község határában terült el. Ma már – néhányan talán kelletlenül, de – elismerik, hogy a Hód tavi csata itt volt a Hód-tó partján, a mi mostani városunk és Szent Adorján mártír (ma Mártély) község között.

Szeremlei Császár Sámuel történeti monográfiájában igen részletesen beszámolt az ütközet eseményeiről. Fölhasználta hozzá a csata föltételezett színhelyein talált fegyver- és emberi csontmaradványokat. Paraszt adatközlőim beszámoltak arról, hogy Mártély alatt a tiszai gátépítéskor elbontott halomból, mint „építőanyagot” kocsi számra hordták az emberi csontokat a gátba.

Szeremlei azt írta, hogy a kunok több összecsapás közben lassan vonultak a Tisza felé. A hadiszerencse váltakozott. A magyar sereg egyáltalán nem volt fölényben, sőt az egész napos csatározásnak voltak olyan kritikus szakaszai, amikor az ellenfél közelebb állt a győzelemhez. A kunok még mindig a régi lovas-nomád harci technikát gyakorolták, amelyet mi már elfelejtettünk. A harcmodorunk és a fegyverzetünk is gyökeresen megváltozott ahhoz, hogy ugyanazzal a csapásméréssel küzdjünk, mint ők. A kunok könnyű lovasokként gyorsan tudták helyüket változtatni, meghátrálást színlelni, távozóban a ló hátáról visszafordulni, és a visszacsapó íjakkal az üldözőket jókora távolságból meglőni. Ez lett a végzetük is. Az utolsó, mindent eldöntő csatában a Tisza akkori ártere körül heves nyári zápor tört ki, amely eláztatta az íjak állatinakból készült idegeit. Azok megnyúltak, rugalmatlanokká és harcra alkalmatlanná váltak. Kun László serege ekkor végleg fölülkerekedett. A csata, egyszersmind a kunok sorsa végleg eldőlt.

Egész magyar hadtörténetünk eddigi legnagyszerűbb fejezete volt a Hód tavi csata, amelyre mi Vásárhelyiek büszkék lehetünk. Ebben az időben a 13. század és az európai lovagkor végén vagyunk. Vizsgáljuk meg, mi történt a középkorban egy idegen országba hívatlanul betört, fosztogató sereggel, ha legyőzték? A fegyverrel harcolókat kíméletlenül legyilkolták. Korábban a kelták ellenfeleiknek még a fejét is levágták, és a nyereg mellé tűzték. A koponyákat később sem temették el. Ez is a megszégyenítés egyik módja volt. A harcosokkal érkezett lakosságot, a kiszolgáló személyzetet, családtagokat megcsonkították, tüzes vassal megbélyegezték. Ne feledjük, hogy a rabszolga kereskedelem a „művelt Európában” még a 17. században is természetes „áruközi kereskedelmi kapcsolatnak” számított. Gondoljunk csak a Pozsonyban elítélt, és szörnyű körülmények között Velencébe, majd Nápolyba elhurcolt reformált vallású prédikátorok és tanítók sorsára.

Ezzel szemben hogyan viselkedett a magyarság a legyőzött kunokkal? Letelepítette őket. Földet, vele hazát és családjaiknak megélhetést biztosított. Vérszerződés nélkül még házastársat is csereberéltünk. Ez a testvéri kéznyújtás az öldöklő harcok és az előző rablótámadások után szinte naiv tettnek számított. Mindenesetre, a korabeli Európa megrökönyödve, hol bosszankodva, hol nevetségesnek tartva fanyaloghatott rajta. Befogadó képességünk, humánus cselekedetünk máig példát adna a világnak, ha ránk figyelnének.

Mi történt a csata után közvetlenül a kunokkal? Kisebb részük, akik nem voltak hajlandók áttérni a földművelő életmódra, visszavonultak Kelet felé, amerről jöttek. Ők el is tűntek, szétmorzsolódtak a „népek tengerében”. Nagyobb részük vállalta a letelepülést. Elszállásolásuk már nem a magukkal hozott jurtokba történt, hanem a művelésbe kapott földjeiken éppen olyan földházakat építettek, mint a már itt lakó magyarok, és meg kellett keresztelkedniük.

Az is nyilvánvaló, hogy letelepítésük nemcsak a Duna-Tisza között, illetve a Tiszántúlon Karcag környékén ment végbe, hanem éppen a hely adottsága miatt legtöbben Vásárhely környékén kaptak szállást. Ezt a föltevésemet a legkiválóbb magyar turkológusunk, a tragikus körülmények között elhunyt és a kazah Alma Atában eltemetett Mándoki Kongur István erősítette meg, aki rendszeresen járt Vásárhelyre ide származott családtagjait látogatni, és antropológiai vizsgálatokat végezni.

Jellemző elődeink nagyfokú kun keveredésére, hogy a Tolnai Világlexikon két világháború között megjelent kötetének egyikében a „magyar típus” bemutatására hódmezővásárhelyi gazdaportrét közölt: kugligolyóra emlékeztető, kerek formájú fejjel, horgas sasorral, akár az őstörök népeknél máig látni; pergamen sárga bőrrel és kissé mongolid jellegű szemmel. Megannyi idős adatközlőm, a „vérbeli vásárhelyi magyar parasztok”, illetve a régi gazdacsaládból származók, máig magukon viselik ezeket az embertani jeleket.

A kunok tehát beilleszkedtek. Nekünk köszönhetik, hogy e már késői történelmi korban, amikor minden vidéken letelepült, országot foglaló népek éltek, ők is hazát leltek. Megőrizhették kun tudatukat és származásukat.

A nándorfehérvári viadal vásárhelyi emléke

ki elolvasta a Korán modern magyar fordítását; aki ismeri a középkori arab irodalom és tudomány kiemelkedő rangját; aki faji előítélet nélkül embertársát látja a másik nemzet fiában is; aki annyit utazott az arab kultúrában mint én, hogy két kontinensen közelebbről megismerje és megcsodálja máig ható kulturális értékeiket, szinte értetlenül áll a „hódító iszlám” erőszakos terjeszkedési hajlama előtt.

Maguk a mai arab bölcsek és a Koránt ismerő, de fölvilágosult iszlámhívők is állítják, hogy Allahnak, illetve az Ő profétáinak sehol, egyetlen leírt sugallatában sincs az erőszaknak nyoma, amely más népek elnyomását, „igaz hitük” erőszakolt terjesztését célozná.

Különösen erőszakos volt a középkori török hódítás. Terjeszkedésük az iszlám nevében, és a nem ezt követők „lepogányozása” semmivel sem különb, mint a keresztények erőszakos hittérítése és a nem keresztény emberek „visszapogányozása.” Ezek mögött az ideológiai és fegyveres csatározások mögött nem más, mint a vallási türelmetlenségbe, mint szellemi alapba és háttérbe való fogódzót keresve gazdasági érdek; terület- illetve vagyonszerzés, a képzelt felsőbbrendűség, az „isteni eredetűnek vélt kiválasztás” bizonyítása húzódik meg. Magukat kellően érettnek érezve a küzdelemre – ne feledjük, hogy a török katonák a kor Európájának legelitebb hadseregét képezték – ezekkel a szellemi alapokkal és hadra készséggel indultak el a 15. században is a Balkánt és Nyugat egy részét meghódítani.

Hunyadi Jánosnak jutott a sors, hogy már ifjú korában találkozzon velük, és élete végéig harcoljon ellenük, míg a szörnyű pestis járvány áldozataként maga is meg nem halt. Vásárhelynek potenciális történelmi lehetősége és előnye volt, hogy Hunyadival tartva elpusztuljon vagy győzelmet arasson. Az 1450-es évek közepén ugyanis az itt települt falvaink Hunyadi birtokában voltak. Hód és Vásárhely a törökverő hős idejében kapta meg az oppidum, vagyis középkori mezővárosi rangot. Nagyon nagy szó volt ez. Mint a Vásárhely szavunk mutatja, a korábbról is birtokolhatott, de a középkorban mindig ingatag, a gyorsan változó földesurak szeszélyének kitett vásártartási, vám- és kereskedelmi megállító jogunkat megerősítette. Oklevelünk Hunyadi aláírásával erről az adományozásról nincs, de elképzelhetetlen, hogy a saját birtokában lévő települések sorsának alakulásáról ne tudott volna.

Tény, hogy Hunyadi birtokaként 1456 nyarán hozzánk is elérkezett földesurunk hadviselésre szólító, vérbemártott zászlaja. (Szó sem volt „vérbemártott kardról”! Már Szent István is vérrel festett zászlót hordoztatott az országban, ha az urakat hadba hívta. Az ő zászlójának ezért volt vérvörös a színe; de ugyanilyen színű zászlót bontott ki 1703-ban II. Rákóczi Ferenc nagyfejedelem is, amikor fölkelt. Gondoljunk bele, mire az országban körbejár, a kifent, tükörsima, éles kardról még a tapadó vér is lecsúszik, megszáradva lepörög, nyáron a rovarok leeszik, vagy szüntelen gyakorisággal vérbe kellett volna mártani, ami elég képtelenségnek hat.)

Amikor a hadba szólító jelkép – maradjunk ennél a fogalomnál – megérkezett hozzánk, az egész lakosság a földeken dolgozott. A legnagyobb munka és ünnep dandárjában voltak: arattak, behordtak, csépeltek, terményt raktároztak. Egy évig, a következő termésig ettől függött a település lakóinak élete. Ha nem sikerül megfelelő mennyiséget gyűjteni és elvermelni, éhínség, szétszóródás várhatott a családokra.

Hunyadi hívó szavára az addig derékszögben a nyélre szerelt kaszákat kiegyenesítették. Minden fegyvert fogható férfi vette a tarisznyáját, kulacsát és pokrócát. Elbúcsúzott övéitől és elindultak a szegedi Palánkba, ahol a hadba vonuló dél-alföldi fölkelők gyülekeztek. Innen vonultak egységesen Nándorfehérvárra, ahová a fenyegető török csapatok egymás után érkeztek.

Hód és Vásárhelyen, valamint a környező településeken csak a gyerekek, asszonyok és idős férfiak maradtak. Sarlóikkal ők folytatták tovább az aratást, és verítékezve végezték az utána következő föladatokat, egészen az őszi földmunkák megkezdéséig, mert ha enni akartak, a földnek teremni kellett. A humusz nem kérdezte, ki vet belé életet, és milyen körülmények között, a talaj csak nevelt.

A történelem krónikásai leírták, hogy a nándorfehérvári csata hogyan zajlott. Kiderült, hogy – akár a Hód-tavi csata esetében – itt is váltakozott a hadi szerencse, míg a magyar seregek hosszú küzdelem során fölülkerekedtek. Akik nem az ostrom alatt pusztultak el, azokra az utána kitörő pestisjárvány leselkedett. Bizonyos, hogy ennek is, annak is sok ősapánk áldozatul esett.

El lehet képzelni, mégis milyen nagy öröm és büszkeség lehetett, amikor a hazatérők kis seregének kaszaélein a település határában megcsillant a napfény. Aki csak tudott, elébük szaladt. Vitték a tömlőben a bort, folyt az ölelkezés és sírva vigadás. Hősök voltak, akik győztesként tértek haza. Ahogy az idő telik, áldozatuk mind jobban fölmagasztosul. Ritka pillanat lehetett ez a magyar és a vásárhelyi történelemben!

Mi vásárhelyi utódok is büszkén kihúzhatjuk magunkat, amikor minden délben meghalljuk a harang szavát, mert jobbágy őseinkért is szól, akik vérük hullatásával egy újabb évszázadra visszavetették az oszmán terjeszkedést, hogy ez alatt kis mezővárosunk megerősödhessen és Szegeden, Gyulán, Egerben a véráztatta várfalakon újra harcolhassunk hazánkért.

Csomorkány oppidum

erczeg Mihály, kedves barátom a megmondhatója, hogy a csomorkányi templomromon és az 1910-ben épült, egykori szép népiskolán túl – ahol emberöltővel ezelőtt tanított – Kutas és Sámson felé legyezőként szétnyílt a táj. Mind jobban fogytak a tanyák, és átvette a hangulatot a vásárhelyi Puszta. Ez a vidék a régi határtérképeken is úgy szerepelt, hogy „Csomorkányi puszta”. Itt éltek és dolgoztak feleségem egyik apai ágának ősei is. A 19. század végi birtoktérképen a rom környékének egy része Tóbiás István telkes gazda vagyonaként van föltűntetve. Mára megszűntek a tanyák, és az egész terület ismét pusztasággá vált.

Elsőnek Szeremlei fölkérésére dr. Tergina Gyula tanfelügyelő még 1892-ben végzett ásatást a templomrom területén, illetve 1895-ben Varga Antal tanár a települést igyekezett kutatni. A 19. sz. végén, 20. elején még nagyobb téglafal-darabok meredeztek a környező szántóföld közepén, mint manapság. Az ásatást követően – ahol nagyon indokolt volt – a falakat téglából fölrakott gyámoszlop jellegű támaszpillérekkel megerősítették, és drótszövetből kerítéssel vették körül.

A következő „ásatást” nem a romnál, hanem körülötte végezte a második szövetkezetbe terelést követően, az 1960-as évek elején a gépi mélyszántások sorozata. Máig jól kivehető, hogy a romot közel félkörben körülvevő magaslat húzódik a sík terepen keresztül. Amikor a barázdákat tárcsázással, fogasolással elegyengették, a földháton látni lehetett az egykor ott húzódó utcát, a házak sorát. A pitvarban még a kemence helye is megmutatkozott az utolsó tűzgyújtásokból ottmaradt, elszenesedett fadarabokkal és szürke pernyefolttal.

Több meglehetősen ép, agyagból formált, színes mázas, égetett szemes kemence-cseréptöredék, illetve az itt történt álladó helyben lakás megannyi tárgyi emléke került elő. Ezeket a fölszíni szórványleleteket évek alatt a földművelés mind kisebb darabokra tördelve, őrölve végleg eltűntette. Herceg Mihály kezdetben sokat megmentett belőlük. Kis üveges tárlót készített, és tájékoztató szöveggel ellátva, a templomromra erősítette. Az előkerült emberi maradványokat, csontokat visszatemette. Néhány évig a tárló még hirdette testvérvárosunk emlékét, míg barbár kezek szét nem verték. Így múlna el egy régi dicsőség?

A harmadik, de szakszerűség tekintetében az első ásatást az 1990-es években dr. Béres Mária szegedi régész kiváló fölkészültséggel és odaadással a templomrom föltárásával, illetve dokumentálásával végezte el. Amit lehetett, a helyszínen védett és megőrzött. A talált leletanyag múzeumba került. A helytörténészeket magába gyűjtő Szeremlei Társaság egyik fölolvasó ülésén amit a csomorkányi ásatási tapasztalatairól elmondott, mindenkit megkapott, és ismét erősítette bennünk vásárhelyiségünket.

Értékeket fölhalmozó beszámolójából példaként egyetlen fontos, egész gondolatsort elindító eredményt említek, amely megmutatja, hogyan éltek őseink a középkorban. A föltárás során sírokat is talált. A női hamvak egyike közül velencei csipke maradványa került elő. Mit jelentett ez? Tudni kell, hogy abban az időben ez a kézműves termék olyan drága volt, mint az arany. Az eladónál a kétserpenyős, patikamérleghez hasonló mérőeszköz egyik tányérjába elhelyezték a kiválasztott csipkét, a másikba pedig annyi aranypénzt kellett rakni, hogy a mérleget kiegyensúlyozza. Honnan lehetett egy Isten háta mögötti kis településen annyi vagyon, hogy a nők számára velencei csipkét hozassanak, és azt az egyik tulajdonosának halála után még el is temessék vele. Bizonyosan volt még belőle a családnak, ha ilyen könnyen megvált tőle, függetlenül a szeretett elhalt személy iránti erős gyászreakció ilyenkor szokásos, olykor tékozló megnyilvánulásától.

Csomorkány Hunyadi János birtokaként szintén az 1450-es évek közepén vált oppidummá, Hód és Vásárhely településsel egy időben. Templomos helyként, a környék meghatározó falva lehetett addig is. Az itteni talaj, amely a mezőváros határának jelentős részét borította, elsősorban az állattartásnak kedvezett, hiszen szikes, szittyós, mai minőség-meghatározással élve, kevés aranykorona értéket képviselhetett. A vásárhelyi Pusztát évszázados göbölyhajtó utak szelték át. Egyik ma is létezik, Orosháza, Békéssámson, Makó, Arad helységeket kötötte össze, és még a 18. századi kézzel rajzolt határtérképeken is föltűntették, egyébként ha nem is erre a célra, de máig használják. A középkorban némi túlzással azt mondhatnánk, hogy „nemzetközi út” volt, amelyen a területen fölnevelt fölös állatot lehetett eladásra terelni.

A feudalizmus végéig, területünkön a keleti marhavész hatása miatt a 19. század első harmadáig, a vagyon a mezővárosi lakosság esetében a lábasjószágban volt. Közismert, hogy a ridegen tartott magyar marha rendkívül szívós, ellenálló és az igénybevételt jól bíró jószág. Honfoglaló eleink a mai szürke marhánál jóval kisebb testű rideg állattal érkeztek hazánk területére. Ezért nem merem azt állítani, hogy a hajdani csomorkányi tehénféle már a mainak megfelelő „szürke marha” volt. Jól tudjuk, hogy nem ősi típus. Ez a fajta valamikor a középkorban már itt, a Kárpát-medencében, a letelepült magyarok hozzáértő állattenyésztését követően alakult ki. Az bizonyos, mindkét alfajt lábon könnyen lehetett messzire terelni, mert közben legelve úgy tartották el magukat, hogy eredeti tömegállapotukat és vitalitásukat megőrizték. Behajózva, élve lehetett tovább szállítani, és a mind kiterjedtebb tengeri kereskedelem kiválón használhatta, hiszen hosszú utakon is friss hússal látták el a hajó legénységét.

Velence a középkorban mindinkább tengeri nagyhatalommá nőtt, részben ennek is köszönhette gazdagságát. Meg tudták fizetni a nem kis értékű, ugyanakkor íz- és aromaanyagában kitűnő, nem hájas, igaz, nem is sok tejet, de annál több húst adó magyar marhát, amelyet szinte minden mennyiségben átvettek a hajcsároktól. A velencei aranypénz az egyik ismert legjobb európai fizetőeszközt képviselte, amelyért bármit meg lehetett vásárolni, így a csipkét is, amely egyrészt a visszafelé vezető hosszú úton a haramiák által kevésbé volt kapós, mint az arany, másrészt az itthon maradt asszonyoknak jobban lehetett vele kedveskedni.

Elgondolkodtató, hogy milyen fejlett kultúratisztelet, reneszánsz jellegű szemlélet, értékszeretet és az ezekhez szükséges anyagi javak megteremtésének föltétele alakult ki ezen, a nyugati kultúra sodrásából földrajzilag igencsak kimaradt, távoli vidéken, ahol az emberek göbölytartásból és eladásból gazdagodtak meg úgy, hogy lakóházaikban a kemencéhez mázas, szemes csempéket használtak, sírjaikban velencei csipkét temettek. Az a büszkeség, amely Vásárhely környéki őseim iránt elfog, szomorúságba torkoll, hogy ennek a fejlett, polgáriasodó településnek úgy el kellett pusztulni, hogy soha többé nem épült újjá.

Lambion úti beszámolója

zeremlei Császár Sámuel írta: 1695-ben, amikor a török hódítás alól való fölszabadító háború területünkön is véget ért, egy Lambion nevű császári mérnökkari tisztet azzal bíztak meg, hogy kísérő katonáktól védve, kocsizzon Szegedtől Gyuláig, és térképre rajzolja be azokat a településeket, amelyeken lakosságot talál.

A karton bejegyzés nélkül, szűzen került vissza, ellenben a tiszt naplót vezetett. Valószínűsíthető, hogy erre utal Szeremlei, amikor történeti monográfiájának harmadik kötetében azt írta, az úttalan vidéken a katonák úgy tudtak keresztül vergődni, hogy kivont karddal haladtak, és a gaztengert vágták, illetve a vadállatok ellen hadakoztak. A táj teljesen lakatlan volt és elhagyott. A nádi csikaszok jellemző módon úgy elszaporodtak, hogy a levéltárunkban megőrzött hirdetőkönyvekben még a reformkorban is azt jegyezték be, mindenki, aki csak teheti, „menjen Újvárosra farkast kergetni”.

A gyulai vár 1566-ban elesett. Ez meghatározta a körülötte elterülő országrész, illetve birtokok sorsát. Ezt követően a települések a század végéig sorra olyannyira elpusztultak – köztük az 1590-es években Csomorkány mezőváros is –, hogy a legtöbb máig csak az oklevelekben, kis részük az egykori térképeken, ásatási naplókban található meg. Gyakran úgy eltűntek, hogy a helyüket is kutatni kell, vagy létesítmények épültek fölöttük, amelyek a további föltárást és kutatást lehetetlenné tették.

Senki se higgye, hogy a török gátlástalan barbárként pusztított. A hódítás első évtizedeiben nagy hadseregre volt szüksége. A fél európányi, meghódított területen sehol sem fogadták őket tárt karokkal, sőt komoly ellenállásba ütköztek. A falvak kifosztását, fölégetését, a barbár brutalitásokat nem az elit hadsereg végezte, hanem az előttük járó, tisztogató előőrsök; többnyire a Krimből toborzott, mindenre képes tatár seregek, akik nem zsoldért, hanem koncért harcoltak. Az maradt az övék, amit elraboltak. Ennek volt köszönhető, hogy a fölszabadító háború során a Thökölyvel szövetkezett tatár seregek is úgy viselkedtek eleinkkel, mintha ellenségek lettek volna, akiket meg kell szállni, és semmisíteni.

A török jól tudta, ha mindenkit elpusztít, hiába tart fönn nagy területet, nem lesz, aki adózik neki. Csak az utánpótlás útvonala növekedik, akkor meg miért foglalta el a településeiket? A meghódított részeken a kezdeti lendület után az iszlám hitre való térítés is gyorsan megszűnt. Aki ugyanis áttért, az mintha „állampolgárságot” nyert volna, vagyis nem kellett neki úgy adóznia, mint a leigázott népességnek. Ha viszont mindenki Allahot imádja, ki fog a töröknek adót fizetni, és miből tartja fönn kiváló hadseregét, a szultáni háremet, a sok léhűtő hivatalnokot, és a kiváltságokat élvező urakat?

A hódítást követően – bár a kisebb települések sorra elvesztek – a megmaradt lakosság részben elbujdosott, részben pedig beköltözött a még álló nagyobb helységekbe, területünkön a mezővárosokba. Így gyarapodott egy darabig Hód és Vásárhely oppidum is, majd a túlzott adószedés és a rendszeres kirablások hatására fejlődése lefékeződött, visszafordult.

A 17. század végén azután Thököly Imre kóbor krimi tatárjai a többit elintézték. Kéménybe húzták a város bíróját, talpa alá tüzet gyújtottak, hogy adja elő a település pénzét. Fölgyújtották a levéltárat és odaégett városunk egész addigi írott történelme. Végül, ami a hódoltság közel 150 éve alatt nem következett be, Hód Mező-Vásárhely mintegy 7-8 évre teljesen kiüresedett. Lakóinak egy része ismét elbujdosott, nagyobb hányada szekerekre fölpakolt, és főleg a Duna-Tisza közti területeken álló településeken húzta meg magát, amelyeken már véget értek a harcok és fölszabadultak.

Vitték magukkal minden mozdítható ingóságukat. Lakitelektől Nagykőrösig Algyőtől Félegyházáig szétszóródtak eleink, és családi kapcsolatba kerültek a befogadó lakossággal. Tálasi István írta, hogy Halason az 1691-es anyakönyvbe több tipikus vásárhelyi nevet jegyeztek be. Levéltári adat bizonyítja, hogy a „Nagy szaladás” idején az egyik vásárhelyi nagycsalád még az építéshez nélkülözhetetlen fedéltartó külső ágasfát is magával cipelte, hogy a fában szegény Alföldön, ahol lehetőséget kap megtelepedni, rögtön tudjon magának és állatainak hajlékot teremteni.

Lambion mérnök úr ezeknek az embereknek lelte hűlt helyét az elvadult, siralmas vidéken, amely akkor még úgy látszott, hogy itt az osztrák császárnak belátható időn belül nem lesz adófizető polgára. Nem így történt. Amikor a századforduló előestéjén a kincstár meghirdette, hogy mindenki akkora földet foghat szabadon, amekkorát saját háza népével és igás barmaival meg tud művelni, a rög iránti szeretet azonnal kocsira ültette eleinket. Ott hagytak beművelt földet, fölépített házat, már kétfelé tartozó családot, és szinte semmi nélkül visszaköltöztek, hogy ismét benépesítsék városunkat. Óriási ereje volt az anyaföldnek.

Szállás vagy tanya?

török hódoltság utáni visszatelepülés első éveiben elhagyott városukba – néhány kivételtől eltekintve – régi vásárhelyi atyánkfiai tértek vissza. Az itt talált állapotok nagyon kezdetlegesek voltak. A területért többen is harcoltak. Nem egy földesúri család jelentkezett valamelyik előző királytól évszázadokkal korábban kapott tulajdonlevelet lobogtatva, hogy Vásárhely és környéke csakis őket illeti meg. Adták, vették a területet, mintha azon nem is emberek élnének, akik a földet megművelik, hogy őket eltartsák.

Az újkori értelemben vett közigazgatás Vásárhelyen is 1723-tól kezd kialakulni, amikor létrehozzák a vármegyerendszert, és a szatmári békekötő Károlyi Sándor lesz a földesurunk. A Habsburg-ház részéről a protestánsok ellen újra elindul a békétlenség, megszorítások sora, például nem lenne szabad nekik templomot építeni. Károlyi szemet huny a rendelkezés betartása fölött. Eleink tovább folytatják az 1713–20–21–23-ban elkezdett Ótemplomot építeni, amelyet 1741–42-ben lőrésekkel kialakított téglafallal kerítenek.

A visszaköltöző lakosságunk a század első felében tomboló súlyos járványok ellenére is szaporodni kezd. A kezdetben elfoglalt Oldalkosár utca környékéről a belterületen lakók is tovább terjeszkedtek. A művelésbe került földek a város határában már kevésnek bizonyultak, és további földek föltörésével, a 18. század közepére kialakuló vetésforgó-rendszerrel, a Puszta elkülönözésével, és a használati övezet megszilárdulásával egyre kijjebb került a termelés.

A Pusztán nem lehetett állandó és lakott hajlékot építeni. Maradt a tuguriális terület, amelynek külső részeit napi ki- és bejárással már egyre nagyobb gond volt művelni. Ráadásul szaporodni kezdett a határhasználati eszköz és az istállós állatállomány. Ezeket nem lehetett a városi házban tartani. Elindult a szállásépítés. A belterületen fölhalmozott ingó érték jelentős része áttevődött a gyarapodó szállásokra. Ezzel megváltozott a birtokviszony. Amikor a becsüjegyzökönyveket vizsgáltam, kiderült, hogy a termelőhelyen leltárba vett ingó és ingatlan vagyon értéke kezdetben kiegyenlítődött a ház és szállás között, majd a 18. század végén az utóbbi javára billent el.

Azok a fiatal családok, akik otthon már nem fértek el, mind inkább az egész évben való kint lakásra rendezkedtek be. Végül közülük sokan úgy elszakadtak a várostól, hogy a II. József császár által elrendelt urbáriumi összeírás során, a hirdetőkönyvben tett bejegyzések szerint, könyörögni kellett nekik, hogy a kijelölt helyre jöjjenek be magukat összeíratni.

A szállás történelmi értelemben a feudalizmus végéig, egészen addig, amíg a művelt telek saját tulajdonba került, a földesúri terhek és a termelési megkötöttségek miatt szállás maradt. Ugyanakkor Vásárhelyen néprajzilag már a 18. század végén tanyákról, és a reformkortól – a kitelepülő parasztiparosok, még nem hivatásos tanítók által végzett, de szórványosan meginduló tanyai oktatás, tanult bábák stb. tevékenységétől – tanyarendszerről beszélhetünk. Mindenesetre, az 1970-es évektől Juhász Antallal elsők között vezettük be és alkalmaztuk a szállás-tanya fogalmát, amely ezt a köztes történelmi–néprajzi helyzetet tükrözi.

Az akkori becsükben talált tanyaépületek alig különböztek az egy századdal később emelteknél. A jobbágy mindinkább magáénak érezte az általa művelt földet. A tanyákon elbújt a közteherviselés elől. Robotot, kötelező fuvarozást és bérmunkát egyre kevésbé vállalt. A földesúr hiába könyörgött nekik és ígért jobb bért, mint a módos jobbágygazdák a szegényebb haszonbéresnek, zsellérnek. A gazda nem az intéző által megszabott terményt, hanem azt kezdte termelni, ami számára a legmegfelelőbbnek bizonyult. Ez az önállóskodás a feudális kötöttségek levetésével történelmileg is közelebb hoz bennünket a tanyához, mint a szálláshoz.

Az elnevezés jelentése is megváltozott. A 20. század második felében még több tanyás vidéken a tanyákat változatlanul szállásnak nevezték (pl. Kalocsa környékén); de e legújabb korban is maradtak fönn olyan szállások, ahol nem laktak kint, csak a jószág egy részét, a szerszámokat tartották ott, és a kaszálón a takarmányt halmozták föl, mivel ezeket a városi házban nem tudták elhelyezni. Ez a típusú szállás Vásárhely határában ekkor már jórészt ismeretlen volt.

Az önkényuralom népviseletet teremtett

vásárhelyi becsüjegyzőkönyvek kincsestárai a paraszti, illetve polgári műveltség egy-egy időszeletének, az életforma és a szokások változásának. Az ún. pórnép is alaposan differenciálódott. A paraszt nemcsak néptípust, hanem szakmát jelentett: földművelő, állattartó, árutermelő és értékesítő embert. Ezen belül a 18. sz. végén, az urbárium bevezetését követően, amikor végleg lezárult a fölemelkedés lehetősége a föld nélküli zsellérek vagy a kisrész-telkű jobbágyok számára, a parasztság is jól körülhatárolható társadalmi rétegekre oszlott.

A módos jobbágyok esetében már ekkor elkezdődött a polgárosodó nemesség, kereskedők és iparosok életmódjának utánzása. (A nemesek szemszögéből nézve: majmolása.) A középkorban gazdagon, majd a feudalizmus végén mérséklődő módon díszített, iparilag előállított ruházat viselése alaposan eltért a házilag készült, és a nép által saját művészetével olykor erőteljesen kivirágoztatott kelméktől.

A 18. század végén a lakáskultúra tárgyai is változni kezdtek. Vásárhelyen a fazekasok még a máztalan, füstöléssel készült feketekerámiát gyártották. Kezdetben a vásárhelyi hímzés néven ismert varrott párnavégek is fekete vagy sötétbarna rackagyapjúból készültek. Az asztalosok által alkotott bútorok sötétkékek voltak, több faragással, mint ráfestéssel díszítve. Ezeket az állításokat bizonyítják a múzeumunkban őrzött korabeli használati tárgyak.

Már ebben a korban megjelentek – és ezt a becsük tanúsítják – az egy színű, sötét festésű, vagy festetlen könyvtartó polcok, szekrények, fali tékák. Valamennyit a városi házakban írták össze, és elsősorban polgári családoké voltak, de ne higgyük, hogy a jobbágyok tanult gyermekei nem léptek ebben az irányban. Imre Mihály a vásárhelyi iskolamúltról és művelődésről írt tanulmányában megjegyezte, hogy nem egy parasztifjú elvégezte a gimnáziumot, majd visszatért apja birtokára gazdálkodni. Egy 1799-ből származó bűnpör kapcsán, az egyik fiatal házas jobbágyférfitól házasságtörésének bizonyítására a kedvesének írt és elkobzott verses köteteket őrzött meg az úriszék ügyirata.

A becsükből és a vonatkozó szakirodalmat összevetve, az is kiderült, hogy az egyszerűbb jobbágyok, a zsellérek és a városon, tanyán élő szolgaszemélyzet hétköznapi viselete csak szabásában, a hordás módjában és a kelme minőségében tért el a Balkánon, vagy a szomszéd népeknél használt, többnyire élénk színezésű ruhadaraboktól. Vagyis a kelet-európai népek szerették a színes viseletet.

A polgáriasodó rétegnél terjedni kezdett a sötét, többnyire fekete ünneplő ruha, amely egyszerű volt, de színe miatt magasztos, ünnepélyes. Ez a nép nagyobb részétől még idegen volt. A külföldi posztót meg sem tudta fizetni. Nagyot változott a viselet ezen a téren is az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő önkényuralom idején. A becsükből mind inkább eltűnnek a póri színes fölső ruhák. A nép nemzeti gyászba öltözött. Megjelentek a fekete csizmák – férfiaknál, nőknél egyaránt –, a fekete pantalló, hosszú ujjú, állig begombolt fehér ing, rajta fekete mándli vagy kabát, fekete Kossuth-kalappal, ennek üldözése miatt a tőle alig eltérő keménykalappal. A nőkről eltűnt a színes rokolya, helyette fekete vagy sötétkék sima szoknya, fekete pruszlik, mejjes, kabát, és vállra borított nagy, fekete kendő került, amelynek legföljebb a rojtjai között volt elvétve egy-egy pasztellszínű, nem hivalkodó színes köteg, vagy beleszőve néhány élénkítő fonalminta.

Ez a kifelé is ellenállásként jelentkező, a nemzet sorsát megítélő, az emberek belső hangulatát, lelkiállapotát tükröző viselet azután annyira elterjedt, hogy ebben mentek templomba, bálba, az olvasóköri összejövetelre, névnapozásra. Elképzelhetetlen volt, hogy az esküvői szertartás alatt, illetve utána a fényképezés során, vagy a gyász napjai alkalmából ne ilyen fekete ruhákba öltöztek volna. Ez a viselet meghonosodott, és ez lett a helyi népesség népviselete.

Ritkán, egy-egy a parasztságát a viseletével büszkén valló gazda használt a fekete felső ruházatához (mándli, kabát) fehér gyolcsból készült borjúszájú ümögöt, ráncos bűgatyát, de a csizma és kalap fekete volt rajta. Ilyen képet készített feleségem ükapjáról: Tóbiás Mihályról, a 48-as honvédról Plohn József. Ő volt az egyetlen, aki gatyába ült a kamerája elé. (Tornyai Jánosnak annyira tetszett az öreg – a feje is gyönyörű „ősmagyaros” volt –, hogy több képéhez modellnek kérte, így a Magyar Nemzeti Galériában található Rákóczi Rodostóban című festményén a rideg tájban, elhagyottan ülő nagyfejedelmet is róla festette meg. Erdős Péter nagy méretű Vásárhelyi Testamentum című rézdomborításában szintén Tóbiás honvéd portréja képviseli a vásárhelyi parasztarcot.) Ugyancsak ünnepi viselete volt a fehér bűgatya Hocsi István gazdának, egykori külső-szőrháti olvasóköri elnöknek, akit – miután az alakuló szocialista mezőgazdaság helyi vezetői kiközösítették és rámutattak, hogy ebben a társadalomban nincs rá szükség –, voodoo jellegű halálát ebben várta, amikor a tanyarombolás során többször elszenvedett kilakoltatások egyikét élte meg. Előtte való este elbúcsúzott a családjától. Felöltözött ünneplőjébe, és lefeküdt az ágyba, majd betakarózott. Másnap reggel, amikor jöttek, hogy elköltöztetik, holttestét kihűlve találták. Ezt az orvostudomány által is nehezen magyarázható halálnemet kiváltó lelki állapotot ezzel a régi korokból megőrzött ünnepi népviselettel kívánta kifejezni.

Ez a divat a 20. században gyorsan megszűnt. A polgáriasodó, módos és már városi rangot is szerzett, főleg virilis parasztoknál a 19. század végétől újra a nemesektől átvett viselet paraszti változata, a gyakran több hold árát érő díszmagyar kezdett meghonosodni, amelyen a színek ismét megjelentek, de ez már egy másik világot, kort és ízlést tükrözött.

Az 1848-as paraszthonvédok

magyar alföldi rónán ritka hely a vásárhelyi határszélen lévő Sóshalmi Olvasókör. Az egykori népiskola Kutas felöli végén az elmúlt évtizedekben egy tanyai történelmi nemzeti parkot hoztak létre. Ezt megalapozta a belső-szőrháti lebontott iskola és olvasókör mellől megmentett, és idehozott első világháborús emlékmű, amely körül – ahogy az évek teltek –, sokasodni kezdtek a faragott emlékoszlopok. Került ide második világháborús és 1956-os hősökre emlékeztető kopjafa. Most az 1848–49-es tanyai hősökre utaló jelfa kapcsán róluk emlékezek meg.

Kossuth Lajos 1848 őszén, amikor ismert alföldi toborzóútját járta, Vásárhelyen is beszédet tartott a később róla elnevezett téren, ahol most a szobra áll. Minden település esetében a lélekszáma határozta meg, hogy a haza hány katonát kér tőle. Kossuth olyan gyújtó beszédet tartott városunkban, és ez olyan mélyen érintette az itt lakó fiatalságot, hogy seregébe jóval többen jelentkeztek, mint ahogy ez kötelező lett volna. Erre úgy kerülhetett sor, hogy sokan, akik a sorozáshoz szükséges életkorukat nem érték el, 16-17 éves fiúk magukat megöregítették. Azt füllentették, hogy 18-19 évesek. Akkor még nem volt személyazonossági igazolvány. Az anyakönyvezést is a templomokban vezették. Sokan, akiknek szülei valami miatt kerülték a bejegyzést, még itt sem voltak nyilvántartva. A toborzó katonák látták ugyan, hogy a legény bajusza még alig pelyhedzik, vagy kimondottan nyálasszájú, de a katonára szükség volt, ezért nem utasították vissza.

Vásárhely lakosságának nagyobb része jobbágy, illetve zsellér, napszámos volt. Itt még az iparos is parasztsorból került ki. Közülük nem egy némi rangot és vele hitelt kívánva szerezni, úgy jelölte foglalkozását, hogy parasztasztalos, parasztszűcs. A gazdálkodó embernek a szállás, majd a tanya volt a világa. Közülük seregnyi egész élete során még az anyavárosba is csak néhány esetben, valamilyen halaszthatatlan családi, vagy hivatalos ügyben fordult meg. A tanyára nagyon gyorsan igyekezett kijutni, mert a kialakult korlátlan szabadságérzetével szemben a településen elfogyott az élettere, levegőt is alig kapott.

Amikor az osztrákok toboroztak, a fiatal férfiak még a környéket is messze elkerülték. Ezért kellett „kötéllel”, vagyis erőszakosan katonát fogdosni. Ha utánamentek, képes volt a közeli ér vagy tó nádasába akár félnapszám is kucorogni, és türelmesen megvárni, míg az ordítozó, fenyegetőző hadfiak dolguk végezetlenül távozni kényszerültek. A tanyai parasztlegény nehezen viselte mindazt a kötöttséget és zártságot, amelyben a katonaság részesítette. Ha más kibúvót nem talált, olykor az öncsonkításig is elment, csakhogy békén hagyják.

Egész más volt a helyzet, amikor valóban saját hazáját kellett védeni, vagy a nemzet apostola, Kossuth apánk személyesen jött el hozzájuk. Az a szent ember kért tőlük segítséget, akinek köszönhették, hogy a telekben lévő föld, amelyet műveltek, személyes tulajdonukká vált. Úgy érezték, most ez a szántó, ez a határész került veszélybe. Ezután hogyan sétálnák hajnalonként körbe a vetést, és gyönyörködnének benne, miként növekedik, szökken szárba, majd érik be a termés. Választani kellett katonai kötöttség, érte kapott szabadság, vele járó család és föld között.

Nem volt kétséges, melyiket választják. Egyre nem számítottak. Arra, hogy a szabadságharcot el is lehet veszíteni, és utána a kígyósi pusztán jön a megszégyenítő botozás, az üldözés, illetve a kiegyezés után az érdemeikről való teljes megfeledkezés. Ennek köszönhető, és nem volt véletlen, hogy amikor Plohn József kérésére – újságban is meghirdette –, 1902-től összesereglettek, és kamerája elé ültek, néhány idős polgár kivételével olyan benyomást keltettek, mint egy rongyos sereg. A fényképész mester kérte, hogy mindenki ünneplő ruhájában jöjjön el. Csakhogy ilyen nem volt. A legtöbb azzal az egy viselettel rendelkezett, amely testét födte. Egyiken sem látszott szakadás, a lustaság és nemtörődömség jeleként. Minden feslést becsülettel befoltoztak. A kopott, agyonhasznált kabátra a szívük fölé még a kitüntetéseiket is kitűzték, és büszkén kihúzva magukat, kidomborították mellüket. Csak a szemükben tükröződik szomorúság, hogy a hon megfeledkezett róluk.

Ha most a hazáért kellene harcolni, hányan mennének önként? Maradt-e még egyáltalán paraszt, aki úgy érzi, hogy rá szükség van; és neki is a hazájára, arra a darab földre, ahol ő és családja él? Ha ükunokáiknak kamera elé kellene ülniük, bizonyos, hogy nem a ruhájuk, hanem az elmúlt évszázad megannyi megalázása és keserves megtöretése miatt a lelkük lenne rongyos, amely – a gondos előhívás ellenére – egyetlen fényképen sem látszana.

A Sömmi Kis Jánosok

egénykoromban, amikor nagy ritkán elmentem valami mulatságba, ahol táncolni kellett, elgondolkodtam, milyen jó nekem, hogy apámtól szép családi nevet örököltem, amellyel büszkén és nyugodtan mutatkozhattam be, ha ismeretlen lányt kértem föl egy fordulóra. Vajon mit szól az a fiatal nő, akihez odamegy egy ismeretlen férfi, és bemutatkozásként azt mondja neki, hogy Buzi, illetve Bugyi, esetleg, Terhes, Siket, Gagyi vagyok, és sorolhatnám a nevetséget vagy gonoszkodó gondolatokat szülő neveket.

Mulatságos, de kellemetlen félreértésekre adhat okot az is, ha valakinek madárneve van. Kedves barátom mesélte, hogy amikor autóvezető tanfolyamra járt, az egyik oktatóját, aki a vezetést gyakoroltatta vele, Verébnek hívták, de ezt ő nem tudta. Amikor először beült mellé bemutatkozott, mondván: Kakukk. Erre a tanár fölháborodott és kérte, ne szemtelenkedjen vele. Majdnem hajba kaptak, mire a dolog tisztázódott. Abban azért megállapodtak, hogy ebben a tanulócsoportban legalább Sas egyiküket sem veszélyezteti.

Levéltári kutatásaim során több évszázad bűnpöreiben, becsüjegyzőkönyveiben, hagyatéki leltáraiban, hirdetőkönyveiben stb. találkoztam vidékünk ragadvány- és csúfneveivel. Ezek között számtalan olyan volt, amelyik jelentését mára elfelejtettük, csak Bálint Sándor Szögedi Szótárával tudtam megfejteni, vagy egy-egy öreg adatközlőm, tudós helytörténész barátaim adtak róla fölvilágosítást. Ki emlékezne már például arra, hogy mit jelentett a Kurcina, amely valószínű, hogy ragadványnévből vált családi névvé és máig előfordul. Lexikonokhoz kellett fordulni, mire végleg megtaláltuk. Jelentése: „sült szalonna, töpörtő, a szájon lévő pörkös kiütés”. Ezek közül az idevonatkozó jelentés a töpörtő volt.

A régi iratokban már a 18. században előfordult és szintén máig ismert a vásárhelyi Sömmi, Semmi Kis családnév. Ez sem igazán azok közé a nevek közé tartozik, amelyekkel büszkélkedhet az ember. Nem olyan a hangzása, mint a Szépvölgyi, Kőszegfalvi, Szentgyörgyi, vagy az egyszerűbbek között a Kovácsnak, Szűcsnek, Nagynak, Lázárnak, Töröknek, Tatárnak, Szőkének, Barnának sorolni is sok lenne, hány általánosan elterjedt és megszokott magyar családnévnek.

A szocialista zendülő Kovács János ragadványneve, a Szántó is jelzi azt az évszázados küzdelmet a földért, kenyérért, a paraszti életforma megtartásáért, amely Vásárhelyen az alapvető, és legtöbbet gyakorolt foglalkozást jelölte. Ebben a névben a szorgalom, a kemény munka, és a vele járó megbecsülés érvényesül, hiszen aki szánt, vet, fáradsággal látja el magát, családját és nemzetének egy csoportját. Talán a mi Kovácsunk éppen azért vette föl ezt az előnevet, mert vele jelezni kívánta származását; és a 19. század végére, amikor a szaporodó gépek, illetve a fogyó munkalehetőség hatására számára is csökkent, vagy megszűnt a létbiztonság, hírül akarta adni, hogy bár dologra képes, ettől megfosztották.

De mit mondhat el magáról egy Sömmi Kis. Már az alapnév, a Kis is, ha az értelmét keressük, valamilyen mennyiségből vagy minőségből keveset, kicsit jelent. Vagyis kevésbé fejez ki értéket, mint a Nagy. De, ha még a Sömmit is elébe rakjuk, mögötte az ember olyan kicsivé zsugorodik, egész lénye olyan semmivé lesz, mint egy porszemé, a földön futó és mindenki által eltaposható hangyáé.

A feudalizmusban, amikor a név elterjedt, azok részéről, akik embertársuknak ezt a lekicsinylő, szinte megsemmisítő megbélyegzést adományozták – akkor még valószínű gúnynévként –, vele jelezni kívánták, hogy számukra ez az ember nulla, akinek nem lehet szava. Fontos ügyekbe nem szólhat bele. Még a saját sorsát is képtelen irányítani, hiszen nincs vagyona. Hiába szerelmes a szép lányba, aki érzelmét viszonozza, hozzá egyetlen családtagját sem adja feleségül senki.

Teljesen kiszolgáltatott azoknak, akik „keresztényi kegyelemből” mégis löknek neki néhány morzsát lakomájuk asztaláról, hogy éhen ne haljon. Ezért természetesen keményen meg kell majd dolgozni, és ami a legfontosabb, pereputtyával együtt legyen érte hálás. Vegye tudomásul, hogy az úr asztaláról kapott maradékot a disznóknak is adhatta volna, de a kegyelmes elől járó szívélyes volt hozzá. Így neveltek belőle kuncsorgó alattvalót, akiben hamarosan meggyökerezett a tudat, hogy másra nem is alkalmas.

A 20. században, amikor véres világ- és helyi háborúk, sorozatos tömeggyilkosságok és ámokfutók rémtettei után mindenki érzékelhette, milyen semmivé vált, mennyire kiszolgáltatott – akár ráakasztották az értéktelenségének tudatát fönntartó gúnynevet, akár nem –, keresni kezdett valami kapaszkodót. Egy erős, hatalmas lényt, aki mellé áll, megvédi, és biztonságot nyújt. Isten nem jöhetett szóba. Ő korunkra már „nem fontos, halott”. Így terjedt el mára szinte minden lakott kontinensen egy sokak által látott, ámde létezéséről semmiféle tudományos bizonyítékot ez idáig nem szolgáltatott óriás szörny figurája, valamilyen rendkívül óvatos és ügyes túlélő előembernek a mítosza.

A benne hívők ezt a fantomot Ausztráliában Yoginak nevezik, és árkon-bokron keresztül hajkurásszák. A Himalájában, Tibet környékén Yetiként ismerik és expedíciók kutatják. Az észak-amerikai kontinens nyugati részén a Sasquatchot Big Footnak (Nagy Lábnak) hívják, és már gyanús amatőr film is készült róla. Nem egy országban despota és diktátor államfők töltik be ugyanezt a szerepet. Ők legalább kiálltak a milliónyi Sömmi Kis elé és jelezték, hogy valamennyiüket kegyeltjükként tekintik. Így terjedt tovább Vásárhelyről a Sömmi Kisek végeláthatatlan tábora. Többé nem mítosz, hanem szomorú valóság tapad hozzájuk.

A Sömmi Kisek itt vannak köztünk, velünk. Ahogy a korábbi orosz írók azt vallották, hogy Gogol Köpönyeg-éből bújtak ki, mi szinte valamennyien Sömmi Kis bőrébe bújtunk be. Átvitt értelemben mára mindannyian nullákká váltunk. Tehetetlenekké a saját és a világ sorsának jobbrafordulását sürgető változások kikényszerítésében. Riasztóan szűkül körülöttünk az a szemétdomb, amelyen rekedt kakasként kapirgálunk. A Sömmi Kisek Vásárhelyiségünk kitörülhetetlen részévé váltak. Átlépték városunk határát, és világpolgárrá növekedtek. Rájuk, önmagunkra mégsem tudok büszkeséggel tekinteni.

2. Várostörténeti emlékek

Pusztuló és épülő városunk

Városi Levéltárban őrzött becsüjegyzőkönyveink arról tanúskodnak, hogy már a 18. században, amikor még ki sem alakult a teljes szállás-, illetve tanyarendszer, a becsüsök ilyen jelzőkkel látták el a fölmért külterületi épületeket: rossz, romladozó, rongyos, düledező, kopott, félkészületben stb. A helyzet a belterületen sem volt jobb. Kétségtelen, ehhez hozzájárult kényelmességünk, de a földből, nádból, könnyen pusztuló anyagokból való építkezés, és a gyakori belvizek kártétele is. Ezek együttvéve meglévő emberi és természeti adottságok voltak. Mellettük a város és tanyavilága fokozatosan épült, szépült.

A kiegyezés után, az 1880-as évektől az első világháborúig robbanásszerű urbanizálódás és városközpont-fejlesztés indult el. Még négy évtizeddel ezelőtt is, ha a városháza tornyából szétnéztünk, lehetett látni, hogy a belvárosban állnak fontos középületeink, amelyek stílusukkal, méretükkel és szépségükkel kitűntek a mögöttük elterülő egyszintes, többnyire vályogból épült házak közül. A belvárosban megtalálható volt a polgárosodás jelképeként a tornyos városháza, az Úri Kaszinó, a Fekete Sas szálloda és étterem, a Zsidó Kávéház, a bank és postaépület, a bíróság, az Erzsébet Kórház épülete, az Imre József ház, a Tárkány-palota, a többszintes régi bérházak stb. Rajtuk az eklektika, a neobarokk, a klasszicizmus, és néhány esetben a magyar szecesszió stílusa is érvényesült.

A belvárosból kivezető fő útvonalak mentén álltak a gazdapolgárság utca felöl vörös téglával kirakott falú, hatalmas, szárazbejárásos, a terménytárolásra alkalmas, emelt padlásterű, pincézett, nagy kerttel rendelkező házai. A külváros vert és vályogfalú lakóhelyei mellett ezek az egész város meghatározó épületei voltak. Bejárati homlokzatukat kiugró vagy eltérő színű téglából mintásra kirakták. A kapukat esztergályozott fabábukkal, rátét geometrikus síklemezekkel domborműszerűen, gazdagon díszítették. A padlás szellőző nyílásaira helyezett díszrácsok, a meszelt vagy kőporos falakon megjelenő stukkódíszek, majolikabetétek nagy változatossága a városnak stílust és egyedi jelleget nyújtott.

A külvárosban a földből készült házaknál az mutatta gazdájuk vagyonhelyzetét, hogy azokat az utcára kifordított helyzetben, vagy véggel kifelé építették. Utóbbinál nem volt szárazbejárásos kapu, viszont a kiskapukat gazdagon díszítették. Susánban és Újvároson még ma is nem egy régi napsugaras kaput lehet látni. A nagykapuk fölé oszlopokra téglából vagy deszkából gyakran emelt nyeregtetőzetet építettek; olyasfélét, mint a székely kapuk galambdúcos bejáratai. A házak külső tetőoromzata deszkából készült, rendkívül változatos fűrészelt díszítéssel, évszámmal, olykor monogrammal. A deszkakerítések fölső vége szintén fűrészelt díszes volt. A paraszti pompaszeretet, a széphez való ragaszkodás, és az érték megbecsülése árulkodott itt is. Építészetében még a szegénység is gazdagságot teremtett.

A városkép akarattal történő rombolása már a 18. században, akkor megindult, amikor egy vandál természetű legény leütötte a Nepomuki Szent János szobor fejét. A 19. század végén, az agrárszocialista zendülés során, az alig fölépült, gyönyörű városháza díszes ablaküvegeit bezúzták, bejáratát és az ajtók egy részét kikezdték. A második világháborúban néhány bomba és a belövések több épületet, így a belvárosi katolikus templomot is alaposan megrongálták.

Ezt követően a társadalom átszervezése során a külterületen áldozatul esett a tanyavilág jelentős része, kúriák, a szélmalmok, útkaparó házak, olvasókörök, iskolák, boltok, műhelyek, vámházak és bakterházak, halastavak és dűlőutak. A belterületen, a Nyári Színkör vagy „faszínház”, a Vigadó, az ótemplomi bazársor, az egykori Csengettyű-köz, a díszkutak egész sora, a gyönyörű, máig hátrányos helyzetű kőkereszteket egy kivételével kitelepítették a katolikus temetőbe.

Az 1960-as évektől megindult a módszeres város-átalakítás. A legszebb óváros-részt, az Oldalkosár, Béla, Batthyány utcát, az Andrássy út jelentős, a Szentesi út egy részét, a Kállay utca (ma Bjcsy-Zs. E.) külső végét a Mérleggyár miatt… és sorolhatnám még, hány szép, meghatározó jellegű utcarészt, házakat tüntettek el a föld színéről.

Helyettük épült a színháznak szinte alkalmatlan kultúrközpont, a Csete György építész által „emeletes nyúlketreceknek” nevezett, jellegtelen bérházi negyedek falansztere. Eltűntek a nagy parkok, terek, fogy a város tüdeje. Beépítik a kishomoki kerteket. Megjelentek a sematikus típustervek alapján készült, sátortetős „egyenházak”. Ízlésromboló stílustalansággal épülő fiatornyos, rokokó erkélyes épületek, idegen, a tájba nem illő, favázas lakóházak. A lapos tetejű, ablaktalan középületek, diszkontok, üzemek teszik embertelenné épített környezetünket. A Kossuth és Szent István tér átépítése jelentett színfoltot az utóbbi években. A megállíthatatlannak tetsző éjszakai vandál rombolás viszont minden évben milliókra rúg, amelyeken új parkokat lehetne létesíteni. Merre tart korunkban a vásárhelyi városkép?

A vásárhelyi tégla

A

feudalizmusban Vásárhelyen csak a földesúrnak volt téglaégetési joga. Az uraság minden jelentősebb épületét téglából építtette. A város, és főleg polgárai csak földből építkezhettek: csömpölyegből, vályogból, és vert falu házakat emelhettek. Kivétel a templom volt, de ehhez is a földesúr engedélye kellett, hiszen városunk lakossága nem tartozott a vezető, államilag támogatott egyházhoz. Zömében református, a rekatolizáció és ellenreformáció időszakában üldözött, később megtűrt volt. Nagy kegynek számított, amikor a 18. sz. elején fölépülhetett az Ótemplom, majd a század végén az Újtemplom. Az uralkodó osztály jól tudta, hogy még mindig jobb egy „rebellis” vallást megtűrni, mint a hit nélkül terjedő pogányságot és erkölcstelenséget elviselni.

A kiegyezést követően mind a város, mind néhány magánember téglagyárat létesített. Ez egybeesett hazánk és városunk gazdasági fölvirágzásával. Nagymértékű téglaépítkezés indult el városszerte. A 19. század utolsó két évtizedétől az első világháborúig alakult ki a belváros: elsősorban a Kossuth tér, Andrássy út, a későbbi Szántó Kovács János, Szent Antal utca képe. A mai központi Rendelőintézet mellett fölépült szép emeletes lakóházat a ma is élő Nagy György család őse, egy jó módú gazda emeltette, és ez volt a város első magán bérháza.

Vásárhelyen már a 18. század végén megerősödött egy gazdagodó és a kiegyezést követően gyorsan polgárosodó gazdaréteg, a parasztpolgárság. A család atyja a fiait taníttatta. Egyiket visszahívta gazdálkodni, másikból nadrágos urat faragott. Ők voltak az első parasztból kiművelt cívisek: ügyvédek, orvosok, tanítók, akik nem lakhattak fölből emelt házakban. Státuszszimbólummá vált a tégla, és a fölhasználásával egész utcasorok épültek át.

Még mindig használtak vályogot. A vegyes építkezés során a fal külső felületét burkolták téglával, illetve két sor vályog közé egy sor téglát raktak. Akkor még nem is gondolták, hogy milyen „modern” technikát alkalmaznak, amelyet, mint „új találmányt”, főleg Észak-Amerikában, a 20. sz. végén a lakóház-építkezéseknél kezdtek bevezetni. Kiderült, hogy a föld jó hő- és hangszigetelő, a komfortérzés benne a legjobb, különösen a levegő ideális páratartalmának megőrzése, a falak lélegzése miatt, ezen kívül még mindig olcsóbb, mint az égetett tégla.

Az első világháborút követően már nemcsak a rangos gazdák, de a kisparasztok is mind több téglát használtak föl véggel az utcára épült házaikhoz. A városi építési rendelet még a tanyákon is megkövetelte a téglából készített alapozást. A stukkó neobarokk díszek helyett – különösen a padlástér beépített végén – kiálló téglasorokból raktak ötletes, gyakran a városi tervrajzokon megadott egyen-, többnyire azonban a jó érzékű kőműves mester ízlését dicsérő egyedi díszítést.

A fő útvonalakat is téglával kezdték burkolni. A Kállay utcán csúszós sárga klinker-, máshol élére rakott, bélyeges téglák szolgálták a közlekedést.

Amikor még a kocsi zörgött

ásárhely az 1940-es évek végéig megőrizte régi, mezővárosi hangulatát. Különös, magam sem tudom megmagyarázni, miért születtem ilyennek, de nem a belváros vonzott tarka üzleteivel, a városházától a Tárkány-palotáig húzódó heti piacaival, hanem a külváros. Már kisgyermekkoromban elfogott a kíváncsiság, mi lehet az utca végén? Talán az Óperenciás-tenger, vagy a világ vége, ahol lábam lelógathatom a semmibe? Nem sokáig kellett a megoldásra várnom, mert a susáni Réz utcából, a dédanyai, családi házból, lovas kocsin vittek ki a kopáncsi tanyára. Újvároson keresztül baktatott velem a rázós parasztkocsi a lelei úton kifelé. Amikor a ló a város szélén fölkapaszkodott a körtöltésre és hirtelen kinyílt előttem a táj, olyan érzés fogott el, mintha egy hatalmas óceánjáró emeletéről a végtelen tengerbe zuhantam volna, és körülettem nem maradt más, csak a csobogó hullámok.

Ismeretlen, új világ küszöbére értem. Nem rajtam múlt, hogy ezt a határt átlépem-e, mert a lejtőn a kocsi nagy zörgéssel gurult lefelé, és a Fura nevű ló vidáman kocogott a rúd mellett, hiszen nem kellett a terhet húznia. Tizenkét kilométerre volt a tanyánk, túl a Vágott-halmon. Oda is meg vissza is, nem hallottunk mást, csak a kocsi zörgését. Egyetlen autó sem került el, senki sem kürtölt ránk, hogy félre az útból, paraszt! Nem nyeltük a benzingőzt, és nem jártunk az orvoshoz allergiát gyógyíttatni.

A Fura minden út menti kocsmánál bíztatás nélkül megállt. Az elsőnél kosarat bontottunk és kenyeret, szalonnát, hagymát falatoztuk. Amikor újra rákanyarodtunk a hepehupás köves útra, a kocsi ismét zörögni kezdett alattunk. Egyelőre a fejem ide-odajárt, nem tudtam volna betelni a tájjal, amely a gyakori kanyarok és fordulók után mindig, mást mutatott. A Hódtói-csatorna mellet letértünk a földes útra. Elmaradt az idegen kocsik zörgése, csak alattunk nyikorgott a kerék a jókora göröngyök között, pedig nem volt kenetlen.

Észre sem vettem, hogyan szenderültem álomba. Nem kellett táltosként bódító italt fogyasztanom, vagy fojtó füstöt beszippantanom; sem pergő dobok között ájulásig forognom. Minden hiányzott, ami mesterséges volt, csak a természet uralkodott rajtam. Álomkarjába vett és a tanyaudvarig ringatott. Álmodtam messzi virágos rétekről, ahol fehér libák gágogtak, és hosszú botra kötött tarka ronggyal terelgettem őket. Észre sem vettem, hogy az álom mikor vált valósággá, és az a kocsizörgés még ma is a fülemben szól. Zenévé változott. Ott muzsikál a fejemben, pedig kocsi, ló és a gazdája már régen oda...

Apám mindig a lexikonokból „mesélt”. Egy alkalommal a hazáról esett szó. Próbálta megmagyarázni, mit jelent ez a fogalom. Sorolta családunk tagjait, azután a könyvekből megmutatta Zrínyit, Rákóczit, Kossuthot. Kihajtotta a lapok közül a térképet és ujjával körbehúzta az ország határait. Nem értettem még, ezek hogyan alkotják együtt a hazát. Elgondolkodott és végül így szólt:

„Itt van a hazánk, mert amikor a nagyállomáson leszállok a vonatról, itthon még a kerék is másként zörög.”

A szabadságunk

A

szabadság ritka kék madár. Az ember magának teremti vagy veszi el. Ami az egyiknek szabadság, gyakran szabadosság vagy joggal biztosított uralkodás, a másiknak elnyomás. Vásárhelyen a szabadság mindig luxus volt, amelyet vagy mi vagy mások béklyóztak. Évszázadokon keresztül rebellis népként tartottak bennünket számon. Rendre dacoltunk, sőt szembeszálltunk elnyomóinkkal.

A török hódoltság alatt, a Toronyi zsinat után már saját református papunk volt, és a népesség zöme a kálvinista egyházat követte. A hű katolikus Habsburg család évszázadokon keresztül küzdött a rekatolizációnkért, hasztalan. A hódoltságot követően a Károlyi családban jó földesurakat kaptunk. Városunkat gyakran támogatták, de a feudális világban a pallós joggal rendelkező uraságnak több olyan kiváltsága volt, amely béklyózta a jobbágyok szabadságát. Még országon belül is csak utazási engedéllyel lehetett közlekedni, és a terjedő betyárkodás miatt nagyon megnézték, kinek adnak.

1753-ban Mezőtúron és Vásárhelyen szökkent szárba a Bujdosó–Pető–Törő féle Habsburg-ellenes, utókuruc zendülés, amelyet kegyetlenül vérbe fojtottak. Vidékünkön már a 18. század közepétől gyarapodik a munkakerülő szegénylegények, megugrott katonák és rabló betyárok száma, akik minden törvényt félrerúgva, a hatóságokkal és a lakossággal is szembefordultak.

Az 1848–1849-es szabadságharcban városunkból Lenkei délvidéki harcát segítő fiatalok hagyták el otthonukat. Kossuthot városi küldöttségünk látogatta meg Turinban, díszpolgárunknak választottuk, és halála után egymás után alakultak meg a 48-as ellenzéki körök. A Habsburg-ház mindezt többek között úgy torolta meg, hogy hőseink nyomorban tengődtek.

A nincstelen zsellérek, földmunkások már a feudalizmusban elkezdtek küzdeni a szabadságukért, amikor a szocializmus eszméjét még nem is ismerték. A vásárhelyi hirdetőkönyvek minden nagyobb mezőgazdasági munka idején tele voltak az uraság fölszólításával, hogy a kornak megfelelő bérért munkásokat keresnek, de alig jelentkeztek. Vásárhely a 19. század végén a szocialista tanok egyik bölcsője és „próbahelye” volt. A hatalom itt kísérletezett, meddig lehet a népet nyomorgatni, a zendülők pedig azzal, hogy mekkora a rend tűrőképessége. A véres összecsapás sem a várost, sem a nemzetet nem vitte előre.

Föllángolásainkat sorra elfojtották, mert alig volt még egy magyar város, ahol évszázadok alatt annyi gáncsolója élt minden igaz és haladó ügynek, mint Vásárhelyen. Az is igaz, hogy történelmünk során, az adott kor jelenségeire ritkán tudtunk megfelelő választ adni. Midőn szükség lett volna az erőnkre, vagy amikor ki kellett volna állunk, a leeresztett függöny rései mögül néztük, hogy mások éhen haltak vagy elvéreztek. Amikor viszont fölösleges volt az áldozatunk, egy szál karddal hadsereg ellen ugrottunk és értelmetlenül virtuskodtunk. Ha kellene, nem adunk, nem szeretünk, tőlünk a világ is elkárhozhat, máskor mártírként a szabadságunkról is lemondunk.

A hűség

inden valamire való helységnek vannak lokálpatriótái, akik szeretik földjüket. Születésüktől halálukig vagy bevándorlóként megérkezésüktől életük végéig ragaszkodnak hozzá. Sorsfordulókon, nehéz történelmi helyzeteken és a magánélet gondjain átvergődve sem hagyják el az otthonukat. Ha erőszakkal elszakítják tőle őket, lehetőségük szerint visszatérnek és hűek maradnak hozzá. Vásárhelyiségünk egyik meghatározó tulajdonsága ez a hűség, amely évszázadokra nyúlik vissza.

A szülőföldet itt hagyni a parasztembernek a legkeservesebb, mert munkájával a földből él, ezért jobban ragaszkodik birtokához, mint iparos a pótolható műhelyéhez vagy a szerszámaihoz. Ami viszont ezekkel szemben a gazdának nagy szerencséje, hogy a földet a hátán még egyetlen náció sem tudta elhordani alólunk, bár ezt a történelmünk során de sokan megtették volna. A 17. század végén, a Nagy Szaladáskor, amikor a török hódoltság alóli fölszabadító háborúk során Hód Mező Vásárhely mezővárost földúlták a Thökölyvel szövetséget kötött krimi tatárok, szántó-vető eleinknek életüket mentve menekülni kellett. Erre a sorsra jutott a Deák család is. Az egykori eseményeket a Szentes Városi Levéltárban egy vagyonpör örökítette meg emberöltővel később, amikor a nagycsalád egyik tagja visszaemlékezett arra, hogy a harci események elől bujdosva, menekülve hány helyre kellett szétszóródniuk kenyérkeresetük miatt. Amikor a 18. század elején visszatérhettek, a más településeken közben kialakult helyüket és javaikat otthagyva, elhozható ingóságukat kocsira rakták, és azonnal elindultak szülőföldjükre.

A 20. században mind a két világháború nagy pusztítást vitt végbe a vásárhelyi lakosság között. Akik nem estek a fegyveres erőszak áldozataivá, közülük is nagyon sokat hurcoltak el fogolytáborokba vagy elmenekültek. Ha térképet készítenénk az útvonalukról, nem lenne olyan lakott kontinens, ahová ne jutottak volna el. Egy első világháborús hadifogoly papucsos a japán császár udvarában élt jó darabig, de ott sem helyi, hanem vásárhelyi papucsokat készített. A mester munkáját szerették és megbecsülték. Élete végéig maradhatott volna, családot alapítva egy finoman ívelt, mandulaszemű lánnyal. Benne azonban titkos biológiai „műszer” működött, akár a költöző madarakban, akik ösztönüktől hajtva, egyszerre csak fölkerekednek és – ki tudja, milyen tájolást használva – elindulnak arra a helyre, ahol kikeltek, és nekik is fészket kell rakniuk. Amikor lehetőség nyílt rá, a mi papucsosunk fogta magát, és szívének parancsát követve elindult, hogy viszontagságos út után újra visszajusson hozzánk.

Hányan hajoltak le az állomáson várakozva a vonatokról – akár önszántukból emigráltak, akár katonaként vagy fogolyként vitték őket –, hogy a hazai földből fölmarkoljanak egy darabkát. Úgy keltek útra, hogy zsebkendőjükbe rejtve, a kabát bélésébe, a szívük fölé varrva a szülőföld velük maradt. A legtöbb kitelepült, vándor embernek az a kérése, hogy amikor más országban meghal, hozzák haza, és a vásárhelyi temetők egyikében, szülei, családja sírjában nyugodjon. Hamvai csak akkor találnak végső nyugodalmat, ha az ősi, szent földben pihenhetnek.

Az egykori vásárhelyi határ

török hódoltság után a város és határa teljesen üres volt. Visszaköltöző eleink előbb az Oldalkosár városrészben foglaltak helyet és innen terjeszkedtek. A középkori szállásrendszerünk teljesen elpusztult. Az emberek a táj adta lehetősséggel élve a 18. században is földművelésből éltek. Mindenki akkora területet foglalt magának, amekkorát meg tudott munkálni. A Puszta elkülönözésével megindult a művelési övezet kialakulása. A kezes állatokat a város körüli Nyomáson napi ki- és behajtással, a növendék és egyéb haszonállatokat ősztől tavaszig a Pusztán félrideg tartással őrizték.

A szántóföldi művelés helyén megindult a szállásépítés. Kialakult a kétlaki életmód: a munka- és a városi lakóhely közötti időszakos ingázás. A népesség szaporodásával, a termelés korszerűsödésével és a nagy távolságok miatt mind inkább gyarapodott a kint lakó családok száma. A 18. század végén már néprajzilag tanyáknak nevezhető épületcsoportokban folyt a gazdálkodás. A 19. század végén, a 20. század elején a lakosságnak több mint harmad része tanyáinkon élt. Kalászosokat, elsősorban kenyérgabonát, illetve kapás növényeket és takarmányt termeltek. Mártély határában a kender is jelentős volt. A 19. század elején jelentkező keleti marhavészt követően a lábasjószágok száma és értéke csökkent, de a baromfi számolatlanul élt.

Ha rátekintünk feudalizmus kori kézzel rajzolt és színezett térképeinkre, jól látszik, hogy a határ jelentős részét állandó és időszakos vizek tagolták. Népességünk megtanult együtt élni a rendszeres árvizekkel, belvizekkel, és hasznot hozó rétgazdálkodást folytatott. A Tisza jókora szabályozatlan ártere a Nagy Rét, amelybe beletartozott Kopáncs is. Ezt a határrészt nádló és kaszáló övezetnek használták. Sem itt, sem a Pusztán nem volt szabad maradandó épületeket létesíteni. A Rétbe csak nagy aszály idején, nyár végén engedtek be jószágot. Mindkét terület a betyárvilág búvóhelyévé vált; a szállás-, illetve tanyarendszer pedig a rablások, színtere volt. E bűncselekmények kárvallottai a szorgos parasztok, akiktől lehetett mit elvenni. A munka nélküli zsákmányszerzést évszázadokon keresztül több háború, forradalom és válsághelyzet során elszenvedte lakosságunk.

Az évmilliók során, a folyók, erek, tavak áradásai alkalmával homokkal föltöltött hátságokon megindult a szőlő- és gyümölcstermelés. Borkimérési joga csak a földesúrnak volt, csárdáit árendába adta, a szőlőhegyeken kiosztott kertek a lakosság körében mégis kedveltek voltak. Az 1845-ös nagy tiszai árvíz a tőkéket kipusztította és a szőlészet határunkban később sem tudott uralkodó termelési ággá válni.

A feudalizmusban a belterülethez közel „káposztáskerteket” jelöltek ki, amelyek a városi lakosság konyhakerti igényeit elégítette ki. Ezek területe a népesség növekedésével arányosan terjeszkedett. A Hód-tó lecsapolása után jöttek létre a „tói földek”, amelyek délről övezték a települést, és az új városrészek beépüléséig virágoztak.

Vásárhely határának a természetes fölszíni vizek szabályozásáig meghatározó része volt a Tisza nagy árterületén található, a folyóval rendszeresen vagy időszakosan közlekedő megannyi mellékág, ér és tó. Elődeink étlapján nemcsak a melegvérű állatok szerepeltek, de a napi táplálkozás része volt az elfogyasztott rák, hal és kagyló is. Nem véletlen, hogy a városháza alatti piac egy részét még gyerekkoromban is Hal térnek nevezték, és az olcsó szeméthalért sok szegény ember idejárt.

A víz igazán sohasem tűnt el határunkból. A kiszárított erek, tavak medre rendkívüli nedves időjárás hatására újra megtelt. Az 1950-es évek elejéig a várost még jelentős nádas övezte, különösen a kubikgödrök környékén. A Csúcs, Susán, Újváros, Tabán, Tarján egy részén, a lapos kertek végén ekkor még nádat lehetett szedni. Itt-ott, főleg a kőfal alatt, a Kertvároson túl és a körgáton kívül még ma is akad belőlük.

Belvízküzdelem a vásárhelyi határban

_V

ásárhely határa a Kárpát-medence legalacsonyabban fekvő része. Az óriási kiterjedésű tanyavilág legkeletibb része a Puszta. Ez a terület Krisztus születése körül még erdős, ligetes szavanna volt, amely a megtelepedő jazyg szarmaták és a népvándorlás során itt élt népek tájátalakító hatása következtében fokozatosan vált szikes, fekete homokos, gyönge minőségű, lefolyástalan, lúgos kémhatású, tavaktól szabdalt, fátlan állatlegelővé.

Tapasztalni kellett hogy tavasszal, amikor az erdélyi hegyekben megindult a hóolvadás, a többletvíz kelet felől alattomosan a Pusztára szivárgott. Lefolyástalanul elöntötte a szántókat és megmaradt gyepeket. Mivel az egykori erek útját elvágta a földművelés, a vadvíz mellékágakon nem tudott a Tiszába folyni. Itt pangott és arra várt, hogy a tavaszi nap erősödésével magától elpárologjon. A víz alatt addig sajnos kipusztult a vetés.

A gazdák úgy igyekeztek ez ellen védekezni, mielőtt a belvíz fölgyülemlése megindult, földjeiket táblákra osztották és keskeny, alacsony nyúlgát jellegű vagy a későbbi rizsföldeket szegélyező töltésekre hasonlító földhátakat hánytak területük határáig. Ezt a módszert nevezték rekeszelésnek. Elsősorban a tanyaépületeket védték vele és az alacsony fekvésű szántókat. A fölös víz így a legelőkön gyűlt össze. A vadvíz a rétnek nem okozott nagyobb kárt, ha április végéig letakarodott. Ezt elősegítendő, ásóval, lapáttal időszakos lefolyókat, csatornákat mélyítettek, és a közeli tavakba, útszéli kanálisokba igyekeztek levezetni.

A talajvíz a legtöbb kárt a régi vert- és vályogfalú épületekben okozta. Alattomosan támadt és fölszivárgott. A tanyák népe gyakran arra ébredt, hogy csillog a földes padló és csúszik a talpuk alatt. Nagyon sok tanya dőlt romba, vagy berogyott, átnedvesedett falait újra kellett építeni. Különösen emlékezetesek maradtak az 1939 őszétől 1943 tavaszáig terjedő, de zömében 1942–43-ban pusztító „vizes évek”. Ősszel hosszantartó, sok csapadékot hozó, áztató esők estek, amelyek télen a kiadós havazással folytatódtak. A tavasz hirtelen köszöntött be, amikor a hatalmas tömegű hó és jég szinte egyszerre olvadt el, megállva és szaporodva a még mindig fagyott, lefolyástalan földeken.

A parasztember évszázadok óta a határban kiemelkedő dombokra, hátságokra, tó- és folyópartok koronájára építette tanyáját. A telkek aprózódásával, a családok szaporodásával elfogytak a tanyaépítésre alkalmas magaslatok, és sokan az alacsony fekvésű szántóföldjük, legelőjük egyik részére voltak kénytelenek építkezni. Ezek szinte mind áldozatául estek a belvizeknek. A magaslatokra épült tanyákból az emberek ún. lápokon – ólajtókból, deszkából rögtönzött, petrencés rudakkal taszított – szükségtutajokon közlekedtek egymáshoz. Még a folyószabályozás előtti időből megmaradt csónakok is előkerültek. Ezekben az években a gazdák egy része szántóföldjén nem aratott, hanem halászott.

Már a 18. századi becsüjegyzőkönyvek tanúsítják, hogy a jobbágyok földjeik határát garádja kerítéssel és árkolással igyekeztek elkülöníteni, illetve védeni. Az árkolás egyszersmind a fakadó belvizek levezetésére is szolgált. Csakhogy ez a módszer például a vizes esztendőkben semmit sem ért. A vásárhelyi határ másik, a vadvizek pusztításának kitett része volt az egykori Nagy Rét, a Tisza lecsapolt, áradmányos, nádló- és kaszálóhelye, Kopáncs, ahol hajdan erek és tavak is szép számmal voltak. A Rét kiosztása, 1863 után az ide települt emberek az épületfalba cölöpszerkezetet építettek, amely tartotta a mester- és födémgerendákat. Ezekre helyezték az üres- vagy ollószáras fedélszéket, és rajta kialakították a tetőzetet. (A szegedi néprajzkutatók hasonló épületeket találtak Farkirét és Tápé környékén.) Amikor jött az árvíz, vagy feljött a talajvíz, a földből készült falak eláztak, kidőltek, de a ház tartószerkezete erősen állt. Az ingóságot fölmentették a padlásra. A víz visszavonulása után a falakat berakták a cölöpszerkezetbe, betapasztották, kimeszelték és kiszáradása után ismét használatba vették.

A 19. század végén a tanyai építkezésnél alkalmazni kezdték az égetett téglát. A 20. század elején a városépítési szabályrendeletekben előírták, hogy tanyát csak megfelelő téglaalapra szabad építeni. Vajhát határában az 1940-es évek elején egy gazda épületalapnak már betonkoszorút alkalmazott, amely nem vált be. A rárakott és átázott vályogfal vajként lecsúszott róla.

Az 1950-ben végrehajtott területrendezés

A

török hódoltság után Hódmezővásárhely akkora elnéptelenedett határral bírt, hogy a gazdák által kiadott lábas jószágot Gyuláig terelhették legeltetni. A 18. és 19. század során a különböző jogcímeken történt, de többnyire jogtalan határfoglalás következtében, a város körüli tér egyre szűkült. Még így is a Trianon előtti Magyarország egyik legnagyobb területű mezővárosa maradt. A feudalizmusban a valódi érvágás kétségtelenül az 1744-ben Zombáról a Pusztára települt szabadmenetelű jobbágyok helyfoglalása volt, akik megalapították a legújabb kori Orosházát; de a Károlyiak is rendre szűkítették a mezőváros külterületét.

Mindezt betetőzte az 1950-ben értelmetlenül végrehajtott „területrendezés”, amelynek során önálló községek, járásokhoz, városokhoz csatolt területek jöttek létre. Legjobban a Pusztát osztották meg, amely egykor mintegy 40 ezer kat. holdnyi terület volt. Ebben az időben zajlott az első szövetkezeti mozgalom, amikor többnyire kényszerrel igyekeztek szocialista agrárközösségeket létrehozni, és lehetőleg a világból is kiüldözni a középparaszti gazdaréteget, akiket kulákká minősítettek.

Az egyik gazdacsaládban három kisebb-nagyobb tanyában látótávolságban éltek és termeltek az apa, nős fia és a násza. Az öreggazda neve napjára összejöttek. Amikor a borozgatás hatására emelkedni kezdett a hangulat, a házigazda így emlékezett:

– Ëngöm ëgy éjszaka Vásárhelyre vittek be az ÁVÓ-ra möggyőzni, hogy neköm a löhető legjobb, ha a fődem fölajánlom. Hát të merre vótál fiam?

A dűlőút másik felén gazdálkodó középkorú férfi nagyot nyelt a rossz emlék hatására, majd kifakadt:

– Elmúlhatott éjfél. A legjobbat aludtam, amikor mögállt a fekete autó az ugató, ugráló kutyák előtt az udvarban. Bekiáltott az ëgyik géppisztolyos, hogy »– Gyere ki, te népnyúzó kulák, különben a saját gërëndádon fogsz lógni!« Engedtem oszt a szíves invitálásnak és betuszkoltak a kocsiba. Mög së álltak velem a kutasi rendőrőrsig. Nem kérdöztek azok ott sömmit, csak ütöttek, ahun értek. Röggel továbbvittek Szentösre, a városi bíróság fogdájába. Onnan csak akkor gyühettem ki, amikor a belépési nyilatkozatot aláírtam.

A nász az asztal másik végén emelgette a poharat. Napégette, kérges arca olyan fekete volt, akár a sertésé pörzsölés után. Amikor borotválkozott, a barázdákon úgy ugrált a kés, mint amikor a disznó bőrét fehérre kaparják. Lassan szólalt meg:

– Az úgy vót, hogy ëngöm délelőtt leptek mög az agitátorok. Vótak vagy nyócan. Isonzónál nem kelepöltek annyira a digók géppuskái, mint ezöknek a nyelve. Rosszabb élmény vót, mint tűzharcban elül mönni. Ëgy fërtály óra múlva mondtam is nekik, hogy »– Hun az a nyilatkozat, rögvest aláírom.« »– Hohó! – ordította az ëgyik. – Nem úgy van az, tata! Maga most mán Kardoskúthon tartozik. Fogja be a gebét, oszt mönnyön be az orosëgyházi járási tanácsra. Ott mán várják a bizottság előtt, ahun bizonyíthatja, hogy önként és dalolva lépött be a szövetközetbe.«

Így került az egy határbeli család három közigazgatási területhez. Amikor ügyes-bajos dolgaikat kellett intézni, járták a különböző égtájak hivatalait. Legközelebb volt Orosháza, azután Vásárhely következett, de akit balsorsa, mint kutasi lakost Szentesre, a járási hivatalba vitt, az az egész napot rászánhatta, mert nem volt közvetlen vonat vagy autóbusz-járat. Átszállással, hosszú várakozással jutott a tetthelyre. Itt megtudhatta, hogy újabb adóhátraléka van, és ha rögtön nem fizet, a végrehajtó hamarabb kint lesz a tanyáján, mint ahogy hazaér.

A földünk

ilyen a vásárhelyi föld? Attól függ, ki szemléli. Ha értékét aranykoronával mérjük, elmondhatjuk, ilyen is, meg olyan is. Gregus Máté hajdani pusztai birtokán a 0,6 5 aranykoronás fekete sívó homokról azt írta életrajzában, hogy „csak királydinnye termett rajta”. Szorgalmával és hozzáértésével mégis olyan negyven holdas kertgazdaságot alakított ki belőle, ahová a két világháború között tanulni még a szegedi mezőgazdasági iskolából is elhozták a diákokat. Határunkban több helyen akadt homokos, szikes, vizenyős rét, amelynek értéke legföljebb 6-10 aranykoronát ért, máshol olyan zsíros televény, amely a 40-et is meghaladta. Az egyiken még a birka is tengődve bégetett, a másikon csak a magot kellett a barázdába vetni, hogy bőséges legyen az aratás.

Tapasztalatom az, hogy a föld legjobban ott táplált, ahol a termésért becsületesen meg kellett dolgozni, de nem kellett vért izzadni, vagy lábat lógatni. Az a föld éltette legjobban a családot, amely a kellő emberi munkát és verítéket igényelte. Ott sem a szegénységtől, sem a gazdagságtól nem torzult el a test és a lélek. Nálunk mindig ebből a talajból volt a legtöbb.

Ez a vásárhelyi humusz számunkra a nagy kezdőbetűvel írt Anyaföld, ezért szülőföldünk, amelyből vétettünk; tápláló forrásunk, amely éltet és magába fogad, ha örökre távozunk. Haló porunkat mélybe áshatjuk, a szél szárnyára bízhatjuk vagy rózsakertben szétszórhatjuk, végső soron Földanyánknak adjuk vissza. Ezért a földért érdemes volt csillagporunkból eszmélni, hogy értelemmel fogjuk föl ezt a csodálatos ajándékot, amelyet az élettel együtt kaptunk. Számunkra mindig az otthont, a családot és a hazát jelenti.

Ezért a földért kaptak kaszára elődeink, ha valaki megirigyelte és bitorolta. Őseink a vérüket áldozták érte a tatár, a török, az osztrák elleni hadjáratokban. A két világháborúban Vásárhely közel hatezer életet vesztett csak azért, hogy ezt a földet védje; hogy maradjon rajta család, amely a vér- az anyagi és erkölcsi veszteségeket pótolja.

Hányszor ért utol a vihar a határban, amikor már sem dűlőút, sem partos oldal nem volt az egybeszántott rónák között. Beragadt kerékpáromat kilométereken át a vállamon cipeltem ki a kövesútra, és a fejem búbjáig besározódtam. Mégsem éreztem magam koszosnak. Mások már a tetteiktől és a szavaiktól is bemocskolódnak, mert a sárdobálók elsősorban magukat keverik be lemoshatatlanul.

A föld öléből kivájt vásárhelyi agyagból híres kerámia készül. Az edényt mindig különös tisztelettel veszem a kezembe, mert akkor is emberszabású, ha nem minket ábrázol. Omar Chajjam, a középkori nagy perzsa költő írta egyik négysorosában, hogy az edények falából királyok szeme tekint vissza. Nálunk paraszt- és iparos őseink porából „embörzsírral”, vagyis verítékes munkával gyúrják, ahogy Kiss Lajos néprajztudósunk fogalmazta.

Öregségemre kicsi kertet kaptam a gondviseléstől. Simogatom, babusgatom, ahogy hajdan gyermekeimet. Amit e földbe ültetek, már az unokáimnak neveli.

Az ivóvizünk

19. sz. végéig Vásárhely az egészségtelen, fertőzött ivóvizek városának tekinthető. Gyakori volt a bélfertőzés, pusztított a kólika, a kolera és a vérhas. Nem csoda. A város és határa a Kárpát-medence legmélyebb részén terül el. A fölszín tele volt posvánnyal, lefolyástalan, mocsaras területekkel. Csatornázása egészen az 1990-es évek második feléig igen gyönge volt. Saját szennyvizünkön „úsztunk”, amely egyaránt megfertőzte a talajt és az ivóvízkészletet.

Kezdetben sírkutakat ástak. Nevüket onnan nyerték, hogy sírforma szögletes, ásott üreg volt, amelynek egyik keskeny végébe lépcsőket vágtak, és ezeken mentek le favödörrel vizet merni. A kerek, ritkábban szögletes alaprajzú, téglákkal bélelt ásott kút már kultúráltabb, hiszen belőle gémszerkezettel, vagy ritkábban kerekes tengelyre csavarodó lánc végére akasztott vödörrel emelték ki a vizet, és az igényesebbek deszkafedőt raktak rá.

Különös jelenségre figyeltem föl a tanyák és külvárosi ásott kutak esetében. Amikor eltört egy üveg- vagy cserépedény, darabjait gyakran a kútba vetették, hogy a mezítláb járók bele ne lépjenek. Hasonló megfontolással, az útba lévő más, már használhatatlan tárgyak, rozsdás vasdarabok is kerültek bele. Levéltári bűnperek bizonysága szerint, a város közterein álló ásott kutakban gyakran találtak belévetett dögöt és nyakára kötött téglával bedobott újszülött hulláját. Az emberek néha elkeseredésükben is kútba ölték magukat. Kihalászták az olykor már oszlásnak indult tetemeket, és a vizét különösebb fertőtlenítés nélkül tovább használták. Ittak tavakból, erekből, minden természetes fölszíni víznyerőből, amely szemmel tisztának látszott. Az 1960-as években az élő Tiszából főzéshez bográcsba még magam is vizet merítettem, olyan tiszta volt, a halászok pedig azon mód, nyersen fogyasztották.

Nagyot fordult a helyzet, amikor Nagy András János a saját költségén megfúratta a város első, az ország második artézi kútját. A bő hozamú, tiszta, egészséges víz vörösfenyőből készült facsövön, mélyről tört föl és vaskifolyón jutott a szabadba. Messzi városrészekből, de még Mindszentről is lajttal hordták, a közelebbi lakók pedig kantákban, korsókban cipelték haza. Külön szakmává vált a vízhordás és vízkereskedés. A lajtos kocsi, akár napjainkban a fagylaltos targonca vagy autó, járta az utcákat, és kiabáltak: „– ivóvizet tessék!”

Ez az üzletág igen gyorsan megszűnt. Szaporodni kezdtek az artézi kutak. Kezdetben a város terein épültek. Takaros beton-, illetve téglából készült medencék közepére rakott díszes oszlopokban vezették föl a több ágon folyó csöveket. A módos gazdák a tanyáikon is kutat fúrattak és a csurgalék vizet az egykori vályogos gödörbe vezették, amelybe néha még halat is telepítettek.

A kutak kezdetben bő hozamú vízzel rendelkeztek. A város az utcákon kezdte elvezetni és részben közkifolyókat létesített, részben a házakba kötötték be. Utóbbiak sokáig csak az udvaron lévő kifolyók voltak: felül nyári, alul téli csappal ellátva. A második világháborút követően a vezetékekkel rendre áttörték a falakat, és a víz fali csapból folyt. A világ nagyot változott. Környékünkön megjelentek az olajkutak, lebontották a tanyákat, megszűnt a vizet megtartó mikroklíma, de változott, melegedet az éghajlatunk is, és ezek összhatásaképpen elfogyott a felszíni víz. Sok tanyát, különösen a vásárhelyi Pusztán azért hagytak el, mert a kútban a jószágnak sem maradt elegendő ivóvíz.

Mezőgazdasági szövetkezeteink

z 1945 után, társadalmi nyomásra kialakult termelő szövetkezeti csoportok, mint a közös szocialista agrártermelés első úttörői, keserves létküzdelmet vívtak. A kulákká minősített szorgos gazdáktól valamilyen indokkal elvették a földjüket, tanyájukat és ingóságukat. Az induláshoz ezek adták az alapot, mert a legtöbb téeszalapító szegény ember volt, aki a közösbe alig vitt magával használható eszközöket, állatokat és földet.

Egykorú visszaemlékezések szerint, a jószág számára nem volt tartalék takarmány és alomhoz való szalma. A trágya gyakran úgy fölszaporodott az istállóban, hogy a lovak, tehenek beverték a fejüket a födémbe; a szerfás és betonaljzatú állattartó telepeken pedig kifáztak. Gépekkel még nem rendelkeztek. A legtöbb paraszti munkát hagyományos módszerekkel, kézzel végezték. Az is komoly gondot okozott, hogy a legtöbb tag: a korábbi béres, cseléd önálló gazdálkodáshoz nem szokott, és különösen nagy föladatot jelentett nekik több száz, később több ezer holdon korszerűsödő, nagyüzemi termelést folytatni.

Kezdetben a szövetkezeteket a beadási kötelezettség éppen úgy sújtotta, mint az egyéni termelőket. Gyönge termés esetén a beszolgáltatás után alig maradt nekik valami. Az emberek legtöbbször pénzt nem is kaptak, csak természetbeli juttatásból tengődtek, akár valami ősközösség vagy kommuna tagjai. Öröm volt, ha a leadott termény után a földolgozó ipartól cukrot vagy rumot kaptak, de egyik sem az a kimondott napi élelmiszer, amellyel otthon a család éhségét csillapítani lehetett volna. Ezért nagyon sokan a szövetkezeti munka mellett eljártak kubikra vagy segédmunkásként építkezésekhez. Amit lehetett, munkahelyükről eltulajdonítottak, hogy a létminimumot biztosítani tudják. A vezetők szemet hunytak, mert a közös vagyonhoz részint maguk is hozzányúltak, részben pedig tűrniük kellett a szabad lopást, hogy az emberek egyik éves elszámolástól a másikig kitartsanak. 1956-ban több szövetkezet egyébként is a teljes csőd szélén, bankadósságokkal küszködve, a forradalom hatására föloszlott.

Amikor 1960-tól az embereket szövetkezetbe terelték, már nem tettek jelentős különbséget az egykori kulák és a cseléd között. Az eszme számított, hogy aki parasztként kíván élni, szocialista üzemekbe tömörülve dolgozzon. Vásárhely határában is kiírták az utak mentén, hogy „Termelőszövetkezeti város”. A sok régi gazda szakértelme, földje, jószágállománya lendületet adott a szövetkezeti életnek. A nyomorgás lassan oldódott, gyűltek az új gépek, a beadási kötelezettség végleg megszűnt, mindenki igyekezett maga ügyeskedni.

Amit csak kevesen ismertek föl, ezért nehezen boldogultak, hogy a megtermelt árut ne alapanyagként forgalmazzák, hanem legalább félkész termékként dolgozzák föl. Kevés és gyöngén működő szövetkezeti földolgozó üzemág létesült. Ahol ez valamilyen szinten megvalósult, és a szövetkezet vezetői már nem tanulatlan, hanem hozzáértő, fejlett technológiát gyakorló, rátermett gazdálkodók voltak, a téesz fejlődni kezdett és az emberek megélhetése javult.

Amikor az öreggazdák nyugdíjba vonultak és elhaltak, a gépesítés, illetve a korszerű gazdálkodás hatására a kialakult új agrármunkás-rétegnek a téesz már jó vagy átlagos megélhetést biztosított volna, a rendszerváltás során az állami támogatás csökkent, megszűnt. Az élelmes vezetők sok esetben a legjobb földeket maguknak váltották ki, olcsón megvették a gépeket, a jószágot, és magángazdálkodásba kezdtek.

A szövetkezetben a legszegényebbek maradtak és csődbe jutottak. Több szövetkezet teljesen megszűnt vagy átalakult betéti-, illetve részvénytársasággá. Emberek ezrei kerültek az utcára, növelve a munkanélküliek táborát, vagy ingázásra kényszerültek távoli községbe, városba. Az „egy falu egy szövetkezet” régi elv visszaütött, amikor a falu, tanyaközpont egyetlen munkahelyét képező szövetkezet csődbe jutott, és dolgozói kereset nélkül maradtak. A fönnmaradt, de átalakult volt szövetkezeteink kiszolgáltatottak. További sorsuk ma is az állami támogatástól és a mindenkori kormány segítőkészségétől függ. Szomorú, hogy korunk magyar politikája nem az embert, hanem az elvet támogatja.

Diákmunkán a mezőgazdaságban

ásárhelyi tanuló éveim zömében az 1950-es évtizedre estek, amely időszak a magyar történelembe nem vonult be arany betűkkel írva. Az egész osztály, az egész iskola úttörő volt. Egy pajtásnak viszont nemcsak a tanulásban kellett jeleskedni, hanem ki kellet a részét a szocialista haza építéséből is venni. Amíg az iparilag fejlett, boldogabb országokban a tanulók alig várták, hogy vége legyen az iskolaévnek és a szülőkkel kirándulni, üdülni mehessenek; önfeledten játszadozni, vidáman eltölteni a nyarat, mi azzal voltunk elfoglalva, hogy hová menjünk legalább egy hónapot dolgozni. Ősszel be kellet számolni az őrsben, irodalom órán lelkesült szellemű dolgozatot írni róla, és a család sem bánta, ha valami kis pénzt keresünk, segítve eltartásunkat.

Vásárhelyen akkoriban tömegesen csak a mezőgazdaság foglalkoztatta a diákokat. Ha a munka nem vált be, ugrálni nem nagyon lehetett, mert sehol sem volt korlátlan fölvétel. Aki beválasztott, az nyöghetett hetekig, vagy beteget jelentve otthon maradt, de akkor az utcára sem volt ildomos kilépni. Apám akkor már egy ideje a fodrász szövetkezetben dolgozott. Szakértelem híján oda nem mehettem. Iparos szüleim sohasem parasztizáltak, így ebbe a nehéz munkába nem nőttem bele. Bár nem voltam gyönge fájú, számomra a természet olykor kíméletlen viszontagságai, a nem egyszer durva modor és bánásmód mindig nehezebb körülményeket jelentettek, mint a legtöbb sorstársamnak.

Próbálkoztam a kalászgyűjtéssel, az arató-, és cséplőmunkásoknak a vízhordással. A vékonytalpú dorkót csakhamar átbökte a tűhegyes, kemény tarló és talpam kisebesedett. Két nap sem kellett hozzá, hogy elgennyedt; jó, hogy tetanuszt nem kaptam a trágyás föld porától, amely a szivárgó sebet belepte. A kalászok toklásza tollforgatáshoz szokott tenyerem kezdte ki, de átdöfte rajtam a rongyos inget és a klott gatyát is. Délután már az egész testem viszketett és égett, alig vártam, hogy hazafelé a pocsolyás kanális vizében enyhülést keresve megfürödjek. A vizet kantába hordtam a munkásoknak. Csakhogy a munka mind messzebb került a szövetkezet központjától, ahol az artézi kút volt, és egyre távolabb kellett cipekednem. Délig még csak bírtuk is, de ebéd után már úgy éreztük, mintha mázsányi súlyt cipelnénk.

Ekkor telepítették a Szigetben, Vajháton és Paléban a rizst. A következő évben az atkai út mellett gyomláltam. Máig sem nagyon tudom, hogy melyik a rizs, annyi volt a muhar. Ahogy megmarkoltuk és rángattuk kifelé, borotvapenge élességű levelei bevagdosták a kezünk. Lábunk kifőtt a pocsolyába, időnként pedig a partra ülve téptük róla a piócát. Ráadásul másfél heti hideg, esős időt kaptunk, amikor a napot is alig láttuk. A víz, amelyben kötésig álltunk, gyorsan lehűlt és reszkető lábbal, lilává vált szájjal dideregtünk. A gátőr kiabált ránk, hogy álljunk ki a táblából fölmelegedni, de ez a hideg szélben, csepergő esőben nem nagy sikerrel járt. Normára dolgoztunk. Mindennap kimérték a ránk eső táblarészt és ezt illett teljesíteni. Délben meleg ételt kaptunk. Amikor az elszámolás következett, akkor lepődtünk meg, mert a hideg időben annyit sem tudtunk teljesíteni, hogy a kosztunkat kifutotta volna. Úgy gondolom, mégsem rajtunk múlott, hogy ez a társadalom nem épült föl soha.

Munkásnapok a földeken

^Gy

erekkoromban több nyáron átéltem, milyen a paraszti munka, ha az ember nem magának, hanem másoknak dolgozik, kiszolgáltatottan. Régen ezt úgy hívták, hogy cselédsorban, az 1950 évektől kezdve kommunista műszaknak. Korábban a cseléd, ha rossz volt a gazdája, vagy utálta a munkát, gyakran morogva dolgozott, de szerényen megélt belőle. Öregségére a város szélén még kis házat is vásárolt magának, amelyet haláláig tatarozott. Utóbb „dalolva” végeztük a robotot, és „önként” jelentkeztünk munkára, mert aki kimaradt belőle, hacsak a halálos ágyán a bele ki nem csüngött, árulónak számított. Jutalmul azután albérleti szobákban tengődve, néhány gyerek fölnevelése után valamelyik bérház sokadik emeletén néhány négyzetméteres lakást kaptunk, és szívünket elöntötte a „szocialista öntudattól áradó boldogság”.

Míg iskolás voltam, fanyar képpel, de a tanulás elől lógva jártunk a határban az állandóan alakuló: összevonás, szétválás, átszervezés alatt álló szövetkezetekbe őszi munkára. Hajnalban gyülekeztünk az iskola előtt. Traktor jött értünk egy-két vontató pótkocsival maga mögött. Fölzsúfolódtunk és dülöngélve megindultunk a határba. Megszabadultunk néhány feleléstől, dolgozatírástól és fegyelmezéstől. Amikor leszálltunk, beosztottak bennünket a sorokba. Szedtünk szőlőt, paprikát és burgonyát. Törtünk kukoricát, vertünk csutkatövet. Előbb derekunkra kötött fehér zacskókba, utóbb jókora kenderzsákokba gyűjtöttük az újvárosi egrenáló számára a gyapotot. A száraz, kemény és szúrós terméshéjtól hamarosan kisebesedett az ujjunk.

Az első néhány sorig még valahogy tartottuk magunkat. Az elmaradozók hátulról dobálni kezdtek. Megcélozták a hátunkat és csattant a kukoricacső vagy a göröngy. Kitört a háború. Kezdetben a tanárok megszeppenve próbáltak rendet teremteni, de az ifjúság mozgásigénye mind inkább elhatalmasodott, és nem volt pedagógus, aki az átláthatatlan gaztengerben igazságot tehetett volna. Állíthatom, több kárt tettünk, mint amennyi haszna volt ennek a munkának. Délután visszafelé menet kipirult arccal énekeltük az úttörő titkár által elkezdett, ügyeletes mozgalmi dalt: Sződd a selymet elvtárs... Karácsony előtt megérkezett az iskolához a pénz, amelyet szétosztottak a dolgozó tanulók között. Pontosabban a forintokat átváltották takarékbélyegbe, amelyet csak év végén lehetett kivenni és kifizetni vele a tagdíjakat.

Amikor dolgozni kezdtem, már családom volt, és egyre bosszúsabban vettem részt a közös munkákban. Közben a táj alaposan megváltozott. Az életképtelen szövetkezetek összeolvadtak, a tanyákat lebontották. A mezsgyéket, göbölyhajtó utakat, dűlőket és az egykori táblákat összeszántották. Végeláthatatlan sorokba állítottak bennünket. Már ez is jelezte a kézzel végzett munka kilátástalanságát. A legrosszabb a barázdába kifordított és a sárba ragadt cukorrépa összeszedése volt. Az ember húzta maga után a kast, és ahogy telt, egyre nehezült, lassult a gyűjtése. Ha csomóba összehánytuk, szüntelenül vissza kellett érte menni, belerakni, kivinni az út mellé, ahová a teherautó be tudott állni, és többet gyalogoltunk, mint dolgoztunk. A művelet addig haladt valahogy, amíg fagyni nem kezdett. A sár megkeményedett és a répa a jég fogságába került. Elgémberedett ujjakkal, puszta kézzel próbáltuk kirángatni. Jelképévé vált akkori sorsunknak.

A kiskertek

ásárhely történelmében a kiskertek művelése messze nyúlik vissza. A zabolázatlan Tisza kiöntései, a mellékágak, erek úgynevezett lencsékbe rakták le a homokot, és kiemelkedő dombokat, elnyúló löszhátakat hoztak létre. A feudalizmusban ezeket az uraság foglalta el, és a város jobbágyai között az intézők osztották ki művelésre. Elsősorban szőlőt termeltek. A gazdákat szigorú borbeadásra kötelezték. A „högy levét” is az uraság forgalmazta az árendába adott kocsmákban.

A lakosság szaporodásával, a beltelkek aprózódásával, a városhoz közeli területeken veteményes kerteket kellett biztosítani. Leghíresebb volt a Káposztás-kert, amely Újvároson, a későbbi Tóth-malom környékén terült el. Mellette volt a Káposztás temető. A múlt században itt temették el Beretvás kapitányt is, akit állítólag Rózsa Sándor lőtt meg. Amikor a temetőt fölszámolták, sírkövét áthozták az azóta szintén bezárt Arany temető bejáratához. Talán még most is ott látható jobbra, az első kripta tövében.

Amikor a Hód-tavát lecsapolták, a semlyékes, pihent földet kiosztották kerteknek. Ezek voltak a tói kertök. Még az 1960-as évek elején tavaszonként szépen virágzott a sok gyümölcsfa azon a részen, ahol most a kőfal alatt a Kertváros és a Hódtói városrész épült ki. Híres volt a peperei, máma-zugi, aranyági, sarkaji kertészkedés. A kisebb-nagyobb telkeken sok családnak állt kalyibája. Ezek elsősorban szerszámos kamrák voltak, de a nagyon szegények a viskóikban egész évben kint laktak. Tavasztól őszig mindent megtermeltek, ami a család háztartásához szükséges volt, olykor még piacra is jutott. Ezek a kertek voltak a város éléstárai.

A kiskertek elengedhetetlen őrzője a csősz volt, aki ostorral, sós puskával, kereplővel fölszerelve védte a termést. A tanács engedélyével egy-egy dűlő, kertközösség fogadta, és őrzetőjében szorgalmasan végezte kerüléseit. Amikor a termés ért, a betakarítás következett, még éjszaka is fölügyelt. Az élelmes tolvajok és a gyerekek gyakran túljártak az eszén. Kifürkészték, merre jár, és a kertek másik szélét dézsmálták. A mezei lopást szigorúan büntették, és kevesebb volt az erre szakosodott tolvaj, mint manapság.

A második világháború után a kiskertek szerepe erősen megváltozott. Mivel a tanyák elfogytak, nagyon sok ember költözött városi bérházakba, ahol kevesebb volt számára a szabadság és a levegő, mint amit korábban megszokott. A településhez közel és távolabb új kerteket osztottak nekik. A termelés itt is fontos célt szolgált, hiszen a lakossági ellátáshoz járult hozzá, de volt egy addig ismeretlen, új föladata is. A gyakran három műszakban dolgozók, vagy feszített, idegőrlő munkát végzők, hét végén kikapcsolódhattak. Az embernek olykor jogos igénye elbújni a civilizáció elől. Az itteni munka más izomcsoportokat mozgatott, mint amelyeket egész héten igénybe vett, így a test is fölélénkült. Ha a szomszéd telken nem ordíttatták egész nap a rádiót, még nyugalmat is leltek. A szerszámos kamrák csakhamar nyári konyhává, vagy lakható épületté bővültek, amelyben gyakran egész nyáron kint lehetett tartózkodni. A föld és a természet szeretete ma is nagyon sok embert vonz a kiskertekbe. Egy részüket ma már állandó lakóépületek kapcsolják a városhoz.

Kishomok

ózsef nagybátyám szorgalmas szobafestő volt. Felesége gyümölcsös kertet örökölt Kishomokon, amely karnyújtásnyira terült el a várostól, de még nem épült vele össze. A telek elején kis házacska állt, benne szerszámokat, kasokat, dolgozó ruhát, permetező szert és kevés élelmet tartottak. A legtöbb vásárhelyi iparos és kereskedő igyekezett magának egy darabka szántót vagy gyümölcsöst venni, ahol kiélhette parasztőseinek földszeretetét. Nem kellett boltból, piacról venni a legszükségesebb zöldséget, gyümölcsöt és virágot. Jó termés esetén egész évre ellátta a családot.

Még kisgyermek voltam, amikor nagybátyámék egy alkalommal kivittek magukkal a kishomoki kertjükbe. Az egyre forgalmasabb szegedi úton libasorban mentünk egymás után. Elől haladt a nagybátyám, maga mellett tolva a kerékpárját, a ráaggatott kosarakkal. Aztán következtünk mi gyerekek, Marika, a lányuk és én, majd a sort a feleség és édesanya, Terike néni zárta.

A Völgy utcától a kertig hosszú volt a távolság gyalog, és mi gyerekek nagyon elfáradtunk. Marika, aki négy évvel fiatalabb nálam, már fele úton fölült a biciklivázra, de nekem nem maradt hely. Amikor kiértünk, az első dolgom az volt, hogy vizet igyak, mert a kutyagolástól alaposan megszomjaztam, és a kis házikó előtt hamarosan elszunnyadtam.

Arra ébredtem, hogy Terike néném egy darab lekváros kenyérrel kínál, amely rögtön kiverte szememből az álmot. Szaladgálni ugyan nem volt kedvem, és akkor meg is fogadtam, hogy nekem sohasem lesz kertem, ha ennyit kell érte szenvedni, de kezdtem szétnézni. Szépen ápolt alma- és körtefák között egyenes sorokban húzódott a kelő félben lévő vetemény, amelyet a két jóságos ember szorgosan gondozott. Most is éppen kapáltak, vagy kézzel húzkodták ki a gazt.

Eszembe jutott apám óhaja, aki rám parancsolt, hogy ha kiérünk, kérjem meg a nagybátyámat, mutassa meg azt a fát, amelyiken a kolbász terem, és hozzak róla néhány szálat, mert többet ér, mint az összes zöldség, amely csak kecskének való. Jóska bátyám elértette a huncutságot, és magyarázta, hogy menjek a kert végébe, ahol az ágakról disznók lógnak, mert belőlük lesz a kolbász.

Szöget ütött a fejembe, hogy miféle különös fa lehet az, amelyen disznó terem, de neki láttam keresni. Gondolatban azóta is kutatom, de csak nem találom. Helyette viszont láttam a tavaszi verőfényben fehér és rózsaszín virággömbbe borult lombkoronát, szorgosan gyűjtögető méhektől körüldongva. Elfelejtettem, hogy mit is keresek, csak ezt a szín- és illattengert követtem. A kert végén sárgarigó fütyült, amott fekete bóbitás cinkék ugráltak, és csőrükkel szorgosan kotorásztak az ágak hegyén tavaly ősszel ottmaradt, összeszáradt gyümölcsökben fészkelő molylepke vagy kukac után. Néhány év múlva még egyszer jártam itt, amikor gyümölcsöt szedtünk és boldogan vittem haza egy garaboly ajándékba kapott almát.

Kishomokra azóta is járok. Megszokásból megyek, és a gyermekkori virágos kertet keresem. Benne egy életfát kutatok, amelyen kolbász terem. Végig karikázok a Nyíkos dűlőn, át a vasúton, ki Vajhátig, de az elveszett Édent már sehol sem lelem.

Kenyérváró dombjaink

régi, főleg kézzel rajzolt határtérképeken ábrázolt halmok megnevezésére gyakran találhatjuk ezt a kifejezést, hogy „Kenyérváró domb”. Örömmel fedeztem föl, hogy Gajdán dédapám hajdani, a kopáncsi VIII. dűlőben álló tanyája is a Gyúló-ér partján egy kenyérváró halmon épült. Mit jelentett ez egykor?

A Pusztán, és később a Rétben, amikor a kiosztás után tanyásodni kezdett a két határrész, még csordaszám legelésztek állatok. Szent György napján kiverték őket, és Szent Mihály napján tértek vissza téli szálláshelyükre. A gazdák megegyeztek a pásztorokkal a fizetségről, amely nemcsak a végelszámoláskor volt esedékes, hanem legalább hetente egyszer természetbeli juttatásként élelmiszert is kellett nekik kivinni a deszkából készült, keréken mozgatható talyigához vagy fölszedhető kunyhóhoz, ahol a szállásuk volt. Mindkettőt őrizték, mert ezekben volt minden eszközük és ruhájuk, ami a rideg élethez kellett.

A só, kenyér, szalonna és a tarhonya a legfontosabb táplálékok közé tartozott, amelyeket mindig adni kellett. Ahol nem fösvénykedett a gazda, darab sajt, vagy füstölt oldalas is került a kosárba, a száraz bab és lófogú borsó mellé. A pásztoroknak, később a határban dolgozó parasztoknak, nemcsak a gazdák vittek élelmet, mert, ha az alku úgy szólt, hogy elszámoláskor egybe fizetnek, évközben a családjuk gondoskodott róluk. Amikor a városhoz közel legeltettek vagy dolgoztak, a feleség naponta karjára öltötte a garabolyt, és délre kivitte urának a főtt ételt.

Az egykori vásárhelyi nagy határban a pásztor nem a botjára támaszkodott, és hátát a fűzfához vetve farigcsált egész nap. A nyájjal jókora utat volt szükséges megtenni, hogy mindig friss legelőt találjon. Közben gondozni, elletni, fejni, nyírni, körmölni, gyógyítani, füröszteni, terelni kellett. A földműves sem szaladt haza minden este, hogy felesége ágyába bújjon, mert munkaidőben közel volt a hajnal, és hűvösben, harmattal jobban ment a munka. Bármit is végzett, vagy ha semmit sem tett volna, a jó levegőn akkor is megéhezett.

A parasztvilág nem ismerte az uzsonnázást, az a nadrágos városi urak, a polgárok szokása volt. Früstökre, ebédre és vacsorára ültek le pihenni. Közben napszám mozogtak, gyakran nehéz fizikai munkát végeztek. Különösen a fiataloknak már 11 óra tájban korogni kezdett a gyomruk, és ha időben nem érkezett meg az ebéd, amikor meghallották a városból a déli harangzúgást, összefutott a nyáluk. Ilyenkor fölballagtak a legközelebbi dombra. Szemük elé tenyerükből ernyőt formáltak, hogy a verőfényben messzire ellássanak a síkon. Figyelni kezdték, poroszkál-e már kifelé a kocsi az úton, vagy gyalogol-e az asszony? Ha nem tudtak jó hírrel szolgálni a többieknek, botra támaszkodva várakoztak. Várták a kenyeret, legfőbb eleségüket, és így alakultak ki a határban a rendszeres megfigyelésre alkalmas, kenyérváró halmok.

Mára nagyobb részük eltűnt. Földtoló acéllapok, hatalmas ekék estek nekik és elegyengették. Nem egy alól cserép- és csonttöredékek kerültek elő, jelezve, hogy valaha kultikus célt szolgáltak vagy ide temetkeztek.

A kubikok

ásárhely határa tele van kubikgödrökkel. Jelzi ez azt a több évszázada folyó földkitermelést, amely városunk körül folyt. Területünkön a jégkorszakot követően számtalan ér, tó, kiöntés, mocsár alakult ki. Az ár- és belvíz szüntelenül háborgatta a letelepült lakosságot, ezért már a történelem előtti korban gátakkal igyekezett ellenük védekezni. A várost övező körtöltést teljesen csak az 1970-es nagy tiszai árvízkor fejezték be. Még az elmúlt századokban is végeztek ún. rekeszelést a Pusztán. Ehhez a gyönge minőségű rétekből termelték ki a földet, és itt is maradtak utánuk egyre laposodó árkok, gödrök.

A legnagyobb gátépítő és védőmunka a 19. század közepén, a folyószabályozásokkal indult el, és elhúzódva egészen 1910-ig tartott. A védőtöltések alatt mindenütt ott sorjáznak az összefüggő, vagy elkerített gödrök. A vert-, csömpölyeges- és vályogfalú épületekhez szintén sok földet kellett kitermelni. A tanyavilágban ez mindenütt az építmények mellett található, míg a belterület házaihoz szükséges föld kitermelését a település szélén jelölték ki.

A földesúri, később a városi, majd magán vállalkozók által fönntartott téglagyárak nyelték a földet, szaporodott körülöttük a gödör. Vásárhely mindig híres volt a fazekas- és a cserépkályhás iparáról. Jó minőségű, zsíros agyagunkat három városrész határában is kitermelték. Később majolikagyár, agyagipari szövetkezet munkája szaporította a gödrök számát.

Anyaföldünk sebhelyei sokfelé megmaradtak. Mára többet fölszámoltak és újra hasznosították, pedig a terület így is értékesnek bizonyult. Élet elleni tevékenység volt, amikor a híg trágyát, szennyvizet a gödrökbe engedték, vagy föltöltötték szeméttel, fertőzve az alattuk csörgedező vízkészletünket.

A kubikgödröt elsősorban a természet kamatoztatta. Itt élt tovább a hajdan volt mocsárvilág: mára védett apró halaival, hüllőivel, növényeivel, amelyek egykor szabadon szaporodtak. Ezekből élt vízi- és gázlómadaraink egy része. Gyerekek, szegény emberek, halászok használták. Komoly értéket jelentett egykor az építkezéshez, fonáshoz, különböző tárgyak készítéséhez itt honos és kitermelhető sás, főleg pedig a nád.

A gyerekek télen, amikor a víz tükre befagyott, ide jártak csúszkálni, korcsolyázni. Aszályos időben a kert locsolásához vödörrel merték a vizet a közeli kiskertek gazdái, később vízhúzó motort állítottak be. A kutasi úton, a volt téglagyári kubikokban sportpályát, lovas bemutató helyet építettek ki.

Az alkotó, művész ember számára a kubik, különösen a tiszai gátak tövében húzódó gödrök göcsörtös, öreg füzeikkel, hatalmas nyárfáikkal, alant a suhással, a sekély vízben nyíló vad nőszirommal, a gólyahírrel és más szép virágokkal mindig kedves témát nyújtott. Nagy József (Jocó) az MTV főoperatőre gyakran forgatott itt valamelyik készülő filmjéhez vágóképeket. Én mindig az itt található hangulatot kerestem, a táj romantikáját, amely ma is visszahív.

Temetőink

mikor az ember vízbe nézett, megpillantotta arcát. Először eszmélt rá, hogy a lent látott kép az ő mása. Babonás hit ébredhetett benne. László Gyula régész professzor magyarázta szerint olyan ez, mintha a túlvilágba tekintett volna, hiszen az oldalak fölcserélődtek, a balból jobb vált. Amint a víz fölszínéhez ért, hogy önmaga mását megérintse, a látomás azonnal szertefoszlott. A táltos már tudatosan kereste tükörképét és benne a másvilágot, hogy kapcsolatot teremthessen elhalt őseinkkel, illetve e világ és túlvilág között hírvivő legyen.

Az ókorban nagyon ügyeltek arra, hogy az uralkodókat sírjuk alapján is megkülönböztessék. Piramisok, dombok, lépcsős templomok, sztúpák és csortenek, különös építmények emelkedtek hamvaik fölött. A középkorban nagy katedrálisok fogadták be művelt eleinket. A reneszánsztól kezdve nyugaton inkább a kis templom jellegű családi építmények, kripták vagy a nemzeti panteonok adtak állandó, illetve jelképes helyet az elhunyt előkelőségnek.

Temetőink is másai az élők világának. Fordított világ ez. A sírok, kripták házai egy holt embernek, egész családnak. Hűen jelzik, ki mit ért el életében, milyen ragja volt. Díszes márványlapok, obeliszkek, uralkodó emlékhelyek, mértéktartó sírjelek és szerény fejfák vagy keresztek utalnak arra, hogy tehetős, illetve koldus lakik odalent.

Korábban nem volt ilyen pompa, mint ami divattá vált. Sokan a műkőből rakott, turbékoló galambokkal, aranyozott angyalkákkal, festett virágfüzérekkel díszített sírokkal versengenek a megkülönböztetésért. A Dilinka temetőben találtam egy deszkából álló fejfát, amelyen mindössze két jel, az ms volt beégetve, így kis betűkkel. A gazda billoga ez a monogramjával, amelyet jószágainak bőrébe égettek. Hajdan paraszt elődeink szerényen éltek és haltak. Nem az volt a fontos, hogy mekkora sírja lesz, hanem az, hogyan élt, mit hagyott utódaira és emlékeznek-e majd rá? A billog a családnak szólt, és róla tudták, hogy az öreg atyát vagy anyát hol keressék. Akkor még rendszeresen gondozták a sírját. Ez a magatartás hozzájárult a gyász lelki földolgozásához és az elhalt iránti tisztelethez.

Ezekről az „ms” betűkről jutott eszembe, hogy egyik legnagyobb hazai festőnk a reneszánszban szintén ezt a monogramot hagyta festményein. Név sehol, és ma sem tudjuk, hogy a jelek kit takarnak. Korábban még ennyi sem került a képre, szoborra. Nem az volt a fontos, ki alkotta, hanem az, hogy megfeleljen annak a vallásnak, általános ízlésnek, amelyik megrendelte; annak a társadalomnak, amelyben a mű megszületett. Közösségalkotó értéket képviselt, és nem egyéni virtussal kívánt kitűnni.

Szó sincs arról, hogy ma ne volna bennünk kegyelet, de a globalizálódó, fölbomló társadalomban a halottnak mindinkább múlik az emléke. Azzal, hogy díszes sírt készítünk neki, talán végleg leróttuk iránta való kötelességünket. A hétköznapok rohanásában nincs idő, hogy az eltávozott hantja mellett gyakran megálljunk. Halottak napján hagyományból sietve szétosztjuk a temetőkben virágainkat, és egy nap többé már nem is megyünk. Szaporodik az a temetési mód, amikor a hamvakat szétszórják, folyóba, tengerbe vetik, hogy az elhaltnak pora se maradjon… Ezt az eljárást egyszer majd a temetőink is követni fogják?

Templomaink

ttól kezdve, hogy az emberi lélek és túlvilági képzet megszületett, a teremtő/k/nek szakrális helyeket alakítottak ki, amelyek a vaskortól kezdve mindinkább templommá épültek ki. Vásárhely határában az ásatások hoztak fölszínre néhány Árpád-kori templomromot – leghíresebb a csomorkányi, amelynek néhány falrészlete jelenleg is áll –, a többi meglévő templomunk egy része a török hódoltság után, zömmel azonban a 20. század első felében épült.

A város már a török uralom alatt, a toronyi zsinatot követően áttért a református hitre és lelkészt kapott. A hódítók még szakrális célzattal sem engedtek maradandó épületet emelni, nehogy a lakosság védelmül használja. Sártemplomaink elpusztultak. Az újratelepülés során elsőnek a református Ótemplom épült föl, ezt követte a Károlyi földesúri család által támogatott belvárosi katolikus templom, majd a 18. sz. végén a református Újtemplom. Mindhárom remek műemlékünk.

Kezdetben az Ótemplom nemcsak vallási célokat szolgált. Az egyházatyák és a városatyák zömében azonosak voltak. Istentisztelet után a város sorsa, további fejlesztése gyakran a presbitérium gyűlésein dőlt el. A vastag, ódon falak, a körül lőrésekkel kiképzett, az erdélyi kerített templomokhoz hasonló udvari téglafal még évtizedekig a lakosság biztonságát nyújtotta. Belül gyönyörű faragott, festett papok padja, szószék és hangvető, a mennyezet egy részén díszített kazettaborítás volt látható.

A katolikus templom vidéki jellegű, késő barokk berendezést és díszítést kapott. A második világháború során a mennyezetet több belövés érte. Szép freskóit nem javították ki, hanem sajnálatos módon lemeszelték. A zárda megszűntetésével a templom eredeti mellékoltárait átrendezték. Egyik mellékhajójába került a katolikus lányiskola oltára is.

Abban a helyzetben vagyok, hogy neveltetésem során – katolikus apám és református anyám révén – „tudathasadás” és kiközösítő megkülönböztetés nélkül mind a két templomban otthonra leltem. Később elgyönyörködtem az Újtemplom fönséges belső terében, a több emeletes karzatban, a mennyezetet borító csillagokban, amely látvány az éjszakai mennyboltot, benne Isten mérhetetlen nagyságát juttatják ma is eszembe.

Nagyanyám még kisgyerekként elvitt a nazarénusok gyülekezetébe. Barátom és szomszédom a keleti varázst árasztó, gazdagon csillogó, jókora teret átívelő zsinagógába vitt. Egy-egy hangverseny, ismerősök esküvői, keresztelői alkalmából sorra eljutottam valamennyi templomba, függetlenül attól, hogy azok melyik városrészben épültek és melyik egyházhoz tartoztak. Mindegyikben az egy Istent imádják, így közülük bármelyikbe lépek be, otthon vagyok.

Miért megyek templomainkba, és ezek miért szentek számomra? Mert őseim is ide jártak és szelleműk még itt leng a meghitt falak között. Azért, mert a hétköznapi zaj, rohanás után jól esik a csöndes áhítat, amikor csak a hívek lélegzését hallom, és ebben az elmélyült állapotban találkozhatom Teremtőmmel. A templomban nem azt vizsgálom, hogy ki hitetlen és ki kételkedő, hanem annak örülök, hogy nekem hitem adatott, amely az életből csak velem együtt távozik.

Szeretem a gyülekezetet, mert akikkel itt a szertartás órája alatt énekkel és imádsággal együtt ülök, azokkal ugyanahhoz az Istenhez igyekszünk közelebb kerülni. Hallgatom a Szent Könyv igéjét, elgondolkodom rajta, és új összefüggéseket teremt bennem. Gyönyörködöm az orgonaszóban, amely testemből néhány percre kiröpíti lelkemet, és a dallamokkal a magasba száll, hogy feltöltsön a következő heti küzdelmekre. Végül magamhoz vehetem Krisztus testét és vérét, vele a megbocsátás, a föltámadás, az üdvözülés és az öröklét reménységét.

Az utolsó terményáldás

indszent határában kis tanyai templom volt a hegyes-halmi kápolna. Amíg Istennek szolgált, idejárt a Vásárhelyhez tartozó mártélyiak egy része is, a fekete-halmiak, akik az Elege dűlő közelében laktak, mert közelebb esett nekik, mint a falubeli Szent Adorján templom. Annak idején építeni is segítettek. A hozzá való téglát szalmával égették. Erősebb volt mint a vályog, de hamarabb tört, mállott, mint a téglagyári. Az épület nem régi, bírta volna vagy újabb száz évig. Csakhogy a tanyák fogyni kezdtek, és nem maradt hívő, aki a miséket látogassa.

Az egyház úgy döntött, hogy az elhagyott tájon nincs értelme tovább a kegyhelyet fönntartani. Előbb-utóbb betörnek oda. Ami mozdítható, elviszik, és az épületet meg is szentségtelenítik. Az új falurészben imaház kellene. Telek is van. Bontsák le a kápolnát, és szállítsák be ide az anyagát. Így történt. Előtte, a templom búcsúján utoljára még összesereglett a határ megmaradt népe és a vendégek. Hozták a mindszenti nagy templomból a körmeneti zászlókat, és Isten házát zsúfolásig megtöltötték.

A szentély tele volt terménnyel. Az oltárt is szépen földíszítették. Mindenki a maga legszebb, legjobb termékét adta. Egy fűzér piros paprikát, díszes ládikóban hagymát és burgonyát. Amott a szögletben egy üvegben bor, másikban pálinka volt. Szép fonott kosárban alma, az apszis fölött szőlőfürtök függtek. Olyannak hatott az egész, mint egy világi kiállítás, de valami szakrális ősi, pogány jellege mégis volt az egésznek, amelyet az egyház a terméssel és a termelő munkájával együtt megáldott.

Nem volt bacchanália és ivászat. Az ünnepséget mély tisztelet és szomorúság lengte be. Utoljára voltunk itt együtt. Néztem az arcokat. Naptól barna, hideg széltől ráncolódó bőrük elárulta, hogy kemény munkával keresik a kenyerüket. Esőben, sárban, égető melegben hányszor ki kellett menniük vetni, kapálni, gyomlálni, metszeni, kötözni, szedni, hogy most a föld drága adománya idekerüljön.

Szerettem volna a pillanatot megállítani, hogy a határban és az emberekben ez a templom sohase dőljön le. Lelki szememmel láttam, hogy a következő nyárutón már hiába hozzák termelvényeiket, nem lesz hely, ahol bemutassák és megköszönjék Istennek. Márpedig ha nincs rajta áldás, nem táplál, csupán éhséget csillapít. Mert a föld terméke úgy válik igazán ételünkké, ha a beléfektetett munkánkkal együtt fölmagasztosul; ha a földre esett kenyeret nem rúgjuk arrébb, hanem tisztelettel fölvesszük.

A következő évben is volt terményáldás, de már a falu nagy templomában. Sokan voltunk. Zúgtak a harangok és lengtek a körmeneti zászlók. Csak a határban egy kegyhely szűnt meg és a táj maradt üres. Egy kis parasztközösség oldódott föl, veszítette el végleg azonosságát. Kinek fáj, ki álmodja vissza? Aki túlélte, vállalkozik, kereskedik vagy ügyeskedik, hogy családjával együtt fönnmaradhasson. Még ezrek ajkáról száll a könyörgés: „…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. De ki adja meg? Pusztul a környezet. Áldás nélkül rombol az ár-, a belvíz, az aszály, kevesebb a termés, kiéltebb a föld, és egyre gyöngébb, drágább a kenyér…

Emberáldozat

Jézusban hívő nazarénusok magukat hívőknek emlegették. A 19. század közepén a református vallásból váltak ki. Vásárhelyen rögtön megtelepedtek a Réz utca, Kasza utca közötti hajdani nagy paraszttelken. Kezdetben még a gyülekezeti termük is a Kasza utca felől álló parasztház volt, amelynek egykori szobájában még állt a búbos kemence, amelyet téli vasárnapokon befűtöttek. A gyülekezet egy nagy család volt, és köztük éltek az én anyai dédszüleim Rátz Julianna és Gajdán István, aki maga is igehirdető volt.

Ez a szekta a mai ember számára, különösen kezdetben, nagyon szigorú volt. Több áldozatot várt a híveitől, mint a történelmi egyházak. Aki viszont elfogadta, belső örömet kapott. Úgy érezte, hogy az Isten vele van és eltölti a lelkét. Itt minden ember jóságos volt, és azonnal készen állt embertársának önzetlen segítséget nyújtani. A világi hívságokról lemondtak. Szórakozni nem jártak, könyveket nem betűztek. Egyetlen olvasmányuk a Biblia volt, amelyet egyszerű szavakkal igyekeztek magyarázni. Négyszólamú zsoltáraik gyönyörűek. Ma is, ha ritkán közéjük megyek, énekükkel elbűvölnek. Mintha a mennyből angyalok kara szólna hozzám.

Életüket egy szomorú esemény zavarta meg a 19. század végén. Korábban egy eszelős szélmolnár járt köztük, aki rituális áldozatként megölte kislányát, és ezért az egész gyülekezetet meghurcolták. A Vásárhelyi Közlöny 1874. máj. 3-i számban (betűhíven) ez olvasható: „Terjedelmes nyilatkozatot vettünk a »hivők« (nazarénusok) gyülekezetének nevében Nagy János és Tóth Ferenc hívőktől [a Tóth- vagy Hivő-malom tulajdonosától], melyben először jelzik, hogy Szabó Józsefnek borzasztó tettét, ki gyermekét megáldozta, magok is elítélik, másodszor csak »szóbeszédnek« s így valótlannak nyilvánitják azon hírünket, mintha egy társuk ujabban lóval áldozott volna, azt kérdezik, továbbá mért nem mondjuk meg annak nevét aki ezt tette egyébbiránt fönebb említett Szabó József is csak nevét viselte a hívőségnek, valósággal nem volt az! fölhozzák hogy ezért őket nem lehet elitélni, hisz más felekezetbeliek közül is hányan ülnek börtönben hányat fogott el Ráday végül kijelentik hogy senkivel visszálkodásban élni nem karnak, áldozataikat a soltár szerint folytatják s végre az Isten szerető lelkét kivánják — mindnyájunkra![…]”

Mi is történt valójában? Dr. Böszörményi Ede református lelkész, helytörténész így magyarázta: Szabó József, a bigott vallásos ember mind többet vont el magától és egyre többet akart adni az Istennek. Olvasta a Bibliából Jákob történetét és elhatározta, hogy ő is föláldozza a számára legkedvesebbet, kislányát. Fogta a kést és a gyermek torkára szorította. Várta az égi jelet, amelyet évezredekkel korábban Isten küldött a hegyen fölállított oltár mellett áldozatra készülődő Jákobnak, majd Izsák fia helyett a tövisbokorba fönnakadt juhot adta neki. Csakhogy Szabó nem volt pátriárka. Isten semmit sem kért tőle, következésképpen semmiféle jelet nem küldött neki. Az apa úgy értelmezte, hogy a Teremtő elfogadja tőle ezt a nagy áldozatot, ezért nem volt mit tenni, késlekedés nélkül elvágta a kislány nyakát, aki a félreértelmezett áldozattevés példájaként nyomorultul kínlódva kiszenvedett.

Miért szűnt meg Vásárhelyen a boszorkányégetés?

_Ö

reg gazda barátomat mindig elfogultan hallgattam. Túljárt életének 80 évén, és feleségét elveszítve, többnyire magányosan élt. Amikor beléptem Szántó Kovács János utcai házába, olyan hatás ért, mintha száz évvel korábban szálltam volna ki egy visszafelé suhanó időgépből. A nagycsalád számos elődjétől összegyűjtött tárgyak, a hajdani parasztélet megannyi, nélkülözhetetlen eszköze hevert ott tarka összevisszaságban, a penész lepte bútorok között. Mindegyikről tudott valami érdekes történetet.

„– Ezt még Kossuth apánk is láthatta”. „Az ott dédanyám írását őrzi”. „Amabból öregapám ivott a kiegyezéskor” – mesélte mutogatva.

– És mi lett a boszorkányokkal? – kérdeztem hirtelen.

Az öreg följebb tolta homlokán a fekete, molyette keménykalapot. A váratlan kérdésen elgondolkodott, azután huncutul azt felelte, hogy fiatalabb korában azokból is begyűjtött néhányat, de mielőtt a felesége megneszelhette volna, egy kis cicerézés után valamennyit szabadon engedte.

– A boszorkányoknak akkor volt igazi világuk, amikor öregapám élt – mondta. – Ő még látott közülük néhányat legény korában a Könyere-ér partján.

– Hogyan néztek ki? – kérdeztem fokozódó kíváncsisággal.

– Forgószéllel jöttek, vagy kandúr képében. Még a kulcslyukon is átbújtak.

– Tüzesek, szépek voltak?

– Boszorkánya válogatja. Akadt köztük szép, szőke hajú, sudár lány is, meg ráncos képű, vén banya.

– A kend öregapja melyikre emlékezett vissza?

– A gyönyörű Kádár Katára. Eleven parázs volt az a lány, nem csoda, hogy a máglya szikra nélkül is föllobbant alatta.

– Azt mondták a régi öregek, hogy gonosz személy volt.

– Irigy inkább. Akinek jól tejelt a tehene, elapasztotta. Aki szerette az urát, megkötötte a férje férfiasságát.

– Hogyan végezte?

– Elfogta az éjféli strázsa és bíróság elé állították. Hetekig kínozták, verték, próbáknak vetették alá. Az volt a legnagyobb bűne, hogy nagyon szeretett bokrot ugrani, de ahányszor átrepült fölötte, a szoknyájából a tövisek mindig leszakítottak egy darabot, míg végül kilátszott az ülepe. Tetszett is nagyon a kapitánynak, de nem hagyta magát megsimogatni.

– Valakinek csak odatartotta?

– A nyalka bajszú perzekutornak. Ezért aztán bosszúból halálra ítélték. Gyűlt a sok nép a város szélén, hogy tanúi lehessenek a kivégzésnek. A Csúcsban a cigányokkal szedették a nádat, azzal égették meg. Kár, hogy többet nincs ilyen büntetés. Egy-két személynek még én is aláfűtenék.

– Miért szűnt meg a boszorkányégetés?

– Mert a Csúcsban mind elfogyott a nád.

Bejöttek a szovjet csapatok

mikor 1944 októberében a szovjet csapatok már Makónál jártak, és végleg világossá vált, hogy ezt a háborút is elveszítettük, apám családját féltve, Zomboron állomásozó csapatától megszökött. A következő éjszaka már együtt aludt a család, amikor pokoli robbanásokra ébredtünk. Rengett alattunk a föld. A közelünkben lévő Kokron-gyárat akarták lebombázni. A mögötte lévő kis utcában még tavasszal is békák kuruttyoltak a langyos vízzel megtelt, jókora bombatölcsérekben.

Életveszélybe érezve magunkat, a Teleki–Szent István utca sarkán, az elhurcolt Gerő doktor házának udvarán, egy jókora pincébe több családdal összezsúfolódtunk. A rosszul szigetelt pincéből vödrökkel merték ki a vizet, az alját száraz homokkal fölszórták, és a legszükségesebb holmikkal, vagy 15-20 emberrel együtt leköltöztünk. Nekünk gyerekeknek mosóteknőt hoztak, telerakták ruhával, abban aludtunk. Nem sokáig. Az egyik alkalmi fekvőhely alól csurdogálni kezdett a víz. Előbb azt gondolták, hogy a benne fekvő kisfiú bepisilt. Amikor a lábunk is tocsogni kezdett, és a föltörő víz hátán a megdagadt teknő bárkaként lebegett, kiderült itt sem maradhatunk.

Hajnalban géppuska kelepelés után arra ébredtünk, hogy puskatussal dörömbölnek a pince ajtaján és idegen nyelven kiabálnak. Nagy volt a rémület. Kinyitottuk az ajtót. Alacsony, torzonborz katonák másztak le fasisztákat és fegyvereket keresve. Közép-Ázsia mandulaszemű legényei és román katonák vegyest tódultak a pincénkbe. Bordás Dénes fodrász mester keveset beszélt szerbül, és sikerült megértetni, hogy itt csak „sztari, bábuska és gyitya” van. Föltörték a házban lévő borbélyműhelyt, és az alkoholos kölnit megitták. Kiadták a parancsot, apám és Dénes, a két fodrász lássa el őket. Két napon keresztül megállás nélkül nyírtak és borotváltak.

Kövér, középkorú kozák volt a kapitányuk, aki arra kérte Dénest, hogy írjon neki magyarul udvarló, szép szavakat, mert nőkkel akar ismerkedni. A két fodrász összemosolygott és cirill betűkkel trágár magyar mondatokat vetettek papírra. Jött másnap mérgesen a nacsalnik, hogy ez a szöveg nem jó, mert ahogy kezdi olvasni, a nők rögtön elmenekülnek előle. Írtak neki másikat. Ez még zaftosabbra sikerült, mert a katona néhány órán belül visszatért. A zubbony alól kihúzott néhány zabrált likőrös üveget és kezdte a fodrászokat itatni. Nyomatékul maga elé tette pisztolyát.

Dénes magyarázta, hogy a gyomra fekélyes és nem bírja a szeszt. „– Akkor te főzöl nekem tyúkot” – mondta és elszaladt. A Szent István utcában, borító alatt egy kotló kora ősszel keltetett csibéinek kotyogott. Kikapta és szaladt vele az üzletbe. A csirkék kocogtak utána. Amikor az ajtót be akarta csukni, alig győzte elrugdosni őket, mert csipogva tódultak anyjuk után. Délre a kotlóból főzött paprikás az üzlet asztalán gőzölgött. Mondta a kapitány, hozzák a családot is, jut a húsból bőven. Nem volt mit tenni, körbe kellett ülnünk a lábast. Bár volt szedőkanál, a nacsalnik kézzel nyúlt a paprikásba, és zsírtól csöpögő ujjaival szétosztotta a tányérokra. A finom falatokat látva nagyokat nyeltünk, de a kotlóból már nem volt étvágyunk enni.

Apám ügyfelei

pám előbb Tordai Sándornál tanult, azután Nagy János Andrássy utcai üzletében helyezkedett el fodrász segédként. A második világháború után Bordás Dénes Teleki utcai, majd Böjti Antal Kinizsi utcai üzletében dolgozott, amikor a megalakuló Fodrászipari Szövetkezet bezáratta az üzletet, elvitte a szerszámokat és tagként be kellett lépniük.

Apám nem bírta a kényszerrel összeszedett, össze nem illő munkatársakat elviselni; a rengeteg üresjáratot, ajtóban való ácsorgást és a fölösleges kötöttséget. Jelentkezett kijáró fodrásznak. Ez azt jelentette, hogy az idős, beteg, nagyon elfoglalt vagy egész nap távollévő emberekhez, akik a fodrászszolgáltatásokat az otthonukban kívánták megkapni, főleg kora reggeli és esti időszakban házhoz kellett kimenni.

A szövetkezeti munkával éhen éppen nem lehetett halni, de családot eltartani már képtelenség volt, ezért apám kilépett. Kisipari tevékenységre már nem adtak engedélyt, így évekig kontárkodott. Fejünk fölött lógott Damoklesz kardja, hogy valamelyik irigy ember mikor jelenti föl, és miként büntetik meg példásan. Miután üzlete nem volt, változatlanul kijárt a régi ügyfeleihez dolgozni.

Apám a kisvárosi társadalom minden rangú emberét nyírta, borotválta. Csak az elvarázsolt kastélyban lehetett olyan embereket találni, akikkel foglalkozott. Ezekben az években néhány gyöngén fizető művelődési és egészségügyi intézmény magába szívta és rejtegette a politikai okokból eredeti pályájukról kiüldözötteket. Apám többek között járt a múzeumba, ahol a jogi végzettségű költő: Galyasi Miklós volt az igazgató, aki munkaszolgálatból tért haza kifosztott régi házába. Borotválta rendszeresen az egykori orvost Péczely Attilát, a Szentesről elüldözött Zalótay Elemért és a friss diplomás Gazdapusztai Gyulát. A kórházban a sebészet összes orvosát nyírta, borotválta, Láng Imrétől Mezey Józsefen keresztül Moldvay Sándorig. Utóbbiak még fizettek is, amikor tudtak, de a múzeumi emberek önhibájukon kívül gyakran adósok maradtak.

Valahol a Jókai utcán lakott Mónus sógor – az egész város így nevezte –, akitől nősülése után néhány napig megkérdezte a felesége, hogy „– Mit főzzek, kedves párom?” Mire a fuvaros rendre azt válaszolta, hogy marhapaprikást. Egy hét múlva az asszony elhatározta, többet nem kérdezi tőle, mi legyen a menü, hanem egy hónapig minden délben kedvenc ételét készíti, majd csak megunja. Amikor letelt a próbaidő, ismét faggatta férjét az ebéd felől, de ő változatlanul marhapaprikást rendelt. Mónus sógor kezdetben tisztességesen fizetett, de ahogy a lakosság fizetőképessége csökkent, és elmaradtak a fuvarok, látja apám, hogy ül az udvaron a fa alatt, előtte a kutyája és egy csajkából valami förtelmes kotyvalékot eszik. Mint kiderült, babfőzeléket evett úgy, hogy egy kanállal a kutya szájába, eggyel a sajátjába rakott. Borotválása után jelezte, hogy fizetni ő sem tud, de maradt még bab bőven, és a kanállal körbejárva hármasban tovább ehetik.

Külön színfoltnak számított az élhetetlen szatócsboltos, akinek egy sereg neveletlen lánya ténfergett az üzletben, akiket az akkori legolcsóbb eledelen, babon nevelt. Amíg apám a raktárban a kereskedőt borotválta, a lányok mezítelen fenékkel beleültek a nyitott lisztes zsákokba és belepukkantottak. Szállt a fehér por szanaszét, és mire az apjuk előkeveredett, csupa liszt volt az üzlet. A fizetés itt is rendre akadozott.

A város legtöbb lakója földet művelt. Gazdasági vétségekért éppen a börtönben ültek, vagy oda készültek, illetve onnan jöttek. Fejük alól a végrehajtók már az utolsó párnát is kihúzták, így fizetni ők sem tudtak. Pálinkával itatták apámat, de az alkoholgőztől otthon egyikőnk sem lakott jól. Máig csodálom, gondterhelt anyám hogyan tudott mégis mindennap valami szegényes ételt főzni.

1956-os élményeim

Rákosi-rendszerben mindenki félt, különösen a Rajk-pör után. Ekkor világossá vált, hogy koholt váddal akár a hatalom elitjéhez tartozót is kivégezhetik. 1956 őszén az a néhány nap, amelyet a pesti tanuló- és munkás ifjúság indított el, majd népfölkelésből szabadságharccá vált, fordulót jelentett a vidéki diákság életében is. Harmadikos gimnazista, 17 éves voltam. Apám kisiparosként próbálta a családot eltartani, ezért a nevem mellett ott éktelenkedett az osztályellenségnek számító nagy E betű, ami az „egyéb” szó rövidítéseként egész életemre meghatározta sorsomat.

A forradalom második hetében a helyi laktanyából a gimnázium tornatermébe teherautókon fegyvert és lőszert hordtak. Akkor még 25 fős osztályunkat két rajba osztották. A parancsnokok dobtáras géppisztolyt, mi rajtagok pedig egy-egy hosszú puskát kaptunk, amelyet dióverőnek csúfoltak. Amikor hazavittem, apám elkeseredett.

– Mit akartok, ti gyerekek, ezzel a játékszerrel, akik még katonák sem voltatok? Hallgasd csak, fiam a rádiót: Záhonynál már özönlenek hazánk földjére a szovjet tankok. Mire ezt a mordályt betöltöd, a páncélosok gépfegyveréből szitává lőnek. Ma nem hősi halottakra, hanem túlélőkre van szükség.

Elhatároztam, soha, senki ellen nem fordítom a puskám. Ha engem lő le valaki, lelke rajta. November 4-e után mindannyian úgy vittük vissza a fegyvert, hogy egyetlen lövést sem adtunk le. Amikor ismét a tornaterem sarkába állítottam a puskát, tudtam, sorsunk az előzőnél is rosszabb lesz.

Sorra vették, kinél volt fegyver, hol és hányszor tüntetett, tartott-e beszédet, szavalt-e hazafias verset, és segített-e a városháza mögötti „Ivánt”, a szovjet katona szobrát ledönteni? Természetes volt, hogy a Vásárhelyen zajló eseményekben több tanárunk vezetésével szinte minden diák benne volt, de egy egész középiskolát mégsem lehetett likvidálni, ezért hamarosan elült a hivatalos kutakodás, csak a bélyeg maradt: „ellenforradalmár iskola”, és az eredménye néhány évig meg is látszott a továbbtanulásra jelentkezéskor. Volt osztálytársam, akit pozícióban lévő későbbi apósa nem engedett tovább tanulni. Nekem mindegy volt. Ha nem ezért, származásom miatt nem vettek volna föl az egyetemre. Negyvenedik évemben jártam, az első könyvem megjelent, amikor munka mellett, levelező úton, keservesen jutottam egy főiskolai oklevélhez.

1957. április 4-re Ivánt újra összehegesztették és fölállították. A rend úgy félt tőlünk, hogy hetekig nem volt szabad a gimnázium térre néző ablakait kinyitni. Kellemes, langyos tavaszt kaptunk, ráadásul fűtöttek is. Az órák akkor még 50 percesek voltak, így a teremben a sok kamasztól egy-egy szünetig olyanná vált a levegő, amelyet vágni lehetett. Mikor végre kijutottunk az udvarra, a folyosó felé lehetett szellőztetni. Az akkori igazgatónk attól félt, hogy a diákok becsmérlő szavakat kiáltanak Ivánra vagy a körülöttük szorgoskodó munkásokra.

Ismét föl kellett raknunk a szovjet mintájú diák-tányérsapkát. Reggel a kapunál az egyik tanár ellenőrizte, fejünkön van-e? Az enyémről éppen hiányzott. Olyat ütött a kobakomra, hogy a kezemből elguruló csúfságot azóta se találtam meg.

Iskolaváltásaim

_N

em jó egyéniségnek lenni, mert az valamiképpen mindig kitűnik a közösségből, amelyet nem ő választhat magának, hanem beleszületik, vagy belekényszerítik. Ezért előbb-utóbb kárát látja. Mindig örömmel mentem azokba a csoportokba, amelyeket magam választhattam és hozzám hasonló gondolkodású vagy érzelmű emberekből tevődött össze. Túl a 64. évemen ma már tudom, a barátaim változatlanok. Van, akivel voltak, esetleg még lehetnek súrlódások, akikkel ritkábban, másokkal sűrűbben találkozom, de nem váltogatom őket. Egy idő után az ember elfogadja társait olyanoknak, amilyenek, és nem a hibáikat vizsgálgatja, hanem belátja, hogy maga sem bűntelen.

Ezért történhetett, hogy sohasem szerettem tanodákba járni, és az óvodától a főiskoláig mindig „börtön” volt számomra minden okító közösség. Ez a helyzet három alapvető tényezőből adódott. Először is nem kedveltem a tömeget, ahol masszaként kenődhettem a közös akaratnak alárendelve, amelyet legtöbbször számomra idegen elméletek hatottak át. Ezért nem lettem politikus, vagy istenhitemben egyetlen vallás mellett sem mélyen elkötelezett hívő. Másodszor sohasem azt tanulhattam, ami igazán érdekelt, amivel a nagybetűs Életben boldogulhattam volna. Ezért nagy energiát kellett befektetnem olyan dolgok elsajátításába, amelyeknek soha, semmilyen hasznát nem vettem, nem érdekeltek, sőt távol álltak tőlem. Végül, néhány kivételtől eltekintve, nevelőim nem hatottak rám, vagy kimondottan hátrányosan kezeltek. Már általános iskolás koromban magyar tanárnőmtől súlyos büntetést kaptam egy dolgozatom szellemisége miatt, és később is többen, sok mindent elkövettek, hogy a tollat végérvényesen kiverjék a kezemből.

A Mária Valéria utcára jártam a katolikus óvodába, ahol szerettem idős óvó nénimet. Ami igazán nem tetszett, hogy minden korosztállyal együtt foglalkoztak. A kicsiktől a nagyobbak mindig elvették a játékaikat, gyakran megvertek, és alig vártam, hogy édesanyám jöjjön értem. Innen a Szent Antal utcai katolikus elemi iskolába kerültem, ahol Cseh Franciska tanító néni nagy szeretettel oktatott. Tőle tanultam meg írni, olvasni. Ez a két év volt iskolai életem paradicsoma. Ezt követően államosították a felekezeti iskolákat, és lakhelyem szerint átkerültem a Szent István téri, volt polgári fiúiskolába, ahol akaratom ellenére kisdobost, majd úttörőt faragtak volna belőlem. Egy nyáron elvittek a pomázi Csikóváraljára táborba, ahol egész nap fegyelmeztek bennünket, és mozgalmi indulókat tanultunk. Először szakadtam el otthonról, ráadásul olyat kellett tennem, amit már akkor is nagyon nem szerettem.

Sorsom a Bethlen Gábor Állami Gimnáziumba vitt. Itt sok tanárom volt. Dühöngött az osztályharc. A kiváló pedagógusokat rendre elhelyezték, de maradt öt, akikre máig szeretettel gondolok. A többi vagy nem hatott rám, vagy kiábrándított. Az iskola igazgatóival sem volt szerencsénk. A tanulók a társadalmi nyomás súlya alatt elsősorban továbbtanulásukért küzdöttek. A kamaszkor négy éve alatt nehezen kovácsolódtam velük össze. Emberi értéküket és hiányukat évtized múlva kezdtem tapasztalni. A főiskolán mód sem volt arra, hogy tartós baráti kapcsolatot létesítsek. Ha lenne lélekvándorlás, az újraszületésem után magántanulóként csak azt tanulnám, amit érdemes.

Oroszul tanultunk

z 1950-es években, amikor iskolás voltam, élő nyelvként kötelezően az oroszt kellett volna tanulnunk. Ez nekem nem sikerült. Kezdetben kevés olyan pedagógus akadt, aki beszélte ezt a szláv nyelvet. Néhányat beiskoláztak ugyan közülük valami munka melletti gyorstalpaló esti iskolába, de kiderült, hogy a tanító együtt tanulta a nyelvet a tanítványokkal, és gyakori volt, hogy a föladatba belesült oktatót valamelyik jófejű nebuló segítette ki, aki már értette a mondatot.

A másik lehetőség az volt, hogy valamelyik világháborúban orosz hadifogságot túlélt tanár a lágerévek alatt valamit elsajátított a számára is ellenséges idegen nyelvből, és kényszer hatása alatt itthon megpróbálta oktatni. A baj ott kezdődött, hogy legtöbben a vidéki tájszólást tanulták meg, és ahogy a szavakat kiejtették, arról sehogy sem ismertünk rá a könyvben leírtakra. Ezeknek az embereknek az iskolában alkalmazható szókincse is kevés volt, annál több orosz szlenget ismertek, és az őröktől eltanult durva nemi vonatkozású kifejezések ragadtak meg bennük.

Szerencsétlenségemre az általános iskolába, ahol a nyelvet meg kellett volna alapoznom, mind a kétféle pedagógusból jutott. Már az első félév után kiderült, hogy tőlük az orosz nyelvet sohasem tudjuk elsajátítani, így azután a könnyebb áramlás sodrására bízva magunkat, még azt a keveset sem tanultuk meg, amit lehetett volna. Jól érzékelték ezt a nyelvtanáraink is, és ezen a téren föladták a velünk való küzdelmet. Úgy osztályoztak bennünket, hogy megnézték, átlagban hányasra állunk, és ha mondjuk valakinek közepesre jött ki a teljesítménye, oroszból is megkapta a hármast.

A bomba akkor robbant, amikor a gimnáziumban a kiváló nyelvtudású Krékits József oktatta az orosz nyelvet. Az osztály egyszer és mindenkorra két nagy csoportra oszlott, ahogy a Biblia megjövendöli az utolsó ítéletet: jókra és rosszakra. Akiknek jobb pedagógus jutott az általános iskolában, és legalább az alapokat elsajátíttatták tanulóikkal, azok boldogultak. Velünk, akik jóformán még a cirill betűket sem ismertük, még a kiváló szakember sem tudott sokra menni, mert a középiskolai tanterv szerint kellett haladnia, és ezzel mi nem tudtunk lépést tartani.

A legszörnyűbb kínszenvedés az volt, hogy a lecke tartalmát emlékezetből kívülről, a saját szavainkkal kellett elmondani. Innen-onnan összeollóztunk néhány mondatot, és azt a többi házi föladat rovására, hosszú időtöltéssel próbáltuk bemagolni. Fogalmunk sem volt arról, hogy az általunk összeállított szöveg értelmes-e vagy sem, és gyakran sok hülyeséget mondtunk. Tanárunk oroszul akart bennünket kijavítani és visszaterelni a szöveghűséghez, csakhogy azt sem értettük, mit mondott. Így azután rögtön kiderült, hogy semmit sem értünk abból, amit beszajkóztunk.

Ebben a rettenetes küzdelemben az adott némi fénysugarat, amikor klasszikus orosz költők verseit kellett betanulni, mert a rímek miatt könnyebben az emlékezetünkbe vésődött. Megtanultuk például a hosszú Tatjána levelét kívülről. Amikor minden hangsúlyozás és értelmezés nélkül előadtuk, szegény tanárunk csöndes iróniával megállapította:

„– Hülye vagy, fiam, de legalább szorgalmas.”

Így azután átevickéltünk az érettségin.

Az olvasókör

ülönös város a miénk. Ellenségei azt vetették a szemünkre, hogy itt a paraszt csak a pénzt, az állatait és holdakban a földjét számlálja. Nem ír, nem olvas, ha hivatalos papírra kell a nevét vetni, helyette ákombákom keresztet barmol. Akkor hogyan létesültek és tartottak fönt több mint száz olvasókört a reformkortól 1950-ig? Miért adtak telket, gabonát, pénzt vagy dolgoztak hetekig, hogy az olvasókör fölépüljön?

Ahol volt egy jó tanító, valódi lámpása volt a környéknek. A közösségben való gondolkodás már az iskolában elkezdődött. Sem rendelet, sem jegyzői fölszólítás nem kellett, hogy nagy ünnepeinken kerüljön zászló a középületekre. Ezek a tanítók igazi népnevelők voltak. Nem egy közülük, mint Kutason Deli Lajos, a népi színműveket is maga írta, amelyeket előbb az iskolában adtak elő, majd az olvasókörök Ifjúsági Egyletében. A legtöbb olvasókörben legalább száz kötet volt, többnyire magyar klasszikus íróink, költőink alkotásai. Jártak a helyi lapok és néhány országos folyóirat. Ezüst- és aranykalászos tanfolyamokon sajátították el a kornak megfelelő, legjobb gazdálkodás alapjait, pedig néha keservesen jutottak el a körbe, főleg a tanyai tagok.

Egyik lelkész ismerősöm mesélte, hogy amikor a két világháború között ifjúként kikerült a Pusztára, a református imaházba különös dolgot figyelt meg. Vasárnap délelőttönként messzi tanyákból is eljöttek a parasztok. Szépen fölöltöztek fekete ruhába, végig begombolt, fehér ingbe. Legtöbben azonban az ünneplőhöz méltatlan nagy szőrtarisznyákat, vállra vetett csalánzsákot cipeltek. Ez minden vasárnap ismétlődött. A lelkipásztort hajtotta a kíváncsiság, mi lehet ennek a jelenségnek az oka, és amikor véget ért az istentisztelet, szólt egyik presbiterének, hogy egy szóra maradjon vissza. Kérdi tőle:

– Mi van a tarisznyákban?

Az öreggazda kihívta a lelkészt az imaház elé az útra és mutatta:

– Látja, tiszteletes uram, itt van mellettünk a Barackosi Olvasókör. A parasztnép nem tud minden vasárnap templomba járni, mer legtöbbször a halaszthatatlan mezei munka, gyakran a sár, vagy valami családi gond tartja vissza. Esténként, mikor a jószágot már ellátták, de elalvás előtt még kedvük van, előveszik a könyvet és olvasnak. A szomszédok egymás között cserélnek, de egyszer így is végire érnek. Beosztják maguk között a dűlőben, hogy mikor ki tud jönni. A soros gazda azután visszahozza az elolvasott könyveket, majd – amikor vége a templomozásnak – a kicserélt köteteket kiviszi a határba, és útközben szétosztja. Nézze csak meg, itt van az én szatyrom is. Mónuséknak most váltom Petőfit Aranyra, Tatáréknak Jókait Mikszáthra. Kotormánék rám parancsoltak, hogy Móricz Zsigmond nélkül el ne jöjjek.

– Halja-e, csakhogy a köri söntés is teli van, ott pedig nem könyvet mérnek.

– Drága nagy tiszteletű, lelkész uram, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, a cipekedésnek is ára van.

Az új esztendőt ezüstkalászos tanfolyammal kezdték. Január végén megbetegedett az egyik előadó, akit ebben a zord időben nem tudtak hirtelen pótolni. A kör elnöke fölkérte a lelkészt, hogy készüljön föl az öntözéses legelőgazdálkodás témaköréből, mert ez minden állattartó pusztai parasztot nagyon érdekel. A tiszteletes úr járta a vásárhelyi és orosházi könyvtárakat. A kért témából jobban fölkészült, mint a következő igehirdetésre. Hívei előtt nem akart szégyenben maradni.

A gazdák figyelmesen végighallgatták és megtapsolták. Amikor hazafelé igyekeztek, megveregették a vállát és gratuláltak neki. Mondták, jó volt a történelmi áttekintése; tetszett, hogy Tessediknél kezdte, de miért nem említette még ezt és azt a szerzőt, és sorolták a neveket. Végül az egyik megjegyezte:

– Sajnálhatja, hogy nem sétált el Gregus Mátéhoz, akinek a könyvtárában egyben megtalálta volna az egész szakirodalmat, és ha kiállnak a tanyája sarkához, az öreg gyakorlatban megmutatta volna azt is, amit a tudós könyvekből kihagytak.

Olvasóköri ünnepek

ódmezővásárhely a 19. század óta az „olvasókörök városa”. Jelenleg is itt működik az ország összes körének több, mint fele. Vásárhelyiségünknek ez az egyik legszebb és legértékesebb megnyilvánulása. Ma már olyan városrészeknek is van önálló olvasóköre, amelyek csak a második világháborút követően kezdtek kialakulni, tehát saját hagyományokkal még nem rendelkeznek, mint a Béke-telep, Kertváros és a Tóalj.

Ezeket a polgári szervezeteket többek között az jellemzi, hogy önszerveződésűek. Közvetlenül nem politizálnak, belülről építkeznek, és szabadon, demokratikusan választják meg a vezetőségüket. Maguk gondoskodnak az elfoglaltságukról. Önállóan szervezik kulturális, ismeretterjesztő, szórakoztató műsoraikat és a körön belül igény szerint létrejött baráti, szakmai egyleteket. A legtöbb kör saját arculatát igyekszik kialakítani olyan tevékenységgel – kertbarát-körrel, nyugdíjas klubbal, asszonykórussal, színjátszó- és versmondó csoporttal, művészeti kiállításokkal stb – amely meghatározza egyediségét.

Az olvasókörök nagy nemzeti ünnepeinket rendre megünneplik. Külső előadókat ritkán hívnak. Erre elsősorban a tudományos előadások alkalmából kerül sor. Megtanulnak szerepelni, önmagukat, közösségük hagyományait adni, és azt az eszmét hirdetni, amely az országos történelmi eseményhez fűződik. Ezek a köri rendezvények olyan szent fölkészülést jelentenek, mint vallásos embernek az áldozás vagy úrvacsora vétel.

Először is lélekben hangolódnak a föladatra. Ki kell választani azokat a dalokat, amelyeket elénekelnek, az elszavalásra kerülő verseket, és a fölolvasandó szövegrészeket. Ezek között nem egy akad, amelyet az alkalomra maguk a tagok írtak. Olyan, a köri életet támogató és szerető közéleti embert kell fölkérni, aki hitelesen tudja elmondani az ünnepi beszédet.

A körnek hozzáértő embert kell kinevelni. Ő a műsort összeállítja, betanítja, a próbákat elbírálja és az ünnepi műsort levezeti. Mások a társadalmi szervekkel, hivatalokkal, egyházakkal és a tagokkal tartják a kapcsolatot. Ezekre a tevékenységekre városunkban az újjáalakult körök esetében kiváló példa volt Kenéz Sándor és Csorcsán Szűcs Imre, most Ime Pál sóshalmi, Rúzs Molnár Ferencné kútvölgyi, Rácz József batidai, Szenti András csúcsi, Szabó Imre a Mátyás utcai, Nagy Sándor újvárosi, és Hegedűs Imre tarjáni köri vezető a szűkebb ismeretségi körömből.

Az ünnepségek és összejövetelek zömére este kerül sor, amikor az emberek jobban ráérnek. A rendezők és a szakácsok már órákkal korábban összesereglenek. Elindul a hús darabolása, a paprikás fölkészítése, a terítés és a terem díszítése. Akár a bálozó fiatalság, a köri ünnepeken megjelenő emberek is órákkal előbb befejezik a munkát, tisztálkodnak, szépítkeznek, fölveszik legszebb ruháikat, és szívükben várakozással elindulnak a körbe, hogy minél jobb helyet kapjanak. Mire megérkeznek, a bográcsok alól fölszálló kellemes illat jelzi, hogy az ünnepi együttlét társas vacsorával zárul.

Csak néhány firkász és hozzá nem értő politikus fanyalgott a „köri lakomákon”. Akik belülről ismerik az olvasókör életét, azok barátokként ülnek egymás mellé. Jól tudják, hogy a közösségnek összetartó ereje az, ha az emberek fehér asztalnál is találkoznak. Gondjaikról beszélgetnek, vitatkozhatnak és egymástól tanácsokat kapnak. Ennek különösen szép példáit láttam és éltem át magam is a tanyai olvasókörökben, ahol messzi tanyákról, az elköltözöttek több faluból és az anyavárosból érkeztek. A nosztalgia, a feledhetetlen egykori események fölelevenítésének varázsa, a várakozás izgalma, az új élmények iránti kíváncsiság és igény gyűjti egybe három-négy korosztály közel azonos gondolkodású köri tagjait.

Hagyományaink addig élnek, amíg lesznek olvasóköreink és abban közösségükért serényen munkálkodó emberek.

Egészségügyünk

török hódoltság utáni évtizedekben súlyos járványok tizedelték lakosságunkat. Paraszt bábák, kuruzslók, javasok, füves asszonyok igyekeztek enyhíteni a betegek fájdalmát. Ünnep volt, ha egy-egy borbély-sebész, kirurgus erre tévedt. A 18. század utolsó harmadától a vármegye irányításával városunkban is megindult a rendszeres orvosi ellátás. Az 1831-es nagy kolerajárvány, amelynek során több, mint 2000 ember halt meg, fölhívta a hatóságok figyelmét arra, hogy a város nem működhet kórház nélkül. 1833-ban ideiglenes járványkórház épült. 1859-ben bérelt raktárban ispotályt nyitottak, ahol még elaggottakat és elmebajosokat együtt ápoltak a heveny betegekkel.

1880-ban a Serház téri uradalmi épületben idős dr. Bakay Lajos sebész vezetésével 4 szobában kórházat létesítettek. 1885-ben idős dr. Imre József 2 szobás szemészetet rendezett be. 1898-ban a Kapitány utcában 40 ággyal elkészült az Erzsébet Szemkórház, amely európai szinten működött. Bakay 1905-ben bekövetkezett halála után dr. Genersich Antalt bízták meg a kórház vezetésével. A Szemkórház telkén 1911-ben átadták a 9 pavilonból álló, 225 ágyas, korszerű általános kórházat. A két intézmény igazgatójának dr. Genersich Antalt nevezték ki.

1930-ra elkészült a sebészeti emelet, 1972-ben a vérellátó és nővérszálló, 1983-tól működik művese állomás. 1990-ben került átadásra a diagnosztikus szárnyépület műtőkkel, központi sterilizálóval, önálló radiológiával. Tetőtér beépítéssel 1992-ben az Erzsébet Terem és a kistárgyaló. 1997-ben a korszerű gázfűtéses kazánház, a kórház centenáriumára a gyógyszertár, az új orvosi könyvtár, az igazgatósági és titkársági rész előadó-, illetve tárgyaló teremmel.

Kútvölgyön még 1909-ben átadták a 10 ágyas Népszanatóriumot, amely hamarosan a városhoz került, és 120 ágyra bővítve a tüdőbetegeket gyógyította. 1932-ben a Júlia Fürdő partján fölépült a 100 ágyas csonttuberkulózist gyógyító Kakasszéki Szanatórium, amely 1948-tól 110 ágyas. Ma az intézmény reumatológiai és mozgásszervi rehabilitációs osztályaként működik. 1993-ban új balneoterápiás részleggel bővült. Ezt követően folyamatosan, több ütemben korszerűsítették, és 2002 márciusában teljes fölújítás után átadták.

A kórház mint a vásárhelyi gyógyítás központja további osztályokkal, részlegekkel bővült: intenzív, onkológiai, belgyógyászati rehabilitációs és krónikus, illetve számítástechnikai és kontrolling. Jelenleg 430 betegággyal rendelkezik. Korszerűsödtek az osztályok hotel részlegei és kezelői; továbbá a vérellátó, patológia, laboratórium, élelmezés és a mosoda. Lézerműtőt létesítettek, a gégészet és a szemészet modern operációs mikroszkópot kapott. Létrejött az endoszkópos diagnosztika, csontprotézis és szemlencse beültetés, izotópos laboratóriumi vizsgálat.

2000-ben kezdte el működését a nőgyógyászati tini-, illetve a sztóma-ambulancia. Az urológián korszerű prosztata-daganatszűrés folyik. A radiológia CT-t, mammográfot, ultrahang-vizsgáló műszereket kapott. Önkormányzatunk a műszerbeszerzésre és a korszerűsítésekre évtizede több százmillió forintot fordít. A legfontosabb orvosi diagnosztikát, terápiás kezelést és gondozást városunk intézményeiben korszerű módon ellátják.

A járóbeteg felnőtt- és gyermekellátás, illetve a szakrendelések a zsúfolt, mostoha körülmények közül 1960-ban a Kinizsi–Petőfi utca sarkáról, a Városház utcai, átalakított volt megyetanácsi székházba kerültek, ahol egy részük ma is működik. Ez az épületünk alapos fölújításra vár. A várost jól behálózzák a házi-betegellátó és magán orvosi rendelők. A lakosság egészségének őrei az ÁNTSZ, Tüdőgondozó, Onkológiai Gondozó, Terhes Tanácsadó, Gyermek Szívgondozó, Bőr- és Nemi Beteg Gondozó, Ideggondozó, Diabétesz Gondozó, Reumatológia és fizikoterápia, az ortopédia, szájsebészet, fogászat, dentálhigiénikus szolgálat, iskolaorvosi és védőnői szolgálat. Ezek folyamatos ellenőrzéseket, szűrést, illetve gondozást végeznek. Az életmódtábor 15 éve működik.

Vásárhelyen másfél évszázada kiváló orvosok gyógyítanak, illetve innen indultak el nagy ívű pályájuk felé. Közülük is kiemelkedett idős és ifjabb Imre József szemészek, a sebész Bakay család több nemzedéke, Genersich Antal és Láng Imre sebész, Kukán Ferenc szemész, Szentkirályi Zsigmond bőrgyógyász, Ormos Pál, több szakágazat kiváló főorvosa, Heller István gyermekgyógyász, Kassay Dezső gégész, Riskó Tibor tüdőgyógyász és ortopéd sebész, Csillagh Ferenc szemész, Rosztóczy Ernő egyetemi magántanár, állami közegészségügyi és járványügyi felügyelő, Deutsch Béla és Winter Miklós belgyógyászok. Ma élő orvosaink jelentős része az elődök jó hírnevét tovább öregbíti a kórház- és a város egészségügyét építő munkájukkal.

Görbe utcák, vakközök

török hódoltság alóli fölszabadító háború során Vásárhely teljesen kiüresedett és évekig lakatlan maradt. Amikor a 18. sz. elején újratelepült, még sokáig bizonytalan volt a történelmi és hadi helyzet. A lakosság félt a gyakran erre portyázó, fosztogató, erőszakoskodó, különféle nációkból verbuválódott katonáktól. Az újkorban városunkat elkerülték ugyan a jelentékeny harci cselekmények, de a rajtunk áthaladó legkülönbözőbb katonai erők a térséget utánpótlásuk lehetőségének, kimerült tartalékaik feltöltő állomásának tekintették, és gátlástalanul kirabolták.

A garázdálkodások megnehezítésére, tehát történelmi kényszer hatására görbe utcákat építettek, amelyekben nem lehet végig látni és lövöldözni. Könnyebb a menekülés, a rejtőzködés és az elbúvás. Ezt a törekvésüket segítette a terep is, és ez a másik fontos adottság a görbe utcák természetes kialakulását tekintve. Az egykori város még tele volt erekkel, árkokkal, kisebb-nagyobb lefolyástalan mocsarakkal, tavakkal. A házak ezek partjára épültek, követve a kanyarulatokat. Tipikus példa erre ma is a Lenkei utca, amely az egykori érparton nagy S alakot ír le, vagy a Csúcsban a Daru utca. A medreket régen föltöltötték, csak az egymással szembe lévő házsorok maradtak görbék. Hasonló volt a Búvár utca, városunk egyik legmélyebb része, amely nevében is őrzi az egykor itt kanyargó vízi világot, és sorolni lehetne a példákat.

Ugyancsak a terepviszonyokat követve és a búvóhelyet keresve alakultak ki a Vásárhelyre jellemző vakközök vagy zsákutcák. Egy-egy fő útvonalról elágazó keskeny, gyakran kacskaringós közök tették változatossá a városrészt. Susánban a Klauzál utcából több ilyen vakköz is nyílik, de Tabánban, Tarjánban szintén gyakoriak.

Ezek a régi, többnyire szűk utcák különös, középkorias hangulatot árasztanak. Bennük a régi, fehérre meszelt, feketével, barnával, zölddel elhúzott tövű vályog- és vert falú házak a paraszthagyományok szerint épültek, többnyire a tulajdonos gazdacsalád segítségével. Jókora porta tartozott hozzájuk, és végük gyakran átnyúlt a másik utcába, vagy a tűszomszéd telkével találkoztak.

Festők, költők, alkotó emberek járták és élvezték ezt a ritka városképi hangulatot. Sehol máshol nem található meg ilyen formában, csak itt a Dél-Alföldön, legfőképpen Vásárhely óváros részeiben. Amikor a hepehupás téglákon járkálunk, régi korok elevenednek meg bennünk. Még itt leng a fekete keménykalapban, lajbiban, fehér bűgatyában, előtte kék kötőt viselő, a kapuk előtt kint üldögélő öreg gazdák és iparosok alakja, akik meghatározói voltak a mezővárosnak.

Nagy idők tanúi maradtak ők. Amikor esténként összegyűltek valamelyik tekintélyes családfő kapujában, az öreg a feleségével vagy gyerekeivel kirakatta a gondolkodószéket és rágyújtott a pipára. Jeladás volt ez a többi szomszédnak. Hozták a maguk gyalogszékeit és körbeülték az atyát.

Megindult a beszélgetés hajdan volt menyecskékről, boszorkányokról, a város bolondjáról, a K.u.K. hadseregben viselt dolgokról, a heti piacon tapasztalt árakról. Világ épült a szavakból, amelyek a valóságból merítkeztek, de a fantázia színezte mélyen emberivé. Hányszor hallgattam magam is családi körben ilyen beszélgetéseket kisgyermek koromban, pisszenés nélkül – hiszen az öregeket nem volt szabad megzavarni –, eltelve az izgalmas, képzeletemet nyitogató gondolatokkal.

Kapuban üldögélők

stefelé, amikor az öregek már elvégződtek, akik megfáradtak és nem tudtak több munkát magukból kisajtolni, pihentetőnek választották a nézelődést. Akkor még nem volt televízió, rádió is kevés. Az újságot már kiolvasták. A szürkületben ahhoz még világos volt, hogy bent lámpát gyújtsanak, sötét, hogy szemüket erőltessék, ezért könyvet sem betűztek. Levetették házi munkához viselt ócska, piszkos, foltos ruhájukat, vagy maguk elé hosszú, tiszta kötényt akasztottak.

Kültek a nyitott kiskapu, vagy a ház elé és figyelték a járókelőket. Akadt, aki leásott akácoszlopokra vízszintesen deszkát szögelve padot készített az ablak alatt vagy a járda szélén. Ez csalogató is volt, hiszen a padon többen elfértek. Amikor a hasonló korú és sorsú szomszédok észrevették, hogy valaki már kint ül, kiálltak a kapuba szíves invitálásra várva. A fölkérés hamarosan meg is érkezett, és odaültek a szomszédjuk mellé komázni. A rátarti vagy módosabb ember saját székét hozta, mert azon ülve függetlenségét élvezhette.

A férfiak hétköznapokon is kiültek, az asszonyok elsősorban vasárnap este. Mind a két nemnek megvolt a maga társasága és témája. A férfiak szerettek a háborús élményeikről beszélni. Csatajelenetek éppen úgy fölszínre jutottak, mint a rekvirálók előli vagyonmentés, dugdosás. Megbeszélték a drágaságot, szidták az időjárást, amely nem kedvez a termésnek. Előkerültek a régi betyártörténetek, alagutak meséje vasajtóval, különös emberek elképesztő cselekedetei. Régi disznótorok, olvasóköri összejövetelek, a legényévek mulatságai, a hajnalig tartó bálok. Közben pipára, cigarettára gyújtottak.

Az idős, megbecsült mesterembert, különösen a kovácsot, szíjgyártót, asztalost, ácsot, bognárt, kötélverőt, szitakészítőt, fazekast, kőművest maguk között májsztrónak tisztelték. Eldicsekedtek vele, hogy a padláson már megvan a koporsójuk és kiváltották a sírhelyüket. A torra nevelik a borjút, a veremben teli egy hordó saját borral. Ők nyugodtan néznek a jövőbe, az ilyesmivel már nem kell törődniük.

Az asszonyok egész más világot éltek át pletykálásuk közben. Kihozták a rájuk bízott kis unokákat. A lányoknak beszélgetés közben a haját fonták, a ruháját igazították. Eldicsekedtek vele, hogy a kisszoknyát és a blúzt az elmúlt héten maguk varrták neki, azért ilyen szép. Összesúgtak, hogy avatatlan fül meg ne hallja a nagy újságot: a pékné Marijának „nő a ház eleje”, pedig férje sincs, legény meg három is járt hozzá az elmúlt tavaszon. Nagy vérű az a lány, már fruska korában is kergette a fiúkat.

„– Hanem olyan finom kőtt kiflit is régön öttem, mint a múlt héten Lidi ángyoméknál – vágott a beszédbe egy másik asszony. – Hiába, van rá ideje, a három lánya mindönt mögcsinál helyötte. Bezzeg az én Piroskámat úgy köll hajtani, hogy söprűt fogjon, de alig tösz vele egy-két tétova mozdulatot, kiesik a kezibül. Akkor azután óraszámra eltűnik, az ágyból verem ki a szégyöntelent, hogy végződjön.”

Bolond időket élünk, akárki megláthatja, nem lesz jó vége. Teruséknál a tyúk is kukorékolni kezdett. Már csak az üstökös hiányzik, hogy itt legyen a világ vége.

Csengők és harangok

nyánk áldott testében két erős ritmus serkenti magzati fejlődésünket: egyik az ő szívhangja, másik hasi verőerének dinamikus lüktetése. Nem véletlen, hogy az emberré válás után első és máig legfontosabb hangszerünk a szív hangját utánzó dob, amely ha sámán kezében szólal meg, az átszellemülést biztosítja abba a köztes létben, amelybe születésünk előtt és halálunk után jutunk. A másik hangszer a fémöntés után született meg, és ez a verőér lüktetését kongató harang, amely messzire elhallatszik. Hívogat az áhítatra, szól az örömünnepre, búcsúztat, veszély esetén jelt ad, vagy figyelmeztet bennünket az idő múlására.

A pogány korban legföljebb a sámán csörgős botját és a köpenyére akasztott kis csengők hangját hallotta. A kereszténység fölvételét követően a harang meghatározóvá vált népünk életében. A pásztor csengőt, ha mérete nagyobb volt harangot kötött állatai nyakába, és szavukról messziről megismerte, hogy ott az ő jószágai legelésznek. Amikor még nagy volt a határunk, és szabadon járkálhattak, a pusztai pásztorok sem mentek távolabb, mint ahová a város tornyaiból a harangzúgás elhallatszott.

Hunyadi János birtokaként kaptuk a mezővárosi (oppidum) rangot, és mint jobbágyai vettünk részt a nándorfehérvári viadalban. Azóta szerte a keresztény világban, minden délben elődeinkért, értünk is szólnak a harangok. Erre emlékezik Für Lajos egykori honvédelmi miniszter ajándéka, amely e viadal emlékét őrizve, minden délben most is megszólal a Zrínyi Miklós Gépesített Lövészdandár laktanyája előtt.

Kisgyermekként a Csúcsban a hozzánk térben legközelebbi Szent István katolikus templom harangját hallottam megszólalni. Most, hogy oda visszaköltöztem, e harangszó ismét kísérőmül szegődött. A Rákosi rendszer kezdetén, amikor a május 1-i fölvonulások végpontja a Szent István templom előtti tér volt, és az ünnepség szónaka éppen Sztálint dicsőítette, a nagy mise közeledvén, a templom akkori plébánosa, Zsíros Ferenc jezsuita atya megkondíttatta a harangot, amely zavarta a recsegő hangszórót. Másnap behívatták az ÁVH-hoz és megkérdezték tőle:

„– Nem fél?”

Az idős, sokat tapasztalt és hitében elmélyült ember így válaszolt:

„– Jártam misszióban kannibálok között is, ott sem féltem, mitől félnék kultúrállamban? A harang Isten szavát közvetíti. Ha Ő velem, nincs kitől félnem.”

Amikor a Bethlen Gábor Gimnáziumba jártam, karóra híján az Ótemplom tornyában a híres Rákóczi csengettyű igazított el. Mély G-hangjával legjobban az Újtemplom nagy harangja hallatszott messze az akkor még csöndes városban.

Nézem az 1917-ből való levelezőlap fölírását: „Hadbavonuló békéssámsoni harangok.” A pusztai település a Csongrád–vásárhelyi uradalomhoz tarozott. A képen középen két kis leszerelt harang pihent, nemzeti szalaggal átkötve. A plébános mögöttük állt összekulcsolt kézzel. Jobbról, balról katonák fél térdre ereszkedve búcsúztak harangjaiktól, a gyerekek és öregek körbeállták őket. Azután egész Európában az egyházak megáldották a harangokból gyilkossá vált, halált dörgő fegyvereket.

Hány kisharang, csengő sem szól többé a lebontott tanyai iskolák, olvasókörök, imaházak kertjében. Az elnéptelenedett, fátlan táj is haldoklik. Akkor támad föl ismét, ha majd a harangok megkondulnak benne. Hemingway gondolatával: értünk szólnak.

Kemencéink

kemencéket több néven is hallottam már nevezni. Vidékünkön leggyakoribb két kifejezés volt a belső térben elhelyezett búbus kemönce, és az udvaron épített külső kemönce. Az előbbiek között említettek még bába és banya kemencét is, utóbbiak között kerti, udvari, külső falhoz épített kemencét és a Duna-Tisza közi homokhátságon lacikonyhát.

Mindegyikre jellemző volt, hogy sütőterük falát alól szélesre rakott, fölfelé keskenyedő, szinte esztergályozott óriási bábu alakúra építették. Antropomorf jellegűek voltak, amire a banya és bába kemence név is utal. Akár a nagyfenekű öregasszony – a falu ősanyja, a név és arc nélküli agyagistennő ül egy neolitikumi sártrónuson, akit a régészek Vénusz névvel jelöltek, hozzátéve a megtalálás helyét – kemencéink is úgy trónolnak tömör talapzatukon.

Emberformájukra az is jellemző, hogy különböző részeiket a testtájak alapján nevezték el. Ennek megfelelően a kemencének is van lába, feneke, hasa, válla. Még öle is van, bár ezt nem így nevezték el, hanem kuckónak. Az öl mindig a nő legszentebb, legféltettebb, legmelegebb, leginkább oltalmat rejtő része, ahová kisgyermek korunkban igyekszünk beletelepedni; megbújni benne, álomra szenderülni, mert számunkra ez a világ legbiztonságosabb helye, ahol önzetlen szeretetet kapunk. A kuckóba helyezték el a kelő tésztát, a kisült kenyeret, fali szögre akasztva a sót, hogy ne szívhasson magába nedvességet. Alkalmas volt tollat szárítani, megfázott, beteg öreget, gyereket kikúrálni. Itt szunnyadtak el a macskák, ha bejárásuk volt; napos kiscsirkék ezen a helyen száradtak föl, amikor kora tavaszon az első kotlóültetéskor a hideg kamra földjén kikeltek.

A kemence tűzterébe sütés után, amikor lehűlt, de még elviselhető meleget árasztott, különböző betegségek, külső paraziták eltávolítása céljából néhány percre gyereket, de még fölnőttet is bebújtattak. Kéményébe rudakat építettek és disznóvágás után a földolgozott húst, elvágott szalonnát füstölték rajta.

A kemencéket alapjánál döngölt agyagból, vályogból vagy téglából rakták. Falát hajlított vesszők beépítésével kiégetett cserépdarabokból vagy erre a célra készített félkörívű, ún. formás téglákból építették. Kívül és belül mindig vastagon betapasztották, majd külsejét fehérre, sárgára meszelték. Fölül a nyaka fölé abroncsból szélesebb peremet képeztek ki, keresztbe rá erős vasráfokat helyzetek és laposra lesimították. Fűtési idény után ide lehetett köcsögben a tejet fölrakni, hogy megalvadjon, vagy a pipadohányt zacskóban szárítani. A vállához tapasztottak még egy kis vályúfélét is, amelyben masinát, azaz gyufát tartottak. Ez jó magasan volt, hogy a gyerek el ne érje. A kemencetest köré tapasztott földből, téglából vagy deszkából ülőkét, padkát építettek. Ezen ülve, a meleg kemencéhez támasztott háttal sok-sok beszélgetés zajlott és többféle kézimunka folyt.

A kemencét legtöbbször a konyhából vagy az eresz alól lehetett tüzelni, hogy a szoba tiszta maradjon. A tűztér előtt alakították ki a kamint, amely épített, szögletes, kiugró rész volt, rajta nyitható deszkaajtóval. A tűzteret fölül félkörívben elkeskenyedő, tapasztott, vastag agyaglap, az előte zárta le. Előtte volt a pörnyelyuk, ahová a hamut húzták, és amely a kemence alapjába kürtőn keresztül térdmagasságba leszóródott. Innen egy bádog ajtón keresztül lehetett vödörbe kikaparni.

Kemencét építettek szobába, konyhába, az épület mellé, annak falával szorosan összetapasztva, féltető alá vagy teljesen különálló helyen. A külső kemencék rendkívüli változatosságot és leleményességet mutatnak. Legtöbbször a gazda és fiai maguk építették a család kívánalma szerint, máskor kőműves, vagy kimondottan kemenceépítésre szakosodott parasztember rakta föl. Gyakran összeépült vele hátul a füstölő, elől, a tűzlyuk fölött a bogrács vagy üsttartó. A kemence kaminjába beépített kampókra is lehetett bográcsokat fölakasztani.

A kemence, ha a lakótérben állt, mindig szakrális jellegű is volt, a családi tűz védő helye. Adatunk van rá, hogy a 18. században Vásárhelyen egy kemence alapjába, fekete, kétfülű kantába kakasáldozatot ástak el. Vidékenként, a katolikusoknál, a kemence előtt, fölül kiszélesedő lábazat a falusi oltárt (vagy keresztelő medencét, talpas szenteltvíz-tartót) utánozta.

Házi állataink

20. században a természet előnytelenül változott meg körülöttünk. Nem kímélte a közvetlen környezetünkben élő, évezredek óta velünk lakó, gyakran hűséges, máskor élelmet, pénzt vagy ipari nyersanyagot adó állatainkat sem. Évezredig másként volt ez. Emlékezzünk a csomorkányi templomromnál föltárt női sír velencei csipkéjére és az akkori marhákkal való összefüggésére.

A török hódoltság után az elpusztult falvak határával bővült óriási legelőkön kezdetben minden jószág szabadon legelhetett, és nagy károkat okozott az egyre sokasodó szántóföldi vetésekben. 1743-ban a Pusztát elkülönözték. Itt nem volt szabad földet művelni és szállási épületeket emelni. A pásztorok és állatok birodalma lett. A hadsereg sok remonda hátaslovat vásárolt, és – a keleti marhavész ellenére – a 18. században a vagyon jelentős része még mindig nem a belterületi ingatlanban, hanem a pusztai állatokban volt. A birkanyájakban sokszor számolatlanul nevelődtek a bárányok, a számadónak csak az őszi behajtáskor kellett velük elszámolni.

A város határában elterülő Nyomáson, ahol szintén nem lehetett építkezni és földet művelni, a naponta ki- és beterelt kezes állatokat legeltették. Ezek egy része igavonó, másik része tejelő volt. A gyarapodó városban – a nagyon kevés polgárcsaládot leszámítva – minden ház portáján, elkülönített hátsó udvarban istálló és ólsorok álltak. Az iparosok, kereskedők, kis tisztviselők is tartottak házi állatot. A családon kívül a cselédek, inasok, kifutófiúk, öreg udvarosok gondoskodtak róluk.

Elképzelhetetlen volt, hogy minden évben, különösen András napját követően, ne vágjanak disznót. Bár volt mészárszék, húsért kevesen jártak ide. Az emberek zömének a kamra és a padlás volt a tároló helye. Amikor a disznót levágták, gyakran még a rokonság is összeszaladt, és a tor családi ünneppé változott. Kóstoló nélkül senki sem mehetett haza.

Az állattartók szerették a jószágaikat. A gazda elsősorban a lovait. Megsiratta, ha elpusztultak és tisztességesen elhantolta őket. Az asszonyok az aprójószágot és a disznót nevelték. Minden családtagnak akadt kezes jószága, amelynek jóval többet megengedett, mint a többinek. Ezek kézhez szoktak és gyakran elszemtelenedtek. A csettegő, folyton ugató kiskutya, a káráló tyúkanyó és olykor a szabadon futkározó, kiválasztott disznó hűségesen követte gazdasszonyát. Amikor beteg volt, úgy ápolták mint a családtagot. Ha a kezes jószág vágásra került, gazdája böllért hívott és bement a szobába, hogy a visítását se hallja. A mártélyi Széll Sada gazda létére még a földolgozásban sem segítkezett. Az állatnak tisztelete, volt és közel éltek hozzá. A természet szülöttjének tekintették, mint önmagukat.

A potyogtatós árnyékszék

gyes ismerőseim meghitt beszélgetések során említették, hogy WC-n ülve jót olvasnak, főleg a napilapokat böngészik, keresztrejtvényt fejtenek, vagy a világmegváltó gondolatok éppen itt jutnak eszükbe.

Nekem nincsenek ilyen jó tapasztalataim a vásárhelyi árnyékszékekkel kapcsolatban, pedig életem során kényszerűségből ültem már néhányon. A hagyományos életmód paraszt- és iparos világához tartoztak, de itt-ott még föllelhető tanyáinkon, külvárosi családi házaink telkén hátul máig meglapulnak, csak harsány szagukkal tolakodnak. Az nem kifejezés, milyen szerény módon készültek, és az embernek szorongatott helyzetében milyen kevés kényelmet biztosítottak.

Senki se gondolja, hogy ebben a visszaemlékezésemben szórakoztató, vaskos mesét kívánok leírni. A potyogtatós árnyékszék szagos valóság, amely nem a mai WC elődjében, hanem a fal tüvin bimbózott bélsárból összeállva. Az orosházi néprajztudósnak, a vásárhelyi Puszta kutatójának, Nagy Gyulának a Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán – ahogy sajátságos helyesírással fogalmazta kiváló tanulmánykötetének címét – a 261. oldalán így fogalmazott:

„A gyerekek az árnyékszék közelében, a fal mellett végezték el a dolgukat. Az édesanyjuk hessegette őket: »Egy kicsit arrébb mennyetëk a faltul!« Fekete Sándor emlékezete szerint az első világháborúban az egyik baka Montenegróban odaszólt a másikhoz, amikor a nagydolgot végezte: »Hej idëasanyám de messze elgyüttünk a faltövitül!”

Azóta a megkönnyebbülészeti körguggolda – ahogy az árnyékszéket a nyelvreform korában kívánták intim előkelőséggel elnevezni – sokat fejlődött. Ház vagy istálló mögött, a kert végében, valamelyik ól társaságában ástak egy mély gödröt. Arra keresztbe két vastag rudat fektettek, rá deszkákból összeeszkábált, középen lyukas ülőkét helyeztek, majd az egészet embermagasságú csutkaszárból, gallyakból, jobb esetben deszkából hevenyészett bódéval befödték. Amikor előtte pár lépésnyire takaró fal volt, az ajtó is elmaradt. Legföljebb rossz zsákot szögeltek rá. Ha az ember bent tartózkodott, térdig kilátszott a letolt nadrágja és alóla a cipője orra. Ahol ennél többet adtak a szeméremre és a módira, lengőajtót állítottak a bejáratra, amelyet vagy be lehetett akasztani, vagy az ember az ülőkén kucorogva egy, az ajtóra erősített madzaggal befelé húzta, és ha közeledő lépéseket hallott, kiabálni kezdett, vagy fütyült, hogy rá ne nyissanak.

Papír akkor akadt az ülőkén, ha az előző használója éppen hagyott, vagy az ember a föladatra fölkészülve tépett magának egy darab nyomdafestékes újságlapot, amelytől fenéktörlés után előbb az ülepe, attól pedig fehér alsóneműje vált feketévé. A leggyakoribb az volt, hogy az ülőke fölött hosszú madzagon egy már többször használt kukoricacsutka olyan távolságra lógott, hogy a megfelelő testnyíláshoz elérjen. Ha leszakadt, ledobták a földre. Rosszul járt, aki közvetlen olyan után ült a trónusra, aki előbb a csutkát használta, mivel azon még friss volt a hagyatéka és kenődött mindenhova. Annak lehetett örülni, ha már beszáradt. Igaz, hogy ebben az esetben meg úgy reszelt, akár a dörzspapír.

A pityöréhez – ahogy elődeink találóan nevezték illemhelyük gyöngyét – fontos segédeszköz is tartozott: egy rúd. Az ülőkébe vágott girbegörbe lyuk egyetlen helyre irányította a salakanyag szóródását, amely télen percek alatt kővé fagyott, nyáron kiszáradt, és mint a növekvő cseppkő egyre följebb ért. Annak érdekében, hogy az ember ülepét el ne érje, ezen a helyzeten kezdetben úgy igyekezett segíteni, hogy – akár Mohamed koporsója föld és ég, pontosabban – az ülőke, illetve az árnyékszék födele között félig guggolva, lebegve egyensúlyozott. Akik e testgyakorlatot csak rövid távon voltak képesek gyakorolni – hiába óvtak bennünket az öregek, hogy „ne kavarjuk a sz…t, büdös az úgy is” –, fogták a botot és vele a szikkadt hagyatékkúp hegyét leütötték, majd csöpögő végével lefelé, mások használatára újra a sarokba állították.

Amikor nem volt idő, vagy megfelelő ember, hogy az űrgödör tartalmát a kertbe, szántásra, trágyahalomra kihordja, minden hozzá való ragaszkodásuk ellenére, a teli árnyékszéket elhagyták, csak ezt a végén megjelölt botot vitték magukkal, amelyre valamelyik bokorban dolguk végzése során támaszkodtak. Az így külvilágra jutott csúf hagyatékot azután az ott kószáló aprójószág vagy a kutyák maradék nélkül eltakarították.

Az árnyékszék az időjárásnak kitett nemes építmény volt. Ha eső esett, beázott, vagy a rések között befolyt a víz, és gyakran tócsában állt az ülőkén. Amikor szél fújt, bekavart és kivitte a szagot, de télen az ember mezítelen ülepe vörösre fázott vagy elkékült. Nyáron a bűz nagy, puha pamacsokban, gyomorfordítóan szállongott, miközben alant a gödörben pondrók ezrei lakmározva nyüzsögtek, és a boldogtalan halandót a legyek mindaddig lepték, amíg a dolgát végezte.

Nekem ezen a kies helyen még soha ép gondolatom nem támadt, és egyetlen sort sem sikerült elolvasnom. Rögeszmésen csupán az motoszkált bennem, hogy a létküzdelem eme nemtelen színhelyét minél hamarabb elhagyjam! Állítom, annak volt a legjobb, aki szorulással vergődött, mert az árnyékszéket neki nem, vagy csak ritkán kellett használni.

Vásárhelyiségünk görbe tükre

i kell ahhoz, hogy valaki törzsökös vásárhelyi legyen? A túlzott lokálpatrióta követelményeket így lehetne összefoglalni.

Először is ősi vásárhelyi szülőktől, lehetőleg megbízható gazda, iparos vagy polgári családból kell származnunk. Vásárhelyen szükséges születnünk, lehetőleg nem kórházban, hanem otthon, a nagyszülőktől örökölt öreg házban, ahol a család nemzedékei láttak napvilágot, éltek és elhaltak. Vagyis bele kell születni az elődök még jelenvaló szellemiségébe. Ezt követően fontos itt élnünk, növekednünk. Ennek a tájnak a kenyerét muszáj fogyasztanunk; átvenni a család és a város hagyományait. Meg kell tanulnunk az idegenektől való lépéstávolság betartását. Kedves, de hűvös magatartást tanúsítanunk minden gyüttmönttel szemben.

Itt illik egyik nagy múltú iskolában járnunk. Sport- és tanulmányi sikerekkel megalapozni a jövőnket. Valamelyik történelmi magyar egyházhoz tartoznunk, konfirmálni vagy bérmálni. Legalább a nagy vallási ünnepeken sötét ünneplő ruhában együtt ülnünk a padokban az egész családdal, és áhítattal énekelni a halleluját.

Már fiatal korban föltétlenül meg kell tanulnunk a jótékonykodást, hogy mindenki érzékelje, mennyire segítjük a város szegényeit, rászorulóit, legyen az szellemi, vagy anyagi áldozat. A javak osztogatását nem kell túlzásba vinnünk. Aki tehette, a saját pénzén építtetett itt már iskolát, fúratott közkutat. Ha valaki akar, ihat, tanulhat. Elég, ha a vendégségből megmaradt, leszóródott morzsákat – mint Krisztus a megváltást, tárt karokkal, ünnepélyes körülmények között – a rászorulók között szétosztjuk, hogy jószívűségünket mindenki láthassa.

Fontos, hogy itt házasodjunk. Csak régi, veretes, vásárhelyi család sarjával köthetünk frigyet, amelyet mind a két család öregei jóváhagytak, és a szigorú városatyák is rábólintottak. Idegen, más osztálybeli, csóró szegény szóba sem jöhet! Ha a szerelem megindult, még ha ki is kezdte már józan ítélőképességünket, nem szabad, hogy a megvetett párkapcsolat szívünk mélyéig jusson. A gyermeknemzéssel ne várjunk sokáig. Tisztességes vásárhelyi asszony első gyermeke a nászéjszakán megfogan, és vagyonutód fiúgyermeket szül a város legjobb hírben álló szülésze segítségével. Aki elsőnek lányt dajkál, gyanús, hogy nem az első terhessége volt. Akkor pedig ki piszkálhatta előtte? A kételyt nehéz eloszlatni. A csorbát csak visszahúzódó, puritán életmóddal, a családot több fiú utóddal megajándékozva lehet kiköszörülni.

Valamiképpen be kell írni a nevünket a vásárhelyi történelembe. Nem szükséges templomot fölgyújtanunk, hogy híressé váljunk. Elég, ha valamelyik nagy nemzeti ünnepünkön az elismert egyesület küldötteként az első sorban koszorúzunk, és erről a feledhetetlen eseményről másnap megjelenik nevünk a helyi sajtóban. Évszázad múlva a helytörténészek föladata lesz kibogarászni, milyen híressége voltunk városunknak, hogy belekerüljünk a „Jeleseink” valamelyik soron következő kötetébe.

Cáfoljuk meg nagy színészünk egykori hazug állítását, amely meggondolatlanul csúszott ki a száján a vásárhelyi közönség előtt, hogy „itt csak születni érdemes…” Páratlan ragaszkodásunk a szülőföldhöz legendás. Ezt a mítoszt nem szabad oszlatni, sőt kötelességünk megerősíteni. A mítoszteremtés rendkívül fontos. Ez olyan népeket is emlékezetben tartott, akik fajilag régen kihaltak. Életünkkel, minden tettünkkel és mondatunkkal sugallni kell, hogy itt van a Föld köldöke, a Világ közepe, az egyetlen hely, ahol a körülöttünk lévő univerzumban élni érdemes. Itt a legszebbek a mezők, a lányoknak legpirosabb az arca, a leggörbébbek a vakközök, „leg-legebb” a vásárhelyi hangulat és így tovább… Vásároljunk valamelyik sorozatban gyártott tanyát vagy pusztát ábrázoló naturalista festményből, és szobánk falán a legföltűnőbb helyen ars poeticánk bizonyságául helyezzük el.

Végezetül itt kell meghalni és temetkezni. A családi sírboltban készítessünk helyet, padmalyba kaparva a porladó csontokat, hogy nevünk a kőtáblán, a szaporodó betűk alatt egyre kisebb jelekkel róva, de ott díszelegjen. A temetésre még olyanokat is hívjunk meg, akik ellenségeink voltak. Az a fontos, hogy ők is régi vásárhelyiek legyenek. A kiásott ősi rögből figyelmeztetésül koppanjon koporsónkon egy göröngy, hogy ezután nyugodt álmunk legyen a vásárhelyiségtől áthatott hant alatt.

3. Régi hangulatok

Kétféle szegénység és gazdagság

annak olyan helységek, ahol egyforma szegény vagy gazdag mindenki, kevés a kivétel és a közös sors kovácsolja össze a lakókat. Itt a Viharsarokban, különösen Vásárhelyen, már a 18. század végén, az urbárium bevezetése után, amikor a jobbágygazdák között újra fölosztották a művelésbe adott földet és ebből sok zsellér kimaradt, végleg lezárult a föl- és kiemelkedés lehetősége. A társadalmi olló szétnyílt és két ága azóta is mind messzebb kerül egymástól.

Apám, amikor szemére vetettem, miért vagyunk mi szegények, és miért dolgozunk annyit, amikor mások jóval könnyebben megélnek, mindig mondogatta, hogy „aki szegénynek születik, hacsak nem csal, lop, rabol és fosztogat, azt úgy is eszi meg a fene.” Igaza volt. Van egy réteg, amelyik megtanulja a mások testi, szellemi erejét kihasználni. Az ilyen ember utál dolgozni, ügyeskedik, politizál, csak a szakmáját ne kelljen gyakorolni. Szegényeit éhbérért tartja, míg ő a fölszínen úszik. Társait lenézi, elvárja, hogy tiszteljék és kiszolgálják, de nem érintkezik velük, nehogy a szegény szag vagy a piszok ráragadjon. Amikor már nem látja hasznukat, jókorát beléjük rúg. Ismert séma ez, amelyet a szocializmus akart eltörölni, de vezetői ugyanebbe a hibába estek. Az utána következő kormányok már a látszatra sem adtak. Megtanultuk, hogy eladják fejünk fölül az országot. Amikor szorul körülöttük a hurok, kereket oldanak, vagy a jogtalan törvényekkel is dacolva, a szemünkbe röhögnek és vidáman élnek a kárvallottak pénzén.

Meguntam a fűtetlen, téli szobákat, amelyekben évtizedekig aludtam; a foltos nadrágot, amelyben gimnazista koromban már szégyelltem járni és elsőnek ültem be az iskolapadba, hogy a többiek ne lássák; a rengeteg híg lekváros és cukros kenyeret, a jószágnak való melaszt, a bélfodorból kisütött büdös zsírt, amelyet rendes táplálék helyett évekig fogyasztottunk.

Egész életünkben gazdaságilag a becsapottak közé tartoztunk. Lázadás nélkül nem lehetett volna elviselni, ha otthonról nem kaptam volna kétféle gazdagságot. Különösen édesanyám volt adakozó. Annyi szeretetet nyújtott, amely minden gondon átsegített. Isten melegét élvezte, és ezt aranyként pazarolta rám. Szíve hevével óva takart be, amikor a társadalom hidege didergetett. Mindenről lemondott, hogy nekem legyen. Sohasem tudtam neki mindezt visszaadni. Általa gazdagodtam, amelyet viszont tőlem nem lehetett elvenni.

Apámtól a tudás lehetőségét kaptam. Amikor a hideg paplan alatt vacogtunk, elővette a lexikont és találomra olvasott belőle, mintha a Bibliát idézné, és megmagyarázta a szöveg jelentését. Így növekedett bennem az ismeret és váltam egyre gazdagabbá, mert ezt sem lehetett tőlem elvenni.

Mit kaptak a gazdagok? Vagyont és vele hatalmat. Egy tollvonással mindkettő eltörölhető, ahogy a történelem már nem egyszer megmutatta. Csak a szívük maradt hideg és az elméjük üres. Kétszeresen szegények. Ha ez fájni tudna, bizonyosan ordítanának és irigyelnék az én kétféle gazdagságomat.

Bölcs lustaságunk

ásárhelyiségünk különös hajtása a mi bölcs lustaságunk. Talán még Ázsiából hoztuk magunkkal, és génjeinkben örökítve, több mint ezer éve tulajdonságunkként a jövő nemzedékeknek is átadunk. A török alatt elbujdostunk a Tisza rejtekeiben lévő zsëna-szigetekre, és gyökereken, kagylókon, szeméthalakon éltünk a jobb időket várva. Igaz, ennek a szinte alattomos be nem avatkozásnak, megbúvásnak is köszönhető volt, hogy vidékünket nem kellett más népek új hazát kereső telepeseivel benépesíteni. A megmaradt őslakosság jórészt visszatelepült, és a régi üszögből új falat emelve, fölépítettük otthonunkat.

Egyik adatközlőm beszélte, hogy valamelyik őse 1848-ban, amikor meghallgatta Kossuth Lajos hívó szavát a mostani Kossuth téren, úgy föllelkesedett, hogy másnap fogta a lovát és elindult a délvidéki harcokban jeleskedő Lenkei tábornokot fölkeresni. Csakhogy közben a lova és ő is megéhezett. Megállt, levette róla a nyerget, hadd pihenjen a gyönyörű jószág, amelyben kedve tellett, ha rá nézett. A csata ráér. Mit számít, ha egy nappal később kerül oda, de elvégzi, amiért jött, és megkérdezi a generális úrtól, „ – Na, hun vannak azok a huncut rácok, hadd csapok szét köztük, de utána fordulnom köll vissza, mert sok a dolog otthon”. Talán ekkor született az a kis versike is, amelyet Kiss Lajos gyűjtött vásárhelyi eleinktől:

„Ëgy csöppet së’ sijessünk,

Itt a jó gyöp ötessünk!”

Atyánkfia a szalonnaevés fáradalmaiban el is álmosodott, és a nagy buzgalom elnyomta. Arra ébredt, hogy közben a lovát elkötötték, és a Nyalkát hiába szólogatja, az már tolvajával együtt árkon-bokron túl van. Bánatában fogta a nyerget és kényelmes lépésekkel hazaindult. Mire vége volt a délvidéki csatározásoknak, szépen, komótosan haza is ért. Ismét aludt egy néhányat, mert az út fáradalmait ki kellett pihenni. A munka is megvárta. Csak azután fogott hozzá a dologhoz.

Tény, hogy azok a tudósok, akik a vásárhelyi embert kívülről vizsgálták, rögtön fölfigyeltek arra, hogy jóval kényelmesebbek vagyunk, mint a körülöttünk élő, szomszéd helységekben lakók. Nagy Gyula jól érzékelte a vásárhelyi Pusztán, hogy az orosházi ember nem sokat teketóriázik, ha valamit föl kell emelni és arrébb vinni. Ha beleszakad is, megemeli és viszi, csak ne veszítsen vele időt, mert a munkának és a fogatnak mindig haladnia kell.

Ezzel szemben a vásárhelyi paraszt előbb gondolkodik. Kisilabizál valami szerkezetet, emelőt, vagy módszert, hogyan lehetne ugyanazt a munkát kényelmesebben elvégezni. A fene szakadjon bele! Kell az energia másra is. Nekilát farigcsálni, emelőt tákolni. Ilyet láttam és fotóztam magam is a pusztaszéli és az erzsébeti út mellett lévő hajdani vályogfalú szélmalom mögött egy tanyában. Az öreglegény boglyaemelőt barkácsolt, amelyet olyan ügyesen kifejlesztett, hogy vele egy jókora szénakupacot egyedül is képes volt a bolondkocsira fölhelyezni, és a tanyaudvarra beszállítani. Amíg ő kényelmes lépésekkel pattogtatta ostorát a lova farán, túlnan az orosházi szomszédja fiával együtt majd belegebedt a két rúdon, kézben szállított teherbe.

Különös, hogy itt a Pusztán, vagy a várostól távoli tanyákon valaha mennyi agglegény és vénlány élt. Ismerkedő hely még csak akadt volna, hiszen több mint 60 olvasókör működött szerte a nagy vásárhelyi határban, a tanyák népe is összejárt a nagy ünnepeken, de sokan úgy voltak vele, hogy menjen a rosseb! Ők ugyan egy lépést sem tesznek a házasságért. (Volt ebben valami bölcsesség!)

A cigányzene

ár csak a velem egykorúak emlékeznek arra, milyen volt egykor a szívből jövő cigányzene. A Csúcsban laktunk. Egész gyermek- és legénykorom ide kötődik, a Szent István utcához. Kertünk vége a Béla cigány utcával volt határos, ahol színes, sátoros szoknyájában Vilma néni és sok-sok zenész cigány lakott. Akkor még nem hívták őket „romáknak", „etnikai kisebbségnek”, amely ma a társadalomtól elkülönít, hanem nagyon is hozzá tartoztak a világunkhoz. Már kisgyerekként hegedülni tanultak. Becsülettel dolgoztak, gyakran hajnalig húzták a kiskocsmákban vagy a Fekete Sas éttermében. Eltartották a családjukat.

Ott voltak bánatunkban és örömünkben. Körmendy Ferenc nagyapám nagyon szerette a zenéjüket. Már legény korában vett egy hegedűt, és olyan szépen játszott rajta, hogy muzsikus barátai gyakran mondták neki:

„– Cigány vagy të, hallod-ë, në is tagadd!”

Húsvét hétfőjén, május elsején és főleg pünkösd első napján korán hajnalban arra ébredtünk, hogy ablakunk alatt megszólalt a cigányzene. A négy-öttagú banda szépen, csöndesen kezdte. Hallgató nótákat húztak egy darabig, de nagyapám szobáján csakhamar megnyílt az ablak és kihajolt azon mód, hálóingben. A hangszereken azonnal erőre kapott a dal: „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát...” Ilyenkor jöttek haza a nagy ivók kapatosan, és amikor meghallották, hogy a banda rázendített, odasereglettek. Boros hangon, dajvékolva kísérték a zenészeket. Hulltak elébük a pengők.

Nem is volt igazán legény, aki szíve választottjának legalább egyszer nem adott szerenádot, bizonygatva, hogy a világon őt szereti a legjobban, és ha az övé lesz, soha el nem hagyja. Amikor a kandúr már a házgerincen nyávogott, és a lámpagyújtó hosszú rúdjával sorra járta a villanykarókat, hogy az elsötétült utcákban halvány világot teremtsen, a szerelmes megállt a lány ablaka előtt néhány cigányzenésszel, akik kísérni kezdték a fölcsendülő dalokat. Az már szerencse kérdése volt, hogy a megnyíló ablakból virágot vetettek-e a legénynek, vagy a nem „nappali edény” tartalmát öntötték a fejére, ahogy Pócsy Miska nevezte az éjjelit.

Amikor Óbudán a Krúdy-féle kiskocsmákban hajdan a sramli zene szólt, nálunk a cigányok muzsikáltak. Nem tolakodtak. Megálltak egy-egy asztal mögött, és szép csöndben a vendégek fülébe húzták édes-bús, vagy vidám nótáikat. Ha érezték, hogy alkalmatlanok, tovább léptek, míg mulató emberre találtak. A törzsvendégeknek már jól ismerték a nótáit és a hangulatát. Tudták, mikor, mivel kell a zenét kezdeni: szívbe markoljon-e, vagy kitárulkozzon.

Nagyapám korán meghalt. A gyász mély nyomot hagyva súlyosodott ránk. Készültünk a temetésére. Akkor még nem ravatalozóból, hanem a háztól búcsúztattak. A lelkész néhány vigasztaló szót mondott a koporsó mellett, majd vitték a halottat a gyászkocsiba. A méltóságteljesen földíszített lovak előtt talpig feketében már ott álltak a zenészek. Senki sem hívta őket, becsületből jöttek, és a temető kapujáig muzsikáltak:

„Most van a nap lemenőbe,

kivisznek a temetőbe..."

A böllér és a disznótor

ülönös mesterség volt a böllérkedés. Az élet volt az iskolája, az emberek egymástól tanulták meg, hogyan kell a disznót megölni és földolgozni. Ennek a mezei mészáros mesterségnek minden időben voltak elhíresült remeklői; ügyes kezű parasztemberek, akiknek a kezében gyorsan villant a kés, folyt a vér a tálba. A kimúlt párát lábbal fölfelé ráfordították egy leakasztott ólajtóra. A szőrt és a durva bőrt emésztette a tűz, majd kaparták, mosták, ügyes, fürge metszésekkel darabokra szedték. A belet egy nagy tálba kifordították, hozzáértő asszonyok mosták, kaparták, miközben már főtt az abalé. Darabokra vagdalták a szalonnát, sült a zsír, töltötték a sajtot, kolbászt és a hurkát.

Az asszonyok kosarakban vagy tányérban körbevitték az előző este kisütött böllérpogácsát, a ház feje kínálta a pálinkát, és szeme méricskélte, hány kiló lesz a füstölni való oldalas meg sonka.

Gyermekkorom elmerült búvárharangja alá búvok, hogy fölidézhessem emlékeimet. Iparos szüleim nem vágtak disznót, nem is értettek a hízlaláshoz és a földolgozáshoz. Erre a nagy ünnepségre dédszüleimhez jártunk telenként egyszer, a susáni Réz utcába. Mert ünnep volt ez a javából, teli izgalommal. Hajnalban keltünk, és – ahogy a fél városon keresztül haladtunk – a kapuk mögül legalább négy, öt helyen hallatszott a disznók sivítása, hörgése. Anyám a fülét is befogta, és kezem szorítva gyorsan tovább húzott, nem szerette hallani. A jó böllér kése alatt a jószág egy nyikkanással kiszenvedett, az ügyetlen félóráig is szenvedtette.

Utáltam a disznóvágással járó fagyoskodást a hideg és sötét udvaron, a szertefolyó véres vizet, az undorkeltő szagokat, és ha csak lehetett vízhordásban segítettem. Szaladtam a Klauzál utca sarkán lévő Pásztor Sándor boltjába, az elfogyott bors pótlásáért. Közben sorra jöttek a családtagok gyermekestől, unokástól. Tanyáról és a közeli városból, ahová az élet szétszórta őket. Mindig nagy disznót vágtak, és vége-hossza nem volt a földolgozásnak. Éhezve vártam a mindig későre maradt vacsorát, mivel a büdös szagok a sütés, főzés hatására egyre kellemesebb illatokká változtak.

Anyám és nagynénéink serényen dolgoztak, hozzájuk nem bújhattam, amikor elálmosodtam. A szoba sarkában állt a meleg kemence. Helyet készítettem és bebújtam a kuckóba, ahol csakhamar álomba szenderültem. A tányércsörgésre ébredtem föl, amikor lekerültek a piszkos kötények. A fölnőttek sorra kezet mostak és a megterített asztalhoz ültek. Anyám maga mellett szorított helyet és szedte a gőzölgő orjalevest, majd a paprikás következett. A hurka, kolbász után a pecsenyével már birkóznom kellett, de hősiesen küzdöttem vele, a kistányérokra rakott édes befőttekből vagy savanyú kisdinnyékből válogatva.

Későre járt az idő, gyakran éjfél is elmúlt, amikor hazafelé mentünk. A családdal siránkozva, fázva igyekeztem lépést tartani, amíg apám meg nem sajnált. Fölvett és a nyakába ültetett. Anyám örömmel cipelte hazafelé garabolyában a kóstolót, amelyet drága öregeink raktak tele. Ma a boltból feleségem hoz haza 20 deka ízetlen fölvágottat, amellyel éhünket verjük, de a maradékot eltenni képtelenség, mert másnapra a hűtőben is megpenészedik vagy szétfolyik. Hiába keresem, nem is találom a lassan elfelejtett parasztízeket.

Padláson és színben talált értékek

_Sz

abó (Nikolin) Éva  a Magyar Rádió egyik kiváló szerkesztője – könyvbemutatón beszélte, hogy számára a gyermekkor legrejtélyesebb helye a padlás volt, mert ott mindenféle különleges és izgalmas dologgal találkozott. Nem véletlen. A hagyományos paraszti világban minden tárgynak megvolt a maga rendeltetése, és még akkor sem váltak meg tőle, ha már nem volt rá szükség. Fölrakták a padlásra vagy kivitték a színbe porosodni. Arra gondoltak, hogy valamikor majd fölújítják, esetleg egy-két részét még fölhasználják. Így gyűltek a kacatok több nemzedéken át. Amikor megszokjuk valaminek a jelenlétét, mert gyakorta találkozunk vele, kezd közömbössé válni. Nem törődünk többé velük, és hiába látjuk, elvesznek az emlékezetünkből.

A padlás számomra is misztikus hely volt, ahová kisgyerekként félelemmel vegyes izgalommal lopództam föl. Amikor a napfényről beléptem a följáróba és a lépcsőkön haladtam fölfelé, egyre kevésbé láttam, míg a szemem meg nem szokta a félhomályt. A tetőréseken nyílegyenesen betűző fénysugarak olykor megvilágítottak valamit, ami ettől még rejtélyesebbé vált, és igyekeztem fölfedezni. Nem egyszer nyakig porosan kerültem elő kezemben egy csomó kacattal, amelyekkel csakhamar újra fölzavartak a padlásra. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek két évtized múlva micsoda értékek lesznek.

A néprajzkutatók leírták a tárgyak életét, bemutatták, hogy a régi festett bútorok, egykori használati tárgyak hogyan szorultak ki a házból; előbb a szobából a konyhába, kamrába kerültek, majd a következő nemzedék a padlásra vagy a színbe száműzte valamennyit. Amikor megszüntették a tanyákat, az elköltözők ezeket a lomokat többnyire otthagyták, de az otthoni vályogfalú házak is hamarosan átépítésre kerültek, és selejtezésre az ott tárolt ócskaságok. Kezdetben mindent díjtalanul adtak vagy kevés pénzért, csakhogy szabaduljanak tőle. Messzi vidékekről jöttek a gyűjtő vagy fölvásárló „hiénák”, akik egész utcákat, tanyasorokat fosztottak ki.

Engem a tárgyak kevés ideig vonzottak. Rájöttem, ezek gyűjtőknél, múzeumok raktárában többnyire úgyis fönn maradnak, de az a tudás, amely a múltjuktól szabaduló, idős emberek fejében van, velük együtt végleg eltűnik, ha nem örökítem meg, ezért inkább fontosnak véltem a történeteiket lejegyezni. Kezdetben mégsem álltam meg, hogy tárgyakat ne szerezzek. Gyerekkoromból tudtam, hogy a padlás és a fészer aranybánya. Az elhagyott tanyákat előbb mindig kifosztották, és az eladható értékeket vitték el, az ablakokat kiszaggatták tokostól, leszedték a tetőről a cserepeket.

Amikor a rom padlására fölmerészkedtem, már szabad ég ásított rám. Minden föltúrva, többnyire összetörve, mert a betörőnek a vandalizmus is természete. Amit viszont nem tudott vagy nem is érdekelte, hogy a nyeletlen szárvágó a tető alá dugva lapul, a mestergerendáról madzagra kötve átfúrt, díszes cseréptányér lóg le, amely hajdan a szalonnát védte az egerek ellen. A betört üvegű képkeretben elfeledett, szép arcú párok portréja lapul, amelyek valaha Plohn József vagy Till Viktor műtermében készültek. Az igazi értékek pénzzel ritkán mérhetők!

Madarak és fák napja

is iskolás gyerekként alig vártuk, hogy a hosszú, hideg tél után végre jöjjön a kikelet, és a széncinkék ágról-ágra ugrálva kiáltsák ősi szózatukat: „nyitni kék, nyitni kék”. Készülődtünk a majálisra. Tanító nénink mesélni kezdett. Igaz történeteket szőtt, nem álmokat. Elbeszélte, hogyan rak fészket és költ a madár, miért kell óvni és etetni őket. A táblára fölrajzolta, miként készíthetünk otthon egyszerű fészekodút, amelyet kiakaszthatunk az ágakra. A szertárból behozta a préselt növénygyűjteményt, és sorra lapozva megismertette azokat a virágokat, amelyekkel ilyenkor a természetben járva találkozhatunk.

Ahogy telt az idő, mind jobban fokozódott a vágyunk, hogy végre kijuthassunk az áhított természetbe, és kedvünkre játszhassunk, ugrálhassunk. Alig vártuk, hogy egy szép májusi napon végre útra keljünk. Előbb a Kása-erődig jutottunk, később a Szigeten át gyalog mentünk Kishomokra, az iskola melletti akácos erdőbe, végül Mártélyra kalauzoltak bennünket. Az öröm leírhatatlan volt. Kettős menetoszlopban, fegyelmezetten ballagtunk, énekeltünk, magyar zászlót lengettünk. Amikor a tetthelyre értünk, kitört a rivalgás, zsongott az erdő, lármától lett hangos a táj.

A kezdeti nyüzsgést fölváltotta a hasznos időtöltés. Sorra jártuk a nyíló virágokat és próbáltuk őket fölismerni. A lányok koszorút fontak kikiricsből, a bojtorján ragadós, zöld virágából kiskosarat, bababútort állítottak össze. Szabad volt botot, nyársat faragni, fűzfa- és nádsípot készíteni. A talpraesett fiúk mezei csokorral kedveskedtek a szégyenlősen piruló kislányoknak, szívük első, titkos választottjának. Figyeltük a madarakat, és nagy újongással fogadtuk a sárgarigó füttyét vagy a búbosbanka jellegzetes huhogását.

Az utcai árokszélen vagy az iskola udvarában nem esett olyan jól a közös játék, mint ilyenkor. Amikor elfáradtunk, körbeültük a tanító nénit, és csomagot bontva, uzsonnáztunk. Minden éhes szájnak jutott egy-két finom falat. Amikor nagyobbak lettünk és ügyesebbek, a szalonnasütéshez lehetett rőzsét szedni és tüzet rakni. Talán ez volt a kirándulás csúcspontja. Már a keresés, gyűjtés izgalma is ősi vadászösztönt ébresztett bennünk, amikor pedig a száraz ágak között pattogni kezdett a láng, mindenki a tűzbe nézett.

Azóta sem láttam annyi kipirult, izgalomtól és örömtől telt arcot, mint madarak és fák napján. Nem egy esetleges újabb, drága ajándéknak ujjongtunk, amelyet két nap múlva megunva félrelökünk, hanem egymásnak és a természetnek. Kimondatlanul is itt tanultuk meg, milyen érték a természet, amely – ha jól gazdálkodunk vele – áldást hoz, ha viszont elhanyagoljuk vagy pusztítjuk, visszaüt.

Amikor hanyatlani kezdett a nap, összegyűjtöttük a véletlen elejtett hulladékot, rendet raktunk magunk körül és hosszú sorban, akkor már fáradtan, de boldogan botladozva elindultunk a város felé. Senkiért sem jöttek autóval, nehogy lépkednie kelljen csemetéjének. Az iskola előtt vártak szüleink, és mi röpültünk anyánk karjába, hazáig mesélve a kifogyhatatlan élményeket.

Midőn szomorú vagyok, ma is e boldog, örökre elröpült órákra gondolok.

Gyermekkori karácsonyok

incs olyan keresztény gyermek, aki, ha egyszer átélte karácsony ünnepét, attól kezdve ne várná fokozódó izgalommal. Hitoktató papunk december elején elhelyezte az oltár előtt a kis jászolt, benne az újszülött Jézuskát, majd így szólt hozzánk:

– Látjátok, mezítelen didereg, és hátát nyomja a kemény deszka. Tegyétek neki elviselhetővé. Aki valami jót cselekedett, hozhat részére egy szál szalmát. Rajtatok múlik, hogy e Gyermeknek karácsonyra milyen puha lesz a jászla.

Ettől kezdve igyekeztünk megváltozni. Nem hallgattuk el, ha szüleink kértek tőlünk valamit. A fölnőttek kedvébe jártunk, nem késtünk el az iskolából és a templomból. Megosztottuk uzsonnánkat azokkal, akiknek nem volt. Háború után tengődtünk, és bizony sok szobában még a gyász és a gyötrő szegénység ült.

Gyűltek a jó szándék szalmaszálai, és karácsony előtt már megnyugodva láttuk, hogy a szent estén nem fázik az 1940 és egynéhány évvel ezelőtt megszületett, de most ismét visszatérő mennyei Kisded.

Otthon már napokkal korábban elkezdődött a készülődés. A padlásról lekerült a dió, és törni, tisztítani kellett. Néhány szép darabot kiválasztottunk, egyik végébe félbetört gyufaszálat dugtunk, cérnát kötöttünk rá és kályhaezüsttel bekentük. Díszként került a fenyőfára. A mákot az asztal peremére erősített kis kézi darálón őröltük meg, és élesztőért, lisztért szaladtunk a boltba. Akkor még nem árultak kész kalácsot, de nem is vásároltunk volna szívesen belőle, mert az édesanyánk sütötte volt a legfinomabb.

Már régen tudtam, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, mégis nyolc éves koromig eljátszottuk, mert éreztem, addig maradhatok gyermek, amíg a titok megmarad. Ahogy beesteledett, Terka nagynéném fölöltöztetett. Fogta a kezem, és az udvarban elindultunk sétálni. Kezdetben le nem vettem a szemem az égről, hogy a szürke felhőtakaró mikor nyílik meg végre, és fénnyel koronázva, rénszánon mikor jelenik meg házunk fölött ajándékokkal teli karácsonyfával a kis Jézuska. Fázni kezdtem, midőn Terka néném egyszerre csak így szólt:

– Hallod, csilingel a csengő, most jön az égi szán.

Addig füleltem, amíg belülről én is hallani véltem a száncsengőt, és futottam az ajtóhoz. Amikor föltárult előttem a szoba, ott állt meleg fényben ragyogva a karácsonyfa. Dermedt kezem nyújtottam felé. Szerettem volna átölelni, de örömtől sugárzó szemmel anyám karjaiba találtam magam, és együtt lapoztuk a képes könyvet, amelyet öreg koromig dugdostam, nehogy a gyerekeim, unokáim kárt tegyenek benne, mert nekem minden ajándék közül az volt a legkedvesebb, amelyet a szüleimtől valaha is kaptam.

Azóta már nem tudok hozzájuk bújni. Karácsony táján csak a jótétemények gondolatszalmáit gyűjtöm, hogy kihűlt fekvőhelyük melegebbé váljon, és legyen elég jelzőnek az égi országútra szórva, ahol számomra is hinteni kezdik már a szálakat, hogy amikor szólítanak és indulnom kell, megtaláljam a hozzájuk vezető ösvényt.

Örömteli telek

együk a kezünket a szívünkre, és valljuk be őszintén, a gyerekeken kívül ki szereti ma igazán a telet? Az emberek jelentős része kis fizetésből tengődik. Az energia árak emelkednek, és a tél újabb kiadásokkal jár: fűtés, világítás, olaj-, benzinköltség. A nyári ételek után télen tartalmasabb táplálékra van szükségünk. Vidéken még ma is gyakran nélkülözhetetlen, hogy a több tagot számláló család disznót vágjon. A hideg, a hajnali kelések, a sötétben botorkálások a fölszóratlan, csúszós utakon senkinek sem hiányoznak.

Emberöltőkkel ezelőtt, a háborúkat leszámítva, a télnek is számtalan öröme volt, különösen a hagyományos parasztvilágban, ahová városunk lakosságának zöme is tartozott. Egy alapvető tévedésre rá kell mutatni. Az a jóhiszemű, ám a nép életmódját nem ismerő, szociográfiai kutatást nem végzett szépírók bűne, hogy a parasztot téli lustasággal ábrázolták, és elterjedt, hogy hónapokig semmit sem csináltak. Reggel az asszony befűtött a kemencébe, férjuram pedig egész nap ült a meleg padkán, pipált és nagyokat sercintett a földre. Orvosságként iszogatta az ágyas pálinkát, evés után a borát, és estére kelve jó kapatosan dajvékolt a citeraszó mellett.

Kétségtelen, hogy a tél kevesebb munkával járt, de nem jelentett tétlenséget. Ekkor javította ki a nyári munkák során elhasználódott szerszámait, készített magának széket, font kast, és természetesen naponta változatlanul többször el kellett látni a jószágokat, kijavítani a tetőt, ha az esőzés beázással fenyegetett, levágni és földolgozni a disznót. Csak mindez nem erőltetve haladt, mint a hosszú dologidőkben, amikor elsősorban a föld művelése, a növények gondozása, az állatok szaporítása és a termékek földolgozása volt az elsődleges. Így mind az a munka, amelyet télen végzett, örömet okozott.

Télire esett a legtöbb bál és az olyan névnap, amelyet a parasztság gyakran használt: Erzsébet, Katalin, Éva, András, Miklós, István. Ezek okot adtak arra, hogy egymással találkozzanak. Messze vidékről eljöttek a rokonok, ismerősök, hogy egymást megtiszteljék. Akinek a tavasztól őszig terjedő időszakra esett a neve napja, az többnyire „fehér könyérhön való név” volt és futólag emlékeztek meg róla.

A paraszt fiatalok Szent Mihály nap után kezdtek házasságot kötni, és csak a Sándor, József, Benedek névnapok vetettek véget neki, mert jobban volt idejük a lagzira, amely még a 19. században is sokszor több napig tartott. Mire kapálni mentek és a jó időben könnyebben öltöztek, meg kellett látszani, hogy termékeny volt-e az összefekvés, domborodik-e már az ifjú asszony hasa.

A gyerekeknek decemberben kiadták a téli szünetet. Nem kellett iskolába járni, otthon segítettek. Jutott idő a befagyott tócsákon, ereken csúszkálni, hóembert építeni. A legények lucaszéket készítettek, a nagy lányok a régi termékenység áldásból eredően ágat rügyeztettek és búzát csíráztattak. Mindenki lehetőleg maga készítette ajándékokkal készült karácsonyra. Ezt követően jött a Szilveszter, amikor táncra kerekedtek, és kábítózás nélkül, hajnalig ünnepelték az új esztendőt.

Téli örömök

a a tél az eltakarításra váró hóval, a csúszós utakkal, a lakások melegét kikergető széllel mind több embernek szükséges rosszat jelent, amelyet a tavaszra gondolva, igyekeznek túlélni. A szegény ember számára a tél mindig rosszkor jön, mert a tüzelés, a beszerzés gondjai szaporodnak, és sokat kell fagyoskodni. Valljuk be őszintén, hol van már az az idő, amikor a viskó elé csúszkálni mezítláb kiszaladó gyerekek fényes korcsolyáról álmodva, kajánul bíztatták egymást:

„– Karcolj, Gazsi!”

Gyermekkorom a nyomorúságos háború végi és utáni évekre esett. A fűtött szobát először csak akkor élvezhettem, amikor megnősültem, és egy csöppnyi albérleti szobában a szenes cserépkályha mellé ültem. Mégis nosztalgiával gondolok vissza a korábbi telekre. Akkor még nem volt ózonlyuk és el niňo ( karácsony körül érkező „kisgyerek”). Az évszakok kiszámíthatóan, rendesen váltogatták egymást. Ha tél volt, hónapokon át nem az eső szakadt, hogy azután nyáron egy szem se hulljon, hanem havazott derekasan, és szép fehér karácsonyunk volt.

Áldott tanító nénink Gabányi Zoltánné Cseh Franciska Laci nevű fia, a későbbi világhíres kosárlabdás öt gimnazista társával jött el hozzánk. Reményt sugalló betlehemet hoztak, és eljátszották a kis Jézus születésének történetét. Anyám mögül félő kíváncsisággal néztem a díszes ruhákba öltözött három királyt és a két subás pásztort, amint csörgős botjaikkal a padlót kopogtatták. Azóta is várom, egyszer talán újra benyitnak hozzám, és öregedő tekintetem ismét gyermekivé változik…

Szánkónk nem volt, de az egyik unokatestvérem néha kölcsönadta, és ilyenkor apám húzott a Völgy utcából a „Bocskai havasokra”. A városban legközelebb hozzánk a Bocskai utcán volt magas körgát. Akkor még a tó alját nem építették be, és a szánkó messze kifutott a kertek alá. Visszafelé nehéz volt a hóban a szánkót a töltés tetejére fölhúzni. Minden lábujjam mozgott a cipőben, ahogy kapaszkodtam, és átmelegítve a bőrt, előbb fölolvasztotta a rátapadt havat, majd eláztatta. Amikor elfáradva hazafelé húzott apám, a hideg szélben megfagyott a cipő és benne a lábujjaim. Másnap már lilák voltak, fájtak és viszkettek. Kitavaszodott, mire a kúrálás eredményeként rendbe jöttek, de a következő télen ismét akkora volt a csábítás, hogy a baj megtörtént.

A kerti kút mellett épült föl az első hóemberem. Ezt is apám készítette, én csak segítettem neki. András napján már állt, és valamikor húshagyó táján olvadt el, pedig közben néhányszor kisütött rá a nap és sugarai megroggyantották. Fején félrefordult a kutyánk kalapként rárakott foltos ivótála. Karjából a nyírfa seprűt nagyanyám vette ki, amikor ismét havazni kezdett. Végül órák alatt elolvadt, és keservesen megsirattam. Tudtam, többé nem lesz hóemberem, csak ha magamnak készítek, pedig az nem ér annyit, mint amit a gyermek az apjától kap.

Új évre már egész sereg madár csivitelt az ereszünk alá fölakasztott etető körül. Szép, színes madárkák ették a morzsát és az ocsút. Azóta eltűntek. Védett madarakként, könyvekben, lapokban látom valamennyit. Hiába szólogatom őket, csak hajdani csicsergésük szól még a szívemben.

Sárkánykészítés és eregetés