Szenti Tibor
VÁSÁRHELYI EMLÉKEIM
2003
Lektorálta:
HERCZEG MIHÁLY
Szerkesztette:
ÁRVA LÁSZLÓ
A színes fölvételeket készítette és a kötetet tervezte:
SZENTI TIBOR
© Szenti Tibor
ISBN
A kötetet kiadja Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város
Polgármesteri Hivatala
A kiadásért felel:
Dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő
Nyomdai előkészítés: Marker Reklámstúdió
Nyomda:
2003
TARTALOMJEGYZÉK
Dr. Lázár János: ELŐSZÓ …………………………………….
Bevezető ……………………………………………………….
Csomorkányizmus ………………………………………
Vásárhelyi Mi Atyánk ……………………………………
I. A VÁROS MÚLTJA ………………………………………..
1. Történelmünk részletei alulnézetben, ahogy egy író látja
1. Ahol a vásárhelyi határ történelme kezdődött ………………….
2. Kik teremtették városunk történelmét? …………………………
3. Hány falu volt a középkori Hód–Vásárhely nagy határában? ……
4. A Hód-tavi csata …………………………………………….
5. A nándorfehérvári viadal vásárhelyi emlékei …………………
6. Csomorkány oppidum …………………………………….
7. Lambion úti beszámolója ………………………………….
8. Szállás vagy tanya? ……………………………………….
9. Az önkényuralom népviseletet teremtett …………………..
10. Az 1848-as paraszthonvédok ……………………………..
11. A Sömmi Kis Jánosok …………………………………….
2. Várostörténeti emlékek ………………………………
12. Pusztuló és épülő városunk ………………………………..
13. A vásárhelyi tégla …………………………………..
14. Amikor még a kocsi zörgött …………………………….
15. A szabadságunk ………………………………………
16. A hűség ……………………………………………..
17. Az egykori vásárhelyi határ ……………………………
18. Belvízküzdelem a vásárhelyi határban ………………….
19. Az 1950-ben végrehajtott területrendezés ……………..
20. A földünk ………………………………………………
21. Az ivóvizünk ………………………………………
22. Mezőgazdasági szövetkezeteink ……………………….
23. Diákmunkán a mezőgazdaságban ……………………..
24. Munkásnapok a földeken …………………………..
25. A kiskertek ………………………………………..
26. Kishomok …………………………………………..
27. Kenyérváró dombjaink ………………………………
28. A kubikok …………………………………………
29. Temetőink …………………………………………..
30. Templomaink ………………………………………..
31. Az utolsó terményáldás ………………………………
32. Emberáldozat ……………………………………..
33. Miért szűnt meg Vásárhelyen a boszorkányégetés? ….
34. Bejöttek a szovjet csapatok …………………………..
35. Apám ügyfelei ……………………………………
36. 1956-os élményeim ……………………………………..
37. Iskolaváltásaim …………………………………..
38. Oroszul tanultunk ………………………………….
39. Az olvasókör ……………………………………….
40. Olvasóköri ünnepek ……………………………….
41. Egészségügyünk …………………………………
42. Görbe utcák, vakközök …………………………….
43. Kapuban üldögélők ..............................................
44. Csengők és harangok …………………………….
45. Kemencéink ………………………………………
46. Házi állataink ……………………………………..
47. A potyogtatós árnyékszék ………………………..
48. Vásárhelyiségünk görbe tükre …………………………
3. Régi hangulatok …………………………………
49. Kétféle szegénység és gazdagság ……………………
50. Bölcs lustaságunk ……………………………………
51. A cigányzene ……………………………………..
52. A böllér és a disznótor …………………………….
53. Padláson és színben talált értékek ………………
54. Madarak és fák napja …………………………..
55. Gyermekkori karácsonyok ……………………….
56. Örömteli telek ……………………………………..
57. Téli örömök ………………………………………
58. Sárkánykészítés és eregetés ……………………..
59. Gyilkosnak éreztem magam ………………………….
60. Gyermeki félelem ………………………………
A csomagban érkezett lókolbász ……………………
Vásárhelyi anticsemegék ……………………….
63. Az esküvőnk …………………………………….
64. Hurcolkodunk ……………………………………..
II. A KÖRTÖLTÉSEN KÍVÜL ……………………..
4. Tanyák ………………………………………..
65. Hagyományos tanyák …………………………….
66. Tanyai kertek …………………………………..
67. Találkozásaim a tanyai kutyákkal ………………..
68. Tanyaközpontjaink …………………………….
5. Puszta ……………………………………………..
69. A puszta ………………………………………..
70. A „rossz” Puszta …………………………………
71. Alkony a Pusztán ……………………………….
6. Tisza ……………………………………………..
72. Atka és Körtvélyes ………………………………
73. Tiszai áradások …………………………………..
74. A Tisza-gát ………………………………………
75. A Sas-ér …………………………………………..
76. Mártélyi emlékeim ………………………………
III. VÁSÁRHELYI EMBEREK …………………………
7. Egyszerű emberek ……………………………………….
77. Földbe süllyedt őseink …………………………………….
78. Édesanyámat temettük ……………………………………..
79. A vásárhelyi szegény ember …………………………………
80. Elhanyagolt emberek ……………………………………….
81. Küzdelem a kenyérért ………………………………………
82. A Pál utcai pékmester ……………………………………….
83. Kis üzletek ………………………………………………….
84. Petrik bácsi boltja ……………………………………………
85. Iparosok és szerszámok …………………………………….
86. Varroda és cipőbolt az Andrássy utcán ……………
87. A félszemű hordár …………………………………
8. Különcök ………………………………………………
88. Szellemi magány ………………………………………….
89. Betyárok …………………………………………………..
90. A parasztbábák ………………………………………….
91. A javasasszony …………………………………………..
92. A szegény embert szánó asszonyok ……………………..
93. Az arzénes gyilkosságok …………………………………
94. Alkoholbetegek …………………………………………
95. A túlbuzgó hívő ………………………………………….
96. Kacskakezű Lidi néném …………………………………
97. A bolond ………………………………………………..
98. Egy különös menedékhely ……………………………….
9. Parasztok ………………………………………………….
99. Hol van az Isten háza Vásárhelyen? ………………………..
100. A természet gyermeke ……………………………………
101. Paraszt adatközlőim …………………………………….
102. Kenyéráldás …………………………………………….
103. Az Elek család …………………………………………..
104. A lószerető ember ……………………………………..
A juhász ……………………………………………….
B. Gyurka bácsi ………………………………………
Az öreggazda halála ……………………………………..
10. Parasztalkotók …………………………………………
108. „Hajja, Kend!” ……………………………………………
109. A rímfaragó ……………………………………………
110. Az önéletrajzíró paraszt …………………………………
111. Az utolsó Mári névnap …………………………………….
11. Kiválóságok ………………………………………
Alkotókedvünk és megítélésünk………………………
Vívóleckék …………………………………………….
114. A szürkék festője …………………………………….
115. A fazekas népművész ………………………………….
116. A Puszta szerelmese ………………………………….
117. A „Billogos Embör” …………………………………
A Bethlen Gábor Gimnázium ………………………..
119. Akik megmentették az életemet ………………………
120. Adós maradtam Osváth Bélának ……………………….
121. Utolsó népi írónk ……………………………………
122. A rádiós költő ………………………………………..
123. A poéta múzeumigazgató ……………………………….
124. Baba bácsi ……………………………………………
125. Találkozásom Németh Lászlóval …………………….
SZEMÉLYNEVEK ……………………………………
FÖLDRAJZI NEVEK ………………………………
KÉPJEGYZÉK ………………………………………………
BEVEZETŐ
A
Délvilág egyik szerkesztője évekkel
ezelőtt arra kért, fogalmazzak rövid történeteket.
Ezeket Vásárhelyi emlékeim címmel
2000 szeptemberétől folyamatosan írni kezdtem.
Visszaemlékeztem szülővárosomnak,
Hódmezővásárhelynek régi
hangulataira, városképeire, életem korábbi
sanyarú és örömteli eseményeire, az
eltávozott különös, illetve értékes
emberekre. Utóbbiak – félreértés ne
essék – nem barátaim voltak, hiszen például
egyszeri találkozás után hogyan nevezhetném
a szellemóriást, Németh Lászlót
annak. Ők legtöbben mestereim voltak, áhított
nagyok, akik után szellemével elérhetetlenül
kapaszkodik az ember. Olyan ideálok, akiktől tanulhattam.
Ez a kis kötet nosztalgikus memoárirodalom. A múltat szomjazó léleknek egy korty merítése a település apadó, hűs kútjából. A terjedelmet szigorúan megkötötték. Minden írás csak egyetlen oldal lehetett. Igen veszélyes vállalkozás volt, hiszen az ilyen kurtaság már majdnem olyan, akár a bökvers vagy aforizmagyártás; illetve, mintha az ember vicceket akarna papírra vetni. Örkény István egy perces novelláira emlékeztetett a föladat. Amivel ezektől mégis eltért, az elsősorban az én világom sajátos ábrázolása.
Szubjektív emlékeket ötvöztem helytörténeti, néprajzi, szociográfiai tényekkel. Szemléletem a hagyománytisztelő, vallási, erkölcsi értékeket kereső polgár világnézete, amelyet napi pártpolitikáktól, szélsőséges ideológiáktól megőriztem. Már a rendszerváltás idején, 1990-ben végleg elszakadtam a politizálástól és általában a politikusoktól. Helyette azokat az embereket állítottam középpontba, akik e dél-alföldi mezővárosban élték napjaik jelentős részét. Ábrázolni igyekeztem a tájat, vásárhelyiségünk hűségen alapuló, de nagyon változatos, összetett arculatát.
Visszaemlékezéseimben jót és rosszat egyaránt bemutatok. Nincs olyan település és közösség, amelyik egyoldalúan csak értékeket vagy kudarcokat halmozna föl. A két ellenkező oldal úgy kapcsolódik össze, akár a jin és jang, egymást kiegészítve. Az összefonódásból, arányokból és a tartalmi tényezőkből alakul ki a sajátos, mással legföljebb összehasonlítható, de össze nem téveszthető városarculat. A hagyományos társadalmakban a falu bolondjának is helye volt a közösségben, és azt a maga módján színezte, akár a község orvosa vagy első embere, a polgármester.
Városomat nem tudom úgy ostorozni, hogy ne szeressem vagy megvessem. Hibáit látom, de ezekkel együtt tisztelem, mert sokra becsülöm értékeit, hiszen magam is ezekből táplálkozom. Ezért számomra a világ legkedvesebb helye, ahol még a kocsi is másképpen zörög…
A vásárhelyiség és a csomorkányizmus különösen érdekelt. Mindkét fogalom a városhoz kötődő sajátságos lelki és közösségi jelenséget tükröz, amelyet előttem már többen megfogalmaztak. Nézeteik felől néhány, ezen a téren jártas szakembert, alkotót, gondolkodót meghallgattam. Valamennyi vélemény értékes, és bővíti a meghatározásokat, amelyekkel nem kelek vitára. Itt a saját nézeteimet írom le azzal, hogy – a város állandó változásával – hozzájáruljak a továbbfejleszthető, újabb gondolatokkal kiegészíthető témakörökhöz. Ezeket befejezni sohasem lehet. A társadalmi élet halad tovább. Az idő évről évre új fejezeteket vés a város történelmébe, amelyek módosítják, továbbviszik a korábban alkotott véleményeket.
Vizsgáljuk meg, mit tükröz számomra most e két fogalom.
Vásárhelyiség
M
Egyedülálló, óriási kiterjedésű a város hajdani szállás- és tanyarendszere. Az itt élt gazdatársadalom vásárhelyiségünk meghatározásában évszázadokon keresztül a legjellemzőbb réteget alkotta. A szorgalom, tisztesség, hazaszeretet példaképei voltak. Közülük többen a gazdálkodás és faluszervezés úttörőinek számítottak, mint a Gregusok, Karaszok, Lázárok, Csákyak, Széllek, Tárkány Szűcsök – a sor kifogyhatatlan. Ők őrizték magyar- és parasztságtudatunkat, ezek néppel kapcsolatos tárgyi és szellemi értékeit. Vásárhely máig irigyelt közösségi terméke a kiterjedt olvasóköri hálózat, amely – néhány évtized politikai jellegű betiltást kivéve – kül- és belterületen a lakosság egészét valamilyen irányultsággal, de rendre foglalkoztatta.
Városunk lakossága egyszerre volt rebellis és konzervatív. A rebelliót mindig a magyarságunk megmaradásáért és az önállóságunkért hajtottuk végre. Őseink küzdöttek hazáért, városért és a családért. Amikor a török hódoltság kezdetén Magyarországon is megjelent a reformáció, ők minden üldözés ellenére a „rebellis Krisztust” választották. Az elnémetesítés nehéz korszakában is megmaradt, sőt tovább fejlődött nemzeti kultúránk, mert a templomban, iskolában, a pap és tanár a kötelező latin, illetve német helyett anyanyelvén szólt az emberekhez.
A pietizmus itt pozitívan fejlesztette a kálvinista mezővárosi lokális népi kultúrát, és az európai fölvilágosodás eszméi liberális és racionalista fizikó-teológiában eljutottak hozzánk. A maga módján még a római katolikus földesúr is „liberális” volt. Olykor védelmet nyújtott az önkormányzásukért, valamint a területi érinthetetlenségükért harcoló, reformált vásárhelyieknek, akik holland, belga, német és svájci példák alapján már a 18. század második felében többek között kórusművészetet fejlesztettek a jobbágy-zsellér település vályogfalai között.
Apáink támogatták Rákóczi és Bercsényi szabadságharcát. A Bujdosó–Pető–Törő-féle utókuruc mozgalom egyik ága Vásárhelyről indult. Az 1848–49-es szabadságharcban városunkból sokan vettek részt. Kossuthot emigrációjában is látogatták. Szántó Kovács János és aratósztrájkos utódai a nincstelen családok fönntartásáért szálltak szembe a hatalommal. 1956-ban munkásaink, diákjaink és tanáraink jártak elől. Parasztjaink közül többen kocsikkal hordták az élelmet a harcoló fővárosban.
Ugyanakkor maradiságunkra és fösvénységünkre is számtalan példát lehet hozni. A jó ügyet megvalósítani szándékozók kérő szavára rendszerint ez a két szó volt a válasz: „nem adunk”! Így maradt utcáink egy része a 20. század utolsó évtizedéig földes, rossz közvilágítású, jó ivóvízzel rosszul ellátott, csatornázatlan – a saját szennyvizünkön „úsztunk” –, a belterületi állattartás következtében bűztől és legyektől szenvedtünk, nem sorolom.
A vásárhelyiség kelet-középeurópai modell, de gyökerei az ázsiai termelési viszonyokig nyúlnak vissza. A hagyományos gazdálkodás évszázadaiban városunk közössége a lengyel, orosz falvak szellemi alkotó- és vonzóerejével, illetve patriarkális, olykor még matriarkális hagyományőrző tevékenységével volt rokon. Sajátságosan helyi, de nem lokálisan narodnyik, hanem magyar nemzeti karakterű közösség lakta. Bár országosan kimagasló szellemi nagyságokat szült és részben nevelt, velük csillagként ragyogva egyszer sem sikerült az egyetemesség égboltjára fölszárnyalni.
Azt azért sohasem feledhetjük, hogy szemünk előtt mindenek fölött az a nagyon fontos cél lebegett, hogy az elmozdíthatatlan és életet adó föld a természet törvényeit tiszteletben tartva, azzal együtt munkálkodva teremjen. Végül így a revolúció egy nyugodtabb életszemlélettől áthatva, békés, de lassú evolúciót teremtett. Népünk körében ennek volt köszönhető a vásárhelyiekben lévő alkotókedv széleskörű kibontakozása, amely a 18–19. században egyedülálló, országos hírű népművészetet hozott létre, amely – bár korunkban már elhaló utóéletét éli –, kitörülhetetlen értékkel gazdagította nemzetünket.
Szüleink művészek és tudósok sorát nevelték föl, akik közül a mostoha érvényesülési lehetőségek miatt sokan elkényszerültek szülővárosukból, mégis szívükben mindig vásárhelyiek maradtak. Olyanok is szép számmal kerültek, akik messzi vidékekről éppen az ihletet teremtő, termékeny közeg miatt jöttek és telepedtek le itt, így belőlük kiváló vásárhelyi alkotók formálódtak. Szőnyi Benjámin, Nagy Ferenc, Garzó Imre, Török Károly, Szeremlei Sámuel, Kiss Lajos, Bibó Lajos, Kárász József, Galyasi Miklós, Grezsa Ferenc, Sipka Sándor, Szabó Éva, Gyulai József, Fenyvesi Félix Lajos és mások sugárzó vásárhelyisége, hogy a város szellemi táborának csak egy igen keskeny szeletét említsem, meghatározó maradt. Németh László sem írhatta volna meg az Égető Esztert, ha helységünkkel nem kerül szellemi kapcsolatba.
Városunk alkotóműhely volt. Itt még a paraszt is tollat fogott. Minden valamirevaló gazda gazdasági naplót vezetett. A legtöbb naplóban családfák, szubjektív, olykor lírai sorok, versek voltak találhatók. Utóbb olyan is akadt köztük, aki szálkás, vagy reszkető betűkkel megírta élettörténetét.
Városunk meghatározó jellegéhez hozzá tartozik a középkori arculatú, kerített falú Ótemplom, a mestermívű városháza; a Kossuth tér hangulata az ógimnáziummal, Fekete Sassal, a bank, posta, bíróság, egykori Úri Kaszinó épületével; a hajdani híres Promenád idejéből megmaradt szokásunkkal, hogy – gyakran még télen is – a nagy fák árnyékában itt üldögélünk. Tovább haladva találkozunk a Bethlen Gábor Református Gimnázium új épületével, a „kővel kerített” városfallal, az Erzsébet Népkerttel és a korszerűsödő városi parkfürdővel. Szentes felé fordulva, idős dr. Imre József szemész professzor egykori háza következik, a mai Tornyai János Múzeum patinás épülete, benne a vásárhelyi kultúra fölbecsülhetetlen értékeivel, szemben a remek görögkeleti templommal. Az Andrássy utca, a Károlyiak által építtetett barokk katolikus templom, a hajdani inspektori ház, az Újtemplom, a zeneiskola, a zsinagóga, a hajdani gyönyörű artézi kútjaink, girbe-gurba utcáink, vakközeink, vörös burkoló téglákkal kirakott paraszt-polgár házaink, régi vízi-, szél- és gőzmalmaink, az egykori tóalji, kishomoki, peperei, aranyági stb. még tönkre nem tett, be nem épített kiskertjeink sajátos, vissza nem adható hangulata kerít hatalmába.
Nem hallgathatom el az itt élő emberek lassúbb, kényelmesebb élet- és munkatempóját; az olykor kiütköző nemtörődömségüket, a közterek, parkok, szobrok rongálásának évszázados rossz hagyományát, gazzal borított temetőinket, amelyek világunknak, lelkületünk egy részének tükörképét mutatják. Ugyanakkor művészetteremtő és pártoló képességünk, szép iránti vonzalmunk, egyéni és közösségi alkotókedvünk szintén történelmi korok távlatába vezet. Népművészetünk, képző- és az utóbbi félévszázad során iparművészetünk, elszármazott zenészeink, színészeink, sportolóink tehetsége, a hazai alkotó szellemi és fizikai megmérettetésben az élvonalhoz tartoznak. Itt született, és oroszlánkörmeiket itt fejlesztett, de boldogulásuk miatt városunkat elhagyó, kiváló tudósaink, tanáraink városunk hírnevét öregbítik. Ezek a nemes hajtások, és még sok más, maga az itt élő ember biztosították a vásárhelyiség megkülönböztető vonásait.
Fejlődésünk azonban sohasem volt egyenletes. Vagy elmaradt, vagy ugrásszerűen előre tört. A város népessége a 20. század második felétől átrétegeződött. Egykor a kétlaki tanyai parasztság adta a fő jellegzetességet. Ez a népességi alap eltűnik. Az ipartelepítéssel sok fővárosi, vidéki család érkezett városunkba, akik közül kevesen váltak vásárhelyivé. Jobb, ha közömbösek maradtak, sokan pedig minden karaktertől idegen, újat hoztak. Nem csoda, ha a város lakossága lassan elveszíti eredeti arculatát. Cserélődnek az emberek, az utcák, a házak, kopik, eltűnik az egykori kultúra. Talán még néhány évtized telik el és lehet, hogy valóban megszűnik a vásárhelyiség? Tudnunk kell, hogy sokak számára könnyebb az import, vagy arctalan kultúra befogadása; még akkor is, ha ezzel egyéni karakter nélkül maradunk, mint a saját szellemi bölcső ringatása. De az egész világ uniformizálódik.
Városunkban is ideológiai, gazdasági kényszerhatásra az 1950-es évektől létrehoztak egy sor olyan ipari üzemet, amelyek import nyersanyagra és energiára épültek, vagy olyan álmodozó, ésszerűtlen tervekre, mint ezen az éghajlaton a gyapottermesztés. A futóhomokra épült légvárak gyökértelenül idegenek maradtak a város testében. Ezek is vásárhelyiség kényszerábrázatához, egy bohócálarchoz tartoztak, és legtöbbjüknek körülbelül annyi értelmét láttuk, mintha banánlé-termelőüzemet vagy kókuszdióbél-reszelék gyárat építettünk volna.
Ideológiák, izmusok, divatok jönnek, mennek. Amíg lesz vásárhelyiség, ez a reneszánsz ideál: a negyedik dimenziónak állított Ember el nem tűnik alkotóink műveiből, csupán megújhodik. Művészetünk és tudásunk mindig az értelem, illetve a fizikai munka által létrehozott alkotás belső tartalmát fogja tükrözni!
Vásárhely nekünk otthon és haza. „Hódmező-Magyarország”! Bármilyen gondok űznek, akármilyen lehúzó erők támadnak, akárhogyan üt-ver bennünket ez a város, a szülőanyánk; ezért az igazi vásárhelyi a világ minden más tájánál jobban szereti. Hibáival együtt a miénk, olykor embertelenségében is mélyen emberi. Legfőbb föladatunk, hogy a jövőnek minden értékét átmentsük, amely egysíkúvá váló, elembertelenedő világunkat gazdagíthatja. Ha erre nem leszünk képesek, nem lesz sem védőnk, sem követőnk, és akkor ki kiált majd át a következő századokba, hogy milyen volt, és mit jelentett számunkra hajdani vásárhelyiségünk?
Csomorkányizmus
A
Városunk tele van önnemesítő, autodidakta outsiderekkel; olyan „kívülállókkal”, akik nem tanult szakmájukat gyakorolják; vagy ha abból is élnek, meghatározó alkotómunkájuk más művészeti vagy tudományághoz kapcsolja őket. Gyakran mégis többet adtak a közösségnek, mint akik megfelelő szakmai fölkészültséggel, de csak állásukat és nem a hívatásukat töltötték be. Péczely Attilának nem az orvoslása, hanem a népdal- és ásvány-kőzetgyűjtése, Galyasi Miklósnak nem a jogi végzettsége, hanem költészete, művészetpártoló, illetve múzeumfejlesztő képessége, Osváth Bélának nem a tanári, hanem a dramaturgiai fölkészültsége vált legendássá. Kiss Lajos néprajzkutatónak még érettségizni sem sikerült, mégis Kossuth-díjat kapott a néprajztudomány műveléséért. Nem sorolom. Vásárhelyen a sor példátlan hosszú!
Egyszerre realisták és bohémek vagyunk. Az ellentétek és ellentmondások népe a vásárhelyi. Túlzottan óvatos és nemtörődöm. Csak azt az eredményt hajlandó elfogadni, amelyért az ország már évek óta lelkesedik.
A „kívülállóságunkban” benne van a lázadó természet. Nem az a jó, amit kaptunk, vagy megszereztünk, hanem másra, jobbra, különbre vágyunk. A szabadság itt mindig luxus volt. A szabadságot magunknak teremtettük, vagy béklyóztuk meg. Évszázadokon keresztül dacoltunk, sőt szembeszálltunk elnyomóinkkal. A lázadás már 1753 óta, a vérbefojtott utókuruc zendüléstől kezdve napjainkig, a fönnálló társadalommal, a legtöbb kormánnyal szemben megnyilatkozik.
Föllángolásainkat sorra elfojtották, mert alig volt még magyar város, ahol évszázadok során annyi gáncsolója élt minden igaz és haladó ügynek, mint Vásárhelyen. Igaz, történelmünk során az adott kor egy-egy jelenségére ritkán tudtunk megfelelő választ adni. Időben is mindig elmaradtunk, az események után kullogtunk. Nem tanultunk, és ezért mindig hátrányt szenvedtünk, de gerincünkön csak azt a bizonyos két, anatómiailag rendjén való S görbületet lehet érzékelni. Inkább beleroppantunk és kitartottunk vállalásunk mellett, minthogy árulókká váljunk.
Amikor szükség lett volna az erőnkre, vagy amikor ki kellett volna állnunk, a leeresztett függöny rései mögött sunyítottunk, és lestük, hogy mások éhen haltak vagy elvéreztek. Amikor fölösleges volt az áldozatunk, egy szál karddal hadsereg ellen ugrottunk és értelmetlenül hadonásztunk. Midőn kellene, gyakran nem adunk, nem szeretünk, tőlünk a világ is elkárhozhat. Ugyanakkor sok értékünket értelmetlenül eltékozoltuk.
Még a közülünk származó embereket is gyakran ímmel-ámmal támogattuk. Tornyai Jánosnak, Kohán Györgynek, Kiss Lajosnak, Osváth Bélának, Gyulai Józsefnek, Hegedűs Endrének és sorolhatnám még a hírességeket, el kellett innen menni. Végső akarata szerint Kajári Gyula is egy távoli helységben temetkezett. A legtöbb távozóban a közöny és meg nem értés fájdalmas tövisét hagytuk. Vásárhely évszázadok óta nagy mamuttemető. Tehetségek szülője és elvetélője.
Nincs kövünk, mi sárból építkezünk, nincs fánk, agyagból edényt formálunk. A költő Galyasi nagyon találóan írta:
„Itt nem lehet szőke szonetteket írni.
Sár és göröngy fordul az eke nyomán.
Költő, ha tollat fogsz kezedbe,
Ordíts, üvölts a végső szó jogán.”
(1947)
Tanyai gyűjtő útjaim során még a rossz-pusztai, nincstelen kisparaszt szobájában is kétajtós ruhás szekrényből átalakított, bepolcozott könyves szekrényt találtam. Amikor megtelt, a disznóvágásokon egykor használt sózó teknőt újságpapírral kibélelte, az ágy alá tolta, és benne tovább gyűjtötte az olvasnivalót. Nem volt téma, amelyhez értelmesen hozzá ne szólt volna. Mit ért vele? A hatalom mindenét elvette és nyomorgott. Még a nevét sem jegyezte föl a helytörténet.
Az elmúlt évtizedekben családom idősebb korosztályából szinte mindenkit eltemettünk. A nagyapám, az apám, oldalági rokonaim gödörbe eresztett koporsója alatt fél lábszárig érő víz csobbant, és örökre elmerültek Itt még temetkezni sem lehetett rendesen. Amíg máshol porzik az út, a mi cipőnk alatt ragad a sár. Ha végre kisüt a nap és fölszáradnak útjaink, a portól szürkévé válunk és fuldoklunk.
Mindig, szinte mindennel elégedetlenek voltunk, de komoly eredményeket ritkán tudtunk kiharcolni és megtartani. Legtöbbször légvárakat építettünk. Olyan elvont, lehetetlen, irreális terveket akartunk megvalósítani, amelyekbe belebuktunk. A kudarcot mindenki előre látta. Nem kellett különösebb jóstehetség a végső kimenetel megjövendöléséhez, a megkezdett úton mégis makacsul, fölemelt fővel végigbandukoltunk. Legalább jót játszottunk. Közben az idő előre szaladt, és mi mögötte kullogtunk. Don Quijoteségünk szélmalom-harcában a vitorlán rendre a magasba emelkedtünk, majd fordulván velünk egyet, a földre zuhantunk. A következő nemzedékünk ugyanazokat a hibákat követte el, mint elődeink.
A csomorkányi figura egyszerre tantaluszi és prométheuszi. Képzeletében maga előtt látja a meghódítandó Varázshegyet, amelynek hősként szeretne álomfelhők fölötti csúcsára fölkapaszkodni. Társai számára lehozni világlátását és értékes tapasztalatait. De nem mérte föl valódi erejét és képességeit. Súlyos kőként minduntalan visszagörög, míg alant kimerülten elterül. Az igazi kudarc nem a bukása, hanem az, hogy a fönséges és isteneket szolgáló szirti sas nem jön hozzá, aki látványos, lassú halállal, méltósággal végez vele. Patkányok túrják szét alóla a hegyet, hogy megszégyenülve a mélybe zuhanjon. Ezért nem pusztulhat közösségét hasznosan szolgáló, vérét áldozó, mártír hősként, csak ügyefogyott álmodozóként, akit vagy sajnálnak, vagy kinevetnek.
Ebben az árnyékbokszolásban az a különös, hogy közben mindig olyan értékeket teremtettünk, amelyekre másokban irigységet, magunkban büszkeséget tápláltunk. Amikor Hoffmann Tamás néprajzkutató korábbi könyveimet lektorálta, egyik beszélgetésünk során megkérdezte tőlem: „– Úgy-e nem Orosháza, hanem Vásárhely a legnagyobb falu?” – utalva Darvas József szociográfiai könyvének címére. „ – Igen – válaszoltam. – Egy területében és lélekszámában túlnőtt, de lelkületében máig falusi népesség lakja.” Válaszom nem becsmérlő szándékú volt, hanem hagyományőrző elkötelezettségünket példázta.
Talán ősi fészkünkben kellően degenerálódtunk. Köztudott, hogy évszázadok óta elől járunk az országos öngyilkossági statisztikában. Emlékezünk a szőrháti „öngyilkosok dűlőjére” – ahogy a nép elnevezte ezt a határrészt –, ahol alig akadt család, amelyikben valaki ne önkezével vetett volna véget az életének. Ennek a jelenségnek a valódi okát máig sem ismerjük, csak negatív élettani, lélektani és szociológiai jelenségként hozzánk kötődött.
Nyakas kálvinisták voltunk, akik többet káromkodtunk, mint imádkoztunk, és egyikkel sem mentünk semmire. Vagy kinőtt fogakkal, többlet csonttal, kezében pajzzsal táltost szültünk, aki megismerve bennünket elhagyott, vagy elvetéltünk. A levéltárakban őrzött egykori bűnpörökből ismert, hogy elődeink közül sokan a paráználkodás, rablás, csalás, hamisítás, besúgás, árulás mesterei voltak. A bigott vallási szekták a legtöbb hívüket is lakóhelyünkről toborozták. Hány gyermeket abortáltunk, kitaszítottunk, hány öreget eldobtunk! Mégis, a vásárhelyi nagycsalád összetartásával, az anyák ősanya-jellegű szeretetével, matriarkális gondoskodásával minden társadalom és kor számára példát mutattunk, hogyan tud több nemzedék egy fedél alatt, egy kenyéren szeretetben és becsületben élni.
A parasztpolgárosodás során, tanulás – és ahogy a nép gorombán fogalmazott: „a koszból való kivakaródzás” – során „Nagy Családok”, úrhatnám nemzedékek is kialakultak. Szerencsére a tanult parasztságnak ők a kisebb részét alkották, de rendkívül agresszívekké váltak. A felszínen úszó, minél kevesebb munkával megélő, ügyeskedő réteghez tartoztak, akik hamarosan elfelejtették azt a népet, amelyből jöttek. Ezek minden politikai társadalomváltás során a fölszínre eveztek. A középszerűséget és a dekadenciát képviselve, tipikus csomorkányi réteget alkottak. Mivel kis város vagyunk, nem nagy a választékunk
Ezért a népességért végezetül közösen mondjunk el egy helyi imát:
M
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Mindannyian éhezünk a test kenyerére, ezért paraszti szorgalmunk szerint korán kelünk és későn fekszünk. Amit e vidéken Tőled kaptunk, az őselemek közül a három legfontosabb a Te ajándékod: a tiszta levegő, a víz és a föld. Ami ezeken kívül megtalálható, azt verítékünk és kezünk munkája a Te dicsőségedre, családunk boldogulására hozta létre. A természeti értékekkel nem mindig sáfárkodtunk helyesen és azok gyakran megromlottak. Legdrágább kincsünk: Földanyánk beteg. Egykor bársonyos testén érdes por- és homokviharok száguldoznak. Kivágtuk enyhet adó erdőinket és fölszántottuk termékeny legelőinket. Vizünk olykor fertőzött, kútjaink kiszáradnak. Levegőnk mérgezett és fogynak belőle a védelmet nyújtó rétegek. Uram, ezekkel Téged bántottunk meg.
De nem csak testünk, lelkünk is éhezik, mert eltaszítottuk magunktól a felebaráti szeretetet. Hatalmon és pénzen civódunk. Antikrisztusok szónokolnak igazságról, szabadságról, miközben szívünk repedt edényéből kiszivárgott az egymás iránti sóvárgás, és üresen kong lelkünk, amely saját börtönünké változhat. Atyánk, ne mindenért minket okolj, hiszen léket kapott kis ladikunk a történelem árján, és gyakran idegenektől irányítva sodródik. Kérlek, bocsásd meg vétkeinket, végy minket védelmedbe, és mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Polipkarokként nyúlnak utánunk e kor bűnei, hogy mélybe rántsanak. Erőt, bátorságot adj nekünk, és ezután ne védj minket a kísértéstől, amely minden nap újabb agyafúrt ötletekkel támad ránk, de szabadíts meg a gonosztól. Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mi csak szeretett városunkat kívánjuk megtartani és fejleszteni. A hatalomból is csupán annyit kérünk, hogy helységünk mindig jó vezetőket kapjon, az ország büszkeséggel tekintsen ránk, de javainkat mások romlására senki se’ használhassa. Ekkor a Te dicsőséged morzsáiból is annyit nyerünk, hogy testvérvárosaink irigykedés nélkül nézhessenek föl ránk, és együtt szolgáljuk hazánkat, e nemzet minden lakójának igaz érdekét, mindörökkön örökké
Ámen.
Hódmezővásárhely, 2000. okt. 24. – 2002. szept. 28.
Szenti Tibor
I.
A VÁROS MÚLTJA
1. Történelmünk részletei alulnézetben,
ahogy egy író látja
1
Ahol a vásárhelyi határ történelme kezdődött
A
Az addig gyűjtögető, halászó, vadászó vándorközösségek letelepedtek. Rájöttek arra, hogy életük biztonságosabb, ha termelnek, raktároznak és azt megvédik. Így alakultak ki egymástól függetlenül az első agrárkultúrák. Településeiket fallal vették körül. Ettől kezdve a lakosság munkavégző, tehát eltartó, és ezek biztonságát, valamint szellemi fejlődést biztosító rétegekre, illetve uralkodó családra különült el, és létrejöttek az első városállamok. Ez volt a neolitkori forradalom vagy agrárfordulat, amely minőségileg változtatta meg az egész emberiség sorsát.
Hozzánk a földrajzilag legközelebbi ilyen kerített, első városállam volt a Közel-Keleten Jericho, vagy Anatoliában Čatal Hüjük, és Vásárhely határában az egykori gorzsai Cukor-major területén föltárt tell-település. Ezeknél még ekkor sem tudjuk megnevezni az itt lakott nép nevét.
A területet 1978–1995 között a kiváló szegedi régész, Horváth Ferenc tárta föl. 1995 nyarán „Hétezer éves romok a gorzsai halom alatt” címmel a Tornyai János Múzeumban be is mutatta. Nem egy régészeti világkonferencián tudományos hírét keltette, és mint az egyik legkorábbi neolitikus kultúrközösség széles szakmai körben ismert, csak mi nem tudjuk, milyen értékünk volt. Mint kiderült, ez a település semmivel sem állt alacsonyabb történelmi evolúciós szinten, mint a mediterrán okjumenében jól ismert többi. Vegyük mindjárt a két folyam közötti Mezopotámia déli részén kialakult sumer (később akkád) Ur és Uruk városállamokat.
Ezeket a településeket fallal kerítették. Horváth Ferenc is széles, jó megtartású, összefüggő, magas földfalat talált az ásatás színhelyén, amely körbezárta és oltalmazta a kunyhók lakóit. Kiderült, hogy az itt álló földházak lakóinak Gilgamessel közel azonos időben már hasonló településük volt, min Ur városa. Csak följegyzett mítosz nem maradt utánuk, hogy volt-e hősük, aki az örök élet fenntartását keresve rájött, legjobb, ha a városfalat tovább építi, mert az ő korában ez az igazi halhatatlanság biztosítéka. A régész a talált kincsét azonnal lefóliázta, és igyekezett mindenfelé hírül adni, hogy világszenzáció van a birtokunkban. Hasztalan.
A termékenység és a Földanya első kultuszára utaló idolokat, agyagistenek töredékét tárta föl. Köztük ember nagyságút is, amely jelzi, hogy már nem egy családi épület házi szentélyében állhatott, mint a tőle néhány kilométerre, a két világháború között Banner János által a Kökény-dombon föltárt szintén neolitkori Vénuszok; illetve Szegvár-Tűzkövesen Csalog József által kiásott Sarlós Isten és nő párja. Ez a hatalmas, szobrászati teljesítménynek is beillő töredék közösségi ház kultikus helyén állhatott, amelyet mai szóhasználattal talán „templomnak” nevezhetnénk, és az egész itteni lakosság összejövetelére szolgált.
Már Korek József vásárhelyi neolitikus ásatásai során figyelmeztetett arra, hogy a pintaderák, azaz testpecsételők ornamentikái állandó fogalmat tükrözhettek. Ezeket a jeleket az írás megszületése előtti mintáknak tekinthetjük. De hasonló zeg-zug (fonat-, illetve meandrikus) mintákat találhatunk több kultikus és tároló cserépedény falán is. Minden esetre jelzések voltak, amelyekről használói tájékozódást nyertek.
Szó sincs róla, hogy a fal és a helyi istenek egyfajta elszigetelődést jeleznének. Kiderült, hogy a környező nagyobb neolitikus kultúrákkal, éppen a Mediterráneummal, rendszeres cserekereskedelmi kapcsolatuk maradt. A Földközi tenger keleti medencéjéből ebben a korban ugyanis évezreden át (majd a következő régészeti korokban folyamatosan és változatlanul) több hullámban népcsoportok indultak el és kötöttek ki a Kárpát-medencében, így területünkön is. Hozták magukkal többek között a sírokban ékszerként megtalált ciyprea-kagylókat, amelyek föltehetően fizetőeszközként is szolgáltak, akár a későbbi pénzérmék. Innen pedig vitték az itt kialakult kultúra hatására azokat a termékeket, amelyek náluk bizonyultak ritkaságnak.
A Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2003. február 9-én egy magyar sumér kutatónő előadásában elhangzott, hogy az ékírás valahol itt született meg – bizonyságul hozta erre a Töröklakán talált ékírásos agyagtáblákat – és innen került át a Mediterráneumba. Hogy miként került ide az írásos tábla: hozták, vagy itt készítették, alighanem vitatható, de az már csakugyan elgondolkodtató, hogy miért cipelték ilyen nagy távolságokra, hónapokon keresztül, ha valamelyik helyen a rájuk rótt, beléjük vésett jelek nem lettek volna értelmezhetők, „olvashatók”. Akkor csupán fölösleges ballasztot jelentettek a fáradságos, nehéz úton. Képtelenség elhinni, hogy égetett agyagtáblákat hurcolásztak fél világon keresztül jól értékesíthető drágakő vagy bőr helyett. Bárhogyan alakult a dolog, itt és a világban máshol is a neolitikus kultúrák szinte egyszerre jutottak azonos szintre, és tőlük a Vásárhely határában állók sem maradtak el. Térben és időben Krisztus születése előtt 5000 évvel itt kezdődött a történelmünk.
2
Kik teremtették városunk történelmét?
H
Vannak szerzők, aki – koronként változó szemlélettel – a történelem alakulásáért hol a népet, hol összességében az előjáróit, vagy egyszemélyes vezetőjét – a társadalmi berendezkedés szerint – királyát, császárát, szenátorelnökét, köztársasági elnökét, miniszterelnökét nevezik meg. Az egyszemélyi irányító esetében kétségtelenül mindig a diktátoroknak van a legnagyobb ellenőrizetlen hatalmuk, akik egy darabig önkényesen vezethetik a rájuk bízott tömeget.
A történelem keletkezéséért felelősek azonban nem bonthatók alattvalókra és följebbvalókra. Könnyű lenne a társadalmat így kétfelé aprítani. Sokkal differenciáltabb. Az bizonyos, hogy a kenhető massza és az irányító kés egyaránt felelősek a kialakult történelmi helyzetért. Csakhogy őket mindenkor befolyásolták a környező szomszédok, a kívülről jövő hatások, amelyek az újkorban visszavonhatatlanul kontinentális kiterjedésűvé váltak, ma pedig a világot uraló nagyhatalmak jó, vagy rosszindulatának is függvényei.
Eljutottunk oda, hogy a történelemformáló erő maga az emberiség, népekkel, országokkal, gazdasági és társadalmi hatalmakkal. De még így együtt sem elégségesek ahhoz, hogy kimondhassuk, ők írják a történelmet. A társadalmi mozgásokból kihagyhatatlan a természet parancsoló és formáló ereje. A mai kutatások mind inkább azt föltételezik, hogy az ókori Atlantisz eltűnését a Santorini vulkán és sziget szétrobbanása, illetve az általa okozott tsunami vagy szökőár okozhatta, melynek hatását az észak-afrikai parton lévő kultúrák is érzékelték. Ez a kataklizma – amelyet az ember nem tudott befolyásolni – megváltoztatta az egész akkori Mediterráneum életét és történelmét. A krétai kultúra eltűnése további alakító hatással volt az itt élt népességre, de már végleg nem tűnt el. A bikakultusz például tovább élt a görög mitológiában. Zeusz bika képében elrabolta Európát. Napjainkban is megtalálható a mediterrán latin népek egy részénél, illetve innen a hódításokkal Közép- és Dél-Amerikába átterjedt bikafuttatások és bikaviadalok versenyében.
Még nagyobb befolyással volt a természet a kultúrák szétszórására és összekötésére a vízi és szárazföldi utak lehetőségének kitágításával. Ehhez három tényezőre volt szükség: vízi járműre, a földön kerékre és húzóerőre, vagyis kocsira, lóra és ökörre. Itt bonyolódik egybe ember és természet közös erőfeszítése. Azok a népek tudtak fejlődni, akik olyan ipart bírtak létrehozni, hogy tartós vízi és szárazföldi járműveket voltak képesek készíteni, illetve állatokat háziasítani és tenyészteni.
Ehhez már csak egyetlen szellemi és mentális alkotás megszületése kellett: a mítoszteremtés. Az embernek létszükséglete és lelki igénye a mítosz. Megvalósításának két alapvető mozgatórugója van. Egyrészt isteneket és vele hitet kellett formálni, hogy a fölfedezett transzcendenciát, amelyet értelmezni képtelenek vagyunk, kapaszkodóul beépíthessük mindennapi életünkbe és a népek történelmébe. Ezzel a bajokat kivédhessük és elkerülhessük, illetve az értékeket általa megszerezhessük.
A mítosz másik fontos mozgatója és föladata a kiválóság bizonyítása. Az a nép, amelyiknek védő istenei, példát mutató hősei, kultúrát teremtő történetei vannak, bizonyítani tudja nagyszerűségét – eltorzult ideológiává változtatva –, „felsőbbrendűségét”. A népek egyetemes fejlődési versenyében a mítosz az ugródeszka. Aki alatt rugalmasabb, erősebb léc van, messzebb kerülhet a rajtvonaltól és közelebb a célhoz. Olyan, akár egy nemzetközi kitüntetés, amely általános elismertséget fémjelez, és az általa képviselt értéket többé nehezen lehet megkérdőjelezni.
Mindez együtt már maga a történelem.
Ebből a megközelítésből kell vizsgálni egyetlen helység, így Vásárhely történelmét is. Ebbe a képletbe, a megadott értékek helyébe szükséges behelyettesíteni a mi adottságainkat, hogy kialakíthassuk városunk – a névadó Hód és Vásárhely egykori községek – közel 800, mezővárossá válásuk mintegy 550 éves, egész térségének mintegy 7000 éves valós arculatát.
A szomszédainkkal ritkán jutottunk dűlőre. Kölcsönös szenvedéseket okoztunk egymásnak. Volt békésen tűrő és gyakran lázadó népünk. Akadtak jó és hitvány vezetőink. Földesuraink, akik fölvirágoztatták, vagy akik kizsákmányolták a mezőváros lakosságát. Főbírók, főjegyzők, polgármesterek, rendőrkapitányok, országgyűlési és városi tanácsi, illetve önkormányzati képviselők, különféle helyi elöljárók, akik hol maguknak kaszáltak, hol lakótársaiknak arattak.
Vízi és szárazföldi utjainkon sok értékes ember érkezett hozzánk, akik beilleszkedtek, de esélyek híján is több vándorolt el tőlünk. Két kézzel szórtuk értékeinket, ahelyett, hogy megtartottuk volna. Kiváló történelemíróink és éppen érvényes, elfogadott ideológia által befolyásolt meghamisítóink.
A természet összességében kegyesnek mondható hozzánk. Igaz, hogy hol ár- és belvíz, hol aszály; hőség vagy fagy pusztított, de nem éltünk át romboló földrengéseket, meghatározó klímaváltozásokat, amelyek elvették volna kenyerünket, netán kihalásra ítélve bennünket.
Egyetlen egy értékkel maradtunk adósak önmagunknak. A jó értelemben vett mítoszteremtést nem sikerült megvalósítani. Magunk körül nem tudtunk kellő csinnadrattát kelteni, hiába volt, és romjaiban máig él kiváló népművészetünk; képző- és utóbb iparművészetünk, jó földünk, kiváló búzánk… nem sorolom. Esélyünk volt arra – nem több, nem kevesebb, mint más hasonló helységeknek –, hogy történelmünket magunknak alakítsuk.
Még a vásárhelyiségünkön is vitatkoznak, hogy van-e; ha létezik, egyáltalán érték-e, vagy együgyű mese. Amiről eddig lekéstünk, amit eddig nem tudtunk megteremteni, amelynek értékét máig képtelenség volt bizonyítani, félő, hogy végleg elveszítettük, mert korunk már nem alkalmas a mítoszteremtésre, annál inkább a szánalmas beolvadásra vagy széthullásra. De nem kívánok éppen szülővárosom esetében vészmadárként kelepelni. Majd az idő, a történelem dönti el e fejtegetés értékét.
3
Hány falu volt a középkori Hód–Vásárhely nagy határában?
A
Nagy gondot jelent a terepváltozás és a tereprombolás. Amióta korszerű erőgépek végzik a talajművelést, olyan mélyszántást és apróra zúzást végeznek, hogy szakember legyen, aki a fölszíni szórványleletekből biztos következtetést tud adni. Szabad legyen egyetlen példát említeni: a régészetileg szigorúan védett Kökény-dombot – bejelentés és engedély nélkül – évtizedekkel ezelőtt földgyalukkal elegyengették. Sírt a lelkem látva a feldúlt neolitikus sírok apróra zúzott emberi csont-, és a kunyhók patics-, illetve használati edény-maradványait.
Gondot okoz az is, hogy a történelem melyik időszeletét vizsgáljuk, hiszen háborús, gazdasági és természeti okok miatt települések születtek és pusztultak el. Legcélszerűbbnek ma is az látszik, ha az itteni két nagyobb névadó település, a később területileg és közigazgatásilag összeolvadt Hód és Vásárhely első, 13. századi említésétől a török hódoltság koráig terjedő időszakot vesszük alapul, ahogy ezt Szeremlei Sámuel és más jeles helytörténetírók is tették.
Meg kell jegyeznem, hogy Ábrány, Tarján, Gorzsa és sok más települést itt azért nem említem, mert ebben a nagyon rövid áttekintésben elég a két névadó települést példaként hozni. Szeremlei szerint a Hód és Vásárhely nevek első megjelenése, illetve egyesülése így alakult: „Houd – 1231. Hod – 1280. Visarahely – 1266. Holduusarhel – 1396”.
Időben vissza kell mennünk államalapító Szent István királyunk azon rendeletéig, amikor törvénybe foglalta, hogy minden 10 település köteles egy templomot építeni. A végleges megtelepedés időszakában Isten házát nem lehetett jurtként vesszőfonással és nemezzel födve cölöpökre helyezni, sem félig földbe süllyesztett viskóként kialakítani, vagy vályogból emelni. A templomnak a maradandóságot és a halhatatlanságot kellett képviselnie. Szent helyet, ahol Lélek van: Isten és ember együtt, egymásra találva. Az alapjának, de legalább a fölmenő falaknak maradandó anyagból, kőből kellett készülni. Csakhogy itt a Dél-Alföldön, a Tiszán túl, ahol még homokból való darázskő sem található, mint a Szegedhez közeli homokhátságokon, nem volt más, min a „követ” földből kellett égetni. A vásárhelyiek nyelvén így vált a tégla nevében is kűvé.
A nép – elöljáróival együtt – változatlanul különböző technikával kialakított földfalakból készítette lakhelyét, amelyet náddal, sással és gazzal födött. Ezek a történelem során mind elpusztultak, olykor a nyomukat is nehéz megtalálni, de a kő, vagyis a tégla maradt. Régészeink elsősorban ott találtak településnyomokat, ahol előkerültek a templom alapját szolgáló téglák. Némelyiknek, mint a csomorkányinak a szakszerű föltárása az alaprajzot és az építkezés különböző korszakait is szemléltetni tudta. Bizonyíthatóan középkorunkban 16 templomos falu települt Vásárhely egykori határában.
Miként szólt a rendelkezés? „10 falu építsen egy templomot”. Következésképpen, egy templomos faluhoz 10 kisebb, templom nélküli településnek kellett tartozni. Ezek túl messze nem lehettek egymástól, mert a távolság meghiúsította volna, hogy gyalog, kocsin, lóháton idős, várandós anya és kisgyerek vasárnap, illetve ünnepnapokon rendre elmenjen a templomba. Ha ez így volt, az eddigi középkori alföldi településszerkezetről megváltozik a kép, és az a mai dunántúli falutelepülési sűrűséghez lehetett hasonló, ahol nem egy összeépült, vagy szoros közelségben van a szomszédjával. A 16 fő települést is meg kell szorozni a további 10 templomépítő, azt segítő falu számával, így kiderül, hogy 160 kisebb-nagyobb helység hálózhatta be a vidékünket.
A településnéprajz eredményeinek birtokában a föltételezés nagyon is elképzelhető. A határ megművelése mindig gondot okozott, ahogy a lakosság szaporodott, és a lakóhelytől egyre távolabb kellett elfoglalható, szűzföldekért kijárni. A cél a munka hatékonysága volt, mert a termelés eredménye, a fölhalmozható termény mennyisége határozta meg az eltartható népesség számát. Ha a munkaidőt járkálással kellett eltölteni, kevesebb volt a művelés és a termés, kevesebb embert tudott a település eltartani. Ezért nagyon fontos volt, hogy a lakó- és munkahely minél közelebb legyen. A munkahelyet, jelen esetben a földet nem lehetett a faluhoz közelebb húzni, hanem az ember volt kénytelen utána menni. Így történt, hogy az anyatelepülésről a fiatal munkaképes családok, akik megélni és szaporodni kívántak, de nem osztozhattak atyáik mind apróbbá váló, egyre kisebb eltartó képességgel rendelkező telkén, elvándoroltak és új otthont, mellette munkahelyet teremtettek.
Ezt látszik igazolni az aulkertes településrendszer teóriája is, amelyet Erdélyi Sándor és sokan mások képviseltek. Még a népvándorlás során hagyományként őrzött legeltetésmód volt, hogy a pásztorok jókora távolságokra elmentek közösségük lakóhelyétől. Friss, jó legelőt kerestek. Télire, amikor a jószágokat már nem lehetett legeltetni, visszatértek településük közelébe, ahol karámokba terelték a jószágot és a nyáron gyűjtött takarmánnyal etették, illetve védték őket a betolakodóktól, rablóktól, fenevadaktól. A pásztorok nádkunyhókban, vasalókban, földbe süllyesztett, ún. seggenülő kunyhókban, majd a tüzelős istállókban húzták meg magukat, és innen látogatóba vissza-visszatértek családjukhoz.
Ezekből a téli szállásokból, ahogy a családjuk szaporodni kezdett és állandó lakóházat kellett építeni, újabb települések keletkeztek. Egy-egy nagycsalád ideszakadván, házasságok révén egymással szorosabb vérségi kapcsolatba kerültek, és kialakultak a klánok, amelyek az új faluközösség magját, a településalkotókat képezték. Külön településnevük nem volt. A birtoklevelek a templomos falukat jelölték, és a hozzá tartozó területet, amelyen a kis közösségek megtelepültek, valamennyit egynek számítva.
Nagyon érdekes, amit az antropológia kimutatott. A hordákban élő előemberek ideális csoportnagysága 20-25 főből állt. Tovább szaporodva szétváltak és újabb hordát alapítottak. Ez az ősi „családalapítási modell” egészen a 20. század elejéig többé-kevésbé érvényesült, és a néprajz nagycsaládi köteléknek nevezte. (Valószínű, hogy lélektanilag ez a létszám az, amelyik még nagyobb súrlódás nélkül egybetartható. Az első világháború társadalomformáló ereje kezdte végleg megszüntetni.) A középkorban még általános volt. 3-5 nagycsalád 20-25 fős csoportjai kiváltak, klánokká egyesültek és új települést alkottak, amelyek így 80-120 főt számlálhattak. Ez a szám megfelelt egy újkori kis falunak a Kárpát-medence bármelyik területén. Természetes, hogy ők létszámukban és gazdaságilag nem voltak olyan erősek, hogy önállóan templomot emeljenek, hanem a kényszer hatására betársultak az elhagyott egykori anyatelepülés téglaépítkezésébe. Kis falvaikból semmi, még a nevük, emlékük sem maradt, viszont a templom – Istennek jóvoltából – romladozó téglákkal ugyan, de máig bizonyságul szolgál.
4
A Hód-tavi csata
A
A Kárpát-medencébe ugyancsak a 13. század első felében tört be a mongol nomád lovas nép hadereje és tatárjárás névvel került történelmünkbe. Ekkor a Vásárhely középkori határába települt falvak jó része elpusztult. A templomos helyek közül talán azok maradhattak meg, amelyek falai ellenálltak, és a gyorsan továbbrohanó rablóhordáknak nem volt ideje a bennszorult lakosság kiéheztetésére. Az aulkertes kis települések mind áldozatul estek.
A harci események ezzel nem értek véget. A tatárjárást a megmaradt lakosság lassanként kiheverte. Falvaikat újjáépítették és továbbfolyt a termelőmunka. Közép-Ázsia pusztáiról indulva, a népvándorlás egyik utolsó hullámaként, főleg a már letelepült népek által Keletről Nyugat felé szorítva határainknál megjelentek a velünk rokon népnek számító, őstörök-ági, még mindig nomád lovas, katonai életmódot folytató kunok. Be-betörtek a letelepült, mezőgazdasági életmódot folytató magyar területekre, ahol éppen úgy, mint a kalandozások korában eleink, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak.
IV. vagy Kun László volt a király, akinek – mint a neve is jelzi – szeretői révén is kedvesek voltak a kunok, és jó darabig tűrte a számára rokonszenves idegen népesség garázdálkodását. Talán őseinek nomád vére lüktetett ereiben, és föltámadt benne a nosztalgia régi „dicsőségeink” iránt. A magyar nemesek, akiknek a kunok a birtokait pusztították, kevésbé voltak türelemmel, és a királyt egyre jobban sanyargatták, hogy vessen véget betöréseiknek. 1282-ben, amikor március, május környékén a kunok Oldmur vezetésével ismét nagy sereggel özönölték el a Dél-Alföldet, és Hód, Vásárhely környékét fosztogatták, a király Erdélyben tartózkodott seregével. Vazallusainak nem tudott tovább ellenállni, és kénytelen volt elindulni, hogy megvívjon a kunokkal.
A történészek sokáig két pártra oszlottak. Egyik része azt állította, hogy a csata Erdélyben volt. Csakhogy ebben az országrészben egyetlen Hód nevű középkori tavat sem tudtak kimutatni. Ilyen egyedül Vásárhely és Hód község határában terült el. Ma már – néhányan talán kelletlenül, de – elismerik, hogy a Hód tavi csata itt volt a Hód-tó partján, a mi mostani városunk és Szent Adorján mártír (ma Mártély) község között.
Szeremlei Császár Sámuel történeti monográfiájában igen részletesen beszámolt az ütközet eseményeiről. Fölhasználta hozzá a csata föltételezett színhelyein talált fegyver- és emberi csontmaradványokat. Paraszt adatközlőim beszámoltak arról, hogy Mártély alatt a tiszai gátépítéskor elbontott halomból, mint