Fejér Csaba festőművész kiállítására
Hódmezővásárhely, Alföldi Galéria. 2005. márc. 13.

TISZTELT EMLÉKEZŐK,

HÖLGYEIM ÉS URAIM!

Fejér Csaba ma az Alföldi Galériában feledhetetlen rajzaival, festményeivel, illetve egy gyönyörű emlékkönyvben ezek reprodukcióival és saját gondolataival jelentkezik. Utóbbit felesége, dr. Varga Katalin, az írott és elektronikus médiában fennmaradt dokumentumokból állította össze. A festő vall a családjáról, életéről, művészetéről és korának társadalmáról. Ezért, ha valaki mélyebben akarja megismerni, őt idézni a leghitelesebb.

Édesapja és a család férfi tagjai vasutas tisztek voltak. Munkájukkal együtt járt, a gyakori költözködés. Amikor Fejér Bélát Hódmezővásárhelyre irányították, megismerte Aracsi Ilonát, a szép polgárlányt, akit rövid idő múlva feleségül vett. Nem sokkal később az új családot Karcagon találjuk, ahol 1936-ban megszületett Csaba nevű első gyermekük.

Fejér Csaba elbeszéli, hogy már négy éves korától mindenre visszaemlékezik. A család következő állomáshelye Nagysajó volt. A szülők elfoglaltak. A falu kicsi, nem vonzza a fiút, így minden idejét a vasútállomás környékén töltötte. Gyakran elszökött, úgy hozták vissza. Izgalommal figyelte a gőzmozdonyt, az óriási vaskolosszust, amely megnyitotta fantáziáját.

Adottsága van, amely arra készteti, hogy papírt ceruzát, később vízfestéket, ecsetet ragadjon, és a lenyűgöző látványt megörökítse. Még írni nem tud, de fölfedezi, hogy a mozdonykerék oldalról nézve elliptikus és nem rajzolja kereknek. Amit a főiskolai növendékek keserves küzdelemben, tanáraik révén igyekeznek elsajátítani, ő önmagától fölfedezi a perspektívát, és megtanulja a térábrázolást.

Óriási teljesítmény ez egy kisgyerek részéről, hiszen az emberiség a barlangrajzok korától kezdve, mintegy 30-40 ezer éve igyekszik két dimenzióban ábrázolni a teret, de ezt igazán csak az utóbbi félévezredben sikerült megvalósítani, ha az alkotókat a különböző izmusok korlátai időközben vissza nem szorították ismét a síkfelület határai közé.

Kitört a második világháború. A családot a front mozgása szerint ide-oda küldözgették. Csaba számára beköszöntött a szabadság, amelyet egész életében megőrzött. Öntörvényű volt, aki a világban szemlélődve járt. Mindent befogadott, ami érdekelte, elutasított, amit kedvezőtlennek ítélt.

Az általános iskolát Nagysajón kezdte meg, de amit ott tanulhatott, nem kötötte le. Többször megszökött, munkafüzetét eldobta. Szülei gyakran visszazsuppolták Vásárhelyre, a nagyszülőkhöz. Aracsiné, a nagymama szigorú volt hozzá. A kisfiú már korábban járt a Mária Valéria utcai óvodába, majd tanulmányait a mellette álló Központi Iskolában folytatta. Ajtaynéra, a tanító nénire jó szívvel emlékezett. Első akvarelljét 6-7 éves korában festette. Tizenegy évesen már kiforrott vízfestményben örökítette meg zsámbéki házukat.

A háború után itt érte a második pozitív iskolai élmény, amikor kitűnően fölkészült apácák tanították, akik nemcsak fölfigyeltek rajztehetségére, hanem a kibontakozását is segítették. Az iskola után grundként ott volt a szétlőtt kis falu, teli romházakkal, futóárkokkal, megannyi éles lőszerrel, gránátokkal, amelyeket előszeretettel robbantgattak. Volt társa, aki súlyosan sérült, egy másik meghalt. Megtanulta, milyen gyilkos erő szabadul föl, ha az ember az akaratát rosszra fordítja.

Már a háború alatt rendre figyelte a fegyvereket, tankokat. Lenyűgözték a hajók és a repülők. Érdeklődése a haditechnika felé irányult, amelyet egész életében megtartott. Ehhez társult az asztrofizika, az űrkutatás, az univerzum megismerése, és a természet szüntelen megfigyelése.

1950-54 között Zsámbékról Pestre járt a Művészeti Gimnáziumba. Itt találkozott a Rákosi-rezsimet kiszolgáló, "rosszarcú igazgatóval", a kényszerből kelletlen orosz nyelvtanulás gyötrelmeivel, amelyek megviselték. Szinte példa nélküli rajztehetségét itt is felfedezték, és apja ellenkezése dacára felvételizett, majd bekerült az Iparművészeti Főiskolára, a belső építészekhez. A festészet nem érdekelte, holott tanárai látták a tehetségét. Így vallott erről:

"Úgy éreztem, festeni mindenki tud, mert aki nem tud rajzolni, az elkezd festeni. Amikor rajzban meg kellett érteni például egy bokát, egy izületet, az igazi probléma volt. Sokkal nagyobb probléma, mint színeket egymás mellé rakni."

Galériákba, kiállításokra nem járt. A képzőművészet nem érdekelte. Egyszer mégis találkozott Munkácsy Mihály: "Siralomház" című festményével, amely lenyűgözte. Amikor a tárlatról kijött, úgy érezte, hogy benne egyszerre minden megváltozott, és az akkor már klasszikus, realista festészet felé fordult.

1956-ban az egész főiskola a forradalom mellé állt. A tanárok disszidáltak. Fejér Csabát hamarosan a Széna-téren találjuk, a híres Szabó bácsi osztagában. November 4-én, amikor a szovjet tankok megtámadták a fővárost, Szabó bácsi elzavarta a gyerekeket. Csaba a korábbi fegyver- és haditechnikai érdeklődésével szerzett tapasztalatai alapján felmérte, hogy a "dióverőnek" nevezett hosszú puskával a világ akkor legnagyobb szárazföldi hadserege, több ezernyi páncélos ellen már nem hazafiasság, hanem öngyilkosság harcolni.

Társaival együtt visszatértek a tanárok és irányítás nélkül maradt Főiskolára, ahol abban az évfolyamban nem indult be a szervezett oktatás. A hallgatók maguk képezték magukat, rajzoltak, festettek, ki-ki a tehetsége és elhivatottsága szerint. Csabában itt érlelődött meg végérvényesen, hogy festő lesz, és itt érezte visszavonhatatlanul az alkotói szabadság ízét, amely számára olyan volt, mint a víz alól fölbukkant búvárnak a friss levegő. Nem érdekelték az izmusok, a moderneskedés. Már végzett diplomásként, de kezdő festőként így fogalmazott:

"Nem vagyok hajlandó egy sznob réteg részére dolgozni, mivel a poénvadászat nem művészet."

Előbb Pesten telepedett le és mindent elért, amit ebben az időben kezdő művész elérhetett, de a fővárosi közegben nem érezte jól magát. Érezte, hogy minden szál Vásárhelyhez köti. Itt van kedves Tiszája, a festői holtágakkal, kanyarulatokkal, a körtvélyesi szigetnél vízben álló holt erdővel, mint egy holdbéli tájjal; a vásárhelyi Puszta a végtelen ősgyepével, és szürke marha csordájával. A tanyavilág, amely évszázadok óta a gazdamúltat, és e táj ősi, népi kultúráját, 1945 után a tönkretett emberek megannyi gyötrelmét őrizte. Itt várt rá a nagyanyja, édesanyja, a szomszédban a vak hordár és a régi barátok. A konyha szögletében az ócska sámli, a szenes vödör, a falon a régi hegedű, a padlásról előkerülő öreg fazekak és butellák, amelyek egész életében motiválták a festészetét.

"A Magyar Alföld hordozza a lelkivilágot. Azon a síkságon nekem kell megteremteni a motívumot. A vásárhelyiség abból áll, hogy az ország legjelentősebb festői itt valamiképpen jól érezték magukat" - fogalmazta.

1965-ben végleg hazatért. Erről így emlékezett meg:

"Pesten még nem láttak olyan társaságot, mely művész körül jött volna létre. Vásárhelyen mindig az volt a nagyszerű, hogy a közönség tiszta szívvel támogatta a képzőművészetet nehéz korszakaiban is."

Itt, a képzőművészeti tárlatokon, még az 1960-as évek második felében is, a polgárok között fekete lakcsizmában, ünneplő ruhában, kemény Kossuth-kalapban ott tolongtak az alkotások előtt a megmaradt régi gazdák, kíváncsian lesve, lesz-e Csabának újabb festménye, mert a kiállításokra nagyon sokan az ő kedvéért jártak el.

Fejér Csaba napok alatt visszatalált régi önmagához, és baráti köréhez. Bibó Lajoshoz, Galyasi Miklóshoz, az ide ellátogató művésztársakhoz. Délelőtt szigorú koncentrációval alkotott, délutánonként sokat olvasott. Jártassága a világ dolgaiban és a természet törvényeiben lenyűgöző volt. Ehhez társult finom iróniával, viccelődéssel telített társalgása, amely hamarosan a társaság meghatározó személyiségévé avatta.

Közben Aczél Györgyék előbb a szocialista realizmust, majd a klasszikus realizmust is kikezdték. Csabának előbb 1972-ben volt a budapesti Műcsarnokban társas kiállítása, ahol a látogatók csak pozitívan és lelkesedéssel írtak festményeiről a vendégkönyvbe; majd 1980-ban, ahol a közvélemény-kutatás minden kategóriában az ő képeit értékelte első helyen.

Elindult a kirekesztése és a módszeres elhallgatása. Ráadásul Kép-Írás néven barátaival illegális művészlapot hozott létre, amiért a csoportot rendőrségi megfigyelés alá vették. Tilos lett rádióban, tévében megszólaltatni. Amikor 1978-ban Pesten, a Csontváry Galériában önálló kiállítása volt, ahol a képek jelentős része már a nyitásra elkelt, a gyűlölet és irigység karöltve társult ellene minden emberi rosszindulattal. A Kossuth Rádió vezetője még a riporternőt is elmarasztalta, aki mit sem tudva, elment a megnyitóra interjút készíteni vele. Vagy nem írtak róla, vagy a többi realista művésszel együtt szapulták. A meghirdetett osztályharc után újabb ostrom következett.

"Manapság kiment a divatból a festészet, és a politika vette át a helyét - fogalmazta az egyik interjúban. - Tulajdonképpen polgárháború dúl most is a művészetekben. Manapság egy realista meg sem közelítheti a Műcsarnokot, pláne egy vásárhelyi parasztfestő."

Szerencsére nem volt sohasem függőhelyzetben. Nem kellett elvtársak ajtóin megbízatásokért kopogtatnia.

"Életem lényege a szabadság volt, azt egy pillanatra sem veszítettem el, soha nem volt munkaviszonyom, soha nem voltam függő helyzetben... Én imádom a katasztrófákat, és a kommunizmus az emberiség legnagyobb katasztrófája, és ezt közelről, elejétől a végéig végignézhettem" - mondotta.

Bár jól tudta, és baráti körben rendre mondogatta, hogy a 20. század második felétől már a technika a fontos, és a tudományok vették át a hatalmat - ezért a művészet, az irodalom háttérbe szorult, devalválódott -, számára mégis ez jelentette a legtöbbet. Saját ars poeticája volt, amely jellemezte egész életművét.

"A festészetben az unalmas felületek tűnjenek el. Csak visszafogott színekkel dolgozom, és ezekből is csak annyit használok fel, amennyi egy-egy képemhez szükséges. Az akkordokat szeretem bennük - vallotta -, a hideg barnákat, meleg barnákat, a hideg szürkéket, meleg szürkéket, és a fehérek hideg és meleg változatát. Úgy érzem, ezen még jó ideig nem tudok túllépni, mert amíg a rajz uralkodik a képeimen, a színnek háttérbe kell szorulnia."

Azok, akik állványa előtt gyakran sorban álltak, és még félszáraz állapotban elvitték képeit, ismerték, milyen értéket képviselnek. Így gondolkozott:

"Amit én átélek, azt át kell, hogy élje a néző is. A természet az a közös, ami összeköti a művészt a nézővel... A természetnél absztraktabb nincs, mert ha egy kőfalon egy részletet bekereteztek, az egy absztrakt kép... A térélmény a legnagyobb, csak nem veszi észre az ember, mert annyira megszokta. Az volt a nagy forradalom a képzőművészetben, amikor feltalálták a teret."

Amikor önmagát kellett besorolni a művészek közé, mindig vallotta, hogy a művei tulajdonképpen grafikus jellegűek. Esetében a realizmust nem szabad a naturalizmussal összetéveszteni. A művészettörténészek rendre vallják, hogy a mai realizmus nagyon sokágú. Amikor Fejér Csaba lebotolt, vízben álló fáit, vagy az erdőben kivágott faderekakat, a sejtelmes fénnyel elárasztott pusztát nézzük, ahol a nap helyzetét az árnyékokról nem lehet pontosan meghatározni, érezhető, hogy szürrealisztikus ábrázolása is vitathatatlan. Ő így jellemezte alkotói törekvését:

"Én mindig csak egy tanyát festek. A TANYÁT. Úgy komponálom össze, ahogy az nekem a legjobban tetszik. A tanya lényege, hogy egy végtelen variáció... Tehát igazából látványtervező lett belőlem."

"Az ember és a művész tudathasadás nélküli két külön lény. A zseni a nap huszonnégy órájában nem lehet zseni, csak alkotás közben" - magyarázta egyszer Galyasi Miklós. Fejér Csaba árnyaltan így fogalmazta meg a benne élő kétarcúságot:

"...ha elkezdem a festést egy másfajta embertípus kell, hogy kibújjon belőlem, aki koncentrálni tud, fegyelmezett és felelősségtudata van. Tehát át kell alakulnom a festéshez. Amikor az ember odaáll a fehér vászon elé, ami kietlen és életet kell bele lehelni, akkor eltűnik mindenféle zseniskedés, az ember picike és reménytelen."

Természetesen, mint mindenkinek neki is voltak elődei. Életének első nagy élménye, Munkácsy Mihály mindvégig megmaradt számára "a Festő"-nek. Amikor végleg vásárhelyivé vált, hozzá társult Tornyai János. Indulattal utasította el azt a nézetet, hogy Tornyai Munkácsy epigon volt. Későbbi saját képein inkább felfedezhető Tornyai hatása, mint a Munkácsyé. A "Bús magyar sors" gebéje vissza-visszatükröződik a parasztkocsik elé fogott lovakon, "A juss" figuráinak egyszerű, kemény arcvonásai parasztportréin.

Festményeit hasonlították már Cézanne alkotásaihoz is. Ebből legfeljebb a francia művész kiváló térábrázolása, magas horizontjai, és a természetábrázolás hűsége lehet közös, de Fejér Csaba részéről ez nem tudatos másolás. Próbálkozott modern technikákkal is. Ilyen kísérlete volt a montázs, amikor például a helyi lapból kivágott cikkrészletet nem kis ügyességgel applikálta egyik festményébe. Csupán megmutatta, hogy mire képes, de többé nem gyakorolta.

A legtöbb ultramodern, nonfiguratív festményt, a színes foltokat, "szálkákat", különösen a geometrikus köröket, vonalakat, sokszögeket, ahogy például V. Vasarely is megalkotta az op-artot, iparművészeti próbálkozásnak tekintette, amely alkalmas lehet például tapétának, egy korszerű szőnyeg, vagy egy jókora előcsarnok kőpadozatának díszítésére.

Fejér Csaba a vásárhelyi realista festőiskola egén egy magányos, összetéveszthetetlen, ragyogó csillag, akinek a fénye erősödik, mint a szupernováké. Nem véletlen ez a hasonlat, hiszen igazi mestere maga a természet volt, amelynek milliónyi arculatát kellő emberi és alkotói alázattal, a maga szabadságával formálta művészetté.

Kérdezhetik, hová lett közülünk? Visszatért nagy mestere ringató ölébe, hogy együtt alkossanak tovább. Palettája lett a vörösbarna rét, festéke a mező fakó virágai és az október végi, hervadt levelek. Mindig jelen lesz az őszi borulásokban, a ködös, szürke alkonyokban, a fehéren világító hajnalokban, a tanyák, puszták, hangulatában, és ha a fölkavart, hamuszínű porban találkozunk vele, az égboltra festet óriási tájképpel mutatja meg legújabb művét.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!