FUKAZAVA HICSIRÓ: ZARÁNDOKÉNEK

A meghívott halálnak, vagyis az önagressziónak, öngyilkosságnak igen sok formája ismert, amelyet az egyes népek, kultúrák és személyek tettek változatossá. Kötetünkben ezek egyik szélsőséges változatát − a kényszerű éhezés következtében végzett kiközösítést − mutatjuk be, amely a közösségből való eltávolítással járó önpusztításba menekülés példáit különböző korokból és népességek gyakorlatából érzékelteti.

Az orvostudomány megkülönböztet általános táplálékhiányból eredő, és részleges éhezést. Az előbbi akkor következik be, amikor a szervezetbe nem jut be elég táplálék, és ez valamennyi szükséges tényezőre: energiaadókra, zsírra, fehérjére, szénhidrátra, katalizátorként szereplő vitaminokra, ásványi anyagokra és nyomelemekre vonatkozik. Alultápláltság lép föl, ha a bevitt napi kalória nem éri el a 800−1000-et, de ezen csak vegetálni lehet, dolgozni nem. A haláltáborokban, ahol a foglyok módszeres megsemmisítése folyt, a napi ugyanennyi kalóriát tudományosan kiszámították, adagolták, és ezen még keményen dolgoztatták is őket. Így testtömegüknek akár a kétharmad részét is elveszítették. Olyan élőhalottakká váltak, mint a kilátszó csontvázra feszített száraz bőr.

Részleges éhezés akkor következik be, ha bár a bevitel bőséges lehet, a szervezettől a felsorolt bármelyik fontos tápláléktípust megvonják, és a tápláléklánc megszakad. Hiába fogyaszt valaki teljes értékű ételeket, ha például egyetlen egy láncszem, mondjuk a C-vitamin hiányzik, ez esetben a skorbutnak nevezett súlyos betegség lép föl, amely ínysorvadással, foghullással, és más súlyos tünetekkel jár. Abban az ivóvízben, amelyikben nincs kellő mennyiségű jód nyomelem, föllép a pajzsmirigy szövetének túltengése, a golyva, amely a nyak látható megvastagodásával és szellemi tompultsággal jár együtt.

Ezek az eljárások legtöbbször önként vállaltak. Modelleknél megszabják, hogy milyen testmérethez mennyi tömeg elégséges, és ha azon túl a kívánt formát nem tudják tartani, tudományosan táplálkoznak, mindent kimérve és napszakokra elosztva. Ezzel, amíg modellként dolgoznak, a koplalást is vállalják. A testforma egyén szerinti ízlésének megfelelő kialakítás érdekében, sokan az étkezésükből még alapvető táplálékféleségeket is kihagynak, főleg a zsírt és a szénhidrátokat. Hamarosan föllép az anorexia, amely különösen nőknél gyakori, és nem egyszer jóvátehetetlen károsodásokat okoz, majd halálhoz is vezethet. Ha például naponta nem jut be a szervezetbe a kritikus zsírtömeg, leáll, megszűnik a havi ciklus, a zsírban oldódó vitaminok fölhasználatlanul kiürülnek a szervezetből, csökken az energiaszint, és vele a teljesítőképesség, amely nemcsak a fizikai, hanem a szellemi tevékenységet is érinti. Utóbbihoz tartozik, hogy az idegnyúlványok zsírhüvelybe ágyazott védelem alatt állnak, és ez úgy oldódik föl, mint amikor az elektromos vezetékről a szigetelést lehántják. Nyomában állandó fájdalomérzet és ingerült idegállapot is jelentkezik. Amikor a szénhidrátok hiányoznak, hiába van zsír, a fehérjék nem bomlanak le − pedig ez a legfontosabb táplálékunk −, mivel „a protein a szénhidrátok tüzében ég el”. Ilyenkor a szervezet kénytelen a saját fehérjéket lebontani, hogy magát becsapva, a hiányt visszatáplálja, de ezzel megindul az izomsorvadás és a teljes fizikai leépülés. Ha tehát a gyakori szénhidrátmegvonást alkalmazzák, azzal súlyos károsodás éri a szervezetet.

Még jóvátehetetlenebb a helyzet, ha a fehérjék mennyisége és összetétele módosul. A bicsérdisták, vegetáriánusok abban bizakodnak, hogy szervezetük a növényi fehérjékkel is boldogul. Óriási tévedés! Volt kolléganőm másfél évig bogyókon és magvakon élt, míg bekerült a szegedi Belgyógyászati Klinikára, ahol újabb másfél évig küzdöttek előbb az életéért, majd az egészsége helyreállításán, de nagyon nehéz volt a beindult fogyást megállítani, és korábbi egészségét soha többé nem nyerte vissza. A kutatók megállapították, hogy az emberszabású majmok sem voltak vegetáriánusok, és mindenevő, közvetlen állatőseink akkor kezdtek az emberré válás során gyors ütemben fejlődni, amikor táplálékukat az állati fehérjék egészítették ki. Kiderült, hogy szervezetünk ellenállórendszerében (RES^¹) azok a nagyon fontos sejtes elemek és hatóanyagok, amelyek a védelmet biztosítják, csak a bevitt állati fehérjék jelenlétében termelődnek, hozzájuk tudnak kötődni, és így fejtik ki hatékonyságukat. Ha a táplálékunkban nincs meghatározott mennyiségű állati fehérje, a RES gyöngül, nem látja el föladatát, és szervezetünk különösen a fertőző betegségekkel szemben védtelen marad. Így a helytelen koplalás és fogyás során a RES nem tud számunkra biztonságos segítséget nyújtani, és az ilyen szerencsétlen legtöbbször nem a táplálék hiányában, hanem annak következményében halhat meg.

Már a középkorban fölléptek a koplalóművészek, akik mára elképesztő cselekedeteket hajtanak végre. Mesterségesen teljesen kiürítik a gyomor- és béltraktusukat. Felülről nyelik, alulról ujjukkal tömik a nedves gézt a gyomrukba, és az így elérhető vastagbélszakaszukba, majd légzésüket és szívritmusukat lecsökkentve, a hibernáláshoz hasonló állapotot érve el, például üvegkoporsóba záratják magukat, vagy fakoporsóban föld alá temetkeznek, és csövön keresztül kapnak levegőt. Szinte múmiát készítenek magukból. Az ilyen önkívületi állapotban töltött napok száma már meghaladja a százat − a közel harmadév nem tévedés! −, majd amikor újraélesztik őket, lassan ismét föltáplálják testüket. Azt nem írják a tudósítások, hogy közben szervezetük mennyire károsodott, és ezt a teljesítményt hányszor lehet megismételni. Azt viszont nem tudom elhinni, hogy ez nem nyüvi a fizikumot.

Japán északi szigetén van olyan szektás buddhista szerzetesrend, amelyiknek erre elszánt boncai már életükben élő múmiát alkottak magukból. Módszeresen végzett, kemény fizikai munkával eltávolítják testükből a szövetek közötti kötött zsírt, élelembevitelüket minimálisra csökkentik, meditációkkal kikapcsolják szervezetük akaratlagos központi irányítását. Ez a leépítési folyamat évekig tart, míg csont-bőrállapot áll elő. Végül az utolsó hetekben az erdőben a fenyőfák kérgét fogyasztják. Ezzel fölgyorsítják a test mérgezését, és a kéregbevitellel fenyőgyanta rakódik le a kiélt szövetek helyén, amely beépülve, a test pusztulását gátolja a halál után. A még élő szerzetest minden víz és élelem nélkül födött földalatti aknába helyezik egy csengővel, amit mindennap megráz. Meditációjával halad a teljes megvilágosodás felé. A csengő egyre halkul, míg végleg megnémul. Várnak még néhány napig, majd múmiáját kiemelik, díszese ruhába fölöltöztetik, és templomuk szentélyében elhelyezik. A hívek, mint szent emberhez járulnak és könyörögnek segítségéért. A japán kormány ezt a tevékenységét betiltotta.

Nincs olyan ember, akinek élete során valamilyen okból adódóan ne kellene diétázni. Ez nem koplalást jelent. Mindent lehet enni − sőt kell fogyasztani! −, de a napi élelemszükségletet nem szabad egyszerre bevinni, hanem arányosan elosztva. Mind az idő, mind a mennyiségi és a minőségi tényezők összhangjában a legfontosabb a mérsékletesség. Ez biztosítja a jó kondíciót testnek és szellemnek egyaránt, hogy a lélek ép maradhasson. Mindezt a fejtegetést az utolsó mondatrész miatt kellett megtennem. Ugyanis, ha a táplálékbevitel során bármilyen zavar keletkezik, és ezt időben nem hozzák helyre, hanem állandósul, súlyos lelki gondok lépnek föl, amelyek elképesztő rendellenes magatartásokat, életellenes cselekményeket hoznak létre, tovább súlyosbítva a kialakult helyzetet. Ezt olvassuk Fukazava elbeszélésében is, ahol a rosszul élő közösségekben évszázadok óta jelen volt a táplálkozási gond és a vele járó élelemmegvonás. Így alakulhatott ki az önpusztítás folklórral is kiépülő hagyománya. Erre látunk további hasonló példát Sánta Ferenc kitűnő emberábrázoló elbeszélésében, de a természet gyermekének, a vásárhelyi parasztembernek Bibó Lajos által leírt: A föld terem tovább című elbeszélésében is.

Minden népnek a saját fájdalma a legmélyebb, amelyet nehezen tud földolgozni, de felejtenie nem szabad. Fukazava Hicsiró és Sánta Ferenc elbeszéléseiben a följajdulás mégis kiegyenlítődik, mivel az emberségesség ott érvényesül, ahol nem a kultúra vagy a földrajzi távolság közelítése a döntő, hanem a lélek közös szenvedése jelentkezik.

Ez a novella 1956-ban jelent meg a japán Csuo-kóron nevű folyóiratban. Írója akkor negyvenkét éves volt, és írásaival helyt kér a korszerű japán irodalomban. Mély hatással volt rám. Amikor elolvastam Tőkei Ferenc utószavát, amelyben a kapitalizmus válságának és a középkori japán beletörődésnek, buddhista lemondásnak tudta be a főszereplő, Rin anyó áldozatos – ámde európai értékrenddel vizsgálva –, szörnyű öngyilkosságát, ez a magyarázkodás olyan volt számomra, mintha nem ugyanazt a novellát olvastuk volna. Az első elbeszéléskötetemben^² elhelyeztem a Lehoztam anyámat a hegyről^³ című „ellenelbeszélésemet”, a Fukazava írás továbbgondolását és befejezését.

Valószínű, hogy ritka az ilyen irodalmi föllépés. Lehet, hogy sokan igazat sem adnak nekem. Hivatkozni lehet Sánta Ferenc Sokan voltunk című elbeszélésére, amelyben − végeredményét illetően a vállalt önemésztést − a japán társadalmi háttér európai székely−magyar megfelelőjét fogalmazta meg. Kérdés, hogy ezt a „voodoo halálnemet”, ezt a „föladott életet” vajon csakugyan minden nép esetében a társadalom csikarja-e ki az egyénből? A közösségek minden lakott kontinensen, ahol ez a tragédia valamilyen formában ismert és gyakorolt volt, évszázadokon keresztül miért nem tudtak olyan hely- és idősajátos megoldásokat létrehozni, amelyek nem a legkönnyebb ellenállás irányába hatottak, hanem vállalták volna az együtt maradást a legszorítóbb történelmi, gazdasági és természet adta kényszerhelyzetekben is?

Az emberségesség akkor nyilvánul meg igazán és mutatja meg mélységét, amikor mindenki bajban van. Ha az „egy mindenkiért, mindenki egyért” mondás kölcsönösen jelentkezik, és nemcsak az egyén áldozatvállalásában nyilvánul meg. Mert így az a kegyetlen példa jut eszembe, amelyet főiskolás koromban beszélt el tanárom a rágcsálóirtás kapcsán. Amikor a patkányjáratba befújják a fojtógázt, a legerősebbek odavonszolják a beteg, öreg, gyönge társaikat, és velük tömik el a bejáratot.

Amikor megírtam említett elbeszélésemet, távolról jött, hazatért gyermekként már a hegyen találva kiszenvedésre váró anyámat, fölvettem a hátamra, és az ellenkező utat tettem meg vele, mint az Fukazava és Sánta elbeszélésben olvasható. Így fejeztem be: „Amikor letettem anyámat az ajtóban, tudtam, hogy a nehéz zarándokút véget ért, s azt is sejtettem, hogy egy még küzdelmesebb idő következik. De már együtt leszünk.” Mindez akkor jutott eszembe, amikor 1984 nyarán Auschwitzban megálltam a később szentté avatott Maximilián Kolbe minorita lengyel atya büntetőcellája előtt, aki egyik társa megmentéséért bement az éhségzárkába, és 1941. augusztus 14-én éhenhalásával példát mutatott. Egyik fogolytársa mondta el: „A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.” Volt és voltak, akik a történelem során egyért tömegesen is tudtak áldozatot hozni! Ma a cezarománia és hatalmi mámor korszakában az egyes emberek tömegeket áldoznak föl saját boldogulásukért.

Hegyek között huszonhét házból kicsi falu állt. „Rin anyó mint menyecske került ide, jó ötven évvel ezelőtt… Rin anyó az idén töltötte be hatvankilencedik évét, de férje már több mint húsz esztendeje halott. Egyetlen fiának, Tappeinek a felesége tavaly, gesztenyegyűjtésre menet, belezuhant a szakadékba, s halálát lelte. Tappeinek második feleséget kell keríteni, s ez több gondot okoz Rin anyónak, mint a négy árva gondozása. Sem a faluban, sem a szemköztiben nem akadt arra való özvegy.” Ezzel a nem éppen kedvező családi helyzettel kezdődik a történet, majd követi az első Narajama dal:

Kiderül, hogy ez a faluban a buddhista halottak napi ének. Ekkor „a hetvenévesek elzarándokolnak a Narajamára [a Tölgyek hegyére], a dal tehát emlékezteti az öregeket, hogy közeleg ez az idő.” Milyen idő és mit hoz majd nekik? Rin anyó látta, hogy a fia is hallja a távoli éneket és csillog a szeme, amelyből arra következtetett, hogy neki majd nem kell egyedül menni a hegyre, hanem elkíséri a fia. „Derék fickó a fiam!” − gondolta a vénasszony és „összeszorult a szíve.” A hegyen már nincs gond, hiszen a csúcsnak istene van, akit többen láttak, és aki oltalmába veszi a hozzá érkezőket. Az az öreg pedig szerencsés, aki „mihelyt a hegyre ért, szépen lehullt a hó”, mert istenével gyorsan találkozott.

A hegyen kevés az élelem, gombát szednek, a bozótok, fák bogyóit, termését gyűjtik és eszik. Fő táplálékuk a köles. Rizst csak a nagy betegnek adnak és a Narajama ünnepen fogyasztanak. A hegyen alig található termőföld, nem lehet kellőképpen gazdálkodni, ezért marad a legősibb gyűjtögető életforma. A hegy mégis Isten, hiszen táplálja őket és befogadja. Az alföldi sík róna mezőgazdaságból élő emberének Földanya az istene. A föld is nehezen adja meg magát. „A termés kint hál az ég alatt”, és a természet gyakran nemcsak ad, de el is vesz. A föld az itt élő embert táplálja és befogadja, akár övéit a hegy.

Az élet olyan itt, a Tölgyek hegyén, hogy néha derűre is okot ad. Hírvivő jött, hogy a szomszéd faluban meghalt egy asszony férje. Sok teketóriázásnak nincs helye, hiszen az özvegy olyan korú, mint az ő fia. „…ha a felek tetszenek egymásnak, szabadon meghányják-vetik egymás közt a dolgot, s utána nincs semmiféle külön szertartás, menyegzőféle: az illető nő átköltözik új otthonába, és minden rendben van.” Ahol keserves az élet, csak úgy folydogálhat tovább, ha nem vetnek neki gátat, hanem rábízzák magukat az árra. Régen az uradalmi magyar cselédek is úgy boldogultak, ha összeálltak és „egy szegényből kettőt csináltak”. A természet rendje, ha valaki kidől a sorból, másik lépjen a helyére. Ha pedig van a folytonosság fönntartását gátló akadály, azt el kell távolítani, vagy esetünkben – a kialakult ősi rend szerint –ráhagyni, hogy a feszültséget annak hordozója maga oldja meg. Ilyen egyszerű is lehet az élet, cicoma és lelki gyötrődés nélkül. Rin anyó boldog volt, hiszen van még egy éve a narajamai zarándoklatig, és addig a fia jövőjét ki kell alakítani.

Az öregasszony évek óta fölkészülve várta a zarándoklatát. Van a búcsúzáshoz szükséges rizsbora, és már készen áll az ülőgyékény, ami a hegyen kell. Ükanyám is, ahogy a többi parasztasszony annakidején, amikor megözvegyült, elkészítette fekete halotti ruháját és egy batyuba kötve mindig magával hurcolta, hogy bárhol éri a vég, méltóképpen föl tudják öltöztetni.^⁴ Rin anyó életében megoldatlan kérdés is maradt. Vénségére épek a fogai, és ez azt jelentheti, hogy mindent föl tud falni, ami a háznál akad, márpedig az ilyesmi nagy gond az élelemben szűkölködők között. Fogta tehát a tűzkövet, és verni kezdte a fogait, de azok egyelőre keményen tartották magukat.

A néprajzkutatók megállapították, hogy a hagyományos faluközösségben minden embernek, még a bolondnak is meg volt a mag helye. A japán hegyi faluban ócsárolták és szajházták azt az asszonyt, aki dédunokát ringatott a karján, mert olyan kéjsóvár volt és úgy szaporodott, akár az egerek, mivel hasonló módon utódokat nevelt, éhes szájakat, ezért szégyen volt ezt a kort megérni. A természetes az volt, ha valaki nagyszülő korában fölment a hegyre, mely igen messze esett a településtől. Tavak, völgyek és csúcsok sokaságát kellett legyőzni hozzá. Olyan volt ez az út, mint a népmesékben az akadályokat legyőző hős próbatétele.

A falu a Narajama ünnepre készült, és aznap megérkezett az új asszony a szemközti faluból. Rin anyó boldog volt, hogy a hegyre menetele előtt a fia sorsát is elrendezte. Bátorságot gyűjtött és a kőmozsár törőjével kiverte metszőfogait. Nagyon boldog volt, hogy új menye fogatlanul láthatja. Az ünnepen a falubelieknek is büszkén megmutatta csorbaságát. Ezzel az utolsó akadály is elhárult zarándoklata elől. Elhatározta, hogy már újév után elindul. Az idő váratlanul sürgette, hiszen legnagyobb unokája lányt hozott a házhoz, akinek már jócskán domborodott a hasa, „és ha megszüli ezt a gyereket, Rin anyó meglátja az egérfiat”, vagyis a dédunokáját. Micsoda szégyen lenne! Amióta két új asszony is érkezett a házhoz, Rin anyó munkájára nem is volt szükség, és sokat unatkozott.

Fia egy nap meg is kérdezte tőle: „− Nagyanyó, ugye jövőre felmész a hegyre?” Anyja büszkén és örömmel válaszolt igennel. Menyének eltérő véleménye volt. A család hirtelen megnövekedett létszámát másként is lehet enyhíteni. Az unoka asszonyára gondolva, így beszélt: „ − Ha megszületik az egérfiók, bedobom egy szakadékba a hátsó hegységbe, s nagyanyót nem fogják kiénekelni…” Meg ne botránkozzék senki! Az ókori görög Taigetosz a ma élő „művelt” emberek között is remek megoldási lehetőség, ezért itt van köztünk, minden földrészen, és valamennyi nép gyakorolja. Naponta értesülünk a médiából, hogy a megszült gyermeket hogyan teszik el láb alól. Kit véres módszerekkel, kit zsineggel fojtva, vagy szemetes kukába dobva; hogy ne találjanak rá, elásva, széttrancsírozva, vagy kazánban elégetve. Az öregeknek, súlyos betegeknek pedig itt van a mindinkább követelt eutanázia. Teszünk ezek ellen többet, mint szörnyülködünk, és napirendre térünk fölötte? Ki a hibás? Mi azután nem, hiszen most még nem a családunkban történt, különben is foglalkozzon vele a bűnüldözés. Ez nem a mi feladatunk. Adófizetőként ezért pénzeljük a hatóságokat!

A természet adta nép legalább nem volt szemforgató, és a számára megoldatlan kérdésre világos, egyértelmű feleletet adott. Amikor korábban tűz ütött ki a hegységben és semmi sem maradt, „mindenki felment, azt mondják.” Mit számít egy esendő élet, amikor egész közösség végez önemésztést. És ez kinek fáj? Jönnek újra az „egerek”, születnek az „egérfiak”, és elmennek a kivénhedtek. A természet forog tovább… Amikor a faluban lopáson értek egy embert, elhatározták, hogy éjszaka az egész családot kiirtják. Úgy menekültek meg, hogy elszöktek a lincselés elől. Azóta sem látták őket.

Valahol mélyen elbújva élt ugyan a lélek, mert amikor az öregasszony zarándokútjáról beszéltek, Rin anyó látta, hogy fiának „csillog a szeme…” Anyja meg is botránkozott, amikor még a menye is kiszaladt, hogy ne lássák könnyeit, és így vélekedett: „csupa málé emberrel nem sokra megyek!” A fiát sajnálta, hogy − bár öregségére kicsi csomóvá vált, de − a téli, számára egyre járhatatlanabb utakon a fia hátán kell majd a csúcsra érnie, és ez milyen fárasztó lesz neki.

Az unokája az idevonatkozó dallal oldotta meg a kínos helyzetet, amikor így énekelt apjának:

A „deszkát”, amelynek hordkosár jellege volt, ebbe kapaszkodva kuporgott az öreg az utolsó útján. Mielőtt az egérfiók megszületett, Rin anyó szólt fiának, hívja össze azokat, akik már túladtak öregeiken és voltak a hegyen. A hagyomány szerint, búcsúvacsorát és szakét akart kínálni nekik. Mivel az idő hidegre fordult, a férfinek nem volt túl nagy kedve hátán egy öregasszonnyal a hegyre mászni, de anyja hajthatatlan maradt. Az összegyűlt vendégek előadták a hegyre zarándoklás íratlan szabályait. Mindenekelőtt: „a hegyre menet nem szóltok.” A zarándokút során az érzelgősségnek semmi helye sem volt. Az előírás azt célozhatta, ne kezdjenek el sajnálkozni, búcsúzkodni, nehogy szégyenszemre visszaforduljanak. A következő parancsok is ezt a követelményt erősítették meg: „úgy távozzatok hazulról, hogy senki se lásson.” Senkinek se essen meg a szíve a búcsúzó öregen. A harmadik kívánalom, hogy „a hegyről jövet semmi szín alatt se tekints vissza.” Ne lásd, hogy anyád vagy apád kihűlő teste milyen magányosan marad a hegyen.

Ezzel a három próbával − ismét a népmesék hőseinek vizsgájára utalt az írás − a fogadalomra fölhívás befejeződött. A következő résztvevő elmondta, milyen az út oda, és hogyan lehet a Narajamára följutni. Végül minden emberivé és szépre fordul: „Tölgyek közt hág az ember mind magasabbra és magasabbra, s ott vár benneteket az isten.” A hit a legfontosabb lelki kapaszkodó, mert míg a társ, a szerelem, a barát és a hitves e világon nyújt támaszt, Isten a hosszú léttelen létben gondoskodik rólunk. A buddhizmus nirvánájában bekövetkezik a vágyaktól való megszabadulás, vele a vágyak eléréséhez szüksége harc is megszűnik. A lélek megpihen, és föloldódik a természetben, ahonnan jött. Ez a legtöbb, amit a hívő ember elérhet, mert ez a legnagyobb boldogság. Azonosulni és eggyé válni istenével.

A szertartás alatt tizennyolc liter rizsbort ittak meg, amely hozzájárult ama másik világba vezető út elejére találni. Akkor éjjel Rin anyó és fia nem aludtak, készültek a következő éjjel induló zarándokútra. Hajnalban nyöszörgést hallottak a bejárat felől és kiderült, hogy a szomszéd idős ember volt, akit fia kényszerrel akart fölvinni a hegyre, mert az öreg elrágta a szalmakötelet, amellyel megbéklyózta, hogy el ne szökjön, de fia menekülés közben rátalált és durván elfogta. Rin anyó magyarázta az öregnek: „Ha még ezen a világon megszakad a kapcsolatod Önagysága, a hegy istenével meg a saját fiaddal, ugyan mi vár reád?” Vagyis nincs választási lehetőség, kibúvás, enyhítés. Nemde ugyanígy vagyunk mi is? Ha hívnak, menni kell. Az orvostudomány egyszer, esetleg néhányszor újraéleszt, „megment”, de előbb-utóbb eljön az a perc, amikor többet nem tudunk sem visszatérni, sem az Útról letérni, mert az nem visszafelé vezet! Jaj, ha hitetlen voltál, és nincs semmi elképzelésed, hogy merre, mert az Út végtelenített és nem találsz ki belőle. Egyedül maradsz és birkózol a távolsággal, amely nem akar véget érni. Nincs, aki segítsen!

Másnap éjszaka az öregasszony még elkészítette és hátrahagyta az utolsó ételt, amit, ha a család reggel fölébred, majd elfogyaszt. Fölkuporodott fia hátán a deszkára, és a sötét éjben elindultak. Fia csak a zarándokút elejét ismerte, „de ezután olyan utat kellett követnie, amelyre a hagyomány értelmében csak narajamai zarándok léphetett.” Ezen az úton, akár a mesében, ember, vagyis ő még nem járt, nem ismerhette. Ez a belső Út, a Tao, amely az egyszerű japán ember hite szerint éppen úgy hegyes vidéken kanyarog, ahogy az alföldi, így a vásárhelyi parasztember szerint pusztán vezet át, szúrós tövisek, csaholó és támadó kutyák között.

A japán író így érzékelteti az Út nehézségeit: „A hegyet, ahová Tappei feljutott, völgy választotta el a Narajamától, olyan szakadékos, mély völgy, hogy az ember azt hitte, egyenest a pokol fenekére nyílik.” Minél jobban kívánkozol vissza, és minél több bűnnel terhelt a lelked, annál több és kegyetlenebb az akadály, de ha megbékélve és bűneidtől a rögös úton szabadulva igyekszel előre, annál inkább enyhülnek kínjaid és rövidebbé válik a zarándoklat, majd célba érsz. Nem kell térkép, helyismeret, mert az Úton Te magad vagy a jel, amely e világot itt hagyva, ha rá akaratod és megbánásod segít, előrébb vezet.

„Mivel a négy hegy övezte völgy mély, mint a pokol, Tappei óvatosan, de szilárdan rótta az ösvényt… Ahogy mind közelebb kerültek a Narajamához, már nemcsak lépteire ügyelt. Mihelyt megpillantotta [a] Narajamát, az ott lakó isten szolgája lett, s úgy rémlett neki, mintha az isten parancsára lépkedne.” A valós természeti kép és az álomszerű misztika árnyaltan keveredik a leírásban. Így válik a valódi világ túlvilággá, megőrizve sok mindent az elhagyott vidék képéből. „Felpillantott: szemközt a Narajama úgy tetszett, mintha ülne. Úgy magyarázták, hogy a Hét völgyön túl van út meg nincs is, s ő mind magasabbra, magasabbra hágott.” Eljutva ama másik világba, az Út lassan eltűnik. Te magad válsz azzá, így nem azt keresed, amin járnod kell, mert többé nem mozdulsz, nincs miért, nincs hová, mert ez a cél, amelyet elértél.

Mi marad a földi létből? Ahogy följutottak a csúcsra, a szikláknál holt embereket láttak. „ismét egy szikla, s lábánál kifehéredett csontok. A két lábcsont magvolt, de a koponya legurulhatott a törzsről, mert oldalvást hevert. A karok is messze vetődtek a sziklának tapadva…” A test elmúlásához és a lélek kiszabadulásához már a neolitikumban megjelent a lélekmadár, amely a holtból elvitte a szellemet, majd átszállt vele a másik világba. A férfi azt látta, hogy a frissebb tetemek mozogtak. „A hulla a melle táján mozgott. Egy holló volt benne… Ahogy feljebb hágott, mind több és több lett a holló.”

A hegy maga volt az élők temetője. Ez az isten emberáldozatot követelt. Elképesztő, hogy a falvakból mennyi idős embert vittek a hegy istenével találkozni: „kissé odább kopár tisztásra bukkant, merő szikla az egész. Itt annyi volt a fehér csont, hogy mint hó, körös-körül mindent ellepett.” Eljött az idő, hogy megváljon halálra ítélt anyjától: „néhány lépés után talál egy sziklát, amelynek a lábánál nem volt hulla. Amikor ideértek, Rin anyó ráütött Tappei vállára, s a lábával verdeste. Jeladás, hogy Tappei segítse le a hátán levő deszkáról, amelyen ült.” A férfi most került szemben az anyjával. „A derekán öv helyett szalmakötél. Tappei nézte a mereven álló Rin Anyó arcát. Úgy rémlett neki, hogy nem is a hazulról ismert arc. Kiültek rajta a halál vonásai.” Az asszony elhatározásában hajthatatlan volt: „keményen szorította Tappei kezét, aztán hátba taszította. Tappei elindult. Megtartotta a hegy törvényét, amely tiltotta, hogy hátratekintsen.” A hegyről lefelé botorkálva, látott egy hullát, amelyiknek vékony nyakán kötél tekerődzik. „Nekem sohase lenne ennyi bátorságom…” Már majdnem megtette a Narajamáról levezető út felét, amikor valami fehérség villant meg előtte. Megállt, s merőn figyelt. A tölgyek közt fehér pihék szálldostak. Havazott.” Ez boldoggá tette, hiszen anyját a hó elfödte a hollók és az élet elől. Elmúlását megkönnyítette. Fölrúgva a törvényt, visszafordult és ismét mászni kezdett a hegyre, hogy bejelentse anyjának: „havazik!”

Rin anyó hótól lepve ült a szikla tövében. „Szemét merőn egy pontra szegezte, s a Buddha-imádás zsoltárát énekelte. Tappei erős hangon megszólította:

A férfi rohant lefelé. A völgyben találta a szomszédot, aki apját cipelte fölfelé, aki az előző éjjel megszökött. Mata apó a deszkán ült, „szalmakötéllel úgy odakötözve, mint egy gonosztevő.” Fia éppen azon mesterkedett, hogy nem cipeli tovább, hanem letaszítja „a Hét völgy tetejéről a négy hegy övezte, feneketlen, pokoli mélységbe.” Az öreg, amennyire ujjaival a kötelékből ki tudott nyúlni, megkapaszkodott a fiába, aki hasba rúgta és az öreg belezuhant a mély szakadékba. Onnan, „mint fekete füstgomolyag, megszámlálhatatlan sok holló szállt fel keringve…” Tappei ekkor jutott tudatára, hogy ezek nem lélekmadarak, amelyek a lelket viszik át egy másik világba, hanem dögevők, mert akiket nem visznek végig az Úton, azok kárhozottak. Márpedig a sereg hatalmas száma mutatta, hogy szüleivel sok gyermek nem járja végig az Utat, hanem hamarabb eltaszítja őket, hogy terhétől szabaduljon.

Tappei éjszaka ért otthonába. Az ajtó előtt megtorpant. Vajon mit fog mondani, amikor kislánya megkérdezi, hogy „Nagyanyó mikor jön haza?” Kihallatszott, amint a kisebbik fiú ezzel a dallal szórakoztatta a kislányt:

A házban közben elosztották Rin anyó használható holmiját és abban feszelegtek. Asszonyt hozott fia a tegnapi szertartás maradék borától részegedve, nagyanyja vattás ruhájába bújt. Tappeinek ez a dal jutott eszébe:

Az Úton mindannyionknak hamarosan el kell indulni… Lesz, aki aranypalástban, a másik prémes bundában, vagy vattás ruhában megy, sokan rongyokban dideregve. De az Úton minden ruha, még alatta a hús is lefoszlik a csontról, és nagyon, nagyon mezítelenül kell elébe lépni, „ha vár a hegy ura!”

A családi tragédia ezzel a mondattal kezdődik: „Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap.” A második világháború alatt és főleg utána, kisgyerekként nekem is volt módom az éhezést megtapasztalni. Ezt egyik elbeszélésemben megírtam^⁵. Nálunk a jelenség szerencsére nem úgy következett be, hogy folyamatosan nem volt mit enni, mert szüleim, ha a föld alól is, néhány nap múlva a legalapvetőbb táplálékot beszerezték, ha az nem is volt mennyiségileg mindig elegendő, és főleg komplettált, vagyis minden szükséges elemet tartalmazó étel. Ettől függetlenül nem kívánom senkinek sem az éhezéssel járó szenvedést.

Itt, a Dél-Alföldön, ahol gyakran vetés nélkül is kikelt az aratáskor elszóródott gabona, és a tyúk valamelyik boglya alól orozva keltetett csirkéit is elővezette, de a hegyvidéken az élet sokkal szigorúbb volt. „Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett” − írta Sánta Ferenc. No, ez a magatartás az, amivel én sem a családomban, sem a környezetemben nem találkoztam. Egy másik könyvemben leírtam, hogy dédapám tanyáján Ida nénémmel még néhány fészekalja verébtojásból is rántottát készítettünk − el lehet képzelni, mennyi jutott belőle −, de nem üldögéltünk a sült galambra várva, azt még neveletlen fiókként kiszedtük és fölfaltuk; de főleg senkit sem löktünk ki a már magatehetetlen, csak „ételpusztító” szeretteink közül.^⁶ Vagy mindenki evett vagy senki sem. Nem volt megkülönböztetés. Ha volt, éppen a fordítottja történt, mint amit a japán vagy az erdélyi elbeszélésben találtam. Első volt a gyerek és az idős, vagy beteg ember. Elképzelhetetlen volt, hogy dédanyám koplaljon, amikor ő volt a család Anyja, akire mindenki fölnézett, és akit szeretett. Inkább a munkabíró, fölnőtt emberek nem ettek, csakhogy az elesetteknek maradjon. Amikor nagyon szorított bennünket a helyzet, anyám a magáét titokban átadta nekem, de ez az ő dolga volt, senkit sem hozott vele kényszerhelyzetbe, legföljebb önmagát.

Érdekes, számunka ismeretlen volt az elbeszélés öregének mesemondása is. Amíg esetünkben a mesélő mindig, minden mesének egy este a végére jutott, hacsak nem könyvből olvasott, hosszú történetet kellett megszakítani, Sánta Ferenc ezt írta: „Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megült a helyén.” Minden valószínűség szerint, az éhségtől már olyan gyöngeség fárasztotta, hogy nem volt ereje beszélni. A koplalás során az emlékezet is kihagy, az agy lelassul, nem úgy működik, ahogy a rendesen táplált embernél szokott.

Egy alkalommal, középiskolás koromban, amikor már meglehetősen önálló voltam, szándékosan kipróbáltam az éhezést, hogy hatását magamon tanulmányozhassam. Az első napok után érzékcsalódás, hallucinálás és látomás jelentkezett. A különös az volt, hogy már nem éreztem az éhség okozta hastáji görcsöket és fájdalmakat. A szervezetem lenyugodott. Olyan könnyű volt a fejem, mintha röpülnék, de ez nem szédülésben jelentkezett, hanem fölszabadultságban; mintha testemtől elváltam és elindultam volna az Úton egy szürrealista álomvilág felé, amelytől nem féltem, sőt izgalommal töltött el, hogy hová jutok és milyen lesz? Kábítószert sohasem fogyasztottam, még csak nem is cigarettáztam, ezért nincs összehasonlítási alapom, de valószínű, hogy e szerek használatát kiváltó állapothoz hasonlóba kerülhettem, mert az alkoholos befolyásoltsághoz sem volt mérhető. A város Népkert nevű vasútállomása előtt találtam magam. Ekkor ijedtem meg, hogy mit keresek itt, ahol vonatok és autók szaladgálnak. Hazamentem és újra enni kezdtem. Azóta nem tiltakozom a rám rakódott fölös kilóim miatt, de tudom, hogy ez is egyfajta érték és tartalék azokra a napokra, amikor esetleg külső kényszerből vagy betegség miatt kell éheznem.

„Nagy dolog az éhség” − írta Sánta Ferenc. Elbeszéli, hogyan kaparták össze a puliszka maradékát a deszkáról. „Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.” Az általam gyakorlatból ismert jelenet, hogy az utolsó falatokat a gyerekek és öregek fogyasztották el, itt így következett be: a hetven év körüli nagyapó „nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék.” A gyerekek apja, amikor meglátta, így értékelte: „− azt bizony jól teszi.” Az öreg megkérdezte fiától: „− Gondolod, Ferkó? − Én igen!” Ez a határozottság a végítélet kimondását jelentette, melyet a gyerekek nem értettek, de valami szörnyű sejtésük volt abból, hogy „anyám leejtette a nagy mosogatótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre…”

Az öreg búcsúzóul még gondosan eligazgatta a gyerekek feje alatt a párnát, fiának adott néhány gazdasági tanácsot, majd odaszólt: „− Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e fiam? Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett: − Hát készüljön. A többit én elrendezem.” Közben az anya a ládából kiszedte az öreg váltó alsó ruháit és apósa magára szedte. Az öreg úgy ült az asztalnál, mintha vendég lenne. Fia hozott egy üveg kölcsönkért pálinkát és tyúkot. Amíg az ura bicskával a körmét vágta, apósa meg a pálinkát itta, az asszony megfőzte a tyúkot, amit az öreg egyedül mind megevett. A gyerekek vágyódva nézték, egy darabot akart is adni nekik, de a fia nem engedte: „− Őket csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé.”

Az öreg még le sem nyelte az utolsó falatot, amikor az asszony már szedni kezdte az asztalt. Nagyapó „vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét.” Az ajtóban kérőleg nézett szeretett unokájára, és ennek engedve, anyja felöltöztette. Az öreg kilépett az éjszakába. Mindenki megállt és várt. Ez volt az a pillanat, amelyben az idő nem rohant tovább. Végtelen, lélektelen, üres állandóságba merültek, mint a teremtés előtt, amikor semmi sem volt ezen a világon, csak Isten markában a látható megvalósulásra váró energia. Talán könnyekkel küszködtek, amelyeket elnyeltek, letörültek, vagy magától lepörgött. Az éjszakában nem lehetett biztosan tudni. Pedig a múlhatatlan idő most nem az újrakezdést hozta, hanem a végső elmúlást sugallta. Az öreg végre megszólalt: „− Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.” Egy-egy „Isten áldjával” elköszöntek, majd az öreg elindult az éjszakában. Ebben a helyzetben szinte ironikusnak tetszik, amikor fia utána szólt, hogy „− Aztán vigyázzon magára.”

Nagyapó kisvártatva visszafordult, és kérte fiát, hogy az unokája darabig elkísérhesse. Ferike darabig botladozott mellette. Az egészből nem értett semmit, de érezte, hogy valami nagyon rossz és igazságtalan történik, aminek nem szabadna. Az öreg a kerítésnél megállt. Jött az unokáján alkalmazott védelmező mágia: „Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogy az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz.” Ez természetes, de ami utána következett, az ebben a rideg világban érthetetlen és megdöbbentő volt, mert az érzelmeket ritkán mutatták ki: „Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta: − Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!”

Akár a japán Rin anyónak, a székely nagyapónak is szerencséje volt utolsó útján: „mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.” Amikor apa és fia visszatértek, a gyerek nem bírta tovább és megkérdezte: „− nagyapám mikor jön vissza? − Ő akkor, amikor te nem kérdezed!” Az asszony is előkerült egy csomó ággal, amelyet az ember kezdett a tűzre rakni. Jött a rituális áldozat az egyik legaktívabb őselemmel, a mindent elpusztítani képes tűzzel, amely áldozatainak testéből segíti a lelket kiszabadítani, hogy földi pányváitól szabadult szárnyas lóként repüljön a végtelen és örök birodalom felé. „Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, ropogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány.” Az ajtón kopogtattak, és a nagyapó öreg komája jött megkérdezni, hogy „− Aztán igaz-e, hogy elment? − Apám felkapta a fejét. − Hová? − kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé. − Fel a Büdösbe − válaszolta az.” Ferike most kezdte megérteni, hogy hová ment a nagyapja, és miért nem tér többet vissza. „Jaj a Büdös. Aki csak belészippant, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal… Hát éppenséggel odament, és apám akarta, anyám is hagyta, ha csak nem ők küldték.”

A fiú végiggondolta az egész történetet és megvilágosodott, mi történt a nagyapjával. „Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje.” Tegyük föl önmagunknak a kérdést? Vajon tényleg ez a dolgok rendje? Ezekben a történetekben hol van a felebaráti szeretet? Bármilyen kemény is az élet és kőkeményre edzi a szíveket, csak a halál nyújthat kiutat a földi pokolból? Nem ismerjük az irgalmat és a másikért való áldozatvállalást, miközben mi önmagunkért ugyanezt elvárjuk még a szüleinktől is? Hol van itt az emberségesség? Érdemes volt-e emberé válnunk, mert még a legtöbb állat is védelmezi családját.

Az öreg látogató, mikor elment, az ajtóból visszafordulva az unokákra pillantott és kérdezte: „− Őköt megcsókolta-e? − Egyet se − mondta anyám…” Ebben a cifra világban, ha van is érzelem, azt nem lehet, sőt nem szabad kimutatni, mert az a gyöngeség jele. Micsoda tévedés, hiszen a tehetetlenségnek éppen az a fokmérője, hogy hagynak valakit elpusztulni, sőt az erősnek véltek lökik őket a halálba. Azok az edzettek, akik vállalják és meghívják maguknak a halált, és azok a gyöngék, akik ezt hagyják beteljesülni. Nem hiszek, és nem adhatok föloldozást e rémtett elkövetésében! Az apa „lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb.” Az áldozat nem hoz megbocsátást, mert a tűz mindent elhamvaszthat, de ezt a bűnt nem emészti el! Olyan ez, mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versében, hogy ott munkál örökké az emberben, és nem szabadulhatsz tőle. Ha megégetik, még a porodban is tovább működik!

Reggel az apa magával vitte Ferit az erdőbe fát vágni, mert az éjjel minden tüzelőt a lángoknak áldozott. Délig vágták a fát és az apa, csodák csodája, egyszer sem ütötte meg a fiát, „pedig az ujjamba is belevágtam”, bizony az ügyetlenség ebben a világban nagyobb bűn volt, mint a „kegyes” gyilkosság. Elindultak a Büdös felé, de útközben a férfi nem fogta gyereke kezét, ahogy a nagyapja szokta. Csak nem kezd elérzékenyülni és a fiába elültetni a fennmaradás ellen ható szeretet szikráját, pedig ebből nagyobb és éltetőbb lángot lehetett volna szítani, mint abból, amit ő táplált.

Sánta Ferenc nem azért kiváló író, hogy a történetet embertelenül hagyja, mintha beletörődne a változtathatatlanba. Az utolsó sorokban jön a reményadás, amely bennünk is elindít egy folyamatot, hogy ez a világ végre lezárult, mert van helyette jobb és jövőt mutatóbb. „A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszét elvitte magával.” Az apa adogatni kezdte a holmikat a fiának. A kucsmából kigurult a hóra valami. „Egyik combja volt a tyúknak.” Belecsúsztatta fia tarisznyájába, megsimogatta a gyerek fejét, amit eddig sohasem tett, és így szólt: „− Majd otthon megeszed…” Nem akarta szétosztani, mert tudta, hogy fia volt az öreg kedvence és azt is fölismerte, hogy ezt neki szánta. Tiszteletben tartotta apja végső akaratát. A fej érintése és simogatása olyan, mint a keresztelés, amikor valami szörnyű bűnt lemosok vele és helyette áldást nyújtok. Ezt éreztem magam is akkor, amikor dédanyám levitt a partról az ér kiszáradt medrében és megmutatott egy dögöt, elmagyarázva, hogy mindnyájan így végezzük, de van bennünk valami, ami eltávozik, és nem porlad el. Valamit érintésével átadott akkor és a szívemben őrzöm ma is. Ha majd mennem kell, nyugodt leszek, mert a simogatással kapott szeretetet védelemül magammal viszem.^⁷

Az író egy utolsó, nagyszerű emberi tettet is hagy a végére: „lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki…” A nagyapó öreg barátja utána ment társának, akinek ettől kezdve fölöslegessé vált a baltája, az utolsó szalmaszál helyetti kapaszkodója, ha minden szakad, azzal végezhet magával; ugyanakkor kedves eszköze volt, hiszen azzal kereste kenyerét. A két öreg a barlangban találkozott. Nem volt már szükség semmire, hiszen egymásra leltek. Az Út végére egymást segítették.

Az elbeszélés befejező mondata döbbenetet hagyott bennem. A Csűrös ruhájáért „még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.” Ennyit ért az az ember, aki életét becsülettel élte, családját fölnevelte, embereket faragott belőlük, és ha kellett, barátjáért föláldozta magát. Az ilyen élhetetlennek olyan rossz gúnyák jutottak, ami meghatározta a családon és a közösségen belüli értékét is.

Amikor 2008. március 15-én családommal elmentem a vásárhelyi Tornyai János Múzeumba, hogy ki tudja, hányadszor megnézzük a Plohn József fotózta helyi negyvennyolcas hősök portréját, kiderült, hogy közöttük még nagyon sok ismeretlen. A múzeum hiába kéri sokadszorra, hogy a leszármazottak próbálják beazonosítani őket, csak a módosabb gazdákat, polgárokat ismerik föl és vállalják hozzátartozóik. Ugyanakkor megannyi nyomorult szegény, elviselt, agyonfoltozott és szakadt ruhában öltözött egykori férfi kérően ott néz velünk szembe, hogy semmi mást, csak a nevüket adják vissza. Ezzel az utókor legalább a tekintetükön kívül az emléküket is maradandóan megőrizhetné, és megkapnák megérdemelt emberi méltóságukat. De hozzájuk sem jön el senki, mert éppolyan szégyellni való és fölösleges, mint Csűrös Ignác rongyait hazavinni. Egy nép esetében is két szélsőség így találkozik, mert belül alig különbözünk!

1 Reticulo Endothelialis Systema.

2 A tetejetlen fán. Lazi Bt. Szeged, 1997.

3 U.o. 55-57.

4 A tanya. 1979. 86.

5 Az utolsó üveg befőtt. 15-20. In: Kalászkisasszony. Budapest, 2001.

6 A tanya. Budapest, 1979. 124.

Anyám szeretete. 48-49. In: Confessio, 1996. 1. sz.

Hagyunk-e nyomot? 18-19. In: Confessio, 1998. 4. sz.

7 A tanya. Budapest, 1979. 96-97.