Összefoglaló

Az európai jellegű kutúrnépeknél naponta elhangzik, vagy sírjelekre írják: „Béke poraira”. Ennek ellenére halottainknak nem adjuk meg a nyugalmat. Ennek több magyarázata van. Legfontosabb az ösztönös ragaszkodás, amely az állatvilágban is megfigyelhető, és amely a gyász időszakában öntudatlanul munkál bennünk. Ugyan csak kikerülhetetlen a lelki tényező. Nehezen nyugszunk bele a veszteségbe. A gyász, a hiány levezetésének egyik gyakorlata, ha halottainkkal tovább foglalkozunk, őket verbálisan vagy tettleg háborgatjuk. A halottak zaklatásának számtalan módja alakult ki, amelyek legalizálódtak és kultúrtörténelmünk részeivé váltak. A mumifikálástól az újratemetésen át a kannibalizmusig sok példát ismerünk. Tanulmányunk ebbe ad betekintést a teljesség igénye nélkül.

Summary

It is often said by people of European culture or written on tombstones: „Rest in peace”. However, we rarely give peace to our dead ones. There are several explanations for this. The most important is the instinctive affection that can also be observed in the animal world that is spontaneously working in us during the mourning period. The mental factor is also inevitable. It is hard for us to take a loss. The mourning - one of the ways of dealing with a loss - if we don’t let our dead ones go, we are verbally or physically bothering them. Numerous ways of bothering dead ones have evolved, became legalized and is a part of our cultural history. We know a lot of examples, like mumification, reburial and cannibalism. This study will let you take a closer look at this without trying to be complete.

SZENTI TIBOR

Háborgatott halottaink

Bevezető

A fecske mintegy 50 millió éve fecske, az ember néhány millió vagy százezer éve Homo erectus, ill. sapiens, attól függően, hogy az emberré válást milyen szempontok szerint vizsgáljuk. Megközelítésünket másként kell kezdenünk, ha az embert az élővilágban elfoglalt helye alapján kívánjuk meghatározni. A Darwin óta folytatott antropológiai kutatások eredményeként azt ma már senki sem vitathatja, hogy a Homo sapiens az az állatfaj, amely fejlődése során az élővilág csúcsára jutott. Meghódította a Földet, pusztítja környezetét és néhány évtizeden belül elindul az Univerzum megszállására. Az emberi faj akkor hal ki, amikor minden állati tulajdonságáról lemond és humanizálja azokat. Ekkor kopnak ki belőle az eredeti, örökölt ősi ösztönök és genetikai tulajdonságok. Ez azonban még messze van.

A kiváló angol etológus, Desmond Morris szavaival élve, az ember mégis „csupasz majom”, vagyis szőrzetét elvesztett főemlős. „Az ember nem más - írta -, mint az állatvilág egyik tagja. Egyszer szörnyeteg, másszor fenséges, de mindig állat. Hiába szeretjük bukott angyalnak tekinteni magunkat, ha a valóságban felkapaszkodott majmok vagyunk.”[i]. Ez nem pejoratív! Számunkra nagyon is fontos, hogy megőriztünk sok olyan alapvető tulajdonságot - ha úgy tetszik, állati ösztönt -, amely nélkül nem léteznénk. Gondoljunk csak a táplálkozási, szaporodási, menekülési stb. ösztöneinkre. Az ősi, belső késztetések máig hatnak, és a rajtunk lévő tojáshéj vékonyságú emberi kultúrréteget minduntalan áttörik. Megmutatkoznak viselkedésünkben, pszichés és szomatikus megnyilvánulásainkban. Ezek egy része a „jó ízlésű” embereket fölháborítja, másik része viszont annyira beleépült kultúránkba, az egyes népek, csoportok hagyományos szokásaiba, hogy semmi kivetni valót nem találunk benne, sőt az követ el erkölcsi hibát, aki a konzervatív tradíciókat megveti vagy elveti. Ez a fejtegetésünk tökéletesen áll akkor is, ha a halottakkal való foglalatosságról és a temetkezési szokásainkról beszélünk.

I.

A TETEM SORSA

A főemlősök és kadáverük

Valamennyi fejlett majomfajnál tapasztalták, hogy miként az ürüléküket sem, úgy vándorlásuk, gyűjtögetésük során elhalt társukat sem hagyják el, ugyanúgy, ahogy ezt nagyon sok náluk fejletlenebb idegrendszerrel, és érzelmi megnyilvánulással bíró emlős teszi. Különösen érzékelhető ez legközelebbi rokonainknál, a szerológusok és genetikusok által unokatestvéreinknek mondott csimpánzoknál, közülük is a bonobó fajnál. Az ember és a csimpánz közötti azonosság 98,8%, tehát a különbség mindössze 1,2%, de ez a kis hányad mégis egész világot jelent.

Megfigyelték, hogy az említett majmok az elpusztult hordatagot körülveszik, egy darabig nézegetik, húzzák, vonják, kurkásszák, egyik-másik közösülni próbál vele, mely ebben az esetben nem szaporodási föladatként, hanem társas kapcsolatteremtésként funkcionál. A kadávert, mielőtt végleg sorsára hagynák, néhányan megkóstolják, eszegetik. Az anya az elhalt kölykét még napokig a mellére szorítva cipeli, szoptatni próbálja, kurkássza, végtagjait húzogatja, nézegeti. Ez a viselkedésmód az anyai ösztönnek csak az egyik megnyilvánulása, a nőstény egyelőre nem hajlandó tudomást venni arról, hogy utódja már nem él. Amikor végre fölismeri, hogy a tetem kihűlt, esetleg már oszlásnak indult, még akkor sem mindjárt löki el magától. Ezzel a viselkedésmóddal már a tetem csoporthoz való tartozását ismeri el, és ennek megtartására törekszik. Végül a fáról a talajra ejti a testet, amit egyes fajok, mint pl. a csimpánzok, fehérjeszükségletük kielégítése érdekében többnyire közösen elfogyasztanak.

Ezeket az állati viselkedési formákat, ösztönkésztetéseket azért írtuk le ilyen részletesen, mert - mint látni fogjuk - az emberi kultúrában is tetten érhető megannyi részlete, és ez a tény óhatatlanul összehasonlításra sarkall bennünket. Azt világosan látnunk kell, hogy a főemlősöknél a kadávernek még további társas sorsa van, egykönnyen nem mondanak le róla.

Egyébként más gerinces állatok esetében is ismert az elpusztult társaik tetemével való foglalatosság. Ezek közül a leglátványosabb esemény talán az, amikor elefántok az afrikai elefánttemetőkben, az ormányukkal a száraz csontokat forgatják. A majmokhoz hasonlóan, a döglött kiselefántokat körbeveszik, védelmezik, ormányukkal igyekeznek talpra állítani, órákig húzzák-vonják őket, mielőtt a dögevők martalékául hagynák.

A megkapaszkodás, mint az ősi ösztönkésztetés megnyilvánulása a tetemmel való kapcsolatunkban

Szociális fejlettségünket többek között annak köszönhetjük, hogy megtanultunk csoportban maradni és egymással foglalkozni. Ahogy a majmok kurkásszák társaikat, bőrápolásos szolgálatot látnak el, nekünk is belső vonzalmat és kielégülést okoz, ha valaki magához húz, hozzá bújhatunk, gondoskodik rólunk, kényeztet, és ha kell, ápol. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy vonzódunk a másikhoz. Eltűrjük rigolyáit és elfogadjuk testi-lelki közeledését. Jólesik, ha simogat, megfog. A szoros testi kapcsolaton, a bőringeren keresztül jutunk egymással ÉN-közelbe.

Amikor egy hozzánk közel álló ember meghal, bár tudjuk, hogy mi történt vele, és a halála vissza nem fordítható, érzelmeinkkel mégis nehezen fogadjuk el a valóságot. A megkapaszkodás kényszere, mint lejtőn guruló golyó még egy ideig megállíthatatlanul mozog előre, míg eszünk le nem fékezi. Ekkor jön az elszakadás traumája. Ezt a gyötrő, érzelmeinkkel alig, vagy el nem fogadható érzést csak akkor tudjuk enyhíteni, ha a tényről egyelőre nem veszünk tudomást; ha a tetemmel úgy viselkedünk, mintha még élne.

A hagyományos társadalmi rendben is változatlanul kapaszkodunk a halottba: ellátjuk, mosdatjuk, miközben beszélünk hozzá, dicsérjük, sajnáljuk, siratjuk, majd különböző lelki fokozatokon keresztül megkezdődik a gyász földolgozása. A testi megkapaszkodás és elszakadás átalakul lelki folyamattá, mely az érett személyiség esetében, az elhalt emlékének ápolásával még évtizedekig, vagy akár élete végéig tarthat. Ez az ősi ösztönkésztetés humanizálva jut kifejezésre, amikor az özvegy naponta nézegeti elhalt párja fényképét, rakosgatja kedvenc tárgyait, ápolja sírját, és gyakran beszél róla környezetének. Ezek után nem véletlen, ha a tetemnek nem hagyunk nyugodalmat, egy darabig még foglalatoskodunk vele, amikor pedig már nincs a közelünkben, lelkileg idézzük, zaklatjuk. Vagyis nemcsak a test, de a lélek és az elhunyt által képviselt szellemiség sem nyugodhat tőlünk. Más kérdés, hogy ez utóbbi ápolása olykor a család, a csoport, a nemzet vagy akár az egész emberiség fontos kötelessége. (Gondoljuk csak meg, milyen háládatlan utókor volnánk, ha pl. nem emlegetnénk államalapító Szent István királyunkat, vagy nem tisztelnénk Galileo Galileit.)

A szeretett ember halála esetén nemcsak a sajnálat, és az iránta való ragaszkodás él bennünk, hanem az eltaszítás kényszere, a halottól való elidegenedés is megszületik. Az elhunyt rémmé válhat - mert az ismeretlen, tehát félelmetes halál birtokba vette -, szelleme kísérthet. Ősi ösztöneinkbe mélyen beleíródott a hullától való irtózás és félelem. Amikor a szubhumán főemlős a szavannára került védtelenül kiszolgáltatottan a ragadozóknak, főleg az éjszaka sötétjében kísértették az állatellenségek, fölvillanó szemek, vicsorgó fogak, rémes ordítások stb. formájában, amelyek az életére törtek és elpusztították. Az emberi kultúra fejlődésével párhuzamosan így jelent meg a hulla, csontváz, koponya, múmia, vámpír, zombie alakú mitológiai alvilági horrorlények tömege, akiktől félni kell, s akik azonosulnak a tetemmel. Idegeinkben élnek, visszajárnak és kísértenek. Ideig-óráig elaltatható a rettegés, de pl. a természeti ember még ma is minden alkonyatkor félni kezd, mert tudja, hogy jön a sötétség, a halál órája, amikor számára leküzdhetetlen alvilági erők szabadulnak el, és retteg, hogy az éjt nem váltja föl a világosság. Csak hajnalban, a fényt hozó napsugarak hatására nyugszik meg.

Élet, halál, transzcendencia

Az állati ösztön és az emberi magatartás megnyilvánulásai közötti különbséget abban látjuk, hogy az ember a cselekedeteit humanizálta, még ha ezek jó része a mai európai etika számára elfogadhatatlan is. Az ősi ösztönt transzcendentális csomagolásba helyeztük - a belső késztetés ettől kezdve háttérbe szorulni látszik, ill. nehézkes a fölismerése -, és kultúránk, népi hagyományaink megannyi szokásával színeztük. Ennek alapjául az istenhit, ill. a halott ember valamilyen túlvilági továbbélésének hite szolgál. Az emberi civilizációban nem jelenik meg a tetemmel kapcsolatos olyan tevékenység, amelynek hátterében ne lehetne kisebb arányban a tudományos fölismerésre való törekvést, nagyobb arányban pedig a hittel kapcsolatos elvárások kielégítését fölfedezni.

„Hit nélkül nem lehet élni” - fogalmazták meg ápoló tanítványaim néhány évvel ezelőtt. A hit nélküli embernek nincs tartalmas élete. Valamiben minden embernek hinnie kell, pl. önmagában, az Emberben, a jövőben, a rábízott betegek egészségének visszaállításában stb. A teológia szerint, minden hitnek az alapja az istenhit. Paul Davies fizikus, az Univerzum[ii] kutatója, a vallás és a tudomány közötti híd építéséért 1995-ben megkapta a Nobel-díjjal vetekedő Templeton-díjat. Egyik könyvében így körvonalazta hovatartozását:

„Magam a tudósoknak ahhoz a csoportjához tartozom, akik ha nem is osztják a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a Világegyetem a vakvéletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam, hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie valami mélyebb magyarázatnak. Hogy aztán Istennek hívja-e ezt valaki, meghatározás és ízlés dolga. Továbbá arra a meggyőződésre jutottam, hogy a tudat - vagyis a világ tudatos szemlélete - nem a természet semmitmondó játéka, hanem a valóság mindennél alapvetőbb megnyilvánulása. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi lennénk a Világegyetem célja. Távolról sem. Mégis hiszek abban, hogy mi, emberek kitéphetetlenül beleágyazódtunk a dolgok rendjébe.”[iii].

Milyen nagyszerű azt tudni, hogy - a csillagászok megfogalmazása szerint -, „mindannyian csillagporból vagyunk”, vagyis az anyag-megmaradási törvény értelmében, elpusztíthatatlanok. A halállal csak az ÉN-ünket veszítjük el, de anyagi voltunk - bár folyamatosan átalakul - mégis elpusztíthatatlan. Beletartozik az Univerzumba, annak építőköve.

A tudomány mai álláspontja szerint, amelyet 1995 nyarán a Hubble-expedíció bizonyított, volt ősrobbanás, amely a Világegyetem kezdete, teremtése. Az anyag-energia megmaradási elv értelmében - amelyet Albert Einstein világhírű képletével az E = m·c²-el definiált -, kezdetben egy magára ismert, nyugvó ősenergia volt. Ezt ma teológiai értelemben a teremtő Istennek nevezhetjük, aki az ősrobbanással magából létrehozta az anyagi világot, és megteremtette a táguló világegyetemet, benne 16-20 milliárd év után az embert.

Már az az elgondolkodtató tény, hogy ez az ősenergia nem más állatfajt, hanem minket emelt ki az élőlények közül, és helyezett a földi élet csúcsára, jelzi: velünk célja volt. Ez az ősenergia mindenütt ott van az Univerzumban, csak megfelelő vevőkészülékkel, vagyis lélekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy felfedezhessük és befogadhassuk. Az emberré válás folyamán ezt mindazok képesek voltak érzékelni, akik csak akarták.

A lélek már az ősemberben is megnyilvánult, és a különféle kultúrák által létrehozott hitformákkal azóta is igyekszik bennünket igazgatni. A hit középpontjában a két véglet: az örök élet és az örök elmúlás áll. Az utóbbival kapcsolatos a halott, aki többnyire tiszteletnek örvend, és arra késztet bennünket, hogy foglalkozzunk vele. „Valószínűleg nincs is olyan társadalom, amely ne tisztelné a halottait. Még nemünk kezdeti korszakában is, a neander-völgyi ember úgy-ahogy rendezett sírokba temette az elhunytakat.”[iv]

Halott, tetem, hulla…

Csodálatos a nyelv. Kifejezi az érzelmeinket, és az adott dolgokhoz köthető viszonyainkat is. Arra vonatkozóan, hogy mennyi kifejezéssel tudjuk elkülöníteni, és érzelmileg árnyalni az elhaltat jelentő szavainkat, íme néhány ismert példa: eltávozott, halott, holt, holttest, tetem, hulla, kadáver, dög stb. Figyeljük meg, hogy az itt felsorolt szavak sorrendje kétfajta minősítést is takar!

Vegyük példaként a két szélsőséges szó jelentését, az említettek között az elsőt és az utolsót. Az eltávozott még valamilyen emberfélét jelent, csak már nincs vele élő kapcsolatunk. Test és valamiképpen lélek együtt, aki itt hagyott bennünket, de valamilyen transzcendentális kapcsolatra még alkalmas. Ugyanakkor a dög már egy lélektelen, bomló anyagtömeg, amelytől az „európai” hagyományokkal rendelkező, de az iszlám és buddhista kultúrákban is igyekszünk minél hamarabb megszabadulni.

A másik minősítés erkölcsi értékítéletet tartalmaz. Közvetlen hozzátartozónk eltávozott; teste halott, vagyis holttest. A patológusnak tetem, a boncmesternek hulla, kadáver, intelligenciaszintünktől függően pedig, a haragosunkat olykor dögnek említjük.

Ezek a minőségbeli különbségek egyúttal a tetemmel való bánásmódunkat is szabályozzák. Az elhalt kedves személyt még egy darabig élőnek tekintjük, beszélünk hozzá, kedveskedünk neki, lelkiismeret-furdalásunk miatt bocsánatot kérünk tőle, simogatjuk, virágot szórunk a koporsójába stb. A temetkezési ember számára, aki elhozza a koporsót, beleteszi a halottat és kiviszi a szállító járműhöz, az elhalt már közömbös, csak egy „munkadarab”, ami számára csak a megélhetésével kapcsolatos tevékenység alanya. Nem várja tőle senki, hogy munkája közben a halottat sirassa, babusgassa, a koporsót óvatosan tegye a platóra, hogy a test ne rázkódjék. Természetes, hogy ő másként bánik vele, mint a hozzátartozók.

Fölvetődik a kérdés, hogy korszakunkban, egy civilizáltnak mondott országban, miként viszonyulhatunk az elhalthoz? Alapvető követelmény: a lehető legkevesebb zaklatással. Két fő szempontunk lehet: először is a porhüvelyt tekintsük mentálisan emberi maradványnak. Milyen szépen fogalmazott Xenophón, amikor az embert fenségnek nevezte. Azt is tudjuk, hogy minden ember egy világ, külön világ, amely megismételhetetlen. (A teljes azonosságot még az egypetéjűség, vagy a klóónozás sem biztosítja.) Az elhalt testre tekintsünk azzal a tisztelettel, hogy az az egykori ÉN-t hordozta; kiszolgálta a személyiséget, éltette, és hozzájárult életművének megvalósításához. Éppen ezért föltétlenül tisztelet kell, hogy övezze.

Szomatikus szempontból a tudomány fejlődése, az élők segítésének érdekében föltétlenül szükséges, hogy a holttesten bizonyos vizsgálatot, boncolást stb. is elvégezzünk, de ezt korlátozzuk a lehető legszükségszerűbbre. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a halott test valójában bomló anyag, tehát a kellő tiszteletadás mellett, de minél hamarabb végső nyugalomba kell helyeznünk. Ez a továbbiakban nemcsak a fizikális, hanem a lelki nyugalma biztosítására is vonatkozik.

Egyes vidékeken, miként Magyarországon is, máig élő szokás, hogy az elhalt szellemével való kommunikálás érdekében halottlátókhoz fordulnak; médiumokon keresztül próbálnak kapcsolatot teremteni az elhunyttal; szeánszokon, spiritiszta összejöveteleken jóslással, pohártáncoltatással, transzba eséssel szeretnének az eltávozott szelleméhez közelebb kerülni. A gyász földolgozásának az sem ajánlott módja, ha a gyászolók egy része a halott sírjánál még hetekig hangosan sír, beszélget az elhunyttal; ételt, italt visz neki stb., ahogy erre majd nem egy példát fogunk olvasni a következőkben.

Az eltávozott lelkéért imádkozhatunk - ahogy ezt a nagy történelmi egyházak évezredek óta indítványozzák -, emlékét magukban őrizhetjük, ha pedig jelentős személyiség volt, szellemének ápolásával (pl. alapítvány létrehozásával, emléktábla elhelyezésével, szoborállítással, életének megírásával stb.) adózhatunk emlékének.

A tetem mai sorsa civilizációnkban a „végső” nyughelyre helyezésig

A tetemnek nincs nyugta. Egykönnyen nem tudunk tőle sem érzelmileg, sem fizikailag megválni. A halálélményt az érzelmi kötődéstől, a kötelező hagyományok betartásától, és intelligenciánktól függően lassabban vagy nehezebben, illetve gyorsabban vagy könnyebben tudjuk földolgozni, de amíg ez nem történik meg, a halottal foglalatoskodunk. A tradíciók megkövetelik tőlünk ezt a tevékenységet, ezért a tetemet bolygatjuk, háborgatjuk, zaklatjuk, nem nyugszunk tőle. Ezt olykor fontos tudományos köntösbe öltöztetjük, amelynek céljaként a jövő nemzedék érdekét határozzuk meg, és ezzel érzelmi, erkölcsi jogot formálunk a tetemmel való manipulációnkra. Ez a gyakorlatunk így nyer polgárjogot, sőt kötelező érvényt!

Ma az életből való eltávozásnak négy fontosabb helyszíne lehet: otthon, fekvőbeteg intézményben, közterületen, illetve bárhol erőszakos vagy kriminális beavatkozás következtében. Általában rettenetes élményekkel szolgálnak a háborúk, a XX. századi világháborúk, különösen a japán atomtámadás következményei.

Vizsgáljuk meg a „korszerű” elhalálozás lehetőségeit!

Otthoni halottellátás

Ha valaki otthon hal meg, főleg faluhelyen, ahol a hagyományok már megszűnőben ugyan, de még élnek, a tetemet a földre helyezik - ha ezt korábban már meg nem tették a haldoklóval[v] -, és szemhéjára pénzérmet tesznek, hogy zárva maradjon, állát pedig fölkötik, hogy a szája ki ne nyíljon. A tetem kihűlése előtt, míg a hullamerevség be nem áll, lemeztelenítik, majd langyos vízzel, szappannal, egy darab rongy segítségével az egész testet lemossák, rossz törülközővel megszárogatják, megborotválják és megfésülik, majd felöltöztetik. Ha ezeket a műveleteket a család nem vállalja, erre alkalmas embert keresnek, vagy a hullaszállítók külön fizetségért elvégzik.[vi]

A fekvőbeteg intézményben elhaltak ellátása

Népünk számára a halott fölkészítése a „hosszú útra” épp olyan fontos volt, mint egy újszülött ellátása, hiszen szemükben a halál nem volt más, mint „beleszületni egy másik világba”. A kórházban elhalt test ezt a szeretetteljes, vallási érzülettől fűtött ellátást nem kapja meg. Itt már csak kadávernek számít, amelyet minél gyorsabban el kell távolítani a betegek közül, amely eljárás egyébként nagyon helyes.

A halottal való bánásmód többnyire fizikális, de ahogyan ezt végrehajtjuk, az minősíti emberi mentalitásunkat. Mint azt föntebb kifejtettük, a tetemben egy ember ÉN-képét, egész világát, bejárt életútjának hordozóját tiszteljük. Mégis gyakori, hogy a test ellátása közben pejoratív jelzőket mondanak a már védekezésre képtelen porhüvelyre.

A kórházi ápolószemélyzet számára a halottal való foglalatosság akkor kezdődik, amikor nem sikerült az újraélesztése, ill. megállapították az agyhalál beálltát. Két órás kötelező pihentetés után a testet teljesen lemeztelenítik. Ha szükséges, lemossák. Az agónia közben a test fölszínére jutott váladékokat el kell távolítani. Ezután a halottat megfésülik, az állát fölkötik, a zárt szemhéjára nedves vattát helyeznek, majd ruhátlanul lepedőbe csavarják.

Az egyik csuklójára, és vele átellenben a másik bokájára fölkötik a kitöltött (nyomtatvány) adatlapot. (Név, születés, elhalálozás dátuma stb.) Ezt követően a tetemet zárt körülmények között az osztályról eltávolítják. Ekkor viszik a patológiára, ahol a boncterem hűtőjébe, vagy mindjárt a boncasztalra kerül. Ettől kezdve ugyanaz a sorsa, mint azoknak a testeknek, amelyek közterületen múltak ki, vagy a halálukhoz bűn elkövetésének gyanúja fűződik.

Boncolás, macerálás, preparálás

Mivel kórházi egészségnevelőként dolgozunk, nemcsak hivatalból, de belső meggyőződésből is valljuk, hogy a tetem boncolása a végleges diagnózis fölállítása, a kórok kiderítése, a jövő nemzedékének sikeresebb gyógyítása, védelme érdekében elengedhetetlen és szükséges. Intézményünk a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem oktató kórháza. Bonctermünkben az egyik fölírás szerint, „Mortui vivos docent”, azaz „A holtak az élőket tanítják”. A halott belső részeinek föltárása és mind makro-, mind mikroszkopikus, ha kell további más, kiegészítő vizsgálata, kémiai, szerológiai, genetikai stb. módszerekkel történik. Másik föliratunkat így fogalmazták: „Nem kitalálni, hanem megfigyelni kell a természet jelenségeit”. A boncolást tehát nem ellenérzésünk követi, de az mindenki előtt világos, hogy ezzel a természet által már nyugovóra szánt tetemet mesterségesen bolygatjuk tovább.

A szekcióba nagyon sokan nem tudnak belenyugodni. Kérik, követelik, sőt erőszakkal fenyegetik a patológust, hogy az ő drága halottukat ne „trancsírozzák szét”, hanem „hagyják pihenni”. Ez a réteg minél inkább iskolázatlan, és minél közelebb áll a természeti népekhez, a törzsi közösségekhez, mint pl. nálunk egyes cigánycsoportok, annál inkább ellene van a boncolásnak. Dr. Török István vásárhelyi patológus főorvos sok évtizedes gyakorlatából említ olyan érdekes eseteket, amikor pl. a cigány hozzátartozók bejönnek a prosecturára halottjuktól elbúcsúzni. Egy alkalommal látott olyat, hogy az asszony haját tépdeste, arcát véresre karmolta és jajveszékelve borult a tetemre, csókolgatva azt. Ez a jelenet nem egy természeti népnél a gyász föloldásával együtt járó, kötelező magatartásforma. Az említett nő ezt követően kigombolta halottján a ruhát és ellenőrizte, hogy a családi tiltás ellenére, elvégezték-e rajta a boncolást?

Nagy Britanniában halottkém bevonásával történik a boncolás. „A halálesetek 32%-ában hívnak halottkémet, valamivel kevesebb, mint 8%-ában kerül sor nyomozati munkára. Általános gyakorlat, főleg oktatással foglalkozó kórházakban, hogy az orvoscsoport, melyhez az eset tartozik, engedélyt kér az elhunyt hozzátartozójától, hogy a halottkém bevonása nélkül elvégezhessék a boncolást. Nagyon sokat lehet tanulni, amikor szembesülhetünk egy esetleges bűntettel. Az esetek 15-20%-ában kérik és adják meg az engedélyt.”[vii]

*

A macerálás, preparálás a jelentősebb patológiai osztályokon, főleg klinikákon, anatómiai intézetekben mindennapos. A hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház patológiai osztályán pl. nagy emlékű orvosok nemzedékei gyűjtötték, konzerválták azokat a szöveteket, szerveket, testrészeket, sőt teljes embriókat és újszülötteket, amelyek szervmúzeumunkat gyarapítják.

Idősebb dr. Genersich Antal (1842–1918) hódmezővásárhelyi sebész és patológus, amikor szeretett kisfia meghalt, üvegtetejű koporsóba záratta, és naponta nézegetve tanulmányozta a tetem fölbomlási folyamatát. A szakmai kíváncsisághoz nyilvánvaló emberi érdeklődés is társult, amely együttesen legyőzte a halál okozta lelki traumát. Ez az eset is jelzi, hogy a halállal való foglalatosságunk kitörülhetetlen belőlünk. Ha van tetem, azzal foglalkozunk, ha nincs, akkor magával a halál gondolatával. Ezt fogalmazzuk meg képileg is, állandóan fölszínen tartjuk magunkban. A halál az a vékony fonal, amelyen szüntelen táncolunk, amíg csak el nem szakad, és az ölébe nem hullunk.

Erzsébet királyné halálának 1998. szept. 10-én volt a 100 éves évfordulója. Őt az anarchista Lucheni gyilkolta meg Svájcban. A börtönben történt öngyilkossága után „Lucheni fejét törvényszéki orvosok levágták és formalinos oldatban konzerválták. Jelenleg Bécsben található az országos patológiai-anatómiai múzeumban.”[viii]. Az emberi szerveket titkos borzongással teli félelemmel nézegetjük. A vér, a hullarész látványa egyszerre kíváncsisággal és viszolygással tölt el bennünket.

Nem egy vallásos embert már a boncolás is megbotránkoztat, de az a tény, hogy nem az egész tetemet temetik el, hanem annak egyes részei a majdani föltámadást esetleg száraz-, vagy nedves készítmény formájában, a sírtól távol várják be, egyenesen fölháborít. Gondoljunk arra, hogy a katolikus egyház a hamvasztást is sokáig ellenezte, éppen a föltámadásra való tekintettel. A tanítás szerint ugyanis az utolsó ítéletkor a test is újjáéled. Az egyház csak az utóbbi évtizedekben, a fizikai, biokémiai szaktudományok fejlődésével és ezek eredményeinek megértésével vált e téren engedékenyebbé.

Amikor magunk döntünk holttestünk zaklatásáról

Nem egy ember maga határoz úgy, hogy halála után a testét földarabolhatják. Ennek két lehetősége van, és a társadalom mindkettőt elismeri, támogatja a döntések humanitáriusvolta miatt. Az egyik lehetőség az, hogy az agyhalál beállta után, de a tetem visszafordíthatatlan fölbomlása előtt, egyes ép szerveit kiveszik, és az arra várakozó betegekbe transzplantálják. Így a „halottnak” esetleg több ember életét is sikerül megmentenie.

Még különösebb transzplantáció az, amikor a hirtelen, többnyire tragikus körülmények között elhalt, egészséges férfiból ondófolyadékot nyernek, és vele az ezt igénylő feleségét mesterségesen megtermékenyítik. Ráadásul ez a „szövetbeültetés” könnyebb, mintha más szervet transzplantálnának, hiszen nem véletlen, hogy a természet a heréket a hasüregen kívül, tehát a testhőmérsékletnél hidegebb környezetbe helyezte ki, mivel a spermáknak ez a legmegfelelőbb. Így a hűlő tetemből még hosszabb ideig lehet életképes ondófolyadékot nyerni. Gondoljunk csak bele e különös helyzetbe! A holt élőt nemz!

„Nemes cselekedet, amit ezen a téren egyáltalán megtehetünk: megerősítjük azt az óhajunkat, hogy szerveinket szerencsétlenség esetén bekövetkező halálunkkor szervátültetéshez ajánljuk fel […] Általában az a követelmény, hogy a donor fiatal, s korábbi életében egészséges legyen.”[ix]

Arra is van vállalkozó, aki halála után egész testét, egyes szerveit, vagy pl. a fejét ajándékozza valamelyik orvostudományi egyetem patológiai intézetének tanulmányi célokra. Az 1950-es években a politikai elítélt, kivégzett holttestét nem vihette és temethette el a család. Ez a büntetés része volt. Az esetek egy részében még jeltelenül sem temettette el őket a börtön. Az is a család további lelki megkínzatásához tartozott, hogy szeretteik tetemét átadták a legközelebbi patológiai intézetnek, ahol szétmacerálódva lassanként elemésztődtek. Ez történt a szegedi Csillag Börtön udvarán kivégzett vásárhelyi ún. fehérgárdistákkal is.[x]

Az angol szerzők így számolnak be a hazájukban szokásos holttest-ajándékozásról: „A másik lehetőség, hogy testünket embertársaink hasznára bocsássuk, vagyis hogy felajánljuk azt az orvostudomány számára. Ez a gyakorlatban rendszerint azt jelenti, hogy az egyetemi anatómiai intézetben fogják a tetemet felhasználni orvostanhallgatók oktatása érdekében […] A halál beálltát minél előbb igazolni kell, és ha otthon következett be, a holttestet egy kápolna ravatalozójába kell vinni. Ezután az anatómiai intézet megbízást ad a temetkezési vállalatnak, hogy intézkedjen a tetemnek az intézetbe történő szállításáról. A holttestet itt 3 éven át tarthatják, egyes testrészeket ennél tovább is. A test megmaradt részeit illő kegyelettel temetés vagy hamvasztás útján örök nyugalomra helyezik, anélkül, hogy erről értesítenék a rokonokat, vagy a végakarat végrehajtóit.”[xi].

Mai magyar temetőhasználat

Tisztában kell azzal lennünk, hogy a halottnak ezek után sincs igazi pihenése. Hiába állítjuk, hogy „örök nyugalomba helyezzük”, ez pl. a mai magyar temetőkerteket érintő rendelkezések szerint mindössze 25 év. A talajviszonyoktól függően, egyes tetemek teljes lebomlása még be sem fejeződött[xii], amikor a sírját a hozzátartozói nem tudják (vagy nem akarják) megváltani, és a temetőgondnokság a sírhelyet eladja. Ilyenkor megengedett körülmények között két dolog történik: az előző emberi maradványokat egy dobozba szedik ki, és a temető jeltelen helyén közös sírgödörben elhantolják. (Ez a jeltelenség ugye ismerős? A feudalizmus korában a közönséges bűnözőket a kivégzésük után a temető árkában, vagy a kerítésen túl jeltelenül földelték el; korunkban, a hazánkban kivégzett 1956-os politikai foglyokat éjszaka szállították a köztemetőbe, ahol ismeretlen gödrökbe gyömöszölve elföldelték őket.)

A másik megoldás az, hogy az újra kihantolt sírgödör egyik hosszanti oldalfalában padmalyt, azaz fülkét alakítanak ki, és az előző tetem maradványait oda kotorják be, majd helyébe leengedik az újabb koporsót. Kevésbé megengedett módon pedig, a sír emberi maradványát a temető elpusztult koszorúinak gyűjtőhelyére, vagy zárt szemétgyűjtő konténerbe dobják. Előbbi helyről a kóbor kutyák húzzák-vonják szét - ez történt néhány évtizede a szegedi belvárosi temetőben, amely nagy sajtóvisszhangot váltott ki -; az utóbbi esetben pedig a szeméttelepre kerül. Fölmerül a természetes kérdés, hogy a folyamatos sírfölhasználás és újra rátemetés következtében, mondjuk egy évszázad múlva, amikor a gödör alján már elég padmalyhely sem lesz, a rengeteg csont hol fog elférni, és mi lesz az emberi maradványok sorsa?

A temetők használata már évszázadok óta egész Európában gond, különösen a köves, hegyes vidékeken, ahol alig van föld az elhantolásra. „A mind sűrűbben lakott városok, települések közepén túlzsúfolódó temetők egyre inkább veszélyeztették az élők higiénés biztonságát…” - írta Kunt Ernő. „A XVIII. századra már elterjedt az a nézet, mely szerint a korábbi századokból örökölt szokás nemcsak egészségtelen, de a holtak »nyugalmát« is zavarja, méltóságukat sérti.”[xiii]

Vizsgáljuk a következő változatot, amikor a tetemet elhamvasztják! A hozzátartozók a hamvakat tartalmazó urnát nem kívánják temetőkertben elhelyezni, lemondanak a gyász további foglalatosságairól. Az urna a krematóriumban marad és - finoman fogalmazva - egyszer onnan valahová kiürítik. Tételezzük föl a legjobbat, pl. más, hasonlóan járt hamvakkal együtt, egy közös gödörben elássák.

Ha a hozzátartozók a hamvakat elviszik, és valamilyen végtisztesség mellett korábbi halottjuk sírjába temetik, az óra változatlanul ketyeg, és a sír megváltási idejének lejárta után, a hamvakról újfent gondoskodni kell, vagy a már ismertetett sors vár rájuk. Amennyiben a hamvakat kolumbáriumba helyezik, a fülke foglalásának ideje tíz év, ezután ismét meg kell váltani. Csupán néhány nemzedékváltás, és a régi hamvakat már senki sem váltja meg, azokat a fülkéből végleg el kell távolítani. Az emberi maradványok ismét vándorútra kelnek.

Nagyon humánusnak tűnik az a megoldás, amikor szép virágos kertben, a közeli ravatalozóból idehallatszó lágy gyászzene dallamaira, az elhalt hamvait egy nyugvó szökőkút tartályába öntik, majd azt gombnyomásra működésbe hozzák, és a vízsugarak kimossák a növények közé. Prágában maga a hozzátartozó az urnából szórja szét a rózsák közé a hamvakat, amelyeket a jótékony eső mos majd a talajba. A hamvak akár így, akár úgy kerülnek a földre, nincs nyugalmuk, megindul a természetes körforgalmuk. Belekerülnek a talajba. Egyik részüket a televényférgek, rágcsálók, atkák hasznosítás nélkül forgatják, más részüket pedig, mint értékes tápsót a növények fölszívják, beépítik szöveteikbe. A virágokat metszik, gondozzák, elhalásuk után elégetik vagy komposzt lesz belőlük.

A hozzátartozók szeretteik elhamvasztott maradványait sok esetben otthonukban tartják. A lakótér valamelyik helyiségében vitrinben áll az elhunyt urnája, vagy kedves kertjében földelik el, ill. szórják szét a hamvait. Emberi maradványokat szórnak a folyókba, tavakba és a tengerekbe. Mások hamvait repülőről szülővárosuk fölött szórják szét. Az ilyen fajta megsemmisítést, a tetem-maradványokkal való foglalatosságot az emberi találékonyság tovább szaporítja.

Összehasonlításképpen, a Nagy Britanniában történt hamvasztásokról az alábbiakat tudtuk meg: „Ha kórházban vagy nyilvános helyen ér utol bennünket a halál, holttestünk kórházi halottas kamrába kerül, ahol pár napig marad, míg a szükséges teendőket elintézik és a temetkezési vállalat engedélyt nem kap a holttest elszállítására. Következik a temetés vagy az elhamvasztás. Az utóbbi népszerűsége egyre fokozódik. Angliában és Walesban 600 000 elhalálozás közül 70% hamvasztással ér véget.”[xiv].

A terjeszkedő társdalomban mind kevesebb a hely, főleg a halottak számára, akik már fölöslegessé váltak. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb temetőrészeket szanálnak az épülő ipari létesítmények vagy lakótelepek javára. Ilyenkor a hivatal - korábban a tanács, most az önkormányzat illetékes osztálya - tudatja a hozzátartozókkal, hogy a temetőrész megszűnése miatt a sírokat fölszámolják, és aki igényt tart a további kegyeleti gyakorlatra, vigye el a halottját.

Ebben az esetben két dolog történhet. A fölszólításra nem reagálnak, vagy jelzik, hogy nincs szándékukban az újabb sírnyitás, áthelyezés. Ekkor a kiásott maradványokat valamelyik temetőben közös gödörben hantolják el. Ha a hozzátartozóknak kell a halottjuk, akkor vagy új sírt nyittatnak, vagy egy már meglévő sírba rátemetnek. Mindkét esetben elvégzik az exhumálást, a halott bolygatását.

„Bali szigetén hatalmas toronykrematóriumok gondoskodnak a halott látványos távozásáról[…] - írta D. Morris -; míg Kaliforniában a hibernálás jelent reményt arra, hogy a halottak egy napon újraéleszthetők lesznek. E tevékenységek hajtórugója az, hogy nem vagyunk képesek beletörődni a halál megmásíthatatlanságába.”[xv] Ez utóbbi esetben a tetemet fejjel lefelé helyezik el a folyékony hidrogént tartalmazó tartályban, hogy a gáz szökése esetén az agy mindenféleképpen fagyasztva legyen, és remélik, hogy ha eljön az idő, amikor az elhalt betegsége gyógyíthatóvá válik, a tetemet újraéleszthetik. (Tudni vélik, hogy némelyik mélyhűtött tetemen közben hullafoltok jelentkeztek.)

Mindezt nem elrettentésül és főleg nem pejoratív ítélettel írtuk le. Ma ezek a tetem eltüntetésével járó, a polgári társadalmakban elfogadott, leghumánusabb eljárások közé tartoznak.

II.

A TETEM SORSA A KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁKBAN

Bevezető

A tetemnek a különböző emberi kultúrákban koronként rendkívül változatos a sorsa. A kulturális antropológia a mai napig nem tudta tisztázni az egyes jelenségek pontos eredetét, ezért csak föltételezéseink vannak. Vizsgáljunk meg néhányat közülük. A hamvasztás az egyik tetemeltávolítási mód. Kialakulásának legvalószínűbb oka a néphiedelem vagy vallási meggyőződés szerint az lehetett, hogy a lélek a testből annak leválasztásával tudott a leggyorsabban kiszabadulni, a Holtak Birodalmába eljutni, esetleg karnálódni, reinkarnálódni, vagy a természetben teljesen föloldódni. Más nézet szerint viszont a tűz által semmisült meg olyan mértékben, hogy többet nem kellett tőle félni, „nem járt vissza kísérteni”. Vannak, akik a hamvasztásban higiénés óvintézkedést látnak. Mások a tetem elhelyezésével kapcsolatos gondok csökkentését emelték ki. Hasonló föltételezések fűződnek a tetem kitételéhez, platformon, barlangban való elhelyezéséhez is.

Bármilyen kulturális mázba forgatjuk is a jelenségeket, valamennyi a tetemmel kapcsolatos, ősi késztetésünkre vezethető vissza. Nehéz elfogadnunk, hogy az elhunyt többé nem az, aki addig volt. Amíg hozzászokunk a gondolathoz, hogy elveszítettük, sokmindent megpróbálunk vele véghez vinni. Ebben remény is van: talán mégsem igaz a tény. Az eltávozott majd visszatér, folytatja köztünk megszokott életét. A halálát követő megbolydult közösségen belül ismét helyreáll a rend.

A legtöbb nép esetében a halott nem igazán hulla, vagyis egy bomló szervesanyag-tömeg, hanem valami különleges „élőhalottá” változott. Élő is, meg nem is. Nem él abban a formában, ahogy azt tette eddig, de éli a „halottak életét”, és tovább figyeli a korábban vele élő embereket. Talán érez, lát, hall is mindent, csak az addigi módszerekkel nem tud visszajelezni, válaszolni.

Van kultúra, ahol a tetem azonnal megszűnik emberként létezni, máshol néhány nemzedék kell, míg valódi halottá változik és kikopik az emlékezetből, de a legtöbb nép esetében a szellemi, társadalmi vezetők évszázadokon, sőt évezredeken keresztül is továbbélnek, halhatatlanokká válnak. Ehhez már nem is kell holttest. Ki tudja, hol porlad pl. Szophoklész porhüvelye? Lelke sem kísért, hanem szelleme tanít, és példaként él tovább. Mindebből kiderül, hogy az ember a földi életétől függetlenül áll testből, lélekből és szellemiségből. Fölfogása válogatja, hogy ezek közül melyik pusztítható el, melyik tartható fönn. Ez is része a halottal való foglalatosságunknak.

A „zombie-gyártás”

Időrendben ugyan nem ide illik, de biológiailag és tematikailag itt kell foglalkoznunk a zombie-val, ezzel a sem nem élő, sem nem halott „köztes lénnyel”, amelyet még a magyar idegen szavak szótára sem ismer. Az angol nagyszótárban így magyarázták a fogalmat: „1. a/ [a nyugat-indiai babonában] varázslattal/boszorkánysággal feltámasztott halott b/ reaktivált ember. 2. Tökfej, fajankó” stb.[xvi]. A Spektrum TV-csatorna egyik filmje 1998-ban részletesen foglalkozott a témával. A további tájékozódásunk során a következő kép alakult ki a zombie-val kapcsolatban.

Primitív sci-fi, ill. horrorfilmek földolgozták a sírból kikelő, oszló hullák vérengző, bosszúálló szétözönlését a békés település lakossága között. A történeti tény természetesen teljesen más. Ezt a fekete mágiát ma elsősorban a Karib-tenger térségében, főleg a Haïti-szigetcsoporton élő, afrikai eredetű, az őshonos népességgel keveredett emberek gyakorolják. Kiinduló szellemi alapja a woodoo-vallás, amely nem azonos a lapunk korábbi (II. évf. 2-3.) számaiban közölt woodoo-halált földolgozó tanulmányunkban foglaltakkal. Az itt kialakult újkori vallás a néger népességnek Afrikából hozott, ill. az indiánok helybeli mágikus ősvallását egyesítette a hódító fehérek keresztény ideológiájával. Ez a kulturális keveredés nem nélkülözi a törzsi fekete mágiát, amely - más megnyilatkozásaival együtt, durván fogalmazva - többnyire az élők ellen irányul. Ebben a fekete mágiában tűnik fel a zombie, az élőhalott, vagy életre kelt hulla, melyet itt nem az élők ellen használnak föl, hanem éppen ellenkezőleg, mint élő agykárosodottat kihasználják azzal, hogy a föladatokat gondolkodás nélkül végrehajtó rabszolgaként dolgoztatják.

A zombie, mint életre kelt halott, ha nem is ezen a néven, de más kultúrákban is ismert volt, és a karibi-térséget kivéve, mindenütt babonásan féltek tőle.

A karibi zombie-gyártásnak három módszere van. Az egyik a woodoo-halál kiváltása, amikor az ártó varázsló fekete mágiával olyan állapotba hozza a fiatalembert, hogy az föladja életét, és valószínűleg tetszhalál állapotába kerül. Az itt szokásos elsirató, halotti tánccal körített gyászünnepség után a testet eltemetik. Ezek a sírok többnyire kőbe vájt, a szigetek korallkőzetét kihasználó mélyedések, vagy kővel kirakott, földbe mélyített üregek, amelyeknek bejáratát a test belehelyezése után befalazzák. Bizonyos levegőmennyiség tehát marad az üregben, ahol a biológiai folyamataiban, anyagcseréjében redukált test életben maradhat. Gondoljunk csak az indiai jógik eltemetési kalandjaira, amikor a testet fakoporsóban elföldelik, majd néhány hét múlva föltárják és kiemelik! Legjobb tudomásunk szerint, ezek a kísérletek már száz nap fölötti időtartamot is elértek, és a test természetes hibernációja, hőmérsékletének csökkenése is hozzájárul a sikeres kísérlethez, a majdani „újraéledéshez”.

U. Szumowski erről így írt 1939-ben: az indiai fakír belefeküdt, majd „…a koporsót földdel temették be, a földbe fűmagot vetettek, amely egy idő múlva kihajtott és mindez gondos katonai őrizet mellet ment végbe. Hat hét elteltével a fakír élt és kilépett a koporsóból […]

A fakír hosszú ideig készül erre a művészetre oly módon, hogy a nagy mértékletességből, amelyre a fakírok evés és ivás tekintetében amúgy is ügyelnek, fokozatosan mind nagyobb fokú koplalás lesz. Az eltemettetés előtt néhány napon át a fakír hashajtó szert vesz be, ezután csak egy kevés tejet iszik. Az eltemettetés napján a fakír tíz és egynéhány méter hosszú vászoncsíkkal takarítja ki a gyomrát oly módon, hogy a csíkot lassan lenyeli, és azután mindjárt kihúzza. Ezután bélbeöntéssel kitisztítja a belét. Miután mindezt elvégezte, lefekszik, viasszal betömi teste minden nyílását, nyelvét mélyen hátra húzza, karjait melle fölött keresztbe rakja és álomba merül. Ekkor lehet őt koporsóba fektetni s a földbe temetni. Hat hét múlva […] a segédnek első gondja, hogy ujjával a fakír torkából előre húzza a nyelvét, majd az alvónak meleg borogatást raknak a fejére, eltávolítják a testnyílásokból a viaszt, kissé megdörgölik testét és a fakír lassan magához tér.”[xvii].

A másik zombie-gyártási megoldás az, hogy a fiatalon elhalt és eltemetett férfit ugyancsak néhány nap múlva kiszedik a sírjából, és a testet fekete mágiával „életre keltik”. Nem a szellemét, mert az súlyosan sérült, nem a lelkét, mert attól félnek, sőt azt a fekete mágiával elűzik és távol tartják, hanem csupán a test működőképességét „rendezik”. Egy erről szóló film tanúsága szerint, akár a Krisztus föltámasztotta Lázár esetében, a fiatalember bőrén már az oszlás nyomai is láthatóak voltak, és vizsgálata során kiderült, hogy testhőmérséklete alacsonyabb, mint a teljes értékű élő emberé, funkciói pedig ennek megfelelően lassúbbak.

Dr. Varró Vince, a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikájának ny. professzora, a hozzánk írt levelében a woodoo-halállal kapcsolatban így írt: „Eddig úgy tudtam, hogy ez a kifejezés [ti. a woodoo-halál] a tetszhalál azon fajtáját jelöli, amikor - valamilyen növényi főzet hatására [tehát nem lelki ráhatással] - egy személy elveszti önazonosságát, s teljesen egy másik személy hatása és irányítása alá kerül; Haїtin ezzel rabszolgamunka végzését kényszerítik ki...”[xviii] A professzor úr itt a zombie-gyártásnak egy újabb, igen érdekes változatáról írt.

Az viszont az első két változatnál egyértelmű - talán a harmadik esetében, a bevitt méreg vagy következménye is okozhat ilyet -, hogy a test így, vagy úgy, de oxigénhiányos állapotba került. Az agysejtek súlyosan károsodtak, főleg az intellektuális homloki lebeny szürkeállománya, de ez a károsodás még nem terjedt le a kisagyra, agytörzsre, a mozgást, alapvető élettani működéseket biztosító agyközpontokra. Ennek következtében a zombie alkalmas bizonyos mechanikus munkák elvégzésére. Mint a hivatkozott filmek szakértőinek, így nekünk is alapos kételyünk van az egész zombie-gyártással kapcsolatban, de kultúrjelenségről lévén szó, létezését nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A zombie külső beavatkozás nélkül is „létrejöhet”, vagyis a halott magától is „föltámadhat”, és veszélyeztetheti az élőket. Az egyes kultúrák azzal nem foglalkoznak, hogy ez miként lehetséges. Viszont megkülönböztetést tesznek a test és lélek újra egyesülésével visszajárók; a csak testként vagy csak lélekként visszatérők között. Az utóbbiak az élők ellen is fordulhatnak, ezért valamiképpen közömbösíteni, lefoglalni vagy cselekedeteikben gátolni kell őket.

A halott lekötésére ismert eljárás a „dolgoztatása”. „…koporsóba len- vagy komlómagot öntenek, amit a halottnak meg kell számlálnia; még 1612-ben is 15 véka lenmagot tettek a dániai királynő, Anna Katalin sírjába!”[xix]

Tanulmányunk számára ez az egész kérdéskör azért fontos, mert végül is, akármilyen mágiáról van szó, legyen az a test föltámasztása vagy félig halottá tétele, a transzcendens újraéledése kap hangsúlyt, hiszen így lehetséges lesz a tetemmel, vagy az élőholttal való további foglalatosság. Ha az illető csak tetszhalott volt, és ezt azzal is kinyilvánítja, hogy újraéledése után az élőket segíti, visszailleszkedik az ő világukba, akkor a közösség megnyugszik, és békén hagyja. Kínában „A mennyei király udvarában a földi udvarokéhoz hasonlóan az élet ünnepségekkel telt. »Jártam a Magasságos Úr rezidenciájában, s felettébb tetszett ott nekem« - mesélte csaobeli Kien-ce 501-ben, miután felébredt ötnapos tetszhalott álmából.”[xx].

A kínai bürokrácia néha összetévesztette a neveket. „Ezért aztán egy-egy hanyag írnok hibája miatt bizonyos személyeket, akiknek életfonala még nem szakadt meg, túl korán szólítanak a poklok bírósága elé, majd később visszaküldik őket az élők világába. Mások is megmenekülhetnek a halottak között tartózkodástól, ha életükben példás gyermeki tiszteletről tettek tanúbizonyságot, ha a buddhista szent szövegek idézésével érdemeket szereztek, vagy ismerik a hatásos varázsformulákat. Ezzel magyarázzák a teljes letargia állapotát vagy a tetszhalált. Az életre kelt holtak alkalomadtán titokban bepillanthattak azokba a listákba, amelyekben minden ember élete fel van jegyezve. Ily módon megtudhatták, hogy mennyi idejük van még hátra, s hogy mikor halnak meg rokonaik vagy barátaik. Olykor ismeretlen halottak megbízásából érintkezésbe léptek az elhunytak rokonaival, és az alvilági árnyak által adott felvilágosítások helytállóknak bizonyulnak.”[xxi]

A halott föltámasztására szinte minden kultúrában igény van, de ez nem zombie-gyártást jelent, miként az alábbi eset is erről tanúskodik. Más kérdés, hogy a történetben szereplő kisded megölése babonás félelem következménye volt, amely bizonyítja, hogy ebben a témakörben a misztikum lépten-nyomon tetten érhető. Az új-guineai Mizio-völgyben „…egy asszony jött, karján halott kisgyermekével. A fehér ember csodatevő erejébe vetett jámbor hittel kért bennünket, hogy gyermekét keltsük életre. Amikor a halál oka felől érdeklődtünk, kiderült: a férj megtiltotta az asszonynak, hogy szoptassa csecsemőjét, mert azt álmodta, hogy a gyermekből homlokán szarvat viselő szörnyeteg lesz.”[xxii].

A föltámadt és kísérteni vagy pusztítani visszajáró halott ellenség. Ide kívánkozik egy érdekes történet Új-Guineából. „Meghalt Kafában egy ember, és devéjébe [koporsóféle] fektették. Jött egy varázsló, és mellette kívánta eltölteni az éjszakát, hogy némi piripát (hullanedvet) nyerjen […], alighogy a varázsló éjszakai nyugovóra tért, először csattogó zajt hallott a devéből, s rögtön utána a fa nyikorgását, amiből arra következtetett, hogy a hulla felemelkedett. A varázsló egy közeli fa odvába menekült, s félelmében a köpenyét egy fatörzsön hagyta. A halott a köpenyt alvó férfinak nézte. Emberünk rejtekhelyéről látta, hogy a halott kimászik a koporsóból, vélt zsákmányára veti magát, és fogaival darabokra tépi a köpenyt.

Erre a varázsló lefutott a folyóhoz […] a hulla pedig a sarkában nyargalt. A varázslónak mégis sikerült odaérnie a férfiházhoz, s miután a létra hat fokán két ugrással felszökött, bent a házban kimerülten rogyott le a földre. Csak hajszál híján menekült meg, mert iszonyú üldözője is felugrott a létrán, és fogaival megragadta annak legfelső fokát, de ezzel aztán kiadta minden erejét, és lezuhant[…]

Reggel megtalálták a hullát ott, ahová esett. A létra legfelső foka kettétörött, s az egyik darabja olyan erősen állt a halott állkapcsában, hogy a falusiak nem is bírták kihúzni. Ezért mindkét oldalán levágták a végét, és visszavitték a hullát a koporsójába. És nehogy még egyszer kijöhessen belőle, sok tűzifát hordtak össze, és elégették.”[xxiii]

A pápua hegyi törzseknél „A halottól való félelem miatt megkötözik a hullát, oly módon, hogy kezét a mellére teszik és térdét egészen az álláig felhúzzák. Ha földjeit nem is pusztítják el, kerülik a halottasházat és elégetik az elhunyt alvógyékényét. Az »élő holttesttől« vagy a »visszajárótól« való félelem elsősorban a nők temetkezésénél jut nyíltan kifejezésre. A meghalt nőket azonnal eltemetik. A halottra gondosan köveket és fatuskókat raknak, hogy ne tudja otthonát ismét felkeresni, s ne zaklassa hozzátartozóit.”[xxiv].

A halottól való ősfélelem

A régészeti föltárások a paleolitikum végétől, a neolitikum kezdetétől, a népvándorlás évezredein át egészen napjainkig, megannyi különös szokásra derítettek fényt. Ezek közül most a halottól való félelem különös megnyilvánulásaiból említünk néhány példát. Középpontjukban a bosszúálló holt áll, akit meg kell akadályozni abban, hogy visszajárjon kísérteni, ill. kárt tenni az élőkben. Ezért a tetemmel akár a szadisztikus jelzővel is illethető módszerekkel úgy bánnak el, mint a legalávalóbb élő bűnözővel. A különös hullagyalázásnak a következő fontosabb típusait említjük:

1. A tetemnek sírgödröt ásnak, majd megcsonkítják. Ezután háromféle eljárást alkalmaznak:

a/ végtagjait, a kéz- és lábfejeket; más esetekben a fejet is levágják, majd a sír egyik végébe, többnyire a lábakhoz rakják,

b/ a levágott végtagokat külön sírgödörbe helyezik el,

c/ csak a levágott fejet helyezik el külön, és hatalmas köveket hordanak rá, hogy a fejben lévő szellem ki ne jöhessen. Más esetekben a fejet barlangokba zárják. Angliában, a Stonehenge-től mintegy 30 km-re lévő, érintetlen megalitikus temetkezésnél a kővel kirakott hatalmas sírkamrában jóval több koponyát találtak, mint teljes csontvázat.

2. A sírba helyezett tetemet nem csonkítják meg, hanem jókora köveket, faderekakat hordanak a hantjára.

3. A tetemnek nem ásnak gödröt, hanem a föld felszínén hagyják, és itt rakják tele kövekkel.

4. A sírgödörbe fektetett tetem szívét egy lándzsával átdöfik. Mellkasába nyilakat lőnek, ill. egy kihegyezett karót vernek, és ezzel mintegy „odaszögezik” a földhöz. (Ez utóbbit gyakran alkalmazták a középkorban, a kivégzett boszorkányok, gyermekgyilkosok tetemére rótt büntetésként.)

5. A tetemet összekötözik. Végtagjait erős kötéllel a törzséhez rögzítik, hogy a sírjából ne tudja magát kikaparni, és visszajönni zombie-ként az élőket pusztítani. (Az 1989-es román forradalom alatt, a temesvári megkínzottak testét szöges dróttal tekerték szorosan körül.)

6. A sírba arccal lefelé fektetik, arra számítva, hogy a tetemből a lélek a szájon keresztül jut ki, és ha a föld közepe felé néz, akkor arra száll, tehát az alvilágba jut, míg ha a szája fölfelé van, lelke kiszállva a sírból az élők közé kerül.

7. Az 1956-os magyar forradalom eseményeiben jeles szerepet játszó, kivégzett emberek tetemeinél, mint azt a pesti köztemető 301-es parcellájának föltárása mutatta, a két utóbbi eljárást együttesen alkalmazták. A tetemeket dróttal erősen összekötözték, majd arccal lefelé gyömöszölték a szabálytalanul szűk sírlyukakba.

Különös jelenségről van szó. Mint azt a történészek megállapították, ez utóbbi temetési módot az orosz cárok korában a nagy bűnöket elkövető, kivégzett rabok esetében alkalmazták. Azért választották ezt a temetési módot, mert babonás vallási hiedelem szerint, a gonosz szelleme így nem térhet többé vissza az élőket megrontani. Az a kommunizmus, amelyik ateizmust hirdetett, a forradalmi szellem teljes és biztos elpusztítása érdekében mégis primitív babonás hitben gyökerező temetkezési szokást alkalmazott. Ennek az ideológiának itt érhető tetten a valódi szellemi kultúrszintje.

Visszatérve az ősidőkhöz, kiderül, hogy a halottól való babonás félelem olykor abban nyilvánult meg, hogy a tetemet élőnek tekintették, ill. igyekeztek a halállal járó oszlást elfödni, és a testnek az élőkre jellemző vonásokat tulajdonítottak. Ezzel valószínűleg azt kívánták a tetem tudomására hozni, hogy ő nem halott, tehát fölösleges neki visszajárni.

„A halálhoz fűződő ritualizált viszony legkorábbi bizonyítékai a dél-franciaországi, a középső kőkorszakból származó sírleletek. A csontvázak egy része zsugorított helyzetű (Le Moustier, La Chapelle-aux-Saints), a többi nyújtott (La Ferrassie) […] La Ferrassie-ban a sírban fekete és vörös festéknyomokat találtak. Néhány helyen kőeszköz és állatcsont mellékleteket raktak a halott mellé […] E leletek arra utalnak, hogy mintegy 50 000 évvel ezelőtt a moustieri kultúrához tartozó ember rendelkezhetett lélekképzetekkel. Az elhunyt mellé helyezett tárgyakat minden bizonnyal »túlvilági« használatra szánták.”[xxv]

K. Birket-Smith erről a témáról így írt: „A halott eltemetése, bár inkább alkalomszerűen, kétségtelenül már az alsó paleolitikumban (moustieri kultúra) megvolt Európában […] A holttestet rendszerint oldalán, az alvó ember testtartásának megfelelően helyezik el, kissé felhúzott lábakkal. Az élet illúziójának fenntartására irányuló törekvés még világosabbá válik akkor, amikor a halottat ülő helyzetben földelik el. Ez a gyakorlat azonban valószínűleg jóval későbbi, mint a fekvő helyzetben történő elföldelés…”[xxvi].

A földbe való temetkezés több kultúrában ellenérzést keltett, mások viszont kimondottan vágytak vissza az anyaföldbe. A földdel való kapcsolatban a paraszttársadalmaknak a Földanya kultusza nyilvánul meg. „A sír a halott otthona, és ezért idővel olyan célszerűen rendezik be, amennyire csak lehetséges. A jégkor végéről származó leletek azt mutatják, hogy a településen belül temetkeztek, a lakhely közelében vagy közvetlenül alatta […] ha ezt a temetési módot később abbahagyták, sokszor kis házat építenek a sírra […] Talán még régibb az az eljárás, amellyel annak megakadályozására törekszenek, hogy a föld túlságosan súlyos legyen a halott számára. Ezért a holttestet a sír oldalába külön e célból vájt üregbe helyezik (»fülkés sír«)…”[xxvii]

A Földanya kultusszal hozható összefüggésbe az indiai khondok törzs szokása is, amelyben a termékenység biztosítása érdekében mutatnak be emberáldozatot a föld-istennőnek fiatal, hibátlan emberek személyében. „Miután a legborzalmasabb módon megölték őket, testük darabjait a földeken temették el.”[xxviii]

A neolitikum Japánjában nemcsak a zsugorított vagy embrionális testtartású temetkezés volt ismert, de „A csontleletekből kitűnik, hogy […] vörös festékkel színezték az arcot és a testet.”[xxix]. Az okker, máshol sárga agyagból készült földfesték használata minden lakott kontinensen ismert volt, a törzsi kultúrákban szinte napjainkig használták. Ez az élet színe.

A régészeti leletekkel kapcsolatban azonban Vörös Gabriella[xxx] óvatosságra int. Levelét idézzük: „Egy-egy nép vagy kultúra, népcsoport temetkezési szokásai jellemzőek egy közösségre. Akár hamvasztott, akár a fára rakta ki a halottait, hogy ragadozó madarak elvégezzék a többit… Az az izgalmas, ha valakit NEM a közösség szokásai szerint helyeznek földbe, urnába, barlangba, vízbe stb.[xxxi]

A rendellenes temetkezési szokások okait szívesen kutatja a régész is. Pl. kedvenceimről, a szarmatákról[xxxii] kiderült, hogy összekötözve, a temetőtől távol (Szeged-Algyő) kizárólag CSAK NŐKET temettek el. Hát persze, hogy boszorkánynak[xxxiii] tartja őket a tudomány! A honfoglalóknál is van hasra fordított, zsugorított csontváz, az Árpád-korban is.

Egy dologra érdemes azonban odafigyelni. A régi publikációkban gyakran előfordulnak különös halálnemek és egyebek, Párducz Mihálynál is sokszor. Ezekről később kiderült, hogy egyszerűen RABLOTT volt a sír, és nem vágták le se a fejét, se a lábát az illetőnek, nem ülve, guggolva vagy állva temették el szegényt. CSAK kirabolták [a sírt]. Hogy kik és miért? A legritkább esetben derül ki, minden ilyen temetőt ill. sírt külön-külön meg kellene vizsgálni.”.

Néhány érdekes további példát említünk a zombie-tól, ill. a visszajáró lélektől, halottól való félelemre, és a kísértésük, kártevésük megelőzésére. Folytatjuk mindjárt az időben legtávolabbiként meghatározott, dokumentált régészeti lelet leírásával, amely szintén Vörös Gabriella nevéhez fűződik. A szegvári szarmataleletről többek között ezeket írta:

„A lelőhely kapcsán elsősorban két temetkezési szokással kívánok foglalkozni. Az egyik érdekes jelensége a temetőrészletnek, hogy az 1. sírban nyugvó elhunyt lábait a bal oldalon enyhén felhúzva, behajlítva találták. Mivel a szarmatáknál a Kárpát-medencében a háton fekvő, nyújtott helyzet az általános, ezért az említett sírban tapasztalt fektetés eseteit Kulcsár Valéria[xxxiv] gyűjtötte össze és dolgozta fel, különbséget téve a zsugorított és a feltámasztott lábbal eltemetett halottak között. A szegvári 1. sírt az utóbbiak közé sorolta. A rítus aránylag ritka, 17 lelőhelyen fordul elő a közel kétszáz közül. A szerző véleménye szerint az ily módon való elhantolásnak két oka lehet: vagy boszorkányok voltak, vagy pedig egy archaikus temetkezési mód őrződött meg, esetleg etnikai keveredéssel párosulva.

Zsugorított csontvázak[xxxv] avar, honfoglalás és Árpád-kori temetőkben is előkerülnek szórványosan, előfordulásuk aránya hasonló, mint a szarmata korban. Ezek értelmezésénél - elsősorban az Árpád-kori esetekre vonatkoztatva, az antropológia és a források adatait felhasználva - jutott arra a következtetésre Szabó János Győző, hogy az összekötözött, gyakran elkülönített, a temető szélén elhantolt halottak boszorkányok, ördöngösök voltak.”[xxxvi].

A továbbiakban azt írta, hogy „Jelenleg nem dönthető el, hogy a szarmatáknál milyen gondolati, hiedelmi oka lehet e ritkán feltűnő jelenségnek. A boszorkányság ma ismert fogalma új képződmény, és különösen eredetét ismerve, nem alkalmazható egy egészen más gyökerű, és más földrajzi-történeti körülmények között kialakult kultúrára[...]

A problémakörhöz az algyői temető megfigyelései egyedülálló adalékkal szolgálnak. Igaz ugyan, hogy csak erre az egy esetre vonatkozóan, de a jelenség gondolati hátteréhez valamilyen támpontot mégis jelentenek.[xxxvii] A temető 81. sírjában egy középkorú nő nyugodott, lábai térdben enyhén be voltak hajlítva, jobb oldalán feküdt. A lábak helyzete egyezett a szegvári 1. sírban megfigyeltekkel. A többi sírral egy csoportban bontottuk ki - mint a szegvári 1. sírt -, 2-3 méterrel arrébb mindkét oldalán újabb sírokat találtunk. A másik, rendellenesen eltemetett csontvázat ezzel szemben a temető tömbjétől 45 méterre bontottuk ki. A 76. sírban nyugvó idős asszonynak a lábait szinte gúzsba kötötték. Ugyanakkor azonban kivarrott aljú ruházata, nyaklánca és fibulája [ruhacsatja], valamint apró edénykéje a temető többi sírjának megfelelő, ahhoz hasonlatos gondoskodást tükrözött.

A temető közösségétől való elkülönítése, és összekötözése egymást erősítő, azonos gondolati hátteret sejtet. Mivel ennek okát, tartalmát illetően semmilyen megfogható, egyértelműen értelmezhető adatunk nincs, ezért ennek hiányában nem tartom értelmét találgatásokba, feltételezésekbe bocsátkozni.”[xxxviii]. Az összehasonlító néprajzi adatok alapján viszont föltételezhetjük, hogy a boszorkányhalott ártó szellemét, esetleg élőhalottként való visszatérését igyekeztek elkerülni.

Időben és térben nagyot ugorva, vizsgáljunk további példákat, amelyek szintén a halott visszajövetelének gátolásáról tanúskodnak. Ezek a néprajzi, kultúrantropológiai példák azért nagyon fontosak, mert támpontot is nyújtanak ahhoz, hogyan mehetett végbe az évezredekkel ezelőtt élt népeknél az a fajta temetési rítus, amely a visszajáró szellemtől való félelemből adódóan a halott zaklatásával járó elképesztő szertartások véghezvitelét eredményezte.

Az ókori Kínában úgy hitték, hogy az embernek több lelke is van. Az egyik a p’o, amely a tetemmel marad, míg a hun fölszáll az égbe. „A p’o a holtest mellett maradt a sírban, és az áldozatokból táplálkozott. Ha az áldozatok elmaradtak, kiéhezettségében veszedelmessé válhatott. Ilyenkor tért vissza élők közé, és hazajáró lélek, kui lett belőle.”[xxxix]

Új-Guineában a Laiagam-völgyben az engáknál egy olyan temetést írt le Jens Bjerre, ahol a halott kunyhójában nemzetségének ötven tagja zsúfolódott össze. „A halottat már egy vízszintes deszkára kötözték, amelyet két cölöp támasztott alá. Így kívánták megakadályozni, hogy a halott szelleme elhagyja testét, és a lakóhelyen kísértsen[…]

Az összegyűlt férfiak közül a legtöbben sárga agyaggal kenték be magukat[xl], és bizonyos időközökben kiáltozva szaladtak a holttest körül. A kunyhó előtt egy tucat asszony ült, és kórusban jajveszékelt…”

A varázsló „Nagy nyaláb vékonyabb és vastagabb vesszőt és ágat tartott a kezében, és szorosan a holttest mellé állva, szelleműző igéket mormolt […] a holttest megmozdításának idejére csöndet kívánt, mert különben - mint figyelmeztetett - a rossz szellem elhagyja a tetemet, és a hozzátartozók egyikében keres menedéket.

[…]a férfiak a holttestet körülvevő tér négy sarkában a földbe szúrták a botokat. (Ezek a mágikus erejű botok feltehetően arra szolgáltak, hogy megakadályozzák, a rossz szellemet a holttest elhagyásában.) Miután ez megtörtént, a férfiak a holttest alatt levelekkel és vesszőkkel felkaparták a földet. Ekkor Akari négy másik férfinak adott jelt, hogy a holttestet emeljék le a deszkáról, és vigyék el. Mialatt ezek a halottal foglalatoskodtak, az első négy férfi - mindegyik egy nyaláb bottal a kezében - elfutott egy darabon lefelé a völgyben, és egymástól mintegy ötven méternyi távolságra a földbe szúrtak két-két botot, hogy megjelöljék az utat, amelyen a halottat kell vinni. A letaglózott disznót ott hagyták, ahol volt, az élőt pedig a halottvivők után hajtották[…]

Mire a menet a völgy mélyén futó folyóhoz ért, a férfiak ott lent már elkészítették a gátat, elvezették a vizet, és a száraz folyómederben megásták a sírt. A varázsló megparancsolta, hogy a holttestet vigyék a sírhoz, és különös beszédmódján megint néhány varázsigét mormolt, mintha a halott szelleméhez szólna. Azután jelt adott, hogy a holttestet tegyék ülő helyzetben a sírba, arcát egy kissé felfelé fordítva. Majd teljes csendet parancsolt.

[…]Akari fogott két kis hegyes karót, és beleszúrta az élő disznó orrlyukaiba, mialatt két férfi leszorította az állatot. Azután bunkót ragadva, egyetlen csapással szétzúzta a koponyáját, és úgy tartotta a disznót, hogy orrából a vér a halott szemébe csepegjen. (Nyilvánvalóan úgy vélték, a rossz szellem csak a szemen keresztül távozhat Kajianda testéből, hogy valaki mást találjon, akit hatalmába keríthet. De ha lepecsételik a halott szemét, nincs menekvés a rossz szellem számára.) Végül a varázsló elővett két nyilat, és hegyükkel pontosan a halott két szeme fölött tartotta őket mindaddig, míg a sírt annyira feltöltötték, hogy a nyilak ugyanabban a helyzetben maradtak. Ezáltal a rossz szellem útját véglegesen elzárták[…]

Mihelyt a sírt feltöltötték, és köveket helyeztek rá, Akari jelt adott a gát lerombolására. Csak amikor a gyászolók látták, hogy a sírt elborítja a víz, tört meg a nyomasztó csend, és engedett fel a feszült légkör…”[xli]

A pápua „…Kawai-szigetiek hisznek a halottak továbbélésében. A hátramaradottak a sír elé kis kunyhót emelnek és ebben hetekig tüzet égetnek. Egy oszlopra ételt tesznek, és a halott személyes holmiját is ide akasztják fel […] A közösség számára mindenesetre addig létezik, ameddig emlékeznek rá. Az »élő holttestnek« ebben az elképzelésében még van bizonyos kapcsolat a fizikai test és a »szellemi test« között.”[xlii].

C. Lévi-Strauss írta: „Egyes társadalmak pihenni hagyják halottaikat; ezek viszont időnkénti tiszteletadás fejében tartózkodnak tőle, hogy zavarják az élőket…”[xliii].

„…az ausztráliaiak a holttest elégetésével, tehát a halott teljes megsemmisítésével az elhunyt visszatérését akarják megakadályozni. Mivel az elköltözöttel nem kívánnak semmiféle kapcsolatot, szétrombolják kunyhóját is, majd menekülésszerűen elhagyják a tábort. A halottól való félelemre vezethető vissza részben a sokkal gyakoribb földbe való temetés is. Az Eyre-tónál élő dierik és a szomszédos törzsek a sírra fatörzset és bokrokat tesznek. Itt is arra gondolhatunk, hogy ezzel az eljárással a halott visszatérésének megakadályozására törekednek.”[xliv]

A. P. Elkin írta Ausztrália őslakosairól: a tetemet „…néhány rítusban súllyal nyomatják le vagy összekötözik, vagy a lábait eltörik, hogy ne tudjon bolyongani.”[xlv].

A halott még „él”

A legtöbb társadalom hiedelemvilágában a halott még élőnek tekinthető, aki ugyan többé nem mozdul, nem beszél, de miután mindent hall ill. lát, a lelke sem költözött el, jelen van a csoportban, és befolyásolni képes annak életét. Az ilyen „élőhalott” mindig a félelem és állandó rettegés egyik forrása. Ártó tevékenységét úgy lehet kikerülni, ha a tetemet teljesen elpusztítják vagy élőként kiszolgálják, teljesítve az élő test vágyait.

Kínában „A halottbúcsúztatás, a siratás, a látogatások és a részvétnyilvánítások meglehetősen sokáig tartottak, néha több héten át. Ez alatt az idő alatt a koporsó mindvégig a házban volt, jól látható helyen, s a házbeliek egész életrendje úgy alakult, hogy a halott minél jobban érezze magát. Míg a testet el nem temették, a halottat a hagyományok szerint még mindig élőnek tekintették: etették-itatták, megadták neki a tiszteletet, és minden módon igyekeztek kedvében járni. Úgy gondolták, hogy ez alatt az idő alatt a holttest még képes mindent érzékelni s minden földi dologról tudomást szerezni.”[xlvi].

H. Maspero írta: „Ha a család őseinek nem volt templomuk, rögtönzött oltárt emeltek a ház nagytermében, és oda állították fel az elhunyt tábláját; egyik unokája töltötte be a Holttest szerepét, s a szertartás majdnem úgy zajlott le, mint a királyi udvarban, azzal a különbséggel, hogy jóval kevesebb bort és ételt kínálnak fel; ugyanúgy az egész család közös étkezésével fejeződött be, utána pedig a Holttest kijelentette, hogy jóllakott, elégedett s visszavonult.”[xlvii].

Figyelemre méltó jelenség, hogy a „Holttestet” nagy kezdőbetűvel írták, és valamelyik családtagjának meg kellett személyesíteni. Erre egy magyarázat: „A Holttestek, az ősök megszemélyesítőinek kiválasztását jóslás útján az ősök [tehát az elhunytak] erősítették meg, s ugyanúgy meg kellett tisztulniuk, mint az áldozatot bemutatónak.”[xlviii].

Kínában bizonyos korokban kivégezték azt, aki temetésük után a halottak nyugalmát - mintha azok még mindig élnének - megbolygatta. „A sírok feltárása, mivel megzavarja a természetet és a halottat, különösen szentségtörő cselekedet.”[xlix]

Az ülő és a zsugorított temetkezési mód is azt jelzi, hogy az eltemetett „még él”, csupán alszik, vagy egy másik megjelenési formát mutat. Ezért is helyezték nyugalomba a halottat ülő, fekvő, vagy embrionális testhelyzetben. A jelenség nemcsak régészeti föltárásokból ismerhető meg, hisz pl. Tibetben még napjainkban is ismert földbetemetkezési gyakorlat. „A tibeti buddhista embert ritkán temették földbe, ezt sokan bűnös dolognak tartották […] ha egyes vidékeken és egyes esetekben mégis előfordult ez a temetkezési mód, a halottat ülő pózba hajtották oly módon, hogy karjaival szorosan átfogja a térdét és a fejet is a térdeire fektesse. Azután régi ruhába csavarták és nem túl mély gödörbe helyezték, amely fölé csörtent formázó halmocskát emeltek.”[l]

Melanézia egyes szigetein némiképpen más a helyzet, hiszen a halottat itt is lehet háborgatni, csak a családjának nem. „Az elhunyt rokonai tabu alá esnek: távol kell tartaniuk magukat a holttesttől. Nem szabad sem megmosniuk, sem feldíszíteniük, sem simogatniuk, sem eltemetniük; ha ugyanis megérintik, vagy közel jönnek hozzá, a tetemből áradó káros hatás támadja meg őket, betegségüket és halálukat okozza. Ezt a hatást úgy képzelik el, mint egy anyagi kigőzölgést, mely a holttestből kiáradva beszennyezi a levegőt. Neve bwaulo…”[li] Ebben a materialista szemléletben tehát a mana nem szerepel, a tetem a maga módján igyekszik „védekezni” a háborgatás ellen.

A. P. Elkint idézzük: „…a szellem a holttestet vagy annak részeit még mindig »élettel tölti meg«, ellenőrzése alatt tartja és esetleg felhasználja […] Tulajdonképpen a lélek nem hagyja el véglegesen a holttestet, és nem megy el a halottak otthonába…”[lii].

Így marad a tetem „személyiség”. „…az ősök tiszteletének egyes változataiban, Kínában vagy Afrikában, a holtak megtartják a személyiségüket, de csak néhány nemzedéken át…”[liii] Ezért váltak pl. a neolitikumban az egykori falu elöljárói, a törzs ősei arc nélküli, maszkot viselő, trónon ülő „istenekké”, mint amilyenek a Csongrád megyei Szegvár-Tűzkövesen, vagy a vásárhelyi Kökénydombon megtalált, agyagból készült idolok.

K. Birket-Smith azt írta, hogy a természeti népek egy része bár retteg a haláltól és a tetemtől, az olyan nagy mértékben nem befolyásolja őket, mint ahogy a földműves kultúrákban tapasztalható.[liv]

Azért, hogy a halott bosszút ne álljon, vissza ne térjen kísérteni, temetése előtt a tetemet a hajlékból „…nem a szokásos bejáraton, hanem a falon vágott lyukon keresztül, hátrafelé, sátorlap alatt stb. viszik ki.”[lv].

Arra is vannak példák, hogy az „élőhalott”-al megbarátkoznak, lelküket szabadon hagyják sírjukból ki- és bejárni. Ezzel a szabadsággal biztosítják jóindulatukat. H. Damm Ausztráliából említi, hogy „A sírokat, melyeknek olykor oldalfülkéje is van, ágakkal meg füvekkel takarják be. A sírhely fölé rendszerint kisebb-nagyobb dombot emelnek. Előszeretettel hagynak benne nyílásokat, hogy a halott szelleme tetszés szerint röppenhessen ki nyugvóhelyéről és térhessen vissza.”[lvi].

Ilyen „léleklyukkal” még ma is gyakran találkozhatunk Görögország falusi temetőiben, ahol a betonlapokkal lezárt sírok tetején kis lyukat hagynak, föléje műkőből öntött, sokszor az ókori agyagedények formáit megtartó, aljatlan amforákat, vázákat állítanak. A halott lelke, vagy szelleme ezen keresztül közlekedik. A sírt látogató hozzátartozók így tudnak elhalt szeretteikkel kapcsolatot teremteni. (Erre, és a tetem halotti életének fölkészítésére a továbbiakban még külön fejezetben visszatérünk.)

Kunt Ernő írta: „Aki meghalt, az már az élők számára idegen, ellenőrizhetetlen erők hatalma alá kerül, s kiszámíthatatlanná válik maga is. Az élők soha nem tudhatják - tanúsítják a szokások -, hogy mi módon, milyen szándékkal avatkoznak bele sorsukba az ősök a »másik világról«. Így érthetjük meg a gondoskodó - engesztelő célzatú, illetve a védekező - elhárító motívumok együttes jelenlétét a temetkezési rítusokban.”[lvii].

A vallási elképzelés egy máig tisztázatlan sírlelete a totonak indiánok által használt, a sírokból előkerült kőjármok. „Ezek a különös jármok rendszerint U alakúak, hosszúságuk eléri a fél métert, szélességük a 30 cm-t. E totonak jármok rendeltetéséről még nem alakult ki egységes vélemény az amerikanisták körében. Egyesek úgy vélik, hogy ezekbe a jármokba a holttesteket szorították be, hogy a megboldogult »helyes irányban« feküdjön.” Ez a „helyes irány”, mint az arccal lefelé temetett emberek esetében, mindig a holtak korlátozását jelenti. A korlátozás azért születik meg, mert valami kellemetlen lenne az élők számára, amit a halott szabadon hagyva elkövethet. „Egy másik elfogadhatóbb magyarázat azt mondja, hogy a totonak szertartásmesterek ezekbe a jármokba rögzítették az áldozatra szánt embereket. A járom összeszorította az áldozatok nyakát, s így megakadályozta őket abban, hogy a szertartásnál mozoghassanak.”