HIT, VALLÁS, EGYHÁZ AZ EURÓPAI UNIÓBAN

Az 1990-es évek elején, az egyik vásárhelyi középiskolában, természettudományos szakképzésben részesülő lánytanulók körében névtelenül mentális dolgozatot írattam a hitről. A tanulók kétharmada nem volt megkeresztelve és nem volt istenhívő. Ezek ellenére valamennyien úgy fogalmaztak, hogy HIT nélkül nincs humánus élet: hit az emberben, önmagunkban, a ránk bízott, vagy vállalt feladat ellátásában, tanárokban, szülőkben, közösségünkben stb.

A tanulóknak az az egyharmad része, amelyik az istenhitet is vallotta, nem járt hittanra, templomba csak igen ritkán, néha kíváncsiságból betévedt a barátnőivel, vagy ha osztálykiránduláson elvitték oda, mint műemléket megtekinteni.

Istenről, túlvilágról, örök életről, halálról, lélekről és más hasonló fogalmakról teljesen zavaros volt a fogalomalkotásuk. Nem vitás, érdekelte őket, hiszen leírták, olvasnak spiritiszta könyveket, voltak már asztaltáncoltató szeánszon, ahol elhalt hozzátartozóikkal akartak találkozni, de ahová leginkább fordulniuk kellett volna tanácsért: lelkészhez, paphoz nem közeledtek, mert –akkori történelmi tanulmányaik során – az egyházat, mint „a természettudományoknak tüzes vassal kergetőit” messze elkerülték.

Izgalmas volt érzékelni, hogy a korlátozottság és tájékozatlanság ezen a téren olyan ősi tudatformát alakított ki bennük, mint amilyen az ősemberben lehetett azután, hogy ráeszmélt: nálánál magasabb rendű erő is létezhet, de még nem tudta körvonalazni.

Tanulság volt ez a fölmérés, hogyan esik vissza az emberi tudat és lélek fél évszázados ateista nevelés hatására egy, az adott történelmi kornál jóval alacsonyabb fokú szellemiségi tartományba, és miként keresi vergődve az utat. Ez a példa jellemző lehet ma azokra az országokra, amelyek valamikor a szocialista táborhoz tartoztak, a hitet és vallást a lélek ópiumának nevezték és elutasították.

Fölmerül a kérdés, vajon Nyugaton sokkal jobb-e a helyzet? Annyival bizonyosan, hogy a vallásgyakorlás szabad volt, és mindenki lelkiismerete szerint választhatott, milyen életet akar élni. A két világháború összesen 100 millió halottjával, a 20. század megannyi embertelenségével, amikor fogoly- és haláltáborokban, börtönök kínzókamráiban milliók kérték Isten segítségét, de az elmaradt, hozzájárult ahhoz, hogy világszerte kialakult az elfordulás a vallástól és a Teremtőtől.

Ekkor írták a nyugati fiatalok a pólóikra, hogy „Ne háborúzz, hanem szeretkezz!”, összetévesztve a nemi ösztön nyújtotta vulgáris testi örömet a humánus szeretettel, és megfeledkezve az istenszeretetről. Mindehhez hozzátartozik még egy gyorsan terjedő, globalizálódó, anyagi értékek iránt érdeklődő világszemlélet; és az a tény, miszerint a természettudományok Newton óta akkorát fejlődtek, hogy a kellően nem tájékozott ember, aki csak a fölfedezések és titkok megoldódásának mámorában él, úgy vélheti, ez az anyagi világ örök, minden más, ami kézzel foghatatlan, hamis illúzió csupán.

Valamennyi nagy történelmi világvallásnak vannak közös alapgondolatai és tézisei. Ezek között az a legfontosabb, hogy hitet adnak a hozzájuk forduló embereknek egy, a földi élet után következő asztrális létbe, amely többnyire a természettel való egyesülést hirdeti. Abban a Természetben, amely maga a Teremtő, ahogy az anyag és energia az Einstein-i egyenlőség elmélet szerint egyik a másikba átformálódhat, és elpusztíthatatlan, tehát örök.

Ha a népek nem vallási háborút vívnának, ha nem azt bizonygatnák, ki Isten kiválasztott népe és ki a gyaur, vagy szolga, hanem éppen közös hiteredőjük mentén a testvéri egyenlőséget és összefogást hirdetnék, példát adnának egy olyan világ kialakításához, amelyben az ember visszakapná elvesztett értékét. Ez lehetne az Európai Unió legnagyobb vívmánya.

Ebben a nehéz 20. századi örökségben kell az Európai Uniónak egy korszerű, éppen a természettudományok által megalapozott istenképet és vele elfogadható lelki kapaszkodót kialakítani. Ehhez szükséges, hogy legyen egy jól szervezett egyház, amelyikben nemcsak teológiai tanokat tanult, hanem a mai tudományokban is tájékozott papok kezdjék meg oktatni a felnövekvő nemzedékeket. Ehhez fontos az egyházak kezelésébe visszaadni az elveszített iskoláikat, és megadni nekik a támogatást, hogy korszerű oktatási központokat tudjanak kialakítani, illetve versenyképesek maradhassanak az állami és magánintézmények mellett.

Szükséges, hogy karitatív munkájukat ne csak a hívek adományaiból tudják folytatni, hanem a társadalom, amelyiket segíteni kívánnak, melléjük álljon, és támogatást nyújtson.

Alapvetően szükséges, hogy a család értékét helyreállítsuk, mert értékteremtő, békés társadalmat csak ott lehet formálni, ahol a szülőknek és a gyermekeknek egyaránt megvan a maguk helye és tisztelete; ahol a nő Anyává, a férfi Apává válhat, akik összetartják a családot.

A családi nevelés egyházi módszeréhez tartozik, amelyet már nem egy fejlett országban megvalósítottak – nálunk a szaporodó szekták ezt a gyakorlatot követik is –, hogy a vasárnap délelőtti mise, vagy istentisztelet után a hívek nem szóródnak szét, hanem ebéden együtt maradnak a templom mellett konyhával, gyermekjátszó szobával kialakított közösségi házban. Így kovácsolódik nagycsaláddá, közösséggé a sok kiscsalád, amelynek együtt már társadalomalkotó és építő értéke van!

A közösség mindig többet ér az individuumnál, amely éppen a 20. század második felében bizonyítatta, hogy vagy diktátorrá válhat, vagy elmagányosodhat, mert nem rendelkezik megfelelő külső kontrollal. A közösségét vesztett embernek nincs hazája, amelyet Isten ajándékozott őseinek, hogy benne éljenek és fejlődjenek; és nincs hite sem, mert azt a közösségéhez való egykori tartozásával együtt elveszítette.

Ezekből a filozofikus és igen gyakorlati kérdésekből egyaránt kiviláglik, hogy nemcsak nekünk, hanem az Európai Uniónak is lesz mit tennie a taglétszámában egyre nagyobb közösséggé átalakulva.

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!