HOLLER LÁSZLÓ MŰVÉSZETE

A föld, a víz és a levegőég, e három őselem színeinek áttűnő fényekkel történő megvilágítása jellemzi Holler László festészetének alapjait. A varsában megcsillanó halat, vagy a ködös téli táj arculatát olyan egyéni színekkel és káprázat nélküli fényekkel ábrázolja, amely minden más művész természetábrázolásától megkülönbözteti.

Dr. Haan Ferenc művészettörténész – a Művészeti Akadémia tagja – Holler első képeskönyvében, a 2001-ben magánkiadásban megjelent Rajzok, Írások előszavában így jellemezte:

„Noha a művész két lábbal áll a valóságban, néhány opuson mégiscsak földerengenek misztikus elemek. Egész pontosan: megjelennek a panteizmus, a gyökereiben görög (helenisztikus) filozófia tanulságai.

A görög panteista filozófus nem ismerte el a természetfeletti Istent. Istent a természettel azonosította. Fában, fűben, vízben, égben ott van a jelenvaló Isten.”

Ez a találó jellemzés nem véletlen. Holler László a 20. század azon alkotói közé tartozik, aki hivatása, családja, életkörülményei miatt urbánus környezetben él, bár kertes házában a flórának és faunának a maga által kialakított szigetét hozta létre, mégis lehetőségei szerint szüntelenül keresi a természetet, és benne az iránta való tisztelettel elmerül, szellemi táplálékot gyűjt.

1938 nyarán Budapesten született. 1952-től 1957-ig a Soproni Tanítóképző Intézetben, majd 1970-től 1972-ig a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végezte tanulmányait. A rajz és festészet alapjait 1952-től 1956-ig Tolcsvai Nagy Géza erdélyi származású, kiváló művésztanár szabadiskolájában tanulta. Máig meghatározó számára az itt szerzett tudás. Tolcsvai szavai minden alkotásában föllelhetők. A mester így fogalmazott:

„Egy képen, a legkisebb részben is benne kell lenni az egésznek. Egy jókora alkotásból, ha bélyegnagyságú darabot emelünk is ki, annak az egészet láttatnia kell. Az igazi műtárgynak nincs felesleges, kidolgozatlan részlete.”

Holler László ehhez az alapigazsághoz Tornyai János tanítását is hozzáadta:

„Egy festményen a rajznak nem kell látszani, de benne kell, hogy legyen.”

A tollrajzait biztos manuális tudás és finom rajzkészség jellemzi. Amikor a természetből vett példákat ábrázol, legyen az növény, vagy állat, nem szakkönyvekből másolja le a virágot, vagy az állat alkatát. Saját megfigyelését használja föl, mint belső látomást, amelyet idegsejtjei őriznek meg egy életen át. Az arc, kéz és a testforma ábrázolása sem fényképszerű, hanem a téma lényegét megragadó, finom rajzolat. Holler László alkotásaihoz több technikát fölhasznál. Az olajt, olajtemperát, temperát, akrilt, és égetett kerámiát alkalmaz. Mindegyikben otthonosan mozog.

1960-ban költözött Hódmezővásárhelyre, itt nősült, s a művészetét segítő feleségével itt nevelte föl fiát és lányát. A hegyvidéki táj után, mint tanyai tanító és vadász megismerkedett az Alfölddel. Bár festményein meg-megjelennek az ifjúkori hegyes vidékek, és gyakori kirándulásaival máig kötődik hozzájuk, a legtöbbet ábrázolt alkotásaiban a tanyavilág, a Tisza és pusztai táj tűnik elő.

Pedagógiai és művészeti tevékenységét többször elismerték. Munkásságát 1978-tól nívó- és ösztöndíjak, munkajutalmak és szakmai kitüntetések kísérik. Négy évtizedig tanított vásárhelyi iskolákban, 1967-től a Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola egyik szakmai vezetője volt. 1962-től 2010 áprilisáig 29 kiállításon vett részt. Hódmezővásárhelyen 8 alkalommal. Kiállított a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon, a Dél-Alföldi Tárlatokon, a Tavaszi Tárlatokon, egyéni és közös kiállításokon; nagyvárosokban, kisebb településeken, és külföldön is nem egyszer. Alkotásai közgyűjteményekben, intézményekben, és magángyűjtőknél nagyon sok helyen megtalálhatók.

Magát így jellemzi:

„Én egy kismesternek tartom magam. Igaz, nem akárkikhez képest. Igyekszem olyan esztétikai értékeket létrehozni, amelyek igaz emberi gondolatokat, érzéseket közvetítenek, amivel másoknak is örömet szerezhetek.”

Különös, és rögtön szembetűnő, hogy képein több a halász, mint a vadász. Fogalmazása szerint, az utóbbit az amatőr művészkedés sablonossá tette. A halász esetében a természettel küzdő és győzedelmes ember emelkedik ki, mint „Simon, a halász” című festményén, és akaratlanul is Jézus szavaira emlékezünk, aki tanítványainak megígérte, hogy „emerhalászokká teszlek benneteket.” A halász témájú festményeken az őselemek, az ember és a hal egyaránt bibliai méltósággal van jelen.

Figyeljünk föl arra, hogy Holler László tájábrázolásaiban a negyedik dimenzió, az idő is mindig jelen van. Első kiállítását a budapesti Eötvös Kollégiumban rendezte. Már ennek is a „Négy évszak a természetben” címet adta. Képein a nap- és az évszakok változásai adják a alaphangulatot, mint utasnak a térkép és iránytű, amikor tájékozódni akar.

A perspektíva és a horizont ábrázolása természetes követelmény, amely nélkül nincs tájképfestészet, de Holler dimenzióit a természetben az idő és ember eszmeileg határozza meg. A „Hajnali fényben” című festményén a szemlélő előtt a sejtelmesen finom ködben messze haladó kocsi a végtelenség egy újabb érzetét tárja föl. Hasonló jelenséget látunk a Juhász Gyula gyönyörű versét idéző „Tiszai csönd”, vagy a „Gémek a túlparton” és más festményeiben, ahol az égben lebeg, vagy száraz kórón, nádszálon ül egy kismadár.

A távlatok mellett az ábrázolás következő misztériuma a „megfogható közelség”. A hatalmas csokorba fogott napraforgó fején üldögélő galamb, a „Májusi erdőzsongás” sűrű élettenyészete, vagy a színpompában gazdag, „Mediterrán kerti tó”, ahol leszakajtható közelségben tűnnek föl a víz és a part virágai.

Végül az elmúlás rendkívül finom érzékeltetését láthatjuk az „Ahol a tanya volt” című festményén. A tájból csak egy lapos halom és a hó alól néhány megtört, elsárgult kóró szára valamint száradó, csonkolt fűzfa búvik ki. Micsoda nagyszerű ábrázolás, amely jelzi, hogy ha eljön a várva várt tavasz, hiába olvad el a hó, a tanya már nem épül újjá, helyén a vetés nem zöldell ki, mert ez holt világ. Milyen megfigyelés kellett ehhez? Az a tájjal való együttélés, amely Holler Lászlóra jellemző. Több elhagyott tanyát, valamint egy, a Nagy Szigetben lévő romos pásztorfészert éveken keresztül megfigyelt és látta, hogy a természet miként hódítja vissza mindazt, ami az övé, és művészi ábrázolásával figyelmeztet bennünket: egyszer minden elpusztul, amit ember hozott létre.

Holler festményein az ember, a ház, a fa, a madár és a vad attribútumokká nemesedik. Figyelmeztet, hogy a szőlő egyszer beérik. Egyes képein ott láthatók a szüret és a bor; a hellenisztikus lenge fátylakba öltözött lányok, menyecskék, akik számunkra visszahozzák az életet és a pusztuló világból újra fakadó ligetet teremtenek. Festményeinek lelke van, amely maga a természet panteisztikus istene. Így áll az ember Holler László alkotó közegében két világ határán, amely azért nem teremt ellentétet, mert a művész ecsete, mint varázsvessző, az ezerkarú Siva tánclépésével a tüzes kör küszöbén át tud lépni, és hol az életet teremti újjá, hol a halált osztja, hogy a természet egyensúlya megmaradjon.

Hódmezővásárhely, 2010. április 15.

*

Képek megtekintése

Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntarva!