ARTEMISZ – DIANA

 

Holler Lászlót ifjú házas koromban ismertem meg, és mivel jövőre lesz az aranylakodalmunk, büszkén vallhatom, hogy közel félévszázados, töretlen barátság köt össze bennünket. Nem lakunk egymás portáján, még csak sűrűn sem találkozunk, de minden együtt töltött óra után közösen megállapítjuk, hogy szinte azonos a szemléletünk, és valamennyi emberi értékben – a természetszereteten át – egyet értünk. Holler tárlatait több alkalommal nyitottam meg, a kapott és vásárolt festményeit pedig családunk féltve őrzi.  

Festő barátom különös egyéniség, tele jó szándékkal, adakozó kedvvel, időtlen alkotókészséggel, aki néha éveket tölt egy-egy kép gondolatával, mire megformálja, máskor meg önti magából a kiváló festményeket. Ezek közé tartoznak a kerámiaképek, amelyek közül immár kettő is Sóshalmon áll, a borászat egyre szebbé és vendégváróbbá váló központjában.

 Büszkén vallhatom, hogy Szent Orbánnak, a legeredményesebb szőlővédőnek – Holler László itteni első kerámiafestményének – az Égető Melinda néprajztudós által történt avatásán is részt vehettem. Holler a Szent Orbán teljes alakos rajzát szintén létrehozta, és rákerült a kiváló 2000-es évjáratú „Kossuth Lajos bora” sóshalmi kövidinka címkéjére.

Barátomnak eddig mintegy 15 olyan festmény- és rajzkiállítása volt, amelyen teljesen új kollekcióval rukkolt ki. Olyan kiállítása, ahol korábbi képei közül is válogatott, ennek a háromszorosa. Hallatlan termékenységének összegzése lehet az, hogy az országban igen sok településen, mintegy 3-4 ezer alkotását őrzik. Öt kerámiaképe pedig természetes környezetben került elhelyezésre.

Holler László rendkívül finom, olykor fanyar humorral megáldott beszédstílusa ösztönzött arra, hogy igyekszem a most fölavatásra kerülő kerámiaképének istennőjét bemutatni.

A görög Artemisz – a rómaiaknál Diana – Zeusz és Létó gyermeke, Apollón ikertestvére a görög mitológiában. Neve a görög „egészséges” szóval rokonítható. Ennek ellenére, meglehetősen ellentmondásos, különös személyiség volt. Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, ő segít a szülésnél, és védelmezi a nőket, gyermekeket.

A vadállatok úrnőjeként is tisztelték. Szent állata a szarvastehén volt, ezért sokan a csodaszarvast űző Hunor és Magor pártfogójának is vélik, meglehet, nem alaptalanul. Mások azonban egyenesen azonosítják a csodaszarvassal, és a két testvér ősanyjának tekintik.

Az istennő igen kemény büntetést rótt ki arra, aki szűzi tisztaságát akár csak egy kicsit is veszélyeztette. Így történt, hogy egy Aktaión nevű vadász megpillantotta Artemiszt és nimfáit, ahogyan egy eldugott medencében meztelenül fürödtek. A csodás látványtól Aktaión teljesen megfeledkezett magáról és mereven bámulta az istennőt. Artemisz észrevette a leskelődőt és szarvassá változtatta, majd dühében ráuszította saját kutyáit, és széttépték szarvasnak hitt gazdájukat.

Másik alkalommal Zeusz szemet vetett Artemisz egyik nimfájára, Kallisztóra, akit úgy csábított el, hogy Artemisznek álcázva magát, megkörnyékezte a nimfát. A kaland magvasan sikeredett. Miután megszületett tőle Arkasz, Artemisz iszonyatos dühében Kallisztót medvévé változtatta, majd „levadászta”. Az ő emlékét őrzi az éjszakai égbolton a Nagy Medve csillagképe, vagyis a Göncölszekér.

Midőn a görög lányok elérték a pubertás kort, Artemisznek ajánlották őket, mint szüzeket. Ha házasságra adták a fejüket – aminek egyébként Artemisz nem volt ellenében –, akkor egy máglyán föl kellett áldozniuk addigi szűz gyermekéletük holmijait, így a babákat, játékokat és egy hajfürtjüket.

Az Epheszoszi Artemisz-templomban állt az istennő egyik szobra, amelynek mellkasát a két oldala között három sorban tejtől duzzadó anyai emlők borítják. A Vatikáni Múzeumban őrzött Artemisz római szobormásolat modern elemzői szerint viszont, az „emlők” valójában az istennőnek évente áldozott szent bikák preparált heréi egy vastag, míves lánchoz rögzítve. A női mellek és a férfi herék együtt az élet nemzését és táplálását, a természet uralkodását szimbolizálják.

Artemisz szenvedélyes vadász volt, akit rövid szoknyában ábrázoltak, vállán azzal a tegezzel, amelyben Héphaisztosz, továbbá a Küklopszok készítette nyilak és az íja volt. Artemisz ezekkel mindig célba talált, akinek melléknevei: Nyilakat ontó, Nyílszerető, Zajongó és Vadűző.

Leggyakrabban az erdőkben vadászott oroszlánra, párducra, szarvastehénre és szarvasbikára. Ennek ellenére ő volt a gondozójuk, aki segítette, védte őket és utódlásukat biztosította.

Ezen a ponton térjünk vissza a mába. Nagyon jól választott mind a Vásárhelyi Róna Kft. és a Vadásztársasága, mind Holler László festőművész, amikor a pogány kor sok istene közül Artemisz megörökítését vállalták. E pogány istennő most is példaképe lehet a vadászoknak, hiszen nemcsak elejtette, de óvta is a természet nevelte vadakat. Pontosan így tett az én Holler László kedves barátom is.

Beszélgetéseink során emberi értékei közül kibontakozott előttem a természetszeretettől áthatott, elkötelezett, a természettől ránk bízott értékeket megbecsülő és óvó lelkülete. Ha összeadnánk azokat a kilométereket, amelyeket vadászás közben megtett, talán már a Földet is megkerülhette volna, és nem egy olyan útja volt, amikor egész nap csak hordozta, de meg sem szólaltatta fegyverét, mégis a világtól kapott értékekkel eltelve tért haza. Utóbb már a puska mellett a fényképezőgép is társául szegődött. Ezzel körülötte nem szűkült, hanem bővült a világ, mert egy dimenzióval többet látott és örökített meg, amellyel jól járt az időtlenné varázsolt táj, benne a vad is és mi is, akik élményeinek megörökített képeivel gazdagodtunk. Mindezt Artemisz szellemisége sugallja.

E sóshalmi Artemisz – Diana kerámia képe, a tőle megszokott finom, utóbb egyre világosabb, fénylőbb színekben már nem a harcias istennőt ábrázolja, ahogy ókori jellemrajzolói megfogalmazták; vagy, ahogy háborúktól, harcoktól zajos korunkban elvárhatnánk. Ráruházott attribútumaival, a jobb válla fölött kilátszó nyílvesszők végével, és a hajkoronájában elhelyezett tündöklő, félhold alakú jelvényével szerény, de fennkölt, nyugodt, fiatal, kívánatos nőt látunk magunk előtt. Ő már nem a történelem mélységes kútjából feltörő mitológiai hős, aki nagy vadászatok és elejtések, vagy az ért sérelmeinek megtorló hőse. A vadhajtások véget értek. Jobbján a vadászeb a fárasztó szolgálat után békésen ül. Istennőnk balljában nem elejtett fenevadak trófeáit tartja. Jóval szerényebb zsákmánnyal beéri.

Ez a Diana a mi végtelen pusztáink, magyar földünk, napbarnított, a bájait nem titkoló, mégsem frivol népi nőalakja. Erőteljes, de nem esetlen pornépi lábakon áll a földön. Nem félelmetes, hanem szeretni való, aki hagyta futni a csodaszarvast, hogy még nemzedékeken át vigye tovább a legendát! Nem lőtt sem őzet, sem vaddisznót. Beéri a mi mezőink színpompás fácánkakasával. Tudja, hogy az itt élő szorgos ember ebből is fölséges ételt készít, és szinte fölkínálja, türelmesen vár vele bennünket.

Különleges kultúrával rendelkezünk, mi magyarok, hiszen bár ezer éve keresztényekké váltunk, a pogány korból magunkkal hordozzuk az életadó Földanyánk hátán, gyors lovakon tovanyargaló Hunor és Magor, a két vadászősünk hagyatékát is, amely visszavezet Artemisz – Diana kultuszáig. Ez a nagyszerű kerámiakép megérdemli, hogy ünnepségünk végén emlékét szertartásos áldomással köszöntsük.

Önöknek köszönöm, hogy ezen a nagyszerű ünnepen együtt lehetünk!

 

Hódmezővásárhely, 2012. május 12.

*

Képek megtekintése