Szenti Tibor
ISTENHEZ KÖZELÍTVE
Szenti Tibor
ISTENHEZ KÖZELÍTVE
Esszék
2000
Ajánlás:
A szeretetre vágyó és
a szeretetet nyújtó embereknek
Lektorálta:
Béky Gellért S. J.
Hevenesi János S. J.
*
Az Isten c.
esszét:
Tenke Sándor
református teológus professzor is.
Szerkesztette:
Péter László
Illusztrációk:
A mező virágai és termései Isten
kertjéből
(1998. május–augusztus)
A borítólapot
és a fotókat a kötet szerzője készítette.
Szenti Tibor
ISBN.............
Kiadja:
Készült: 6, 98 ív, A/5 méretben
... példányban.
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés
.................................................................................……...
5
Mérlegkészítés
....................................................................…….. 5
Isten embert teremt
............................................................……… 7
Istenhez közelítve
.............................................................…….… 9
Isten pörölye
..........................................................................……..
12
Hagyunk-e nyomot? .............................................................……... 15
A bűn
.......................................................................................…….
18
A párbeszéd
...........................................................................……..
21
Fohász
................................................................................…….
23
A halál
....................................................................................……..
26
Az örök fény megérkezett ....................................................……...
31
Karácsony
........................................................................……...
32
Húsvét
...............................................................................……..
38
A csönd
..................................................................................……..
41
Isten
.......................................................................................……..
46
Kételkedők és elutasítók
...................................................…….. 47
Egy Isten három
személyben ..........................................……..... 49
Ki az én Istenem?
.............................................................……... 52
Isten mint amfora
...............................................................……. 56
A mérhetetlen magány
......................................................…….. 58
Az ősrobbanás
...................................................................…….. 61
Einstein tömegenergia egyenértékűség egyenlete ..........……… 64
Isten létét erősítő 20.
századi
tudományos fölfedezések
.................................................……... 67
Kísérlet az ősrobbanás
bizonyítására ...............................……... 69
A lélek megszületik
............................................................……. 75
Teisztikus, deisztikus,
panteisztikus
és buddhista
magyarázatok Istenről ................................………. 76
Pantokrátor-e a mi
Istenünk? ............................................……... 81
A becsmérelt Isten
............................................................……... 85
A és W
...............................................................................……..
88
Az én Krisztusom ..................................................................……..
92
Krisztus mássága
..............................................................……... 93
Krisztus liberalizmusa
......................................................……... 95
Krisztus magánya
............................................................…….... 96
Krisztus mint ember .........................................................……...
97
Krisztus teste a
föltámadás után ......................................…….. 101
Krisztus mint áldozat
.....................................................…….... 103
Krisztus a közvetítő
........................................................……... 104
A keresztfa
...........................................................................……..
108
A kivégzőeszköz
............................................................……... 108
A kereszt mint
meggyalázó eszköz .................................…….. 110
A kereszt mint szimbólum
..............................................…….. 111
S. Dalí: Keresztelő
Szent János Krisztusa .......................……. 111
Az én keresztfám
............................................................…….. 113
Mária ..................................................................................….......
116
Mózes .....................................................................................…....
124
A kakukkfióka
.................................................................…….. 125
A vessző
..........................................................................……..
126
Mózes beletanul a
küldetésbe .........................................……... 128
Mózes halála
....................................................................……. 129
Isten orgonistája, Johann Sebastian Bach .......................……... 137
Matematika
......................................................................…….. 137
Zene
................................................................................…......
139
Orgona
...........................................................................….......
140
J. S. Bach
.........................................................................…....
141
Hova
tartozom? .............................................................……...
144
BEVEZETÉS
Mérlegkészítés
A
férfi számára életének 60. éve bűvös határ. Amikor útja során ide ér, mint én,
elgondolkodik. Még tervezi egyre rövidebb jövőjét, de hat évtizeddel maga
mögött számvetést is készít. Már van mire visszatekinteni, az eltelt évek
fölött elmerengeni. Ilyenkor mind sürgetőbben kerülnek elő azok a
megválaszolatlan, létünket érintő alapkérdések legyen bár valaki ateista, kételkedő vagy istenhívő , amelyek alól nem vonhatja ki magát, sőt éppen kora
miatt már nem is odázhatja el: honnan jöttem, ki teremtett, következésképpen ki
vagyok? Mi végre érkeztem, és mi dolgom itt e világban, teljesítettem-e
küldetésemet; végül hová megyek? Próbálunk ezekre elfogadható válaszokat kapni és
adni, de nem mindig sikerül. Én sem vagyok kivétel.
Az
első kérdéscsoportot sohasem bolygattam. Igazán nem érdekelt, legföljebb
fölszínesen érintett az e világba származásom titka. Számomra mindig a tény
volt a fontos: megszülettem, itt vagyok, Istennek tehát valami célja volt
velem.
A
második kérdéskörre régen ismerem a választ: minden embernek, így nekem is
küldetésem van, amelyet teljesítenem kell. Nyomot kell hagynom magam után, hogy
akik mögöttem jönnek, az általam kitaposott ösvényen kényelmesebben
járhassanak. Olyan csapáson kell lépdelnem, amely keserveivel együtt sem
zsákutca, és az út végén, mint fénylő reflektor a sötétben tapogatózónak, a
biztos, elfogadható cél látszik.
Ma
már az utolsó kérdésre is világosan ismerem a feleletet. Megyek vissza a
természetbe, amelyből vétettem, hogy ott újra átalakulva, atomizálódva,
életenergiámmal Isten közelébe kerülhessek. A kérdés csak az, hogyan jutok el hozzá, és milyen közel?
Ebben
a kötetben azt a sajátságos szemléletet írom le, ahogy én, a
természettudományokon felnőtt, 20. század végi ember az Istent látom. Oktató
múltam meggyőzött arról, a mai fiatalok számára Istent csak úgy tudom közelebb
hozni, ha Őt a természettudományok által eddig föltárt tények alapján, a lehető
legkevesebb misztifikáció nélkül kísérelem meg bemutatni. Gondolataimat nem
szükséges elfogadni vagy fölényesen elutasítani. Követőket sem keresek. Nem
jósolok, jövendőt sem mondok. Számomra járható utat vázolok. Ez csupán egy
megközelítési mód. Vívódásaimat tükrözi az örök élet elnyeréséért.
A
Biblia nekem fontos útjelző, bár a teológia tudományához nem értek; kötetemmel
a vallástudományokban jártas teológusokkal semmiféle fönnhéjázó vetélkedőt nem
provokálok! Az ökumené jegyében, a
Krisztust követő két nagy keresztény–keresztyén egyház, a
római katolikus, meg a református, szellemi érékeit tanulmányozva és
fölhasználva írtam meg könyvemet. Egy átlag hívő különös, egyéni —
tehát a teológia szakterülete számára szubjektív — gondolatait
térítő és szektás szándék nélkül jegyeztem le. Igyekszem elkerülni mindazt a
vallástudományi buktatót, amelyet nem ismerek. Elveimmel senkit sem akarok
bántani vagy megbotránkoztatni. Amikor gondolataimat leírom, Istent kérem, hogy
vezessen. Azért viszont esedezem, hogy áldja meg e sorokat, és általuk másnak
is segíthessek.
Nem
egy jó szándékú, teista szemlélettel
megírt, természettudományos szakkönyvet elolvastam, amelyek Istennel
kapcsolatban kétkedést ébresztettek bennem. Kiderült, hogy az Ok, a Cél és az Univerzum megteremtésével kapcsolatban fölmerülhető
valamennyi Miért? kérdésre adható
válaszokat sem a teológia, sem a természettudományok elfogadható módon nem
bizonyították. Bármennyire jártasak vagyunk egyik vagy másik szakirodalomban, a
teizmushoz és az ateizmushoz is Hit
kell, amely eleve Tény nélküli, tehát
megalkuvás.[1] A hit a legtöbb ember számára ott kezdődik, ahol a
racionális, bizonyítható törvények helyett az „úgy gondolom,
valószínűsítem, lehetségesnek tartom” válaszok keletkeznek.
Kevesen mondhatják el magukról: a teljes
igazság birtokában vannak, és meggyőződésükben semmilyen körülmény sem
ingatja meg őket.
Arra
a kérdésre tehát, hogy van-e Isten,
határozott, elfogadható vagy elutasító választ eleve csak metafizikai felelettel adhatunk.
Mivel a kételkedés langyos középútja számomra nem járható, kényszer nélkül,
tehát belső ösztönzésre döntenem kellett, hová tartozom? Paul Daviessel értek
egyet, aki a természettudósoknak abba a csoportjába sorolta magát, „akik, ha nem osztják
is a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a Világegyetem a
vakvéletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a
felismerésre jutottam — folytatta —,
hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem
tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem úgy tetszik, valami mélyebb
magyarázatnak.”[2]
Én
Istenben hívő vagyok. Olyan gondolkodó, aki rendre formálja, finomítja a
Teremtőhöz fűződő kapcsolatát — amint a természettudományok újabb és újabb
fölfedezései ezt lehetővé teszik —, esetleg szorgalmazzák. Ma már egyetlen
alkotó elmével megáldott ember sem tehet úgy, mint „amikor
a müonként ismert részecskét felfedezték 1937-ben, Isidor Rabi fizikus
megdöbbent. »Ki
rendelte ezt?«
—
kiáltott föl.”[3]
Isten embert teremt
A
20. század, és körülöttünk tökéletlen, anyagias világunk szüntelenül istenkeresésben van. Ezt olvashatjuk
bölcs gondolkodók vallomásaiban, ezt írja és sugározza a média. Az ilyen fajta keresés nekem sohasem tetszett. Keresgélni az után kell, aki
elbújt, elveszett, netán nem is létezett.
Talán
nem elég bizonyíték Isten létére, hogy e csodálatos természet megannyi élőlénye
közül, a fajfejlődés során egyedül minket emelt ki, és helyezett az élővilág
csúcsára, többször ismételve mondván:
Alkossunk
embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég
madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön
csúszik-mászik.
Megteremtette Isten az embert a maga
képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.
Isten megáldotta őket, és ezt mondta
nekik Isten:
Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek
be és hódítsátok meg a földet.
Uralkodjatok a tenger halain, az ég
madarain és a földön mozgó minden élőlényen!
Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az
egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó
gyümölcse van: minden legyen a ti eledeletek.
Minden földi állatnak, az ég minden
madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül
adok minden zöld növényt. És úgy törtét.[4]
Az
a tény, hogy Isten az élővilág megannyi teremtménye közül —
ma már a keresztény egyházak részéről is mind inkább elismert evolúció során — nem a békát,
nem a sündisznót, még csak nem is „unokatestvéreinket”: a gorillát
vagy csimpánzt emelte ki (bár ezt is megtehette volna!), hanem egyedül azt az
ősmajomfajt, amelyiket emberré fejlesztett, számomra bizonyíték arra, egyedül
velünk volt minőségileg magasabb rendű terve.
A
természettudományok, különösen a matematika, fizika és a csillagászat jelenlegi
ismeretei szerint, egyedül vagyunk az Univerzumban. Legalábbis a műszereink
által megismerhető világmindenségben eddig nem találtunk egyetlen olyan
égitestet sem, amelyen értelmes élet volna. Ez ismét bizonyíték arra, hogy
Isten velünk szándékozta megosztani emberi szemszögből föltételezett „magányát”,
és bennünk lelkes állatot teremtett. Lehetővé tette számunkra, hogy fejlődésünk
során kiépítsük azokat a transzcendentális
szellemi antennáinkat, amelyekkel ráhangolódhatunk, és „adásait fogni
tudjuk”,
ezáltal valamit megismerhessünk belőle, és közelebb kerüljünk hozzá. Ezen a
földön erre csak minket tett alkalmassá.
De
tételezzük föl, az Univerzum általunk ismeretlen részében máshol is volt, jelenleg
van, esetleg lesz élet. Itt nem az Atyához legközelebb álló, általa teremtett
angyalseregre gondolok. Esetleg zöld emberkék, hosszú fülű, netán fületlen, ámde gondolkodó lények
létezhetnek. Ha vannak, nyilvánvaló, hogy ők is Isten teremtményei, de netán
nálunk magasabb rendű technikai civilizációval gazdagabbak is, Isten nem őket,
hanem minket teremtett a saját képmására.
Ezt félreérthetetlenül kinyilatkoztatta. Így az élővilág csúcsán, Istenhez
leginkább közel mi vagyunk, nem valami távoli égitestnek többnyire fantázia
teremtette ufólényei. Ha ők léteznének, valószínű, a Mindenhatónak őket is meg kellett volna
váltania.
Istenhez közelítve
Korunk embereit nem mindig értem. Miért
hirdetik, hogy ők vagyis a magukat hívőknek, nem ateistáknak vallók istenkeresőben vannak? Az ördögbe is! A gonosz lélek műve lehet, hogy keresgélnek, kapirgálnak,
de nem találnak. Talán valami nagy baj lehet a képzettségükben és a
műveltségükben? Lehet, iskoláikban a természettudományokból kiválóan
vizsgáztak, de a lekváros üveget kívülről kóstolgatják, mert tudásuk mélyén nem
fedezték föl Istent. Pedig századunk legnagyobb tudósai, akik az anyagi világ
törvényszerűségeit a legjobban ismerik; akik az atomot és az Univerzumot
kutatják, zömében nem ateisták. Még a fizikus Neumann János is, bár nem volt
vallásos, halálos ágyán azt mondta: Valószínűleg
van Isten. Sok dolgot könnyebb úgy megmagyarázni, mintha nem volna.[5]
Miért
nem tanulunk végre tőlük? Én hiszek nekik. Bízom az Albert Einsteinekben. Azért
hiszek Istenben, mert éppen a természettudományok, a természet törvényei által
sikerült Őt megtalálnom, és mind inkább megismernem. Azért nem keresgélem, mert
fölfedeztem. Ettől kezdve Isten közelében élek. Már amennyire mint bűnös,
gyarló embert a közelébe ereszt. De kétségek között nem hánykódom. Életem
sajkája nem kormány nélküli űrhajó a világmindenségben; nem lélekvesztő
szerkezet, amely vagy elsüllyed, vagy elsodródik, hanem célja felé határozottan
araszol. Rajtam múlik, hogy eljutok-e, és milyen kerülőkkel a végső
beteljesülésig.
Ezernyi
szállal igyekszem kapaszkodni, hogy Atyámtól el ne szakadjam, hanem minél
hamarabb révbe érkezzem. Bűneimet palástolva, lépésenként próbálom a köztünk
lévő irdatlan távolságot csökkenteni. Talán nem taszít vissza; hátha elnézően
nem veszi tudomásul, hogy méltatlanul ismét közelebb settenkedtem.
Amikor
rendre utasít, és sorsöklével a fejemre koppint, hogy vezekeljek; amikor közli,
érdemtelenül kerültem hozzá közelebb; pillanatra mindig megtorpanok.
Önvizsgálatot kezdek. Rájövök, be akartam csapni. Lépéshátrányba kerülök, de az
elhagyott kilométerkőhöz nem kell visszatérnem. A hozzá vezető útról immár le
nem sodródom. Csak „pörölye”, az Idő —
ez a negyedik dimenzió, amelyet az ember még nem tudott szolgálatába állítani —
az én ellenségem, amellyel bűneimért büntet, de Teremtőm a hozzá kapcsoló lelki
szálaimat kegyelméből talán nem metszi el. Így vált végső és örök célommá az
Isten.
Hódmezővásárhely,
1998. márc. 21.
Szenti Tibor
ISTEN
PÖRÖLYE
Amikor
1997 végén e sorokat írtam, már a 21. században éltünk. Ismeretes, hogy a
keresztény társadalmak Krisztus születése után néhány évvel kezdték el a
világon ma is alkalmazott, hivatalos (nem a vallások, népek által, többnyire
elszigetelten használt más) időszámítást. Néhány föltételezést olvastam,
amelyek öttől hét évig terjedően sorolják visszafelé az éveket. Ennek
megfelelően Krisztus a mai időszámításunk szerint mintegy fél évtizeddel
korábban született. Vagyis megdőlt az, hogy ezret élünk, de ezreket nem, mivel Megváltónk e világra jövetele után máris
túljutottunk kétezer éven.
Isten
jóval nagyobb mértékkel mér, mintsem a kulturált emberiség idejét két évezreden
belül szabná ki. Amit 20. a század elején még csak föltételeztünk, ma már a
tudomány bizonyította, hogy ti. volt kezdet, azaz teremtés, amelyet a mai
fizika ősrobbanásnak nevez. A tudósok ezt az időpontot 1620 milliárd évvel korábbra teszik. A Világegyetem tágulásából, pulzálásából, a kvantumrészecskék
egymástól való távolodásából kiszámították: ennek az anyagi világnak a
megsemmisüléséig, az összeroskadásáig 80 milliárd év az élete, tehát még legalább 60
milliárd év hátra van.
Ez
az irdatlan, számunkra föl nem fogható időmennyiség égitestünk, a Föld esetében
már korántsem ilyen hosszú. Napunk és bolygónk jóval hamarabb kihűl, majd
rendszerünkben megszűnnek az élet föltételei. Lakóhelyünkön valamennyien mi is
hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten ajándékát, a természetet, és vele az életet
pusztítsuk. Miután nem vagyunk próféták, egyetlen tudós sem jósolhatja meg,
hogy szűk kis világunk vége pontosan mikor következik be.
Isten
viszont intő jeleket küld, csak érzékelnünk kell. Magunk körül látó szemmel
nézzünk szét, hogy napról napra miként tesszük tönkre ezt a semmihez sem
hasonlítható csodát: az életet. Félre értelmezzük és túlzásba visszük Isten ama
jó szándékú kijelentését, hogy miénk a természet, a növény- és az állatvilág;
uralkodjunk fölötte, és szolgáljon eledelünkül. Azzal, hogy kiraboljuk,
kiírtjuk őket, meggyorsítottuk, és mind inkább összezsugorítottuk szűkre
szabott időnket.
Az
ember számára nem a halál, hanem az idő a legyőzhetetlen. Az Idő, amely Isten pörölye. Most még csak kopogtat vele ajtónkon. Jelzi, itt
van, szólni kíván. Zárt világunk kapuja megnyílik-e végre? Ha kitárul, vajon
beengedjük-e rajta? Egyelőre halkan jelentkezik. Nem türelmetlen. Vár, de az
idő, amelyet szívdobbanásunkkal fogantatásunk után figyelmeztetőül belénk
ültetett, egyre gyorsabban ver.
Figyeljünk
befelé. Isten kéredzkedése fokozatosan erősödik. Ahogy meggyorsítottuk
magunknak az életet, az időpöröly is mind erősebben üt. Süketek vagyunk talán,
hogy nem halljuk, vagy szándékosan dugtuk be a fülünket? E hangot többé már nem
lehet elnémítani. Az idő csilingel, kong, kopog, döbög, lesújt. Ne várjuk meg,
míg az orkán morajával, az ég dörgésével, a vulkán kitörésével, égitestek
robbanásával ordítani fog.
Ne
búslakodjunk, hogy az idő könyörtelenül telik rajtunk. A szép test pusztul, a
bőr ráncos és foltos lesz, az érzékszerveink működése csökken... Az idő múlása
pörölyként töri össze ifjúságunkat és testi életünket.
Hányszor
mondjuk egy-egy boldog pillanatban: milyen jó volna megállítani az időt. Belegondoltunk abba, mi lenne, ha életünkben valóban
megállna az idő? Nem látnánk felnövekedni gyermekeinket. Nem tudnánk örülni a
sikereiknek, mert velünk együtt életüknek abban a korszakában maradnának,
amikor az időpöröly megszűnt ránk csapást mérni. Nem lenne több örömünk. Nem
tudnánk bűnbocsánatot kérni és nyerni. Istenhez sohasem jutnánk közelebb.
Nem
lehet tovább aludni sem. Értetlenül kivárni vagy figyelmen kívül hagyni az
időt. Elszakadt aranyfonalat tartunk a kezünkben, amelyről a percek, mint
igazgyöngyök peregnek, és összegyűjthetetlenül szétgurulnak a mindenségben.
Ujjaink közül folyik ki a kincs, amelyet pedig még sokáig megtarthattunk volna;
vagy késő lesz számunkra, hogy életünket Istennel és az emberekkel elrendezzük.
Barsi
Balázst idézem: „Születésünknél
fogva a kronoszba vagyunk bezárva. Ezt az időt az jellemzi, hogy születésünk
pillanatától kezdve a halál felé sodor bennünket. Ebben a sodródásban jött a
hitnek és a keresztségnek a hallatlan újdonsága, mely tulajdonképpen az
egyetlen történelmi esemény számunkra.”[6] A lehetőséget tehát megkaptuk, hogy ne csak a földi
halál felé rohanjunk, hanem az Atyához közelítsünk.
Isten
pörölyével, az idővel egész korunkat mind jobban döngeti. Vajon építeni, vagy
pusztítani kívánja-e a 21. századot, az emberiség jövőjét? Válasza rajtunk
múlik.
Hódmezővásárhely,
1997. nov. 10.
HAGYUNK-E
NYOMOT?
Kedves,
idős gazdabarátom, Csizmadia Imre (1902–1986), kisgyerekként
az első világháború poklában elveszítette apját. Ettől kezdve édesanyjával és
kishúgával neki kellett gazdálkodnia. A csapás következtében nem volt a szokott
értelemben vett gyermekkora. Korán felnőtté érett, hogy a kisgazdaság működjék
a Vásárhelyi-pusztán, a rossz, semlyékes, szikes birtokon. Játék helyett az eke
szarvát nyomta, hogy a föld kenyeret adjon.
Előbb
az irka margójára, később kis papírdarabkákra, kalendárium hátuljára, majd
jegyzetfüzetbe naponként módszeresen leírta életének fontosabb eseményeit.
Nyolcvanadik éve felé följegyzéseit összerendezte, és két kötetben megírta
sorsának tragikus történetét.[7] Amikor megkérdeztem tőle, miért töri magát ezzel a
parasztember számára meglehetősen szokatlan munkával, tömören és világosan így
felelt: Mert a veréb is hagy maga után nyomot a hóban.
Isten
is számon kéri tőlünk, vajon mi hagyunk-e magunk után nyomot, és ennek milyen
lesz a rajzolata? Nem követeli tőlünk, hogy leírjuk életünket, hiszen Ő jól
ismeri. Világosan látja lelkünk minden zugát, és legtitkosabb gondolataink
között is olvas.
Fölbecsülhetetlen
ajándékokat kaptunk Tőle. Először is egy égitestet, amely az általunk belátható
térben egyedül áll azzal, hogy rajta életet teremtett. Másodszor azt adta
nekünk, hogy teremtményei közül kiemelt bennünket, és az élővilág csúcsára
helyezett. Harmadszor szabad akarattal ajándékozott meg minket. Többek között
dönthetünk arról, hogyan éljük le a ránk kiszabott időt? Mennyire kerülünk
közelebb hozzá és az emberekhez? Mit hagyunk majd magunk után?
Hívőkként
abban nem kételkedhetünk, hogy itt, a földi életben, föladatunk van, és ennek
teljesítését számon kéri tőlünk. Ha a részeges ember a fizetésével a kocsmába
megy, és miután kellően leitta magát, hazafelé botorkálva a sárba zuhan, ott
hagyja lenyomatát. Tükörképe jobb fotó önmagáról, mintha a legkitűnőbb
fényképésszel készíttetné el portréját.
Isten
számára az általunk láthatatlannak vélt nyomok a legszembetűnőbbek. Amikor
például megfáradt anyánkat, akár a hátunkon cipelve is bevisszük a kórházba,
hogy segítsenek rajta. Nem a halálát várjuk, hanem életének megmentését. Nem
felejtjük ott, amikor már hazavihetnénk, hogy az idegen, fehér falak között
szeretetünk hiányában elsorvadjon, hanem ágyat vetünk megszokott hajlékában, és
ha lefekszik, mellé térdelünk. Amikor az elkészülődés verítéket gyöngyöz
homlokára, letörüljük, hogy enyhítsük gyötrelmét. Így hagyunk a lelkében
nyomot, amelyet ajánló levélként visz magával „a nagy útra”,
és az elszámolás után azzal adja át az ÚRnak, hogy amikor majd mi is követjük,
könnyebb legyen a hozzá vezető ösvényen járnunk.
A
kulcs a biztos és értékes nyomhagyáshoz a másik ember lelkében megőrzött segítő
gondolatunk és cselekedetünk. Építhetünk hidat vagy katedrálist; áldozhatunk
pénzt; lemondással adózhatunk mások boldogulásáért, ha lelkünkben nem marad meg
cselekedetünk öröme, alkotásunkat kikezdi, majd elsöpri az idő. Nem kell ahhoz
látványos monumentumot nyomként hátrahagyni, hogy emlékünk megőrződjék. Elég,
ha mások lelkében kis kunyhót emelünk, amelyben megpihenhetnek, amikor
tépázottan megtérnek; mert a szenvedő ember számára e hajlékban ott van Isten.
Megfordul a helyzet, és ő lesz, aki fáradt testünk-lelkünk fölfrissíti, majd
enyhet nyújtó írral segíti.
Advent
közeleg. Fölkészülés karácsonyra, amikor valamennyi körülöttünk élő embernek
szeretetünket ajándékozhatjuk. Ez a legbiztosabb nyom, amelyet magunk után
hagyhatunk. Nem hóban a veréb lábnyoma ez, amely olvadáskor végleg és
visszahozhatatlanul eltűnik. Ha életünk egész eddigi részét úgy töltöttük el,
hogy senkit sem szerettünk, ezekben a napokban itt van rá a lehetőségünk.
Mindig találhatunk módot, hogy elkezdjünk szeretni, és általa másokban nyomot
hagyni magunk után. Isten ezzel őriz meg minket az örökkévalóságnak, és
halhatatlanságot ad számunkra.
Hódmezővásárhely,
1997. nov. 17.
A BŰN
Bennem
kétféle bűn születik. Az egyik alattomos. Lelkemben, testemben él. Pici még,
akár egy hangyatojás. Megtévesztő külső köntösével, héjával is álcázza magát.
Megszoktam, mint gazdaszervezet az élősködőt. Azért veszélyes, mert már nem
érzékelem. Föl sem ismerem, hogy percről percre nő és rombol bennem. Talán
hiányoznék, ha hirtelen megszabadulnék tőle, és megkönnyebbülten
szárnyalhatnék. Megszoktam, terhe alatt kell élnem, és magamban cipelnem.
Előbb-utóbb
mutatja magát, akár a parazita okozta fájdalmas tünet vagy véres melléktermék.
Olykor hirtelen támad rám. Előtte nem is sejtem, hogy kibuggyan belőlem. Áttöri
lelkem falát, belebújik a szöveteimbe, és kilyukasztja a bőröm. Akár önmagam
förtelmes mása, mint sorvadva bennem élősködő ikertestvérem, elemi erővel
kirobban lényemből.
A
tudományos fantasztikus irodalmakból jól ismert, űrből jött parányi lényhez
hasonló, amely megfertőzi testem. Mellkasomban fejlődik, majd szívemet emésztve
föl, hatalmas gyilkos lényként mászik ki belőlem. Istenkáromlás, parázna bűn,
embert károsító magatartás formájában mutatja meg magát. Int az elbizakodás
ellen: Íme, én is veled vagyok minden órán, és amíg tőlem meg nem szabadulsz,
rabság a te osztályrészed.
Úgy
érzem, egy feneketlen, sötét üregbe zuhanok, ahonnan nincs szabadulás.
Kapaszkodnék, akár a saját üstökömbe is, hogy e gödörből kivánszorogjam, de
mind hiába. A bűn örvényébe elmerülök. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül esek
lefelé a kárhozatba. Ordítozom segítségért, de senki sem hallja. Talán még nem
késő.
Ez
a vezeklés és a tisztulási folyamat része, mert testemen kívül észlelem, e
fekete kút szájánál megakadt ezüstszál még nem szakadt el. Igaz, minél
mélyebbre pottyanok, annál nehezebb lesz e vékonyodó fonálon kalimpálva
fölkapaszkodnom, hogy magam körül újra éltető fényt láthassak.
A
másik bűn, amely bennem él, ennél is gyötrelmesebb. Nem alattomos, nem rejtőzik
el. Állandóan jelen van és kopogtat. Hivalkodóan tolakszik, hogy pillanatra se
feledkezzem meg róla. Ha fáradtan lehajtom fejem, és végre elszenderülök, a
világ kívül reked ugyan, de belül a bűn annál nagyobb teret kap. Már nincs éber
ellenőrzés. A fantáziával elszabadul a pokol. Gyötrő, rémes álmaimban
jelentkezik. Oszlophoz köt és megostoroz. Iszonyatos, az ébrenlétemben soha el
nem követhető gonoszságokat műveltetne velem, amelyek ellen ebben a hátrányos,
öntudatlan állapotban még nehezebb küzdenem. Ez a harc így marad a fáradt
pihenés utáni órákra, hogy újabb csatában legyen a léleknek mit lebirkóznia.
Ha
nyugtomban sem hagy, el lehet képzelni, miként rombol bennem napközben. Előbb csak
érzékeny helyen belém rúg. Jelzi, itt van, egy percig se veszítsem szemem elől,
mert most jön. Birokba vesz, és eluralkodik rajtam. Megkínoz, munkára fog.
Ez
a legszörnyűbb, hiszen a bűn még meg sem született. A végrehajtás hátra van, de
az örvény föltárult, s tudom, hogy már tehetetlen vagyok. Mint a vulkán
morajlása erősödik, sodor a kifejlet felé. Megindul bennem az ellenszegülés.
Próbálom elnyomni, de elemi erővel támad, majd kitör. Okádja a tüzet, hogy
lehetőleg teljesen elégessen és megsemmisítsen, azután hamuval betakarjon, hogy
hírem se maradjon. Erejével minduntalan arra késztet, hogy olyan naggyá nőjön
bennem, amely erő túllép rajtam. Akkor már győzedelmes, mert sem Isten, sem
ember nem bocsáthat meg nekem.
Ez
a bűn sodor a kárhozat felé. Tudom, ellenem tör, mégis képtelen vagyok vele
szemben csatát nyerni. Tele szájjal röhög rajtam, amint erőtlenül és mind
bizonytalanabbul kapálódzom, hogy végleg el ne merüljek benne. Üveges testű
rovarként reszketek egy hatalmas, ragadós pókhálón, amely minden vonagló
mozdulatomra erősebben tapad hozzám. Látom, gonosz fullánkja közeledik, majd
iszonyú, égető fájdalommal belém szúr, megbénít és kiszív. Csak értéktelen,
üres vázam marad.
„Minden bűnben van valami súlyosabban mérgező anyag,
mint maga a konkrét bűn. Ez nem más, mint a természetfeletti remény elhalása.”[8]
Egyetlen
kapaszkodóm marad, az ima. Fohászkodom Istenhez. Egyoldalú párbeszédet
folytatok vele. Különös ez a kapcsolat. Ő orcáját elfordítva, szomorúan
hallgat. Én meg a bűnöm miatt siralmas ügyetlenséggel szabadkozom.
Hódmezővásárhely,
1998. márc. 21.
A PÁRBESZÉD
Imádkozom.
Keresztet vetek, és összekulcsolom a kezem. Utóbb ezt gyakran csak lélekben
teszem. Mindenesetre, olyan kommunikáció ez, mint amikor egy jeladó eszközt
bekapcsolok, hogy köztem és a másik személy vagy csoport között meginduljon a
párbeszéd. Tudom, akinek szól, van hozzá jelfogó eszköze, és meghall engem.
Bennem
kétféle ima születik. A könyörgő és a hálaadó. Az előbbiért szomorúság tölt el.
Amiért kérek és kuncsorgok, úgy érzem, számító vagyok. Istennel csak azért
keresem a kapcsolatot, hogy mint az alamizsnát kéregető, kolduljak tőle. Nagy
lelkével talán megesik rajtam a szíve, és akár érdemtelenül is segít rajtam. Ez
a kapcsolat egyoldalú, mert csak kapni akarok, miközben semmit sem adok.
Szeretném,
ha a Mindenható ezt vagy azt megoldaná helyettem; megadna valamit, aminek
megszerzésére képtelen vagy éppen lusta vagyok. Ilyenkor milyen jó gyorsan
megidézni a Teremtőt. Előkapni Őt, aki a mi gondjainknál jóval fontosabb
föladatok megoldásával foglalatoskodik, de megszólításunkkal arra sarkalljuk,
hogy ránk is figyeljen. Tehetném ezt máskor is, amikor nincs bajom, de akkor
bezzeg eszembe sem jut. Amíg egészségesnek vélem magam, nem szedek gyógyszert, és
nem olvasok utána, hogy az adott betegségből milyen esélyem van a gyógyulásra.
Fittyet hányok a tudományra; de ha gyötrelem kínoz, mindenfelé kapkodom, és
csalódott vagyok, ha nincs azonnal, vagy nem kielégítő a segítség.
Az
Isten persze valamennyi szenvedésemben mindig legyen a gyógyszerem. Olyan, akár
a tabletta: ha kezdődik a rosszullét, csak bekapom. Utána nyugodtan
folytathatom egészségromboló és lélekölő életemet, mert Ő majd segít. Azért
mindenható. Megteheti, sőt nyíltan elvárhatom tőle. Bár tudom, ez a
magatartásom milyen megvetendő, ezt a hibát mégis naponta elkövetem. Elkóborolt
bárányként vagy hűtlen kutyaként a tövisbokorban fönnakadva gyakran könyörgök
hozzá.
De
kihez könyörögjek, ha bajom van? Talán a szélfútta ormokhoz, a fán fészkelő
rigóhoz vagy a kövek alján megbúvó skorpióhoz? Menjek el a barátomhoz, és neki
kuncsorogjak: üdvözülni akarok, segíts hozzá! Ebben a kérdésben egyedül Istenre számíthatok. Mások
is meghallgatnak vagy hallgathatnak, de segíteni alig tudnak. Legföljebb papom
és lelkipásztorom vállalkozik rá, hogy közvetít köztem és Isten között. Ez a
segítség nemes és értékes, de elsősorban annak szükséges, aki Teremtője és maga
között nehezen találja meg a szavakat. Aki még istenkeresésben van, és lelke
telve bizonytalansággal.
Néha
elbizonytalanodom, és mint minden emberben, bennem is megszületik a kétkedés: „talán
nincs is Mindenható. De ez a gondolat egyre ritkábban tér vissza, és mind rövidebb ideig
kísért, mert épp a józan észérvek takarítják ki lelkemből.
Számomra
legértékesebbek hálaadó imáim. Nincs bennük és mögöttük kétkedés, számítás és
kérés. Ilyenkor Istent itt érzem a közelemben. Szeretetével betölti a lelkem. Megnyugvást
és melegséget találok. Ebben a kegyelmi állapotban szeretem igazán az Istent.
Nem a függőséget, hanem a társkapcsolatot élvezem. Elhagy minden
bizonytalanság. A talpam alatt folyó homokról szilárd gránitra lépek. Nem kell
bizonygatnom vagy kerülőket tennem. Érzem, támaszt nyújtó úton járok, és nem
kapaszkodásra alkalmatlan posványban imbolygom.
Ahogy
az évek múlnak fölöttem, remélhetőleg párbeszédünkben változik az arány.
Kevesebb lesz a könyörgés, több a hálaadás. A kérés is folyamatosan cserélődik.
Mind ritkábban magamért imádkozom. Az URat másokért szólítom; azokért, akikért
aggódom; akikkel az Atya színe előtt majdan együtt szeretnék lenni, de még
tétováznak, vagy nálam is esendőbbek.
Lelkemről
lebontom az évtizedek során védelmül rárakódott pikkelyeket. Ezt a védtelenül
maradt, sérülékeny kincset Istennek ajánlom, hogy érezze őszinteségem, és
elfogadja könyörgésem.
Fohász
Mindenható Atyám, köszönöm Neked, hogy
hagytad ezt a szép napot is megérnem, és élvezhettem az életből táplálkozó, gondoskodó
szeretetedet.
Bocsásd meg azt a sok bűnt, amelyet ismét elkövettem ellened, de miattuk
ne taszíts el magadtól. Segíts hozzád közelebb kerülni.
Kérlek, légy velem és családom minden
tagjával ma is. Add meg, hogy a ránk bízott föladatokat, munkát becsülettel
ellássuk, bennük hibát ne vétsünk. Embertársainkat meg ne sértsük. Kárt,
kellemetlenséget, balesetet ne okozzunk és ne szenvedjünk. Az életünk és az
egészségünk megmaradjon. Városunk, hazánk, népünk és egész nemzetünk végre
fölvirágozzék. Ámen.
Hódmezővásárhely,
1998. márc. 21.
Istennel
a párbeszédem itt nem szakad meg. Lassanként fölszabadul, és fohászként kiárad
belőlem:
Itt ülök, Atyám, kerted közepén, a
pázsiton. Az ég komor, amint az éj ránk borult, túlnan az erdő is sötét. De
amoda, a fenyők hegyén már fényrügyét bontja az első napsugár, és lassan
világosodni kezd. Tudom, hamarosan megvirrad, és szétárad bennem a meleg.
Gémberedett tagjaimat végre mozdítom. Lassan fölállok, és imára kulcsolom
kezem, hogy hálát adjak Neked.
Univerzumodban emberi ésszel föl nem
fogható távolság, benne mérhetetlen tömeg van. Ez számunkra mind holt anyag, és
teljes egészében megismerhetetlen. Az is érthetetlen, közülük miért éppen azt a
kis porszemet választottad ki, amely engem alkot? Micsoda fantasztikus és
csodálatos, hogy ez az emberré gyúrt matéria életet s vele lelket kapott Tőled.
Mennyi, kimondhatatlan mega- és gigatonnányi anyag kering, mozog, elég és újra
egyesül; futja mechanikus pályáját, de öntudatra sohasem ébred, hogy élvezni
tudná a nap fényét, az eső permetét, a virág illatát vagy a felőled sugárzó
önzetlen szeretetet. Én ezt mind megkaptam, bizonyságul arra, hogy terved van
velem.
Az anyag fölött évmilliárdok telnek, és
nem kap tőled egyetlen, boldog órát vagy áradó melegedben teljes percet sem.
Véges életem rövid. Aki megszületett, annak meg is kell halnia. Itt e földön
emberi anyagom pályafutása hamarosan
befejeződik. Szólít és vár a szervetlen átalakulás.
Miféle csoda történt, amikor kaptam
belőled egy parányi energiát, amely az anyagban nem vész el, hanem lelkemként
tovább száll. Részévé válik a mindenségnek, hogy jobban megértse, tisztelje
alkotásod, és mind közelebb kerüljön hozzád.
Amikor a sötét, holt űrből egyetlen zöld és kék bolygóként, élettel telve fölkel, majd ragyogva kiemelkedik a legcsodálatosabb égitest, a Föld, nekem nem kell fölkiáltanom, mint egykor a holdon járó asztronautáknak: