Szenti Tibor

ISTENHEZ KÖZELÍTVE

Szenti Tibor

ISTENHEZ KÖZELÍTVE

Esszék

2000

Ajánlás:

A szeretetre vágyó és

a szeretetet nyújtó embereknek

Lektorálta:

Béky Gellért S. J.

Hevenesi János S. J.

*

Az Isten c. esszét:

Tenke Sándor

református teológus professzor is.

Szerkesztette:

Péter László

Illusztrációk:

A mező virágai és termései Isten kertjéből

(1998. május–augusztus)

A borítólapot és a fotókat a kötet szerzője készítette.

Szenti Tibor

ISBN.............

Kiadja:

Készült: 6, 98 ív, A/5 méretben

... példányban.

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .................................................................................……... 5

Mérlegkészítés ....................................................................…….. 5

Isten embert teremt ............................................................……… 7

Istenhez közelítve .............................................................…….… 9

Isten pörölye ..........................................................................…….. 12

Hagyunk-e nyomot? .............................................................……... 15

A bűn .......................................................................................……. 18

A párbeszéd ...........................................................................…….. 21

Fohász ................................................................................……. 23

A halál ....................................................................................…….. 26

Az örök fény megérkezett ....................................................……... 31

Karácsony ........................................................................……... 32

Húsvét ...............................................................................…….. 38

A csönd ..................................................................................…….. 41

Isten .......................................................................................…….. 46

Kételkedők és elutasítók ...................................................…….. 47

Egy Isten három személyben ..........................................……..... 49

Ki az én Istenem? .............................................................……... 52

Isten mint amfora ...............................................................……. 56

A mérhetetlen magány ......................................................…….. 58

Az ősrobbanás ...................................................................…….. 61

Einstein tömegenergia egyenértékűség egyenlete ..........……… 64

Isten létét erősítő 20. századi

tudományos fölfedezések .................................................……... 67

Kísérlet az ősrobbanás bizonyítására ...............................……... 69

A lélek megszületik ............................................................……. 75

Teisztikus, deisztikus, panteisztikus

és buddhista magyarázatok Istenről ................................………. 76

Pantokrátor-e a mi Istenünk? ............................................……... 81

A becsmérelt Isten ............................................................……... 85

A és W ...............................................................................…….. 88

Az én Krisztusom ..................................................................…….. 92

Krisztus mássága ..............................................................……... 93

Krisztus liberalizmusa ......................................................……... 95

Krisztus magánya ............................................................…….... 96

Krisztus mint ember .........................................................……... 97

Krisztus teste a föltámadás után ......................................…….. 101

Krisztus mint áldozat .....................................................…….... 103

Krisztus a közvetítő ........................................................……... 104

A keresztfa ...........................................................................…….. 108

A kivégzőeszköz ............................................................……... 108

A kereszt mint meggyalázó eszköz .................................…….. 110

A kereszt mint szimbólum ..............................................…….. 111

S. Dalí: Keresztelő Szent János Krisztusa .......................……. 111

Az én keresztfám ............................................................…….. 113

Mária ..................................................................................…....... 116

Mózes .....................................................................................….... 124

A kakukkfióka .................................................................…….. 125

A vessző ..........................................................................…….. 126

Mózes beletanul a küldetésbe .........................................……... 128

Mózes halála ....................................................................……. 129

Isten orgonistája, Johann Sebastian Bach .......................……... 137

Matematika ......................................................................…….. 137

Zene ................................................................................…...... 139

Orgona ...........................................................................…....... 140

J. S. Bach .........................................................................….... 141

Hova tartozom? .............................................................……... 144

BEVEZETÉS

Mérlegkészítés

A férfi számára életének 60. éve bűvös határ. Amikor útja során ide ér, mint én, elgondolkodik. Még tervezi egyre rövidebb jövőjét, de hat évtizeddel maga mögött számvetést is készít. Már van mire visszatekinteni, az eltelt évek fölött elmerengeni. Ilyenkor mind sürgetőbben kerülnek elő azok a megválaszolatlan, létünket érintő alapkérdések legyen bár valaki ateista, kételkedő vagy istenhívő , amelyek alól nem vonhatja ki magát, sőt éppen kora miatt már nem is odázhatja el: honnan jöttem, ki teremtett, következésképpen ki vagyok? Mi végre érkeztem, és mi dolgom itt e világban, teljesítettem-e küldetésemet; végül hová megyek? Próbálunk ezekre elfogadható válaszokat kapni és adni, de nem mindig sikerül. Én sem vagyok kivétel.

Az első kérdéscsoportot sohasem bolygattam. Igazán nem érdekelt, legföljebb fölszínesen érintett az e világba származásom titka. Számomra mindig a tény volt a fontos: megszülettem, itt vagyok, Istennek tehát valami célja volt velem.

A második kérdéskörre régen ismerem a választ: minden embernek, így nekem is küldetésem van, amelyet teljesítenem kell. Nyomot kell hagynom magam után, hogy akik mögöttem jönnek, az általam kitaposott ösvényen kényelmesebben járhassanak. Olyan csapáson kell lépdelnem, amely keserveivel együtt sem zsákutca, és az út végén, mint fénylő reflektor a sötétben tapogatózónak, a biztos, elfogadható cél látszik.

Ma már az utolsó kérdésre is világosan ismerem a feleletet. Megyek vissza a természetbe, amelyből vétettem, hogy ott újra átalakulva, atomizálódva, életenergiámmal Isten közelébe kerülhessek. A kérdés csak az, hogyan jutok el hozzá, és milyen közel?

Ebben a kötetben azt a sajátságos szemléletet írom le, ahogy én, a természettudományokon felnőtt, 20. század végi ember az Istent látom. Oktató múltam meggyőzött arról, a mai fiatalok számára Istent csak úgy tudom közelebb hozni, ha Őt a természettudományok által eddig föltárt tények alapján, a lehető legkevesebb misztifikáció nélkül kísérelem meg bemutatni. Gondolataimat nem szükséges elfogadni vagy fölényesen elutasítani. Követőket sem keresek. Nem jósolok, jövendőt sem mondok. Számomra járható utat vázolok. Ez csupán egy megközelítési mód. Vívódásaimat tükrözi az örök élet elnyeréséért.

A Biblia nekem fontos útjelző, bár a teológia tudományához nem értek; kötetemmel a vallástudományokban jártas teológusokkal semmiféle fönnhéjázó vetélkedőt nem provokálok! Az ökumené jegyében, a Krisztust követő két nagy keresztény–keresztyén egyház, a római katolikus, meg a református, szellemi érékeit tanulmányozva és fölhasználva írtam meg könyvemet. Egy átlag hívő különös, egyéni — tehát a teológia szakterülete számára szubjektív — gondolatait térítő és szektás szándék nélkül jegyeztem le. Igyekszem elkerülni mindazt a vallástudományi buktatót, amelyet nem ismerek. Elveimmel senkit sem akarok bántani vagy megbotránkoztatni. Amikor gondolataimat leírom, Istent kérem, hogy vezessen. Azért viszont esedezem, hogy áldja meg e sorokat, és általuk másnak is segíthessek.

Nem egy jó szándékú, teista szemlélettel megírt, természettudományos szakkönyvet elolvastam, amelyek Istennel kapcsolatban kétkedést ébresztettek bennem. Kiderült, hogy az Ok, a Cél és az Univerzum megteremtésével kapcsolatban fölmerülhető valamennyi Miért? kérdésre adható válaszokat sem a teológia, sem a természettudományok elfogadható módon nem bizonyították. Bármennyire jártasak vagyunk egyik vagy másik szakirodalomban, a teizmushoz és az ateizmushoz is Hit kell, amely eleve Tény nélküli, tehát megalkuvás.^[1] A hit a legtöbb ember számára ott kezdődik, ahol a racionális, bizonyítható törvények helyett az „úgy gondolom, valószínűsítem, lehetségesnek tartom” válaszok keletkeznek. Kevesen mondhatják el magukról: a teljes igazság birtokában vannak, és meggyőződésükben semmilyen körülmény sem ingatja meg őket.

Arra a kérdésre tehát, hogy van-e Isten, határozott, elfogadható vagy elutasító választ eleve csak metafizikai felelettel adhatunk. Mivel a kételkedés langyos középútja számomra nem járható, kényszer nélkül, tehát belső ösztönzésre döntenem kellett, hová tartozom? Paul Daviessel értek egyet, aki a természettudósoknak abba a csoportjába sorolta magát, „akik, ha nem osztják is a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a Világegyetem a vakvéletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam — folytatta —, hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem úgy tetszik, valami mélyebb magyarázatnak.”^[2]

Én Istenben hívő vagyok. Olyan gondolkodó, aki rendre formálja, finomítja a Teremtőhöz fűződő kapcsolatát — amint a természettudományok újabb és újabb fölfedezései ezt lehetővé teszik —, esetleg szorgalmazzák. Ma már egyetlen alkotó elmével megáldott ember sem tehet úgy, mint „amikor a müonként ismert részecskét felfedezték 1937-ben, Isidor Rabi fizikus megdöbbent. »Ki rendelte ezt?« — kiáltott föl.”^[3]

Isten embert teremt

A 20. század, és körülöttünk tökéletlen, anyagias világunk szüntelenül istenkeresésben van. Ezt olvashatjuk bölcs gondolkodók vallomásaiban, ezt írja és sugározza a média. Az ilyen fajta keresés nekem sohasem tetszett. Keresgélni az után kell, aki elbújt, elveszett, netán nem is létezett.

Talán nem elég bizonyíték Isten létére, hogy e csodálatos természet megannyi élőlénye közül, a fajfejlődés során egyedül minket emelt ki, és helyezett az élővilág csúcsára, többször ismételve mondván:

Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.

Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten:

Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.

Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!

Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: minden legyen a ti eledeletek.

Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy törtét.^[4]

Az a tény, hogy Isten az élővilág megannyi teremtménye közül — ma már a keresztény egyházak részéről is mind inkább elismert evolúció során — nem a békát, nem a sündisznót, még csak nem is „unokatestvéreinket”: a gorillát vagy csimpánzt emelte ki (bár ezt is megtehette volna!), hanem egyedül azt az ősmajomfajt, amelyiket emberré fejlesztett, számomra bizonyíték arra, egyedül velünk volt minőségileg magasabb rendű terve.

A természettudományok, különösen a matematika, fizika és a csillagászat jelenlegi ismeretei szerint, egyedül vagyunk az Univerzumban. Legalábbis a műszereink által megismerhető világmindenségben eddig nem találtunk egyetlen olyan égitestet sem, amelyen értelmes élet volna. Ez ismét bizonyíték arra, hogy Isten velünk szándékozta megosztani emberi szemszögből föltételezett „magányát”, és bennünk lelkes állatot teremtett. Lehetővé tette számunkra, hogy fejlődésünk során kiépítsük azokat a transzcendentális szellemi antennáinkat, amelyekkel ráhangolódhatunk, és „adásait fogni tudjuk”, ezáltal valamit megismerhessünk belőle, és közelebb kerüljünk hozzá. Ezen a földön erre csak minket tett alkalmassá.

De tételezzük föl, az Univerzum általunk ismeretlen részében máshol is volt, jelenleg van, esetleg lesz élet. Itt nem az Atyához legközelebb álló, általa teremtett angyalseregre gondolok. Esetleg zöld emberkék, hosszú fülű, netán fületlen, ámde gondolkodó lények létezhetnek. Ha vannak, nyilvánvaló, hogy ők is Isten teremtményei, de netán nálunk magasabb rendű technikai civilizációval gazdagabbak is, Isten nem őket, hanem minket teremtett a saját képmására. Ezt félreérthetetlenül kinyilatkoztatta. Így az élővilág csúcsán, Istenhez leginkább közel mi vagyunk, nem valami távoli égitestnek többnyire fantázia teremtette ufólényei. Ha ők léteznének, valószínű, a Mindenhatónak őket is meg kellett volna váltania.

Istenhez közelítve

Korunk embereit nem mindig értem. Miért hirdetik, hogy ők vagyis a magukat hívőknek, nem ateistáknak vallók istenkeresőben vannak? Az ördögbe is! A gonosz lélek műve lehet, hogy keresgélnek, kapirgálnak, de nem találnak. Talán valami nagy baj lehet a képzettségükben és a műveltségükben? Lehet, iskoláikban a természettudományokból kiválóan vizsgáztak, de a lekváros üveget kívülről kóstolgatják, mert tudásuk mélyén nem fedezték föl Istent. Pedig századunk legnagyobb tudósai, akik az anyagi világ törvényszerűségeit a legjobban ismerik; akik az atomot és az Univerzumot kutatják, zömében nem ateisták. Még a fizikus Neumann János is, bár nem volt vallásos, halálos ágyán azt mondta: Valószínűleg van Isten. Sok dolgot könnyebb úgy megmagyarázni, mintha nem volna.^[5]

Miért nem tanulunk végre tőlük? Én hiszek nekik. Bízom az Albert Einsteinekben. Azért hiszek Istenben, mert éppen a természettudományok, a természet törvényei által sikerült Őt megtalálnom, és mind inkább megismernem. Azért nem keresgélem, mert fölfedeztem. Ettől kezdve Isten közelében élek. Már amennyire mint bűnös, gyarló embert a közelébe ereszt. De kétségek között nem hánykódom. Életem sajkája nem kormány nélküli űrhajó a világmindenségben; nem lélekvesztő szerkezet, amely vagy elsüllyed, vagy elsodródik, hanem célja felé határozottan araszol. Rajtam múlik, hogy eljutok-e, és milyen kerülőkkel a végső beteljesülésig.

Ezernyi szállal igyekszem kapaszkodni, hogy Atyámtól el ne szakadjam, hanem minél hamarabb révbe érkezzem. Bűneimet palástolva, lépésenként próbálom a köztünk lévő irdatlan távolságot csökkenteni. Talán nem taszít vissza; hátha elnézően nem veszi tudomásul, hogy méltatlanul ismét közelebb settenkedtem.

Amikor rendre utasít, és sorsöklével a fejemre koppint, hogy vezekeljek; amikor közli, érdemtelenül kerültem hozzá közelebb; pillanatra mindig megtorpanok. Önvizsgálatot kezdek. Rájövök, be akartam csapni. Lépéshátrányba kerülök, de az elhagyott kilométerkőhöz nem kell visszatérnem. A hozzá vezető útról immár le nem sodródom. Csak „pörölye”, az Idő — ez a negyedik dimenzió, amelyet az ember még nem tudott szolgálatába állítani — az én ellenségem, amellyel bűneimért büntet, de Teremtőm a hozzá kapcsoló lelki szálaimat kegyelméből talán nem metszi el. Így vált végső és örök célommá az Isten.

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 21.

Szenti Tibor

ISTEN PÖRÖLYE

Amikor 1997 végén e sorokat írtam, már a 21. században éltünk. Ismeretes, hogy a keresztény társadalmak Krisztus születése után néhány évvel kezdték el a világon ma is alkalmazott, hivatalos (nem a vallások, népek által, többnyire elszigetelten használt más) időszámítást. Néhány föltételezést olvastam, amelyek öttől hét évig terjedően sorolják visszafelé az éveket. Ennek megfelelően Krisztus a mai időszámításunk szerint mintegy fél évtizeddel korábban született. Vagyis megdőlt az, hogy ezret élünk, de ezreket nem, mivel Megváltónk e világra jövetele után máris túljutottunk kétezer éven.

Isten jóval nagyobb mértékkel mér, mintsem a kulturált emberiség idejét két évezreden belül szabná ki. Amit 20. a század elején még csak föltételeztünk, ma már a tudomány bizonyította, hogy ti. volt kezdet, azaz teremtés, amelyet a mai fizika ősrobbanásnak nevez. A tudósok ezt az időpontot 1620 milliárd évvel korábbra teszik. A Világegyetem tágulásából, pulzálásából, a kvantumrészecskék egymástól való távolodásából kiszámították: ennek az anyagi világnak a megsemmisüléséig, az összeroskadásáig 80 milliárd év az élete, tehát még legalább 60 milliárd év hátra van.

Ez az irdatlan, számunkra föl nem fogható időmennyiség égitestünk, a Föld esetében már korántsem ilyen hosszú. Napunk és bolygónk jóval hamarabb kihűl, majd rendszerünkben megszűnnek az élet föltételei. Lakóhelyünkön valamennyien mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten ajándékát, a természetet, és vele az életet pusztítsuk. Miután nem vagyunk próféták, egyetlen tudós sem jósolhatja meg, hogy szűk kis világunk vége pontosan mikor következik be.

Isten viszont intő jeleket küld, csak érzékelnünk kell. Magunk körül látó szemmel nézzünk szét, hogy napról napra miként tesszük tönkre ezt a semmihez sem hasonlítható csodát: az életet. Félre értelmezzük és túlzásba visszük Isten ama jó szándékú kijelentését, hogy miénk a természet, a növény- és az állatvilág; uralkodjunk fölötte, és szolgáljon eledelünkül. Azzal, hogy kiraboljuk, kiírtjuk őket, meggyorsítottuk, és mind inkább összezsugorítottuk szűkre szabott időnket.

Az ember számára nem a halál, hanem az idő a legyőzhetetlen. Az Idő, amely Isten pörölye. Most még csak kopogtat vele ajtónkon. Jelzi, itt van, szólni kíván. Zárt világunk kapuja megnyílik-e végre? Ha kitárul, vajon beengedjük-e rajta? Egyelőre halkan jelentkezik. Nem türelmetlen. Vár, de az idő, amelyet szívdobbanásunkkal fogantatásunk után figyelmeztetőül belénk ültetett, egyre gyorsabban ver.

Figyeljünk befelé. Isten kéredzkedése fokozatosan erősödik. Ahogy meggyorsítottuk magunknak az életet, az időpöröly is mind erősebben üt. Süketek vagyunk talán, hogy nem halljuk, vagy szándékosan dugtuk be a fülünket? E hangot többé már nem lehet elnémítani. Az idő csilingel, kong, kopog, döbög, lesújt. Ne várjuk meg, míg az orkán morajával, az ég dörgésével, a vulkán kitörésével, égitestek robbanásával ordítani fog.

Ne búslakodjunk, hogy az idő könyörtelenül telik rajtunk. A szép test pusztul, a bőr ráncos és foltos lesz, az érzékszerveink működése csökken... Az idő múlása pörölyként töri össze ifjúságunkat és testi életünket.

Hányszor mondjuk egy-egy boldog pillanatban: milyen jó volna megállítani az időt. Belegondoltunk abba, mi lenne, ha életünkben valóban megállna az idő? Nem látnánk felnövekedni gyermekeinket. Nem tudnánk örülni a sikereiknek, mert velünk együtt életüknek abban a korszakában maradnának, amikor az időpöröly megszűnt ránk csapást mérni. Nem lenne több örömünk. Nem tudnánk bűnbocsánatot kérni és nyerni. Istenhez sohasem jutnánk közelebb.

Nem lehet tovább aludni sem. Értetlenül kivárni vagy figyelmen kívül hagyni az időt. Elszakadt aranyfonalat tartunk a kezünkben, amelyről a percek, mint igazgyöngyök peregnek, és összegyűjthetetlenül szétgurulnak a mindenségben. Ujjaink közül folyik ki a kincs, amelyet pedig még sokáig megtarthattunk volna; vagy késő lesz számunkra, hogy életünket Istennel és az emberekkel elrendezzük.

Barsi Balázst idézem: „Születésünknél fogva a kronoszba vagyunk bezárva. Ezt az időt az jellemzi, hogy születésünk pillanatától kezdve a halál felé sodor bennünket. Ebben a sodródásban jött a hitnek és a keresztségnek a hallatlan újdonsága, mely tulajdonképpen az egyetlen történelmi esemény számunkra.”^[6] A lehetőséget tehát megkaptuk, hogy ne csak a földi halál felé rohanjunk, hanem az Atyához közelítsünk.

Isten pörölyével, az idővel egész korunkat mind jobban döngeti. Vajon építeni, vagy pusztítani kívánja-e a 21. századot, az emberiség jövőjét? Válasza rajtunk múlik.

Hódmezővásárhely, 1997. nov. 10.

HAGYUNK-E NYOMOT?

Kedves, idős gazdabarátom, Csizmadia Imre (1902–1986), kisgyerekként az első világháború poklában elveszítette apját. Ettől kezdve édesanyjával és kishúgával neki kellett gazdálkodnia. A csapás következtében nem volt a szokott értelemben vett gyermekkora. Korán felnőtté érett, hogy a kisgazdaság működjék a Vásárhelyi-pusztán, a rossz, semlyékes, szikes birtokon. Játék helyett az eke szarvát nyomta, hogy a föld kenyeret adjon.

Előbb az irka margójára, később kis papírdarabkákra, kalendárium hátuljára, majd jegyzetfüzetbe naponként módszeresen leírta életének fontosabb eseményeit. Nyolcvanadik éve felé följegyzéseit összerendezte, és két kötetben megírta sorsának tragikus történetét.^[7] Amikor megkérdeztem tőle, miért töri magát ezzel a parasztember számára meglehetősen szokatlan munkával, tömören és világosan így felelt: Mert a veréb is hagy maga után nyomot a hóban.

Isten is számon kéri tőlünk, vajon mi hagyunk-e magunk után nyomot, és ennek milyen lesz a rajzolata? Nem követeli tőlünk, hogy leírjuk életünket, hiszen Ő jól ismeri. Világosan látja lelkünk minden zugát, és legtitkosabb gondolataink között is olvas.

Fölbecsülhetetlen ajándékokat kaptunk Tőle. Először is egy égitestet, amely az általunk belátható térben egyedül áll azzal, hogy rajta életet teremtett. Másodszor azt adta nekünk, hogy teremtményei közül kiemelt bennünket, és az élővilág csúcsára helyezett. Harmadszor szabad akarattal ajándékozott meg minket. Többek között dönthetünk arról, hogyan éljük le a ránk kiszabott időt? Mennyire kerülünk közelebb hozzá és az emberekhez? Mit hagyunk majd magunk után?

Hívőkként abban nem kételkedhetünk, hogy itt, a földi életben, föladatunk van, és ennek teljesítését számon kéri tőlünk. Ha a részeges ember a fizetésével a kocsmába megy, és miután kellően leitta magát, hazafelé botorkálva a sárba zuhan, ott hagyja lenyomatát. Tükörképe jobb fotó önmagáról, mintha a legkitűnőbb fényképésszel készíttetné el portréját.

Isten számára az általunk láthatatlannak vélt nyomok a legszembetűnőbbek. Amikor például megfáradt anyánkat, akár a hátunkon cipelve is bevisszük a kórházba, hogy segítsenek rajta. Nem a halálát várjuk, hanem életének megmentését. Nem felejtjük ott, amikor már hazavihetnénk, hogy az idegen, fehér falak között szeretetünk hiányában elsorvadjon, hanem ágyat vetünk megszokott hajlékában, és ha lefekszik, mellé térdelünk. Amikor az elkészülődés verítéket gyöngyöz homlokára, letörüljük, hogy enyhítsük gyötrelmét. Így hagyunk a lelkében nyomot, amelyet ajánló levélként visz magával „a nagy útra”, és az elszámolás után azzal adja át az ÚRnak, hogy amikor majd mi is követjük, könnyebb legyen a hozzá vezető ösvényen járnunk.

A kulcs a biztos és értékes nyomhagyáshoz a másik ember lelkében megőrzött segítő gondolatunk és cselekedetünk. Építhetünk hidat vagy katedrálist; áldozhatunk pénzt; lemondással adózhatunk mások boldogulásáért, ha lelkünkben nem marad meg cselekedetünk öröme, alkotásunkat kikezdi, majd elsöpri az idő. Nem kell ahhoz látványos monumentumot nyomként hátrahagyni, hogy emlékünk megőrződjék. Elég, ha mások lelkében kis kunyhót emelünk, amelyben megpihenhetnek, amikor tépázottan megtérnek; mert a szenvedő ember számára e hajlékban ott van Isten. Megfordul a helyzet, és ő lesz, aki fáradt testünk-lelkünk fölfrissíti, majd enyhet nyújtó írral segíti.

Advent közeleg. Fölkészülés karácsonyra, amikor valamennyi körülöttünk élő embernek szeretetünket ajándékozhatjuk. Ez a legbiztosabb nyom, amelyet magunk után hagyhatunk. Nem hóban a veréb lábnyoma ez, amely olvadáskor végleg és visszahozhatatlanul eltűnik. Ha életünk egész eddigi részét úgy töltöttük el, hogy senkit sem szerettünk, ezekben a napokban itt van rá a lehetőségünk. Mindig találhatunk módot, hogy elkezdjünk szeretni, és általa másokban nyomot hagyni magunk után. Isten ezzel őriz meg minket az örökkévalóságnak, és halhatatlanságot ad számunkra.

Hódmezővásárhely, 1997. nov. 17.

A BŰN

Bennem kétféle bűn születik. Az egyik alattomos. Lelkemben, testemben él. Pici még, akár egy hangyatojás. Megtévesztő külső köntösével, héjával is álcázza magát. Megszoktam, mint gazdaszervezet az élősködőt. Azért veszélyes, mert már nem érzékelem. Föl sem ismerem, hogy percről percre nő és rombol bennem. Talán hiányoznék, ha hirtelen megszabadulnék tőle, és megkönnyebbülten szárnyalhatnék. Megszoktam, terhe alatt kell élnem, és magamban cipelnem.

Előbb-utóbb mutatja magát, akár a parazita okozta fájdalmas tünet vagy véres melléktermék. Olykor hirtelen támad rám. Előtte nem is sejtem, hogy kibuggyan belőlem. Áttöri lelkem falát, belebújik a szöveteimbe, és kilyukasztja a bőröm. Akár önmagam förtelmes mása, mint sorvadva bennem élősködő ikertestvérem, elemi erővel kirobban lényemből.

A tudományos fantasztikus irodalmakból jól ismert, űrből jött parányi lényhez hasonló, amely megfertőzi testem. Mellkasomban fejlődik, majd szívemet emésztve föl, hatalmas gyilkos lényként mászik ki belőlem. Istenkáromlás, parázna bűn, embert károsító magatartás formájában mutatja meg magát. Int az elbizakodás ellen: Íme, én is veled vagyok minden órán, és amíg tőlem meg nem szabadulsz, rabság a te osztályrészed.

Úgy érzem, egy feneketlen, sötét üregbe zuhanok, ahonnan nincs szabadulás. Kapaszkodnék, akár a saját üstökömbe is, hogy e gödörből kivánszorogjam, de mind hiába. A bűn örvényébe elmerülök. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül esek lefelé a kárhozatba. Ordítozom segítségért, de senki sem hallja. Talán még nem késő.

Ez a vezeklés és a tisztulási folyamat része, mert testemen kívül észlelem, e fekete kút szájánál megakadt ezüstszál még nem szakadt el. Igaz, minél mélyebbre pottyanok, annál nehezebb lesz e vékonyodó fonálon kalimpálva fölkapaszkodnom, hogy magam körül újra éltető fényt láthassak.

A másik bűn, amely bennem él, ennél is gyötrelmesebb. Nem alattomos, nem rejtőzik el. Állandóan jelen van és kopogtat. Hivalkodóan tolakszik, hogy pillanatra se feledkezzem meg róla. Ha fáradtan lehajtom fejem, és végre elszenderülök, a világ kívül reked ugyan, de belül a bűn annál nagyobb teret kap. Már nincs éber ellenőrzés. A fantáziával elszabadul a pokol. Gyötrő, rémes álmaimban jelentkezik. Oszlophoz köt és megostoroz. Iszonyatos, az ébrenlétemben soha el nem követhető gonoszságokat műveltetne velem, amelyek ellen ebben a hátrányos, öntudatlan állapotban még nehezebb küzdenem. Ez a harc így marad a fáradt pihenés utáni órákra, hogy újabb csatában legyen a léleknek mit lebirkóznia.

Ha nyugtomban sem hagy, el lehet képzelni, miként rombol bennem napközben. Előbb csak érzékeny helyen belém rúg. Jelzi, itt van, egy percig se veszítsem szemem elől, mert most jön. Birokba vesz, és eluralkodik rajtam. Megkínoz, munkára fog.

Ez a legszörnyűbb, hiszen a bűn még meg sem született. A végrehajtás hátra van, de az örvény föltárult, s tudom, hogy már tehetetlen vagyok. Mint a vulkán morajlása erősödik, sodor a kifejlet felé. Megindul bennem az ellenszegülés. Próbálom elnyomni, de elemi erővel támad, majd kitör. Okádja a tüzet, hogy lehetőleg teljesen elégessen és megsemmisítsen, azután hamuval betakarjon, hogy hírem se maradjon. Erejével minduntalan arra késztet, hogy olyan naggyá nőjön bennem, amely erő túllép rajtam. Akkor már győzedelmes, mert sem Isten, sem ember nem bocsáthat meg nekem.

Ez a bűn sodor a kárhozat felé. Tudom, ellenem tör, mégis képtelen vagyok vele szemben csatát nyerni. Tele szájjal röhög rajtam, amint erőtlenül és mind bizonytalanabbul kapálódzom, hogy végleg el ne merüljek benne. Üveges testű rovarként reszketek egy hatalmas, ragadós pókhálón, amely minden vonagló mozdulatomra erősebben tapad hozzám. Látom, gonosz fullánkja közeledik, majd iszonyú, égető fájdalommal belém szúr, megbénít és kiszív. Csak értéktelen, üres vázam marad.

„Minden bűnben van valami súlyosabban mérgező anyag, mint maga a konkrét bűn. Ez nem más, mint a természetfeletti remény elhalása.”^[8]

Egyetlen kapaszkodóm marad, az ima. Fohászkodom Istenhez. Egyoldalú párbeszédet folytatok vele. Különös ez a kapcsolat. Ő orcáját elfordítva, szomorúan hallgat. Én meg a bűnöm miatt siralmas ügyetlenséggel szabadkozom.

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 21.

A PÁRBESZÉD

Imádkozom. Keresztet vetek, és összekulcsolom a kezem. Utóbb ezt gyakran csak lélekben teszem. Mindenesetre, olyan kommunikáció ez, mint amikor egy jeladó eszközt bekapcsolok, hogy köztem és a másik személy vagy csoport között meginduljon a párbeszéd. Tudom, akinek szól, van hozzá jelfogó eszköze, és meghall engem.

Bennem kétféle ima születik. A könyörgő és a hálaadó. Az előbbiért szomorúság tölt el. Amiért kérek és kuncsorgok, úgy érzem, számító vagyok. Istennel csak azért keresem a kapcsolatot, hogy mint az alamizsnát kéregető, kolduljak tőle. Nagy lelkével talán megesik rajtam a szíve, és akár érdemtelenül is segít rajtam. Ez a kapcsolat egyoldalú, mert csak kapni akarok, miközben semmit sem adok.

Szeretném, ha a Mindenható ezt vagy azt megoldaná helyettem; megadna valamit, aminek megszerzésére képtelen vagy éppen lusta vagyok. Ilyenkor milyen jó gyorsan megidézni a Teremtőt. Előkapni Őt, aki a mi gondjainknál jóval fontosabb föladatok megoldásával foglalatoskodik, de megszólításunkkal arra sarkalljuk, hogy ránk is figyeljen. Tehetném ezt máskor is, amikor nincs bajom, de akkor bezzeg eszembe sem jut. Amíg egészségesnek vélem magam, nem szedek gyógyszert, és nem olvasok utána, hogy az adott betegségből milyen esélyem van a gyógyulásra. Fittyet hányok a tudományra; de ha gyötrelem kínoz, mindenfelé kapkodom, és csalódott vagyok, ha nincs azonnal, vagy nem kielégítő a segítség.

Az Isten persze valamennyi szenvedésemben mindig legyen a gyógyszerem. Olyan, akár a tabletta: ha kezdődik a rosszullét, csak bekapom. Utána nyugodtan folytathatom egészségromboló és lélekölő életemet, mert Ő majd segít. Azért mindenható. Megteheti, sőt nyíltan elvárhatom tőle. Bár tudom, ez a magatartásom milyen megvetendő, ezt a hibát mégis naponta elkövetem. Elkóborolt bárányként vagy hűtlen kutyaként a tövisbokorban fönnakadva gyakran könyörgök hozzá.

De kihez könyörögjek, ha bajom van? Talán a szélfútta ormokhoz, a fán fészkelő rigóhoz vagy a kövek alján megbúvó skorpióhoz? Menjek el a barátomhoz, és neki kuncsorogjak: üdvözülni akarok, segíts hozzá! Ebben a kérdésben egyedül Istenre számíthatok. Mások is meghallgatnak vagy hallgathatnak, de segíteni alig tudnak. Legföljebb papom és lelkipásztorom vállalkozik rá, hogy közvetít köztem és Isten között. Ez a segítség nemes és értékes, de elsősorban annak szükséges, aki Teremtője és maga között nehezen találja meg a szavakat. Aki még istenkeresésben van, és lelke telve bizonytalansággal.

Néha elbizonytalanodom, és mint minden emberben, bennem is megszületik a kétkedés: „talán nincs is Mindenható. De ez a gondolat egyre ritkábban tér vissza, és mind rövidebb ideig kísért, mert épp a józan észérvek takarítják ki lelkemből.

Számomra legértékesebbek hálaadó imáim. Nincs bennük és mögöttük kétkedés, számítás és kérés. Ilyenkor Istent itt érzem a közelemben. Szeretetével betölti a lelkem. Megnyugvást és melegséget találok. Ebben a kegyelmi állapotban szeretem igazán az Istent. Nem a függőséget, hanem a társkapcsolatot élvezem. Elhagy minden bizonytalanság. A talpam alatt folyó homokról szilárd gránitra lépek. Nem kell bizonygatnom vagy kerülőket tennem. Érzem, támaszt nyújtó úton járok, és nem kapaszkodásra alkalmatlan posványban imbolygom.

Ahogy az évek múlnak fölöttem, remélhetőleg párbeszédünkben változik az arány. Kevesebb lesz a könyörgés, több a hálaadás. A kérés is folyamatosan cserélődik. Mind ritkábban magamért imádkozom. Az URat másokért szólítom; azokért, akikért aggódom; akikkel az Atya színe előtt majdan együtt szeretnék lenni, de még tétováznak, vagy nálam is esendőbbek.

Lelkemről lebontom az évtizedek során védelmül rárakódott pikkelyeket. Ezt a védtelenül maradt, sérülékeny kincset Istennek ajánlom, hogy érezze őszinteségem, és elfogadja könyörgésem.

Fohász

Mindenható Atyám, köszönöm Neked, hogy hagytad ezt a szép napot is megérnem, és élvezhettem az életből táplálkozó, gondoskodó szeretetedet.

Bocsásd meg azt a sok bűnt, amelyet ismét elkövettem ellened, de miattuk ne taszíts el magadtól. Segíts hozzád közelebb kerülni.

Kérlek, légy velem és családom minden tagjával ma is. Add meg, hogy a ránk bízott föladatokat, munkát becsülettel ellássuk, bennük hibát ne vétsünk. Embertársainkat meg ne sértsük. Kárt, kellemetlenséget, balesetet ne okozzunk és ne szenvedjünk. Az életünk és az egészségünk megmaradjon. Városunk, hazánk, népünk és egész nemzetünk végre fölvirágozzék. Ámen.

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 21.

Istennel a párbeszédem itt nem szakad meg. Lassanként fölszabadul, és fohászként kiárad belőlem:

Itt ülök, Atyám, kerted közepén, a pázsiton. Az ég komor, amint az éj ránk borult, túlnan az erdő is sötét. De amoda, a fenyők hegyén már fényrügyét bontja az első napsugár, és lassan világosodni kezd. Tudom, hamarosan megvirrad, és szétárad bennem a meleg. Gémberedett tagjaimat végre mozdítom. Lassan fölállok, és imára kulcsolom kezem, hogy hálát adjak Neked.

Univerzumodban emberi ésszel föl nem fogható távolság, benne mérhetetlen tömeg van. Ez számunkra mind holt anyag, és teljes egészében megismerhetetlen. Az is érthetetlen, közülük miért éppen azt a kis porszemet választottad ki, amely engem alkot? Micsoda fantasztikus és csodálatos, hogy ez az emberré gyúrt matéria életet s vele lelket kapott Tőled. Mennyi, kimondhatatlan mega- és gigatonnányi anyag kering, mozog, elég és újra egyesül; futja mechanikus pályáját, de öntudatra sohasem ébred, hogy élvezni tudná a nap fényét, az eső permetét, a virág illatát vagy a felőled sugárzó önzetlen szeretetet. Én ezt mind megkaptam, bizonyságul arra, hogy terved van velem.

Az anyag fölött évmilliárdok telnek, és nem kap tőled egyetlen, boldog órát vagy áradó melegedben teljes percet sem. Véges életem rövid. Aki megszületett, annak meg is kell halnia. Itt e földön emberi anyagom pályafutása hamarosan befejeződik. Szólít és vár a szervetlen átalakulás.

Miféle csoda történt, amikor kaptam belőled egy parányi energiát, amely az anyagban nem vész el, hanem lelkemként tovább száll. Részévé válik a mindenségnek, hogy jobban megértse, tisztelje alkotásod, és mind közelebb kerüljön hozzád.

Amikor a sötét, holt űrből egyetlen zöld és kék bolygóként, élettel telve fölkel, majd ragyogva kiemelkedik a legcsodálatosabb égitest, a Föld, nekem nem kell fölkiáltanom, mint egykor a holdon járó asztronautáknak: