Szenti
Tibor
C.E.T
szeretett feleségemnek,
Tóbiás Csillának
A borítólapot tervezte: Eifert János
© Szenti
Tibor, 2001.
Fotó © Eifert János, 2001.
Szerkesztette: Kristó Nagy István és Péter László
A könyv megjelenését támogatta:
Orvosi Műszergyártó MetriMed Kft.,
Hódmezővásárhely,
Eifert János fotóművész,
Bányai Béla festőművész,
Jószai Sándor képzőművész
ISBN
TARTALOM
(Cím és a megírás dátuma: 1999.)
Inkarnáció (Jan. 15.) …………………………………………………. 6
Első szerelmem (Jan. 11.) ……………………………………………. 7
Az utolsó üveg befőtt (Jan. 17.) …………………………………….. 11
Vivien gyertyái (Jan. 27.) …………………………………………… 14
Kalászkisasszony (Márc. 19.) ……………………………………….. 22
Kamilla (Jan. 15.) …………………………………………………… 26
Villon-est Flórával (Jan. 19.) ………………………………………... 33
A kagyló (Jan. 13.) ………………………………………………….. 38
Fűztelepi vesszőhúzás (Jan. 22.) ……………………………………. 41
Renáta játékai (Jan. 28.) …………………………………………….. 47
Diana barlangja (Febr. 2.) ………………………………………….... 54
Szeréna szerénysége (Febr. 3.) ………………………………………. 65
Aletta teája (Febr. 5.) ……………………………………………….. 69
Vágyódás (Márc. 11.) ……………………………………………….. 73
A ruha (Ápr. 19.) …………………………………………………… 76
A drótkerítés (Febr. 8.) ……………………………………………... 81
Bész vigyora (Máj. 3.) …………………………………………….… 84
Az aréna (Márc. 18.) ………………………………………………. 103
Találka a temetőben (Febr. 12.) …………………………………… 113
A szobrásznő (Febr. 16.) …………………………………………... 118
Utazások a sámánnővel (Febr. 24.) ………………………………... 125
Sírig hűen (Márc. 8. Rózsa
édesanyám neve napján.) ………………….. 134
Nárcisz halacskája (Máj. 12.) …………………………………….… 140
Átváltozások (Márc. 12.) ……………………………………………145
Reinkarnáció (Jan. 27.) …………………………………………….. 150
Szenti Tibor megjelent könyvei ……………………………………. 151
|
A |
z
elbeszélések életrajzi adatokat tartalmaznak, de a nevek mögött ne keress személyt.
Nemüktől függetlenül mindegyikben én vagyok, meg te. Az események pedig velem
és veled is megtörténtek, megtörténhettek volna. Az író föladata, hogy
elhitesse az olvasóval, a történetnek ő is szereplője. Kell egy álomvilág,
amelyben a valóságot szivárvány veszi körül, és elviselhetőbbé teszi. Ez kever
mámort a poharunkba, amikor kortyoljuk az élet italát.
A szerelem, míg éltet, fává nő bennünk — ha
csak bokor marad, nem volt igazi —,
amikor elmúlt, kiszáradt törzsként árnyékot vet életünkre.
Szomorú tapasztalatom, hogy az emberek jelentős része, ha
szerelemről, szexualitásról hall, éretlenül vihog, lenéző undorral elfordul,
vagy közömbösen elutasítja. Életünkben nemzedékek jönnek, múlnak. Változik az
erkölcsi kép, elavult és merész nézetek csatáznak. Ezen írások hatására
érzelmileg gyakran összezavarodunk, és ítéleteinkben elbizonytalanodunk. Nincs
elfogadható érték, amelyhez mindenkinek viszonyítania lehetne. A tiszta kép
homályossá válik, mert matt tükörbe vakon nézünk.
Üljünk be közösen egy próbavetítőbe. Megindítom a szalagot, és az
orsót visszafelé pörgetve, eljátszom változatos, több életformát újrapróbáló
életünk történetét. Amikor a kockák sorra lefelé futnak, magányos, nagy fát keress a mezőn. Ha fölnézel
rá, nem látod a tetejét. A lombok eltakarják előled az eget, és ágain csak a
levelek ülnek sorban hullatlanul. Midőn köztük láthatatlanul és érezhetetlenül
jár a szellő, figyeld, hogyan zizegnek, miként sárgulnak; s ha már mind
bíborszínt öltöttek, tudhatod, hogy a tél közel.
ELSŐ
SZERELMEM
|
L |
evélként
ültem mozdulatlanul a tetejetlen fa lombsátrában. Csönd volt és nyugalom, az
ágak között még enyhe szellő sem járt. A nap nem a fejünk fölött sütött, hanem
valahonnan oldalról kaptuk a fényt, amely átderengett rajtunk, és
röntgenlámpaként kirajzolta finom erezetünk. Nem tudom, meddig függtem így
Faanyám karján, míg egyszer csak elszabadultam. Lebegni, szállni, kerengeni
kezdtem. Lágy dallamok szűrődtek felém, és hirtelen ott álltam a terem közepén.
Az emberek különös táncba felejtkeztek, észre sem vettek. Talán a Fekete Sas
báltermében voltam, csak a csillárok fénylettek másként. A páholyokból kandi
tekintetek fürkésztek most is, és figyelték a párokat.
Senkit sem ismertem. Olyan érzésem támadt, mintha idegen városban
nézelődnék egy hullámzó tömegben. Figyeltem az arcokat, és szerettem volna
fölkutatni ismerőseimet, akiket valaha egyik napról a másikra itt hagytam.
Lehet, most is ott vár hátul a táncosom. Halványkék, hosszú selyemruháját át-
meg átszövik az aranyszálak, és a szivárványként ráhintett flitterek úgy
ragyognak rajta, mint a belső fénytől sugárzó kristályok. A szemét kutattam.
Tudtam, ha jelen van, lelkének tükre minden világon átizzik, és messziről
meglátom, amint hívogat.
Felém nyújtja kezét. Nem szól semmit, csak karon ragad. Nekem sem
kell fölkérni, mert már egymásba ölelkezve forgunk a parketton. Körülöttünk
elsuhanó árnyakként futnak, kerengnek, pördülnek az emberek. Senki sem figyel
ránk, mindenki társának arcát kutatja. Enged bennem a kezdeti feszültség. Úgy
érzem, mintha Szilviával csak ketten volnánk egy hatalmas szabadtéri színpadon.
A reflektorok az ég elhalványult csillagai, és a falak a végtelen homályba
burkolóznak, csupán a körvonalaik sejlenek. Nincs szükségünk senki másra.
Ketten betöltjük az egész világot. Szilvia, talán te voltál az első, aki
simogató ujjam nem választottad el arcodról, hanem fejed tenyerembe hajtottad.
Emlékszel, ködös reggel volt, amikor a kabátot fázósan összehúztuk
magunkon, és a szitáló, hideg ködben a gyár felé siettünk. Másodszor hallottuk
a hívogató, figyelmeztető kürtjelet, melynek utolsó hangjai elvesztek a penészes munkásházak között. Ott
szorongtunk a bélyegzőóra körül, hogy mielőtt a kismutató a hatos számra ér,
belépőkártyánkra rányomja az időt. Idegességedben elejtetted a táskád, én hamarabb
vettem föl, mint a többiek. Amikor átadtam, pillanatra rám néztél, de siettél
az öltöző felé, és tudom, hogy meg sem jegyeztél.
Délben az étkezőben vártalak. Félreálltam, és hagytam, hogy a tolongó
emberek elém kerüljenek. A zajban észre sem vettem, hogy munkatársaid körében
már ebédelsz; akkor láttalak újra, amikor kifelé mentél. Lemaradtam az evésről.
A sablonokat helyeztem a nyomógépbe, korgó gyomromat feledve, és csak rád
gondoltam. Az üzemben talán kétszer próbálkoztam még közeledbe kerülni.
Egy reggel kirendeltek bennünket fölvonulni. A véletlen úgy hozta,
hogy a vezetőnk egymás mellé osztott be bennünket, egy hosszú föliratot
cipelni. Fogtuk a tábla két rúdját, legalább három méter volt közöttünk.
Fogalmam sem volt, milyen szöveget írtak rá, csak arra emlékszem, amikor a
tribün elé értünk, megszakadt a visszhangtól ismétlődő, ricsajos induló, és a
hangszórón át úgy üdvözöltek bennünket, mint a termelésben élenjáró dolgozókat.
Láttam, egyre fáradtabb vagy, és karod remeg a jókora súly alatt. Néhányszor
szerettem volna biztató szavakat mondani, hátamra venni az egész terhet,
hagyni, hogy belém karolj, de szavaimat széttörte az újra harsogó zene. Már
csak a lépésekre figyeltél, hogy tartani bírd az ütemet. Amikor keresztutcához
értünk, és a hosszú, forró sugárútra felőled friss levegő tódult, megéreztem
parfümillatod.
Tavasz volt, az ablakokban kék és sárga virágok nyíltak. Fölnéztem a bodor felhőktől járt égre, néhány
röpködő fecskét láttam. Kitárt szárnnyal, magasan szálltak a város fölött.
Talán csicseregtek is, és mindazt elmondták helyettem, amit irántad éreztem.
Lehet, hogy meghallottad, mert néhány perces torlódás miatt megállt a sűrű
tömeg, és a kőre ereszthettük különös terhünket. Először néztél rám. Nem
mosolyogtál. Inkább tágra nyílt nagy, barna szemed, és valami csodálkozást
véltem benne fölfedezni.
A ligetbe érve, a táblákat, zászlókat földobáltuk az autókra. Közösen
kaptuk a jegyet. Egy jókora katonai sátornál üveg langyos sörre, és hűlőben
lévő pár virslire lehetett beváltani. A tölgyfa árnyékában pihegtél,
zsebkendőddel szárogattad verítékes homlokod. Mire a sokaságból kikeveredtem, a
fejek fölé tartott papírtálcáról karomon végigfolyt az átmelegedett mustár; le
az egyetlen, fehér ingem ujjára. Hajnalban anyám mosta és vasalta ki, hogy
illően jelenhessek meg.
Amikor csapzottan megérkeztem hozzád, végre elmosolyodtál. Még nem
rám figyeltél, hanem szomjúhozva nézted az üveget. Nyúltál felé, de rajta volt
a födele. Előbb a fa kérgén próbáltam lefeszíteni, majd bicskaheggyel
piszkáltam. Láttam, nagyokat nyeltél, ajkad már kicserepesedett. Ettől kezdve
együtt újabb és újabb nyitogatási módszerekkel kísérleteztünk, mindhiába. Ekkor
odajött egy szaki. Az üveget fölényesen kimarkolta kezünkből. Fogával egy
rántással letépte róla a kupakot, majd nevetve a lábad elé köpte.
– Így kell ezt csinálni. Ilyen egyszerű!
„Ilyen egyszerű...” — visszhangzott bennem egy darabig a kritikája, míg
te — miután a kerti asztaloknál már nem volt hely — a sarkadra kuporogtál, és fanyar ábrázattal
néhányat kortyoltál a melegtől kihabzó sörből.
Az emberek egy része még a sátrak előtt kiabált. Egyre nagyobb volt a
hangjuk, ahogy az ital szaporodott bennük; másik részük párokra oszlott, és
ide-oda járkált a bóvliárusok között. Érted nem jött senki, hogy karon
ragadjon, és magával húzzon a bokrok közé. Velem maradtál. Csak úgy véletlenül
megörököltelek. Szinte kérdőn néztél rám, hogyan lesz tovább, és boldogan
vittelek a hinta felé. Csörögtek a láncok, amikor becsatoltuk magunkat a páros
ülésbe. Fejünk fölött a hatalmas kerék megmozdult, mind gyorsabban forgott
velünk. Lábunk hamarosan a háztetők felé kalimpált, és szorosan egymáshoz
nyomódtunk. Úgy éreztem magam, ahogy a kisgyermek az édesanyja ölében, amikor
este a mama fáradtan mesét mond, és ő a fejét a mellére hajtva lassan elszenderül.
Könnyű kartonruhádon
átéreztem tested melegét. Kezed belém kapaszkodott. Átkaroltam a vállad, és
önfeledten szálltunk a verőfényben. Az örvénylő lég hajamat minduntalan a
szemembe hordta, de ujjad fésűjének puha mozdulatával visszaigazítottad. Mosolyod
kacagásba tört ki, és mindketten fölszabadultan nevettünk. A hintás csöngetett.
Leálltunk majd újra indultunk. Kezdetben még kicsit szétrebbentünk. Amint a fák
derekán megfakultak a színek, és az árnyékok fölénk nőttek, már nem váltunk el,
szinte összenőtt az oldalunk. Ahogy a szívünk hevesen vert, úgy éreztem, mintha
az élet ritmusát egy testben, egyszerre dobolták volna. Mindketten erre a
belülről szóló hangra figyeltünk. Előbb fejünk fölött a hatalmas keréken apró
lámpák gyúltak sorra, majd leállt az utolsó menet, és magunkra maradva
kitessékeltek bennünket.
Nem tudom, hányszor kerengtünk még az ünnep utáni hetekben, a parkban
fölállított hintával, szédítő magasságban, házak és emberek fölött, de egy
napon már sár borította az utakat. A sátrak, mutatványosok helyét hideg
esőtócsák áztatták.
Munkavezetőnk jegyeket árult az üzemi bálra, és megkérdezésed nélkül
kettőt vettem. Milyen gyönyörű voltál. Megkaptam tőled az első táncot, azután
lekértek, én is mással lépkedtem tovább. Fogalmam sincs, táncosaimhoz mit
beszéltem, mert vétlen léptem lábukat tiporta. Szüntelenül csak téged
kerestelek. Egyik párom ott hagyott, másik kikacagott, a harmadikat elkérték
tőlem. Rohantam, forogtam az emberek között, hogy megtaláljalak, és ismét
együtt lehessünk. Az ajtókon át újabb és újabb táncolók jöttek; szüntelenül
tódultak befelé, minduntalan visszataszítottak. Az emberár ellen darabig még
védekeztem, de az erőm megtört. Hagytam, hogy sodorjanak; be az erkélyek alá,
az oszlopok, asztalok közé vagy újra ki a parkettra. Egyszer talán még
láttalak, mintha egy nyurga fiú karjába kapaszkodtál volna. A kijárat felé
lökött benneteket az ár, de hiába szólítottalak, szavam elnyelte a nyávogó
piszton és a rekedt szaxofon hangja.
Ki figyelt akkor rám? Csak az édesanyám, aki minden zajban
meghallotta vágyakozó hangom, és báltermen, erdőn, mezőn át szólítani kezdett:
– Gyere, kisfiam, én már itt ülök a fa tetején és
várlak. Igyekezz, itt csend és béke van.
Amikor hajnalban kigombolt kabáttal, félrecsúszott nyakkendővel
hazafelé mentem, szemembe omló sötét hajamat senki sem fésülte hátra. A fákról
keringve, zajtalanul lábam elé hullt az utolsó őszi levél.
– Szilvia! Most újra itt vagyok. Érted jöttem el
levélköntösöm levetve, éjfekete ruhát öltve, hogy azt a félbemaradt táncot
befejezhessük, és mint egykor, kéz a kézben hazakísérjelek. Vajon miért csupa
ráncos arc néz itt reám, megannyi fakó tekintet? Maroknyi hajatok mitől
zsugorodott avítt, fehér koronává a szalagok és csatok között? Vontatottan
mozgó szobrokként ültök körben a falak mentén e nagy táncteremben, és
fölkérésre vártok. Sorba járok és válogatok. Valaki egyszer csak rám szól, és
kezét nyújtja:
– Nem ismersz meg? Én vagyok, Szilvia.
Kicsi, aszott test mozdul felém. Vékony karján hosszú, fehér kesztyű
takarja el a szaporodó barna foltokat, amelyek áttűnnek rajta. Nézem a szemét,
mintha ismerős volna, de a pillái mögül előszivárgó fény mögött már nem lobog a
tűz, amely egykor lángra lobbantott.
– Nem, te nem lehetsz Szilvia! Én azt a lányt
keresem, aki égszínkék hosszú ruhában, sárga virágot tűzött a keble fölé. Ott
állt a kijáratnál, amikor utoljára láttam, de hiába szólítottam. Most is neki
kiáltok, mert a függöny még nem gördült le, a zenekar javában játszik, és a
táncosom arra vár, hogy visszakérjem. Legszebb ruháját ma is azért vette föl,
hogy nekem tetsszék.
Bizonyos vagyok benne, azóta minden bálban itt van. Sorra kikosarazza
kérőit. Ott ül valamelyik széken várva, hogy végre hozzá lépjek és elvigyem.
Nem is kell kérnem. Amikor meglát, már röpül felém, karját szélesre tárja és
átölel. Innen tudom, igazán ő az, mert a szívünk ismét egy ütemre dobban. A
történetnek folytatódnia kell, hiszen még nem teljesült be.
– Nem érted? Én vagyok Szilvia! Igazat szóltál.
Amióta sok-sok levél lehullt a fáról, mindig itt ülök, és várlak. Közben több
kérőm akadt. Egyik megkapott, másik elszeretett, a harmadik elvett. Nekik
kellett adnom előbb a lányságomat, majd asszonysorsomat. Szültem nekik
gyermekeket, akik növekedtek, és sorra elröpültek. Látod, most újra magam
vagyok, mint a majálison, amikor az égbe szálltunk, és egybeforrtunk azon a
különös hintán. Nyújtom a kezem, gyere, és a táncot fejezzük be végre.
– Holdfény szitál fejedre, kezed már hideg. A
csillárok még mindig melegen égnek, és a teremben erősen fűtenek. Ruhád is
fakó, és más színű. Nem ismerlek. Én nem érted jöttem, az igazi Szilviát
kutatom. Megyek tovább, hogy vágyam végre betöltsem. Keresem azt a nőt, akitől
akkor elsodródtam. Látod, újfönt tettre kész vagyok, percig sem várakozhatom.
– Ismét elhagysz? Meddig várjak még rád? Ez az
utolsó bál, azután bezárják a termet. Megkezdődik a fölújítás. Évek, talán
évtizedek telnek, mire ismét átadják. Hallod, a zenekar már a búcsú marsot
játssza.
– Szilvia ott megy, ott megy! — kiáltottam, és mindent hátrahagyva a kijárat felé
futottam.
Ugrálok a lépcsőkön lefelé, ahol mint látomás, egy árny halad
előttem. Érzem, ő az, csak futni kell utána. Egyszer majd megáll, nevemen
szólít, és belém olvad. Nem látom ruháját, sem a haja színét; nem hallom többé
a hangját, sem a szívverését. Szilviát nem tudom leírni, megfogalmazni, hogy
milyen is, de nem bántam meg, hogy visszajöttem érte, mert ő volt és maradt az
én első szerelmem.
AZ
UTOLSÓ ÜVEG BEFŐTT
|
K |
özépszerű,
régi mezővárosban laktunk, ahol a körtöltésnél mindig megállt a történelem. A
gazdák a messzi tanyákon hajnaltól késő estig szorgoskodtak. Születtek,
kereszteltek, házasodtak, szültek és neveltek, majd csöndben elmentek.
Évszázadok óta ez volt itt a változatlan, egyhangú rend. Az asszonyok által
odavitt gondolkodószékükben csak az öregek üldögéltek a kerti kapu előtt
napszám pipázva, hosszú, fehér gyolcsgatyába, sötétkék, tiszta kötényükbe
öltözve.
Amikor kelet felől
behallatszott az első ágyúmoraj, villámcsapásként érte a települést és
egyszerre kiürült. Aki csak tehette, kiment a tanyára. Néhány szegény suhant
keresztül az utcákon, a falhoz simulva, hogy föltűnés nélkül beleolvadjon a
vályogfalú házak nyugalmába. Nekik nem volt hová menniük, a történelem velük
sohasem törődött. Az én rokonságom is közéjük tartozott.
Akkor még nagycsaládban éltünk. Szüleim, anyám testvérei: Teréz
nagynéném, Dezső nagybátyám és idős anyai nagyanyám. A háborúban oda harcoltak
a férfiak. Apámat frontról frontra zavarták. Sohasem tudtuk, merre jár. Dezső
valahol a Kárpátokban harcolt. Anyám és húga kontár varrogatásból próbálta a
családot eltartani. Minden óránk rettegés volt, mikor jelentenek föl bennünket,
mert az ipart engedély nélkül gyakorolták.
Amikor a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, apám, szeretteit
féltve, megszökött a csapatától. Az egyik éjszaka hazatért, és a másik nap
bejöttek az oroszok. A háború végén lerongyolódva, eltetvesedve megérkezett
Dezső bátyám is. Se állás, se munka, csak a rettegés maradt. Kezdetben a két nő
tartott el bennünket. Tartalékaink sohasem voltak; sem pénz, sem élelem. A
külvárosban a széles füves árokpart hívogatott, ahol az utcára kicsapott,
rongyos gyerekek játszadoztak napestig.
Itt ismertem meg kislányként
Karolát. Mi, fiúk, egy lyukas, fűvel kitömött teniszlabdával két csapatra
osztva fejeltünk. Láttam, hogy a szőke lány nagy kék szemével figyel. Akkor még
semmit sem tudtam nőkről, szerelemről, csupán az tetszett, valaki engem néz,
ezért igyekezni kezdtem. Az volt a baj, hogy sohasem volt labdaérzékem. Amikor
felém szállt az az átkozott gumigömb, nekem kellett érte a nyakam nyújtani, de
a homlokomról jókora koppanással mindig másfelé repült, mint amerre céloztam. A
társaim kacagtak vagy szidtak, csak Karola figyelt változatlan kitartással.
Mivel fogalma sem volt a játék szabályairól, olykor még tapsolt is nekem.
Midőn a legjobbat játszottuk, néhány fillérrel a kezében kiállt anyám
a kapuba, és kiáltott, menjek a belvárosba a rőfös boltba gombért vagy
cérnáért. Úgy hagytam ott a társakat és a bájoson kutató, kedves tekintetet,
mint annak idején a családjukat a háborúba induló férfiak. Rohantam árkon-bokron át, hogy minél hamarabb
visszatérhessek, és ügyetlenkedhessek a többi csozé között, ahol őz szemével
rám pillant az én Karolám.
Az évek teltek, de szorongatott helyzetünk semmit sem változott.
Apámtól még azt is elvették, amivel nehezen beinduló iparát űzhette. Házról
házra vándorolt munkát végezni. Egy kora nyári vasárnap már keservesen
éheztünk. A reggeli elmaradt, az ebédidő lassan közeledett, és látom, anyám nem
gyújt be a tűzhelybe. A lábas ott állt, félig vízzel telve, de nem tudott mit
belé tenni. Az egyetlen halvány remény Karola volt. Talán már ott ül az árok
partján, és valami maradékot rág, amelyet esetleg megoszt velem. A kislány
közben nyurga fruska lett, mellén domborodni kezdett az agyonmosott piros blúz,
amelyet valamelyik nővére nőtt ki. Már nem ült az árok szélén. Egy fának
támaszkodott, és amikor megláttuk egymást, mind a ketten elpirultunk.
Úgy éreztem, jó lenne odamenni, mellé bújni, sírni vagy nevetni, de
nem mertem hozzá közelíteni. Nem tudom, mi történt velem. Félrefésült hajammal
takargattam a homlokomon virító pattanásokat.
Egyszerre elmenekültem volna a világ végére, ahol senki sem lát, vagy
szökelltem volna Karolához, hogy végre bevalljam neki: tetszik nekem, és a
napnak nincs olyan perce, amikor ne gondolnék rá. Úgy hittem, ezt mindenki
észreveszi, és csak rám figyelnek, ezért szégyenkezve bujkáltam, miközben
szüntelenül őt lestem.
Végre ott állt anyám a kapuban, és beszólított ebédelni. Az asztalt
tiszta, vasalt terítővel letakarta, majd körbeültük. Nagymamám összetette a kezét,
imát mormolt. Csöndben, lehajtott fejjel hallgattuk. Az volt a különös, hogy a
megszokott tányérok helyett kompótos üvegtálkák kerültek elénk egy-egy
kiskanállal. Ki is szaladt a számon:
– Hát a leves meg a hús hol van?
Anyám nem válaszolt. A kamrából kihozott egy üveg meggybefőttet, és
fölbontotta.
– Semmi más nincs itthon, ez az utolsó.
Fogott egy evőkanalat, és sorra járva a hat kistányért, szemenként,
igazságosan szétosztotta. Nagyanyám egyenként fogatlan szájába vette a
szemeket. Megforgatva ínyével csupaszra tisztította a magot. Dezső és Terka
szintén lassan evett, hogy tovább tartson az illúzió, hogy táplálkoznak. Apám
néhány perc alatt kettesével betömte az egészet, és a magot sem rakta vissza.
– Miért nem köpted ki? — fordultam felé megrökönyödve.
– Mert azzal is has telik.
Az evéssel én sem sokat teketóriáztam. Az egész adagot pillanatok
alatt eltüntettem, de a magot nem volt kedvem lenyelni. Már mindenki végzett az
ebéddel, és sorra fölállva dolgukra mentek. Láttam, anyám hozzá sem nyúlt a
tálkához. Apám meg is kérdezte:
– Te miért nem eszel, Rózsi?
Anyám magyarázkodott, még nem éhes igazán, meg a gyomra sem jó;
mosogatni is kell már, majd később ebédel. Csodálkoztam rajta, de megszoktam,
hogy mindig igazat mond, ezért a dologgal nem törődtem tovább. Korgó gyomorral
szaladtam ismét az utcára. Ebédidő volt máshol is, és az árokpart elcsöndesedett.
Karoláék néhány házzal arrébb laktak. Odasétáltam. Belestem a deszkakerítés
hasadékai között. Láttam, a homokdomb mellett áll, és a kishúgának várat épít.
Ma sem tudom, honnan szedtem össze annyi bátorságot, hogy a kapun
lenyomjam a kilincset. Hirtelen belém hasított cselekedetem szörnyűsége, már
nem volt erőm ellene tenni. A lányok is észre vettek, és a lábam botladozva, de
ösztönösen csak vitt-vitt hozzájuk, egyre közelebb. A kislány megijedt tőlem,
és beszaladt. Karola dadogott valamit, én meg szólni sem bírtam. Álltunk a
homokkupac előtt, lesütött szemmel. Minden másodperc kínos órának hatott, végre
annyit kérdezett:
– Folytatjuk?
Szinte elviselhetetlen súlytól szabadultam. Lekuporogtunk, és gyúrni,
rakni kezdtük a nedves homokot. Fogalmam sem volt, falat, tornyot vagy éppen
bástyát készítek-e, mire Karola látva a helyzetet, zavartságából elsőnek
ocsúdott. Fojtott hangon fölnevetett. Egyszerre nyúltunk a homokba, és az
ujjunk véletlenül összeért. Nem is történt semmi más. Karola ott térdelt
mellettem. Nem mert rám nézni, de váratlanul azt mondta:
– Szeretlek.
Az udvaron senki sem járt. Magunk voltunk. Olyan zavart lettem — hiszen ezzel a számomra addig ismeretlen
vallomással még nem tudtam mit kezdeni —, úgy
tettem, mintha semmit sem hallottam volna. Tovább gyúrtuk a homokot, és a
közben leomlott falat olyan nagy buzgalommal próbáltuk visszaállítani, hogy
reszkető kezünkkel az egész várat ledöntöttük. Karola megállt, felém fordult,
majd megismételte a vallomását:
– Jobban szeretlek, mint a testvéreimet.
Arra emlékszem, ettől a csodálatos, varázslatosan jól eső, ismeretlen
érzéstől megháborodva, kifelé kacsáztam, és az utcán futásnak eredtem.
Szerettem volna hatalmasat kiáltani, örömömben mindenkinek elmondani, hadd
tudja meg az egész világ, hogy van valaki, aki engem is szeret, és jobban, mint
az övéit. Ott vár rám a domb alján. Bármikor oda mehetek hozzá, ő mindig csak
azt mondja nekem, szeret.
Repültem anyám felé, és kamaszkorom minden súlyával az ölébe vetettem
magam. Kis híján mindketten székestül fölborultunk. Látta rajtam a változást,
de fogalma sem volt, mi bajom. Annak könyvelte el, hogy éhes vagyok. Amikor
végre kikecmeregtünk egymás karjából, intett, és a kamra felé mutatott.
Beléptünk. Egy szakajtókosár alól elővette a délben szétosztott ebédrészét.
– Neked hagytam —
nyújtotta.
Még sohasem fogyasztottam el néhány szem száradófélben lévő befőttet
olyan jóízűen, mint akkor. Tűz izzott bennem, amely, az egyetlen igaz szerelem:
az édesanyám szeretetéből sugárzott. Ez akkor is átmelegít, amikor más nők
érzése már régen kihűl; kint is hideg van, és az ágakat kopaszon verdesi a
dermedt szél. A tetejetlen fán ott ül az az egyetlen sárguló levél, amely nem
hull le soha, erősen kapaszkodik, mert odafönt maga mellett nekem is helyet
készít.
VIVIEN
GYERTYÁI
|
F |
ojtó
meleg nyarunk volt. Az éjszakák sem hoztak enyhülést. Takaró nélkül,
mezítelenül hánykolódtam az ágyamon. Csak hajnal felé tudtam elszenderülni,
amikor az óra csörgött, és fáradtan indultam dolgozni. Így múltak a napok, míg
végre augusztus végén megszűnt a hőség, és ismét kellemes meleg volt a levegő.
Az egyik napilapban olvastam, hogy a hét végén Mártélyon, a közeli
folyóparti üdülőközségben nyárbúcsúztató vízi fesztivált rendeznek. Alig
vártam, hogy elérkezzék a nap. Fölültem a kerékpáromra és elmentem. Egész nap
ide-oda kószáltam a lacikonyhák, mütyürárusok, mutatványosok között.
Megfürödtem a holt ág mozdulatlan tóként terpeszkedő, langyos vízében, és
kifeküdtem a partra napozni.
Nagyon fáradt voltam, mert a zsibongás ellenére mélyen elaludtam. Az
alkonyi, hűvös szellő érintése, no meg a serényen támadó szúnyogok
fölébresztettek. Miközben pihentem, körülöttem megváltozott a környezet. Az
árusok összepakoltak, a sörös sátrak is szedelődzködtek. A szemben lévő sziget
fái mögött még áttűnt a nap hatalmasra nőtt, rőten világító, kerek koponyája. A
lopakodó félhomály végigfutott a víz ezüstösen csillogó fölszínén, és elérve az
innenső partot, lomhán megült rajta.
A környező településekről érkező kíváncsiak több ezernyi hada, mint
arctalan, fekete sereg imbolygott a sötétségben. A holt ágon egyszerre csak
megszólalt a zene. Nem lehetett tudni, hogy a fölerősödő, halkuló és
foszlányokban el-eltűnő hangok honnan érkeztek. A kellemesen lengedező esti
széllel egyszerre áradtak a lombok közül és a vízről.
Egymás mögött és mellett lassan evezve megjelentek a színes
lampionokkal kivilágított csónakok, majd ellepték a hatalmas, tükröződő vizet.
Fáklyák lobbantak, petárdák durrantak, és a színek változatos árnyalatai
palástként födték be a ladikosokat. A meder felől meg a partról változatlanul
szólt a zene. A fény és a hang e különös játékában néhány fölriadt madár gyors
szárnycsapásokkal, rikácsolva húzott tova a gát melletti erdőbe.
A sziget évszázados fái közül hatalmas sistergéssel, robbanásokkal
fölszálltak a tűzijáték röppentyűi. Másodpercekre káprázatos fényárba
borították az eget, a folyót és a partot. Háttal felém ekkor pillantottam meg a
víz szélén néhány méterre előttem álló, magányos, fiatal nőt. Minden durranásra
összerezzent. Tenyerét tapsolva egymáshoz ütögette. A látványba gyönyörködve,
félhangosan ujjongott. Ahogy a petárdák szétrobbantak előtte, szinte
átvilágították. Egybeszabott, lenge, tüllfátyolnak látszó ruha volt rajta,
amelyen át finoman ívelt testének körvonalai kirajzolódtak. Olyan volt, mint az
egyetlen, vékony vonallal meghúzott akt árnyképe.
Elbűvölten néztem ezt az egyszerre esztétikus és erotikus látványt;
már nem a rendezvény sziporkázó eseményeit figyeltem, hanem egyedül őt.
Magamban szurkoltam, minél tovább tartson a villogó fényözön; ez a különös
hatású, áteső sugárzás, melynek segítségével, tudta nélkül, az ismeretlen nő
légies mezítelenségében, mint tóba vetett kavics, önfeledten elmerülhettem.
Akaratlanul is mind közelebb léptem hozzá. Már csak karnyújtásnyira
volt tőlem. Nem mertem sem megérinteni, sem megszólítani, hogy meg ne törjön e
különös varázs. Darabig még ott álltunk egymás mellett. A nő a tűzijáték
szikraesőjébe, én az ő testének könnyed mozdulataiba feledkeztem, míg végre
észrevett. Előbb nem szólt semmit. Nem sejtette, mit figyelek. A
látványosságtól elkáprázva, szinte nem is nekem, hanem egy léttelen árnynak
tegeződve beszélni kezdett. Fogalmam sem volt, miről mesélt. Csak álltam
tovább, és elbűvölődtem benne, hiszen ő is árny volt itt, e sötét parton.
Féltem, ha elfogy a röppentyű, vége lesz ennek a fantasztikus fényjátéknak; megtörik
a varázs, és többé nem látom.
Amikor az utolsó rakéta sziporkázó csillogása is kialudt, és csak
fojtó füstje hömpölygött a víz felől, hirtelen sötétség zuhant ránk. A nőnek
csak a hangját hallottam, amint keresve szólít:
– Hova lettél, merre vagy?
– Itt állok melletted, nem érzed? Nyújtom a kezem,
és kereslek.
A parti lámpákat újra meggyújtották; és irányfényként jelezték a
hazafelé vezető utat.
– Kerékpárral vagyok. Keresek egy csoportot, mert
félek egyedül a hosszú, világtalan országúton.
– Én is kerékpárral vagyok. Együtt mehetünk.
Nem felelt. Elindultunk, és anélkül, hogy a kezét nyújtotta volna,
bemutatkozott. Sohasem felejtem el ezt a különös, szép nevet:
– Vivien vagyok —
mondta. — Tudom,
ki vagy, olvasni szoktam az írásaidat.
Elpirultam. Csak a dinamó lámpája vetett vékony fénycsíkot az útra,
így nem látszott rajtam a zavartságom.
– Kezdő firkász vagyok csupán — dadogtam. — Talán
még...
– Ne minősítsd magad, ezt bízd az olvasóidra.
A gépjárművek közben utolértek bennünket. Megindult a rohanás, az
előzési, üldözési verseny, hogy olykor az épsége árán is, ki ér haza néhány
perccel hamarabb. Mi az út szélére szorultunk, és többé nem tudtunk
beszélgetni. Egy ideig szorosan mögöttem jött. Halottam a lánc csörgését, amint
a fogaskerekeken súrlódik. Már a város alatt jártunk, a Kincses temetőnél. Az
autók, motork sorra elhagytak, végre csönd támadt. Hátranéztem. Mögöttem nem
volt senki.
– Elveszítettem — futott
át rajtam a rémület és a döbbenet. — Valami
baj történt vele? Esetleg elromlott a kerékpárja, és most valahol félúton a
sötétben tolja, vagy az árokparton sír magányosan?
Azonnal visszafordultam. Elindultam a sötétben, a nevét szólogatva,
de válasz nem érkezett. Már a falu határában jártam. Azt biztosan tudtam, hogy
itt még mögöttem jött. Közben maradt el valahol. Újra megfordultam, és
szomorúan karikáztam hazafelé. A kihalt éjjeli határban már csak egyedül
voltam.
–
Vége egy ábrándnak —
gondoltam. —
Fogalmam sincs, hova tűnhetett.
A látvány, amelyet a folyóparton átéltem, szivárványként
szertefoszlott. Agyamba, szívembe Vivien költözött, és lassanként betöltötte
egész lényemet. Már nem tudtam másra gondolni, csupán arra a nyár végi
éjszakára, amelyen nem történt semmi, csak valami különös boldogság érzete
érintett meg, amelyet mint lázálmot kergettem. Arcát már föl sem tudtam idézni,
de alakja kísértő szellemként lebegett előttem.
Napokig róttam az utcákat. Ki tudja, ebben a nagy városban hol lakik?
Elhatároztam, addig járok utána, amíg meg nem találom. Valamelyik ház kapujában
vagy ablakában föl kell tűnnie. Talán ott áll a kertben, szedi a nyárutó
hervadó virágait, vagy csinosan fölöltözve éppen moziba siet.
Novellát írok neki, és üzenek benne. Biztosan elolvassa, és újra
találkozunk. Minden vágyam és rajongásom szavakba öntöttem. Papírra került a
szívem, lelkem, hogy az újságkihordó korán reggel minden ház udvarára bedobja,
és Vivien, mint a rét illatát, magába szívja, majd bódultan szólítani kezdjen.
Így múltak a hetek. Előbb a gólyák, majd a fecskék költöztek el.
Hirtelen arra gondoltam, Vivient talán a folyóparton találom. A vénasszonyok
nyara langy melege még kellemes sétára csábít a hulló, zörgő levelekkel
borított, elhagyott erdei utakon. Szabad szombat következett. Biciklire ültem.
Suhant velem a jármű, és mint egy száguldó versenyző, úgy tekertem.
A part üres volt. A csónakokat már bevontatták téli szálláshelyükre.
Az egykor hangos bódékon jókora lakatok lógtak. A szél néha összeborzolta a
zöldről kékre változó vizet, és a hullámok az elhagyott móló alatt, a kopott
deszkákon locsogtak. Szomorúan ballagtam a kabinsor felé, amikor pillantásom a
túlpartra esett.
Ott állt Vivien, akár egy vetített kép, a távolból, az éter hullámain
áttűnve. Hinni sem akartam a szememnek. Amikor az első meglepetésemből
fölocsúdtam, örömömben kiabáltam, integettem. Nem szólt semmit. Pedig a hangok
messzire elhallatszottak ebben a kiüresedő világban, ahol madár sem rebbent.
Kezét kissé megemelve intett, mintha hívna.
Mit tegyek? Hogyan menjek, mikor nincs egy csónak, de még deszkaszál
sem, amelyen átkelhetnék hozzá. Most végre megkaptam a sorstól a lehetőséget.
Ott áll néhány száz méterre, csak ez a holt ág van köztünk. Nem tudom, hogyan
jutott át. Érte kell mennem, hogy végre napfényben, szemtől szemben láthassam.
A vágy mindent legyőzött. Nem volt más lehetőség, gatyára vetkőztem, ruhám
összegöngyölve nadrágszíjammal a fejemre kötöttem, és úszni kezdtem. Vacogva
kapaszkodtam ki a túlpartra. Amikor Vivien meglátott, elfordult tőlem.
– Kérlek, öltözz föl — mondta
határozottan, de kedvesen.
– Érted úsztam át e hideg folyón, hogy végre
megtaláljalak —
válaszoltam. — Ne
félj tőlem, nem bántani jöttelek. Töröld le mezítelen bőröm, és karolj át.
Semmi mást nem kérek, és nem akarok tőled, csak melegítsd föl vacogó testem.
– Öltözz már, kérlek. Ez a legjobb, amit az ember
önmagáért tehet.
Egyszeriben szégyenkezni kezdtem, és csuromvizesen, dideregve magamra
kapkodtam a ruháimat. Lassan megindultunk az őszi szélben, a föveny szélén
csobogó hullámoktól kísérve. Lágyan a vállára akartam tenni a kezem, hogy
érezzem alatta annak a finom arányú testnek a melegét, amelyre hetek óta
áhítottam. Amikor a karom lendült, Vivien odébb lépett, majd hozzám fordulva
megállt.
– Ne kísérletezz. Ne rontsuk el a kapcsolatot a
test vágyainak engedve.
– Vivien, kérlek, hidd el, a legjobb szándékkal
vagyok. Csak azt tenném, amire minden ember törekedik.
– Mit tudod te, mire áhítozom?
– Arra, hogy valaki őszinte örömmel megérintsen és
simogasson; legyen kihez odabújni, ha fázol, amikor elesett vagy.
– Nekem nincs szükségem a testiségre.
Összeborzadok, ha arra gondolok, hogy valaki ölelgetni vagy csókolni akar.
– Ezek természetes emberi igények. Miért harcolsz
ellenük, és miért bújsz el saját vágyaid elől?
– Engem senki se szeressen leveleimtől
lecsupaszítva. Mennyivel nemesebb a lélek, amely nincs ölelő karok börtönébe
zárva, csak száll, és eljut ahhoz, akit szeret.