Szenti Tibor

KALÁSZKISASSZONY

Történetek a szerelemről

C^.E^.T

Belvárosi Könyvkiadó

Budapest, 2001

Ajánlom ezt a könyvet

szeretett feleségemnek,

Tóbiás Csillának

A borítólapot tervezte: Eifert János

Fotó © Eifert János, 2001.

Szerkesztette: Kristó Nagy István és Péter László

A könyv megjelenését támogatta:

Orvosi Műszergyártó MetriMed Kft., Hódmezővásárhely,

Eifert János fotóművész,

Bányai Béla festőművész,

Jószai Sándor képzőművész

ISBN

TARTALOM

(Cím és a megírás dátuma: 1999.)

Inkarnáció (Jan. 15.) …………………………………………………. 6

Első szerelmem (Jan. 11.) ……………………………………………. 7

Az utolsó üveg befőtt (Jan. 17.) …………………………………….. 11

Vivien gyertyái (Jan. 27.) …………………………………………… 14

Kalászkisasszony (Márc. 19.) ……………………………………….. 22

Kamilla (Jan. 15.) …………………………………………………… 26

Villon-est Flórával (Jan. 19.) ………………………………………... 33

A kagyló (Jan. 13.) ………………………………………………….. 38

Fűztelepi vesszőhúzás (Jan. 22.) ……………………………………. 41

Renáta játékai (Jan. 28.) …………………………………………….. 47

Diana barlangja (Febr. 2.) ………………………………………….... 54

Szeréna szerénysége (Febr. 3.) ………………………………………. 65

Aletta teája (Febr. 5.) ……………………………………………….. 69

Vágyódás (Márc. 11.) ……………………………………………….. 73

A ruha (Ápr. 19.) …………………………………………………… 76

A drótkerítés (Febr. 8.) ……………………………………………... 81

Bész vigyora (Máj. 3.) …………………………………………….… 84

Az aréna (Márc. 18.) ………………………………………………. 103

Találka a temetőben (Febr. 12.) …………………………………… 113

A szobrásznő (Febr. 16.) …………………………………………... 118

Utazások a sámánnővel (Febr. 24.) ………………………………... 125

Sírig hűen (Márc. 8. Rózsa édesanyám neve napján.) ………………….. 134

Nárcisz halacskája (Máj. 12.) …………………………………….… 140

Átváltozások (Márc. 12.) ……………………………………………145

Reinkarnáció (Jan. 27.) …………………………………………….. 150

Szenti Tibor megjelent könyvei ……………………………………. 151

INKARNÁCIÓ

z elbeszélések életrajzi adatokat tartalmaznak, de a nevek mögött ne keress személyt. Nemüktől függetlenül mindegyikben én vagyok, meg te. Az események pedig velem és veled is megtörténtek, megtörténhettek volna. Az író föladata, hogy elhitesse az olvasóval, a történetnek ő is szereplője. Kell egy álomvilág, amelyben a valóságot szivárvány veszi körül, és elviselhetőbbé teszi. Ez kever mámort a poharunkba, amikor kortyoljuk az élet italát.

A szerelem, míg éltet, fává nő bennünk — ha csak bokor marad, nem volt igazi —, amikor elmúlt, kiszáradt törzsként árnyékot vet életünkre.

Szomorú tapasztalatom, hogy az emberek jelentős része, ha szerelemről, szexualitásról hall, éretlenül vihog, lenéző undorral elfordul, vagy közömbösen elutasítja. Életünkben nemzedékek jönnek, múlnak. Változik az erkölcsi kép, elavult és merész nézetek csatáznak. Ezen írások hatására érzelmileg gyakran összezavarodunk, és ítéleteinkben elbizonytalanodunk. Nincs elfogadható érték, amelyhez mindenkinek viszonyítania lehetne. A tiszta kép homályossá válik, mert matt tükörbe vakon nézünk.

Üljünk be közösen egy próbavetítőbe. Megindítom a szalagot, és az orsót visszafelé pörgetve, eljátszom változatos, több életformát újrapróbáló életünk történetét. Amikor a kockák sorra lefelé futnak, magányos, nagy fát keress a mezőn. Ha fölnézel rá, nem látod a tetejét. A lombok eltakarják előled az eget, és ágain csak a levelek ülnek sorban hullatlanul. Midőn köztük láthatatlanul és érezhetetlenül jár a szellő, figyeld, hogyan zizegnek, miként sárgulnak; s ha már mind bíborszínt öltöttek, tudhatod, hogy a tél közel.

ELSŐ SZERELMEM

evélként ültem mozdulatlanul a tetejetlen fa lombsátrában. Csönd volt és nyugalom, az ágak között még enyhe szellő sem járt. A nap nem a fejünk fölött sütött, hanem valahonnan oldalról kaptuk a fényt, amely átderengett rajtunk, és röntgenlámpaként kirajzolta finom erezetünk. Nem tudom, meddig függtem így Faanyám karján, míg egyszer csak elszabadultam. Lebegni, szállni, kerengeni kezdtem. Lágy dallamok szűrődtek felém, és hirtelen ott álltam a terem közepén. Az emberek különös táncba felejtkeztek, észre sem vettek. Talán a Fekete Sas báltermében voltam, csak a csillárok fénylettek másként. A páholyokból kandi tekintetek fürkésztek most is, és figyelték a párokat.

Senkit sem ismertem. Olyan érzésem támadt, mintha idegen városban nézelődnék egy hullámzó tömegben. Figyeltem az arcokat, és szerettem volna fölkutatni ismerőseimet, akiket valaha egyik napról a másikra itt hagytam. Lehet, most is ott vár hátul a táncosom. Halványkék, hosszú selyemruháját át- meg átszövik az aranyszálak, és a szivárványként ráhintett flitterek úgy ragyognak rajta, mint a belső fénytől sugárzó kristályok. A szemét kutattam. Tudtam, ha jelen van, lelkének tükre minden világon átizzik, és messziről meglátom, amint hívogat.

Felém nyújtja kezét. Nem szól semmit, csak karon ragad. Nekem sem kell fölkérni, mert már egymásba ölelkezve forgunk a parketton. Körülöttünk elsuhanó árnyakként futnak, kerengnek, pördülnek az emberek. Senki sem figyel ránk, mindenki társának arcát kutatja. Enged bennem a kezdeti feszültség. Úgy érzem, mintha Szilviával csak ketten volnánk egy hatalmas szabadtéri színpadon. A reflektorok az ég elhalványult csillagai, és a falak a végtelen homályba burkolóznak, csupán a körvonalaik sejlenek. Nincs szükségünk senki másra. Ketten betöltjük az egész világot. Szilvia, talán te voltál az első, aki simogató ujjam nem választottad el arcodról, hanem fejed tenyerembe hajtottad.

Emlékszel, ködös reggel volt, amikor a kabátot fázósan összehúztuk magunkon, és a szitáló, hideg ködben a gyár felé siettünk. Másodszor hallottuk a hívogató, figyelmeztető kürtjelet, melynek utolsó hangjai elvesztek a penészes munkásházak között. Ott szorongtunk a bélyegzőóra körül, hogy mielőtt a kismutató a hatos számra ér, belépőkártyánkra rányomja az időt. Idegességedben elejtetted a táskád, én hamarabb vettem föl, mint a többiek. Amikor átadtam, pillanatra rám néztél, de siettél az öltöző felé, és tudom, hogy meg sem jegyeztél.

Délben az étkezőben vártalak. Félreálltam, és hagytam, hogy a tolongó emberek elém kerüljenek. A zajban észre sem vettem, hogy munkatársaid körében már ebédelsz; akkor láttalak újra, amikor kifelé mentél. Lemaradtam az evésről. A sablonokat helyeztem a nyomógépbe, korgó gyomromat feledve, és csak rád gondoltam. Az üzemben talán kétszer próbálkoztam még közeledbe kerülni.

Egy reggel kirendeltek bennünket fölvonulni. A véletlen úgy hozta, hogy a vezetőnk egymás mellé osztott be bennünket, egy hosszú föliratot cipelni. Fogtuk a tábla két rúdját, legalább három méter volt közöttünk. Fogalmam sem volt, milyen szöveget írtak rá, csak arra emlékszem, amikor a tribün elé értünk, megszakadt a visszhangtól ismétlődő, ricsajos induló, és a hangszórón át úgy üdvözöltek bennünket, mint a termelésben élenjáró dolgozókat.

Láttam, egyre fáradtabb vagy, és karod remeg a jókora súly alatt. Néhányszor szerettem volna biztató szavakat mondani, hátamra venni az egész terhet, hagyni, hogy belém karolj, de szavaimat széttörte az újra harsogó zene. Már csak a lépésekre figyeltél, hogy tartani bírd az ütemet. Amikor keresztutcához értünk, és a hosszú, forró sugárútra felőled friss levegő tódult, megéreztem parfümillatod.

Tavasz volt, az ablakokban kék és sárga virágok nyíltak. Fölnéztem a bodor felhőktől járt égre, néhány röpködő fecskét láttam. Kitárt szárnnyal, magasan szálltak a város fölött. Talán csicseregtek is, és mindazt elmondták helyettem, amit irántad éreztem. Lehet, hogy meghallottad, mert néhány perces torlódás miatt megállt a sűrű tömeg, és a kőre ereszthettük különös terhünket. Először néztél rám. Nem mosolyogtál. Inkább tágra nyílt nagy, barna szemed, és valami csodálkozást véltem benne fölfedezni.

A ligetbe érve, a táblákat, zászlókat földobáltuk az autókra. Közösen kaptuk a jegyet. Egy jókora katonai sátornál üveg langyos sörre, és hűlőben lévő pár virslire lehetett beváltani. A tölgyfa árnyékában pihegtél, zsebkendőddel szárogattad verítékes homlokod. Mire a sokaságból kikeveredtem, a fejek fölé tartott papírtálcáról karomon végigfolyt az átmelegedett mustár; le az egyetlen, fehér ingem ujjára. Hajnalban anyám mosta és vasalta ki, hogy illően jelenhessek meg.

Amikor csapzottan megérkeztem hozzád, végre elmosolyodtál. Még nem rám figyeltél, hanem szomjúhozva nézted az üveget. Nyúltál felé, de rajta volt a födele. Előbb a fa kérgén próbáltam lefeszíteni, majd bicskaheggyel piszkáltam. Láttam, nagyokat nyeltél, ajkad már kicserepesedett. Ettől kezdve együtt újabb és újabb nyitogatási módszerekkel kísérleteztünk, mindhiába. Ekkor odajött egy szaki. Az üveget fölényesen kimarkolta kezünkből. Fogával egy rántással letépte róla a kupakot, majd nevetve a lábad elé köpte.

– Így kell ezt csinálni. Ilyen egyszerű!

„Ilyen egyszerű...” — visszhangzott bennem egy darabig a kritikája, míg te — miután a kerti asztaloknál már nem volt hely — a sarkadra kuporogtál, és fanyar ábrázattal néhányat kortyoltál a melegtől kihabzó sörből.

Az emberek egy része még a sátrak előtt kiabált. Egyre nagyobb volt a hangjuk, ahogy az ital szaporodott bennük; másik részük párokra oszlott, és ide-oda járkált a bóvliárusok között. Érted nem jött senki, hogy karon ragadjon, és magával húzzon a bokrok közé. Velem maradtál. Csak úgy véletlenül megörököltelek. Szinte kérdőn néztél rám, hogyan lesz tovább, és boldogan vittelek a hinta felé. Csörögtek a láncok, amikor becsatoltuk magunkat a páros ülésbe. Fejünk fölött a hatalmas kerék megmozdult, mind gyorsabban forgott velünk. Lábunk hamarosan a háztetők felé kalimpált, és szorosan egymáshoz nyomódtunk. Úgy éreztem magam, ahogy a kisgyermek az édesanyja ölében, amikor este a mama fáradtan mesét mond, és ő a fejét a mellére hajtva lassan elszenderül.

Könnyű kartonruhádon átéreztem tested melegét. Kezed belém kapaszkodott. Átkaroltam a vállad, és önfeledten szálltunk a verőfényben. Az örvénylő lég hajamat minduntalan a szemembe hordta, de ujjad fésűjének puha mozdulatával visszaigazítottad. Mosolyod kacagásba tört ki, és mindketten fölszabadultan nevettünk. A hintás csöngetett. Leálltunk majd újra indultunk. Kezdetben még kicsit szétrebbentünk. Amint a fák derekán megfakultak a színek, és az árnyékok fölénk nőttek, már nem váltunk el, szinte összenőtt az oldalunk. Ahogy a szívünk hevesen vert, úgy éreztem, mintha az élet ritmusát egy testben, egyszerre dobolták volna. Mindketten erre a belülről szóló hangra figyeltünk. Előbb fejünk fölött a hatalmas keréken apró lámpák gyúltak sorra, majd leállt az utolsó menet, és magunkra maradva kitessékeltek bennünket.

Nem tudom, hányszor kerengtünk még az ünnep utáni hetekben, a parkban fölállított hintával, szédítő magasságban, házak és emberek fölött, de egy napon már sár borította az utakat. A sátrak, mutatványosok helyét hideg esőtócsák áztatták.

Munkavezetőnk jegyeket árult az üzemi bálra, és megkérdezésed nélkül kettőt vettem. Milyen gyönyörű voltál. Megkaptam tőled az első táncot, azután lekértek, én is mással lépkedtem tovább. Fogalmam sincs, táncosaimhoz mit beszéltem, mert vétlen léptem lábukat tiporta. Szüntelenül csak téged kerestelek. Egyik párom ott hagyott, másik kikacagott, a harmadikat elkérték tőlem. Rohantam, forogtam az emberek között, hogy megtaláljalak, és ismét együtt lehessünk. Az ajtókon át újabb és újabb táncolók jöttek; szüntelenül tódultak befelé, minduntalan visszataszítottak. Az emberár ellen darabig még védekeztem, de az erőm megtört. Hagytam, hogy sodorjanak; be az erkélyek alá, az oszlopok, asztalok közé vagy újra ki a parkettra. Egyszer talán még láttalak, mintha egy nyurga fiú karjába kapaszkodtál volna. A kijárat felé lökött benneteket az ár, de hiába szólítottalak, szavam elnyelte a nyávogó piszton és a rekedt szaxofon hangja.

Ki figyelt akkor rám? Csak az édesanyám, aki minden zajban meghallotta vágyakozó hangom, és báltermen, erdőn, mezőn át szólítani kezdett:

– Gyere, kisfiam, én már itt ülök a fa tetején és várlak. Igyekezz, itt csend és béke van.

Amikor hajnalban kigombolt kabáttal, félrecsúszott nyakkendővel hazafelé mentem, szemembe omló sötét hajamat senki sem fésülte hátra. A fákról keringve, zajtalanul lábam elé hullt az utolsó őszi levél.

– Szilvia! Most újra itt vagyok. Érted jöttem el levélköntösöm levetve, éjfekete ruhát öltve, hogy azt a félbemaradt táncot befejezhessük, és mint egykor, kéz a kézben hazakísérjelek. Vajon miért csupa ráncos arc néz itt reám, megannyi fakó tekintet? Maroknyi hajatok mitől zsugorodott avítt, fehér koronává a szalagok és csatok között? Vontatottan mozgó szobrokként ültök körben a falak mentén e nagy táncteremben, és fölkérésre vártok. Sorba járok és válogatok. Valaki egyszer csak rám szól, és kezét nyújtja:

– Nem ismersz meg? Én vagyok, Szilvia.

Kicsi, aszott test mozdul felém. Vékony karján hosszú, fehér kesztyű takarja el a szaporodó barna foltokat, amelyek áttűnnek rajta. Nézem a szemét, mintha ismerős volna, de a pillái mögül előszivárgó fény mögött már nem lobog a tűz, amely egykor lángra lobbantott.

– Nem, te nem lehetsz Szilvia! Én azt a lányt keresem, aki égszínkék hosszú ruhában, sárga virágot tűzött a keble fölé. Ott állt a kijáratnál, amikor utoljára láttam, de hiába szólítottam. Most is neki kiáltok, mert a függöny még nem gördült le, a zenekar javában játszik, és a táncosom arra vár, hogy visszakérjem. Legszebb ruháját ma is azért vette föl, hogy nekem tetsszék.

Bizonyos vagyok benne, azóta minden bálban itt van. Sorra kikosarazza kérőit. Ott ül valamelyik széken várva, hogy végre hozzá lépjek és elvigyem. Nem is kell kérnem. Amikor meglát, már röpül felém, karját szélesre tárja és átölel. Innen tudom, igazán ő az, mert a szívünk ismét egy ütemre dobban. A történetnek folytatódnia kell, hiszen még nem teljesült be.

– Nem érted? Én vagyok Szilvia! Igazat szóltál. Amióta sok-sok levél lehullt a fáról, mindig itt ülök, és várlak. Közben több kérőm akadt. Egyik megkapott, másik elszeretett, a harmadik elvett. Nekik kellett adnom előbb a lányságomat, majd asszonysorsomat. Szültem nekik gyermekeket, akik növekedtek, és sorra elröpültek. Látod, most újra magam vagyok, mint a majálison, amikor az égbe szálltunk, és egybeforrtunk azon a különös hintán. Nyújtom a kezem, gyere, és a táncot fejezzük be végre.

– Holdfény szitál fejedre, kezed már hideg. A csillárok még mindig melegen égnek, és a teremben erősen fűtenek. Ruhád is fakó, és más színű. Nem ismerlek. Én nem érted jöttem, az igazi Szilviát kutatom. Megyek tovább, hogy vágyam végre betöltsem. Keresem azt a nőt, akitől akkor elsodródtam. Látod, újfönt tettre kész vagyok, percig sem várakozhatom.

– Ismét elhagysz? Meddig várjak még rád? Ez az utolsó bál, azután bezárják a termet. Megkezdődik a fölújítás. Évek, talán évtizedek telnek, mire ismét átadják. Hallod, a zenekar már a búcsú marsot játssza.

– Szilvia ott megy, ott megy! — kiáltottam, és mindent hátrahagyva a kijárat felé futottam.

Ugrálok a lépcsőkön lefelé, ahol mint látomás, egy árny halad előttem. Érzem, ő az, csak futni kell utána. Egyszer majd megáll, nevemen szólít, és belém olvad. Nem látom ruháját, sem a haja színét; nem hallom többé a hangját, sem a szívverését. Szilviát nem tudom leírni, megfogalmazni, hogy milyen is, de nem bántam meg, hogy visszajöttem érte, mert ő volt és maradt az én első szerelmem.

AZ UTOLSÓ ÜVEG BEFŐTT

özépszerű, régi mezővárosban laktunk, ahol a körtöltésnél mindig megállt a történelem. A gazdák a messzi tanyákon hajnaltól késő estig szorgoskodtak. Születtek, kereszteltek, házasodtak, szültek és neveltek, majd csöndben elmentek. Évszázadok óta ez volt itt a változatlan, egyhangú rend. Az asszonyok által odavitt gondolkodószékükben csak az öregek üldögéltek a kerti kapu előtt napszám pipázva, hosszú, fehér gyolcsgatyába, sötétkék, tiszta kötényükbe öltözve.

Amikor kelet felől behallatszott az első ágyúmoraj, villámcsapásként érte a települést és egyszerre kiürült. Aki csak tehette, kiment a tanyára. Néhány szegény suhant keresztül az utcákon, a falhoz simulva, hogy föltűnés nélkül beleolvadjon a vályogfalú házak nyugalmába. Nekik nem volt hová menniük, a történelem velük sohasem törődött. Az én rokonságom is közéjük tartozott.

Akkor még nagycsaládban éltünk. Szüleim, anyám testvérei: Teréz nagynéném, Dezső nagybátyám és idős anyai nagyanyám. A háborúban oda harcoltak a férfiak. Apámat frontról frontra zavarták. Sohasem tudtuk, merre jár. Dezső valahol a Kárpátokban harcolt. Anyám és húga kontár varrogatásból próbálta a családot eltartani. Minden óránk rettegés volt, mikor jelentenek föl bennünket, mert az ipart engedély nélkül gyakorolták.

Amikor a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, apám, szeretteit féltve, megszökött a csapatától. Az egyik éjszaka hazatért, és a másik nap bejöttek az oroszok. A háború végén lerongyolódva, eltetvesedve megérkezett Dezső bátyám is. Se állás, se munka, csak a rettegés maradt. Kezdetben a két nő tartott el bennünket. Tartalékaink sohasem voltak; sem pénz, sem élelem. A külvárosban a széles füves árokpart hívogatott, ahol az utcára kicsapott, rongyos gyerekek játszadoztak napestig.

Itt ismertem meg kislányként Karolát. Mi, fiúk, egy lyukas, fűvel kitömött teniszlabdával két csapatra osztva fejeltünk. Láttam, hogy a szőke lány nagy kék szemével figyel. Akkor még semmit sem tudtam nőkről, szerelemről, csupán az tetszett, valaki engem néz, ezért igyekezni kezdtem. Az volt a baj, hogy sohasem volt labdaérzékem. Amikor felém szállt az az átkozott gumigömb, nekem kellett érte a nyakam nyújtani, de a homlokomról jókora koppanással mindig másfelé repült, mint amerre céloztam. A társaim kacagtak vagy szidtak, csak Karola figyelt változatlan kitartással. Mivel fogalma sem volt a játék szabályairól, olykor még tapsolt is nekem.

Midőn a legjobbat játszottuk, néhány fillérrel a kezében kiállt anyám a kapuba, és kiáltott, menjek a belvárosba a rőfös boltba gombért vagy cérnáért. Úgy hagytam ott a társakat és a bájoson kutató, kedves tekintetet, mint annak idején a családjukat a háborúba induló férfiak. Rohantam árkon-bokron át, hogy minél hamarabb visszatérhessek, és ügyetlenkedhessek a többi csozé között, ahol őz szemével rám pillant az én Karolám.

Az évek teltek, de szorongatott helyzetünk semmit sem változott. Apámtól még azt is elvették, amivel nehezen beinduló iparát űzhette. Házról házra vándorolt munkát végezni. Egy kora nyári vasárnap már keservesen éheztünk. A reggeli elmaradt, az ebédidő lassan közeledett, és látom, anyám nem gyújt be a tűzhelybe. A lábas ott állt, félig vízzel telve, de nem tudott mit belé tenni. Az egyetlen halvány remény Karola volt. Talán már ott ül az árok partján, és valami maradékot rág, amelyet esetleg megoszt velem. A kislány közben nyurga fruska lett, mellén domborodni kezdett az agyonmosott piros blúz, amelyet valamelyik nővére nőtt ki. Már nem ült az árok szélén. Egy fának támaszkodott, és amikor megláttuk egymást, mind a ketten elpirultunk.

Úgy éreztem, jó lenne odamenni, mellé bújni, sírni vagy nevetni, de nem mertem hozzá közelíteni. Nem tudom, mi történt velem. Félrefésült hajammal takargattam a homlokomon virító pattanásokat.

Egyszerre elmenekültem volna a világ végére, ahol senki sem lát, vagy szökelltem volna Karolához, hogy végre bevalljam neki: tetszik nekem, és a napnak nincs olyan perce, amikor ne gondolnék rá. Úgy hittem, ezt mindenki észreveszi, és csak rám figyelnek, ezért szégyenkezve bujkáltam, miközben szüntelenül őt lestem.

Végre ott állt anyám a kapuban, és beszólított ebédelni. Az asztalt tiszta, vasalt terítővel letakarta, majd körbeültük. Nagymamám összetette a kezét, imát mormolt. Csöndben, lehajtott fejjel hallgattuk. Az volt a különös, hogy a megszokott tányérok helyett kompótos üvegtálkák kerültek elénk egy-egy kiskanállal. Ki is szaladt a számon:

– Hát a leves meg a hús hol van?

Anyám nem válaszolt. A kamrából kihozott egy üveg meggybefőttet, és fölbontotta.

– Semmi más nincs itthon, ez az utolsó.

Fogott egy evőkanalat, és sorra járva a hat kistányért, szemenként, igazságosan szétosztotta. Nagyanyám egyenként fogatlan szájába vette a szemeket. Megforgatva ínyével csupaszra tisztította a magot. Dezső és Terka szintén lassan evett, hogy tovább tartson az illúzió, hogy táplálkoznak. Apám néhány perc alatt kettesével betömte az egészet, és a magot sem rakta vissza.

– Miért nem köpted ki? — fordultam felé megrökönyödve.

– Mert azzal is has telik.

Az evéssel én sem sokat teketóriáztam. Az egész adagot pillanatok alatt eltüntettem, de a magot nem volt kedvem lenyelni. Már mindenki végzett az ebéddel, és sorra fölállva dolgukra mentek. Láttam, anyám hozzá sem nyúlt a tálkához. Apám meg is kérdezte:

– Te miért nem eszel, Rózsi?

Anyám magyarázkodott, még nem éhes igazán, meg a gyomra sem jó; mosogatni is kell már, majd később ebédel. Csodálkoztam rajta, de megszoktam, hogy mindig igazat mond, ezért a dologgal nem törődtem tovább. Korgó gyomorral szaladtam ismét az utcára. Ebédidő volt máshol is, és az árokpart elcsöndesedett. Karoláék néhány házzal arrébb laktak. Odasétáltam. Belestem a deszkakerítés hasadékai között. Láttam, a homokdomb mellett áll, és a kishúgának várat épít.

Ma sem tudom, honnan szedtem össze annyi bátorságot, hogy a kapun lenyomjam a kilincset. Hirtelen belém hasított cselekedetem szörnyűsége, már nem volt erőm ellene tenni. A lányok is észre vettek, és a lábam botladozva, de ösztönösen csak vitt-vitt hozzájuk, egyre közelebb. A kislány megijedt tőlem, és beszaladt. Karola dadogott valamit, én meg szólni sem bírtam. Álltunk a homokkupac előtt, lesütött szemmel. Minden másodperc kínos órának hatott, végre annyit kérdezett:

– Folytatjuk?

Szinte elviselhetetlen súlytól szabadultam. Lekuporogtunk, és gyúrni, rakni kezdtük a nedves homokot. Fogalmam sem volt, falat, tornyot vagy éppen bástyát készítek-e, mire Karola látva a helyzetet, zavartságából elsőnek ocsúdott. Fojtott hangon fölnevetett. Egyszerre nyúltunk a homokba, és az ujjunk véletlenül összeért. Nem is történt semmi más. Karola ott térdelt mellettem. Nem mert rám nézni, de váratlanul azt mondta:

– Szeretlek.

Az udvaron senki sem járt. Magunk voltunk. Olyan zavart lettem — hiszen ezzel a számomra addig ismeretlen vallomással még nem tudtam mit kezdeni —, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. Tovább gyúrtuk a homokot, és a közben leomlott falat olyan nagy buzgalommal próbáltuk visszaállítani, hogy reszkető kezünkkel az egész várat ledöntöttük. Karola megállt, felém fordult, majd megismételte a vallomását:

– Jobban szeretlek, mint a testvéreimet.

Arra emlékszem, ettől a csodálatos, varázslatosan jól eső, ismeretlen érzéstől megháborodva, kifelé kacsáztam, és az utcán futásnak eredtem. Szerettem volna hatalmasat kiáltani, örömömben mindenkinek elmondani, hadd tudja meg az egész világ, hogy van valaki, aki engem is szeret, és jobban, mint az övéit. Ott vár rám a domb alján. Bármikor oda mehetek hozzá, ő mindig csak azt mondja nekem, szeret.

Repültem anyám felé, és kamaszkorom minden súlyával az ölébe vetettem magam. Kis híján mindketten székestül fölborultunk. Látta rajtam a változást, de fogalma sem volt, mi bajom. Annak könyvelte el, hogy éhes vagyok. Amikor végre kikecmeregtünk egymás karjából, intett, és a kamra felé mutatott. Beléptünk. Egy szakajtókosár alól elővette a délben szétosztott ebédrészét.

– Neked hagytam — nyújtotta.

Még sohasem fogyasztottam el néhány szem száradófélben lévő befőttet olyan jóízűen, mint akkor. Tűz izzott bennem, amely, az egyetlen igaz szerelem: az édesanyám szeretetéből sugárzott. Ez akkor is átmelegít, amikor más nők érzése már régen kihűl; kint is hideg van, és az ágakat kopaszon verdesi a dermedt szél. A tetejetlen fán ott ül az az egyetlen sárguló levél, amely nem hull le soha, erősen kapaszkodik, mert odafönt maga mellett nekem is helyet készít.

VIVIEN GYERTYÁI

ojtó meleg nyarunk volt. Az éjszakák sem hoztak enyhülést. Takaró nélkül, mezítelenül hánykolódtam az ágyamon. Csak hajnal felé tudtam elszenderülni, amikor az óra csörgött, és fáradtan indultam dolgozni. Így múltak a napok, míg végre augusztus végén megszűnt a hőség, és ismét kellemes meleg volt a levegő.

Az egyik napilapban olvastam, hogy a hét végén Mártélyon, a közeli folyóparti üdülőközségben nyárbúcsúztató vízi fesztivált rendeznek. Alig vártam, hogy elérkezzék a nap. Fölültem a kerékpáromra és elmentem. Egész nap ide-oda kószáltam a lacikonyhák, mütyürárusok, mutatványosok között. Megfürödtem a holt ág mozdulatlan tóként terpeszkedő, langyos vízében, és kifeküdtem a partra napozni.

Nagyon fáradt voltam, mert a zsibongás ellenére mélyen elaludtam. Az alkonyi, hűvös szellő érintése, no meg a serényen támadó szúnyogok fölébresztettek. Miközben pihentem, körülöttem megváltozott a környezet. Az árusok összepakoltak, a sörös sátrak is szedelődzködtek. A szemben lévő sziget fái mögött még áttűnt a nap hatalmasra nőtt, rőten világító, kerek koponyája. A lopakodó félhomály végigfutott a víz ezüstösen csillogó fölszínén, és elérve az innenső partot, lomhán megült rajta.

A környező településekről érkező kíváncsiak több ezernyi hada, mint arctalan, fekete sereg imbolygott a sötétségben. A holt ágon egyszerre csak megszólalt a zene. Nem lehetett tudni, hogy a fölerősödő, halkuló és foszlányokban el-eltűnő hangok honnan érkeztek. A kellemesen lengedező esti széllel egyszerre áradtak a lombok közül és a vízről.

Egymás mögött és mellett lassan evezve megjelentek a színes lampionokkal kivilágított csónakok, majd ellepték a hatalmas, tükröződő vizet. Fáklyák lobbantak, petárdák durrantak, és a színek változatos árnyalatai palástként födték be a ladikosokat. A meder felől meg a partról változatlanul szólt a zene. A fény és a hang e különös játékában néhány fölriadt madár gyors szárnycsapásokkal, rikácsolva húzott tova a gát melletti erdőbe.

A sziget évszázados fái közül hatalmas sistergéssel, robbanásokkal fölszálltak a tűzijáték röppentyűi. Másodpercekre káprázatos fényárba borították az eget, a folyót és a partot. Háttal felém ekkor pillantottam meg a víz szélén néhány méterre előttem álló, magányos, fiatal nőt. Minden durranásra összerezzent. Tenyerét tapsolva egymáshoz ütögette. A látványba gyönyörködve, félhangosan ujjongott. Ahogy a petárdák szétrobbantak előtte, szinte átvilágították. Egybeszabott, lenge, tüllfátyolnak látszó ruha volt rajta, amelyen át finoman ívelt testének körvonalai kirajzolódtak. Olyan volt, mint az egyetlen, vékony vonallal meghúzott akt árnyképe.

Elbűvölten néztem ezt az egyszerre esztétikus és erotikus látványt; már nem a rendezvény sziporkázó eseményeit figyeltem, hanem egyedül őt. Magamban szurkoltam, minél tovább tartson a villogó fényözön; ez a különös hatású, áteső sugárzás, melynek segítségével, tudta nélkül, az ismeretlen nő légies mezítelenségében, mint tóba vetett kavics, önfeledten elmerülhettem.

Akaratlanul is mind közelebb léptem hozzá. Már csak karnyújtásnyira volt tőlem. Nem mertem sem megérinteni, sem megszólítani, hogy meg ne törjön e különös varázs. Darabig még ott álltunk egymás mellett. A nő a tűzijáték szikraesőjébe, én az ő testének könnyed mozdulataiba feledkeztem, míg végre észrevett. Előbb nem szólt semmit. Nem sejtette, mit figyelek. A látványosságtól elkáprázva, szinte nem is nekem, hanem egy léttelen árnynak tegeződve beszélni kezdett. Fogalmam sem volt, miről mesélt. Csak álltam tovább, és elbűvölődtem benne, hiszen ő is árny volt itt, e sötét parton. Féltem, ha elfogy a röppentyű, vége lesz ennek a fantasztikus fényjátéknak; megtörik a varázs, és többé nem látom.

Amikor az utolsó rakéta sziporkázó csillogása is kialudt, és csak fojtó füstje hömpölygött a víz felől, hirtelen sötétség zuhant ránk. A nőnek csak a hangját hallottam, amint keresve szólít:

– Hova lettél, merre vagy?

– Itt állok melletted, nem érzed? Nyújtom a kezem, és kereslek.

A parti lámpákat újra meggyújtották; és irányfényként jelezték a hazafelé vezető utat.

– Kerékpárral vagyok. Keresek egy csoportot, mert félek egyedül a hosszú, világtalan országúton.

– Én is kerékpárral vagyok. Együtt mehetünk.

Nem felelt. Elindultunk, és anélkül, hogy a kezét nyújtotta volna, bemutatkozott. Sohasem felejtem el ezt a különös, szép nevet:

– Vivien vagyok — mondta. — Tudom, ki vagy, olvasni szoktam az írásaidat.

Elpirultam. Csak a dinamó lámpája vetett vékony fénycsíkot az útra, így nem látszott rajtam a zavartságom.

– Kezdő firkász vagyok csupán — dadogtam. — Talán még...

– Ne minősítsd magad, ezt bízd az olvasóidra.

A gépjárművek közben utolértek bennünket. Megindult a rohanás, az előzési, üldözési verseny, hogy olykor az épsége árán is, ki ér haza néhány perccel hamarabb. Mi az út szélére szorultunk, és többé nem tudtunk beszélgetni. Egy ideig szorosan mögöttem jött. Halottam a lánc csörgését, amint a fogaskerekeken súrlódik. Már a város alatt jártunk, a Kincses temetőnél. Az autók, motork sorra elhagytak, végre csönd támadt. Hátranéztem. Mögöttem nem volt senki.

– Elveszítettem — futott át rajtam a rémület és a döbbenet. — Valami baj történt vele? Esetleg elromlott a kerékpárja, és most valahol félúton a sötétben tolja, vagy az árokparton sír magányosan?

Azonnal visszafordultam. Elindultam a sötétben, a nevét szólogatva, de válasz nem érkezett. Már a falu határában jártam. Azt biztosan tudtam, hogy itt még mögöttem jött. Közben maradt el valahol. Újra megfordultam, és szomorúan karikáztam hazafelé. A kihalt éjjeli határban már csak egyedül voltam.

– Vége egy ábrándnak — gondoltam. — Fogalmam sincs, hova tűnhetett.

A látvány, amelyet a folyóparton átéltem, szivárványként szertefoszlott. Agyamba, szívembe Vivien költözött, és lassanként betöltötte egész lényemet. Már nem tudtam másra gondolni, csupán arra a nyár végi éjszakára, amelyen nem történt semmi, csak valami különös boldogság érzete érintett meg, amelyet mint lázálmot kergettem. Arcát már föl sem tudtam idézni, de alakja kísértő szellemként lebegett előttem.

Napokig róttam az utcákat. Ki tudja, ebben a nagy városban hol lakik? Elhatároztam, addig járok utána, amíg meg nem találom. Valamelyik ház kapujában vagy ablakában föl kell tűnnie. Talán ott áll a kertben, szedi a nyárutó hervadó virágait, vagy csinosan fölöltözve éppen moziba siet.

Novellát írok neki, és üzenek benne. Biztosan elolvassa, és újra találkozunk. Minden vágyam és rajongásom szavakba öntöttem. Papírra került a szívem, lelkem, hogy az újságkihordó korán reggel minden ház udvarára bedobja, és Vivien, mint a rét illatát, magába szívja, majd bódultan szólítani kezdjen.

Így múltak a hetek. Előbb a gólyák, majd a fecskék költöztek el. Hirtelen arra gondoltam, Vivient talán a folyóparton találom. A vénasszonyok nyara langy melege még kellemes sétára csábít a hulló, zörgő levelekkel borított, elhagyott erdei utakon. Szabad szombat következett. Biciklire ültem. Suhant velem a jármű, és mint egy száguldó versenyző, úgy tekertem.

A part üres volt. A csónakokat már bevontatták téli szálláshelyükre. Az egykor hangos bódékon jókora lakatok lógtak. A szél néha összeborzolta a zöldről kékre változó vizet, és a hullámok az elhagyott móló alatt, a kopott deszkákon locsogtak. Szomorúan ballagtam a kabinsor felé, amikor pillantásom a túlpartra esett.

Ott állt Vivien, akár egy vetített kép, a távolból, az éter hullámain áttűnve. Hinni sem akartam a szememnek. Amikor az első meglepetésemből fölocsúdtam, örömömben kiabáltam, integettem. Nem szólt semmit. Pedig a hangok messzire elhallatszottak ebben a kiüresedő világban, ahol madár sem rebbent. Kezét kissé megemelve intett, mintha hívna.

Mit tegyek? Hogyan menjek, mikor nincs egy csónak, de még deszkaszál sem, amelyen átkelhetnék hozzá. Most végre megkaptam a sorstól a lehetőséget. Ott áll néhány száz méterre, csak ez a holt ág van köztünk. Nem tudom, hogyan jutott át. Érte kell mennem, hogy végre napfényben, szemtől szemben láthassam. A vágy mindent legyőzött. Nem volt más lehetőség, gatyára vetkőztem, ruhám összegöngyölve nadrágszíjammal a fejemre kötöttem, és úszni kezdtem. Vacogva kapaszkodtam ki a túlpartra. Amikor Vivien meglátott, elfordult tőlem.

– Kérlek, öltözz föl — mondta határozottan, de kedvesen.

– Érted úsztam át e hideg folyón, hogy végre megtaláljalak — válaszoltam. — Ne félj tőlem, nem bántani jöttelek. Töröld le mezítelen bőröm, és karolj át. Semmi mást nem kérek, és nem akarok tőled, csak melegítsd föl vacogó testem.

– Öltözz már, kérlek. Ez a legjobb, amit az ember önmagáért tehet.

Egyszeriben szégyenkezni kezdtem, és csuromvizesen, dideregve magamra kapkodtam a ruháimat. Lassan megindultunk az őszi szélben, a föveny szélén csobogó hullámoktól kísérve. Lágyan a vállára akartam tenni a kezem, hogy érezzem alatta annak a finom arányú testnek a melegét, amelyre hetek óta áhítottam. Amikor a karom lendült, Vivien odébb lépett, majd hozzám fordulva megállt.

– Ne kísérletezz. Ne rontsuk el a kapcsolatot a test vágyainak engedve.

– Vivien, kérlek, hidd el, a legjobb szándékkal vagyok. Csak azt tenném, amire minden ember törekedik.

– Mit tudod te, mire áhítozom?

– Arra, hogy valaki őszinte örömmel megérintsen és simogasson; legyen kihez odabújni, ha fázol, amikor elesett vagy.

– Nekem nincs szükségem a testiségre. Összeborzadok, ha arra gondolok, hogy valaki ölelgetni vagy csókolni akar.

– Ezek természetes emberi igények. Miért harcolsz ellenük, és miért bújsz el saját vágyaid elől?

– Engem senki se szeressen leveleimtől lecsupaszítva. Mennyivel nemesebb a lélek, amely nincs ölelő karok börtönébe zárva, csak száll, és eljut ahhoz, akit szeret.

– Test és lélek, míg élsz, egybetartozik. Mélyen emberi mind a kettő, és elválaszthatatlan. Hogyan tudna valaki szeretni egy test nélküli árnyat? A bőrödön keresztül kell éreznem, hogy árad-e belőled meleg?

– Nem érzed? Az igazi vonzalom átsüt a téren, és belső izzássá válik benned. Amióta megláttalak, kívántam a veled való újratalálkozást, de féltem tőle. Most is azért vagyok itt, e távoli parton, talán kijössz, és messziről meglátlak, de ha hozzám érsz, minden megváltozik. Úgy érzem, mintha lemoshatatlan festékkel kijelöltél volna magadnak. E bélyeg terhe alatt már sohasem leszek az, aki egykor voltam. Repülni szeretnék, de ehhez nehéz a testünk. Ha összekapaszkodunk, ketten még súlyosabbak leszünk, és lehúzzuk egymást a sárba. Nézd, a többi ember is ott fetreng. Minden kapcsolat addig szép és izgalmas, míg be nem teljesül. Utána jön a csömör, az unalom és az elválás. Nem akarlak még egyszer elveszíteni. Lelkeddel kapaszkodj belém, szálljunk erdők, mezők fölött; vessük magunkat a költöző madarak után. Árnyak nélkül ússzunk át ezen az árnyékvilágon. Kérlek, soha ne érj hozzám, mert akkor megtörik a varázs, összezúzod a szívem, és végleg elveszítesz.

Fejem lehajtva, csöndesen lépkedtünk egymás mellett. Amint Vivien elhallgatott, csak a megsárgult, száraz levelek zörögtek talpunk alatt. Szomorúság költözött belém. Amire nagyon vágytam, amit szívemből szerettem volna, bár itt van, mégsem érem el soha. A népmesére gondoltam, amelyben a szerencsét próbáló fiúnak úgy kellett ajándékot vinni a királylánynak, hogy adjon is valamit, meg nem is. A legény szita alatt galambot hozott, és amikor a lány a borítót fölemelte, a madár tovaszállt.

– Sokan veszítettek már veled játszmát?

– Ahányan túl akarták lépni a határt.

Nem volt több érvem. Tudtam, Vivient nem bírom legyőzni, de más sem képes rá, mert annál sokkal erősebb benne az akarat, a tartás. Ő egész életében vágyakozni kívánt egy be nem teljesülő, nagy szerelem után, amely éppen azért a világ legigazabb, legkülönösebb és legszebb kapcsolata, mert nem lehet virágként letörni, az útra dobni és megtaposni.

– De micsoda gyötrelem ez! — kiáltottam neki.

– Nem kérhetem, hogy kitarts, de amíg mellettem vagy, fogadj el így... — és fejét megemelve, tekintete az égre szögeződött, valami távoli, általam láthatatlan világot kutatva.

Őszre tél jött, tavasz fordult, és a déli órák mind melegebben árasztották el ezt a zsibongó, rohanó világot. Viviennel majdnem mindennap találkoztunk. Egyedül élt idős édesanyjával, aki már gyermekeként fogadott. Lassanként a lány testvérévé váltam; mégis mind jobban kívántam őt.

Ültünk egymással szemben a nagy fali óra alatt, és hallgattuk egyhangú, gyors ütéseit. Már nyúltam Vivien felé, de karomat fölemelt ujjával tiltva, félúton megállította.

– Ha egyszer megbotlunk, nincs többé megállás — figyelmeztetett újra.

– Szerettelek volna magamhoz vonni, mert csak az óra ketyegését hallom, és nem a szíved verését.

Vivien a blúzába rejtette apró kezét. Lassan gombolkozni kezdett, majd feszülő melléről félrehúzta. Az ártatlan, gyermekies test remegő tengeréből kiemelkedve föltárult előttem két sziget, amelyek csúcsán szikrát szórva, magányosan álltunk, és egymásnak integettünk.

A lány hagyta, hogy az alkonyi órán, szívének mind hevesebb zenéje elnyomja az óra ütemét; megálljon az idő, és a vágyódás hullámai hol egymást erősítve, hol kioltva rezegjenek köztünk; láthatatlanul szilárdabb, de érezhetően forróbb áramlást gerjesztve, mintha érintkeztünk volna.

Nem tudom, meddig tartott e varázs, de ilyen csodálatos, tiszta élményt eddig még sohasem éltem át. Valami újat, nagyszerűt kaptam, amit igazán semmivel sem tudok viszonozni, csak befogadni. Másnap így fordultam Vivienhez:

– Még boldogabb lennék, ha olyan szeretetet nyújthatnék neked, amilyet tegnap adtál nekem.

– Te is küldtél nekem, éreztem, és nagyon jólesett, de többre, másra nem vágyom. Érjük be ennyivel.

További találkozásainknál sem kellett szeretetét koldulnom. Azon a fehér blúzon, a sűrűn sorakozó gombok mindig eggyel lejjebb nyíltak meg. Sohasem ujjaim alatt engedelmeskedtek, hanem Vivien hétfátyoltáncát követték, és hamarosan elmerülve úszhattam, majd érzelmeimmel kikapaszkodhattam az ismeretlen óceánból, a félhomályban fölsejlő, kiemelkedő szirtre, mint kormányozhatatlan bárkáján a magányosan bolyongó, fáradt vándor, aki végre kikötőt találva megpihenhet.

Szent Iván napja következett. Vivien ábrándozva ült a hintaszékben. Lábánál kuporogtam egy kisszéken. Ő szótlanul, lassan himbálódzott előttem.

– Holnap elbúcsúzom. Nem látsz többet — mondta váratlanul, de nyugodtan.

Mintha olajba mártott testemhez égő fáklyát tartottak volna, hogy máglyaként föllobbanjak. Pusztító, szörnyű fájdalmat érezve összerándultam.

– Miért hagysz itt?

– Mert hosszú útra megyek.

– Miért kívánkozol el? Nem kaptál tőlem elég lemondást és hűséget?

– Mindent megkaptam. Minek maradjak tovább? Holnap beteljesül a szeretet, és elröpít innen.

– Csakhogy együtt szállunk. Betartottam kérésedet, nem hagyhatsz itt.

– Ilyen egyezséget nem kötöttünk. Többre, másra vágyom, mint amit itt megkaphatok. Amíg el nem érem, nem bírok nyugodni. Tudod, ezért éltem…

– De micsoda cél érdekében hagynál itt? Vágyad beteljesülésének nem látom biztos jövőjét. Jaj, ha tévedtél, mert vannak utak, amelyekről nem lehet többé visszafordulni, ezért veled megyek.

– Még nem kísérhetsz. Neked maradnod kell. Te arra születtél, hogy feleséget keress, és családot nevelj. Néha elverhesd a fiad, ha rászolgált, és megszeresd a nődet, ha fölajánlkozva melléd heveredik.

Kifogytam a vitából, hiszen amelyeket Vivien fölsorolt, az mind szíven ütött. Nem volt ellenérvem.

– Már összepakoltam — mondta befejezésül Vivien. — Gyere értem, mert egyedül nem bírom majd cipelni.

Másnap reggel már a kapuban állt és várt. A kamrából két nagy, degeszre tömött hátizsákot húzott elő. Fölcsatoltuk a biciklik csomagtartójára. Elindultunk a Tisza felé. Az úton sokan jártak. Egymás után lehetett haladni, így nem tudtunk beszélgetni. Nem is volt kedvünk. Láthatóan mind a ketten szomorúak voltunk, ráadásul bennem feszültség élt, hiszen nem tudtam, Vivien mire készül. Balsejtelmek gyötörtek. Ha búcsúzni akar, komolyan gondolja; ezt már megtanultam, amióta találkozom vele.

Amikor fölértünk a gátra, nem mentünk le a holt ágra, hanem tovább karikáztunk az élő folyó felé. Már közel jártunk, amikor a nagy réten megálltunk; és Vivien arra kért, szedjünk vadvirágot. A pipacsok, szarkalábak elvirítottak, de a korai őszirózsák már nyiladoztak. Két ölnyi különféle virágot szedtünk. Levittük a homokos partra, ahol letáboroztunk. Kis beszögelés volt ez, kétszemélyes búvóhely a vízre hajló fűzfák alatt, egy jókora kanyarulatban, ahonnan mindkét irányba messze el lehetett látni.

Vivien ugyanabban az áttűnő fehér ruhában volt, mint egy évvel ezelőtt, amikor megismertem. A meleg növekedett, fürdőnadrágra vetkőztem. Többször megmártóztam a hűs hullámokban, de a lány nem volt hajlandó követni. Mindig úgy állt, hogy az ellenfény ne világítson át a ruháján, s ki ne formázza hajlékony alakját.

Biztatva, szüntelen unszolt; gyűjtsem a rőzsét, és vigyek néhány jókora, kidőlt faderekat is. Egész nap cipekedtem, hordtam az erdőből a fát. Vivien gondosan válogatva, egymás mellé sorba rakta őket. Szúrós, zöld szederindából kötelet csavarva, valamennyit összekötözte. Finom keze csakhamar kivérzett, de mint aki nem érzi a fájdalmat, szisszenés nélkül dolgozott tovább.

A halászok nagy szemekkel nézték a folyó közepén, a sodrásban haladva. Kíváncsian odakiáltottak: mi lesz ebből, tán tutaj? Vivien ügyet sem vetve rájuk, változatlanul serénykedett. Én meg a vállam vontam, nem tudom. Már delelőn járt a nap, mire az erős tutaj elkészült. A lány a száraz rőzsét kezdte rajta fölhalmozni. Ekkor belső izgalommal telve, megkérdeztem: végtére is, mi akar ez lenni, talán alkonyati tűzijáték? Ő most sem felelt.

A vízen járók szétszéledtek, és hazafelé mentek, az éjszakai horgászok még nem eveztek ki. A madarak kezdtek elülni. A folyó hullámai elcsöndesültek. Olyan sima volt, hogy állóvíznek látszott. Vivien előhozta a hervadásnak indult virágokat, majd a rőzse tetejére terítette. Fölmászott rá, és kérte, hogy a hátizsákokat adjam föl. Újabb izgalom vett rajtam erőt.

– Mássz föl ide — kérte.

Fölkapaszkodtam hozzá, és a tutaj szélén leguggoltam, Vivien fölállt a közepén. A nap mögötte bukott le, mikor két karját a magasba tartva, egyetlen mozdulattal lehúzta magáról a hosszú ruhát. Ott állt mezítelen. Most is csak a körvonalát láttam, mint akkor, az első este. Lassan hanyatt feküdt virágai közé, és szemérmét néhány szállal rögtön befödte.

– Bontsd ki a batyukat — kérlelt.

Remegő ujjal bogozni kezdtem a zsinórokat. Amikor a zsákok végre kinyíltak, a szürkületben még jól láttam, hogy fehér gyertyák tömegét rejtik.

– Add ide a legnagyobbat — kérlelt Vivien. — Az oldalzsebben találsz gyufát, és gyújtsd meg.

Már nem emlékszem, az első fényes csillag jelent-e meg előbb az égen, vagy a gyertya kapott-e lángra, de valamelyik a sötétedő égre halvány világot derengett.

– A következő gyertyát is vedd elő, és hozz egy szál virágot.

Szó nélkül cselekedtem.

– Tedd a virágot a lábamra. Gyújtsd meg a gyertyát a kezemben lévő lángról, és ragaszd a tutaj szélére.

Némán engedelmeskedtem. Mint ahogy a föld mélyéről lopakodó árnyak kúsznak a fák tövén fölfelé, Vivien testét lassan elborították a virágok, és a sorban fölvillanó fényektől a tutaj minden oldala ragyogott. Amikor egy őszirózsával a mellét takartam be, egész teste megremegett. Először történt, hogy ennek a nőnek a legékesebb részéhez szál virággal hozzáérhettem. Közöttünk ott volt a hervadó természet letépett csonkja, de így is közvetített.

– Mit teszel, Vivien? — kérdeztem szorongva.

– Emlékszel, meséltél nekem egy nagy fáról, amelyen mindenki levélként kapaszkodik. Elmegyek oda, és egy ágon megpihenek.

– Csakhogy azt az órát, amikor indulni kell, nem mi választjuk meg.

– Meghívom a percet, hogy közeledjen. Kislány korom óta vágytam rá, hogy engem ne a testemért szeressenek, de erre az emberek képtelenek. Szeretnék igazi, tiszta szerelmet, amikor csak a bennem égő láng hevít, és mellettem hasonló mécsest lobbant lángra. Levél akarok lenni, amely a fa csúcsa alatt, elérhetetlen magasságban függ az ágon, hogy minél több meleg napfényt kapjak. Ott akarok örökké sütkérezni, ebben az el nem fogyó, arany káprázatban.

A rárakosgatott virágok lassan ellepték, és beborították egész testét. Már a körvonalát sem láttam, csak a levelek közül föltörő sóhaj szállt felém. A gyertyák lassan közeledtek hozzá, és szorosan körbevették. Ekkor nagyon halkan, mintha a láthatatlan világmindenség végtelen mélyéről szólna egy elhaló hang, utoljára hallottam Vivient:

– Kérlek, oldd el a tutajt, lökd a sodrás felé, és többé ne gyere rá vissza.

Szomorú szívvel, reszkető lábbal lemásztam a különös építményről. Elvágtam a parttal összekötő zsinórt, és minden erőmből a folyó felé löktem. A tutaj lassan megindult, majd egyre távolodva és gyorsulva úszott lefelé. A gyertyák fénye egybeolvadt a csillagokéval, és ott tündökölt a folyó tükrén. Ahogy kezdtek csonkig égni, belekaptak a rőzsébe. Az egész tutaj, mint messze világító, egyetlen tűzárból kivilágló fáklya, kormos lángjával az eget nyaldosta.

Hatalmas, izzó zsarátnokok robbanó gránátokként ropogva lövelltek a magasba, rőt fénnyel szálltak, majd fekete pernyeként kialudva visszahulltak a folyóba. A gyülekező horgászok helyükről fölugrálva, tágra meredt szemmel nézték a különös tűzözönt, és alatta az égni látszó, fekete vizet.

A parton, fél lábszárig az iszapba merülve, mind hangosabban zokogva figyeltem a vigasztalanul és nyomasztóan ránk boruló eget; hogy a máglyáról elszabadulva, mikor lebeg útjára egy megpörkölt levél, amely messze a víz fölé emelkedő, végtelen magas ágon végre megtalálja helyét.

KALÁSZKISASSZONY

mikor befejeztük a vacsorát, apám így szólt hozzám:

– Fiam, kapsz egy föladatot. Napok óta látom, valaki összejárja a szépen szőkülő búzamezőnket. Érthetetlen számomra, mit akar. Az bizonyos, mindig gyalog érkezik, mert a nyom, amelyet a letört kalászok mutatnak, olyan keskeny, amit csak gyerek vághat. Kilométerre begyalogol, és mind több a veszteségünk.

– Mi lenne a munkám? — kérdeztem apámat, érdeklődéssel figyelve a beszédére. — Csak nem kell csapdát állítanom, hogy elkapjuk a pusztítót? Mi történik, ha valóban ember tapossa a vetésünk?

– Semmit sem kell tenned, csak még sötétben, virradat előtt válaszd ki az egyik nyomot. Menj be rajta, mert úgy láttam — de ezt csak fölülről nézve lehetne igazán eldönteni —, hogy minden irányból egy pontba tart, és ahol az ösvények találkoznak feküdj le. Figyelj csöndben, amikor odaér, kapd el.

– És ha nem bírok vele?

– A gazdaságunkban te vagy a legerősebb. A nyolcvan kilós zsákkal egyhuzamban fölszaladsz a padlásra, míg a többieknek félúton kilóg a nyelve. Nem hiszem, hogy akárki is legyen, el tudna bánni veled. Akkor megértettél?

– Apámnak nem szívesen mondok ellent, de tudja, most rengeteg a munka. Holnap is hajnalban kelek, és nem azért, hogy a búzaföld közepén henyéljek, hanem a lassanként fölmagzó rétet kell másodszor kaszálni.

– Ne törődj vele — döntött apám határozottan a vitában. — Addig átveszi tőled az öcséd a munkát, míg nem teljesítetted a föladatod.

Az utolsó szó elhangzása után föloszlott a család, csak a nővérem maradt még, hogy letakarítsa az asztalt. Különös érzésekkel ballagtam a szobámba. Apámra úgy néztem föl, mint katona a tábornokára, aki minden harcban győzelemre vezeti seregét. Ő volt a példaképem. Mindig a javunkat akarta, és még sohasem bízott meg fölösleges munkával. No, de ez a fura kérés, hogy napszámra hasaljak a búza közepén, hallgassam a kalászok érését... Nevetséges!

Nem kellett sokáig ringatni. Amint beestem az ágyba, a megfeszített napi munkától gyorsan leragadt a szemem. Félálomban voltam, amikor anyámra gondoltam. Alakja, mint tó közepén a fuldokló képe, fölmerült bennem. Ma is sajog a lelkem, hogy őt korán elveszítettem. Nősülendő legény vagyok, nem is az utolsó ebben az irdatlan határban, de még mindig hiányzott a szava, amikor esténként az ágyam szélére ült, és összetéve kezem, imádkozni tanított, vagy mesélt a búzatábla tetején végigszálló Kalászkisasszonyról, akit még felnőtt koromban is ábrándozva szólogattam.

Többre nem is emlékeztem, mert hirtelen mély álomba zuhantam. Amikor az öreg udvarosunk gyöngéden megrázta a karom, ugyanabban a testhelyzetben ébredtem, ahogy lefeküdtem. Frissen keltem, hideg vizet húztam a vályúba, és derékig megfürödtem. Meg sem törülköztem, csak magamra húztam az inget, hiszen ekkor már melegek voltak a nappalok, és a csillagok mind fakóbban világítottak, jelezve a nap fölkeltét.

Vajon melyik úton induljak? Néhány száz méterre több csapást is találtam a búzaföld szélében, amelyeket az előző napokban törtek benne. Úgy látszott, azok a legfrissebb nyomok, amelyek a tanyától legtávolabb kezdődtek. Végül is mindegy, hiszen valamennyi a távolba vezetett. A szűk ösvényen haladva, vigyázó lépteim ellenére, magam is kalászokat törtem, míg fél óra múlva eljutottam egy akkora körbe, ahol a letaposott búzára mint ágybeli szalmazsákra kényelmesen leheveredhettem.

Itt nőttem föl, ezen a birtokon. Kisgyermek korom óta kint éltem a természetben, magam is egy voltam teremtményei közül, de eddig sohasem láttam búzatábla közepén fekve a napkeltét. A kalászok még egyenesen tartották fejüket, jelezve, hogy a mag ezután növekszik meg bennük. A toklászok, mint finom ezüsttűk, az ég kerekre dagadó párnájába szúródtak, hogy színes szőttest készítsenek a fölfelé kapaszkodó, pőre nap öltöztetésére.

A langyos hajnali fuvallatban a gabonaszálak zizegve hajladoztak, és a harmatcsöppek a fényt szivárvánnyá bontva, lassan alágördültek. A világosság gyorsan terjedt, elöntötte a tájat, majd a búzatövek felé kúszva, a földbe szivárgott. A kalászok között gyors iramodással, űzött szarvasként fölragyogott a nap. Pillanatra hátra nézett, követi-e még sötét köpenyébe rejtőzve éjvadász örök ellensége, aki fölriasztotta és megsebesítette. A látóhatár alján hagyott vércsíkok kifakultak, jelezve a vad gyógyulását. Megmenekülésének örömére, koronás fejét hátravetve, az ég pereméről a zöld mezőkön át tovább szökellt a messzi kék óceánná változott mennybolt felé, hogy győzedelmesen átússza, és a túlparton álló sűrű erdőben nyugalmat találjon.

Addig viszont még fél nap volt, és ingemet levetve, rádobtam az előttem magasodó kalászokra, félárnyékot teremtve. Hallgatóztam, jön-e gabonánk tiprója? Vajon ki, és milyen lehet? Valami állat csupán, amely búvóhelyet keres? Talán eltévedt gyerek, aki itt bolyong, és otthonát kutatja? Szellem, aki nyugtalanul igyekszik vissza elhagyott világába? Szerencsétlen koldus, akinek nincs hajléka? Őrült vagy szökevény, akit már az egész ország keres, és ezen az isten háta mögötti búzamezőn húzza meg magát?

Miközben törtem a fejem, a fokozódó melegben lassan elszenderültem. Nem tudom, álmodtam-e, vagy valóság volt, halk ének foszlányai értek el hozzám. Lépések zaja nem hallatszott, csak a kalászok hegye verődött össze a természet zenekarának kísérő dallamait játszva. Mintha a búzamező fölött szállna, egy lány fényben áttűnő alakja könnyedén tőrt magának új utat. Egyenesen felém tartott. Meg sem rebbent, midőn a gabonakörben kialakított búvóhelyén megpillantott. Halom pipacsot gyűjtött, amilyeneket egykor kisgyermekként a karjában ringatott, majd az égre szórta, és szétomló fürtjeivel mint láthatatlan béklyókkal hajába fűzte.

Pillanatig úgy láttam, egy törékeny gyereklány néz rám fényes virágszemével. Amikor közelebb jött, és ruhájából kilépett, érett kalászként hajolt le hozzám, hogy gabonaszem mellével rám simuljon. Előbb egy szót sem szóltunk, csak öleltük és csókoltuk egymást, ahogy a magok összekeveredve csurognak le a garatba, hogy a szüntelen mozgó őrlőkövek között puha, fehér lisztté válva, mint tollászkodó kócsag szárnyából a pihe, örök légsodrásban lebegjünk tova. Fölöttünk egy helyben függve pacsirta szitált, oly gyorson pörgetve szárnyait, ahogy beteljesülés felé zúgó vérünk testünk hullámait parttalan mederében hömpölygette. Csak a dalát halottam, alakját elnyelte a mindent elöntő fény, amelyben mint parányi gyertyalángok egyetlen ragyogásban elmerültünk.

– Ki vagy te, tünemény, aki mezőn át jöttél?

– Kalászkisasszony.

– Én meg Napfia.

– Hetek óta kereslek. Látod, elkészítettem e búzatáblában nap másodat, hogy a magasból ide a földre, az én világomba vonzzalak.

– Nászágyat készítettél nekünk.

– Neked áldoztam lányságomat.

– Számomra is te voltál az első.

– Hiszen napként földi halandót még nem szerettél.

– Hold lánya vagy, Kalászkisasszony, ki ülsz a karéjos égitest hegyén, és az égi mezőn szüntelen utánam röpülsz, hogy arany tavamban ezüstös halként elmerülj.

– Végre utolértelek, és míg e nagy együttállásban fényedben fürödtem, árnyékom éjt vetett a földre.

– Látod, már minden újra csupa, csupa káprázat.

– Mert kenyérként megsütöttél, héjastul bekebeleztél, és jól lakva tovább pördültél.

– Sugaram magaddal viszed, csak várd meg, míg kikel a vetésünk. Mikor látlak újra?

– Amikor e termő mező újra növekvő kalászokat ringat.

Kalászkisasszony úgy tűnt tova, ahogy jött, csak a búzaszálak hajladoztak utána, mintha szellő járna köztük. Apám már aggódva várt a tornácon, az öreg udvaros pedig kíváncsian futott elém. Kandi szemek figyeltek bennünket a telek minden sarkából, és feszült várakozásuk egyetlen kiáltásba tőrt ki:

– Megtaláltad?

– A szél, mely szüntelen jár a gabonában, az töri a kalászokat.

Apámban érlelődött némi kételkedés, de megszokta, hogy sohasem csapja be elsőszülött, vagyonutód fia. Napirendre tért a dolog fölött. Ettől kezdve minden hajnalban kilopakodtam, és belegázoltam a búzába. Mintha égből jöttem volna, leszálltam hasonmás földi koronámra, mely oltárunkul szolgált e halandó világban, hogy átmentsen belőle valamit az örök halhatatlanságba.

– Kalászkisasszony! — kiáltottam aratás után, amikor a tarlót erős acélfogak barázdákra tépték, és fölszántották nászi ágyunk.

Nyögött, sóhajtott a föld, ahogy erőszakkal megadásra kényszerítették. Gőzölögve szállt hajnali párája, miként verítéktől lesz nedves a csupasz test, beteljesült szerelmi álmot látva. Jöttek a szorgos kezek, a magot belevetették, amely október végén áldott anyaként újra kihajtott.

– Földanyám! — ordítottam magányomtól szenvedő lélekkel a felhők között bujkáló napot keresve. — Add vissza Kalászkisasszonyt! Rendülj meg minden porcikádban. A forgó vihar tanyákat, falvakat söpörjön el, dombok és buckák terüljenek szét, tavak, folyók kiöntsenek, és borítsák el a partokat, hogy fölötted a sötét felhők örökre széthasadva, a nap újra lángolva égi máglyát gyújtson, és kalászba szökkentse a vetést.

Jajszavam az égre szállt, de a kétségbeesett fohászt nem hallgatta meg senki. Őszre tél jött. Fűtött szobába szorult a világ, és prémek közé bújva vacogott a lélek. Nem bírtam tovább árvaságom, és magam előtt a zúgó szélben kicsaptam az ajtót. Kirohantam a förgetegbe, ahol a hókristályok mint toklászok szúródtak bőrömbe, égő fájdalommal ébresztve a csikorgó télre, és visszakergettek a magány falai közé. Nem gondolkoztam többé, csak üveges tekintettel figyeltem az órát, hogy olvad viaszként előbb a számlapja, majd mutatója ráfolyik a fejemre. Végigcsorog az arcomon, pusztító árként magával sodorva agyvelőmet, üregéből üveggolyóként kigördítve szememet, és palástjával halálos mozdulatlanságba burkol.

– Mi van veled, fiam?! — hallottam magam fölött apám érces hangját, messzi csorda zengő kolompjaként megkondulni. — Tőled szokatlan módon itt szunyókálsz? Hallod a kakasok kukorékolását? A cinkék most csivitelik az ágakon: „nyitni kék”. Testvéreid már a tavalyi száraz gazt gereblyézik a legelőn, és csomókba gyűjtve égetik. Húgod hóvirágot visz áldott emlékű anyád sírjára, jelezve, a természet részeként a kikelettel ő is föltámad. Közeleg a húsvét. A faluban ünneplő ruhába öltözve locsolásra várnak az eladó lányok. Hozz közülük egyet, mert e gazdaságban elkel a szorgos kéz. Mielőtt anyád mellett számomra is megnyílik a hant, látni akarom családi kertem gyümölcsérését.

– Hiszen a magot elvetettem — gondoltam —, az új élet kicsirázott. Én várom legjobban, mikor szökik szárba, hogy végre megláthassam.

Kirohantam a földre, ahol már a csípős szél borzolta a fejlődő zöld vetést. Figyelni kezdtem benne a sugarakban szétágazó csapásokat, de a búza szépen átvészelte a telet, és folyamatos puha takaróként födte be a földet.

– Azt ígérte Kalászkisasszony, akkor érkezik meg, ha a zöld gabonaszár kalászba szökken. Addig még van két hónap.

Várakozásomat munkába temettem. Nem akartam, hogy lássák pár nélküli szenvedésem, ezért fél órával mindig hamarabb keltem, mint a ház népe, és ennyivel később is feküdtem. Éjszakánként kint aludtam a nyári jászolban, az első kaszálás ropogós, friss szénájában, illatától elbódulva.

Azon a napon, amikor hajnalban ismét végigjártam a földet, és a vetéstől harmatos lett a ruhám, a búzatáblában megláttam a befelé vezető csapást. Mint akit forgószélben boszorkányok hívnak táncba, vigyázatlanul törve, zúzva a fejét kihányt gabonát, úgy rohantam benne előre, ahogy a lélek száll a halálon túli sötét alagútban, a távolban fölvillanó fénylő látomás felé. A napkorong alakú, kerek tisztásra értem. Kalászkisasszony ott térdelt egy friss hant előtt, amelyre búzacsomóból font keresztet állított. Gyöngyház szeméből bakacsin fekete könnypatak csordult ágakra font hajával koronázott halovány arcára. Bánatos tekintetét rám vetette. Mintha öklömnyi göröngyök repülnének felém, súlyuk alatt mellé zuhanva térdre estem.

– Elkéstél — mutatott maga elé a kis sírra. — Már eltemettem.

A fájdalomtól összemarkolt szívem nem dobbant többet, csak a rémülettől remegett tovább, és levegő után kapkodtam.

– Úgy vártalak, mint kiszáradt meder iszapjában megbúvó hal az esőzéstől újra megtelő folyó hömpölygését ¾ mondtam. ¾ Miért nem értesítettél?

– Halva született.

– Istenem, miért büntettél ilyen kegyetlenül egy ártatlan gyermeket?

– Anyám elől titkolva, az éjszaka váratlanul tört rám a fájdalom. Annyi időm volt, hogy magam idáig vonszoljam, de igazán még föl sem ocsúdtam.

Kalászkisasszony ezután halkan énekelni kezdett:

– Hajlékot keresve elmentél, viharnászunk tüzében hamuvá égtél, jaj, hol lesz ismét oly puha szállásod, mint volt az anyaméh. Kalászok szökkennek veled a nap felé, de tested acéllal vágják ketté, vasfogak elkevernek, és örökre befogad a televény...

Éneke szaggatott zokogásba fúlt. Összeborulva, halotti nászban verítékezve, együtt áztunk.

– Nem volt életképes — szólalt meg ismét.

– Hogy lehet az? A mi családunkban ez soha sem fordult elő.

– Ne ítélkezz igaztalanul. Ez a gyermek egyszerre az öcséd és fiad volt.

– Mit beszélsz, Kalászkisasszony?

– Amikor édesanyádat eltemették, évre rá apád az én anyámhoz járt feledésért, de nem vette feleségül. Mi közös magból más-más földbe vetett gabonatestvérek vagyunk.

Fejem mint rosszul kovászolt, keletlen cipó a tüzes kemencébe, alázuhant Kalászkisasszony meggyötört, forró ölébe.

– Megpróbáltam a mi új magunkat fölnevelni, de mielőtt szárba szökkenhetett volna, csírájában elvetélt.

Az alattomos fájdalomtól nagyot kiáltottam:

– A mi gyermekünk nem halhat meg!

Fölálltam. Lassan magam mellé vontam vállamra támaszkodó kedvesem. Amint a szél járt, és a fejüket éppen kihányt kalászokat összeborzolta, előre mutattam:

– Ott fut, ott fut a fiunk! Gabonaanyánk ölébe zárja, hogy termékeny maggá nevelje.

Kalászkisasszony haláláig minden ősszel Élettel teli, nehéz zsákot akasztott gyönge nyakába. Amíg az utolsó szemig ki nem ürült, közös gyermekünket két markából a barázdákba szórta.

KAMILLA

rettségi bizonyítvánnyal a zsebemben, fölmerült a kérdés: hogyan tovább? Eddig sodródtam a társadalommal, de itt álljt parancsolt. Az én származási minősítésem csak az X-szel jelöltekénél volt valamivel jobb, ahová az egykori katonatiszteket, nemeseket, tőkéseket sorolták. Az osztálynaplóban, mindjárt a nevemmel egy sorban ott állt egy nagy E betű, amely az „Egyéb” szavunkat rövidítette. Sportban úgy nevezik ezt, a versenyszám győzteseinek kihirdetése után, amikor a résztvevők hosszú fölsorolása következik, hogy „futottak még...” Magánkereskedők, iparosok, gazdák gyérülő csoportja tartozott ide, akik osztályellenségnek számítottak, mert nem a társadalom által megkívánt közösségekben dolgoztak, mint szegény apám, aki magánipart gyakorolt, de még tisztességes műhelye sem lehetett. Nekem soha senki sem mondta, hogy ne tanuljak, de mindannyian tudtuk a felsőoktatás kapui egyelőre nem nekünk nyílnak, ezért igen kedvetlenül készültem az utolsó középiskolai vizsgáimra.

A Gondoskodás következtében úgy alakult, Óbudán, jóval az amfiteátrum mögött, a San Marco utcában államosított irgalmas rendi kórház falai között szerveződött egy kollégiumi ellátást is nyújtó szakiskola. Az első két szinten voltak az előadók, fölül a hálótermek. Miután az itt kapható végzettség semmiféle társadalmi biztonságot és megbecsülést nem nyújtott, többnyire a hozzám hasonló fiatalok jelentkezhettek ide. Az új rendhez alkalmazkodni képtelen, lecsúszott értelmiségiek gyermekei között ifjonc voltam. Ők néhány évig még makacsul próbálkoztak az egyetemekre bejutni, mire kísérleteik reménytelenségét végre belátták.

Az óbudai szakiskolában, az ország minden részéből fölvettek közül, különös évfolyam verődött össze. Amikor a zsíros micisapka meg a kihajtott hintásing volt a kötelező divat, társaim zömében az egykor jobb napokat látott, apától, nagyapától örökölt, fakult öltönyben, rojtos nyakkendővel, lyukas aktatáskával érkeztek. A lányokat is régi polgári ruhákba öltöztették. Olyan érték volt ezekben a fiatalokban, amelyet én otthon nem kaptam, és senki sem a ruhájával vagy a tárgyaival hozta magával. Az egyik idegen nyelvet beszélt, a másik zongorázott, a harmadik lopva szobrot faragott a hálóterem sarkában, többen írtak.

Első dolgunk az volt, hogy stencilezett iskolai újságot alapítottunk. Ezt a szigorú cenzúrázáson kívül teljes egészében magunk készítettük. Ebben jelent meg az első elbeszélésem egy kis verébről, amely valami jobb fészekről álmodik, mint amiben kikelt, de az éltető meleg nélküli, hideg közönyben nyomorultul elpusztul.

Minden olvasóm magára ismert. A szürkék között én lettem az egyik hegedűs, a „legszürkébb kisveréb”, és ez az elnevezés darabig rajtam is ragadt.

Valamelyik szerkesztői ülésen ismertem meg Kamillát. Amikor megbeszéltük a lap következő számát, sziporkázott a jó ötletekkel. Egyik társunk meg is jegyezte, ha ezt mind megvalósítjuk, fejenként legalább öt évet kapunk, de őt ez nem érdekelte. Elmúlt húsz éves. Fiatalságának teljében virágzó, érett nő volt, jókora duzzadó keblekkel, égő arcán az ifjúság festetlen piros rózsájával. Elővett egy ezüstből készült, monogramos, finom díszítésű cigarettatartót. Előkelő mozdulattal fölkattintotta, és végigkínálta az éhenkórász társaságot. Ő nem vett belőle, sohasem dohányzott. Hanyagul becsukta a tárcát, és visszaejtette a táskájába. Lábát keresztbe tette. A felcsúszott, kurta szoknya alól combközépig kilátszott formás végtagja.

Téli este volt, amikor a kollégiumban már kikapcsolták a központi fűtést, és a lehelet hideg ködként úszott a teremben. A lányon nem volt harisnya. Talán nem is a mindannyiunkra jellemző nincstelenség következtében, hanem mert nem figyelt magára. Mi ifjú legények annál jobban összpontosítottunk rá, és szemünkkel nagy falatonként nyeltük vonzó alakját. Fantáziánk azonnal vetkőztetni kezdte. Mindannyian magunk előtt láttuk az ideális nőt, aki önfeláldozó, és nekünk gyümölcsként kell leszakítani, vagy egyenesen a szánkba pottyan.

Valószínű, érzékelte a felé irányuló túlzott érdeklődést, de nem foglakozott vele. Ereiben bizonyosan nem savó folyt, ezt energikus mozgása is érzékeltette, de egy különös művészvilágban élt, amelyet magának teremtett, és ebből nem kívánt szabadulni. Éreztem — mint az éhes állat egy falásért — csapdába sétálok, még akkor is, ha tudom, kegyetlen rabság vár rám. Ahogy múltak a percek, számomra a teremből lassanként eltűntek a lármás emberek, csak ő maradt, aki keresztbe tett lábát időnként váltogatta, és szoknyája az érzékeimet csiklandozva egyre följebb csúszott a combján.

Bosszantott, hogy rám sem nézett. Tudtam, hozzá képest varangyos béka vagyok, és ő nem ilyen fiúkról álmodik. Meg kellett elégednem azzal, hogy egyfolytában nézhetem. Amikor a szigorú kollégiumi rend által előírt lámpaoltás következett, csalódottan távoztam a teremből. Szerettem volna úgy ordítani, hogy a szemközti budai hegyek fölerősítsék:

– Imádlak!

Egész éjszaka nem aludtam. Párnám gyömöszöltem, takaróm szándékosan lerúgtam, hogy a fagyos éjszaka megnyugtasson, végre elszenderüljek, de a jótékony álom nem érkezett. Maradt a forró kín, hogy nincs itt velem. Néhány méterrel arrébb egy hasonlóan elnyűtt, kórházi vaságyon fekszik, mint én. Csak egy fal választ el bennünket, amelyet akár puszta kézzel is lebontanék, hogy hozzá lopózva átölelhessem. Kivinném innen, e méltatlan környezetből, ahol még itt leng a gyógyíthatatlan, öreg betegek fájdalomtól elcsukló, könyörgő jajszava, amelyen az árnyakként köztük szorgoskodó irgalmas rendi nővérek sem tudtak változtatni.

Kamillával hosszú ideig nem találkoztam. Érdeklődtem utána, hol van, mi történt vele, de szobatársnői tudatták, amikor vége van az előadásoknak, fölmegy a hálótermükbe, és lámpaoltásig olvas vagy rajzol. Velük sem törődik sokat. Meg is mondta nekik, ne zavarják. Ha a holmijai közül bármire szükségük van, szó nélkül vigyék és használják, csak a bugyiját ne vegyék kölcsön.

Kora tavasz volt. A hegyekről már leolvadt a hó, de a rügyek még nem feszültek, csak néhány álmos, a hideget túlélt légy sütkérezett a naptól langyos falakon. Túljutottunk a félévi beszámolókon. Szusszanásnyi pihenőt tartottunk a feszített tanulásban. Akkor még álltak az óbudai kis házak, a kerékvetővel védett, kőboltozatú ódon kapuk, és Krúdy kanyargós utcáin ténferegtem.

Vasárnap délelőtt a fél kollégium megindult az óvároson át, az Árpád hídhoz. Budai lábánál, közel a Flórián térhez, kis templom állt, amelyben minden nagymisén Mécs László prédikált. Mi az, hogy prédikált! Szónokolt, verselt, irodalmi előadást tartott. Mindig annyian voltunk, hogy kezdés előtt legtöbbször már fél órával korábban sem fértünk be a padok közé. A kijárat előtt tolongtunk. Feszült figyelemmel igyekeztünk minden kiszivárgó szót elkapni. Csak egyszer sikerült Mécs Lászlót közelről látnom. Szálas alakja a szószék fölé magasodott. Sűrű, még mindig fekete haja a szemébe lógott, minduntalan félre kellett löknie, hogy kilásson alóla, de nem a hívekre nézett. Tekintete a távolba révedt.

Ekkor láttam meg Kamillát. Hátul, a térdeplő padok mögött álltam, ő néhány sorral előttem ült. Illendően végig várta a misét. Akkor mozdult, amikor már kiürült a templom, és egyedül maradtunk. Láttam, hogy letérdelt, arcát kezébe temetve. Fohászkodott. Mennyire szerettem volna most gondolataiban olvasni, megtudni, kiért könyörög. Segíteni, hogy kérése, megvalósuljon, és örüljön neki. Szerettem volna boldognak látni, mert ez a gyönyörű, különös teremtés megérdemelné a sorstól. Hasonló korban más nők már gyermeket nevelnek, ő mint partra vetett hal, itt kínlódik közöttünk. Kamilla világa a végtelen víz tükre alatt van, ahol szabadon úszhat.

Közben delet harangoztak. A gyomrom korgott a langyos reggeli tea és a sós kifli után, de kitartottam. Vártam a bejáratnál. Végre fölállt és elindult. Zavarodottan úgy tettem, mintha erre jártamban, véletlenül találkoznánk. Ráköszöntem. Pillanatra végig nézett rajtam. A szőre vesztett lódenkabátban úgy festhettem, mint egy templomi kéregető. Azt hittem, tovább akar menni, de tétova mozdulat után odalépett hozzám, és karon öltött.

– Nagyon átfáztam — mondta dideregve. — Gondolom, te is ebédelni jössz, kis veréb.

Csak dadogtam, egy értelmes mondat sem jött ki a számon. Megindultunk az iskola felé. Semmit nem várt tőlem, talán jól esett neki a csönd, amely némán állt közénk. Nem kellett a szokásos butaságokra hasonlóan üres válaszokat adni. Szavak burjánzó pufogtatásával elkápráztatnom, mert unta az értelmetlen beszédet. Arra figyeltem, hogy egyszerre lépjünk, szét ne rázódjon a testi kapcsolatunk, amelyet egyébként is vastag télikabátok rejtettek, és különítettek el. Szerettem volna az enyémet levetni és ráteríteni, ne fázzon; ölelő mozdulattal körülfogni, hogy le ne csússzon a válláról. Fölmelegíteni, kaput tárni előtte magamon. Hagynám egy forró és fennkölt világba besétálni, ahol már csak ketten vagyunk.

Hirtelen megállt. Ebédidőben az utcán senki sem járt. Ide már nem hallatszott el a villamosok és buszok zaja. Egy kapualjba húzódott, ahol megrekedt a nap langy melege. Velem mit sem törődve, kigombolta magán a kabátot, és két szárnyát széttartotta, mintha repülni akarna.

– Egy kicsit fölmelegszem, mert már alig mozognak elgémberedett tagjaim.

Szemét behunyta, és arcát a nap felé fordította. Szégyenlősen, lopva pillantottam rá, nem vette észre, miként falom epekedő tekintetemmel. Tudatában volt hogy csinos, minden férfi kívánja, de nagyon válogatott. Társnői szerint otthon, egy isten háta mögötti, dunántúli faluban várta valaki, és ő hű maradt hozzá. Utolsó éves volt, kitartott. Bármennyire vágyódott a szeretetre, senkitől sem koldult vagy lopott.

Ott álltam vele szemben, tőlem nem kellett volna kéregetnie, és örömmel adtam volna mindent, amit csak kér; ha kell az egész életemet, de tőlem semmit sem akart. Hát nem vette észre, hogy sugárzom? Miért a rideg nap felé fordult, amely akkor még csak világított, miközben itt áll előtte aki kohóként árasztja a meleget, csak oda kellene lépni hozzá, hogy érezze. Ő meg minderre fittyet hányva, egy égitesttel kacérkodik. Talán nem olvasta Madách ismert sorát, hogy „ebnek is eb a párja”? Ami belőlem árad sohasem érkezik az ég felől.

Néhány perc múlva, mikor teste, mint az akkumulátor, újra feltöltődött, kilépett a fal mellől, és újra belém karolt. Az utca fölfelé kapaszkodott. Cipője sarka egyenletesen koppant a szürke macskaköveken.

– Jövőre ezek a házak nem állnak itt, de akkor már én sem járok erre — mondta minden bevezetés nélkül. — A múlt héten egy újságban láttam a terveket. Az egész óvárost lebontják. Sokemeletes lakótelep épül a helyén. Az ünnepeken a bejáratok fölött vörös zászló leng, a póznán hangszóró élteti a rendet. Este még viheted a lampiont, és éljenezhetsz torkod szakadtáig, kis veréb.

Közben az iskola elé értünk. Mielőtt a jókora épületben egyikünk jobbra, másikunk balra ment volna, kihúzta karját az enyémből, és távozóban odaszólt:

– Diákbérletünk van a Nemzeti Színházba, „ott, ahol a 6-os megáll”. Olga nem tart rá igényt, nem érdekli az egész. Ha gondolod, átveheted az övét, legalább nem kell egyedül jönnöm este a kihalt utcán.

Ez a nő gorillának tekint — futott át bennem a keserű gondolat —, nem vagyok verekedő, hős típus. Majmaként azért visz magával, hogy mellettem a szépsége jobban tündököljön? Azért választott talán engem, mert tudta, nem vagyok rá hatással; lehetetlen őt megkísértenem, ezért sem tőlem, sem magától nem kell félnie. A kellemetlen fölfedezést igyekeztem magamtól elhessegetni. Pillanat alatt döntöttem. Ha nem egyenlő társként, de legalább vele lehetek. Ihatom szavát, szívhatom illatát, lényével bódíthatom magam. Jobban járok, mintha egy boldogabb világra vágyva, valami közönséges narkotikummal élnék. Ő lesz a kábítószerem.

Talán érzékelhette zajló indulataimat, mert biztatva hozzátette:

– Kedden este hatkor itt leszek a bejáratnál.

Istenem, de boldog voltam. Számolgatni kezdtem, hány órát kell még várnom a találkozásig, mennyi időt tölthetünk együtt. Mire a Margit kórháztól a nagykörútra bevergődünk, és elérjük a Nemzetit, az majdnem egy óra, a másik vissza. Az előadás a szünetekkel együtt két és fél óra, ez több mint hatod nap. Június közepéig minden hónapban egy estét tölthetek vele. Maga lesz a boldogság.

Az új találkozásig átálmodtam az időt. Lelassultak a mozdulataim, csak a szívem vert gyorsabban, ha Kamillára gondoltam. A megbeszélt időpontnál fél órával hamarabb ott toporogtam a kapuban. A kopott kabátomat szégyelltem, és a hideg ellenére az acélkék érettségi öltönyömben, sál és sapka nélkül várakoztam.

Kamilla elragadó volt. Egy pesti ismerősétől kölcsönvett, rövid bundát viselt, széles kalapot és hosszú fekete szoknyát. Végignézett rajtam, kissé lebiggyesztette az ajkát, majd karon fogott.

– Most majd én melegítelek, kis veréb.

A villamosmegállóig néhány száz méteren át keskeny utcán kellett végigmennünk. Hosszú, düledező téglakerítés mellett jártunk, amikor észrevettem, hogy néhány tégla keskeny boltívet képezve kiesett belőle, és szentségtartóra hasonlító, kis fülkét alkotott. Megálltunk. Előkotortam néhány fillért, és jól láthatóan az omlás keltette lyukba tettem.

Kamilla szemvillanás alatt izgalomba jött.

– Tegyünk mellé gyertyát is — mondta.

– Tudom, cigarettát és gyufát mindig tartasz magadnál, no de gyertyát...?

– Valóban nincs a táskámban. Elfelejtetted, hogy a gyertyaöntő üzletkéje itt van a sarkon?

Szaladni kezdtünk, hogy ne veszítsünk sok időt. Vettünk egy szál fehér gyertyát, visszakocogtunk vele, és a pénz mellé téve Kamilla meggyújtotta. Néhány másodpercig állt a félhomályban, csak a szeméből csillant vissza a láng, amint gyönyörködött.

– Csodálatos! — tört ki belőle, majd sietősen tovább haladtunk.

Életemben akkor voltam először a Nemzeti Színházban. A ragyogással gazdag épület még avíttságában is olyan hatást tett rám, mintha katedrálisban járnék. Alig mertem leülni, pillanatra megfeledkeztem Kamilláról. Azonnal észrevette, hogy most nem őt csodálom. Közelebb húzódott hozzám, és a nyakamon éreztem leheletét.

Szégyellem, hogy elfelejtettem, de ma már nem emlékszem, mit játszottak. A szemem a színpadon volt ugyan, de minden idegszálammal Kamillát figyeltem. Amint a történet haladt előre, a lelke mind inkább a darabot követte. Apró rángások, rezdülések futottak át a testén. Ő is játszott. Mozdult, ha a színésznő helyét változtatta. Talán még a szöveget is mondta magában. Amikor egy jelenetnél előkerült a tőr, és a főszereplőt ledöféssel fenyegették, elkapta ölemben petyhüdten pihenő kezem. Szorongatni kezdte. A két tenyér pillanatok alatt fölmelegedett. Egyik az izgalomtól, másik a vágyakozástól. A leszúrás pillanatában körme ujjam bőrébe szaladt, de fájdalom helyett örömet éreztem. A haldoklás percekig tartott, így a mi áhítatunk csak utána oldódott. Kamilla a valóságra ébredve, visszalökte a kezem. Odasúgta, hogy nagyon forró, és összeizzadunk.

Az átélt boldog pillanatok bátorítottak. Visszafelé az amfiteátrumnál szálltunk le a villamosról. A hosszú, szűk utcán, a mállott falú házak fölé emelkedő, az egymástól messze gubbasztó villanykarókról felénk pislákoló gyér fényben csak ketten ballagtunk hazafelé. Amikor a téglafalhoz értünk, megálltunk az üreg előtt. Hirtelen bátorságot éreztem magamban, és átkaroltam a vállát. Kamilla kedves, határozott mozdulattal levette a kezem, és azt mondta: nem fázik, majd szól, ha melegítsem. A gyertya csonkig égett. Végig folyt a téglák között, betömve néhány hasadékot. Az érmék száma viszont megnövekedett, még forintos is volt köztük.

– Elvigyük? — kérdeztem.

– Elrontanád az áhítatot? — válaszolta lenézően, és magával húzva, sietős léptekkel haladt az iskola komor, magányos épülettömbje felé.

A következő napokban visszatért a tél. Ismét sűrűn havazott. Fönt a hegyen, az ablakból idelátszó Schmidt-kastély háború és forradalom ütötte, súlyos sebeit jótékonyan leplező, fehér palásttal takarta be. A különös színházi est után megváltoztam. Kezemmel, amelyet korábban Kamilla szorongatott, arcomat simogattam, mintha ezt az ő ujjai tennék velem. Az előadások után kiszöktem a kollégiumból.

A kastélyromig egy szuszra fölrohantam és nem álltam meg. Alkonyodott. A felhőtlen égen óriás aranyrögként csillogott a nap, mely hívogatva vonzott. Lábam elé, a porhóra milliárdnyi csillámból font hágcsót terített, és fokról fokra mászva siettem felé. Átizzadva értem a csúcsra. A hegyek végtelen, kék láncolata elveszett a leszálló, bearanyozott, szürke ködben. A nap még átderengett rajta, és Kamilla mosolyává változott. Pillanatok alatt lehajigáltam magamról a ruháimat, és mezítelenül, égre tartott kézzel kiáltottam:

– Üdvözlégy, Nap!

Belefeküdtem, azután belefürödtem a hóba. Amerre hemperegtem, megolvadt alattam. Bőrömet, mintha ezernyi borotvapengével metszenék, egyre fájdalmasabban hasították a parányi jégkristályok. Amikor tetőtől talpig lucskosan fölálltam, és visszaballagtam a ruháimért, a föltámadó esti szél már kardvágásokkal hajtott a tetőről lefelé. A vacsoráról lekéstem. Nem éreztem éhséget, csak valami végtelen békét, amelyben testem pihenni vágyik. Lelkem a zsúfolt hálóterem falain túlra lebeg, ki az erdők fölé, majd levélként fönnakad a legmagasabb fa csúcsán.

A színházi évad végén, a vizsgaidőszak kellős közepén, az utolsó bérleti előadásról ballagtunk hazafelé. A Selmeci utcában egy kiskocsmából kiáradt a sramlizene. Az ajtó nyitva volt és pecsenyeillat hívogatott. Kamilla megállt. Mind a ketten éhesek voltunk, de egyikünknek sem volt annyi pénze, hogy megvacsorázzunk.

– Menjünk be egy pohár borra — kért, és már a lépcsőre tette a lábát.

– Tudod, mindjárt lejár az eltávozási időnk. A késés miatt elkapnak.

– Ez az utolsó estém Budán, holnap hazautazom. Csak augusztusban, az államvizsgára jövök még vissza. Akkor már gyakorlaton leszel otthon.

– Többet nem találkozunk? — futott át rajtam, és kibuggyant számon a keserű fölismerés.

Egy apró asztalnál szemközt ültünk egymással. E kései órán a harmonikaszó gyorsan elért hozzánk, mert alig volt vendég. Kamilla határozottan és tömören így válaszolt:

– Búcsúzzunk, kis veréb.

Fejem a pohárba hajtottam, nem bírtam megszólalni. Sírás környékezett. Szégyelltem gyöngeségemet, csak belső zokogás rázott, és remegő kézzel ittam ki a boromat. Kamilla észrevette szomorúságomat. Nem szólt, nem vigasztalt. A csönd és a zene lassanként közénk állt. Hamarosan úgy tetszett, mintha idegenek volnánk egymás számára. Odaszólt a pincérnek, hogy fizetünk. Lázasan kotorásztam. Udvariasságot akartam mímelni, hiszen ez az én kötelességem volna, de üres zsebeimből egy fillér sem került elő. Kamilla elnéző mosollyal annyit szólt:

– Ne csináld. Én hívtalak, a vendégem voltál.

Leforrázva, a szégyentől vörösen botorkáltam utána. Kamilla szokása ellenére hazáig beszélt. Figyelemelterelő missziót végzett. A kapuban, amikor elváltunk, tenyere közé fogta a fejem. Szájával lassan közeledett hozzám. Lágyan átkaroltam. Először és utoljára történt, hogy nem taszított el. Arcával tovább csökkentette köztünk a távolságot. Azután homlokomon egy parányi területen, valami szelíd, forró, nedves érintést éreztem. Nem adott rá időt, hogy bármit is viszonozzak vagy tegyek. Hirtelen hátrafordult, és eltűnt a bejárat mögött.

Másnap már hajnalban ott toporogtam a női szárnyat elválasztó bűvös ajtó előtt. Alig vártam, hogy megnyíljon. Szerettem volna Kamillát kikísérni az állomásra, cipelni táskáit, és a peronról kirobogó vonat után integetni. Egyik évfolyamtársnőm jött ki álmosan. Rögtön megkérdeztem:

– Kamilla fölkelt már?

– El is ment. A vőlegénye jött érte, és hazavitte.

Ez a komor, hatalmas épület szűkké vált, és fuldokolva kapkodtam levegő után. Menekültem, futottam volna haza, anyám vigasztaló karjába borulva, végre jól kisírni magamat. Alig vártam, hogy átessek a vizsgákon, és felejteni visszatérhessek abba a poros fészekbe, amelybe egykor beleszülettem. Otthon sem találtam magamra. Mindig nagyon szerettem a nyarakat, a verőfényes tiszai fürdést, a messzi réteken való biciklizést. Mégis Óbudára kívánkoztam.

Lemorzsoltam a napokat. Amikor a fecskék sűrűn egymás mellett csiviteltek a villanydrótokon, frissen zakatolt velem a vonat a főváros felé. Amint nyelte a kilométereket, új élményekre áhítva, izgalommal hajoltam ki az ablakon, látom-e már a budai hegyeket? Titkon arra gondoltam, a most érkező diákok között ismét megpillantom Kamillát. A bőröndjét a lépcsőkön cipeli fölfelé, utána szaladok, kikapom a kezéből, úgy szorítom magamhoz, mintha ő lenne.

Az új évfolyammal együtt új arcok vettek körül, de Kamilla nem tűnt föl közöttük. Vasárnap délután estig kaptunk kimenőt. Visszamentem a kiskocsmába. A sramli most is vidáman szólt. Az asztalunk, ahol Kamillával negyed éve még együtt ültünk, hívogatott. Leültem, vártam. Sokan jöttek-mentek, de akit igazán vártam, nem érkezett. Ahogy az órák múltak, mind sűrűbben intettem a pincérnek. A pálinkás poharak úgy szaporodtak előttem, mint vihartól szétbomlott gabonakéve ide sodort kalászai.

Nem emlékszem, hogyan értem haza. Arra eszméltem, iszonyúan hideg víz ömlik rám a fejemről az arcomba, és fuldokolva levegőért kapkodok. Két erős társam anyaszült mezítelenre vetkőztetve tart a tus alatt, miközben a ruhájuk összefröcskölődik és alaposan szidnak. Azután megint elájulhattam. Az ágyban arra tértem magamhoz, hogy jókora, csattanó ütésekkel pofoznak, kiabálnak, vegyek lélegzetet, mert leáll a szívem.

Az alkoholmérgezést kihevertem, de a veszteséget, hogy Kamillát többé nem láthatom, sohasem. Évtized múlva, egy pesti konferencián találkoztam egykori évfolyamtársaimmal. Kérdezősködtem Kamilla felől. Volt, aki már nem is emlékezett rá. Végül az egyik asszony odajött hozzám, és elmondta, mit hallott róla.

Még akkor nyáron, amikor államvizsgázott, férjhez ment egy protestáns paphoz. A szülei erőltették. Gyermekeket szült neki, a házassága nem sikerült, és elváltak. Kitartóan, makacsul, minden évben jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, míg a diktatórikus rendszer puhultával végre fölvették és elvégezte. Magányosan él valahol egy városi műteremben. Éjjel-nappal fest. Több sikeres kiállítása volt már, de egyetlen alkotását sem adja el. Körbeveszi magát velük, és szereplőként átlépve a keretet, beleolvad a festményekbe.

Kiáltok utánad, valahol meg kell, hogy halljad, mert nem füllel ismeri föl az ember a neki szóló dallamot:

– Ne a házak felé tarts, hanem arra, ahol az a tetejetlen, nagy fa terebélyesedik. Gyökerei erősek és mélyek, törzse vastag és kemény. Úgy áll ott a háttérben, mint gránitoszlop a sziklaszirten. Minden tavaszon elvirágzik, termést sohasem hoz. Látod, telerajzoltad már sárguló levéllel. Köztük az egyik én vagyok. Ezen az ágon van még hely számodra is, csak fesd oda magad. Innen nem hullunk le többé. Ha lágy szellő jár a lombja között, összerezdülünk. Nem érintjük egymást soha, de ugyanazon fa nedveiből táplálkozunk.

VILLON-EST FLÓRÁVAL

tolsó éves voltam Óbudán. Akkorra már kellően megperzselődtem és újraéledtem. Egyik évfolyamtársunk fölfedezte, hogy az ELTE egyik előadótermében hétről hétre irodalmi szabadegyetemi előadást tart Füst Milán. Csoportostul jártunk a nagy tudású írót hallgatni, aki inkább művelődés-, mint irodalomtörténeti értekezést folytatott. Elhatároztuk, mi is valami hasonlót próbálunk az iskolánkban.

Az emeleten lévő, gyönyörű kápolnateremben minden kedden tucatnyi irodalombarát diák gyűlt össze. Kezdetben saját írásainkat olvasgattuk, majd beszélni próbáltunk róluk. Hamarosan rá kellett jönnünk, ezek a versikék meg novellácskák nem azok a művészeti termékek, amelyekért a következő évben a Nobel-díj Bizottság tagjai hajba kapnának, melyik szerzőnek ítéljék oda az irodalmi díjat. Azért nem csüggedtünk. Az érdeklődés töretlenül élt bennünk a szép és az érték iránt, amelyet a körülöttünk mind inkább szűkülő világban sorra elveszítettünk.

Történt, hogy Lajos barátommal, aki később filmrendezőként dolgozott a Magyar Televízióban, naiv tudatlansággal összevitatkoztunk, vajon melyik költő volt a nagyobb: François Villon vagy Radnóti Miklós? A baráti kör úgy döntött, bizonyítsuk be mindketten álláspontunkat. A következő hetekben lehetőséget kaptunk egy-egy irodalmi estre. Az idősebb jogán előbb Lajos mutatta be az „ő Radnótiját”. Feledhetetlen óra volt, amelynek gyorsan elment a híre, így a következő héten, amikor én kardoskodtam „Villonom” mellett, az előadóterem szinte megtelt.

A középkori francia költő apámnak volt nagy szellemi szerelme. Több versét kívülről ismerte. Amikor a család hallgatóságot alkotott, szavalni kezdett. Így másztak fülembe, és ragadtak meg a fejemben a verssorok. Ezért nem volt nehéz föladat megtanulnom, egy nyári iskolai szünetben az egész kötetet.

Egyik társunk, Flóra kitalálta, az irodalmi estre minden hallgató hozzon magával gyertyát. Ennek világa mellett hallgassuk a verseket, hiszen Villon korában sem égett villanylámpa. Ahogy ez lenni szokott, hamarosan elfelejtették a föladatot. Csak Flóra ragaszkodott hozzá, hogy a hangulat kedvéért a magával hozott szál gyertya világítsa meg a termet.

Flóra különös teremtmény volt. Különcségével, érdekes egyéniségével, magányosságával jól beleillett a társadalom által torz fintorral kiválogatott társaságba. Magáról sohasem beszélt. Tudni véltük, egy Kecskemét környéki kisnemes sarja, és bár hiába titkolta származását, választékos modora, a világról alkotott, ifjan is érettnek ható vélekedése, néhány jobb napot látott használati tárgya: krokodilbőr táskája és cipője árulkodott családjáról.

Nem volt szép. Kis kerek fejéből jókora orr állt ki, távol tartva mindazokat, akik az alatta vékonyra ívelt, néma ajkakat meg akarták csókolni. Erre nemigen éreztünk vágyat. Alakját nem is lehetett látni, mert elképesztően előnytelenül öltözködött. A szoknya és a blúz lógott rajta, de többnyire egybeszabott, bő, vörösbarna, kámzsaszerű ruhát viselt, amelyben teste teljesen elveszett. Így nem volt kapós, nehezen álltunk vele szóba.

Azon az estén vele kapcsolatban valami visszavonhatatlanul megváltozott. Diáktársaim már időben beültek a terembe, várták az előadást. Flóra a kapcsolóhoz ugrott, leoltotta a villanyt. Pillanatra teljes sötétségbe borult körülöttünk a világ, azután sercent a gyufa, és az asztalra állított gyertya pislákoló fényt vetett. Szavalni kezdtem. Előbb a Ballada a senki fiáról, majd Chanson a párizsi szépasszonyokról következett. A hallgatóság moccanatnyi csöndben figyelte a verseket, és időben öntudatlanul mind inkább visszaszálltunk a történelembe Villon korába.

Flóra egyre jobban beleélte magát a középkori Párizs hangulatába, a kocsmák, bordélyok, a herceg palotájának, a tolvajok, koldusok, a csuhás papok és akasztottak, a hóhérok és a barátként hozzájuk szegülő halál világába. A Ballada a múlt idők dámáiról, majd a Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről versszakaszai valami erotikus feszültséget teremtettek, és akkor fölhangzott A testamentum első néhány sora:

Az őszi sárban már magamban járok,

s lábam nyomában a Kaszás üget,

hajam deres lett, és az utcalányok

másnak mutatják már a mellüket...

Egyszerre csak azt láttam, Flóra mind inkább feszeng. Arca mint e versek pestistől gyötört szereplői, piros lázban égett. Az imbolygó, rőt gyertyafényben, akár a pásztorórák az alkonyati nap pírjában égő szénaágyakon, fojtott vágyat ébresztett benne. Kigombolta blúzát, láthatóvá vált, hogy nincs alatta fehérnemű. Mintha lepke bújna ki barna bábbőréből, úgy hagyta el a fölső ruhát. Mezítelen keble szantálolajtól fénylő, elefántcsontból formált szoborként csillogott a szokatlan világításban, amint finom mozdulatokkal hajlongott előttünk. A hallgatóság tapsolni, éljenezni kezdett, de ez már nem nekem, és nem is Villonnak szólt.

Flóra felső teste, mint lián a fa derekán, kúszott, csavarodott fölfelé. Ahogy karjait a magasba emelte, összefonta, húzta vele testét az ég felé. Különös, izgató látvány volt, amely magával ragadta a hallgatókat. A lányok közül többen is követték Flóra példáját. Csupasz kebellel, gyorsan pergő szárnyakkal, mint színes kolibrik a virágtölcsérek fölött, ábrándoktól űzve csapongtak a teremben. Olyan volt Villon köztünk, mint egy életre kelt mágus, aki elvarázsolja az embereket; mély, bódító álomba vagy hipnotikus önkívületbe űzi őket, ahol csak az élet örömei tobzódnak, és a vágyak keresik beteljesülésüket.

Valamennyi közül Flóra látszott a legkülönbnek, de a lányokat nem lehetett egymás mellé rendezni, ahogy szépségkirálynő-választáson a színpadon teszik; nem nyomhattunk kezükbe számokat, hogy a szigorú zsűri döntsön. Az bizonyos, Flóra egészen mást mutatott, mint fura ruháiba burkolódzva, amelyek elkendőzték mindazt, ami külsejében értéket jelentett.

Az est véget ért. Mire az utolsó verssor is elhangzott, a lányok már fölöltöztek. Az egész úgy hatott, mintha megállt volna az idő. Csak egy szemvillanásnak tetszett az egész; illusztráció az érzelmes versekhez. A gyertya közben csonkig égett, a villany újra világítani kezdett. Amikor a folyosón ballagtunk a hálótermek felé, pontosan már senki sem tudta, ki volt ma ruhában, és ki félmeztelen, de Flórára minden fiú epekedve emlékezett.

A hegyek között lassabban érkezik a tavasz, mint odahaza az Alföldön. Itt csak a napos lankák hívogatják az embert, és fönn a széljárta csúcsokon tündöklik a világ, de alant a völgyben vagy a hegy északi oldalán megül a hó és a köd. A fényjárta enyhe emelkedőkön, zord sziklák tövében, ahová kijelölt ösvényeikről nem térnek le a turisták, érintetlen, parányi édenkertekben törnek a nap felé a lila kelyhű leánykökörcsinek.

Az egyik délután, amikor kimenőnk volt a katonás szigorú kollégiumból, elmúlt édes-fájó emlékektől űzve, a Kiscelli utcán nekivágtam a hegynek. Nézelődve kapaszkodtam mind följebb. Kerülgettem egy téglagyár gödrei által vágott sebeket, majd ligetes erdőbe értem. Úgy emlékeztem, itt láttam a tisztást, ahol a tavasz első hírnökeiként, a sárga holt avar alól kibújtak a leánykökörcsinek. Már a fák közül láttam, amint e gyönyörű virágok mély tölcsérüket felém fordítják, és szinte fölkínálják magukat. Kiválasztottam a legszebbet, és a Villon-versek közé téve hazasiettem vele.

Alig vártam a vacsoraidőt. Már az étterem nyitása előtt az alagsorban tolongtunk, és hamarosan megláttam Flórát. Odahúzódtam mellé, és bátorságot öntve magamba, feléje nyújtottam a könyvet.

– Neked hoztam a hegyről.

– Nekem? — csodálkozott a lány.

– A múltkori Villon-estért. Nézd meg, mi van benne.

Flóra meglepetten lapozta végig a kötetet. Amikor végre megtalálta a kökörcsint, kivette, és sugárzó diadallal mutatni kezdte a mellette lévőknek.

– Nézzétek, milyen gyönyörű — kiáltotta láthatóan fokozódó örömmel, majd kisvártatva hozzám fordult, és halkan súgta: — Ez az első virág, amelyet fiútól kaptam.

– Préseld le emlékül.

Elgondolkodott, majd a fejét rázta.

– Szívesebben látnám a hegyoldalban, ahol kinőtt. Megmutatnád egyszer azt a helyet?

Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzam.

– Szívesen, de oda mászni kell, és lányok nem járnak arra.

– Mikor megyünk?

– Hét végén, ha nem utazol haza.

– Nincs pénzem.

– Akkor azonos gonddal küszködünk.

– Engem nem érdekel a pénz. A virágokat akarom látni, amint kidugják fejüket a kövek közül.

Vegyes érzelmekkel telve vártam a szombatot. Néhányszor láttam Flórát hét közben, de csak összeintettünk. Nem is tudtam világosan, örülnék-e ennek a kirándulásnak, vagy sem. Volt bennem egy sor félelem, hogyan telik majd el az a nap. Mit tudunk egymással beszélgetni, mit vár ettől a túrától, egyedül jön-e, vagy egy-két barátnővel, ahogy a lányok szoktak? Az bizonyos, ha a Villon-estre gondoltam, már nem láttam olyan csúnyának, mint előbb, és úgy éreztem, nem közömbös számomra.

Szombat reggel lógott az eső lába, amikor indulni akartunk. Azt hittem, a kirándulásból nem lesz semmi. Miután a megbeszélt időpontban találkoztunk, az égre mutattam:

– Látod?

– Félsz egy kis esőtől? Én fölkészültem.

Nekivágtunk a hegynek.

Sorra elmaradtak mögöttünk az ismert helyek, és a város lármája. A fönséges csöndben csak a fenyőtobozokkal zörgő mókusok neszezése érkezett hozzánk a fák koronái közül. Flóra rosszul lépett egy kövön, és megbotlott. Szerencsére ott voltam mellette, és elkapta a karom. Kis keze mint hal a szákba, a tenyerembe kúszott. Ettől kezdve el sem eresztett. Hol erősen, hol lágyan szorított. Lassanként már alig láttam körülöttem a kikelettől harsogó természetet. Így bandukoltunk az erdőben az elhagyott tisztásig. A lombok közül úgy tárult elénk, mintha üvegházba léptünk volna. Flóra fölkiáltott:

– Ez csodálatos!

A közben eltelt napok alatt a tavaszi meleg előcsalogatta a rét valamennyi leánykökörcsinét, és olyan volt a zöldülő pázsit, akár a virágokkal telehintett, színes ágy. Flóra kiválasztott egy helyet, ahol kettesben megfértünk, és leült velem szemben. A nap derűsen kisütött az oszladozó, széltől zavart felhők közül, és a lány egyetlen mozdulattal kibújt a ruhájából.

– Mit csinálsz? — kérdeztem ügyetlenül.

Flóra nagy ártatlan szemével rám nézett, minden kendőzés nélkül válaszolta:

– Ezért jöttünk, vagy nem?

Könnyed mozdulattal megemelte a fenekét, és lehúzta fehér selyem bugyiját. Ott volt velem szemben, karnyújtásnyira egy minden elképzelést fölülmúló, gyönyörű, mezítelen női test. A bőre egyenletesen barna volt, még a fehérneműktől korábban takart részeken is. Karcsú dereka, arányos combjai, zöld ágként hajló karjai és hosszú, finom ujjai teljesen elfeledtették velem az arcát. Megfogta a kezem. Félbevágott kókuszdióra emlékeztető, feszes mellére húzta. Éreztem, amint minden szaporodó levegővételnél megfeszülnek, és a tenyerem alatt — akár tengerben a korallvirágok — kinyílnak, majd összehúzódnak.

Hozzám simult, szinte belém bújt. Minden porcikájában reszketett. Áramként hullámzott testünkben az élet rezgése. Ujja cirógatva siklott rajtam. Amint megtalálta magvető ágam, előbb finoman megérintette, majd duzzadó hegyének allevelét óvatos mozdulattal hátrahúzta, akár a kipattanni vágyó rügy bújik ki kérge alól. Erőteljesen megmarkolta, majd enyhített a szorításon. Ekkor éreztem, nem bírom tovább; be kell hatolnom ebbe a pázsittá, töretlen mezővé vált humuszba, hogy feszülő testünk lucskával öntözzük, ahogy az ég teszi, ha permetével meglocsolja a sarjadó virágot.

– Gyors legyél, ne szenvedtess — súgta Flóra.

Megnyílt combja mint vasbéklyó átfogott, és akár egy jóságos anyaöl, befogadott. Pillanatra valami visszatartó akadályt éreztem, de halk sikollyal engedett és kitárult. A lendülettől mindketten rohantunk előre, egy addig ismeretlen, meleg áramlatokkal teli, világtalan szurdokban, amelyben mint tóban nyakig elmerültünk, majd fürödtünk egymás ölelésében.

Ki tudja, meddig tartott ez az öröm? Nincs ember, aki időt mérne ezekben a percekben, és gondolna a figyelmeztető órára. Ott feküdtünk a hűvös nászi ágyon, gőzölgő testtel összefonódva.

– Miért adtad nekem az ártatlanságodat? — kérdeztem fölocsúdva.

– Elmúltam huszonkét éves. Anyám ebben a korában már karján ringatott, nekem meg még a kezem sem fogta meg senki...

A nagy öröm utáni természetes szomorúság ömlött el benne, láttam, hogy szeméből kibuggyant egy könnycsepp és eltűnt mellének halmai között.

– Te figyelmeztettél, amikor a Villon-esten az egykor szép kovácsné vénségéről szavaltál. Egy olyan csúnya lánynak, mint amilyen én vagyok, nincs sok választása.

– Ez nem igaz! Te még nem nézted magad tetőtől talpig tükörben?

– Soha nem nézek tükörbe, mert csak egy savanyú vénkisasszonyt látok.

– Ne arra figyelj. Nézd ezt a szép ívelt nyakat — fogammal finoman beleharaptam. — Vállad ívét, amely fölajzott íjként feszül — karjáig végigsimítottam. — Melledre, mint kenyérváró halomra fölsétálhatok, hogy a világba messze elláthassak — és ajkammal érintettem a kőoszlopként kimeredő, magasságjelző csúcsot. — Ezt a tündöklő telihold köldököt, amelybe virágot vethetsz — orrom hegyével körbejártam a finom kis gödröcskét.

– Kérlek, ne tüzelj tovább, vagy égess el, hogy ne maradjon belőlem más, csak hamu.

A közben észrevétlenül újra elborult égből nagy csöppekkel megeredt az eső. Lúdbőrös testünk a hidegtől összerándult. Már hiába födtük, melegítettük egymást, a tavaszi zápor mind hevesebben kopogott rajtunk, föl kellet kelnünk. Magunkra rángattuk a nedves ruhát, és beálltunk egy szikla alá. Az ég hűvös könnyei szűnni nem akarva, vigasztalanul tovább patakzottak. A felhők összeálltak, és egyhangú szürkeségben nekisimultak.

Egymást ölelve, átkarolva, nagy lépésekkel igyekeztünk a hegyről lefelé. A tisztás szélén Flóra még egyszer visszatekintett a virágokra, majd ironikus kritikával megjegyezte:

– Közöttük lettem Deflóra.

Néhányszor még elsietett ölelésre találkoztunk, de már rohant is tovább. Az élet kínálta szenvedélyek leküzdhetetlen kíváncsiságot ébresztettek benne, hogy másokban is vágyat keltsen. Félreérthetetlen helyzetekben látták kapualjban, folyosó végén, alagsorban...

Úgy látszott, az a tavaszi eső egyre jobban áztatta, mind csapzottabbá tette, majd a vizsgák előtt eltanácsolták a kollégiumból.

– Flóra, innen a hajdani pázsit fölé boruló nagy fáról kiáltok feléd! Ha megnyugodtál végre, és pihenni vágysz, mint egykor Villon, a csavargó, aki kitaszítva hagyta el Párizsát, kapaszkodj mellém. Levélként sorra itt ülünk az ágakon, s ha a felhőárnyak mögül kék tengerként hullámzó égből a kora tavaszi eső ismét szitálni kezd, kedvességedet őrző emlékeim megelevenítésére csak te hiányzol.

A KAGYLÓ

zon a nyáron forrók voltak a mezők. Korán reggel kerékpárra szálltunk, hogy mire izzani kezd a nap, már a Tiszánál legyünk. A rétek felől mint fátyol foszlányai, puha, langyos párapamacsok úsztak felénk. Tűnő álom volt, hogy pengve beleakadnak a küllőkbe, és mint erős, nyúlós, finom háló hamarosan lelassítanak, majd visszafognak; de a kerekeken érintetlenül átsuhantak, továbbgördültek a legelésző tehenek felé, amelyek nagy hersegéssel, a fűvel együtt valamennyit bekebelezték.

Kezdetben a köves úton haladtunk. Figyelmünk csak a forgalomra összpontosult, mert a járműveket szüntelen kerülgetni kellett, nekik meg bennünket. Erna azt tanácsolta, térjünk le a földes útra. Göröngyös és kanyargós ugyan, de nem jár arra senki. Hallgattam rá. Végre kettesben kerékpároztunk egymás mellett. A pipacsok már elszórták hámló bőrként levedlő, hártyavékony, piros szirmaikat, csak a szarkaláb rozsdásodni kezdő, lila virága meredezett még itt-ott a sárguló gabonaszálak közül.

Erna hirtelen leszállt. Az útra lökve a könnyű női biciklit, föltartott kézzel futott a búzatáblába. Fehér blúzban és rövid nadrágban volt. Olyannak láttam, akár egy kisgyermeket, aki kíváncsian elfut az anyjától, hogy megismerje a világot, de a biztonság kedvéért tisztes távolságból visszapillant, látja-e még? Ő is felém nézett és hívott. Hosszú, kecses ujjai között gyorsan fonódott a virágkarika. Mire odaértem, már megkoszorúzta magát vele.

– Olyan vagy, akár a mező kertje; egy lettél közülük.

– Hiányoznak? — kacagott a lány. — Nézd, kinőttek, ágat-bogat hajtottak.

Karját a magasba lendítette. Vékony, könnyű teste úszott utána. Így szökellt tovább a kalászoló vetésben, akár a széltől hajtott Gabonaanya, amelyből hamarosan finom, fehér lisztet őröl az idő, szemenként szétszitálja, hogy kaláccsá süljön, vagy fejünket deresre színezze.

A gátra fölkapaszkodva, a nap sugarai az ártéri fák között úgy tűntek át, mint a röntgenfényé, és a levelek között árnyként mutatták a barna ágakat. A lány szusszanásra megállt. Egy öreg fűz derekának támaszkodott. Kacérkodva nézett rám, a szeme hívogatott. Magához ölelt, és megnyíló ajkával számra tapadt. Röpke volt az idő, amelyet karjai között töltöttem, mert a levelek közül, akár a nyári zivatar cseresznyenagyságú csöppjei, a kabócák habos verítéke csurgott, és kellemetlenül csiklandozva végigfolyt az arcunkon.

Már messziről hallottuk a fák közül előszűrődő vidám lármát, amely a homokos part felől áradt. Az erdő félhomályából hirtelen kiléptünk a verőfényes ragyogásba. A fehér homok szinte vakított. Lerúgtuk a szandált. Mezítláb szaladtunk a tüzes kemence fenekéhez hasonló buckás fövenyen, a víz felé és beleálltunk. A folyó szelíden folyt, és a testünk megbizsergett. A hullámok tovaterjedtek rólunk, hogy kedvük szerint másokat nyaldossanak puha nyelvükkel.

A ruhadarabok áttetszőn szálltak rólunk a part felé, mint szélben a kócsagok. Itt nem kellett fürdőruhát viselni, mindenki mezítelen napozott. Előkerültek az ütők, és figyeltük, amint a kék égbe pehelyként iramodva, süvített a megpördített, könnyű tollaslabda. A víz felől lengedező fuvallatban kis ejtőernyőként ide-oda forogva szállt felénk, ha nem értük utol, hang nélkül a homokra huppant.

Az ugrálásban hamarosan elfáradtunk. Győzött a nap, amely immár a fejünk fölül tüzelt. A jókora fürdőzés után behúzódtunk az árnyékba. Előkerült a papírszalvétába csomagolt kolbászos kenyér, és éhesen, nagy étvággyal harapni kezdtük. Ilyen jól még soha nem esett a szélein száradó kenyér. Otthon bizonyosan fintorogva félrelökjük.

Ebéd után hirtelen ránk tört a fáradság. Még hallottuk egymás elhaló szavát, azután semmire sem emlékeztünk. Utaztunk az álom szárnyán, messze birodalomba, ahol kék volt a fű, és zöld tehenek legelésztek a piros felhőfodrok alatt.

A madarak elültek, mint este, ha szállásukra tértek. Szinte megállt a természet. Csak a kanyarban álldogált egy-két lovas kocsi a kompra várva. Az egyik paraszt elunta magát, és átkiáltott a révésznek. A hangot telefonvonalként, gyorsan továbbította a víz, de válasz nem érkezett. Távoli falu harangszavát hozta a hőségtől hullámzó lég. Ez úgy hallatszott, mint amikor a gramofonlemezen elakad a tű, és minden fordulat után reccsenve egyet, az akkordot elölről kezdi.

Amikor föléreztünk, minden aranyban fénylett körülöttünk. A nap a folyó másik partja felől sütött, és melegebb volt, mint korábban. Belevetettük magunkat a hullámokba. A víz magasra fröcskölt, és káprázatos szivárvány ragyogott visszahulló, ezernyi csöppjein. Megpróbáltunk a folyással szemben haladni. Erna azt kérte, ússzunk át a túlpartra, ahol nincs senki. Nagy tempókkal elindultunk, de a folyó sodrása így is messze elragadott bennünket az innenső parton hagyott fürdőzőktől.

Előbb értem át. Várakozva kiültem a fövenyre. Amikor Erna lába a meder fenekét érte, lassan kiemelkedett a vízből. Olajos, barna bőrén a csöppek, mint ráhintett, izzó ékkövek gurultak le. Egész testét olvadt vörös-aranyra festették. A látvány fölzaklatott. Olthatatlan vágyat érezve, magam mellé vontam. Elheveredtünk, többé nem beszéltünk. A túlparti fürdőzés zaja messziről szűrődött felénk; inkább a csöndes hullámok hozták, nem a levegőben terjedt tova. Ketten voltunk, egybeforrva. A folyó fölé nyúló ágon ülve, csak egy őszapó csivitelt fölöttünk.

Kezem, mintha virágot készülne szakítani, lágyan, de határozott mozdulattal, lassan kúszott a nedves bőrön. Erna félig behunyta szemét, és érzéseiben elmerült. Melle halmán tűzszínű, vadrózsakemény bogyó feszült. Ellenállhatatlanul vonzotta ajkamat. Fogaimmal óvatosan körbevettem, nyelvem hegyével simogattam. A lány átkarolta nyakam. Erősen tartott, és a tarkómat csókolta.

Combja között, kaszálatlan barna rétben, zárt héjú kagylót szorított. Kezemmel mind inkább megközelítettem, lassan engedett, és megnyílt a héja. Mint rózsakvarc, áttetszően tündökölt a napban, amely ezt a rejtett csodát teljes erejével melegítette. Kibújt közüle a kicsiny, lángvörös kagylócska, mely a sötétből az élet nedvében csillogva fölfénylett. Amikor ujjammal lágyan érintettem, mint kemény tűzkő vagy csillagszóró szikrákat vetett. Az egész test összerándult. A világ közepe volt ez, amelytől többé nem is távolodtam. Arcomban Erna jázminillatú, forró leheletét éreztem. Duzzadó ajkaival a számba omlott, miközben csípője körbe hullámzott. Dereka mind erősebben dobálni kezdett, míg áttörtem a bűvös bejáraton, és a kagyló héja szorosan körbezárt. Éreztem, hogy homokszemként a rabja vagyok. Úsztunk és elmerültünk. Mi voltunk alant a folyó, amely hullámokkal siklik partjai között. Élvezi a vihart, amely fenekestül fölkavarja, megtáncoltatja, tajtékot ver összetört tükrén; s a gyorsuló széllökések a sárga habfoszlányokat a homokra sodorják. A kagylóba üveggyöngyöt vetettem, amely a mozdulatlan időben igazgyönggyé növekedett.

Közben az ágon cserélődtek a madarak: az egyik érkezett, a másik tovaszállt. Nem számoltuk, hányszor váltogatták egymást, de bizonyos, ahányan láttak, az élet a maga csodájával annyiszor ajándékozott meg bennünket. A nap még fölsejlett az ágak közül. Hatalmas pásztortűz rőzselángja a fátyolfelhők övezte ég alján lobogott, míg testünk végre megnyugodott. Ott feküdtünk a száraz homokon, amely elnyelte szerelmi lázunk verítékét, a fojtottan szálló sóhajokat, az öntudatlanul kitörő, őrjítő vágytól éles sikolyokat. Még szótlanul, ernyedten simogattuk egymást, míg libabőrössé váltunk a hűvös esti széltől, és megborzongtunk.

A víz langyos volt, amikor visszaúsztunk a hazai partra. Már senki sem járt ott, csak eldobált papírok és szétszórt üres dobozok jelezték, hogy néhány órája itt még pezsgő élet folyt. Azon mód, vizesen magunkra ráncigáltuk a ruhákat, ültünk volna a biciklire, de a gumikban nem volt levegő. Kilopták belőlük a szelepeket. A használhatatlan járműveket csüggedten, szomorúan toltuk magunk mellett. Egyik kezünkkel hadonászva, a felhőként támadó szúnyogokat próbáltuk távol tartani. A gát tetejére érve, az elhagyott fák közül utánunk toluló sötétségben már elvesztek a részletek, csak az ezüst égen halványultak még a fakó lila fények. A város tornyai messze körvonalazódtak. Feljött az Esthajnalcsillag, amely — mint egykor a három királyt az üstökös — vezetni kezdett bennünket.

Ernát nem láttam ezután, csak a hangját halottam egyszer a stadionban, a városi sportünnepen. A műsorszámokat sorolta a mikrofonba. Azóta hányszor kimentem a folyóra! Nem törődtem vele, nyár van, vagy tél, átevickéltem a túlpartra, és várakoztam. Az erdőgazdaság közben végig kiirtotta a parti fákat. Fölöttem, az élettelen csöndben, madár sem röpült többé.

FŰZTELEPI VESSZŐHÚZÁS

éget érni nem akaró tanévet zártunk. Fejemben képletek és idegen szavak zsongtak. Olyan volt az agyam, akár egy termeszvár, amikor a hangyász lakmározás végett szétkaparja. Tele voltam fantasztikus tervekkel, hogyan szellőztetem ki magamból a frissen, de nehezen szerzett tudományt, miként töltődöm föl új nyári élményekkel.

Sorra vettem elképzeléseimet. Üdülés az adriai tengerparton, sátrazás a Tátrában, kirándulás biciklivel a Balatonra, kajaktúra a Tiszán. Gondolatban megvizsgáltam, ezek mennyire valóságosak. Rögtön kiderült, mindegyikhez pénz kell, sok pénz, én pedig, ha kifordítottam a zsebeimet, csak a ruhaszösz esett ki belőlük. Aki szegénynek születik, ebben a világban többségében koldusként is hal meg, ha csak a vakszerencse mellé nem szegődik, vagy bűnözővé nem válik. Tervezett utaimat kezdtem lefaragni. Végül oda jutottam, a tiszai kirándulás is álomnak tetszett, mert nem volt sem kajak, sem sátor, de még a kosztra szükséges pénz is hiányzott.

Föladjam terveimet? Nekem sohasem lehet szép nyaram? Küzdeni fogok érte! Ha kell, egész nyáron dolgozom, legalább egy hétre elmehessek világot látni. Még a vizsgák folytak, amikor a helyi lapok hívogatni kezdték a diákokat a különféle mezőgazdasági idénymunkákra. Igen különös elfoglaltságok voltak ezek. Szövetkezetekben, állami gazdaságokban lehetett munkát vállalni: aratás után a tarlón elszóródott kalászt gyűjteni, rizsföldön hideg vízben kötésig állva muhart meg tarackot gyomlálni, ivóvizet hordani a növénytermesztésben dolgozóknak, és így tovább.

Az előző években valamennyi munkát kipróbáltam, nem sok sikerrel. A rizsföldön átfáztam, a gabonatarlón a toklász ejtette sebeim elgennyedtek; ráadásul végelszámoláskor a délben elfogyasztott tál ételért majdnem az egész fizetésem levonták. Annyi sem maradt, hogy nyagda biciklimre dinamót vegyek.

A hirdetések között új munkalehetőség tűnt föl. A tiszai fűztelepen vesszőhúzás. Mi az ördög lehet ez? — tanakodtam. Hiába érdeklődtem, pontosan senki sem tudta. Úgy döntöttem, megpróbálom. Sok veszteni valóm nincs, legföljebb, ha nem bírom, otthagyom.

Másnap reggel vonatra ültem, és a várostól tizenhat kilométerre lévő folyóparti fűztelepre utaztam. Hasonló kép fogadott, mint valami feudális rabszolgafarmon. A sövénykapu előtt sorban álltunk. Egy szalmakalapos, pocakos intéző mázsányi súlyával állta el a bejáratot, és szünet nélkül kiabált:

– A családosok ide álljanak jobbra, a diákok és magányosok pedig balra. Előbb a gyerekesek kapnak munkát, ha marad hely, a tanulók. Aki még nincs tizenhat éves, ne is várjon. Személyazonossági, orvosi igazolás a kézbe. Értem? Na, világos??

– Akár az utolsó ítéletnél, itt is két csoportra osztják az embereket — mérgelődtem —, jókra és gonoszokra. Még meg sem méretettem, máris a kárhozottak közé soroltak, pedig én mindenáron üdvözülni akarok!

A bebocsátás lassan haladt. Egyenként mustrálgatták az embereket. Szerencsém volt, mert ezen a napon kevés házasember jelentkezett, így néhányan a diákokból is bejuthattunk.

– Előnyben vannak, akik dolgoztak már a mezőgazdaságban, és nem puhányok! — kiabálta a fickó, amikor ránk került a sor. — Itt bizony tűz a nap, és nem a folyóban fürödhettek, hanem a saját levetekben.

Rám került a sor és szigorú szemével öklelni kezdett. Volt nála egy husángnak beillő, vastag fűzvessző, amellyel úgy emelte föl a karom, hogy fölszisszentem.

– No nézzem, mit bír majd a kezed, szép szemű. Ha a munkád is úgy ragyog, mint a tekinteted, Viola meg lesz veled elégedve. Lássam, ha finomak az ujjaid, már haza is kotródhatsz. Itt nem zongorázni kell, hanem nyálkás vesszőkbe kapaszkodni. A körmöd hosszú, de ne félj, fél óra alatt letörik — és úgy röhögött a saját szellemességén, hogy rengett a háj a hasán.

A husánggal határozottan ügyesen bánt, mert a kezem fejét egy pillanat alatt megfordította vele, és a tenyerem gusztálta.

– Nem éppen kidolgozott. Firkásznak jobb lennél, de társadalmunkban nem gyönge tollforgatókra, hanem erős munkás karra van szükség, érted? Itt termelni kell, világos?! — ordította, majd a vesszővel nagyot taszított az oldalamba, és belökött a kapun.

A nagy fa alá kitett, egykor jobb embereket látott dohányzóasztal-féle mögött másik szalmakalapos ült. Elvette az iratainkat. Kockás irkába keserves kínlódással jegyezgette az adatainkat. Látszott rajta, hamarabb lekaszálna pár hold rétet, minthogy értelmes névvé sorba rakja a betűket.

Átestünk a fölvételen. Tízes csoportokba rendeződtünk, és egy sánta öreg elvezetett bennünket a gödrökhöz.

– Ez a munkahely — magyarázta. — A gödrökben ázik a fűzvesző. Kinyaláboltok belőle egy köteget. Az erősebbek kettőt is vihetnek, így kevesebbet kell a vízbe mászni, mert tele van piócával. A lányok majd nyálas puszi fejében megkérhetik a fiúkat, nekik is hozzanak. Sikló is búvik a gödörben, és az a természete, hogy minden lyukba bemászik.

Szellemessége tudatában körülnézett, nevetik-e?

– Nem hallom az üdvrivalgást! — kiabálta, és tölcsérré formált markát a füléhez emelte. — A kévékkel idejönnek a bakokhoz, kibontják, és húzni kezdik az ágakat. Szál kéreg sem maradhat rajtuk. Látják a napon száradni azokat a vesszőkúpokat? Csontfehérek. Este a hátukra veszik, és elcipelik Violához, aki lemázsálja.

– Ki az a Viola? — kérdeztem naivan. — Már másodszor hallom a nevét.

– A Viola? Hát nem tudod? — kissé hátrább lépett, és rossz lábával nagyot biccenve, tetőtől talpig végigmért. — Ilyen fickókat, mint te, két szelet kenyér közé kenve, uzsonnára eszi.

Ismét jót nevetett. Sarkon fordult, és otthagyott bennünket. Munkához láttunk. A bak nem volt más, mint derékmagasságú, karvastagnyi, méter hosszú gömbfa, amelyre négy szétálló léclábat szögeltek. Felül középre két acélcöveket V alakba vertek bele. Nagy erővel közé kellett vágni a vesszőt, forgatva végighúzni, hogy lehántsa róla a kérget. A lehúzott háncs a mezítelen talpunk alatt rögtön rugószerűen összetekeredett. A napon megszáradva éles, kemény szélével, mint medvecsapda fogott, karmolt, vágott, ha beleléptünk.

Kezdetben vidáman ment a munka. Odébb középkorú asszony húzta a vesszőt, akivel a mellette dolgozók szüntelenül évődtek. Egy férfi sikamlós vicceket mesélt, és legjobban maga nevetett rajtuk. Én nem keveredtem beszédbe. Résnyire összehúztam a szemem, hogy a vakító fénytől be ne gyulladjon. Gondolataimba merültem.

Évek óta úsztam, vívtam, eveztem, súlyzóimat, mint Toldi a petrencés rudat, reggelenként magam körül forgattam. Izmaim kifejlődtek, teherbíró képességem teljében voltam. Ábrándjaimban megjelent a Tisza, amely nem kínzó- hanem kirándulóhelyként elevenedett meg előttem. Szinte magam előtt láttam a karcsú kajakot. Egyedül fölkaptam és a vállamra emeltem. Futva vittem és a vízre tettem. Öles evezőcsapásokkal ott siklottam a folyó közepén. Élveztem az elmaradó homokos partot, a kiabáló, hosszan integető fürdőző lányok látványát. A napfény bronzolajként csurgott bőrömön. A szertefröccsenő vízcsöppek biliárdgolyóként pattanva, végiggurultak rajtam.

Mozdulataimat megdupláztam. Estére, ha mázsálni viszem a veszőt, az enyém legyen a legtöbb, és minél hamarabb összegyűljön a kiránduláshoz szükséges pénzem. A melegben, a forró napon hajlongva meg sem éheztem, de a nyelvem kiszáradt, hiába igyekeztem cserepesedő ajkamat megnedvesíteni. Azt vettem észre, ujjaim mind kevésbé hajlanak, lassanként megduzzadnak.

A vessző a vízben apró gyökereket hajtott. A nedves ágak markolászásától kiázott a bőröm — akár a szüntelen melegvízben lubickoló gyereké —, és a gyökerek okozta apró sérüléseken keresztül a kéregből beleszivárgott a fa nedve. Ettől olyan vastagra dagadtak ujjaim, mint a dobverők. Amikor a nap hanyatlani kezdett, már nem tudtam őket összezárni. Szétálltak, akár a vesszőhúzó bak acélfogai. Ekkorra már sajogtak is, és képtelen voltam velük fogni. A napi munka eredményét keserves kínok között fölnyaláboltam — könnyen elfért egyik vállamon —, majd megindultam vele az átvevőhelyre. Nagy volt a tolongás. Mindenki lökött rajtam egyet, mondván, a diák ráér, minket vár otthon a család.

Végére maradva, fáradtan ültem a fal tövén. Hallottam, hogy a kerítésen túl csattogva elmegy az utolsó vonat. Bandukolhatok gyalog haza, vagy itt hálhatok valamelyik háncscsomó tetején. A szürkülő égen szikrázó fényével áttört az Esthajnalcsillag. Anyámra gondoltam, amint kihűlt vacsorával még mindig vár, és a gyomrom összeszorult. Újra fölszedtem a letisztított vesszőket. Lábammal betaszítottam a pajta ajtaját.

Jól láttam a magas ablakon át beszűrődő alkonyi fényben egy termetes nőt, aki háttal állt. Derékvastagságú lábát a mázsára téve, a combjára helyezett irkában számolt. Mögötte egy férfi feküdt a földön. Beesett szemével próbált valamit jelezni, majd föltápászkodni, de erőtlenül visszaesett. Körülöttünk mennyezetig értek az átvett, gyöngyfehérre száradt, tiszta vesszőkötegek. A nő felém sem fordult, csak rikácsolni kezdett:

– Elkésett, már zárást csináltam. Jöjjön holnap.

– Alig néhány kilót hoztam...

A hangomra megfordult. Amint meglátott, azonnal barátságosabbá vált.

– Te vagy az, szép szemű? Már hallottam rólad.

Bal kezével megfogta az állam, forgatni kezdte. Úgy éreztem magam a tenyerében, mint kukoricacső a morzsolóban.

– Korodhoz képest milyen erős, szúrós szakállad és bajszod van. Valódi combkefék.

Akkor dús szőrzet borította az arcom, de ezen keresztül is átérzett a nő simogatása. A tenyere olyan volt, mint a dörzspapír.

– No, dobd a mázsára, amid van. Ha jól szolgálsz, majd kicsit fölszorozzuk — hunyorított, kacsintást utánozva egyik szemével. — Te meg lódulj innen — rúgott a lábánál heverő férfiba, aki összeszedve minden erejét és ijedtében a kijárat felé mászott. — Úgy is csak tartaléknak kellettél, már betöltötted hivatásod.

– Maga a Viola? — hebegtem, és a mázsára vetettem a vesszőt. — Egész nap hallottam önt emlegetni.

Viola észrevette duzzadt ujjaimat, és vihogva kérdezte:

– A fütykösöd is olyan kemény, mint ezek?

Hirtelen a nadrágomhoz nyúlt, megfogta a korcát, és gatyástul a térdemig lerántotta. Ösztönösen kaptam utána, és igyekeztem a ruháimat visszahúzni, de a nő szilárdan tartotta.

– Micsoda kis pelyhes kukac — vigyorodott el —, már úgy keményedik ez is, akár az ujjad — és a füzetet eldobva, másik kezével mogyorózni kezdett.

– Hagyjon békén! — kiáltottam.

– Lepisáltad már a kezed? Még jobb, ha ezt nő csinálja, attól hamarabb gyógyul — magyarázta.

Lehajolt, olyan mozdulatot tett, mintha ajánlatát be akarná váltani. Közben kiszabadítottam magam a fogságából, de ahhoz, hogy elszaladjak, előbb föl kellett húzni a nadrágomat. Ekkor ránéztem. Pillanatig azt a benyomást tette rám, mint egy őrgrófi magánhadsereget kísérő, középkori markotányos asszony, aki a jókora nyikorgó kordét húzza, és csillagtalan éjszakákon a katonákat zaklatja.

Violán a köldöke fölött lépcsősre vágott aljú, egykor fehér színű, jókora köpeny lötyögött, amely, ahogy előre hajolt — mint hordódongán a megereszkedett ráf —, elállt tőle. Két dinnyeformájú, fej nagyságú melle, akár ütő a harangban, szabadon lengett, zötyögött. A dereka alatt szárától megfosztott nadrág feszült, szorosan keretezve az anyám sütötte hasadt kenyérre emlékeztető, jókora fenekét. A látványtól földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem bírtam.

– A willendorfi szobrász felejthette itt — gondoltam —, miután róla mintázta meg az öreganyját.

Közben a nőiség ily kilókban mérhető látványa nem várt hatást váltott ki férfiasságomban. Viola újra hatalmába vett. Kibújt kurta köpenyéből, ledobta nadrágját, és pucéran — mint zsákot a molnár —, rájuk lökött. Szinte a mellemre ült. Szuszhoz sem jutottam, majd oly kecsesen, mint egy nyíló virágszál, fölém hajolt.

– Nézzem azt a legendásan gyönyörű szemedet — suttogta. Közben egyik mellének szederjes lila virágként feslő bimbóját finoman ajkaim közé dugta.

Fulladozva kapkodtam a levegőt. Viola eresztett a teherből, és lecsupaszított, miközben kissé följebb emelkedett. Két lába, rugóként tartotta a testét, majd ágyékomon le- s föl hintázott. Úgy éreztem magam, mint a forró kemence előtt megpörkölődő pék, aki gyúrja, dagasztja a hatalmas, keletlen tésztát.

Viola üstökön ragadott, és combjai közé dugta fölemelt fejemet.

– Mutasd meg, diák, mire valók a combkefék?

Fülig maszatossá válva, megtettem, amit tudtam. Két kezem változatlanul munkált a testén, feledve ujjaim fájdalmát. Amint a hájas tészta kelt, különös változást éreztem rajta. Nem puhult, nem folyt szét, hanem keményedett. Izmai összerándultak, és ettől kezdve úgy éreztem magam, mint a szobrász, aki lágy agyagát ízről ízre finoman megformálva, kiteljesíti a csodát, hogy halhatatlan művet hozzon létre.

Egymás húsába kapaszkodtunk, majd forogtunk, sodródtunk a szenvedély viharában, amely fekete szájával elnyelt mindent. A pokol kapuját megnyitva, tüzes kotyvalékba estünk. A gőzmozdony dugattyúja csúszik így, ha frissen zsírozták. Viola egész testével rángott. Minden porcikáján remegés futott végig — amint fokozta az iramot —, előbb halkan nyögdécselt, s végül hangja, akár a közeledő égzengés, erősödni kezdett. A mind erőteljesebben fokozódó, rángó mozdulatokra, lökéshullám futott át rajtunk. Egyre hangosabban sikoltozott.

– Őrült vagy — vinnyogta —, úgy keversz, hogy még gyereket csinálsz nekem.

Szusszanásnyi idő múlva hozzá tette:

– Érzed, mennyivel könnyebb, ha ketten húzzuk a vesszőt?

Már nem voltunk urai vágyainknak. Érzékeink elszabadulva, gátat szakasztva vágtattak, akár a tengeri szökőár, amely körülötte mindent letarol, amit útjában ér. Erre az elemi ősi zajra odakint ugatni kezdtek a tanyai kutyák. Én Violába ragadva — mint légy a csirizes papíron — mind erőtlenebbül röpdöstem, míg végül a nő egy jókora ordítás közben rám zuhant; én meg elhanyatlottam, és egymásba folyt a verítékünk.

Semmi másra nem tudtam összpontosítani, csak újra éledő vágyamra, amelyet a karjaim között ernyedő női test fenekestül fölkavart. Akkor éjjel a következő szerelmi lobogást már én gyújtottam. Elölről kezdődött, majd ismétlődött a tánc. Azután mély álomba zuhantam.

Hajnalodott és nyüzsgés, ricsaj támadt körülöttem. Kinyitottam a szemem. Láttam, Viola a munkásokkal civakodik, osztályozza az átvett árut. Amikor észrevette, hogy lábadozom, a tomporomba rúgott.

– Na, lódulj innen! — rántott egyet meglazult nadrágján — Ha van munkád, eredj a dolgodra.

– Viola, így bánsz velem azok után, ami az éjszaka történt köztünk? Én szeretlek!

A nő, mint anyatigris, hirtelen fölfortyant, és a színből kihajtott mindenkit. Belülről bezárta az ajtót. Visszatért hozzám, szétvetett lábbal megállt előttem. Közel hajolt az arcomhoz, tagoltan, hogy jól megértsem, a fülembe kiabálta:

– Én meg nem szeretlek!

– Hogyan? — szörnyülködtem.

– Amint érted. Kipróbáltalak, elfogyasztottalak, elegem volt belőled.

– Viola, ne tedd ezt. Újra nagyon kívánlak. Csodálatos voltál, ezt másoktól nem kapom meg soha. Én feleségül veszlek.

– Diák, nem szóltam elég világosan? Majd éppen te kellenél ebben a kis rövid nadrágodban, amelyből majd kiesel. Különben, van nekem uram.

– Minden akadályon átgázolnék érted.

– Takarodj végre! — ordította magából kikelve, és újra rúgott rajtam egyet.

– Akkor meg miért csináltad velem ezt az egészet? Így csak az ölelhet, aki szeret.

– Azért csináltam, mert kívántam. A saját éhemet csillapítottam. Természetes vágy ez, nem kell mindenféle lelkizéssel fölcicomázni. Nem tudod megérteni? Nem kell a szerelmed. Különben is, mi az? Négy sonka egy szál rúdon, ahogy tapasztaltad. Mit érzel most, együtt vagyunk? Ugye, hogy nem. A vágy elmúlt, s ha újratámad — mert mindennap ismét megéhezek, és ennem kell —, majd falok megint. De nem téged! Nem zabálhatja az ember mindig ugyanazt a mákos tésztát, néha jólesik neki a pecsenye is. Te csak egy falatka megrágott kolbász voltál az étlapon, szívem.

– Ez nem szerelem. Nemcsak a tested iránt érzek vágyat. Szeretnélek megcsókolni, karomba venni, babusgatni. Elvinni egy mulatságba, büszkélkedni veled férfi módra; gondoskodni rólad.

– Semmire sincs szükségem, ami veled kapcsolatos. Elég a szövegelésből. Te papolsz itt erkölcsről? A nagyapámat Doberdóban, az apámat a Don-kanyarban lőtték le fölszentelt fegyverekkel.

Megragadta az ingem. A gallérja majdnem a karmai között maradt, azután az ajtóhoz tuszkolt, kinyitotta és kilódított.

– Jöhet a következő! — kiáltotta a sorban állóknak.

Visszatekintve láttam, rögtön kiválasztott egy jókora fickót. Külön állította a mázsa mellé, és még hallottam, amikor borostáit végig simítva azt mondta neki:

– Milyen jó lesz combkefének.

Anyám kint álldogált a szín sarkánál és várt. Egy kosárban hozta a tegnapi ebédem.

– Nagyon aggódtam, hogy nem jöttél haza. Szó nélkül még sohasem maradtál el. Látod, árkon-bokron át jöttem utánad, mert az anyáknak ez a sorsuk.

Fölhajtotta a tálról a piroscsíkos szalvétát. A rántotta már megvénült, összerepedezett. Mindjárt a földre ültem és bekebeleztem. Még a legínyencebb királyi sült sem esett volna olyan jól, mint ott és akkor ez az egyszerű parasztétel.

Közben anyám mellém kuporodott. Türelmesen, szótlanul várt. Amikor befejeztem a falatozást, szomorú szemét rám nyitotta.

– Gyere haza, fiam, most még van visszaút. Hallom a munkásoktól, valami rossz nő hálójába keveredtél.

– Ne mondja azt, édesanyám, hogy Viola rossz nő, hiszen nem is ismeri.

– Kárt csinál benned. Ne tékozold el értelmetlenül fiatal életed.

– De én szeretem Violát, itt a helyem mellette.

Közben anyám összepakolta a mosatlant és letakarta. Nem szólt többet, csak a könnyét törülgette. A kapuig kísértem. Elmenőben annyit mondott:

– Mindig várlak, akkor is, ha már nem leszek.

Rohantam vissza a vesszőhúzó bakomhoz, újra fölvenni a munkát. Azon már egy tagbaszakadt férfi dolgozott.

– Ez az én állásom — mondtam.

– Volt, csak volt, te szép szemű, de elhagytad, nem jöttél vissza időben.

Mentem Violához, hogy elpanaszoljam, miként dúrt ki az az alak. Tegyen igazságot köztünk. A fűztelepen már mindenki a bakoknál serénykedett. Violát a színben találtam. A félig behajtott ajtó résén keresztül láttam, lábai az égbe kalimpálnak, és az a fickó dögönyözi, akit előbb a mázsa mellé állított.

A szakadt ing rám tapadt, bűzlöttem. Egyszeriben olyan mocskosnak éreztem magam, amelyet nem lehet a folyóban lemosni. Úgy sajogtam, mintha nyílt lábtörést szenvedtem volna. Az undor is erősödni kezdett bennem. Utáltam a fűztelepet, a vesszőkkel hadonászó embereket, az egész világot.

Megfordultam, és elindultam az állomás felé. A vonat már elment. Vitte anyámat is. Ezen a szakaszon csak reggel jön egy, kihozza a munkásokat. Este indul a másik, amely visszaviszi őket. Tudtam, nem jutok haza másként, csak ha nekivágok az országútnak.

Akkor még nem szaladgáltak a gépjárművek. Egy-két parasztszekér ballagott álmosan a mind fényesebben sütő nap alatt. Jól tudtam, hosszú az út hazáig. Gyaloglás közben sok minden megfordult a fejemben, amelyek a folyó felől áramló, enyhe légmozgásban lassanként kezdtek tisztulni bennem.

Fölfogtam, ezen a nyáron sem gyűlik össze a pénzem a kajaktúrára. Anyámat sem találom meg, mire a fárasztó kutyagolás után hazaérek. Levélként ott ül egy magas fán. Az enyhe légben rezegve integet felém. Futnék már örömest, de a hozzá vezető út eltűnik lábam alól. Magányosan bolyongok tovább e végeláthatatlan, kietlen pusztában, gyöngülő vigasztalását keresve.

RENÁTA JÁTÉKAI

ndrás barátommal gyermekkori kapcsolat fűzött össze. Ugyanabban a városrészben laktunk, egy azon iskolába jártunk. Amikor délutánonként a fiúhad a jókora füves árokparton összeverődött játszani, mindig egy csapatban voltunk, soha nem kerültünk szembe egymással.

Legénykorunkban sem váltunk el, pedig hamar elkerültem otthonról. Messzi vidék fogadott be, majd erős honvágyat érezve, visszajöttem a szülővárosomba. Itt telepedtem meg. Andrással leveleztünk, és változatlanul ragaszkodtunk egymáshoz.

Negyed század múlt el rajtunk, amikor barátom a következővel állt elő:

– Meguntam a legényéletet, a lyukas harisnyákat, a koszos ingeket, a mosatlan edényeket, asszonyt viszek a házba.

– Asszonyt? — néztem nagyot és nevettem. — Ott van az anyád, aki teljesen ellát, minek vennél a nyakadba nyűgöt?

– Nem úgy van az, édes komám! Anyám már lassan magát sem tudja ellátni. Mindent én szerzek be, nem is szólva arról, hogy szegény rendre kárt okoz. A múlt nap is a műanyag ebédhordóba tette föl az ételt a gázra melegíteni. Az edény beleolvadt a tűzhelybe, szétfröcskölve az ebédemet. Egy napig kellett súrolni, majd kimeszeltetni, mire rendben lett a konyha.

– Ilyen semmiségekért föladnád a szabadságodat? Nem vagy te még vén ember, akinek meleg palackot kell az ágyába vinni. Lemondanál a hét végi ivászatokról, a jó kirándulásokról, a vidám összejövetelekről?

– Csak ha megfelelő nőt találok.

Pár hónap múlva, a legénybúcsúztató alkalmából jutott el igazán a tudatomig, hogy András elhagyja a haverokat. Velem is lazul a kapcsolata, megszűnik eddigi közös életünk. Kissé kapatosan, szomorúan bandukoltam hazafelé. Először éreztem a fojtogató magányt. Akkor, nem éppen tiszta fejjel, az volt az első gondolatom, én is megnősülök. Sorra vettem eddigi kapcsolataimat.

Jutkának be nem állt a szája. Állandóan hadart, minden második szavát értettem, de azok sem voltak értelmesek. Ilinek kicsi volt a melle, Klárinak nagy a hasa, Aranka már vénlány, és a rigolyáitól képtelen volt megszabadulni. Nem véletlen, hogy egyiknek sem tettem házassági ajánlatot.

Talán bennem van a hiba, gondolkodtam, hiszen az apámtól örökölt lustaság élt bennem. Elfogadtam, ha András meghívott valahova. Vele elmentem, de munka után többnyire otthon heverésztem, olvasgattam, néztem a tévét. Igényem sem volt arra, hogy koslassak.

– Holnaptól minden megváltozik — határoztam el. — Az a baj, hogy nincs kellő ismeretségem. Járkálni kell, szórakozni és próbálgatni a szerelmet. Ettől megijedtem.

– Szerelmet? Hogy közel kerüljek a tűzhöz, és megégessem magam? Melyik az a nő, aki megér nekem ennyit?

Ettől kezdve mégis belevetettem magam a nagybetűs Életbe. Körülöttem a nők jöttek, mentek. Anyám, amikor elszaladt a sarki boltba, találkozott a szomszédasszonyokkal, el is panaszolta nekik:

– Kurvás lett a lelkem.

– Nem tán, te Rozi? Akkor több lesz a bajod.

– Nekem nem, csak ritkán látom. Kocsmáról kocsmára jár.

– Részegeskedik is, Rozi?

– A nyavalyát. Legalább megmutatná, hogyan kell rendesen berúgni, mint szegény, megboldogult apja csinálta haláláig.

Talán nagyon akartam a változást. Nem vártam ki, hogy a sors elém hozza, és tálcán kínálja föl az igazi párt. A nőkkel nem mentem sokra. Tapasztalni kezdtem, azok a lányok, akik tetszettek, messzire elkerültek. Azok, akik se testemnek, se lelkemnek nem kellettek, tapadtak volna rám; egy-két repedtsarkúval még ágyba is bújtam. A boldog kielégülés helyett inkább a csömör és az undor fogott el.

Újabb fölfedezést tettem:

– Nem szeretem a nőket. Mi az, hogy nem szeretem? Félek tőlük, és utálom őket.

Ekkor megszólalt bennem egy hang:

– Nem is vagy te férfi!

Ettől még jobban megijedtem, mint annak idején a behívóparancstól; és energiám egyik részét arra kellett fordítanom, hogy elnyomjam ezt a kíméletlen hangot, másik felét arra, hogy bebizonyítsam, semmivel sem vagyok hitványabb, mint a többi.

András meghívott feleségének, Renátának a neve napját ünnepelni. Fanyalogva mentem el. Nem éreztem náluk különösebben jól magam. Amióta megnősült a barátom, megváltozott. Barátságunk tartott még, de valamennyi cselekedetében, szavában ott volt a felesége is. Ezt a kettősséget nehezen tudtam elviselni. Ráadásul azon a napon egy finom kis szőkével beszéltem meg randevút, de a régi kapcsolat ápolása végett kénytelen voltam elhalasztani.

Öltönyben, nyakkendővel, kezemben a sarki árusnál sebtében vásárolt csokorral időben becsöngettem Andrásékhoz. A barátom jött elém, és bemutatott a társaságnak. Ők már nem a régi haverjaink voltak. Csupa házaspárok, akik szüntelenül lakáscserékről, beszerzési gondokról, a gyerekek szorgalmáról, munkahelyi civakodásokról, vagyis olyan, számomra közömbös témákról beszélgettek, amelyekbe nem tudtam bekapcsolódni.

Velem szemben Renáta ült. Észrevehette, hogy unatkozom, mert kedvesen hozzám fordult, csevegni kezdett. Bosszantott, nem érdekelt, mert lekötött és kisajátított. Nincs szörnyűbb, mint valakire udvariasságból figyelni; nincs fölöslegesebb energiapocsékolás, mint valakinek a szavait azért követni, hogy szükség esetén válaszolni tudjunk.

Ahogy az ital fogyott, növekedett a ricsaj. Mindenki magyarázott, túl akarta kiabálni a szomszédait, hogy csupán az ő szava érvényesüljön. Ebben a lármában az asztal alatt meleg érintést éreztem a bokámon. Lágy volt, kellemes, mint hidegtől gémberedett kezem, amikor a fűtőtest fölött engesztelem.

Nem lehetett más, csak Renáta, hiszen ő ült velem szemben. Többször láttam, amikor csak tehette, rögtön kivette lábát a könnyű kis masnis papucsból és kalimpált vele. Bizonyosan ő ért hozzám véletlenül. Följebb ültem a széken. Kissé magam alá húztam a lábam, hogy teret engedjek neki.

A kellemes érintés ismétlődött. Most nem húzódtam vissza, vártam, hogy bizonyságot szerezzek, vajon véletlenül történt-e közeledése, vagy szándékosan? Bokámon, a zokni fölött mind az öt lábujját éreztem. Kezdetben csak pihentette, mintha pajkosságból tenné. Amikor érezte, nem húzom vissza, lábujjait külön-külön mozgatni kezdte. Óvatosan tapogatta velük a lábszáramat. Ügyesen és finoman matatott, mint a kar nélküli emberek, akik megtanulnak a lábukkal varrni vagy festeni.

A lábfeje lassanként a nadrágom szára alá bújt, kúszott a térdem felé. Egyszerre csiklandott és izgatott. Közben bosszantott, hogy a barátom felesége teszi velem. Miért nem azzal a vörösre kent szájú, molettal hozott össze a sors, aki távolabb ült tőlem; de a kellemes, titkos simogatás elől már nem volt erőm kitérni.

Renátát nem elégíthette ki ez a kis huncutkodás. Amikor a desszertre került sor, kérte, menjek ki vele a konyhába, segítsek neki behozni. Nekem úgy sincs párom, akit szórakoztatnom kellene. Lábujjhegyen járva, úgy lépdelt aprókat előttem, mint gésa a magas facipőben. Csípőjét minden mozdulatnál kissé megringatta. Ösztönös érdeklődés ébredt föl bennem, de féltem, nem értem-e félre, és esetleg kínos helyzetet teremtek. Mindegy, már benne vagyok. Úgy látom, nem én diktálok, csak hagyom az eseményeket tovább gördülni.

A konyhaajtó becsukódott mögöttünk. Renáta kérte, hogy a csokoládékrémmel teli, harang alakú, gyönyörű poharakat helyezzem a tálcára, közben ő a tejszínhabot rakta rájuk. Az utolsó pohárnál mutató ujjával kivette a tálból a maradék habot, majd a számhoz tartotta. Amint ajkam megnyílt, ujját a számba csúsztatta, és körmével megérintette a nyelvemet. Fogammal óvatosan megragadtam, fogságomban tartottam, míg leolvadt róla a hab.

– Te őrült — suttogta kacérkodva. Elhúzta magát és visszatértünk a hangos társasághoz.

Újra szemben ültünk. Most én keresgéltem lábammal az asztal alatt, de Renáta érzékelhetően visszahúzódott. Azon az estén már nem találtam rá többet. Búcsúzásnál, amikor öltözködni kezdtem, a sálat a nyakamba dobta, két végét szorosra húzva így szólt:

– Máskor is eljöhetsz, nem kell alkalmat keresni. Te vagy a férjem legjobb barátja, nem igaz?

Hazafelé csillagot kerestem volna Renátának, hogy közös titkunk legyen, és legközelebb megosszam vele, de a hajnalodó égen fényük már szertefoszlott; álmos szemét vörösre dörzsölve, bágyadtan kelt föl az öreg nap. Elalvás előtt takaró nélkül forgolódtam, zsongott a fejem. Nem tudtam másra gondolni csak a barátom feleségére, és érintésének nyomát keresve, a lábamat bokától térdig újra meg újra végigsimítottam.

– Jóságos ég, mi történt velem és velünk?

Eszembe jutott a közhellyé vált szólásmondás: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam...” Tetszik vagy sem, beleestem, mint légy a mézes bödönbe. Minél inkább kapálódzom, annál inkább beleragadok. Vártam, hogy a sors döntsön, és időben fölkínálja, akire vágyok. Hiába próbáltam magamban bármelyik korábbi barátnőmet fölidézni, mint porcukrot a konyhaablakot betaszító szélvihar, elsöpörte őket Renáta szüntelenül megjelenő arca. Lassanként betöltötte teljes látóhatáromat, alig vártam, hogy valamilyen ürüggyel újfönt benyithassak hozzájuk.

A sors ismét kegyes volt, nem hagyott fölöslegesen sokáig szenvedni. A következő hét végén csengett a telefon. András arra kért, menjek el hozzá segíteni.

– Tudom, kétbalkezes vagy — kiabálta nevetve —, de erős, mint egy bika. Semmi mást nem kell tenned, mint keményen megtartani a létrát. Én mászok föl, és az ereszcsatornából kidobálom az őszi lombhullásból ideszóródott leveleket, amelyek eltömték a lefolyót. Úgy gyere, utána itt tartunk ebédre. Renáta különleges, tejszínbe sütött csirkemellet készít. Megnyalod utána mind a tíz ujjadat.

– Még hogy az enyémet — füstölögtem magamban —, de az a gyanúm, a Renátáét is, ahogy legutóbb; csak azt nem tudom, hogyan fér be a számba?

Szombat déltájban megjelentem egy palack pezsgővel, valamint a múltkorinál nagyobb és gondosabban összeválogatott virágcsokorral. Barátom így fogadott:

– Mi az, talán udvarolni jöttél? Renáta! — kiáltott be a házba. A fürgén előkerülő asszonynak mondva, rám mutatott. — Nézd már ezt az úri embert, kinyalva jött, mint aki lánykérőbe érkezett, nem pedig dolgozni. Amíg előkeresem a létrát, adj rá valami munkásruhát, össze ne gyűrje jól vasalt nadrágja élét.

Renáta kézen ragadott, és behúzott az előszobába. Irányított tartózkodás volt bennem, a nő hiába unszolt, hogy vetkőzzem. Megvártam, míg megjelent kezében egy overallal, és bementem a fürdőszobába. András testesebb volt, mint én. Lötyögött rajtam a vállas. Olyanformán jártam, hogy előbb benne kellett lépnem, aztán a földön. Amikor az asszony meglátott, úgy nevetett, hogy bohócnak éreztem magam. Szégyenkezve a kerti kijárat felé oldalogtam.

– Várj! — kiáltott Renáta. — Előbb kösd meg a kötőmet, mert képtelen vagyok magamon hátul megtenni.

Elébe fogta fehér, piros pettyes kötőjét. A zsinórjait hátra nyújtotta. Amíg én csomóztam, megérintette combomat, és a löttyedt nadrágon keresztül jól érezhetően megmarkolta. Talán félt, ránk nyit a férje, mert nem várt viszonzást, gyorsan a konyha felé vette útját.

Munka után az ebéd közömbös beszélgetéssel telt, amely mind inkább ellaposodott. Renáta gyakran öntögette a bort. András egyre leplezetlenebbül nagyokat ásítozott. Tudomásul vettem, a „mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Fölálltam, hogy elinduljak, de Renáta ránk förmedt:

– Nem mégy sehova, már kifolyt a kávé, tessék előbb meginni.

– No, még csak az hiányozna nekem — mondta András leragadó szemmel —, nem bírom tovább, az éjszaka is rosszul aludtam. Bocsássatok meg, átmegyek a másik szobába egy kicsit ledőlni.

A barátom enyhén tántorgó léptekkel eltűnt a szemben lévő ajtó mögött, Renáta fölszolgálta a feketét.

– Ami azt illeti, én sem vagyok nagy kávés — kezdtem a beszélgetést, amikor a konyhából előjött.

– Nem is azt hoztam — válaszolta huncutul. — Tudom, szereted a gyümölcsteát. Ne kéresd magad, különben megitatlak.

– Nem bánom, kényeztess.

Renáta nevetve kapott az ötleten. Egyik kezével megfogta az állam, másikkal számhoz emelte a csészét. Kis adagokban, hogy nyelni tudjam, öntögetni kezdte belém.

– Egy korty a mamának — mondta —, egy Andrisnak, egy pedig nekem.

Kortyolgatás közben teljesen átszellemültem. Miután a bögrém kiürült, így kuncogott:

– Nem iszunk ám egy csészéből ebben a meghűléses időben — és ami még az övében volt, fölhörpintette.

Mielőtt fölocsúdtam volna, játszadozni kezdett velem. Fogacskájával az alsó, utána a felső ajkamat harapdálta végig. Nyelve hegyével az enyémet érintette. Előbb, mint a csiga, amelyik félve dugja ki szarvát, hogy szétnézzen az ismeretlen világban, ő is csak pillanatig próbálkozott vele. Miután érezte, szabad az út, tovább csúszott befelé. Az én remete rákom is házát hagyva előbújt, de védtelennek érezve magát, a másikban talált menedéket. Egymást forgatva kúsztak, összefonódtak, rendre összeütköztek. Mint csokoládé bevonat a tortáról, egymás szájába folytunk. Gyorsuló és forrósodó levegővételeink jelezték, ebből a közös serpenyőből már nem lehet kiömleni, csak izgalommal beteljesedve megszilárdulni.

Végül eleresztettük egymást. Renáta a mellemre borult, pihegett, akár egy föliramló, űzött madár, amelyet láthatatlan háló fog körül. Már hiába vergődik rabságában, mind jobban belegabalyodik, és többé nem tud szabadulni.

András a szobában most fordult a másik oldalára. Mély alvásában kissé elnyílt szája szélén tiszta nyál csordult a párnájára. Magamra kaptam a felöltőmet, és a kijárat felé siettem. Mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót, Renáta átölelt, egy mindent nyújtó, utolsó csókkal búcsúzott.

Délutánra járt az idő, a polgárok most ocsúdtak ebéd utáni szunyókálásukból. Még nem akartam hazamenni, ezért betértem a kiskocsmába, és sört kértem. A szám úgy kiszáradt, mint aki sohasem ivott. Le sem vettem róla a korsót, míg ki nem ürült. A gégémen egyik folyt le a másik után. Észre sem vettem, hogy a fejem jócskán kótyagos.

Amikor iszom, mindig elérzékenyülök, mint annak idején szegény öregapám, aki piavei élményeit mesélve, a második mondatnál könnyezni kezdett. Az asztalra borultam, arcom a karomba temettem, úgy zokogtam. Az ivócimborák ismertek, kikerülve békén hagytak.

– Nem veszélyes — magyarázták az újdonsült vendégeknek. — Kialussza magát, és csöndben hazamegy.

Lassanként körém is hálót font az álom. Éreztem, a szemem már nem nyílik.

– Bár ki se nyílna többé — gondoltam —, hogy a borotválkozásnál ne kelljen szembenézni magammal a tükörben. Milyen alávaló gazember vált belőlem. A legjobb barátom felesége sem szent előttem. Pedig a lelki pásztorom mindig arra tanított, kövessem az Írás törvényeit, ne kívánjam felebarátom feleségét, különben elkárhozom. Ha összeomlik a világ, ha minden nő kihal a földön, csak egyedül a barátom felesége marad; ha vágyódásom kínjai között tíz körmömmel a falat kaparom, akkor se nyúljak hozzá, még ha csábítana is, mert akkor hitvány, erkölcstelen ember leszek. Már nem leszek..., vagyok... — buzgott föl bennem mélyről az utolsó ítélet, majd mély álom szakadt rám.

Renátát még a gondolataimból is igyekeztem kiverni. Tengernyi munkába temetkeztem, de ösztöneimben jelentkezett, és vad csókjától ismét égni kezdett az ajkam. Hová menjek, mivel hűtsem? Kocsmába bújjak a saját vágyam elől? Fogjak egy sarki nőt, és az ágyban alaposan meggyömöszöljem? Mit érek ezekkel, ha a mind hevesebben erősödő szerelmi váltóláznak egyetlen enyhítő orvossága maga az okozója. A forróság még erőteljesebben tör rám, mikor mellette vagyok, és csillapíthatatlanul sodor magával.

Összezavarodtam. Már nem tudtam, mi lenne a megfelelő gyógyszer, hogy ezt a kórt végleg kiűzzem magamból, amikor csengettek.

– Ebben a szokatlan időben talán a vízóra-leolvasó jött vissza, mivel tegnap nem talált itthon — futott át rajtam, és bosszúsan nyitottam ki az ajtót.

Renáta omlott a nyakamba.

– Sietnünk kell. Csak fél órám van, és indul a busz velem visszafelé.

– Nem akarom a bűnünket kiteljesíteni — válaszoltam.

Szót sem szólt. Ledobta kabátját, és az ingem kezdte gombolgatni. Próbáltam magamtól eltolni, de oly erősen hozzám simult, hogy karom gyöngülni kezdett. Halántékomban lüktetett a vér. Az egyszerre érzett erős vonzalom és taszító, sőt menekülő szándék hatására az ér kidagadt. Úgy éreztem, rögtön megpattan.

Ekkor már a heverőn ültünk szorosan egymás karjában, csókolózva. Az asszony előbb a mellemen a szőrt morzsolgatta tenyere alatt, azután megfogta ölelő kezem. A blúzára helyezte. A gombok jókora távolságra ültek egymástól, könnyedén közéjük hatolt a tenyerem, hogy finoman markomba vegyem az élet fájáról felém pirosló gyümölcsöket.

Renáta kibújtatta a vállát, mivel nem volt rajta melltartó, a sárga blúzt a szoknya korcáig lehúzta. Csillogó almái éretten függtek, karjának íves hajlatába kapaszkodva, ízlelésre várva. Ajkam előbb a bogyókat szedegette, mint éhes vándor, mikor az útra kihajló vörösen tündöklő ribizlire talál. Egyre mohóbban eszi, szaggatja, azzal sem törődve, ha néha ág és levél is akad a fogai közé.

Micsoda tiszta, különös íz. Eddig sohasem éreztem. Az almák külön életre kelve táncoltak Renáta mellkasán, mintha szél rázná a fát. Az erős kocsányon kapaszkodva, hang nélkül egymáshoz ütődve, szilárdan megültek. Fejemet kíváncsian közéjük dugtam, hogy ebből a nézőpontból szebbnek látszik-e a világ? Jobbról, balról kissé borostás arcommal megcirógattam őket. Ettől összerándultak és megkeményedtek, akár torony csúcsán a rézgömb.

Renáta nyögdécselő hangokat hallatott, és kibontakozott az ölelésemből.

– Szörnyű vagy, tudod? Ha hagynám, leszakítanál.

Összekapta magát, már szaladt is lefelé a lépcsőn. Szédülten álltam az ablakba, hogy fölnéz-e, de a busz megérkezett, és a tömegben eltűnt előlem.

A szomorúság mint tapasz a sebre, ráragadt a szívemre. Többé nem tudtam levakarni, pedig ezernyi körömmel próbáltam eltávolítani. Szüntelen azt kérdeztem, miért távozott búcsú nélkül? Már nem gondoltam arra, hogy a legjobb barátomat becsapom és megcsalom. András méltatlan erre a szerepre, hiszen csak jót tett velem.

Renáta nem jött többé. Munka után azonnal hazasiettem. Az ablak elé ülve olvasgattam, amikor leszáll a buszról, azonnal észrevegyem. Lestem a csöngőt, és ha a másik lakásban megszólalt, már rohantam ajtót nyitni, érkezésére várva. Két hétig bírtam, azután fölhívtam Andrást, mi van velük? Igazán nem a barátom érdekelt.

Elcsukló, sírásba fulladó szavak hörögtek felém a vonal másik végéről:

– Renáta visszaköltözött az anyjához... Nem tud velem élni... Beadta a válópert...

Kővé meredtem. Nem Andrást, magamat sajnáltam.

– Ne törődj bele! — kiáltottam, de a kagylót már letette. Tanácsomat talán meg sem hallotta.

Én is bőgni kezdtem, mint a vágóhídra hajtott oktalan állat, amikor rosszat sejtve megérzi a vér szagát, de inkább mérgemben, mint vesztemben. Éreztem, hogy engem is elhagyott. Ez a szerelem még ki sem teljesedett, csak hevült, mint különböző fémek a természet tégelyében, egyetlen ötvözetté összeolvadva. Be sem teljesült, hogy magát kiforrva lávaként megszilárduljon, vagy fölpuhulva termékeny talaj legyen belőle az eljövendő, új nemzedék számára.

Egyszer estem bűnbe, akkor is lépre csaltak. Igazam volt, amiért elátkoztam azt a percet, amikor Éva az édenben megszületett. Nekem ne mondják, hogy a nők nem csábítók és nem csalók. Többé nem érdekeltek. Leballagtam a sarki kocsmába. A pultra támaszkodva már vártak az ivócimborák. Kérnem sem kellett, a csapos elém lökte a korsó sört. A lányok sorra eltűntek az életemből, agglegény maradtam. Amíg mozogni bírtam, mindig arról álmodtam, Renáta eljön. Beteljesedik a... nem, nem a szerelmünk, az ki sem alakult, hanem a végzetünk.

DIANA BARLANGJA

ianát egy természetjáró és turisztikai egyesület országjáró kirándulásán ismertem meg. Véletlen volt, hogy a hét végére meghirdetett különböző túrák közül mindketten ezt választottuk. A buszban is egymás mellé kerültünk. A többiek házaspárok, barátok, csak mi voltunk egyedül, ezért nekünk tökéletesen mindegy, ki mellé ültetnek.

Diana hatalmas hátizsákot cipelt; az ablak fölötti polcon nem fért el, de ragaszkodott hozzá, hogy vele legyen, ezért közénk helyezte a padlón. A gömbölyűre tömött batyu minden kanyarban felém dőlt, és a lábamra esett. Eleinte nem néztem Dianára, mert mérges voltam, de a harmadik kanyar után fölfortyantam.

– Rakja úgy a csomagját, hogy ne essen folyton rám.

Diana egy szót sem szólt. Amennyire csak tudta, szétrakta a lábát, és a zsákot közé fogta. Ezután az út végéig kifelé nézett az ablakon, de figyelmesen hallgatta az idegenvezető ismertetőjét. Amikor leszálltunk a buszról, udvariasan magam elé engedtem, és alaposan megnéztem.

Jól öltözött, középkorú, kissé molett, de arányos testalkatú nő volt; szeme sarkánál és a szájzugában kezdtek megjelenni a szarkalábak. Ezeket már az éjszakai bőrtápláló krémekkel sem tudta többé eltitkolni. Összehasonlítottam vele a koromat; elmúltam ötven éves, de erőmet még nem kezdte ki az idő. Titokban megállapítottam, összeillünk.

Egyik lábára kissé biccentett, de nem föltűnően, inkább a járását tette kecsessé; a férfiszem számára pedig célponttá, hiszen ezt a hibát csípőjének és fenekének finom játékával igyekezett enyhíteni. Később megtudtam, egy korábbi kiránduláson szerzett csonttörés nyomát viselte. Ezért mindig hordott magával elemes masszírozót. Amikor megpihentünk, rögtön előkapta, és térde körül, később a vádlijától combtőig dolgoztatni kezdte. Mindig vékony, feszülő selyemruhát vagy tapadó műszálas nadrágot viselt, hogy a szöveten könnyen csússzék a vibrátor gumikorongja.

Ligetes erdőbe értünk, és a túravezetőnk fél óra szedrezést engedélyezett. A fák között látótávolságra szóródtunk szét. Itt láttam meg újra Dianát. Műanyag pohárba szedte a gyümölcsöt, és kissé lemaradt. Ebéd után jókora magaslatra kellett a kilátótoronyhoz fölkapaszkodnunk. Diana a dombot könnyedén megmászta. Amikor a torony bejáratánál a szűk és meredek csigalépcsőkre esett a tekintete, láttam, visszamarad. A túravezető rögtön intézkedett.

– Az erejüket úgy osszák be, hogy lassan másszanak, mert százhúsz lépcsőfok van. A nőket engedjék előre. A férfiak segítsék és tartsák őket. Megéri a fáradságot. Ha a hegyek között nem lesz köd, az országhatárig is ellátnak, és a látvány csodálatos lesz.

Miután mindenkinek volt saját párja, Dianával hátra maradtunk. A többiek már a torony derekánál tartottak, mi még kényszeredetten ácsorogtunk az aljában. Férfihoz méltón, udvariasan tessékelni kezdtem, mert ha nem kezdeményezek, máig is ott bámulunk fölfelé. Diana engem unszolt.

Mindkettőnkben élt a vágy az ígéretes látvány iránt, ezért legyőztük az egymás iránti enyhe ellenszenvünket, és a körülményünkből adódó, kellemetlen kiszolgáltatottságunkat. Diana végül kelletlen belátta, egyedül képtelen lesz az újabb akadályt legyőzni, és megindult előttem. Előbb büszke tartással lépegetett. A harmincadik lépcsőfok után láttam, mind nehezebben rakja följebb a fájós lábát. Visszaszólt, tegyem a kezem a csípőjére azon az oldalon és tartsam.

A szokatlan élmény hatására reszkettek az ujjaim, amikor hozzáértem. A tapasztalt nők az ilyen ügyetlen, tétova mozdulatokat nem szeretik, idegesíti őket. Diana rögtön szóvá is tette, hogy határozottabban tartsam. Később fölsóhajtott:

– Bárcsak élne, és itt volna a férjem.

– Mi történt vele? — kérdeztem.

– Több éve együtt zuhantunk le az Alpokban. Én csak a lábam, ő szegény a gerincét törte. Mire a hegyi mentők ránk találtak a szurdokban, a karomban halt meg.

Többet nem szólt, mert a gyorsuló légvételekhez erejét tartalékolta. Én meg minden bátorságomat összeszedve, keményen belemarkoltam a nadrágja korcába, hogy a mind inkább elnehezülő testet biztonsággal tartani tudjam. Az önkéntelenül erősödő belső izgalomtól hamarosan átforrósodott a kezem. Úgy fűtötte csípőjét, mintha melegítő párnát kötött volna a derekára.

A torony tetején széles volt a kilátó, szorongás nélkül elfért rajta a csoportunk. Mindenkinek jutott a karfára szerelt távcsövekből, amelyek nagy számban körülvették az erkélyt, és a távoli hegyekre szegeződtek. Szándékosan keveredtem el Dianától. Úgy gondoltam, véletlenül se higgye, hogy rátapadtam, és ki akarom használni a sajnálatos helyzetéből adódó lehetőséget.

Nem értettem igazán, mi történik velem. Azt tudtam, ennyi idő alatt nem alakulhattak ki érzelmek, ha csak az ideutazás kellemetlenségei nem keltettek bennem ellenszenvet. Ez mintha múlnék, sőt kellemesen fordulna másik irányba. Akaratlanul keresni kezdtem, de még távol tartottam magam tőle.

– Bolond vagy — mondtam magamnak. — Mindketten magányosan élünk, ráadásul ezekben az órákban ő még gyámolításra szorul, amelyet nem akarok gyümölcsöztetni. Tartózkodó ugyan, férje halála óta talán kellemetlen tapasztalatai voltak kalandra éhes férfiakkal. Egy kellemes kis flörtöt mindketten elviselnénk anélkül, hogy megégetnénk magunkat. Legalább jó benyomásokkal távoznánk este, mikor visszatérünk otthonunkba.

A helyes magatartás megfogalmazódott bennem, de nem lett belőle semmi. Amikor a busz visszafelé megállt a klubház előtt, és szélnek eresztettek bennünket, a kötelező „viszontlátásra” végén, amelynél kevesebb üdvözlet aligha adható, haza mentünk. Midőn Diana a lámpa alá ért, a gyér esti világításban mégis utána néztem. Láttam, hatalmas csomagja egész hátát befödi, valósággal a földre nyomja. Valami sajnálatféle ébredt bennem, de a forgalom zaja kiszitálta belőlem ezt az érzést. Már csak arra gondoltam, hazaérve nyakig ülök egy kád meleg vízbe, és szokásomhoz híven, pezsgőt bontva iszogatok.

Néhány hét múlva ismét kirándulni kerekedett kedvem. Kiválasztottam a számomra legjobb kínálatot, az ismert turista egyesület ajánlatából. Ekkor fogalmazódott meg, találkozom-e most Dianával? Amikor rá gondoltam, meglepődtem, mert áradó melegséget éreztem. Határozottan kellemes volt, és először történt, hogy nem tiltakoztam ellene.

Az asszony már ott állt az indulási tábla alatt, lábához helyezve jókora zsákját. Rögtön észrevett, elmosolyodott. Hozzáléptem, majd udvariasan kérdezősködtem. Kiderült, találkozásunk óta rendszeresen jár a meghirdetett kirándulásokra. Átvillant rajtam, vajon ki tarthatta a csípőjét az emelkedőkön, és szunnyadó féltékenységet éreztem, amely alaposan meglepett. Az biztos, határoztam el, ezt a feneket, ha tolni kell, ma senkinek sem engedem át, ezért a kényszerű vezetői helykijelölést meg sem várva, rögtön mellé ültem.

Diana csomagja változatlanul és gyakran a lábamra borult, de már kezdtem megszokni. Lassanként szóba elegyedtünk. Az asszony nem nézett ki az ablakon szüntelenül azért, hogy engem ne kelljen látnia, sőt úgy érzékeltem, mintha egy-egy oldalpillantásával mustrálni kezdene.

Ezen a kiránduláson nem volt sem domb, sem kilátó, így elmaradt a várt testi közelség. Akadt viszont lejtő. Egy lankás völgybe kellett leereszkednünk, amely Dianának sem okozott gondot, de a fű között tele volt a mező apró, guruló kövekkel, amelyekre ha ráléptünk, olyanná vált az egyensúlyi helyzetünk, mintha görkorcsolya lenne a talpunk alatt. Lábunk alól kiszaladt a biztos talaj. Túravezetőnk fölszólította a bizonytalanabbul lépkedőket, hogy kapaszkodjanak össze.

Öntudatlanul, vagy talán nagyon is kiszámítva, egyszerre nyújtottuk a karunkat Dianával egymás felé. Tenyeremben éreztem meleg, kapaszkodó kezét. Ujjait rögtön az enyémek közé illesztve, az erős fogás érdekében összefonódtunk. Tizenéves koromban, holdfényes estéken, a városi népkertben sétáltam így néhányszor az első, be nem vallott szerelmeim ábrándoktól bájos megtestesítőivel. Feledve korom, újra jóleső fiatalságot éreztem.

Már nem reszketett a kezem. Úgy szorítottam Diana ujjait, hogy bőrünkön átsütött fölforrósodott, lüktető vérünk. Az asszony sem tiltakozott ellene. Régen lent jártunk a völgy alján. Utunkat nem nehezítették guruló kövek, de egymás kezét még mindig szorosan fogtuk. Diana számára természetesnek hatott ez a segítő szándék. Lehet, hogy a férjét pótoltam; én meg azt gondoltam, ha már megragadtam, birtokolni akarom.

Este, amikor leszálltunk a buszról a végállomásnál, újra megfogtam Diana kezét, és átvettem tőle a terhet. Csalétekül megrögzött szokásomat ecseteltem neki:

– Ilyenkor ha hazaérek, fölbontom a behűtött pezsgőt, és — nyakig merülve egy kád meleg vízbe — kiáztatom az út porát. Nem jönnél föl hozzám, hogy megoszd velem az italt?

– És a kádadat?

Zavarba jöttem. Dadogtam, mint egy kezdő udvarló. Diana észrevette, és sietve hozzátette:

– Úgy gondolod, a tisztálkodás nekem nem esnék jól?

Kezét még mindig szorongatva, rögtön kapcsoltam.

– Akkor ne erre menjünk. Én a másik irányban lakom.

– Nem megyek föl hozzád. Nálam is van pezsgő és kád. Elviselnéd, amikor fürdés után hazaindulok az éjszakába, újra verítékezve cipeljem a zsákomat? Neked alig van poggyászod — és tőle szokatlan gyorsasággal húzott maga után, hogy mielőtt mást gondolnék, otthon legyünk.

Egy tiszta, pedáns nő kellemesen illatozó, parányi bérházi lakása fogadott. Látszott, egyedül él, mert minden a helyén volt. A tárgyakkal túlzsúfolt lakás porszem nélkül ragyogott. Miközben a kinyitott szekrényajtó mögött gyorsan levetkőzött, és fürdőköpenyt öltött, magyarázni kezdett:

– Tudod, a férjem halála után elcseréltem tágas lakásunkat. Egyedül képtelen voltam fönntartani. Nekem elég ez is. A tárgyak feszélyeznek. Kerülgetnem kell őket, de valamennyihez ragaszkodom. Közös emlékek. Kirándulásaink során együtt szereztük be valamennyit. Akkor még jártuk a világot. Ausztrália kivételével a lakott földrészeket beutaztuk. Azután hirtelen csapásként, egyetlen rossz mozdulat miatt minden megszakadt. Oda a régi lakás, a világjárás; csak az emlék maradt, amelyet fájó magányom lassan fakít.

Ráborult az asztalra. Fürdőköpenyét a fejére húzta. Már semmit sem láttam belőle. Zokogni kezdett. Mellé húztam a széket, és átkaroltam. Nem szóltam semmit. Finoman kiszabadítottam a fejét, és a nyakára egy elillanó, lágy csókot leheltem. Lassan fölemelte arcát, és kezemmel gyengéden megtörültem a szemét. Előbb ő ocsúdott.

– Amióta meghalt a párom, te vagy az első férfi, akit beeresztettem ide.

– Úgy érzed, én űzöm ki legkevésbé az itt lengő emlékeket?

– Talán. Ha befogadnád, mind megosztanám veled. Nem született gyermekünk. Senki sem várja halálomat, hogy örököljön. Minden vagyonom, az egész eddigi életem itt van.

– Nem akarok ide nősülni, ha erre gondolsz — vonakodtam. — Nőtlen vagyok. Nekem is hasonló lakásom van. Nélküle képtelen volnék a holnapot elképzelni; egy percet sem, amelyben mindent föl kellene adnom.

– Megértelek. Akkor, ami velünk történik, azt hátsó szándék nélkül, magunk, és a másik örömére tesszük.

– Én is így gondoltam.

Diana fölállt, és a fürdőszoba felé indult.

– Ha megengeded, én fürdök meg előbb. Csak zuhanyozom, majd hagylak a kádban kedved szerint lubickolni. Nem számítottam vendégre, és nincs teli a hűtőm maradékkal. Amíg kiáztatod magad, készítek valamit, nem akarlak üres gyomorral hazaengedni.

Eltűnt az ajtó mögött, és hamarosan hallottam a víz zuhogását. Elérzékenyülve szavain, ösztönösen vetkőzni kezdtem. Mezítelenül léptem a meleg gőzzel teli fürdőszobába. Diana háttal állt a kádban. Csak akkor vett észre, amikor átöleltem. Tetőtől talpig összerándult az ijedtségtől. Félig felém fordult, szemérmét igyekezett takargatni. Beléptem mellé a kádba, és a tusolót átállítottam. Teste karjaim között lassan megnyugodott, és beleültünk a lábunk alatt gyűlő meleg vízbe.

Erősen tartottam. Hátulról öleltem, de derékból visszacsavarta a testét, átkarolta a nyakam, és számmal az ajkai közé hatoltam. Teljes odaadással csókolt, fölszabadultan. Ekkor már gyökeret vert, és kinövekedett alatta az a fa, amelyhez, mint lovamat, egész testét kötöttem. Előre hajolt. Két kezével a kád végébe kapaszkodott, miközben fenekét kissé megemeltem. Amikor visszaült, úgy kapálódzott, fröcskölte maga körül a vizet, ahogy rakoncátlan, betöretlen csikó rángatódzik a pányván, midőn először kerül kötélre. A rügyező karó erős volt, próbatétele jól sikerült. Hajlott, de nem tört el, és keményen tartotta virgonc foglyát. Közben a víz az állunkig ért. Arra még emlékeztem, hogy elzártam a csapot, azután úsztunk, fürödtünk, szórtuk az illatos habot, és a gőzben mindketten láthatatlanul elmerültünk.

Az ébredés szomorú volt. A kihűlt vízben dideregve reszketni kezdtünk. Gyorsan kikászálódtunk, egymást szárazra törültük, és felöltözködtünk. Diana gyorsan sajtos omlettet ütött össze, én pezsgővel kínáltam. Vacsora után, amikor a bágyadt unalom kezdett rajtunk úrrá lenni, fogta a felöltőmet, és a kezembe nyomta.

– Most menj — tessékelt finoman a bejárat felé.

– Elküldenél éjnek idején?

– A kádamat megosztottam veled, mert a férjemmel ott sohasem szeretkeztünk, de az ágyamat nem, ez számomra szent, mert minden addigi szerelmi élményemet ott szereztem.

Megértettem, és tiszteletben tartottam akaratát, bár nem igazán tetszett; nála már jól átmelegedtem. Egyedül bandukolhatok a hűvös éjszakában. Ez a kellemetlen érzés kezdetben közénk állt. Hetekre hónapok jöttek, és érlelődő kapcsolatunk mind inkább elmélyült. A lakás kötötte emlékek, akár csomó a sima fonalon, állandóan ott éktelenkedtek.

Diana hallani sem akart róla, hogy lakását föladja. Ha arra gondoltam, hogy megváljak az enyémtől, nekem is borsódzni kezdett a hátam. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Azt mindketten éreztük, kapcsolatunk hovatovább zátonyra fut. Diana egyre jobban sajnált, amikor hóban, esőben, sárban, fáradtan a kijárat felé botorkáltam esténként, az ablakból sokáig integetett.

Az egyik napon, amikor az asztalnál ültünk, kéz a kézben beszélgettünk.

– Találtam megoldást. Az bizonyos, hogy a lakásunkról nem tudunk lemondani, és a másikéba költözni. Mi lenne, ha eladnánk, és végre közös otthonunkba költöznénk, amely már a kettőnké. Ott teljesen más, korábbi emlékeinktől megtisztult, új életünket élhetnénk.

Hosszan elgondolkodott. Arra kért, adjak neki még időt, a gondolatot megszokni, és kidolgozni a legjobb megoldást. Kérését természetesen örömmel elfogadtam, és türelmesen vártam. Reménykedtem, hogy a nehéz helyzet végre kimozdul a holtpontjáról. Nem is kellett sokáig várakoznom.

Már dél óta erősen vágytam Diana után. Számoltam a perceket, amikor végre hozzá mehetek. Az ajtóban mindjárt átöleltem. A fülét kezdtem csókolni, de erővel ellökött.

– Várjunk ezzel — mondta. — Életbe vágóan fontos dolgot kell megbeszélnünk. Ülj ide szorosan mellém, hallgasd, mit sugall a szívem. Még különösebb ötlettel leplek meg, mint néhány hete tetted. Sem téged, sem engem nem köt már ide semmi. Menjünk el végleg, csak akkor tudok megnyugodni és önfeledten élni. Az új környezet mindent megold.

– No, és hova gondoltad a költözést?

– Valamikor férjemmel Észak-Amerikában, a Sierra Nevada végeláthatatlan őserdővel borított vadonjában jártam, a kontinens nyugati szélén — magyarázta, elővéve egy jókora atlaszt, és föllapozta. — Volt egy hatalmas plató, amely úgy emelkedett ki a hegyláncolatból, mint virágos mezővel terített, óriás asztal, ahonnan messzire el lehetett látni. A végtelent a képzelet egészítette ki. Ilyen csodálatos tájat sehol sem láttam. Ott szeretnék élni.

Most rajtam volt az álmélkodás sora.

– Valóban sikerült még különösebb ötletet kiagyalnod, mint nekem. Ez csupa romantika.

– Romantika? Talán félsz a természet valóságától? Tudd meg, az asszony sohasem képzelődik, ha az élet realitását kell vizsgálnia. Különben, miért ne romantikázhatnánk, amikor már nem tilthatja senki. Mindketten a természet bolondjaiként jártuk e kis hazát, úgy ismerkedtünk meg. Nem műemlékeket kerestünk, korhadt csontokkal teli katakombákat, hanem fákat, dombokat, ahol nem vet árnyékot a bérház, és teljes fénnyel süt a nap.

Beleült az ölembe. Egyik kezével átölelt, másikkal pedig jegyzetet húzott elő.

– Nézd, nagyjából összeírtam, mire lesz szükségünk. Néhány kés, kanál, edény, váltás ruha, zsineg, pár szerszám...

– Elég! — kiáltottam. — Én már kinőttem a Robinson-életből. Puha, meleg fészekre vágyom, ahol öreg napjainkban kifekszünk nyugágyban sütkérezni az erkélyre. Finom koktélt keverek neked. Gyöngülő szemem kíméletére, a napilapból hangosan fölolvasod a híreket...

– Elég! — kiáltotta Diana is. — Te lennél az első, aki néhány hét múlva megunnád ezt a tohonya polgári életet. Batyustul a hátadra kötnél, akkor is, ha már mozdulni képtelen volnék, és vinnél magaddal kedvenc hegyeid közé.

Ezen elgondolkodtam, majd a kezembe vettem a leltárt. Nézegetve, a sorok közé kezdtem bejegyezni, hogy mi az még, ami egy szerény természeti életmódhoz kell, ahogy ezt nálunk az erdőkerülők gyakorolják.

Diana tovább beszélt:

– Kunyhót építünk, és egész nap járjuk az erdőt. Én a gyümölcsöket gyűjtögetem, te meg tőrt vetsz, és néha megeszünk egy-két nyulat vagy madarat. Lent a kanyonban hatalmas folyó rohan tombolva az óceán felé. Nem kerülgeti a sziklákat, hanem görgeti maga előtt, de a víz tele van hallal. Egész nap elhorgászhatunk egy csöndes öbölben.

Már láttam magam előtt a sziklás tájat. Nyitott szemmel álmodva, medvével küzdöttem életre-halálra, de Sólyomszem, öreg indián barátom, az utolsó pillanatban megmentett. Ekkor belém nyilallt a rideg fölismerés:

– De honnan veszünk pénzt mindehhez?

– Az ne legyen gondod. A férjem takarékos ember volt, és öregségünkre jelentékeny összeget tett félre. Itt van az ideje, hogy föléljük, és hasznát vegyük; nem akkor, amikor már élvezni sem tudjuk.

Diana határozottsága lassan meggyőzött. Észre sem vettem, hogy akaratomat puhára főzte, és falatokra szaggatva bekebelezte. Velem nem volt nehéz dolga, hiszen alapjában tetszett az ötlet, de több évtizedes tapasztalatomat kellett legyőznöm, amely kétségtelenül aggodalommal töltött el. Néhány nap múlva mégis a boltban találtam magam, amint vásárolok a hosszú útra, míg Diana a repülőjegyet intézte.

Két hét múlva összeállt a két csomag. Nem voltak túlzottan nagyok és súlyosak. Úgy döntöttünk, hogy a szerszámokat, eszközöket majd Kaliforniában vásároljuk meg, mielőtt elindulunk a hegyek közé. A lakásokat eladtuk, az értékes tárgyakat a múzeumra hagytuk, és mindent fölszámolva, röpültünk a felhők fölé, ahol mindig süt a nap, és ezüstösen kék az ég az óceán fölött.

Átszállással két nap múlva, a megszokott, hazai időhöz képest kilenc óra eltéréssel érkeztünk meg San Franciscóba. Egy külvárosi motelban kipihentük magunkat, majd beszereztük az életünk utolsó szakaszához szükséges minden fölszerelést. Béreltünk egy hegyi vezetőt, és terepjáróval elhagytuk a világvárost.

Kezdetben még jól gondozott helységeken vitt keresztül utunk. Ezek egyre kisebbek voltak, majd eltűntek, csak a természet ölelt bennünket körül. Gyönyörködtem a csodálatos tájban, ahol először jártam, és addig fogalmam sem volt róla, hogy milyen is a valóságban. Mielőtt átkeltünk volna a kanyon alján rohanó folyón, magunk mögött hagytunk egy narancsligettől övezett farmot. Az utolsó település volt erre, és ettől kezdve a vadon mind erőteljesebb integetését, hívását éreztük.

Pontosan nem is tudtuk megmondani, hogy vezetőnk hova vigyen bennünket. Arra kértük, a lehető legtávolabbra menjünk az emberi településektől, ahol nem zavar senki, és a kanyon peremén széles felföld van, amelyen meg akarunk települni.

Már a harmadik nap zötykölődtünk tengelytörő, úttalan utakon. A távolban elszaladó szarvason kívül semmit sem láttunk, amikor egy kanyar után, a folyó partjáról megpillantottuk szemben álmaink helyét. A szakadék fölé, mint egy óriás asztala, lekopott hátú, sík egyenes felszínű hegy magasodott. Megközelítése és a följutás rá valósággal lehetetlennek látszott. Darabig kapaszkodott a jármű, míg végleg kifulladt, és innen már gyalog, a hátunkon kellett cipelni a csomagjainkat. Szerencsére a vezető is kivette részét a munkából, így egy napi megfeszített mászás és hurcolkodás után, végre a tetőn volt mindenünk. Búcsút intettünk a férfinak. Csakhamar végleg eltűnt a szurdokban. Magunkra maradva boldogan összeölelkeztünk.

A könnyű kis sátrat gyorsan fölállítottam. Elhelyeztük benne legféltettebb dolgainkat, majd elindultunk egy faház megépítéséhez szükséges helyet keresni. Diana el-elmaradt, bedagadt fájós lábát pihentette. Kiáltásnyira eltávolodtam tőle. Arra lettem figyelmes, hogy integet, és lefelé, a völgybe mutogat. Visszasiettem hozzá.

– Nézd csak, az a szikla, ott alant, úgy hasadt meg, mintha a mesék hegyhengergetője törte volna ketté, akár a kerek cipót, és mögötte üreg tátongana.

Alattunk vagy harminc lábnyira a megnyílt szikla meredezett, amelynek mélyén barlangféle is elképzelhető volt, de ezt ideföntről nem lehetett eldönteni. A derekamra csavart mászókötél segítségével viszonylag könnyen lejutottam. A szikla előtt pár öl széles párkány húzódott. Szélén, gyökereivel a meredek sziklafalba erősen kapaszkodva, óriási fa állt, amelynek a vakítóan tűző napban nem láttam a csúcsát. Ismerősnek tűnt. Úgy éreztem, valahol már találkoztam vele.

A hasadék felé fordultam. Néhány kúszónövény mint rács födte a bejáratot. Ezeket előbb nagyjából eltávolítottam. Beléptem az üregbe, amely néhány lépés után tágas teremmé szélesedett. Jöttömre néhány denevér riadtan rebbent föl a fényre, és a kanyonban sorra elröpültek. A barlang mint kisebb gótikus katedrális, gyönyörű boltozatával és a mennyezetén kígyózó kőcsipkéjével teljesen elbűvölt. Lelkendezve kirohantam, és a párkányról fölkiáltottam Dianának:

– Ez fantasztikus!

– Mit találtál?

– Kétszemélyes, száraz barlangot.

– A mi új otthonunkat.

Újabb két nap telt el, mire a sziklaüreget kitakarítottuk. A bejárata elé két összetoldott pokrócot eresztettünk le, a hajnali szürkületben visszatérni szándékozó denevérek eltérítésére. Kötélen leengedtük minden holminkat, és berendezkedtük a barlangban. Frissen vágott gallyakból, vékonytörzsű fából asztalt és nyitott szekrényfélét készítettem, hogy Diana mindent elhelyezhessen. A teraszon kövekből tűzhelyet raktam. Kezdetleges fölvonórendszert ácsoltam. Ezen a kötelet átvetve, a műanyag vödröt a mélyben kanyargó, keskeny patak vizébe meríthettem. Másfél heti kemény munka után ¾ jóformán enni és aludni is elfelejtettünk, hogy minél hamarabb elkészüljön a csak bennünket szolgáló, új otthonunk ¾ a meghatottságtól a teraszon hosszan összeölelkeztünk. Diana szólalt meg először:

– Kétszemélyes boldogság.