Szenti Tibor

PARASZTVALLOMÁSOK

Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről

2002

Ajánlás:

A vásárhelyi gazdatársadalomnak

Lektorálta:

Hoffmann Tamás

Katona Imre

A térképeket és a vonalas rajzokat

Ferenczi István

építőmérnök készítette.

A fotók – az archív fényképek kivételével – a szerző fölvételei

Ó Szenti Tibor

Második javított, teljes kiadás.

(Fülszöveg)

Szenti Tibor öntörvénnyel alakítja ki könyvei műfaját. Ez a kötet szociográfiai, társadalom-néprajzi, kultúrantropológiai eszközökkel elsőnek úgy vizsgálta a parasztság egyik rétegét, a középparaszti gazdavilág életét, hogy erről a leghitelesebben maguk a gazdák vallottak.

A középparasztság Hódmezővásárhely társadalmában meghatározó jelentőségű volt. Szemléletük sajátos vonásait ismerhetjük meg a szakma számára is újszerű fejezetekben. „Mélyfúrásként” tárul föl történelmi emlékezetük, helytörténeti ismeretük, verselésük, gazdag írásbeliségük, gazdálkodásuk, családszervezetük, különcködésük, szerelmük, párválasztásuk, szexuális kultúrájuk.

Elfelejtett receptek emlékeztetnek a beteg ember és állat népi gyógyítására. Megismerhetjük a hétköznapok és az ünnepnapok terített asztalát. Képzeletükben a gazdalét a halál utáni, sajátosan paraszti túlvilágon folytatódik, amelyet természetelvű vallási hiedelmeikben beszélnek el.

A szerző a hagyományos parasztélet befejeződése után, 1980-ban összefoglalást kér életformájuk értelméről, és először fogalmazódnak meg a paraszti „ars poeticák”. A kötet a gazdaréteg intellektuális vonásait igyekszik megrajzolni. Benne gyakran patakként áradó, őszinte, mély emberi vallomások, paraszti bájjal folklorizálódott, soha nem hallott történetek olvashatók.

TARTALOMJEGYZÉK

Tartalomjegyzék …………………………………………………… 3

Tárkány Szücs Ernő: Előszó ....................................................……… 4

Szenti Tibor: Bevezető ............................................................…….. 10

Szenti Tibor: Gondolatok a második kiadáshoz .......................…… 15

I. rész

Történelmi emlékezet

1. Vásárhelyi gazdák történelmi tudata és emlékezete ..................… 19

2. A kezdetektől a feudalizmus végéig ..........................................… 26

3. Az 1848–49-es szabadságharc és következményei ...................… 38

4. A kiegyezéstől az első világháborúig .......................................…. 55

5. Az első világháború ...............................................................…… 58

6. A két világháború között .........................................................….. 70

7. A második világháború ..........................................................……79

8. „Tékozló évek” .....................................................................……. 86

9. TSZCS-szervezés és a szövetkezeti élet kezdő évei ...............….117

10. Paraszti helytörténet ..........................................................….…160

II. rész

Család, műveltség, gazdálkodás

11. A vásárhelyi gazdacsalád .........................................................

12. Emlékezések a gazdaélet szokásaira .........................................

13. Különös parasztok – furcsa szokások ......................................

14. Versfaragó gazdák .................................................................

15. Adatok a gazdálkodásról ........................................................

16. Gazdák naplói .......................................................................

III. rész

A test és a lélek tükre

17. Testkultúra és népi orvoslás ....................................................

18. Elemésztő szerelem ...............................................................

19. Szexuális magatartás ..............................................................

20. Az élet ..................................................................................

21. Halott a gazdacsaládban ........................................................

22. A „rebellis Krisztus” ...............................................................

23. Gazdák „hitvallása” ...............................................................

Függelék

Rövidítések ..............................................................................

Irodalom .................................................................................

Címszavak ..............................................................................

Vallomástevők .........................................................................

Tájszavak, a paraszti élet kifejezései ...........................................

Mutatók ..................................................................................

Személynevek ...........................................................................

Földrajzi nevek .........................................................................

Tárgymutató ............................................................................

ELŐSZÓ

Káprázatos és visszacsábító ereje van annak a tájnak, ahol születtünk, a családnak, amely az anyanyelv szépségeivel ajándékozott meg és melegével óvott, védett mindaddig, amíg azoknak az embereknek körében laktunk, akiktől a társadalmi együttélés és érintkezés stílusát, a magatartás formáit, a jó és rossz értékeit tanultuk.

Ez a varázs akkor sem szűnik meg, ha már távolról szemléljük a mindenségnek azt a kis zugát, amely a szülőföldet jelenti; ha megváltozik a táj, átépül a város, kihalnak a barátok és a jó ismerősök, szétforgácsolódik a család és már egyedül bandukolunk a kedves utcákon, csak a fák, a régi épületek a tanúi az ifjúkor örömeinek és fájdalmainak, reménységeinek és csalódásainak.

Ha a máséban talán nem is, az én szívemben és álmaimban Hódmezővásárhely, az a „paraszt Párizs” – ahogy Ady Endre olyan találóan jellemezte –, az a hely, amelynek a nevére felfigyelek, ha a hírközlésben megemlítik, még az ismeretlent is tüzetesen kifaggatom, aki erről a városról, a lakóiról, az épületeiről, a gazdaságáról tud valamit mesélni.

Emlékeimben a régi város él, a szülőház udvarával, a nagyapa tói szőlejével, a szerteágazó széles paraszti rokonsággal, a nagybácsik és nagynénik mulatozásaival és titkolódzásaival, a tanyákon töltött nyarak munkakedvével és pajkos hangulataival, a gimnázium a zsibongásával, a piacok és vásárok látványosságaikkal, a festőkkel, az írókkal, a mártélyi füzesek susogásával, a tökmaggal és pálinkával ízesített bizalmas baráti beszélgetésekkel. Énemnek ez a fele elmereng az archaikus szépségeket rejtő múltba, vissza-visszacsapong a kedves emlékekhez, meglátogatja a szülők, a barátok sírjait a temetőben.

Agyam azonban elégületlen, igényes és kritikailag nézi a régi várost és a mai Vásárhelyt egyaránt, amely pedig a fejlődés mai követelményeihez viszonyítva talán kedvezőbb helyzetbe került, mint a régi volt, mégis egészen más, sokkal idegenebb, mert távol lakom tőle. Csak az idő távolsága szépít, a téré nem. Amikor kis gyermek voltam és a vásártéren sárkányt eresztgettem, már bennem szorongott a vágy, hogy ha majd nagy leszek, a repülő sárkány magasságából – előre és hátra, keletre és nyugatra is a képzeletemben ellátva – objektíven és reálisan szemlélhessem városomat és a legjobb életformát, a legmagasabb anyagi kultúrát, a legbecsületesebb emberi stílust igyekezzem belevinni az életébe.

Énemnek ez a másik fele nem vált a romantika cinkosává, hanem méricskélte a várost és szomorú volt, ha azt látta, hogy hasonló adottságú nyugati kisvárosoktól mennyire el volt maradva, ha naponta észlelte az igénytelenséget, amely a város lakóinak tömegét jellemezte, a szűklátókörűséget, a közönyt. Sok házban és fejben lappangott a maradiság, sok gondolkodó embert a kezdeményezéstől visszarettentett a konzervatív visszahúzó erők hatása. A munkásság és az értelmiség nagy része idegennek érezte magát ebbe az idegen világban, a parasztság kis csoportjai hiába törekedtek modernizálni, piacképessé tenni, gépesíteni gazdaságukat, a hagyományos életmódhoz ragaszkodó szemlélet alig-alig oldódott fel. Sok volt a városban a feleslegesnek hitt ember, mintha magyar változataik Turgenyev vagy Csehov könyveiből léptek volna ki. Németh László is felfedezte mindezt a csomorkányizmusban.

A parasztság tömegei befolyásolták ugyan a közéletet a város belső régióiban, a városháza alatt, az egyháznál, a gazdasági egyesületben, de az országhoz való viszonyukban gyarmati sorsban érezték magukat, mert alig bírták elviselni a közterheket, ki voltak szolgáltatva a közvetítő kereskedelemnek, ha pedig beruháztak, a kölcsön kamatai húzták le őket. Orvossal, ügyvéddel, városi emberrel szemben idegennek érezték magukat, mert „az más szagú” volt. Amikor 1935-ben Illyés Gyula a vásárhelyi határban találkozott a „kacagó ember”-rel, Gregus Mátéval és kisgazda társaival, ezt jegyezte meg magának: „Anyagilag persze a helyzet itt is kétségbeejtő. Az aszály, az Alföld kiszáradása, a rossz utak, az agrárolló, az adósság és az adó, az adó; csak a városi különadó 140 százalék. Ezek ellen hasztalan minden szorgalom és élelmesség. És aztán a földnélküli tanyasiak helyzete, akiknek ütött-kopott, sárból vert kalyibáik úgy állnak a szikesedő sivatag közepén, bekerítetlenül, elhagyottan, akár a kirgiz jurták a sztyeppén. Azzal a különbséggel, hogy közöttük egyetlen háziállat sincs.”

A gyarmati sors érzetét elmélyítette, hogy a folyton ellenzékieskedő város az államtól semmit nem kapott vissza abból az értékből, amit termelt. Beruházások, új épületek és intézmények a megyei székhely Szentesnek és a rivális Szegednek jutottak, vásárhelynek mindent önerőből kellett kigazdálkodnia. A parasztok a városból is kimenekültek a tanyára, mert ott jobban érezték magukat s keservesen panaszolták, hogy a tanya nem kapott közigazgatást, a közéletből is kimaradnak.

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy elolvastam SZENTI Tibor új könyvét, a Parasztvallomásokat. Az én szülővárosom és a vallomást tevő parasztoké ugyanaz a Vásárhely s magam is közülük jöttem. Apai ágon szinte minden rokonom megmaradt a föld mellett, anyai ágon voltak ugyan kisiparosok is, de a család évszázadok óta földművelésből és Vásárhelyen él. Illik tehát, hogy néhány gondolattal magam is vallomást tegyek, tanúul hívjam önmagamat.

Jól ismertem a parasztság életkörülményeit, mert városi fiú voltam ugyan, de szinte húsz éves koromig minden nyár egy részét nagybátyám tanyáján töltöttem. S milyen szép nyarak voltak ezek! Beletanultam a paraszti munkába és szórakozásba. Tanyán nem lehetett nyaralni, kerülni a munkát, mert minden kézre szükség volt olyan mértékben és arra, amire használni lehetett. Kiszolgáltam a libapásztorságtól a bolondkocsi hajtásáig minden igényt, ami tanyán munkaképpen felmerülhet. Versenyt törtem a kukoricát az alkalmazottakkal, vágtam a szárat, kapartam a földből a krumplit és csendes mélabúval hallgattam végig a fosztókákat, amikor a szomszédoló parasztok a közélet híreit, magánéletük eseményeit és pletykáit tárgyalták meg, vagy kedvenc nótáikat olyan pajkos játszisággal énekelték.

Amit a parasztok e könyv hasábjain önmagukról vallottak, bent él az emlékezetemben és a ténybeli igazságot jelenti. Csak örülnünk lehet annak, hogy elmondják, végre elmondhatják a történelmüket, helyzetük fordulatait, a sorsukat a hazában, hiszen az ő történelmük a haza történelme is. Mivé lett volna ez az ország, ha ők az eszükkel, a fizikai munkájukkal, a szakismereteikkel nem működtek volna közre, ha a 18. században nem harcolják ki az urbáriumot, ha nem jutnak ekkor földhöz? Évszázadok óta a föld terméséből látják el a magyar társadalmat gabonával, jószággal, gyümölccsel s egyéb földi javakkal. Közülük került ki a múlt század második felében az ipari munkásság nagy része és értelmiséget is adtak az országnak. Közben, ha parancsolták nekik – akarva, nem akarva – hadakozniuk kellett több, számukra semmit nem jelentő háborúban; a közeli paraszti rokonságomból az első világháborúban 17-en, a másodikban 14-en haltak meg, estek fogságba vagy tűntek el. Kinek ez, kinek az a sors jutott, de ezért szemrehányó tekintettel sohasem néztek a városi emberre.

Akik a második világháborút túlélték, újabb megpróbáltatások elé kerültek. Ami korábban az erényük volt, a munkával és szorgalommal szerzett és megtartott föld, a földek államosításával a vesztüket okozta. Az ötvenes években úgy vették el a legtöbb paraszttól a földet, hogy még a termelőszövetkezetbe való bejutásukat sem engedték meg nekik, pedig a termelési tapasztalataikra, szakismereteikre nagy szükség lett volna. Ez a „feleslegessé tétel” rengeteg véres áldozatot, családi tragédiát eredményezett, s végül is a magyar mezőgazdaságot legalább két évtizedre visszavetette. A hatvanas évek mezőgazdasági átszervezése – nagyon helyesen – igényt tartott a paraszti szakszerűségre és így a volt vagyonosabb parasztok tudására is, aminek az eredményeiből ma is élünk. A régi paraszti életforma ma már teljesen a múlté, de ha a múzeumokban a régi ekéket, boronákat stb. nézzük, sohasem feledjük, hogy milyen kezdetleges munkafeltételek közepette kellett azokkal dolgozni és mennyi emberi izzadság tapad hozzájuk. Ezt a könyvet is úgy kell olvasni, mintha a vallomásokat ezek a parasztemberek nem Európában, hanem valahol Afrikában vagy Dél-Amarikában tették volna, annyira megváltozott körülöttünk a világ.

A vásárhelyi parasztok a művelődési igényben sem álltak olyan alacsony fokon, mint ahogy ezt sokan feltüntetni szeretik. A tanyai élet nehezítette a közös művelődést s mégis ugyancsak 1935-ben mit is vett észre Illyés Gyula éles szeme Vásárhelyen? „A tanyai gazdák – írta – el vannak zárva a világtól. Elmaradottaknak érzik magukat. És épp az elmaradottságnak ez a tudata ösztökéli őket, hogy kapcsolatokat keressenek a világgal, a kultúrával és egymással. A szétszórt tanyák között elég sűrűn olvasókörök és gazdakörök vannak és ami csodálatos, működnek is. A tanyai gazda az egész napi egyedüllét után nem sajnál tíz kilométernyi gyaloglást vagy kocsizást, hogy este valami hírhez, vagy könyvhöz jusson.”

E parasztok szorgalmáról és műveltség iránti igényéről magam is vallomást teszek és igazolom, hogy a tanyai lakosság elitje abban az időben minden tartalmasabb kulturális megmozduláson részt vett. A helyi művelődési szerv, a Tornyai Társaság rendezvényein – hogy példát említsek – csizmás parasztok is állandóan megjelentek és ők kezdeményezték, hogy a Társaság a tanyai olvasókörökben, iskolákban is rendezzen előadásokat. De országos jelentőségű ténykedésben is működtek közre. Ilyen volt az agrárproletár gyermekek iskoláztatását elősegíteni hivatott Tanyai Tanulók Otthona, amit a presbiteri munkában résztvevő parasztok 1938-ban egyértelműen támogattak; ezt tekintjük az ország első népi kollégiumának.

De látnunk kell az érem másik oldalát is. Ugyanazok a parasztok, akik napestig görnyedtek a szezonális munka súlya alatt, szabad idejükből a művelődésnek is áldoztak, anyagi kérdésekben – kevés kivételtől eltekintve – végtelenül kicsinyesekké tudtak válni. A fillért is a fogukhoz verték és százszor meggondolták, mielőtt vásároltak valamit. Egyes családok életében a fukarság már a közmondásszerűség szintjére emelkedett. Ez azután feszültségek közé helyezte őket, társadalmi környezetüket, alkalmazottaikat illetően, és ha még egyéni természetükben is negatív vonások uralkodtak, bizony embertársaikkal, főleg a városiakkal, meggyűlt a bajuk. Néhány büszke, rátarti, buta parasztember kihívó viselkedése sokszor az összességre rányomta a kedvezőtlen megítélés bélyegét.

SZENTI Tibor Parasztvallomásokja kiegészíti Kiss Lajos Kossuth-díjas néprajzkutató témakörét, hatalmas alkotását: A szegény emberek életét, amely inkább a szegényebb paraszti rétegek, főleg pedig a célszerű városiak életét mutatják be. Kiss Lajos is tervezte, hogy párhuzamosan, az előbbiekhez hasonló módszerrel, a vásárhelyi vagyonosabb parasztság, a tanyaiak életét is megírja, de ez a munkája – tudomásunk szerint – nem jutott túl az anyaggyűjtés keretein. Ezért is hálásak vagyunk SZENTI Tibornak, hogy a vásárhelyi parasztokat megszólaltatta s önvallomásaikból olyan kötetet szerkesztett, írt, amely teljes képet nyújt történelmükről, életükről. Olyan rejtelmeket is felfed, amelyekkel a tudományos világ eleddig nem is számolt. Ha egy nép igazán meg akarja ismerni önmagát, parasztsága önvallomását nem hagyhatja figyelmen kívül; a történelembe belefér az egyszerű paraszt önvallomása éppen úgy, mint az önéletírásban visszaemlékező miniszteré.

Miért tartjuk eredményesnek és sikeresnek a Parasztvallomásokat?

Mert az emlékezetanyagból olyan körkép bontakozik ki, mint pl. Reymont Parasztokából vagy Veres Péter Falusi krónikájából s ez alátámasztja a parasztságról kialakult irodalmi és szociológiai megítélést, sőt helyes arányokban még árnyaltabbá teszi a megismerés lehetőségeit. SZENTI Tibor könyvének forrásrendszerében és ezek kiaknázási módszerében megkapó az az újdonság, hogy nem egy parasztembert szólaltat meg, hanem ugyanarról a kérdésről többen is regélnek s ez a valóságot hitelesíti. Néprajzi módszer ez és az eredmény ugyanakkor érett szociográfia. Nem engedi, hogy mesélő parasztjai a múlt megszépítésének a hibájába essenek s ugyanakkor nem metszi le a képtelen hajtásokat sem, mint pl. azt, hogy leszármazásukat közvetlenül Attila hunjaihoz vezetik vissza, hiszen tudja, hogy ez a múltba való kalandozás egy egészségesen gondolkozó nép szíve vágyakozása a nagyobb, az emberibb megbecsülés iránt.

Számomra SZENTI Tibor könyve a szülőföld szép üzenete, amire nagyon büszke is vagyok. Bár könyve műfajilag szigorúan véve szociográfia, mégis kétségtelen, hogy magáénak fogja vallani az irodalom és minden társadalom- és történettudomány éppúgy, mint első nagysikerű munkáját, A tanyát. Sikerének titka nemcsak a téma megválasztásában és feldolgozási interdiszciplináris módszerében rejlik, hanem finom szépirodalmi érzékében is, amellyel anyagát megszólaltatni tudja.

Budapest, 1983. augusztus 17.

Tárkány Szücs Ernő

BEVEZETŐ

Kiss Lajos életművében A szegény emberek élete kimagasló érték.[1] Árnyaltan mutatta be a vásárhelyi szegény néprétegek küzdelmes életét. A néprajz várta, hogy megírja még a vásárhelyi népességre oly jellemző középparaszti gazdaréteg életmódját. Hozzá is kezdett a gyűjtéshez. Sok adat került a birtokába, de az összegzés halála miatt elmaradt.

Hagyatékát nem ismertem meg. Az új várostörténeti monográfia terve során úgy határoztam, hogy megírom a vásárhelyi gazdaréteg életmódját, és más szinten, más módszerekkel, de tovább folytatom azt a társadalomrajzot, amely megszakadt. Monográfia írására azonban nem vállalkozhattam. Munkám nem érint sok mindent. „Mélyfúrással” rést nyitottam egy múltba vesző világba. A gazdák által kialakított életkép egyébként is szűk társadalmi szemléletre utal, csupán az egyik lehetséges nézőpontot mutatja meg. Elsősorban a reformátusokat szólaltattam meg, holott városunkban szép számmal akadtak katolikusok is; bár a többi felekezethez tartozó gazdacsaládok száma jóval kevesebb.

A reformációnak vidékünkön jelentős eszmei szerepe volt, különösen az elnémetesítési politikával szemben, a magyar kultúra védelmében. A hódoltság után a város újratelepítésében a református parasztság játszotta a fő szerepet. A világi és egyházi hatalom egy részét mindvégig maguknál tartották. A katolikusokat a Károlyiak telepítették be a 18. században, olyan kiváltságokkal, hogy nem kellett robotot teljesíteniük, ugyanakkor ez a teher is a reformátusokra hárult. A gazdasági, társadalmi kényszer jelentékeny feszültséget okozott, és nem véletlen, hogy a református gazdák a kisebbségben levő katolikusokkal évszázadokon keresztül nem házasodtak. A katolikusok különállása a reformkor végén kezd oldódni; életmódjukban fokozatosan alkalmazkodnak a törzsökös kálvinista gazdákhoz, és a szabadságharc után, a „nemzeti gyász” már egyformán elmélyíti bennük a 48-as függetlenségi eszméket. A vásárhelyi gazdatársadalomban ettől kezdve eltűnnek a katolikus arculat föltűnő különbségei, és néhány makacs család kivételével megtörténik az egybeolvadás; vagyoni és érzelmi okokból egyaránt szaporodnak az ún. vegyes házasságok, amelyek ellen már csak a két egyház papjai és lelkészei hadakoznak.

Kiss Lajos munkáiban egyenlő arányban szerepelnek férfiak és nők. Adataimat én elsősorban férfiaktól kaptam. Ennek több oka is van. Kiss Lajos fél-, háromnegyed évszázaddal ezelőtt más rétegekkel érintkezett, mint én a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Közben előrehaladt a társadalom munkamegosztása, és a második világháború végéig több lett benne az önálló gazda. Kiss Lajos szegény embereinek az életében a nemek közötti munkamegosztás, az egész életvitel arányosabban oszlott meg, mintegy megfeleződött. A szegény parasztok életében az asszony együtt cselédkedett a férjével, vagy közösen dolgozott pár hold földjükön. A gazdák esetében a vagyon a családfő kezében összpontosult, és a termelést ő irányította. Feleségének ebbe kevés beleszólása volt.

Az asszonyok tevékenységi köre elsősorban a családra és a háztartásra korlátozódott. Figyelembe kell azt is venni, hogy Vásárhely néprajzi földolgozásában a tudós elődök már foglalkoztak az asszonyélet egy-egy jelentős részkérdésével, mint a táplálkozás, öltözködés, gyermeknevelés, házi munkák stb. Végül pedig a nők háttérbe szorulása e kötetben igen viszonylagos, hiszen a vallomástevő gazdaasszonyok, mint pl. Angyal Ferencné Gulyás Rozália, Nagy Pálné Szappanos Julianna, Török Imréné Kovács Margit, Székely Szücs Ernőné Lakatos Tóth Viktória és mások azonnal előtérbe kerültek, amint a nők életét közvetlenül érintő részleteket beszélték el.

Gyűjtésem során valamennyi gazda felesége, ha még élt, jelen volt. Olykor beleszólt a beszélgetésbe, hiszen a föltett kérdés őt is érintette. Az asszonyok véleménye azonban többnyire megegyezett a férjükével, vagy csupán apró kiegészítést tartalmazott. Ezeket gyakran külön nem is jeleztem, de ismeretanyaguk ott lapul a vallomásokban.

Vásárhely néprajzának föltárásában kitűnő elődök működtek: K. Kardos Antal, Török Károly, Kiss Lajos, Péczely Attila, Tálasi István, Katona Imre, Tárkány Szücs Ernő, Kresz Mária, Filep Antal, K. Csilléry Klára, Égető Melinda, Nagy Gyula, Herczeg Mihály, Felletár Béla, a 20. sz végén Novák László, Péter László, Nagy Vera, Kruzslicz István Gábor, Őrsi Júlia, Dám László és mások egy-egy témát alaposan földolgoztak. Csupán a teljesség kedvéért fölösleges lett volna megismételnem mindazt, amit ők már jól elvégeztek. Engem az érdekelt, amit eddig kevésbé kutattak.

Az interjú jellegű anyaggyűjtés az elmúlt fél évszázad során éppúgy elfogadott módszere lett a néprajznak, szociográfiának, mint az önéletrajzi írások vagy a naplószerű visszaemlékezések közlése. Anyaggyűjtésem közben jelent meg egy hasonló elveket érvényesítő munka: Gazda József könyve, az Így tudom, így mondom.[2] Egymás ismerete és kölcsönhatás nélkül is, részben közös utat jártunk, bár a két munka közötti lényeges különbségek szembetűnők. Gazda József az erdélyi magyarság egykori falvaiban élő idős embereket bírta szóra, én egyetlen, dél-alföldi mezőváros, Hódmezővásárhely gazdarétegét. Gazda József magnetofonnal gyűjtött, és kevés igazítással közölte a vallomásokat. Én hangfölvétellel interjút nem készítettem. Adatközlőim szavait az elbeszélés folyamatában kézzel jegyeztem le.

Akadtak gazdák, akik igen rosszul beszéltek. Oldalnyi leírt szövegből sok ismétlést, előre nem vezető, a témát zavaró sallangot kellett lemetszeni, hogy a közlésük értékelhető és olvasmányos legyen. Ugyanakkor a legtöbb gazdát a velük való együttélés, személyiségük megismerése után úgy választottam ki, hogy az, amit elbeszéltek, a kisebb stiláris szöveggondozáson kívül beavatkozást alig igényelt. Utólag láttam, hogy zömmel saját alkatomhoz hasonló, írói hajlammal rendelkező, csiszoltabban fogalmazó gazdát kérdeztem ki, akik szép számmal éltek vidékünkön. Ezek az emberek szinte „tollba mondták” vallomásaikat. Amikor beszéltek, „diktáltak”, én úgy jegyeztem, hogy félhangosan visszamondtam a papírra kerülő szöveget. Így már a gyűjtés kezdetén kettős ellenőrzés történt. Az indokolatlan ismétléseket, a kifejezéssel való küzdelem során született értelmetlen mondatrészeket le sem jegyeztem. Ez volt az én „javításom”; vallomásaikhoz azonban semmit sem fűztem!

A leírtakat azért mondtam vissza, hogy a vallomástevők hallják. Ennek során gyakran előfordult, hogy megállítottak, és kérték, hogy elhallásom miatt a mondatot helyesbítsem, vagy tévedésükre ráeszmélve, maguk fogalmazták újra az előbbi gondolatukat. Amikor a teljes anyagot földolgoztam és végső formába öntöttem, elvittem Csorcsán Szűcs Imre és Kérdő Szűcs Ernő gazdákhoz, akik részint a legtöbb adatot adták, részint pedig az együttműködésünk során a vásárhelyi gazdavilágban való jártasságukkal a legnagyobb szakértelmet tanúsították. Egymástól függetlenül elolvasták a teljes anyagot, és megtették rá az észrevételüket, amelyet minden esetben figyelembe vettem. Ezzel nem csupán a saját szavaikat, társaik kifejezéseit, hanem a gazdatársadalom kultúrájáról összegyűjtött vallomásokat is hitelesítették. Így minden mondat kettős paraszti ellenőrzésen esett át: a leíráskor és a végső szöveg megfogalmazása után is.

Eljárásommal mintegy továbbfejlesztettem a Nagy Gyula által először alkalmazott „parasztlektorálást”. Azért tartottam ezt elfogadható módszernek, mivel a magnetofonos hangfölvételnél minden kutató szemben találja magát azzal a gonddal, hogy a fölösleges részeket ki kell hagyni a nyomtatásra szánt szövegből. Láthatóan jól példázza ezt Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága című könyve is, amelyben az eredeti, paraszti szövegbetéteket a nyelvész Hajdú Mihály gondozta.[3]

A kötet a szóbeli vallomásokat és az eddig zömmel hátrányos helyzetű paraszti írásbeliség fölkutatott anyagát egyaránt tartalmazza. Az írásbeli „paraszti dokumentáción” semmit nem módosítottam. Helyesírási hibáik ellenére betűhíven közlöm valamennyit, éppen a szakmai hitel kedvéért.

A szóbeli vallomások úgy születtek, hogy a kiválasztott adatközlőknek részben előre kigondolt, részben rögtönzött kérdéseket tettem föl, és ezekre válaszoltak: „meséltek”, ha úgy tetszik „vallottak”. Arra nagyon kellett vigyáznom, hogy a kérdések a válaszadót félre ne vezessék, kivált ne adjak a szájukba választ; ne „zsaroljam” őket olyan vallomásra, amelyet nem akartak megtenni. Vigyáznom kellett, előre ne alkossak hipotézist, amelyre a bizonyítást keresem!

Öt nagy alakú (A4-es), vastag füzet telt meg soha nem halott vallomásokkal. Ezek az azelőtt ki nem gondolt, ki nem mondott szavak a ráeszmélés perceiben születtek és buggyantak fölszínre, sokszor az érintett témáktól függetlenül. Előfordult, hogy a gazda éppen a családjáról vagy a gazdálkodásról beszélt, amikor a gondolat láncolata vitte el például a paraszti „ars poetica” megfogalmazásához.[4] Ennek köszönhettem azt a szerencsét, hogy tanúja lehettem a parasztélet értelmét megvilágosító gondolatok föltárulkozásának.

A gazdák vallomásai a valóságból eredtek, de később meseszerűvé változtak, sőt némely esetben a magyar nyelvterületen vagy Európa-szerte elterjedt vándoranekdoták – különösen a szexuális magatartásukat, temetési szokásaikat vizsgáló fejezetben –, a vaskos, középkori jellegű trufák is beszivárogtak és gyökeret vertek; ezekből a történelmi hitelességet csak kellő szövegkritikával lehetne kihámozni. Kérdés, mennyire érdemes? Vallomásaik őszinteségében nem kell kételkednünk, ők maguk hisznek történeteik hitelességében. Éppen ezért különös bájjal jelenik meg előttünk az egész vallomásfüzér, amelynek hamvasságát azért is kár volna letörülni, mert ez az elbeszélések folklór- és szépirodalmi értékét egyaránt erősíti.

A gazdák valamennyi témakörből sok-sok kérdést kaptak. Az, hogy ki, hányszor és milyen arányban, „mélységben” szerepel, attól függött, hogy mennyire pontos és kimerítő választ adott. A könyv tehát azt is tükrözi, hogy egy családnak vagy vallomástevőnek milyen mennyiségű és rendű emlékanyaga van a paraszti múltról. Egy-egy kérdésre többen is azonos feleletet adtak, hiszen voltak szokások, munkamódszerek, amelyeket Vásárhely határában valamennyi gazdacsalád egyformán végzett. Ilyenkor mindig azt a választ közöltem, amelyik szakmailag a legtökéletesebbnek bizonyult. Minden gazdának jóval nagyobb volt a tudása, mint amennyivel ebben a könyvben szerepel.

Sok választ a kötet több fejezetébe is beépíthettem volna, ezért néhány dolgot a szakmai érthetőség és teljesség végett pár fejezetben meg kellett ismételnem. A gazdák, gazdaasszonyok is átfedésekkel meséltek, még látszólag egymástól eltérő témakörökben is; nem egy alkalommal kiderült, hogy mind a kettőre ugyanazt a példát mondták, csak a helyzet volt teljesen más. Külön öröm volt számomra, hogy talán a véletlen folytán, talán a több éves kutatómunka során szerzett tapasztalattal sikerült olyan embereket magam köré gyűjteni, akik érzékeny lelki alkattal és intelligenciával rendelkeztek. Ajkukon paraszti versek születtek, a paraszti életforma nemegyszer „költészetté” nemesült elbeszéléseik során. Nem egy történetet úgy mondtak el, hogy kerek elbeszélés lett belőle. Tudásuk mélységét viszont nem ismerték. Sokszor úgy látszott, már elfogyott a mondanivalójuk, de egy megfelelő kérdés nyomán a kiapadtnak vélt forrás újra buzogni kezdett, és friss részletekkel gazdagította addigi gyűjtésemet.

Ezek a „kútfők” a „tiszta forrás” mellett természetesen „homokot” is hordtak a fölszínre, ahogy a vulkán nem csak tüzet, hanem hamut is lövell a magasba. A vallomástevő gazdákat úgy választottam ki, hogy valamennyien, még a legmódosabbak is, egykor tevékenyen, maguk szintén testi munkát végezve gazdálkodtak; kevés iskolát végeztek, tehát nem úri parasztok vagy magas végzettségű parasztvállalkozók, parasztpolgárok voltak. Több évszázados kultúrájuk egy részét jól ismerték és el is beszélték, más részét viszont már elfelejtették vagy meg sem ismerték.

Az első világháború után megindult a kivetkezés, a hagyományos paraszti életforma átalakulása, kultúrák keveredése és a paraszti ismeretek kopása. Ez a folyamat meggyorsult az utóbbi fél évszázadban, amikor megszűntek az olvasókörök, gazdaegyletek, gazdabálok, egyszóval a gazdaközösség találkozóhelyei, és szétesett a több nemzedék együttélését biztosító ún. nagycsalád. A szövetkezetben, vállaltnál, ahol szervezett ismeretterjesztés, szakmai tanfolyam keretében művelődtek, vagy az utóbbi évek során, amikor portáikon megjelent a tévé, rádió, saját kultúrájukhoz képest idegen, új szellemi hatások érték őket. Ez erőteljesen érződik beszédükön, és éppen a vallomásaik lejegyzésénél okozott nagy gondot, hogy az általuk használt műszavakat, szakkifejezéseket rögzítsem-e, hiszen meghagyásukkal netán gyanút ébreszthetek vallomásaik eredetiségében.

Az 1950-es években az ipartelepítéssel és műszaki, értelmiségi szakemberek ideköltöztetésével Hódmezővásárhely egykori zártsága megszűnt. Jóval nyíltabb várossá vált, mint a kisebb, alföldi mezővárosok, falvak, ahol az eredeti népi kultúra jobban megmaradt. Ez az átformálódás a parasztokon erős nyomot hagyott. Az idegen hatások úgy szivárogtak a gazdák életébe, hogy jelentős részüket már elfogadták, és kultúrájuk részeként asszimilálták. Különösen jól megfigyelhető ez a kettős hatás a paraszti verselésen. Szabadon előadott visszaemlékezéseiket szép, „ö”-ző nyelvjárásunkban beszélték el, de amint verset kezdtek mondani, azonnal áttértek az „e” betűkkel teli irodalmi nyelvhasználatra, és – saját kifejezésüket idézve – „mekegni” kezdtek.

A szavak „elváltoztatott” alakjait úgy írtam, ahogyan használják. Ezek idézőjelbe kerültek, vagy egyéb megkülönböztetést használtam. Ennek megfelelően alakult a gazdák szövegének helyesírása is. Így találunk olyan szavakat leírva, mint pl. a „bornyú”. A szóhasználat egyéni változatai is kitűnnek, mert akadt elbeszélőm, aki az „éjszakát” az elfogadott helyesírás szerint ejtette, mások pedig „éccakának”. A „volt” szót sokszor egy mondaton belül is hol teljes alakban, hol pedig „vót”-nak ejtették. Az ilyen jellegű, és a nyelvjárásból eredő különbségeket viszont a leírt szövegekben általában nem vettem figyelembe. A tájszavakat eltérő betűtípussal jeleztem, és ha a mondatból nem derül ki a jelentésük, jegyzetben magyarázom.

A paraszti nemi életet tárgyaló fejezetben nem éreztem föladatomnak eldönteni és jelölni, hogy a gazdák által alkalmazott szavak, kifejezések és a durva népi szóhasználat között milyen összefüggés van. Egymásra hatásuk kölcsönös. Ebben az esetben az a lényeges, hogy a parasztok saját kultúrájuk részeként tekintik, és beszédjükben általánosan elterjedt. A gyakni*[5] például már a 17. században is ismert szó volt, míg a kupleráj fiatalabb, és nem a paraszti kultúra hozta létre.

Ugyancsak szólnom kell a jegyzetekről és a fölhasznált irodalomról is. Számukat terjedelmi korlátok csökkentették. Az az elv vezérelt, hogy inkább a paraszti vallomásoknak maradjon több hely, mint a szakmában való jártasságom bizonyításának. Így például csupán az irodalmi jegyzékben említek több olyan helyi kiadványt és szakkönyvet, amelyeknek egy-egy adatát fölhasználtam. Ezek zömmel közismert, több könyvben is szereplő statisztikai adatok, vagy pl. a különféle lexikonok, értelmező szótárak rövid meghatározásai. Miután e kötetben eléggé újszerű néprajzi rétegvizsgálat eredményeit közlöm, összehasonlításra, tehát a helyi, országos vagy nemzetközi irodalomra való hivatkozásra nem sok lehetőségem kínálkozott.

Ezt a könyvet értékes tanácsaikkal, adataikkal, levéltári és tárgyi dokumentumokkal, archív fölvételekkel számos szakember, jó barát és ismerős segítette. Ezúton is hálás köszönetet mondok nekik. Különösen sokat köszönhetek Péter László polihisztor, irodalomtörténész professzornak a szöveg irodalmi és helytörténeti, de sok esetben néprajzi és szociográfiai, Imre Mihály egyetemi tanárnak néhány kérdés történelmi, és Bicsérdy Gyula mezőgazdasági főiskolai főigazgatónak, az állatgyógyászati rész gondozásáért. Adatokkal segítettek a helytörténészek: Bartha László, Herczeg Mihály, Kárász József, Kőszegfalvi Ferenc; a szentesi és vásárhelyi városi levéltárak dolgozói, valamint Csatáry Tamás és Felletár Béla gyűjtő barátaim.

Velük és a vallomástevő parasztokkal együtt arra törekedtem, hogy a vásárhelyi gazdák eddig kevésbé kutatott tulajdonságát, intellektusát fölszínre hozva, ez a könyv „paraszti művelődéstörténetté” formálódjék. A legtöbbet mégis a gazdáknak köszönhettem, mert ez a kötet – amelyet nekik ajánlok! – soha meg nem született volna a tudásuk és visszaemlékezésük nélkül. A vallomásaik, valamint a róluk, családjukról és a tárgyaikról készített fényképek közléséhez föltételek nélkül hozzájárultak. Így saját kultúrájuk egy részét mentették meg!

Hódmezővásárhely, 1981 decembere.

Szenti Tibor

GONDOLATOK A MÁSODIK, TELJES KIADÁSHOZ

Az 1980-as évek elejére a most megjelent könyv szinte teljes anyagát összegyűjtöttem, a lektorok pedig szakmai hitelét ellenőrizték. Nem rajtunk múlt, hogy az első kiadásban ennek csak a fele látott napvilágot. Gazdasági és ideológiai – politikai és nem szakmai – fékező erők hatottak, amelyek megcsonkították az eredeti kéziratot. Az olvasmányosság érdekében, sajnos éppen a tudományos bizonyító vallomásokat és adatokat kellett erősen megkurtítanom. A megjelenés után, a hozzáértő kritikák alapján javításokat végeztem, és néhány fejezethez kiegészítő adatokat, vallomásokat gyűjtöttem. Ezek mennyisége elenyésző. Most az olvasó minőségileg mégis új könyvet vehet kezébe.

A megjelent kritikák alapján tapasztaltam, hogy a kötet néhány megállapítása és a vallomások egybeszerkesztésének egy-két fogása értetlenségbe üközött, éppen ezért kivételesen ezek némi magyarázatra szorulnak. Kifogásolták például azt, hogy a nevek helyett monogramokat írtam. Erre elsősorban helytakarékossági okokból kényszerültem. Ezzel a módszerrel – hosszú elő- és ragadványnevekkel szaporított három, néha négy részből álló nevek kiírásának mellőzésével – legalább ívnyit sikerült nyernem, amelyet további, fontos vallomások közlésére tudtam fölhasználni. Másodszor, éppen a néprajzban ismert megoldás a monogramok használata, és akkor alkalmazzuk, ha nem az egyén szerepét, véleményét kívánjuk kiemelni, hanem a közösség gondolkodásmódját. Ilyenkor a név jelzése a vallomástevőt dokumentálja, de személye beleolvad a közösségébe, és az marad előtérbe, amit elbeszélt. Miután a jelen kiadásban a kötet ívszámát végre nem korlátozták, módomban állt a nevek teljes kiírása.

Az egyik szegedi folyóiratban a könyv kritikája ezzel a címmel indult: „Hová lett A juss?” Meg kell írnom, én sem tudom! A kérdés ugyanis olyan blőd, mint az a gyerekszáj, amelyik megkérdezi, hogy miért nem repül az elefánt? A vásárhelyi szegény emberek esetében, Kiss Lajos könyvei vagy Tornyai János „Juss” című festménye alapján egyesek a parasztságot vulgárszocialista szemlélettel vagy csak osztályidegen kizsákmányolónak, kuláknak, avagy nyomorult, az örökségen egymás között is marakodó közösségnek képzelik. A gazdák, különösen az általam bemutatott középparaszti réteg a szónak sem metaforikus, sem gyakorlati értelmében nem jussolt, hanem végrendeletekben hagyatkozott.[6] Vagyonát életében megosztotta, vagy törvényesen, az ún. testamentumokban intézkedett róla.[7]

Amíg a kötet első kiadása 1985-ben a Gondolat Könyvkiadó egyik szakmai nívódíját kapta, szűkebb hazámban: Hódmezővásárhelyen és Szegeden (nem szakemberek által) szigorú ideológiai elmarasztalásba részesült. Elgondolkodtató, hogy még egy egyetemi városban is (1986-ban és 1987-ben!) a parasztság egyik rétegét a nyilvános sajtóban „kulák”-vád érhette, oly kíméletlen „osztályharcos szellemben”, mintha ez a réteg akkor még létezett és a szocialista társadalomra nézve veszélyt jelentett volna.

Bár a szocializmusban jelentek meg könyvek királyokról, főnemesekről, feudális oligarchák életéről, és nemcsak becsmérlő modorban, a középparasztság egyesek szemében, a sztálini gyakorlat szerint, a legfőbb ellenségnek számított. Nem véletlen, hiszen sok volt köztük a mintagazda, aki a külterjes magyar mezőgazdaság reformálását végezte, mint Greugus Máté, Karasz Péter, Tárkány Szűcs István és sokan mások. Leginkább ők képviselték a magyar paraszti értékeket, amelyek az internacionalizmusnak és főleg a szovjet kollektívizmusnak gyűlölt ellenségei voltak. A kisgazdák rájuk figyeltek, mint példákat őket követték. Ezt a parasztréteget ezért kellett megsemmisíteni, befeketíteni; és vagyonától azért volt szükséges megfosztani, hogy az alakuló szövetkezetek a gazdasági bűntény, vagy a népi demokrácia ellen való lázítás vádja miatt elítélt emberek büntetés-végrehajtása címen, adásvétel nélkül jogot formálva jussanak birtokaikhoz, ingóságaikhoz.

Ennek volt köszönhető, hogy még a témaválasztásomért is elmarasztaltak, és alaposan összekeverték, azonosították személyemet a vallomástevőkkel. Mindazt ugyanis, amit e paraszti rétegről a könyvben találtak, úgy fogták föl, mintha én fogalmaztam volna, holott ezek az őszinte vallomások az önmaguk föltárását tükrözték. Más kérdés, hogy bár különböző gyarló emberi hibáikat ismerem, mégis rokonszenvezek velük! A néprajzkutatók egy része, így én is a dolgozó középparasztban a magyar paraszt legfontosabb, a paraszti kultúra alkotó és megőrző rétegét látjuk. Aki pedig a népnek akár csak egy rétege ellen is támad, az magát a nép testét pusztítja!

A helyi kritikák kifogásolták a Rákóczi szabadságharccal kapcsolatban tett megjegyzésemet. Ez nem a dicsőséges eszme elmarasztalása volt, hanem az itteni, negatív hatások ismertetése – a lakosság többszöri kifosztása, elmenekülése, megszállása stb. – a történészek megjelent bizonyító dokumentumai, írásai alapján. A vádlóknak csupán a vonatkozó forrásmunkákat kellett volna átnézniük. Egy kiváló történész ezt a könyvet orális paraszti emlékezésnek minősítette. Egyre elmérgesedő szakmai levélvitánk során nem jutottam vele dűlőre. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a közölt megannyi naplórészlet, kézzel írott vers nem verbális, hanem scripturális adat és fontos, eltagadhatatlan része a kötetnek. Gondjaimat nem folytatom, az eddig leírtakat is csak jelzésnek szánom. Végül is, nem a szerző föladata eldönteni, hogy ez a könyv milyen; ahogy okoskodók sem sokat szólhatnak ebbe a kérdésbe.

Mire a gyűjtött anyag első kiadása megjelent, az egykor nyilatkozó adatközlőim jelentős része sajnos meghalt. Azóta a helyzet tovább romlott, hírmondó is alig akad közülük. Amikor ezt a teljes anyagot a kezébe veheti az olvasó, emlékük jórészt már csak a könyv lapjain él. Az idő engem igazolt. Ez a munka hibáival és szakmai fogyatékosságaival együtt is megőrzött egy keveset e réteg életéből. Ezek a vallomások ma már fölgyűjthetetlenek lennének. Nem véletlen, hogy azokon a magyar egyetemeken, ahol néprajzi oktatás folyik – A tanya c. könyvemmel együtt – vagy ajánlott, vagy kötelező olvasmány. Diplomadolgozatukat készítő hallgatók máig fölkeresnek, hogy e kötetek alapján készítik munkájukat és tanácsokat kérnek.

Az emberiségen a kultúra olyan vékony, mint tojáson a héj. Az emberi kultúrán az európai réteg úgy áttűnik, akár a hártya. ezekhez képest a vásárhelyi gazdák kultúrája lehelet finom, de értéke s csillogása olyan volt rajtunk, akár az aranyfüsté. Ezt a védtelen és drága réteget a történelmi idő horzsakőként koptatja. A vásárhelyi középparasztság kultúrája hámló bőrként levedlett, és mi mezítelenül maradtunk…

E könyvvel ezért volt érdemes annyit dolgoznom és szomorkodnom. Ezek a vallomások utolsó üzenetek a jövő nemzedékeinek, munkám pedig főhajtássá vált a parasztság emléke előtt.

Hódmezővásárhely, 1989. ápr. 19. – 2001. okt. 1.

Szenti Tibor

I. rész

TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET

1.

VÁSÁSRHELYI GAZDÁK TÖRÉNELMI TUDATA ÉS EMLÉKEZETE

Századunk egyik legnagyobb írójának és gondolkodójának, Thomas Mann-nak néhány mondatát idézzük Sárközi György fordításában:

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik[…]”[8]

Minden népre jellemző, hogy a maga sajátságos módján megőrzi és továbbadja az átélt eseményeket, mindazt a tudásanyagot, amelyet nemzedékek sora szerzett, és történelemmé, a nép ajkán mondákká, folklórrá vált. A természeti népek és az ókori kultúrák esetében a származás gyakran a teremtésig vezet vissza, a nagy világóceánban úszó teknősbéka hátán, vagy éppen Atlasz vállán nyugvó földgolyóig, amelyen a kegyes istenek sárból, nyálból, esetleg kukoricacsőből, többnyire a saját szórakoztatásukra, megformálják az embert.

Ettől kezdve az idő hirtelen összezsugorodik. Nemzedékek, évszázadok süllyednek el, amelyekről a népcsoport semmiféle emléket nem őriz meg. Néhol egy-két rendkívüli esemény, néhány törzsfő, asszony vagy gyerek története él tovább, békés összekeveredésben az őket körülvevő természettel, növényekkel, állatokkal, jelenségekkel. Néhány száz év múlva a valóság és a mese megoszthatatlan mítosszá válik.

Így alakul át egy idő után a neolitikumban a faluközösség trónuson ülő elöljárója idollá, vagy ahogy Kalicz Nándor találóan nevezte az Alföldön előkerült plasztikákat: „agyagistenné”;[9] vele létrehozva az emberi halhatatlanságot, ezt a mindennél nagyobb és évezredekig irányító erőt s fogalmat.

A vásárhelyi fej nélküli „Kökénydombi Vénusz” a matriarkátusban a törzs hajdani anyját, vagy a vele majdnem egykorú Szegvár-tűzkövesi maszkot viselő „Sarlós Isten” a patriarkátus kialakulásával az apját, tehát az egyéni vonások nélküli Embert őrzi a történelem számára.

Nem véletlen, hogy témánk bemutatását a „történelmi kút” ilyen mélységénél kezdtük. Egyrészt az emberiség történelmi emlékezete mítoszaival idáig vezet vissza; másrészt nekünk, alföldieknek különösen fontos ez az örökség, mivel a Kárpát-medencében először megtelepedő neolitikus kultúrák mediterrán jellegű, földművelő, állattartó és állandó lakótelepet alkotó etnikai csoportok voltak, amelyeket mint „népet” még nem tudjuk megnevezni.[10]

A magyar nép történelemtudatával[11] és emlékezetével,[12] különösen a 20. században több jeles kutató is foglalkozott. Például e témakörnek Katona Imre,[13] Bálint Sándor, Balogh István, Dankó Imre, Ferenczi Imre, Kriza Ildikó, Ortutay Gyula, Szabó István, Takács Lajos, Voight Vilmos, Wellmann Imre és sokan mások is föltárói.

A teljesség igénye nélkül tekintsük át, mit ismerünk eddig népünk történelmi emlékezetéből. Mint Katona Imre megállapította, a magyarság esetében is érvényesül az „idő összezsugorodása”,[14] amelyet a magunk részéről „teleobjektív vagy gumioptika szemléletnek” nevezhetünk. Népünk történelmi emlékezete is egy változtatható fókuszú „teleobjektív”, amelyben a századok, az események éppúgy közel kerülnek egymáshoz, mint korban távol élő személyek. Elvileg így foghat kezet a kuruc vitéz és az 1848-as szabadságharcos.[15] Erre talán a legjellemzőbb a tatár és török kor keveredése népmeséinkben.

A tatárjárás mint esztelen betörés, fosztogatás és gyilkolás élt népünk emlékezetében. A hódoltság alatt, a török derékhad előtt, tatár segédcsapatok jártak. Hasonló módszereket alkalmaztak, mint elődeik a 13. században. A török alóli fölszabadító háború során Thököly seregében tatárok szintén voltak. Ezért olvadt össze szétbogozhatatlanul népünk emlékeztében a török-tatár háborúskodás.[16]

Népünk az idő múlását, a többé vissza nem hozható történelmi pillanatot nem ismeri, vagy legalábbis kerüli. Ezért válnak népi hőseink halhatatlanná, betyárjaink elfoghatatlanná – mindenki által ismert például a „köd előttem, köd utánam” szófordulat –, s ha mégis életüket veszik, a hantjukon nőtt virág, a sírról fölröppent madár formájában tovább élnek.

Így alakult ki népünk tudatában a szegényeken segítő, jó szándékú népi hős; ugyanakkor az ellenségeinek bármilyen brutális megbüntetését sem érezte túlzónak. Minden nép mondakincsében föllelhető, hogy a „másságot” nehezen tűri. Parasztságunk történelemszemléletében egyrészt a csalódott, leleplező és elmarasztaló, másrészt a rajongó és magasztaló, tehát szélsőséges nézetek uralkodnak – szögezte le Katona Imre.[17]

Népünk történelmi emlékezete nem levéltár, amelyben kutatva a legtöbb hiteles esemény apró részletekkel előkerülhet. Általában három-négy nemzedék már úgy rostál, hogy ami a közösségi emlékezetben fönn marad, egyre általánosabb, egyre nemzetközibb lesz, és beleépül az élő, nemzeti folklórba, amely szerves része az eurázsiai népek hatalmas mese-, monda- és népköltészeti kincsének.

Hogyan helyezhető el ebben a kontinentális és hétezer évet magába foglaló nagy tér- és időegységben Hódmezővásárhely gazdanépének történelmi emlékezete? A 18. és a 19. század anyagát Török Károly[18] és Péczely Attila[19] népdalgyűjtéséből ismerjük. Kiss Lajos munkáiban több vásárhelyi adomát földolgozott, hőseit gyermekkorában még ismerhette is, vagy csak egy-két nemzedék választhatta el tőlük. Az ő munkásságában szórványosan föllelhető adalékok a népi történelmi emlékezetről legföljebb a 19. század közepéig nyúlnak vissza.

A nép történelmi szemléletét a táj is nagyban befolyásolta. A hegyvidéki ember készen kapta az erdőket, a hegyeket, az egész vadregényes tájat. Az alföldi ember a természettől csupán az eget és a földet örökölte, a belésimuló, elterülő víztükörrel. Mindaz, ami e három őselem közé került, két kezének alkotómunkája. Tudatukban különösen Petőfi Alföld-látása óta van ez így. Ezt fogalmazta meg Csorcsán Szücs Imre rímfaragó gazda is 1954-ben a maga módján:

„[…]A csatorna parton állok,

A pusztában messze látok,

Nincsen erdő, nincsen halom,

s messze száll a gondolatom.

Kint élek a pusztaságban,

Mocsarak közt, ingoványban.

Árvaságban, szegénységben,

De hitben és reményben[…]”

A vásárhelyi gazdák szemléletében ez fokozottan így van. Parasztságunk a realitásokban él: a vagyongyűjtés közelebb áll hozzá, mit a meseszerzés. A vásárhelyi birtokos paraszt történelmi tudata magyar és gazdatudat.

Vásárhelyen korán elkezdődött a „kivetkezés”, noha sok család megtartotta elődeinek tárgyait, és ma sem szívesen válik meg tőlük. Köztük nem egy muzeális értékű, történelmi relikvia akad, különösen a reformkorból, az 1848–49-es szabadságharcból, az önkényuralomból, a kiegyezés utáni korszakból és a világháborúkból. Legbecsesebbek a fényképek, családi okmányok, bibliák, hazafias kiadványok, a történelmi eseményeket, hősöket megörökítő olajnyomatok, és a nemzeti sorsfordulók, ünnepek tárgyai, mint a szabadságharcokban használt kardok, a Kossuth temetésére készíttetett gyászkarszalagok és kokárdák, de őrizték az első világháború alatt készített Ferenc József színezett portréját ábrázoló fajansz vagy porcelán csészéket is.

Az írásos emlékek közül a legrégebbiek, főleg a reformátusok körében, a családi Biblia elülső és hátulsó üres lapjaira bejegyzett adatok. Ezek jobbára családi vonatkozásúak, és nemritkán másfél, két évszázadot felölelnek, négy-hat nemzedék bejegyzéseit is tartalmazzák. Bennük gyakran megbújnak a város és a nemzet egy-egy eseményére vonatkozó átélt történések, utalások és datálások, mint például: „a forradalom évében”, a „nagy vízjárásos években”, „az első háború második fertályában” stb.

Az írásos emlékek második csoportjába tartoznak a gazdasági naplók. Ilyeneket, akár a családi jellegű adatokat, nemcsak a parasztság, de a kisiparos réteg is vezetett. Több családban a fiak folyamatosan tovább vezették az apa, nagyapa naplóját.

A legbecsesebb írásos emlékek a naplók, amelyek rendkívül széles témakört ölelnek föl. A vásárhelyi parasztember néhány elemivel tollat vesz a kezébe, és a nyelv útvesztőivel küszködve nekilát, hogy megörökítse élettörténetét, háborús kálváriáját, a családfáját, szerelmi csalódását vagy a gyermekkori élményéből fölmerülő, keserű emléket, amikor kiverték kezéből a könyvet, és helyette szerszámot nyomtak a markába.

Ezek az írások a helyi tanyavilág szűk, feszítő, olykor forró atmoszféráját éppúgy megőrizték, mint a háborús élményeit, netán a kontinensekre kiterjedő történelmi eseményeket. Gyakran olyan tudósításokkal találkozunk bennük, amelyeket még történészek sem jegyeztek le, és kellő szövegkritikával teljesen újat adhatnak egy-egy esemény részletének vizsgálatához.

Az írásnak fontos sajátossága, hogy nem torzul el, mint a szájhagyomány. Ez adta történelmi forrásának hitelét. Más szempontból ez a fogyatékossága is, hiszen nem válhat folklórrá. Egy család két elszakadt ága például ugyanazt a 19. század eleji betyártörténetet ugyanúgy beszélte el, változatnak sem tekinthető eltéréssel, mivel a közös őssel megtörtént eseményt a család magától az ükapától hallotta, akinek nagy volt a tisztelete és szavahihetősége. Amit mondott, az megmásíthatatlan. Bár a család nem jegyezte le a történetet, a nagy tekintélyű vallomástevő szavát „szentírásként”, torzítás, változtatás nélkül, szinte betanulták, és úgy őrizték meg. Ez a „patriarkális” jelleg is hozzájárult, hogy a parasztcsaládok emlékezetében megőrzött események jórészt azonosíthatók, évtizedek múltán is pontosan követhetők.

A vásárhelyi parasztság nagyon szeretett olvasni. Nem volt ritka az olyan gazda, akinek a 20. század elején rendszeresen több újság is járt. A könyvekre sem sajnálták a pénzt. Akadt, aki több száz kötetes könyvtárat gyűjtött. Idős Gregus Máté pósahalmi mintagazdának például ötszáz kötetes családi könyvtára volt, beszélte unokája, Gregus Imre. Még az elmúlt években, a vásárhelyi Pusztán is találkoztunk idős családdal, aki a megtelt polcokról kiszorult könyveket csak a használaton kívül maradt dagasztóteknőben tudta elhelyezni.

Vásárhelyen volt a legkiterjedtebb olvasóköri mozgalom. Hajdu Géza földolgozásából tudjuk, hogy összesen 107 olvasókör működött, ebből a tanyákon 66, de a kül- és belterületen működő összes olvasókör jellegű polgári és egyházi szerveződés száma meghaladta a 200-at.[20] Az olvasókörökben gyakran széles kitekintést nyújtó könyvtár működött. A könyveket nem csupán leltári tárgyakként őrizték, hanem rendszeresen cserélték, olvasták, aláhúzásokkal, lapszélre írt szavakkal „jegyzetelték”, kritizálták.

A tanult és az olvasott történelmi ismeretek gyakran föllelhetők a gyűjtött visszaemlékezésekben éppúgy, mint a gazdák naplóiban. Ez több, egyébként jó vallomástevő gazda anyagának fölhasználását tette reménytelenné. Bennük a tanult vagy olvasott történet összevegyült a hallott, átélt eseményekkel, de még kellően nem lényegült át a népi észjárás és tudat hatására.

Igazságtalanok volnánk, ha a szerzett kulturális hatásokat egyértelműen elutasítanánk, és csak idegen terméknek, netán Hans Naumann „gesunkenes Kulturgut” elmélete alapján, a „magas kultúrából lecsúszott”, értéktelen tucatárúnak minősítenénk. Az 1980-as évek elejét megélt parasztság emlékezetében a 19. század népi hagyománya maradt meg leginkább.

Alföldi viszonylatban igen korán kényszerítő intézkedés született a vásárhelyi nép szellemi szintjének emelésére, az analfabetizmus fölszámolására. A 18. század közepén a református consistorium[21] határozatot hozott:

„Anno 1765. 19. Januarii[…] deliberaltattak:[22]

I. A Szülék, Törvénnyel is, és külső belső elöljárók Auctoritások[23] által adstringaltassanak[24] gyermekeik Oskolában jártatására, a’ leg szegényebbek is, leg alább addig, míg jó olvasókká lesznek, az Hit ágazatait, s könyörgéseket meg tanulják. Akik ezt meg nem fogadják, a szülék közzül, halottyaik el ne temettessenek Oskolai személyek által[…]”[25]

Az egyház tehát megvonta a halottól a vallásos végtisztességet, ha a családjában iskolakerülő élt. Szertartás nélkül csak a bűnözőket, istenteleneket, tehát a kivetetteket temették el. Ez azt jelentette, ha valakinek a hozzátartozója vallási ceremónia nélkül került elhantolásra, azt a közösség kitaszította magából. Ettől mindenki jogosan félt. A határozat az iskolába járást legalább addig szorgalmazta, „[…]míg jó olvasókká lesznek.” Más kérdés, hogy a rendelkezés ellenére, a feudalizmus kori pöranyagokban a parasztok zöme nem tudta a nevét sem aláírni, helyette a „keze vonása”, vagyis ┼ vagy X állt.

Az iskolázottság ugyan terjedt, de nem egy gazdaifjú az iskola, gimnázium után visszament leendő vagyona közelébe gazdálkodni. Ez történhetett Török Péterrel is, mert az úriszék 1799-ben két kötetnyi szerelmes nótát – ismert költemények és diákversek gyűjteményét – bűnjelként kobozott el tőle. A „kurvás” fiatalember a jó írással lejegyzett dalokkal szeretőjét, Hartsás Pörzsit ajándékozta meg. Így lett ez a ritka, egységes anyagot tartalmazó két kötet a vásárhelyi paraszti irodalmi írásbeliség egyik legrégebbi bizonyítéka.[26]

A parasztság szélesebb rétegei csak a kiegyezés után váltak írástudókká, és az ipari forradalom éveiben, 1880-tól terjedt el közöttük az írásbeliség, például a gazdasági naplók rendszeres vezetése. Az olvasással korán eljutott hozzájuk a kultúra. Ez –