SZENTI TIBOR

PARÁZNÁK

2002

Szenti Tibor

PARÁZNÁK

DÉL-ALFÖLDI SZEXUÁLIS BŰNPÖRÖK

A FEUDALIZMUSBÓL

(1723–1843)

II. teljes kiadás

2002

Ajánlás:

Bodrogi Tibor

Hermann Imre

Róheim Géza

emlékének

Kötetlektor:

Katona Imre

Részlektorok és szakmai tanácsadók:

Antall József orvostörténész

Deáky Zita néprajzkutató

Galina Béla gyógyszerész

Gémes Balázs néprajzkutató

Grynaeus Tamás orvostörténész

Juhász Antal néprajzkutató

Karasszon Dénes orvostörténész

Novák László néprajzkutató

Pócs Éva néprajzkutató

Szabó Ferenc történész

Tárkány Szücs Ernő néprajzkutató

Tóth István György történész

A kiadvány támogatói:

Dr. Kassai Miklós

a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház egykori igazgatója, aki a levéltári alapkutatást lehetővé tette.

Az Eötvös József Alapítvány

egy éves ösztöndíj-támogatása a feldolgozást segítette.

A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Albizottsága

Telegdy Gyula akadémikusnak,

a SZAB egykori elnökének segítségével anyagi támogatást nyújtott.

© Szenti Tibor

A borítólapon:

Fodor József festőművész rajza látható.

ISBN 936 03 3651 0

Fényszedés: Szenti Tibor

Megjelent:

Készült:

BEVEZETŐ

Amikor Schram Ferenc 3 kötetben közzétette a Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. című kitűnő munkáját, szembetűnő hasonlóságokat és azonosságokat találtunk a boszorkány- és a szexuális bűnpörök között. Schram köteteinek megjelenésekor már javában gyűjtöttük a dél-alföldi szexuális bűnpöröket, és ekkorra bizonyos áttekintési alapot szereztünk a feudalizmuskori levéltári anyagból. Föltűnt, hogy nem csak az azonos kor, ítélőszékek, egyházi, társadalmi és gazdasági körülmények alakították hasonlatossá a két fajta pörtípust, hanem a kor erkölcsi szemlélete alapján bűnösnek ítélt boszorkányok és paráznák tevékenysége között is sok volt az egyezés. Ebből törvényszerűen adódott, hogy jelen munkánkban, az anyag jellegének megfelelő eltérésekkel, de másolás nélkül kívántuk folytatni Schram feudalizmuskori társadalomrajzát.

Címadásunkban a parázna szó jóval többet fejez ki, mint a mai szóhasználat jelentése, amely a 20. században elsősorban a keresztény vallási kifejezések között ismert. A feudalizmusban széles körben elterjedt hétköznapi fogalom, és jogi terminus volt. A parázna személynek és tevékenysége minősítésének legalább annyi árnyalatbeli megkülönböztetése volt, akár a népi szóhasználatban a lónak. Mást jelentett a meretrix (kurva), a puella publica („mindenki babája”), és mást a scortatrix (szajha). Volt, aki paráználkodott (stuprum), mások bujálkodtak (fornicatio) vagy szajhálkodtak (scortatio). Cselekedetükkel vérfertőzést (incestus) követtek el, vagy házasságot törtek (adulteria) stb. Címadásunk szereplői, tehát a feudalizmuskori paráznák mindazt a „bűnt” elkövették, amelynek valamilyen szexuális jellege volt. Lehetőleg minél szélesebb társadalmi képet ugyanis úgy rajzolhattunk, hogy a rendelkezésünkre álló levéltári anyagból a periférikusan kapcsolódó bűnpöröket is bemutattuk.

Az eredeti, levéltári forrásanyagunkat a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhely Városi és Szentes Városi Fióklevéltárában őrzik. Vásárhely esetében a városi bírói, főbírói jegyzőkönyvekből. a Protocollum Judicale (IV. A. 1006. A. 1. és A. 2.) köteteiből az ítéleteket, a hirdetőkönyvekből (Hódmezővásárhely város irataiból. 1001. C. állag, d. 1.) pedig a földesúri, városi, megyei, stb. hatósági rendelkezéseket, tilalmakat gyűjtöttük ki. Szentesről származik a bűnpörök zöme, amelyeket két fondból, a Károlyiak sedes dominalisából, vagyis úriszékének büntetőpereiből (IV. A. 53. fond), és Csongrád vármegye Törvényszékének (sedria) irataiból (IV. A. 21. fond) szöveg-, azaz betűszerinti írással gyűjtöttünk ki.

Miután a vizsgált korban a parázna-bűnpörökből olyan mennyiséget találtunk, hogy azok egy része is köteteket tölt meg, nem gondolhattunk arra, hogy országos gyűjtést végezzünk. Inkább a talált pörök által érintett dél-alföldi területről — a Károlyi család itteni birtokairól és Csongrád vármegyéből — kívántunk elmélyültebb (és nem reprezentatív, hanem ¾ a szónak nem pejoratív értelmében ¾ „mélyfúrásos”) földolgozást adni.

A pörök nagy mennyisége lehetetlenné tette, hogy valamennyit hiánytalanul közöljük, de munkánknak nem is az volt a célja, hogy csupán adattárt vagy szöveggyűjteményt állítsunk össze. Az átvizsgált fondokban talált szexuális vonatkozású bűnpöröknek mintegy a felét — megítélésünk szerint — tudományos szempontból a legfontosabbakat gyűjtöttük ki. A bemutatott pöranyag sem teljes. A kapcsos zárójeles kipontozások jelzik, hogy a szöveg rövidebb, hosszabb részeit kihagytuk. Ezekben az iratokban ugyanis nagyon sok volt az ismétlés, a cselekményt előre nem vivő, jelentéktelen részlet. Nem egy pörben tucatnyi tanút hallgattak ki. Ők az azonos kérdésekre gyakran egyforma válaszokat adtak. Ilyenkor a pör szempontjából legértékesebb tanúvallomást idéztük, a többiek elbeszéléséből csak az eltérő, az addigiakhoz képest újat mondó részleteket. Néhány esetben, a cselekmény szempontjából azonosat nyújtó részleteket csak akkor jegyeztük ki, ha fontos volt a kifejezés, a nyelvi változatosság. Helytakarékossági okokból külön nem jelöltük, ha a pör teljes anyagából egy-két lapot egészében kihagytunk. (Ilyenek voltak pl. a latinul leírt, ill. a gótbetűs német szövegek, amelyek többnyire az ítéletek magyar megfelelőjét tartalmazták; vagy a hatóságok közötti hivatalos levelezés, amely dagályos, bürokratikus nyelvezeten a küldött anyag fölhasználásáról rendelkezett stb.)

A vizsgált pöranyag rendkívül eltérő. A földolgozás során nem lehetett egységes szempontokat érvényesíteni. Gyakran nincs meg a teljes pöranyag. (A levéltárakat az elmúlt évszázadok során szakszerűtlenül költöztették, kilakoltatták, háborús cselekmények, a rossz tárolási körülmények, a felelőtlen és hozzá nem értő kezelő emberek károsították, hivatalból, különböző ideológiák szerint „selejtezték” stb.) Gyakran csak a Protocollum Criminale köteteibe bemásolt pörrészletre, például az ítéletre találtunk, de az előzmény, maga a dobozolt ügyirat hiányzott. A legtöbb esetben a helyzet fordítva volt. A dobozolt anyagban megtaláltuk a pört, de az ítélet lapjai eltűntek. Némelyik pörből következtetni lehet arra, hogy az ítélet ellen fellebbeztek. Ilyenkor a pör egyes részei vagy teljes anyaga elindult a sedria, Királyi Törvényszék, a Hetek Táblája, és az uralkodó felé vezető hosszú vándorútján. Hónapok, esetleg évek múlva érkezett vissza belőle valami. Az ügyiratokból közben elvesztek, visszatartottak. A kihirdetés után elfelejtették bemásolni, vagy nem az eredeti ügyirathoz csatolták, hanem új számra és tárgyra iktatták. Kutató legyen, aki évszázadok múltán, sok folyóméter levéltári anyagban megtalálja az összefüggő részleteket, ha ugyan közben meg nem semmisültek.

A pörök szövege sokat torzult a korabeli másolásokkal. A levéltárak néhány pört több másolatban, több „változatban” is megőriztek. Ezeket bőrkötéses fóliánsok őrzik, míg dobozokba a szálas lapokra írt eredeti anyagot helyezték. Mind a két, vagy több változatot át kell nézni, és a legteljesebbet szabad fölhasználni. Ezt a módszert követtük.

A pörök közlésénél zárójelbe tettük, ha a dobozolt (D) anyagot vettük figyelembe. A vele egy sorba megadott dátum mutatja, hogy a pör melyik törvénykezési időszakhoz tartozik. A D jelzet után lévő szám a törvénykezési időszakon belül található pöranyagok közül a vonatkozó ügyirat száma. Amikor a pört a bekötött jegyzőkönyv-másolatokból ismertettük, a fondszám után a fóliáns száma következik, pl. „a. 1.” kötet, és a lapszám(ok). Nem egy esetben mind a dobozolt, mind a bekötött jegyzőkönyveket fölhasználtuk. (Ezt a pör címe után mindkét eredethely megjelölésével tanúsítottuk.) A pörök kisebb részénél ugyanis a két (esetleg több) változatban elég jelentős eltérés lehetséges, de a jobb megértéshez vagy a teljesség kedvéért mindkét változat ismertetésére szükség volt. A pörök zöménél ugyanis a másolat és az eredeti iratok között olyan a különbség, mint egy hímzés vagy szőttes két oldala között: a visszája is nagyon hasonlít a színére, de mégsem azonos vele!

A két évtizedes levéltári gyűjtőmunka során nemcsak a választott témákat rejtő iratfondokat néztük át. Egy kor, vagy átfogó téma ismertetése esetén ez soha sem elégséges! Ha nem is a választott témát érintő módszerességgel, de vizsgáltuk a polgári pöröket, a becsüjegyzőkönyveket, különféle összeírásokat, városi tanácsi jegyzőkönyveket, hirdetőkönyveket, statutumokat stb. A belőlük nyert szemlélet nélkülözhetetlen volt a szexuális bűnpörök földolgozásánál.

Az ítélkezési hierarchiában a falusi, mezővárosi tanács bíráskodása volt a legalacsonyabb rendű. Ezt követte az úriszéki, majd a megyetörvényszéki bíráskodás. Ebből adódna, hogy a klasszikus esetben, ha az elítélt panaszt akart tenni (ha a tortúrát[1] túlélte, ill. az ítélet erre módot is adott), az úriszékhez, ill. a sedriához, stb. föllebbezhetett. A vizsgált levéltári anyagunkban egyetlen bűnpört találtunk (a 407/1764. számút), amelyiket mind az úriszék, mind pedig a sedria tárgyalta. De ebben az esetben sem fellebbvitel során, hanem párhuzamosan. Bár a sedria esetében területi átfödések bőven voltak, mégis a vizsgált anyagban a megyetörvényszék és az úriszék működése területileg is elkülönült. Az úriszék a Károlyi család dél-alföldi dominiumaiban történt bűnesetekben ítélkezett, míg a sedria zömmel Csongrád vármegyének a Károlyiak, ill. más földesurak által nem birtokolt területének bűnözését vizsgálta. A föllebbezéseket valamennyi törvénykezés a Királyi Táblához küldte el. Ez csak egyfajta jogi különbséget jelent a megszokott törvénykezéshez képest, de a vizsgált területnek, mint azt a földolgozás során látni fogjuk, sok eltérő társadalmi megnyilvánulása volt, amely egyedi körülményeket hozott létre.

A bemutatott bűnesetek csoportosítása igen nagy gondot okozott. A legtöbb szexuális bűnpör eléggé összetett és a kutatótól függ, hogy melyiket hová sorolja. Természetesen, amikor a csoportokba rendezés történt, igyekeztünk a pörök legmarkánsabb tulajdonságait előnybe részesíteni, de nem állíthatjuk, hogy ez hibátlanul sikerült. A szubjektivitás kiküszöbölése alapvető szempontunk volt, de — csupán egyetlen példát említve —, a nős gazda és a szabad személy szexuális bűnpörében eléggé nehéz dönteni, hogy a közösülésük házasságtörés vagy egyszerű paráználkodás volt-e, hiszen a férfi részéről az előbbi, a nő esetében az utóbbi az igaz. Ha a nő történetesen a gazda nevelt lánya, vagy távoli rokona volt, a kor ítélete alapján incestust követett el; ha szeretkezés közben sodomáskodott is vele, a pört a perverziók közé kellett volna sorolnunk. Végül is, vállalnunk kell azt az esetleges vádat, hogy csoportosításunk egyéni jellegű, mert az elvégzett rendezési próba során a fölkért szakemberek is hasonló helyzetbe kerültek.

A csoportosításnál szembetűnő, hogy a szexuális bűnpörök között nemi vonatkozású káromkodás, kegyetlenkedés, emberölés, magzatgyilkosság, népi orvoslás, tehát első látásra nem a tárgykörbe tartozó pörök is helyet kaptak. Nem véletlen! Egyenes út vitt a durva, szexuális jellegű káromkodástól a paráználkodásig, vagy annak egyik következményéig, a megszületett gyermek elpusztításáig. Ezeket nem szabad kiragadva vizsgálni, mert az adott korban az egyének életében szorosan összefüggtek.

Az egyes pörök címét magunk adtuk. A pör lényegét néhány szóban, mondatban igyekeztünk összefoglalni. Akaratlanul is egyfajta középkorias, „boccaccios” címek születtek, s ez sem véletlen. Maguk a történetek őrizték meg a középkorias színezetet és hangulatot, a gyakran trufákra, ízes szókimondó legendákra emlékeztető hangvételt. Ezek a pörök tulajdonképpen tragikomikus esetek. Az olvasó hangulatát, érzelmét az egyik végletből a másikba dobálják. A fölháborodás, az ellenszenv, a bosszúvágy éppúgy tüzel bennünk, mint az együttérzés és a sajnálat; de a legdrámaibb történet közepén is azon kapjuk magunkat, hogy képtelenek vagyunk a helyzet komolyságához méltónak maradni, és harsány nevetésbe törünk ki, holott a történet egészén sírnunk kellene. Nem költőies megfogalmazás ez a jellemzésünk, hanem az egykori életszülte döbbenetes ellentmondások sorából, tehát a reális körülményekből fakadt összeütközés.

A pöröket olvasva, senki se keresse az igazságot! Elavult törvények, népi szokásjog, szubjektív megítélés, ritkán merész kitörés a kor dogmáiból, tarkán keverednek bennük. Mindig a kettősséget kell látnunk, mert ez a kor és ezen belül is a szexuális bűnök számtalan ellentmondást hordoztak. Ahogy minden esetben a 150-250 évvel ezelőtti bíróság sem volt képes kideríteni az igazságot, erre mi sem vállalkoztunk, mert nem késői „igazságszolgáltatás” volt a föladatunk.

Pontosan azt sem lehet megítélni, hogy a pörök mennyire voltak tényszerűek, kinek mennyire hihetünk? Nagyon sok a sablon. A bűnözők közül, egyéni lelki alkatának megfelelően, van aki a bűnét azonnal bevallja, mások makacsul tagadnak, vagy szembesítés, illetve a 18. század első felében hóhér kínzatása alatt vallanak. Nem lehet eldönteni, hogy a vallomás kierőszakolt vagy őszinte, pedig a jegyzőkönyv bizonyítja, hogy itt „önkéntes”, azaz „szabad vallomás” következik. Nem egy vádlott ellentmondásosan vallott, és többféleképpen beszélte el a történetet. Ismét mások egymásra hárították a bűn elkövetését.

Olykor világosan kitűnik, hogy a kérdező adta a vádlott szájába a hallani akart vallomást, máskor a vallomástevő szándékosan terelte el magáról a gyanút, mellé beszélt, vagy konokul hazudott. Gyakori a tudatlanságból eredő vagy a fiskálisa által sugallt, tudatos félrevezetés is, főleg a liberalizálódó 19. században, a reformkorban. A vallomások között egyetlen egy sem akadt, amelyiket tájnyelven írták volna le, pedig a jegyzőnek kötelessége volt pontosan azt és úgy írni, ahogy elhangzott. A vizsgált földrajzi terület több, jól elkülöníthető, szép magyar tájnyelvet őriz, mint az „ö”-zőt, „i”-zőt vagy „ë”-zőt, ill ezek keveredését. A tanúk és vádlottak zömében irodalmi nyelven, olykor fiskálisnak is dicséretes, kacifántos mondatokkal, szóvirágokkal tűzdelve vallottak, ahogy a nép sohasem beszélt. Bennük ritka a tájnyelvi szóhasználat. Máskor a feleleteken átsüt a naivitás, a bűnét törékenyen takargató, egyszerű beszédstílusból az őszinteség. A vallomások hitelét tehát kétkedéssel kell fogadnunk. Itt kell azonban azt megjegyeznünk, hogy a boszorkánypörök „látomásos” vallomásainál sokkal nagyobb a realitásuk!

Közhely az, hogy a korát senki sem tagadhatja meg. Ha a vallomástevők hazudtak is, vagy egyes bírók túlszínezett történetet akartak hallani, fantáziájukban azok a helyzetek, cselekedetek jelenhettek meg, amelyeket valakitől hallottak, korábban átéltek, amelyeket a korszak kitermelt. Az egész feudalizmus kori pöranyagot talán úgy érdemes tekintenünk, mint e kor szellemi termékét, amelyet a társadalom különböző rétegei: fel- és alpörösök, szakértők, fiskálisok, seborvosok, bírák és parasztok együttesen hoztak létre, ezért nagyon is jellemzőnek tatjuk őket.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a bűnesetek — a mai szóhasználattal élve — krimik. (Egyébként az egykori jegyzőkönyvek neve is ez volt: protocollum criminale.) Méghozzá megtörtént esetek. A nyomozati anyag tele van érdekes és izgalmas történetekkel, vallomásokkal, bizonyításokkal, félrevezetésekkel, hazugságokkal.

A pörök leírásánál az eredeti szöveget megkülönböztettük. (Néhány esetben az egykori írnok minden bekezdésnél idézőjelet rakott, de ez a régi jelzés értelemszerűen elválik a mi kiemeléseinktől.) A saját szövegünkben a személy- és helynevek leírását eredeti írásmóddal, de idézőjel nélkül végeztük. Ugyancsak kivételnek számít a „cir” rövidítés, és a különböző vallások nevének leírása. (Pl.: református helyett: „Reformata” — ez utóbbi fogalom ma egészen mást jelent.)

A pöranyag földolgozása során, a hivatkozásoknál nem ismételtük a pör teljes levéltári származási helyét, fondszámát, csupán a pör általunk adott sorszámát, törve a pör évszámával. (Pl.: 371/1769.)

A pörök sokrétűsége ösztönözte, hogy a talált levéltári anyagot minél több szempont szerint vizsgáljuk. A bemutatott feudalizmuskori szexuális pöranyag földolgozása két nagy megközelítési lehetőséget kínált. Egyik volt a kultúra (ezen belül az erkölcs) szempontjából történő analízis, amelyhez a pszichológia, szociográfia, a történelem és a folklór, különösen a népi gyógyszerhasználat és a népi gyógyítás, a ráolvasás, megrontás, szerelmi varázslás tanulmányozása; tehát a társadalomtudományok kínáltak segítséget. A másik lehetőséget a természettudományok nyújtották, mindenek előtt az orvostudomány egyes ágai: pszichiátria, különösen az ösztönös cselekedetek forrásának föltárása; az alkoholizálás, az orvosi, kirurgusi tevékenység, a „Visum repertum”-ok[2] elemzése; a durva beavatkozások mint a magzatűzések, kriminális abortuszok, újszülött- és csecsemőgyilkosságok vizsgálata.

Ebből a földolgozási módszerből következik, hogy egy-egy pört több alkalommal, néha szinte fejezetenként említünk. A megszokott formától eltérően, a pörökben talált egyes jelenségeket is gyakran más-más (nem egyszer szinte ellenkező) elmélet bizonyítására használtuk föl. Ezért munkánkban gyakori volt az átfedés. Kikerülhetetlen volt ez, hiszen nem egyszer eltérő megközelítésben, ugyanazon mondatokra kellett visszatérnünk, mert bennük szükséges volt a különböző jelenségeket magyarázni; vagy a vizsgált jelenségnek többféle magyarázata van. E mögött senki se keressen ellentmondást, szakmai fogyatékosságot, tudománytalan álláspontot. A pörök ugyanis mélyebben akkor ismerhetők meg, ha mind alaposabban körbejárjuk, és fölvázoljuk a bennük rejlő valamennyi lehetőséget, ill. az összefüggéseket.

Mivel igen sok kérdésre kerestük a választ, munkánk nem tekinthető egyetlen szaktudomány termésének. Elsődleges célunk az életmódkutatás volt. Föladatnak tartottuk, hogy az ország területéhez képest kis gazdasági- és földrajzi tájegység; hazánk 1100 éves történelméhez képest rövid korszak népességének életmódjába minél mélyebb betekintést nyújthassunk.

Hódmezővásárhely, 1985.

Szenti Tibor

I. rész

FEUDALIZMUSKORI ADATOK CSONGRÁD VÁRMEGYE

ÉS A DÉL-ALFÖLDI KÁROLYI BIRTOK MÚLTJÁBÓL

(Az 1699–1848 közötti másfél évszázadból)

1. VÉGLETEK

A török hódoltság alatt egyre gyérült a Dél-Alföld lakossága. A felszabadító háborúk idején valamennyi kisebb település üresen maradt. Amikor 1698-ban Misztótfalusi Miklós megírta a Maga mentsége című munkáját, Szegedtől Gyuláig már egyetlen lakott helység sem volt.

1699, január 26-án megkötötték a karlócai békét, és a kincstár fölszólította a „szétfutott” lakosságot, hogy települjön vissza. A századfordulón, amikor a katolikus Európában a barokk művészet a fénykorát élte, a magyar Dél-Alföldre többnyire kifosztott, vagyontalan földművesek érkeztek. Ez a gazdasági, társadalmi tény, valamint Erdély különfejlődése évszázadokra meghatározó maradt. Az egész Kárpát-medence térsége elmaradt a 18. sz. második felétől jellemzővé váló nyugat-európai, polgári fejlődés mögött.

Az általunk vizsgált vidéken kettős társadalmi mozgás érvényesült: egyfelől a zárt településalkotás, a beköltözés, másfelől pedig a lakott helységekből a megélhetést, munkalehetőséget adó határba való kirajzás. Megindult a földfoglalás, legeltetés és a szállásfejlesztés.

2. POLISZSZERŰ MEZŐVÁROSI FEJLŐDÉS

Bevezető

A tudományos igényű történelmi szakirodalom nehezen tűri az összehasonlítást, különösen úgy, ha korban és társadalmi szerkezetében egymástól távol eső eseményeket vagy képződményeket akarunk összevetni. Különben is, minden párhuzamosítás annyit ér, akár a költői hasonlat, vagyis a tárgyi jelenségnek csupán az elképzelt, nem egyszer erőltetett mása!

Természetesen más a helyzet, ha szemléletet változtatunk, és a történelmet mint az emberi kultúra egyik magas szintű megnyilvánulását, a történelemtudományt pedig, mint e kultúra egyik alapvetően fontos föltáró, kifejező és megőrző értékét tekintjük.

Emberi kultúra csak egy van, még ha időben és térben eltérő, sokszínű árnyalatot is mutat. Ráadásul a legfiatalabb, hiszen alig több mint másfél millió évre tekint vissza. Még inkább összeszűkül, ha az írásos történelem hétezer év körüli határait vesszük alapul, a testpecsételő, ún. pintaderák jelképmotívumaitól a gondolat-, szó-, majd hangjelek megjelenéséig.

E rövid, néhány évezredre összezsugorított történelmünkben az események is harmonikaszerűen összenyomódnak, és egymás mellé rendeződnek. Különösen így van ez akkor, ha egy társadalom valamilyen ok folytán újrakezdésre kényszerül; ill. ha új társadalom, új korszak születik.

Az ember sohasem vonhatja ki magát a természet törvényei alól, még akkor sem, ha társadalmi jelenséget kell újraszülnie. Ahogy az egyedfejlődésben röviden a törzsfejlődést ismételjük meg, úgy a történelemben is minden születő társadalom így, vagy úgy átéli a történelem gyermekkorát — annak valamennyi „gyermekbetegségével” együtt — és csak e fejlődésen keresztül jut el a magasabb, helyesebben a más szintű társadalmi fokra, amely csírájában őrzi az előző korok eredményeit, de a kiteljesedéskor merőben különbözik azoktól. Így vannak ezzel az újkori dél-alföldi mezővárosok is, amelyek a 18. században váltak karakterisztikus társadalmi képződményekké, néhány ezer földművelő család életszínterévé.

Ha a dél-alföldi mezővárosokat a mediterrán vidék poliszaival hasonlítjuk össze, első olvasásra ez dilettáns próbálkozásnak tűnhet. Ezek a városállamok ugyanis időben 3500-2500 évre vannak a paraszttelepüléseink újjászerveződésének idejétől. Azok a rabszolgatartó társadalomban fejlődtek ki, ezek pedig a magyar feudalizmus újabb korszakában.

Poliszok azonban nemcsak az ókori Keleten, ill. Görögországban voltak, tovább éltek az európai középkorban. A velencei köztársaság tengeri és kereskedelmi hatalommá fejlődött. Poliszoknak tekinthetők az észak-olasz városállamok; bizonyos mértékben hasonlatosak a svájci kantonok vagy a német fejedelemségek is. A török hódoltság után az újratelepülő magyar mezővárosok öntörvényűen tovább vitték ezt az önálló, poliszszerű fejlődést, különösen a reformkortól, amikor kialakult a mezővárosi kézművesség és polgárság szűk rétege is.

Jól tudjuk, hogy nagyon sok a klasszikus és a magyar poliszszerű városalakulatot elválasztó történelmi különbség, azonban a továbbiakban ne ezeket nézzük, hanem — a teljesség igénye nélkül — vizsgáljuk meg a hasonlóságokat, épp azon elv alapján, hogy az egyetlen emberi kultúrán belül bizonyos társadalmi jelenségek a fejlődés során újratermelődnek.

Poliszok és mezővárosok

Az ősközösségi társadalom előbb gyűjtöget és vadászik, azután letelepülve termel. Az első falvak és városok mezőgazdasági termelésből éltek. A két fő termelési ágazatuk az állattartás és a növénytermesztés volt. Az ókori, középkori poliszok, és a feudalizmuskori magyar mezővárosok termelése is ezt tükrözte. Platón a poliszok létrehozójának az emberi szükségleteket tartotta. Ezek legfontosabbikaként az élelem beszerzését. A mezővárosok esetében is a legfontosabb a táplálék megtermelése volt.

A poliszhoz mély érzelmi szálak fűzték lakóit. A mezővárosokhoz szintén. Mindkét városalakulat lakói az anyaföld szeretetén keresztül a településüket gyakran a hazával azonosították. A polisz mint az önellátó életre társult törzsek közössége, természetes képződmény volt, és politikai faktor. A mezőváros szintén, csak itt törzsek helyett a kiterjedt családok, klánok dominanciája érvényesült. Saját dolgaikról mindkét városalakulatban maguk kívántak határozni.

Az előző kultúrák népei szerint a polisz nagy család volt. A mezővárosainkban is ezt nyugtázhatjuk. A nagy család szimbóluma volt Hellászban Hesztia istennő családi tűzhelye, mely minden háztartásban jelen volt. Az alföldi mezővárosokban, falvakban a családi tűzhely a 18. században még gyakorlati és kultikus értelemmel egyaránt bírt. 1751-ben Geczy Ferenc tolvaj ügyiratában így írtak: „Ő Tőrők Szent Miklósi finak vallotta magát lenni, de most Debreczenben lakik, ot háza, tüze, feleséghe Gyermekei [vannak...]”[3] Az 54. sz. pörben, 1798-ban, a 40 éves szentesi gazda arra a kérdésre, hogy „Mi vagyonod van?”, így felelt: „Házzal, tűzzel és földel biró [vagyok...]”[4]

A poliszokban a társadalmi rendszer alapját a nemzetség alkotta. A társadalmi piramis fölépítésében őket követték a testvérségek, törzsek, törzsszövetségek. A társadalmi rétegtagolódás a mezővárosoknál is jól megfigyelhető: család, nemzetség, „had”, réteg, osztály. Ahogy a poliszban a nemzetség élén a rangidős férfi állt, ugyanúgy a mezővárosok esetében is. A polisznemzetség tagjai egy apától származtatták magukat, a mezővárosi nemzetségek szintén. A poliszban élő nemzetségeknek kölcsönösen segíteniük kellett egymást, és közös ünnepeket tartottak. A mezővárosokban szintúgy cselekedtek. Családon, nemzetségen belől sem a poliszok, sem a mezővárosok lakói (elvileg) nem házasodhattak[5], ugyanakkor mindkét városalakulatnál közös temetőbe temetkeztek.

Mindkét városmodell esetében a vezető helyekre elsősorban őslakosokat választottak. A letelepülő idegent nem, vagy csak nehezen fogadták be. (Hódmezővásárhelyen a bekerülő lakónak máig „gyüttmönt” a gúnyneve.)

Ahogy a polisz lakói sem alkottak egyetértő családot, ugyanúgy a mezővárosok is több tagjukat üldözték vagy másodrendűeknek tartva, kizsákmányolták őket. A poliszokban a társadalmi piramist a szabad polgárok, az adózó idegen telepesek, és a felszabadított rabszolgák, ill. az elnyomott rabszolgák képezték. A mezővárosokban hasonló rétegződés alakult ki: a földesúrból, nemesekből előjogon, ill. a hivatalnokokból és elöljárókból álló értelmiség elő- és szerzett jogon a kialakuló polgárság felső rétegét, az iparosokból és kereskedőkből álló réteg a polgárság alsó rétegét alkotta. Végül a társadalmi piramis alján az erősen függő jobbágyok, és a többszörösen kihasznált zsellérek helyezkedtek el. Mindkét városmodell esetében az egyes rétegek között nagyok a társadalmi és életmódbeli különbségek.

Mind a poliszoknál, mind a mezővárosoknál az elöljárókat eleinte szabadon választották, majd a hatalom öröklődött. Mindkét városmodell esetében a legnépesebb csoportot a parasztok alkották. A fejlődés során mind a két helyen e csoporthoz tartozott a kézművesek és a kereskedők kisebb részé is, azaz a kizsákmányoltak. Mezővárosainkban több iparos csak ősztől tavaszig dolgozott a szakmájában, nyáron visszamentek a földekre az évi kenyeret megtermelni.

Milétoszban Krisztus előtt 520 körül a hatalom a középbirtokosok kezébe került, a mezővárosoknál a hatalmat szintén ők gyakorolták[6], hiszen már nemcsak magukat látták el, hanem ¾ a polgárosodás következtében ¾ piacképes árutermelőkké váltak, és ez a hatalmi lehetőségeiket növelte.

A szabad polgárok antik demokráciájának alapjai a poliszokban a rabszolgamunka volt, a mezővárosokban a zsellér-, jobbágymunka. A poliszoknál a rabszolga, a mezővárosoknál az elszegényedett, ill. kizsákmányolt parasztság, és az egyre kiteljesedő betyárvilág mérgezően hatott a polgári fejlődésre. A rabszolgára, zsellérre nem lehetett rendes eszközt, felelősségteljes munkát rábízni, mert a szerszámot tönkretette, a munkát, robotot elszabotálta.[7]

A visszaéléseket mindkét városképződményben az önálló, vagyis a magának végzett termeléssel lehetett volna föloldani. A poliszokban és a mezővárosokban egyaránt megindult a belső, politikai harc a kötöttségek ellen, a törvények kijátszása érdekében. A megszerzett, kiharcolt javakat és jogokat mindkét városmodell esetében görcsösen védelmezték.

Mivel a Dél-Alföldön a hódoltság végére a falvak majdnem mind elpusztultak, és jelentős részük nem települt újra, ugyanakkor a mezővárosok megnövekedett határral, és viszonylag nagyobb néptömeggel rendelkeztek, nőtt az autonómiájuk a kisebb településekkel szemben. A poliszok szintén autonómiával rendelkeztek, és a környező határukban egyeduralkodók voltak. A polisz és a mezőváros egyaránt védelmet adott a lakóinak és nevelte őket.

A poliszok városfalakkal, kijelölt határokkal védett, és elszigetelt városállamok voltak. A dél-alföldi mezővárosok a nép utolsó menedékhelyét, az Isten házát — a Tiszántúlon többnyire erdélyi hatásként — téglából rakott, ún. kőfalakkal kerítette be, mint pl. a 18. sz. első felében Hódmezővásárhelyen az Ótemplomot. A várost — polgárvédelmi, ár- és belvízvédelmi okokból — földgátakkal vették körül. Az ezen kívül eső területen létrejöttek a termelési övek, amelyek egymást szintén élesen elhatárolják a szomszédos településektől. Ezt fokozták a Tisza-Maros-Körösök árterületén települt mezővárosok természetes, folyók általi szigeteltsége és védelme.

Mind a poliszoknál, mind a mezővárosoknál megindult a küzdelem az egyéni kiváltságok mint pl. az árumegállítási, vásártartási jog megszerzéséért. Ezzel az egymás közötti harc is kezdetét vette. Megkezdődött a versengés a hatalomért. Talán ezen a téren mutatkozott a poliszok és mezővárosok között a legnagyobb különbség. A görög, főleg az anatóliai poliszok a Krisztus előtt 750-500 közötti években egymással vetélkedve jelentős fejlődésnek indultak, míg a dél-alföldi mezővárosok kiteljesedése a harc következtében megrekedt, és évszázadokon keresztül külterjes, feudális elmaradottságban maradtak. A fejlődést gátolták még a nagy járványok, a kuruc-labanc háborús események, az időszakosan jelentkező nagy árvizek, aszályok és sáskajárások stb, amelyek a mezővárosok népességét, a társadalmi fejlődésük korábbi állapotába többször visszavetették.

A klasszikus görög poliszoknál a demokrácia után a türannoszok egyeduralma, a mezővárosoknál a rövid ideig tartó önkormányzat, saját pallósjog után a földesurak önkényuralma következett. A mezővárosok igyekeztek minden kiváltságot megszerezni vagy megvásárolni a földesuraktól. A városatyák egyre nagyobb önállóságra tettek szert, nőtt a tanácsok befolyása. A földesurat olykor még a Királyi tábla előtt is pörbe fogták. A tanácsok sajátságos rendelkezéseket alkottak, amelyeket területükön a magasabb hatóságok is elismertek vagy eltűrtek. Megindult az elszakadási törekvés a földesúri és a vármegyei hatalomtól. Előbb a jász-kunok redemptiója jött létre, majd a reformkor vége felé a többi mezőváros is a megváltásról tárgyalt. A klasszikus poliszok belső harca a türannoszok hatalma ellen közismert.

Amikor Krisztus előtt a 7. sz. közepén Thraszübulosz türannosz Miletosban, a korintoszi követ előtt a búzamezőn kitépte a többi közül kiemelkedő kalászokat, példát mutatott az uralkodás gyakorlására. Poliszok és mezővárosok, türanniszok és földesurak egyaránt arra törekedtek, hogy az átlagosnál nagyobb képességű elöljárókat, szószólókat üldözzék. Ezek a társadalmi jelenségek vezettek a poliszok bukásához, a feudalizmuskori mezővárosok fejlődésének elakadásához, és végső soron hozzájárultak a magyar feudális társadalom átalakulásához.

3. TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS

A vizsgált területnek földrajzilag legnagyobb választóvonala a Tisza, de a folyó választó jellegű a népességi, társadalmi, gazdálkodási körülmények alakulásában is. A történészek egy része a Tiszántúlt nem minden ok nélkül máig „Barbaricumnak” tekinti. Nem egy kelet felől jött kulturális, etnográfiai jelenség itt gyökeredzett meg, és nem vagy alig terjedt tovább a folyó vonalánál. (Pl. a finnugor építészeti hagyományt őrző kontyos pásztorkunyhók és kerekólak.)

Amíg a Tiszántúlon zömében jó minőségű kötött szántóföldek és szikes legelők terülnek el, addig a Duna-Tisza közén a homokos talaj az uralkodó. Ez meghatározta a termelést. Közös jelenség volt az, hogy mindkét földrajzi térségben, a hódoltság után kiüresedett nagy határokban, a pusztákon legeltetés, félszilaj pásztorkodás folyt.

A 18. sz végén több társadalmi, gazdasági tényező együttesen változtatott a termelési ágazaton. A meginduló polgárosodás, és a vagyon átértékelődése hozzájárult ahhoz, hogy a lábasjószágok helyett a föld került előtérbe. Ezt a helyzetet siettette a keleti marhavész és a napóleoni háborúk, amelyek a gyapjú- és gabonakonjunktúrának kedveztek.

A 19. században már markánsan elkülönül a két tájegység termelési szerkezete. Míg a Tiszántúlon elsősorban a gabonatermelés, a mind nagyobb teret hódító kapásnövények és a takarmánytermesztés — Makó térségében a hagymatermelés — vált uralkodóvá, addig a Duna-Tisza közén kialakult a kertészkedés; elsősorban a szőlő-, gyümölcs- és Szeged környékén a fűszerpaprika termelése. A kertészkedés kisebb területen is jövedelmezőbb, míg a gabona és a kapások piaci kínálatra inkább a nagyobb területekről gyűjthetők be. Ez a gazdasági tény további vagyoni elkülönülést hozott létre. Különösen szembetűnő ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Tiszántúlon a 19. sz. első felében a telkek tovább aprózódtak, és a további földszerzés már az urbárium bevezetése óta mind nehezebbé vált, ugyanakkor Szegedről a homoki földek meghódítására a 19. sz. közepétől elindul a nincstelen lakosság kirajzása.

A Tisza mint választóvonal a népesség összetételét és vallási, felekezeti hovatartozását is megosztotta. A 17. sz. végén a Délvidékről Szeged környékére jelentős számú szerb, kevesebb német települt, míg a Tiszántúlon, elsősorban Békés megyébe, a magyarság közé szlovák és német anyanyelvű lakosság érkezett, bár nem egy községet szinte kizárólag ők telepítettek be. Más volt a helyzet a Károlyiak tiszántúli birtokain. Vásárhely, Szentes térségében, ill. a Csanád vármegyei Makó lakossága, de a Dunántúlról, Zombáról a vásárhelyi Pusztára áttelepült orosházi őslakosság is zömében magyar. Míg a tiszántúli lakosság nagyobb tömege protestáns — főleg református, kisebb részben evangélikus és szórványként unitárius