A VÁSÁRHELYI POLGÁR

BEVEZETŐ

Ez a cikksorozat egy tervezett vásárhelyi periodikába készült volna, amely végül nem jelent meg. Az összegyűjtött anyagot először a Világhálón közlöm. Igyekszem bemutatni több értéket, amelyet a vásárhelyi polgárok évszázadokon keresztül kialakítottak, és közülük egyéni válogatásomban példaképeket jelölni. Bevezetőmben magának a polgár szónak a fogalmát szeretném tisztázni:

Ki a polgár? Mit jelent polgárnak lenni?

Amikor fölléptem a Világhálóra, illetve megnéztem több szakkönyvet, áradt felém a számtalan meghatározás, köztük nem egy ellentmondásos megfogalmazás is. Kiderült, a polgár fogalmát sem könnyű pontosítani. Vizsgáljuk előbb a történelmet.

Az emberré válás során kialakult a csoporton belüli rangsor, amely valamilyen formában máig megőrizte szerepét. Van feljebbvaló és van alattvaló, csak a nevük változott, finomodott. A rabszolgatársadalmat fölváltotta a feudalizmus, amikor az állam vezetője a király volt, és mindenki alatta szolgált. Ez a társadalmi rendszer a fejlett Európában, a 18. század végére kiélte magát. A francia forradalom meghozta a polgárság társadalmi vezető szerepét.

A polgár szó a német burgaere, purgaere (városlakó) formákból, illetve ennek hivatali rétegét illetően a bürger (büró = [pürger, purgar] = hivatal) szó átalakításából ered. Magyar nyelvterületen a pulgar szó csaknem nyolcszáz éves, a pógár használata pedig a 16. század közepétől ismert. A másik változat a latin civil szóból ered. Ebből származott a hosszú ékezettel írt cívis szavunk, amely – például Debrecen mintájára – parasztpolgárt jelöl. Egy adott helység polgári elöljárói közé taroztak az ugyancsak latin szóból eredő virilisták, akik a lakókörzetükben a legtöbb adót fizették, és ezen a címen a tanács tagjaivá váltak, így beleszólásuk volt településük életébe.

A polgárra több gúnynév, illetve elmarasztaló név is tapadt. Itt kettőt említek. Egyik a szocializmusban a filiszter lett, amely a német nyelvből származik, és kispolgárt, nyárspolgárt jelent. Az ismert ballagási dalt az 1950-es években csak úgy volt szabad elénekelni, ha a „filiszter leszek magam is” sort így ferdítettük el: „dolgozó leszek magam is”. A másik szavunk az egész világon elterjedt, ahol népcsoportok gazdálkodásból élnek. Ezt a gúnynevet a feltörekedett rétegek adták a polgári sorból lemaradottaknak. Az USA-ban például redneck, azaz a naptól cserzett, vörösnyakú, vagyis a mezőn szorgoskodó, legegyszerűbb ember csúfneve, akit mi sültparasztnak mondunk. Ezek közös meghatározása szerte a lakott kontinenseken: „a kifinomultság teljes hiánya”.

Mai „redneck”-ek az USA-ban, jellemző környezetben

A baj akkor kezdődik, amikor egész társadalmi osztály, réteg kerül pellengérre, és ezért nemcsak szégyenkeznie kell, hanem társadalmi hátrányt, sőt üldöztetést is szenved. Ilyen volt a szocializmusban maga a polgár, vagy az úr még annak a „puha diktatúra” alatti időszakában is. Aki előveszi „A magyar nyelv értelmező szótára” 1966-os kiadását, a polgár szó alatt ilyen meghatározásokat talál: „a rendszer kiváltsággal felruházott városának teljes jogú lakosa”. Ez még nem is annyira gond, bár a „kiváltság” az akkori felfogás szerint, amely „egyenlőséget” hirdetett, nem éppen hízelgő jelző, de például a „szabad királyi város polgára” esetében még érthető, csakhogy ez a feudalizmus korszaka volt. Ugyanakkor az eredeti meghatározás így kezdődik: „…állampolgár, adófizető. A »harmadik réteg tagja«, amely a francia forradalom idején tört előre, kezdetben haladó, az imperializmus alatt az ipari proletariátust kizsákmányoló, reakciós uralkodó, a hanyatló burzsoá tagja.”

Ez az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori egyes munkatársai által „szentesített szöveg” fölért egy 56 utáni megtorlás vérbírói ítélethirdetésével. Korábban már a kulák szónál is leírtam, hogy milyen nagy baj, amikor az egyenlőségjelek, nem az egyenlő értékek közé kerülnek, és a meghatározásokat torz ideológiák szülik. Így ferdült el a polgár fogalma is az osztályharc meghirdetését követően.

Azt már az 1960-as években a szociográfus szépírók, illetve Márkus István szociológus megfogalmazták, hogy „népünk életében akkora változás, mint amelyet 1945 után, a szocialista életformára való áttérés okozott, a honfoglalás, letelepedés és államalapítás óta nem történt.” Az 1980-as évek második felétől, amikor kiderült, hogy a szocializmus is új polgárt termelt ki, „…a mezőgazdasági kisüzemekben folyó termelés értelmezéséhez, másrészt a polgárosodás mint történelmi folyamat tárgyalásához…” történészek, szociológusok, politológusok és néprajzkutatók országos vitákat rendeztek, amelyek könyvek, tanulmányok formájában jelentek meg. Ezek kivonatából kiváló összefoglaló jelent meg a Világhálón, például Csite András, Komoróczy György és mások tollából. Érdemes ezekben tallózni.

Arra a kérdésre, hogy ki a polgár, Komoróczy leírta, hogy „A monarchiákban a nemesi rendhez nem tartozó városlakó: értelmiségi, vállalkozó, iparos, kereskedő. Belőlük áll az úgynevezett középosztály… [amely] magasabb műveltséggel rendelkezik és társadalmi szokásai kifinomultabbak… A fejlett polgári társadalom jellemzői: anyagi jólét, kultúra, civilizáció.” Hozzá teszem, ezekért a javakért a polgár alaposan meg is dolgozott, mire elérte. Ahol a feudalizmusban nem volt főnemesség, és a kisnemesek is munkából éltek, a mezővárosi polgárság vált a közösség elitrétegévé. A klasszikus értelemben vett polgárnak fontos a tartalékképzés – számára ez az életben maradás esélyét biztosítja –, és nem a kiszolgáltatottsággal együtt járó, máról holnapra élés. Amikor 1974-ben megjelent a „Hódmezővásárhely jelesei”, ebben a szerzők 111 embert mutattak be. Közülük mindössze 10 fő, aki szorosan véve nem tartozik a korábbi értelemben vett polgárok közé.

Jómódú polgárok egykori asztaltársasága Hódmezővásárhelyen

A francia forradalom három vágyálmot repített világgá, amelyet a nyugati polgárság zászlajára tűzött, és valamennyien máig szeretnénk megvalósítani: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez a szép álom egy dologgal nem számolt, az emberi lélek alapvető tulajdonságával, a magántulajdonnak, mint vagyonnak az értékével, amely – amíg ember lesz a földön – mindig hajtóerőt képez. Azért vált előbb Nagy Britannia, majd az USA világhatalommá, mivel polgárai számára teret engedett a szabad magánvagyon gyarapításához. Itt bukott meg a szocializmus, mint ideológia és államforma egyaránt, hogy a közös állami, illetve szövetkezeti létet erőltette, miközben igyekezett társadalmi pozícióban és anyagi megbecsülésben egyenlőséget tenni például egy professzor és az utcaseprő közé.

Csakhogy az emberi lélek előre kiszámítható volna, ha hozzáértéssel figyelik. Megjelent az állam redisztributív, azaz újraelosztó tevékenysége. Rövid ideig nem is okozott gondot, amíg volt mit szétosztani: mindazt elherdálni, amit korábban a polgár megtermelt és létrehozott. A baj akkor kezdődött, amikor mindent föléltünk, és az újratermelés ezt nem tudta kiegyensúlyozni, a polgári tartalékképzésről már nem is beszélek! Ezért is nőtt és nő ma is a posztkommunista társadalmakban az eladósodás.

Hogyan alakult át az akkor még vezető termelési ágazatunk, a mezőgazdaság osztálytagozódása? Szelényi Iván és Juhász Pál kutatók szerint két lehetőség volt: a proletarizálódás és a káderré válás. Szövetkezetekben, állami gazdaságokban az egykori magángazdálkodókból mezőgazdasági munkás vált, akiket beállítottak a termelés egyik szűk szeletébe, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik az egész gazdaságban. Ők idős koruk miatt gyorsan kiestek a szocialista agrártermelésből. Azok a fiatalok, akik maradtak, az átfogó gazdálkodást már nem tanulták meg. Amikor a kárpótlás során visszaigényelték szüleik birtokát, kiderült, hogy azon képtelenek megélni. A káderek viszont csakhamar rájöttek, hogyan lehet ügyeskedve fennmaradni – belőlük termelődött ki a szocialista polgár egyik része –, akik a közös vagyont a „privatizáció” során átmentették magántőkéjükké. (A nép őket csúfolja a zöldbáró, vörösbáró megjelöléssel.)

Szelényi írta: „A Szocialista vállalkozók főhőse a kispolgárosodó magyar paraszt és munkás: azok a kisemberek, akik a kommunizmus négy évtizede alatt kitalálták, hogy az állami újraelosztó gazdaság vasabroncsában hogyan tudnak maguknak életteret teremteni, s évtizedek lassú aknamunkájával” – a könyvében ezt »csendes, alulról jövő forradalomnak« nevezte – „hogyan tudják felbomlasztani az államszocializmus társadalmi és gazdasági rendszerét.”

A közös vagyon a rendszerváltás előtt tehát „átrétegeződött” az újdonsült szocialista polgárhoz. Ezt követően is – éppen a meggazdagodásukat és az összeköttetéseiket felhasználva –, a privatizációval és üzleteléssel újabb tőkefelhalmozást értek el. Amikor Antall József kormánya a már kész tényekkel nem számolva, ezektől a vörösbáróktól elkülönülve, egy régen megszűnt polgári, „úri”, pontosabban „uram-bátyám világot” igyekezett visszaálmodni, nem számolt azzal – és a bukásuk egyik fontos oka ez volt –, hogy van egy régi mondás, ami szerint „aki fizet, az pötyögtet”. Akinél a vagyon, ott a hatalom. Ugyanakkor cselekedetükkel éppen azok bizonyították a magántőke és a polgári lét jogosultságát, akik korábban hivatalból ennek ellenkezőjét hirdették, sőt üldözték azt. Ma ők a sikeres vállalkozók. Nálunk most zajlik az a folyamat, amelyet Steinbeck a két világháború közötti USA vagyonátalakulásáról világhírű könyveiben megírt: „a nagy halak megeszik a kishalakat”, és ha tetszik, ha nem a tőke uralkodik.

A polgár a vagyonát már nem birtokba, hanem fedezettel rendelkező pénzbe mérte. Hol van már a régi földéhség, de a pénzéhség erősödik! A fedezet évszázadok óta a drágakő és a nemesfém. E polgári valutarend alól az egykori szocialista országok sem mentesültek. Vagyonuk, az eladósodás mértéke szerint, szintén a nemzetközi bankok páncéltermeiben, aranyrudak formájában cserélt gazdát, és ez minden kultúrállamra máig érvényes. Ma pénzért akár az országodat eladhatod, és másikat vehetsz helyette. A polgári társadalom sem hibátlan. Olyan, akár a házasság, de még egyik helyett sem találtak ki jobbat! Térjünk vissza a honi jelenbe.

Juhász Pál így fogalmazott: „A mai korban az ideális vállalkozó nem úgy gondolkodik, hogy egy közösségben hogyan lehet fontos, hogy egy adott közösség számára hogyan tudja felmutatni magát, hanem számára a gazdálkodás öncél. Azt keresi, hogy hol találja meg azt a kapcsolatot, ahová tovább tud terjeszkedni. Ezért a modern értelemben vett polgár kikerüli a kialakult közösségeket, és másfajtákat keres, illetve újakat teremt magának.”

A legnagyobb gond ott van, hogy a régi polgár a középrétegbeli embert jelölte. Ma már a „menő új polgár” nem is milliókban, hanem milliárdokban gondolkodik és gazdálkodik. Elszakadt a középosztálytól. Egy új polgári réteg épül ki, amely hol van már az elvhűségtől, a népben, nemzetben való gondolkodástól, a francia forradalom három naiv tézisétől; vagy azoktól a szocialista elképzelésektől, amelyekért Szántó Kovácsék még börtönt és véráldozatot vállaltak? Az új polgár vállalkozóként most termeli ki az új proletárt, a munkanélküliséggel a nincstelen tömeget. Kevesen vannak a településüket segítő, a szegényeket gyámolító polgárok. Vége az úri viselkedésnek, a kialakult társadalmi értékek megbecsülésének és újabbak elősegítésének. Helyette e feltörekvő „új polgár” számára a jóléti politizálás, a minél gyorsabban történő meggazdagodás, és a megosztott politikai erőviszonyok között, változatlanul a hatalom élvezése a fő feladat. Ez már nem polgárosodás, hanem a vadkapitalizmus térhódítása. Csite András meg is állapítja, hogy „…fogalmi csúsztatás lenne a piacrendszer kiépülését polgárosodásként értelmezni…” Akkor mi történik velünk?

Olvassunk csak bele Hankiss Elemérnek, a liberális gondolkodású, szociológusnak a „Replika” által szervezett vitaanyagába: „Az új burzsoázia a volt pártoligarchia és a központi állami bürokrácia fiatalabb nemzedékeinek legdinamikusabb tagjaiból, a vállalati és szövetkezeti menedzserek és vezető szakkáderek vállalkozó szellemű tagjaiból, valamint a magukat saját erejükből felverekedő közép- és majdani nagyvállalkozókból rekrutálódik. Az új politikai elit tagjai pedig a jobb módú, közép- vagy magas foglalkozási státuszú, viszonylag magasabb műveltségű rétegekből kerülnek ki.” Csite írta erről: „Hankiss szerint a rendszerváltás során az új gazdasági és politikai elitpozíciókat nem a szocialista polgárosodás főhősei szerzik meg – nem közülük rekrutálódik a magyar polgárság, hanem a korábbi káderek, vállalkozók, értelmiségiek polgárrá váló köreiből.”

Ezt a társadalmi folyamatot Csite András remekül összegezte egyetlen mondatban: „Napjaink főszereplőjévé – a háztájizó vidékiek, majd a »makkoscipős, zöldzakós, fehérzoknis« vállalkozók után – a menedzserek és bankárok váltak.”

Ezek után – számolva azzal, miszerint a középosztályunkat fölszámolták, természetes úton elhaltak, illetve a maradék elgyöngült – ne várják tőlem, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, ki ma a polgár, de azt igen, hogy ki lehet! Mindazok, akik szeretik hazájukat, városukat, ezekért tehetségük, illetve lehetőségeik szerint dolgoznak, és a többség által elfogadott, a felemelkedést szolgáló társadalmi, erkölcsi, etikai normák szerint élnek.

Akik végigolvasták a társadalmi tényfeltárást, azok elé egy igen szomorú hazai kép vetült. Szinte beleborzong az ember, hová jutott a társadalmunk. Reménysugarat ad számunkra dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő azon szándéka, hogy legalább Hódmezővásárhelyből közös akarattal próbáljunk meg egy olyan várost kialakítani, amely a középosztályt megerősíti, az egykori polgárság haladó és időtálló értékeit föleleveníti, illetve embertelenné vált korunkban az emberséget állítja követendő példaként. Szerencsére sok ilyen érték volt egykori mezővárosunkban. Lapunk e rovatában a következő számokban ezekről, az értékekről, és a mindezt egykor hordozó polgárokról írok.

A KÖZÉPOSZTÁLYBELI „ÚR” ÉS ETIKÁJA

A polgári társadalomban az úr szó nem a feljebbvalót jelentette, hanem a férfi nemnek a régies megfogalmazása volt. Az „úri szabó”, vagy az „úri fodrász” a férfiaknak dolgozó iparos megkülönböztetését tükrözte. Ugyancsak nem tévesztendő össze a feudalizmusban használt úr kifejezéssel, amely elsősorban a földesurat, a főpapokat és a hivatalt viselő nemeseket címkézte. Már a két világháború között hangsúlyossá vált az a fajta rangkorság, amelyet a dzsentri, mint jelzőket megkülönböztetésül igényelt, nevezetesen a „méltóságos, kegyelmes, excellenciás” (utóbbi jelentése: kiválóság, főméltóság), amelyek a polgárból kivált felső, arisztokrata réteget jellemezték. (Később már olyanok is bitorolták, akiknek semmi közük sem volt e felső réteghez.) Példáink nem róluk szólnak!

A polgári társadalomban az „úr” mint társadalmi csoport a középosztálybeli réteget tükrözte: értelmiségieket, kistisztviselőket, a tiszti kar tábornok alatti részét, a papságot a megyéspüspökökkel bezáróan, iparosokat, kereskedőket, kisvállalkozókat és a parasztpolgárságot. Megyéspüspöki rangot a szorgalma, illetve tudása révén a nép egyszerű fia, akár a sok gyermekes munkás család sarja is elérhette – ahogy éppen városunk esetében volt erre példa –, és nem kellett neki nemesnek születni.

Az élclap fejléce

A bakon Baksa Lajos polgármester, a

saroglyában Nagy Sándor városi főkapitány ül

A 19. század végi Karikás két lappéldányának

borítóján a korabeli polgárok karikatúráival.

Milyen etikai normák alapján éltek a polgárok? Az első és legfontosabb volt a fedhetetlen előélet. Ez nemcsak a büntetlenséget jelentette, hanem a tiszta életvitelt is. Ehhez tartozott a megbízhatóság családdal, munkahellyel, közösséggel szemben. A házasság egy életre szólt, és az első komolyabb nézeteltérés után nem indítottak válópert. Édesanyám és húga az Andrássy utcán, Mészáros Mátyás és Bak Rózsa női szabóságában varrónőként dolgozott. Elmondták, hogy rendkívüli, sürgős munka gyakran előfordult. A feladat elvégzését mindig vállalták. Elképzelhetetlen volt, hogy a ruha a megbeszélt időre ne készült volna el. Az iparos szava szent volt. Aki az ígéretét nem teljesítette, magát zárta ki az iparostársadalomból. Póka László városi rendőrkapitány korhely, léha ember volt. Pazarlásai során annyi adósságot halmozott föl, hogy fizetésképtelenné vált. Úri becsületét vesztve, főbe lőtte magát.

A polgár nem tévesztette össze a szabadságot a szabadossággal, az erkölcsöt nem korlátozta a szexuális viselkedésre. Igaz a mondás: „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.” Ezen nem bosszankodni kell. Tedd magad értékessé, hogy ne légy megalázott vagy mihaszna. Xenophon szerint az ember Fenség. Ne süllyedj le emberi mivoltodból, hanem élj Emberként, akkor mindenki által megbecsült polgár, ha úgy tetszik, „Jupiter” lehetsz!

A polgár viselkedése alapvető volt. Elvárták tőle az udvariasságot, mások megbecsülését, a jó modort, az idősek, nők, gyerekek, kiszolgáltatottak segítését, és a társadalmi, egyházi karitatív munkát. Fontos volt az öltözködés, a külső megjelenés. Ehhez legalább három váltás ruhát illett tartani. Kellett egy munkaruha, amely az adott feladat végzéséhez igazodott. A kereskedő és az iparos reggelenként felkötötte maga elé a hosszú kötőt, a tisztviselő felhúzta kabátjára a könyökvédőt. Volt otthoni ruhája, amelyet akkor vett föl, ha kimosakodott a munkából és családja között pihent, vagy tevékenykedett. Amikor vendéget várt vagy az utcára lépett, nem lehetett ápolatlan. A férfiaknak kötelessége volt minden nap borotválkozni, kéthetente hajukon fazont igazíttatni, havonta nyiratkozni. A nők naponta ápolták magukat, különösen a hosszú hajat viselők. Amikor templomba, szórakozó helyre vagy társaságba mentek, fölvették az ünneplő ruhájukat. Ennek ünnepélyesnek kellett lenni, amelyet férfiaknál a sötét, többnyire fekete öltöny és cipő, keménykalap vagy nyúlszőrkalap, a hosszú színes nyakkendő, vagy fekete csokornyakkendő képviselt, a mellényben zsebóra, ezüstlánccal élénkítve. A nők koruknak és az alkalomnak megfelelően sötét, vagy világos színű, többnyire hosszú ruhába öltözködtek, majd divattá vált a fél rövid szoknya, illetve a kiskosztüm. Kerültek mindent, ami kihívó volt: a túlöltözöttséget, a túlhajtott sminket vagy ékszerezést. Senki se higgye, hogy nem haladtak a divattal, csak ez lassabban változott, mint korunkban. Akkor még nem létezett fogyasztói társadalom, hogy havonta más ruhát viseljenek, és a „lelamolt göncöt” a szemétbe vessék, mert egyébként sem javítható. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a polgári ruhadarab jó minőségű anyagból és igényesen készült.

Finkeistein divatterve az úri Középkorú férfi és fiatal nő öltözködése

nő számára 1891–92-ből Vásárhelyen, a 20. század elején

A nyilvános helyeken az úri viselkedéshez hozzátartozott a választékos öltözködés, amely bálban, színházban, moziban azt is kifejezte, hogy megbecsülték az ott jelenlévő többi társukat, és azoknak a munkáját, akik a rendezvény megvalósításán dolgoztak, illetve a színpadon szerepeltek. Iskolába, hivatalba egyetlen ott dolgozó, de még a diákok sem mehettek be rossz öltözetbe.

Természetesen minden társadalmi réteg, osztály kitermeli a saját görbe tükrét. Ilyenek voltak a ficsúrok, gigerlik. Őket a közösség vagy megnevelte, majd érett fejjel fölvették a társadalmi érintkezés kívánt formáit, vagy lecsúsztak, és a csoportjukból kikerültek. Olyan helyekre, mint a Magyar Állami Operaházba, vagy a Nemzeti Színházba megfelelő viselet nélkül be sem lehetett lépni. Természetes volt, hogy a vidéki polgárság is ezt az utat követte. Vásárhelyen a Nyári Színkörbe (Faszínházba), Úri Kaszinóba, Fekete Sasba, bizonyos alkalmakkor a Vigadóba készülődve, ünneplőbe öltöztek. Ez a tisztelet az Isten házának is kijárt.

Előadásra várók a Nyári Színkör (Faszínház) mellett 1907-ben

(A kép jobb szélén Kalmár János rostagyáros látható)

Hódmezővásárhelyen, félévszázad során a Fekete Sas nagytermében megrendezett gazdabál volt a legrangosabb. Egy-egy középparaszt bálanya ruhája gyakran 1-3 hold föld árába is belekerült, de az asszony megjelenése, a bálban viselt szerepe és az ottani viselkedése meghatározta a bál ünnepélyességét, illetve méltóságát.

Gazdabáli meghívó és egy bálanya díszmagyarban

A gazdapolgár városi házán meglátszott a polgárosodás. A lakóépületet nem véggel kifelé építették, hanem az utcafrontra kifordították. Akár a többi polgár háza, égetett, színezett téglával volt kirakva, gyakran majolika csempével díszítve, redőnyös, vagy palettás ikerablakokkal ellátva. Vastag, tömör, kétszárnyú fakapuja, asztalos mérműves, illetve esztergályozott fabábus díszítéssel az épület egyharmada és kétharmada közötti elrendezésben, ún. szárazbejárással készült. A kisebb részben a tanyáról hazajött családtagok szállásolták el magukat, a nagyobb felében a cívis gazda lakott. A főépület alatt pince húzódott, a padlása emelt fedélszékes volt, a födém feletti szellőzőnyílásokkal, ezeken díszrácsozattal, hogy az itt tárolt termény szellőzzön. Ezek voltak a külső meghatározó jelek. Belülről tükröződött, hogy az itt lakók egyik lábbal a hagyományos paraszti kultúrába gyökereztek, másikkal a polgárosodásba léptek. A konyhában, kamrában még ott voltak a régi parasztbútorok, egykori használati tárgyak, a folyósón a bekeretezet oklevelek az állattenyésztésben elért eredmények elismeréseként. A lakószoba már hajópadlós, később parkettás volt. Benne – akár a többi polgárszobában – volt könyvespolc, vitrin porcelán nippekkel, a falakon nagy fekete lakk-, vagy aranykeretben az esküvői fényképük, és az elhalt szülők képei, illetve történelmi nagyjaink, elsősorban Rákóczinak, Kossuthnak, az aradi vértanúknak nyomdai úton sokszorosított és színezett műnyomatai. A csipketerítővel letakart zongora is megjelent, többnyire, mint státuszszimbólum.

Középbirtokos gazda háza

Parasztpolgár háza

A lebontott Kaszap u. páratlan oldalán lévő polgári házak

(Felletár László felvétele)

A cívis egyik, vagy több gyermekét taníttatta. Közülük váltak a 19. század utolsó két évtizedétől kezdve a város első paraszti származású értelmiségei. Ők a polgári társasságokba kerülve, a többi társadalmi réteg szemléletét is fölvették, és sikeresen befolyásolva, átformálták a gazdálkodás, földszeretet iránt. Még az olyan nem itt született, de nálunk letelepült polgári család is földet vásárolt, mint Bakay Lajos. Agysebész professzor fia Budapestről visszajárt kishomoki birtokára, ahol csónakázó tavat létesített. Ezek helyi értékteremtő és országnemesítő egymásra hatások voltak, amelyeknek a 21. századra már csak emlékük maradt.

A polgárosodás kezdetei városunkban

A polgárosodó Vásárhely látképe a 19. század elején, a Hód-tóval,

a kovácsok céhleveléről, a Nagy Sziget felől

A középszintű mezővárosok közül kevés büszkélkedhet azzal, hogy már a francia forradalom időszakától kialakuló polgársággal rendelkezett. Hódmezővásárhely ezek közé tartozott. Nem akármilyen polgárok gyűltek itt össze, illetve alakultak ki helyben. Munkásságuk fő időszakát tekintve, a reformkorból három kiváló polgárelődünket említem meg.

Elsőnek Abai Nagy Ferencet, aki ügyvédből lett városunk jegyzője, majd megyei főügyész és táblabíró, ill. a vásárhelyi református egyház főkurátora, majd az egyházkerület törvénybírája. Hegyiné Csernus Judit azt írta róla, hogy 1803-ban házasságot kötött Dombrádi Nagy Gergely jómódú, helyi gazda lányával, akivel élete végéig a Kaszap utca 15. számú házban lakott. Franciából több színművet lefordított, amelyeket városunkban 1820–1830 között színjátszók adtak elő. Amikor a Magyar Színjátszó Társaság részére üdvözlőbeszédet írt, „a nemzeti hagyományok ápolását és a nemzeti kultúra felkarolásának fontosságát” hangsúlyozta. 1819-ben Hódmezővásárhelyről ő adta ki az első tudományos igényű leírást. Segítette az Ógimnázium megépítését. A katolikus plébánossal 1833-ban „olvasótársaságot” alapított, amelyet könyvadománnyal támogatott. Ez az olvasóköri mozgalom egyik előfutára volt. Szorgalmazta a gazdálkodó élet, főleg a lónemesítés előmozdítását és egy közkórház építését.

Abai Nagy Ferenc

(1777–1846)

Schéner György 1820-ban földmérő, megyei tisztviselő, mérnöki diplomával került Vásárhelyre, és feleségül vette Abai Nagy Ferenc lányát. 1840–1842 között felmérte az egész vásárhelyi nagy határt, majd a mindszentit. Beszélt latinul, németül, franciául és angolul. Makó Imre elbeszélte róla, hogy 1818-ban német nyelvből magyarra ültette Shakespeare Makrancos hölgyét, amelyet a Kolozsvári Nemzeti Színház többször műsorára tűzött. „Tevékenyen bekapcsolódott a műveltebb polgárság által meghatározott helyi társas életbe.” 1845-ben az egyik alapítója volt a Kaszinónak – és nyugodtan írhatom – az olvasókörök másik elődjének, a Hódmezővásárhelyi Körnek, míg a Kereskedelmi Egyletnek és a Lámpaegyletnek elnöke. A szabadságharcban a Délvidékre betörő szerbek ellen önkéntes nemzetőr csapatban szolgált, és korai halálát is az itt szerzet betegsége okozta. 1849-ben a vármegye első számvevőjévé választották. Birtokán mintaszerű gazdálkodást folytatott, különösen a nemesített gyümölcsfák és növényritkaságok népszerűsítésében jeleskedett.

Schéner György aláírása (Portréja nem maradt)

(1791–1849)

Dus József vásárhelyi családfáját a tatárjárás idejéig tudta visszavezetni. Apja igazságkereső volt, aki Bécsben is eljutott a királyig, és radikális változást sürgető elvei miatt ötször ült börtönben. Egyik fia, István kiszombori földbirtokos, aki elfogta a vásárhelyi Szabó „gyerököket”, a hírhedt betyárokat. József fia Vásárhelyen született, itt végzett gimnáziumot, majd könyvkötőnek tanult. Ezt követően a kor szokása szerint vándorútra indult. Szeremlei szerint „…eleintén a magyar hazában, majd négy éven keresztül Cseh-, Német- és Helvétországban s Hollandiában vándorolt, mindenütt gyalog, s szakmájában annyira kiképezte magát, hogy a hessen-kasseli udvari könyvkötészetben művezetőként állandósítani akarták.” Dus nem csábult el. Hazatért szülővárosába, és a mai Szent Antal–Mária Valéria utca sarkán könyvkötődét nyitott. Műhelyében könyveket is árult, így – Kőszegfalvi Ferenc megfogalmazásában – „…a világlátott, tapasztalt mester műhelye a műveltebb közönség találkozóhelyévé is vált.” Baráti körébe tartozott Kovács Ferenc országgyűlési képviselő és Szabó Mihály, az 1848-as polgármester. Munkatársként segítette Jeney Imrét, aki kiadta az „Emlényke” című első helyi lapot. Dus a szabadságharc alatt városi alkapitány, majd nemzetőr százados, utána református presbiter és gondnok. „A nemes jellemű, nagyműveltségű polgár az egész város közönsége előtt osztatlan népszerűségnek örvendett, köztiszteletben állt.”

Dus József

(1811–1902)

A sok értékes vásárhelyi polgár közül a 19. század első feléből kiemelve e három személyiséget, a tanult szakmájuk szerint ügyvéd, mérnök és könyvkötő mester volt. Egy-egy humán és természettudományos pályán érvényesülő értelmiségi, illetve egy iparos. Ami a tevékenységükben közös volt, az a polgári értéküket képviselte. Vegyük sorra:

A tanult szakmájukat magas fokon művelték. Munkásságuk révén örökre beírták nevüket városunk, sőt országunk történetébe.

Közéleti szerepkört, úgy is írhatnám, hogy díjazás nélküli közösségi, társadalmi munkát vállaltak. Ebben mind a politikai szereplés, mind a hazájukért tevőleges, fegyveres védelem is megnyilatkozott. Jó magyarok voltak, akik nem szégyellték a magyarságukat.

Kiderült, hogy valamennyien több európai nyelven beszéltek. Volt, aki szépirodalmi szintű műfordításra is képes volt. Nem véletlen, hogy Abai Nagy és Schéner a hazai magyar nyelvű színjátszást támogatták. Abai meg is fogalmazta, hogy a nemzeti hagyományok és kultúra felkarolásán fáradozik.

Országot, világot látott emberek voltak, akik más kultúrák, több település értékeit ismerték meg és hozták magukkal Vásárhelyre.

Amit tudtak, átadták a környezetükben élőknek. Nemcsak a szakmájukban alkottak maradandót, hanem kedvelt időtöltésük, ma úgy mondanánk, hogy hobbijuk is volt, amellyel szintén példát mutattak. Dus műhelye olyan intellektuális találkozóhely lehetett, mint évszázaddal később Galyasi Miklós kiváló költő, művészettörténész és múzeumigazgató egykori, Kinizsi utcai „Műverme”.

Dr. Galyasi Miklós

(Sostarics Lajos karikatúrái)

Az épített, a kézzel teremtett, és a humán környezetüket szorgosan formálták, utóbbit nevelték és tanították.

Hittel élő, az egyházukat szerető, abban feladatot vállaló emberek voltak. Nekik nem kellett magyarázni, hogy hit nélkül nincs értelmes emberi élet.

Több gyermeket neveltek föl a család, a város és a haza javára. A családi életük tiszta, erkölcsös volt.

A földet tisztelték és becsülték. Hivatásos munkájuk mellett gazdálkodtak, és abban is eredményeket értek el.

A más vidéken született, de itt letelepedett emberek azért tudtak gyökeret verni, mert városunkban megérezték azt a páratlan szellemiséget, a táj és a nép egyéni, rokonszenves vonásait, amely „Vásárhely-függővé” tette őket. Úgy tudtak asszimilálódni, hogy vásárhelyiségük másfél évszázad múlva is példaértékű maradt.

Ha önvizsgálatba fogunk, és összehasonlítjuk az ő teljesítményüket a miénkkel, bizony kiderül, hogy a polgárrá válásunk nehéz folyamatában még hány helyen kell hiányt pótolnunk. Nem elfogadható indok, hogy „ma kiélezettebb a kenyérküzdelem, az élet rohanássá vált, bezzeg azokban az időkben volt idő mindenre!” Az „abban az időben” küzdöttek a császári, földesúri, papi, megyei, helyi adók kifizetésével. A reformkorban a várost többször tűzvész, járvány pusztította. 1831-ben a kolera több mint kétezer ember életébe került. Nem voltak köves utak, artézi kutak, villanyvilágítás. A szegények zsíros mécses, a polgárság gyertya mellett vakoskodott. Tavasztól őszig csak „hálós ágyban” lehetett aludni, mert a tavakból, erekből, mocsarakból felhőként szálló, gyötrő szúnyogok milliárdjai lepték el a várost…

A tenni akarás, a polgárrá válás, a kultúrálódás és a civilizálódás elérése erősebb volt bennük, mint az ma az önsajnálatot és a feladást oly gyakran kinyilatkoztatók, a segélyeket és a társadalmi segítségeket keresők táborában található.

Olvasóinkat itt kell tájékoztatnom, a polgársággal kapcsolatos két fontos fogalomról is, amelyet rendre összekevernek, illetve nem használnak megfelelően. Ez a kultúra és a civilizáció meghatározása. A kettő között jelentős különbség van. Mind a köznyelv, mind a tudományos meghatározás is olykor segít a fogalom összetévesztésében, amikor egy ország, vagy nép esetében hol kultúráról, hol ugyanazt a fogalmat értve alatta, civilizációról beszél.

Mi a kultúra?

Bővítve a sort, egy közösség, csoport, osztály, nép, nemzet által a hagyományokból, szokásokból, saját alkotásokból továbbadott, maradandó értékeket tartalmazó, a megőrzői által is jelentős értéknek elismert fogalom, amely kezdődik az anyanyelvnél, népdalnál, a nép által alkotott valamennyi tárgyi, építészeti, szellemi értéknél. Folytatódik az elismert, a magas művészetek teremtette, és a tudományok, felfedezések adta gyakorlatokkal.

Kultúránk része például a gyönyörű „ö”-ző nyelvjárásunk, amelyet tudatosan kellene megőriznünk! (Bálint Sándor néprajztudós professzor még az egyetemi katedrán sem „mekegett”.) A kultúra kifejezője a természeti népeknél a törzsi ház, nálunk a tanyai parasztgazda által épített kerekól. Ha az óceániai szigetvilágban, egy faluközösségben a megfogott halat a tűzgödörben, pálmalevélben, forró kövön megsütnek, az a táplálkozási kultúrájuknak éppen úgy kifejezője, mintha mi a Tisza-parton, a kifogott halból bográcsunkban halászlevet főzünk.

Vásárhelyiek mindannyian büszkék lehetünk népi kerámiánkra, bútorainkra, hímzésünkre, dalainkra éppen úgy, mint az Ótemplomra, Szent Háromság-templomra, Ógimnáziumra, Fekete Sasra stb; vagy híres festőinkre, szobrászainkra, iparművészeinkre, tudósainkra, ezek legszebb, legértékesebb alkotásaira. Fölnézhetünk az agrár-, iskola-, és sportkultúránkra, vagy az itt kialakult többféle vallás és felekezet által színesített istenhitünkre. Ezek akkor is állandóak maradnak, ha idővel változnak, fejlődnek, mert a történelem adott korban elismerte, és az utódok végérvényesen számon tartják.

Mi a civilizáció?

A társadalmi fejlődés szembetűnő, többnyire kézzel fogható, ámde múlékony értékei. Gyakran a kényelmet, a dekorációt, „gazdagéknál” a „flancot” is tükrözheti. A hagyományos társadalomban nincs közösség szakrális szimbólumok nélkül. Az út széli feszület lehet egyszerű ácsolt fakereszt, pléh Krisztus, faragott korpusz, továbbá kőből mintázott vagy öntöttvasból készült. Eddig a kultúra része, de ahogy „csicsázni” kezdik, fölösleges sallangokkal, szalagokkal, ruhadarabokkal, rikító színes festékekkel, virágfüzérekkel dekorálják, „divatossá teszik”, a lényegtől elkülönítik, és egyéni ízlésükkel civilizálják.

Mondják, hogy Róma is akkor bukott meg, amikor már nem a hadseregének ütőképességét, védelmének erejét fokozta, hanem a gazdag lakomákra, a fürdőkkel fölszerelt házak gazdagságára adott, miközben az irigy és éhező barbárok elözönlötték. Civilizációnk része a naponta változó informatika, szórakoztató elektronika, háztartási gépek, fürdőszoba- és lakberendezések anyagilag is elérhetetlen sora; az egyre gyorsabb gépjárművek, luxuscikkek hada, amelyeket a globalizáció már eleve úgy gyárt, hogy nincs nemzeti jellege, és a világ bármely lakott földrészén készülhetett. Hol vagyunk már az újvárosi vagy csúcsi kerámiánktól, amikor a bevásárló központokban fillérekért a gyárak tucat termékét sorozatban megvásárolhatjuk, és nem sajnáljuk, ha eltört, mert már kinéztük helyette a modernebbet és a még praktikusabbat. Egyúttal ez az a pont, ahol a kultúrát a civilizáció igyekszik eltemetni.

Rajtunk, polgárokon múlik, hogy ezt a folyamatot mennyire hagyjuk eluralkodni!

LELKÉSZEK, PAPOK

Az egyház tisztségviselőiről, különösen az egyszerű papokról, lelkészekről évszázadokon keresztül más szemlélet érvényesült, mint ami a második világháborút követően kialakult. Bennem Kapisztrán János, vagy a Vásárhely széttelepítésének megakadályozását kikönyörgő Szőnyi Benjámin képe élt. Nemcsak a szocialista–liberális, hanem a természettudományos gondolkodás is világviszonylatban hozzájárult ahhoz, hogy az egyházak szolgáit – egyben a hívek vallási vezetőit, lelkünk gondozóit, társadalmi, fizikai gyámolítóit –, mint a nép butítóit és kizsákmányolóit emlegették.

Az egyház vezető emberének ma is modern „sámánnak” kell lenni, akinek Isten és ember, felvilág és evilág között a kapcsolatot szükséges tartani. Papnak, lelkésznek, rabbinak alapvető kötelessége a hit megtartása és erősítése a gyülekezet minden hívében. Elsősorban hit az Istenben, mert ha ez megvan, akkor a további, a polgári gondolkodás és viselkedés normáihoz elengedhetetlen hitláncolat is kiépül. Hit önmagunkban, az emberben, a családban, a ránk bízott közösségben, a munkánkban és a jövőnkben.

A példaképként itt bemutatott egyházi személyiségek városunkban valamennyien polgárok is voltak, akiket kimagasló életművükkel jeles vásárhelyiként tartunk számon. Nálunk alig van, akiket ki kellene hagyni a bemutatásból, de terjedelmi okokból itt a történelmi egyházak három jeles polgárát születési idejük sorrendjében mutatom be.

Szeremlei Császár Sámuel. A mindkét szülői ágról lelkész családból származó lelkipásztor „…a reformkorban született és hat évvel a Monarchia széthullása után halt meg… A családban a kultúrát, a kemény küzdést, az erkölcsöt és az emberséget tartották legfőbb erénynek” – írta róla Kruzslicz István Gábor. A gimnáziumot Miskolcon, a református teológiát Debrecenben végezte. 1871-től Vásárhelyen lelkészkedett. Munkássága páratlan tudását dicsérte. Kiváló történész volt, aki igen széleskörű kutató- és feldolgozó munkát végzett. Több írása országos témákat ölelt föl, de jelentősebbek a Vásárhellyel kapcsolatos helytörténeti publikációi. Két kötetben megírta Magyarország Krónikáját az 1848–49-es forradalom idejéből. Foglalkozott Szőnyi Benjámin kiváló vásárhelyi lelkész elődjének munkásságával, ill. a Valláserkölcs és társadalmi élet kérdéseivel 1848 óta. Megírta Hód-Mező-Vásárhely történetét és néprajzát öt kötetben, a helyi református templomok építésének történetét, a vásárhelyi Református Egyház történetét és sok-sok kiváló tanulmányt. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fogadta. A Debreceni Egyetem díszdoktora. Közéleti szereplése is példás volt, különösen a népiskolai oktatás kérdésében képviselt haladó elveket. Az iskolaszék elnöke. Új tanyai iskolák létesítését szorgalmazta. Ellátta a főgimnázium felügyeletét. Az új gimnázium felépítésével kapcsolatban több kérvényt írt a kormányhoz. Egyházmegyei főjegyző volt, és egyházában más tisztségeket is viselt. Cikkeket írt a városban terjedő járványok leküzdéséről, ezért a városi Közegészségügyi Bizottság elnökévé választották. Vegyes templomi énekkart szervezett. A Kaszinó körében megalakult felolvasó társaság vezetőjévé vált. A Protestáns Irodalmi Társaság alapítói között találjuk. Páratlan emberi, lelkészi és tudós polgára volt Vásárhelynek. Hamvait családi kriptájában, a Kincses temető főbejárata közelében őrzik.

Szeremlei Császár Sámuel

(1837–1924)

Seltmann Lajos. A vásárhelyi zsidó hitközösség főrabbija volt, hittudós. Előbb rabbi apja, majd Kisvárdán Weinberger rabbi kezdte meg az oktatását. Ezután Pozsonyba ment és a rabbiképzőt végezte el. Berlinben tovább képezte magát. Ezt követően előbb Szegeden vállalta a gyülekezet rabbi helyettesi állását, de a szegedi nagyárvíz menekülésre késztette. Így került Vásárhelyre, ahol 1879. júliusában főrabbivá választották. Az itt töltött első húsz év alatt német és magyar nyelven egyaránt mondott beszédet, de irodalmi szinten beszélte a hébert is. Hitoktatást végzett a vásárhelyi zsidó népiskolában, és a református főgimnáziumban. Tanulmányutakon járt Németországban, Hollandiában és Angliában. Dolgozatai jelentek meg a mainzi, hannoveri, berlini, és jeruzsálemi szaklapokban. A Magyar Zsidó Szemlének első munkatársai közé tartozott. Az óczár Haszifrusz és Hajehudi című lapokban héber nyelvű tanulmányokat írt. Jelentős önálló munkája „A nő a Talmudban”. Ugyancsak első munkatársai közé tartozott az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak. Az állami polgári iskolák létesítésében jelentékeny segítséget vállalt. Működése alatt készült el a zsinagóga ma is látható épülete. Városunkban 53 évig töltötte be a rabbiszéket. „Soha egyetlen anyagi természetű kívánságot kifejezésre nem juttatott. Félelemmel került minden ünneplést…” – írta róla Szigeti János.

Seltmann Lajos Idős korában Sírköve

(1854–1932) a zsidó temetőben

A nagy keresztény-keresztyén egyházakhoz tarozó, jelentékenyen működő egyházvezetők, de a rendek feloszlatása, 1945 után az egyszerű szerzetesek, apácák, diakonisszák is kivétel nélkül üldöztetést és megalázást szenvedtek. Közéjük tartozott a vásárhelyi születésű

Badalik Bertalan, későbbi veszprémi püspök is. Édesapja sokgyermekes bognármester volt. Az akkori plébános hozzásegítette, hogy szülővárosában továbbtanuljon, majd Szombathelyen érettségizett. Grazban is iskolázta magát. 1908-ban belépett a dominikánus rendbe, ahol az eredeti Sándor keresztneve helyett a Bertalant vette föl. Az első világháború kitörésének évében pappá szentelték. A következő évben már Budapesten volt plébános. Szombathelyen 5 évig, mint perjel működött. 1927-ben és 1932-ben az észak-amerikai magyarok között pasztorált. 1933-ban az osztrák-magyar rendtartomány provinciálisa lett. Szombathelyen rendi főiskolát, a Julianeumot létesítette, 1943-ban, Debrecenben rendházat alapított. Száműzetéséig Bánáss Lászlóval együtt 15 új falusi plébániát alapított, amikor már az egyház minden birtokát elvették, és állami támogatást sem kapott. Budapesten a Rózsafüzér Társulatnak országos igazgatója. 1945-től az Actio Catholica országos elnöke, illetve a Credo férfiegylet vezetője lett. A budapesti Bazilikában közel negyedszázadon keresztül ő tartotta a nagyböjti szónoklatokat. 1949-ben XII. Pius pápa nevezte ki Veszprém püspökének. Ő volt az első, aki a Magyar Népköztársaság jóváhagyásával került püspöki székbe. 1952-ben kimondatták vele a veszprémi szeminárium föloszlatását. 1957-ben az állam megvonta a „működési engedélyét” és kényszerlakhelyére, házi őrizetbe Hejcére deportálták. Az ÁVH titkos iratai között 7 kötetnyi „személyi dossziéja” maradt. Hejcén sem tétlenkedett, mariologiával foglalkozó könyvet írt. Csak 1965-ben kapott amnesztiát, de hamvait nem engedték a veszprémi kriptába, püspöktársai mellé helyezni, hanem hazahozták, és a római katolikus temető ravatalozó kápolnája alá temették. Később vitték Veszprémbe.

Badalik Bertalan

(1890–1965)

Milyen követendő üzenet világlik ki egyházi példaképeink életéből? Bármelyik valláshoz tartoztak, mind egyházuk, mind Vásárhely tisztelt elöljáróivá és polgáraivá váltak. Felekezetük hittudósokként tartja őket számon. Szüntelenül írtak és publikáltak, hogy gondolataikkal is segítséget nyújtsanak. Közéleti szereplőkké válták, ugyanakkor – amennyire lehetséges volt – kerülték az ünneplést. Valamennyien a közösségükért dolgoztak. Rendházak, iskolák, kórus alapításában vettek részt. Ifjúsági, női és férfi vallási egyesületeket szerveztek, vezettek. Amikor a történelem vihara tépázta őket, a vitorla vásznát letéphette hánykolódó gályájukról, de az árboc és hajótest nem süllyedt el. Papok, lelkészek, rabbik az erkölcsi élet tisztaságában és a szorgalomban, a közösségért való folyamatos lelki és fizikai munkálkodásban polgári normákat állítottak föl.

Valljuk be őszintén, a vallásosság, és vele kapcsolatban a hitközösségek látogatása attól is nagyban függ, hogy az egyház hivatott képviselője a szószékről miként tud híveihez szólni? Szüntelen ostoroz, vagy a hibáink orvoslásában segít? Mennyire megnyerő, milyen kisugárzása van, milyen a megjelenése és a családi élete? Minél kisebb a közösség, annál inkább egymásra vannak utalva, és fontos az egyházvezető példamutatása. Egyszerre kell nekik vallásuk lelket éltető szabályait betartatni, és híveiket a polgári rendbe, mint tápláló humuszba ültetni.

A VÁSÁRHELYI POLGÁR

ÉRTELMISÉGIEK

Értelmiségiek, tisztviselők és családjuk

Kovács Ferenc Vásárhelyen, régi nemes családból született, amely elszegényedett. Apja asztalosmester volt, aki fiát 5 éves korában árván hagyta. Édesanyja nehezen nevelte. Az elemi iskola után Debrecenbe került, ahol jogot végzett, és Késmárkon kezdett gyakornokoskodni. 1843-tól Klauzál Gábornak, Csongrád vármegye követének jurátusa. Az itt szerzett tapasztalatait napló formájában adta ki, amelyért 1895-től az MTA tiszteletbeli tagjának választotta. 1845-ben Csongrád vármegye jegyzője. 1848 tavaszán szülővárosának szolgabírójává választották és itt érte meg a szabadságharc elbukását, amikor visszavonult a közélettől. Részt vett a honvédtoborzásban. Gazdálkodni kezdett. Elsősorban a gyümölcsfák honosításával foglalkozott, és egész kis mintagazdaságot hozott létre. 1861-ben országgyűlési képviselőnek választották. Létrehozta az Iparegyletet. Életének egy részét az ipar, közgazdaság, vasútügy, valamint közművelési egyesületek megalakítása töltötte ki. 1867-ben alispán lett. Deák Ferenc meghitt barátja volt. 1875-ben Karancsi Dániellel létrehozták a Szabadelvű Pártot. 1881-ben ismét országgyűlési képviselő. 1848 májusában feleségül vette Küry Teréziát, aki mindenben segítő hitvese volt. Gyermekük nem született, ezért vagyonukat jótékony célokra fordították. Felsorolni is nehéz, hogyan segítették együtt a város, és a református egyház rászorulóit. 5000–5000 forintot adományoztak a református főgimnáziumnak és a szeretetháznak, ill. helyi egyházi célokra további 84.000 Ft-ot. Ők építtették a Nagy Sándor utcán máig használt iskolát. Kovács Ferenc 36 éven át református presbiter, egy ciklusban főgondnok. Nem egyszer az egyetemes konvent tagja volt. Folyóiratokban hol saját, hol álnéven írt. 73 éves korában, 1895 augusztusában Tátrafüreden pihent, és váratlanul agyvérzésben halt meg. Amikor holttestét hazahozták, a korabeli sajtó így emlékezett meg a fogadtatásáról: „Beláthatatlan nép tömeg állta végig az újtemplom előtti tértől kezdve az idóházig [vasútállomásig] a Kállay [ma Bajcsy-Zs. E.] utczát…” Kovács Ferenc városunk egyik legjelesebb polgára volt.

Kovács Ferenc

(1823–1895)

Soós István Vásárhely szülöttje, itt is halt meg csendes visszavonultságban, az Oldalkosár utcai otthonában. Vásárhely egyik polgármestere volt, aki városát fölvirágoztatta. Apja tanácsnok, majd főkapitány volt. Amikor 1880-ban a helyi református gimnáziumban érettségit tett, utána Pesten jogot tanult, majd visszajött városunkba, és a járásbíróságon gyakornokként dolgozott. 1887-től ügyvédi irodát vezetett, majd a Hódi Pál utcai házukban ügyvédi irodát nyitott. 1908-ban a város pénzügyi tanácsnoka, 13-tól főjegyző, a kulturális ügyosztály vezetője. 1918 októberében, az első világháború végén választották meg polgármesternek. A Tanácsköztársaság idején Pestre internálták és 2 hónapig börtönben élt. A román megszállás során, mivel ellenállt a város kifosztásának, 8 napi fogságot szenvedett. A zavaros történelmi helyzetekben igyekezett megakadályozni a szélsőséges kilengéseket és a bosszút. Polgármestersége alatt épült meg a Kakasszéki Szanatórium, bővült és átépült a kórház, mentőállomás létesült. Fölvette a Speyer-kölcsönt, amelyből megépíttette a partfürdőt és a Hódi Pál utcai bérházat. Újabb iskolák épültek, a tanyavilágban műutak. A szegényeknek ínséglakásokat juttatott, és ínségmunkát biztosított. A városban parkosítottak, utakat burkoltak. 1935-ben, 72 évesen kérte a nyugdíjazását. Kruzslicz István Gábor levéltár igazgató így jellemezte: „Széleskörű humán műveltséggel rendelkezett, igen erős szociális érzékenység, tiszta erkölcs és aktív közéleti tevékenység jellemezte. Tisztviselők, városi polgárok bármilyen ügyben mindig bizalommal fordulhattak hozzá.”

Soós István

(1863–1948)

(A középső Karlovszky Bertalan festménye, az utóbbi kép Sostarics Lajos karikatúrája)

Bodnár Bertalant dr. Körtvélyessy László tanár, egykori tanítványa így jellemezte: „Példaképül lehet az ifjúság elé állítani, hiszen összességében rendelkezett mindama nemes emberi tulajdonságokkal, melyek közül a hétköznapi ember legfeljebb néhányat mondhat magáénak. A szerénység, a következetes, kitartó munka, a kifinomult közösségi szellem, jó emberismeret, embertársai irányában a szeretet és a megértés, az elesettek segítése, az önzetlenség, mind jellemző volt rá. Ez a magyarázata annak, hogy nem sok tanárember és közéleti férfi dicsekedhet azzal a megbecsüléssel, mely őt már pályafutása alatt körülvette.” Széles tudását Nagykárolyban, Kecskeméten, Nyitrán, Vácon és végül a Kolozsvári Egyetemen szerezte meg. Természetrajz–földrajz szakos tanár, teológus és szakíró volt. 1892-ben Szeremlei Cs. Sámuel javaslatára nevezték ki a Vásárhelyi Református Főgimnázium tanárává, ahol nyugdíjazásáig, 1928-ig tanított. A tudományos munkát hatodikos diákként Hermann Ottó természettudósnál, az Ecsedi-lápon ismert meg. Behatóan foglalkozott Vác növényzetével, a Tátra-vidék élővilágával. Egyetemistaként Apáthy professzor mellett dolgozott. Nyomtatásban megjelent első nagyobb munkája a légzőszervekkel foglalkozott. Vásárhelyen megalapította és európai rangú bemutató hellyé fejlesztette a gimnázium természetrajzi múzeumát, amellyel a Tisza–Maros-szög növény- és állatvilágáról kívánt teljes képet nyújtani. Nyári kirándulásokon tanítványaival megismertette hazánk és a környező államok legszebb tájait, településeit. Gyakran publikált és ismeretterjesztő előadásokat tartott. Cikkei közül mintegy 150 a szakemberek körében máig ismert, sok, éppen városunkra vonatkozó, átfogó munkája kéziratban maradt. A gimnáziumi természetrajzi gyűjteményt 1919-ben a román katonák, 1944 őszén a szovjet csapatok pusztították. 500 kötetes saját könyvtárát a második világháború alatt széthordták. Ehhez a drámához járult családi tragédiája. Első házasságában meghalt a felesége és négy gyermeke. Második házasságából egy kiváló képességű fia maradt. Bodnár Bertalan a közéletben szervezte a Patronage-t, az Anya- és Csecsemővédelmet, a Stefániát, valamint a Magyar Vöröskereszt Egyletet. A vásárhelyi óvodák gondnokságát és a kereskedőtanonc iskola igazgatói tisztségét több mint 30 évig fizetés nélkül látta el.

Bodnár Bertalan

(1868–1952)

(Balra: 1927-ben, a Ref. Bethlen G. Gimnázium tanári tablóján

Jobbra: Sostarics Lajos karikatúrája)

Ifjú Bibó Lajos családja Erdélyből származott. Apja is író és újságíró volt, aki a vásárhelyi lapokban közölte cikkeit. Vásárhelyen született fia is ezt a pályát választotta. A Református Főgimnáziumban érettségizett. Szegeden két lapnál volt munkatárs. Itt ismerkedett össze Juhász Gyulával. Önkéntesként vett részt az első világháborúban. 1918-ban Szegedre ment vissza, és a Tűz c. újságot szerkesztette. A lap a történelmi zűrzavar martalékává vált. Ezután a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője, majd a Virradat szerkesztője volt. 1920–1931 között Budapesten a Nemzeti Újság, 1933–1944 között a Hírlap és az Esti Újság főmunkatársa. Szépirodalmi munkássága az apja nyomdokain indult. A tanyai szegények, kubikusok, nehezen élő kisemberek életét úgy rajzolta meg, hogy Móricz Zsigmond szerint, rajta kívül senki sem tudta őket hasonló drámaisággal ábrázolni. Darvas József is elismerte, és neki köszönhető, hogy a Kádár-rezsimben kiadták „Subások” című elbeszéléskötetét, valamint az Anyám című regényének rövidített változatát. Irodalmi hőseinek megszólaltatásakor szép tájnyelvünket példaszerűen alkalmazta. A két világháború között ünnepelt író volt, akinek a színpadi műveit a Nemzeti Színház az akkor élő legnagyobb színészek előadásában mutatta be. Fizikailag látszólag gyönge, vékony alkatú volt, de elképesztő lelki erővel rendelkezett. A gerince soha sem roppant meg. Rákosiéknak egy sort sem volt hajlandó írni. Ezzel az adott történelmi korban sajnos önmagát zárta ki a közéletből. Visszatért Vásárhelyi házába, ahol elvesztette első feleségét és napi kenyérgondokkal küzdve, nyomorban élt. „Figuráns” volt a Kultúrmérnöki Hivatalnál, és rizsarató idénymunkás a Levelényi Állami Gazdaság rizstelepein. Néhány idősebb és ifjú barát tartott ki mellette. Az 1970-es években, amikor vaksága révén már szinte magatehetetlen volt, a Magyar Televízió néhány írásából tévéfilmet mutatott be. Több mint 50 könyve jelent meg, cikkeinek pontos számát máig sem ismerjük. Méltatlanul feledjük, pedig máig ő városunk legjelesebb írója.

Bibó Lajos

(1890–1972)

Fölmerül a kérdés, mit jelentett polgári értelmiséginek lenni? Olyan mezővárosban, ahol nem volt jelentős nemesi réteg, illetve a kisnemesség gazdaságilag elszegényedett és munkát végzett, már korán beolvadt az értelmiségiek közé. Levéltári adatunk van arról is, hogy a reformkorban volt olyan nemes, aki földjén gazdálkodott, tehát a parasztság életmódját követte. A polgárosodás másik útja az volt, hogy a tehetős gazda-fiatalokból tanulással váltak jó nevű ügyvédek, mérnökök, tanárok, orvosok, a város vezető tisztségviselői, vagy változatlanul a gazdálkodásból éltek, de mint földbirtokosok a gazdaság szervezésével és ügyeinek intézésével foglalkoztak, miközben az értelmiségiek életét élték.

Az értelmiséginek kötelessége volt a karitatív tevékenység, amelyet városunkban leginkább az egyházi szervezeten belül fejtettek ki, vagy jelentősebb pénzösszegekkel segítették a város közösségét. Legföljebb kirívó példa volt közöttük az Isten-, vallás- és egyházellenesség. Az értelmiségi polgár ünneplőbe öltözve, minden vasárnap és egyházi ünnepen egész családjával ott ült a templomában. Fennhangon énekelt, imádkozott, és végül adakozott. A szertartást követően más polgárrétegbeliekkel végigsétált a főutcán, így alakult ki a híres vásárhelyi Promenád, amely délig a kirakatokat néző, egymással találkozó és beszélgető családokkal volt teli. Délutántól estig a fiatalok egyik találkahelyévé alakult.

Az 1930-as években megjelenő Karikás c.

élclap fejléce és egyik címoldalának karikatúrája

a Kossuth téren sétáló polgárokkal

Az értelmiségi vezető-, mindenesetre húzórétegként élt, amely után a polgárság más csoportjai is igazodtak. Idegen nyelveket tanult, de legalább a németet beszélte. Munkakörében és városában megbecsült személyiség volt. Családi gyűjteményeket gyakran hoztak létre, különösen a könyveket, művészeti alkotásokat és az antik iparművészeti darabokat kedvelték. Nemzeti és iskolai ünnepeken, színházi előadásokon, ha