SZENTI TIBOR

SZAMPÓ ÉS MIRMIDÓ

Szenti Tibor

SZAMPÓ ÉS MIRMIDÓ

Elbeszélések

Belvárosi Könyvkiadó

Budapest

1999

Szerkesztette

Péter László

A fotóillusztrációkat készítette, a borítólapot tervezte

Eifert János

ISBN …….

© Szenti Tibor és Eifert János

Készült: 5,6 A/5 ív terjedelemben, 1000 példányban,

a Belvárosi Könyvkiadó kiadásában, Budapesten, 1999-ben.

TARTALOMJEGYZÉK

Mezei András: ………………………………………….

Bevezető .........................................................................

A kolostor .......................................................................

Találkozás .....................................................................

A dobozgyűjtő ..............................................................

Itt hagyott a vonat .........................................................

Lépcsőház .....................................................................

A fal ...............................................................................

Ha fölkel, majd leáldozik a nap ....................................

A nyálfolyás ..................................................................

A vadászat .....................................................................

A háború ........................................................................

Az üdülősziget ...............................................................

Virágvasárnap ................................................................

Szampó ..........................................................................

Mirmidó .........................................................................

Boldog otthonunk .........................................................

Kiáltás a kútból ............................................................

A sámán ........................................................................

Végtisztesség ................................................................

¯

BEVEZETŐ

Szárnyaljuk be együtt a szivárványt, és baktassunk sötétben az éj fekete lován. Bízzunk benne, hogy történik valami, és holnapra fölvirrad. Káprázat minden és szertefut, ha megérintjük. Amikor a tenyerünket kinyitjuk, a semmi gurul ki ujjaink közül. Csak a hit marad meg, hogy egyszer, valamikor, a távoli és bizonytalan jövőben az enyészet elpusztul, majd hamvait fölveri az élet.

Nem vagyok hagyománypusztító, sem pesszimista vagy nihilista. Ugyanakkor az elbeszéléseim mazohisztikusan kegyetlenek, abszurdok, szürrealisztikusak és egzisztencialisták. Hatott rám a szimbolizmus. Éppúgy szeretem a metaforákat, mint a különös költői képeket és hasonlatokat. Vonz a mitikus fantasztikum és a naturalisztikusan reális ábrázolás. Gondolataimat ezek sajátos keverékével fejeztem ki.

Ismerem Kierkegaardot; teológiaellenessége és a mögötte megbúvó istentagadása számomra elfogadhatatlan, hiszen szememben az ateizmus mindenkor a félműveltséget, a tudományos fölkészületlenséget és az intelligencia hiányosságát jelenti! Nem véletlen, hogy e kötetemmel párhuzamosan írtam az Istent közelítve című esszékönyvemet. Olvastam továbbá Heideggert, Bretont, Aragont, Éluard-t, Le Cléziót; másfelől pedig, Buzzatit, Kafkát, Camus-t stb. Nem követtem Sartre politikai ideológiához kötött alkotási módját, de meghatározó hatással mégsem ők voltak rám. Helyettük a saját környezetem alakított, amely bőven szolgáltatta az általuk is képviselt jellegzetes életérzéseket.

Eszembe sem jutott polgárt pukkasztani (hiszen magam is polgár vagyok!), vagy bolondgombás állapotban vadakat fecsegni. Írásaim között egy sincs, amelyiknek ne volna olyan igaz történetmagva, amelyet hatvan évem során így vagy úgy meg ne szenvedtem volna. Ez adhat hitelt nekik.

Azok ellenére is bízom az emberben, hogy sok mindent megtesz környezetének és önmagának pusztítására. Ez a kötet éppen abból a humanitásból született, amely féltésemből táplálkozik. Ólomsúlyként ránk nehezedő életérzéseket bont ki, az elmagányosodást és a kiszolgáltatottságot. Nincs szörnyűbb, mint közömbös környezetben, segítség nélkül, tehetetlenül tűrni a vigasztalan és változtathatatlan rosszat. Ebben a világban minden elpusztul és a léleknek nem marad egyetlen biztos kapaszkodója sem.

Azért pedig magadat ne hibáztasd, hogy elnyomorodsz, és képtelen vagy kibontakozni. Úgy érzed, elhagytak, pedig te mindenkit segítettél. Hiába küzdesz, ha az emberek körülötted közömbösek vagy ellenségesek. Legszörnyűbbnek mégis a körülvevő butaságot éled meg. Ünnepelt személyiségek álarcában mutatkoznak ők, akik sorsod kövér ujjuk köré tekerik, és fűrészport aprítanak belőled; akik magukat mindenhatónak tartják, és hatalmukkal a saját ketrecükben magányra kárhoztatnak. Társak nélkül pedig nem tudsz küzdeni. Nem tudják, hogy fölösleges háborút vívnak ellened, mert az ember bármennyire is nyílt, és tágítani igyekszik világát, magát zárja önnön börtönébe. Éppen ezért fölösleges támadni, hiszen a saját rácsaink mögött is éppúgy elpusztulunk. A kérdés csupán az, hogy ezen a toron üzletelve, vajon kinek a maradékát mérik ki előbb?

Az elmagányosodásról szólva nem szociális gondokról írok. Az elsivárosodásban ugyanis nem marasztalható el egyetlen társadalom sem; sem azok, akik (nemcsak Magyarországon, hanem) Közép-Európában a trianoni békediktátum és a jaltai szerződés következtében egymást faló farkasokká váltak, sem azok, akik e dicső alkotásokat addigi történelmük szégyeneként létrehozták, hanem egyedül az emberi fejlődés, amellyel a lélek alakulásának talán közbülső állomását érintettem. Remélem, hogy ezt a korszakunkat súlyos kataklizmák nélkül hátrahagyjuk, és a mindenkori csoportra jellemző összefogással áthidalhatjuk. Mert jaj annak a nemzedéknek, amelyik erre képtelen lesz és a lelki elszegényedést tovább cipelve segíti.

A 20. század végén az egyes ember vagy individuummá válik, vagy marad ugyan valamilyen közösségben, de ezek a csoportok az esetek többségében nem előnyükre, hanem hátrányukra változnak; gyakran egymással is rivalizáló bandákká alakulnak. Mindkét változatban nem a fejlődést, hanem a hanyatlást, az elembertelenedést segítik.

Hermann Imre nyomán magam is vallom, hogy az embert a természet megfosztotta legtermészetesebb ősanyjától a fától, de még a saját védelmező szőrzetétől is. Sebaj, ha helyette megáldotta emberi érzelmekkel és gondolatokkal. Az érzelmek viszont, mint a fölforrt víz, gőzként elpárolognak, és az üst alján — Desmond Morris angol etológus szavaival élve — csak a csupasz majom marad.

A szüntelen egymásért és egymás ellen való küzdelemben Mirmidó az „örök férfi”, Szampó pedig az „örök nő”. Ketten együtt pedig az „örök Embert” alkotják, csak közben az Édenkert elveszett. Nincs boldog otthonunk. Milyenek ők? Amilyenek most mi vagyunk. Nem tetszik az arcunk? Pedig a tükör nem is olyan görbe, csak már hajlamosak vagyunk mást látni benne, mint amit a valóság mutat.

Átalakuló, nemegyszer hanyatló kultúránk, és a helyette kapott elgépiesedő, pénzcentrikus civilizációnk megfoszt minket lelkünk táplálékától, a szeretettől. Szembefordít bennünket egymással, és ha először nem te lősz, akkor téged lőnek le. „Olyan, kit végül is megölnek, mert maga még sosem ölt.” (Radnóti Miklós: A „Meredek út” egyik példányára.) Mára nemcsak az egykori Éden veszett el, hanem az is, ami nekünk kívüle maradt. A Hemingway-i bölcs megállapítás, hogy az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem, itt sajnos nem igaz. Ebben a világban az egyén már hiába küzd, legyőzetik és kivettetik, akár egykor a bélpoklos a saját falujából.

Ennek a kis kötetnek a gondolatai nem azért születtek, hogy belőlük példatár legyen, még csak gyógyszerként sem ajánlhatom senkinek. Útjelzők. Azt szerettem volna velük megmutatni, hogy merre ne haladjunk.

Szerető család, segítő emberek övezik életemet. Érzem a felőlük sugárzó meleget. Mégis, önhibámon kívül, a lelkem legmélyén elmagányosodom, és szinte menekülök előlük. Az a kor, amelyben élek, az a társadalom, amelyben dolgozom, mind inkább eltaszít embertársaimtól. Futnék utánuk, de gyorsvonatként elszáguldanak, és a peronon hagynak. Mennék megkeresni igaz társamat, aki szólít és kutatva vár, de lábam a földbe gyökerezik, szarvassá változom, és vadászok elől kell menekülnöm, vagy olvadó hóember leszek. Hol zárt üvegajtó, hol vége nincs fal, vagy éppen a rám törő különös kór állja utam.

Káprázat vesz körül és szállok. Kutatom Őt a napban, és sámánként fölmászok a tetejetlen fán a túlvilágba, vagy gyökerein leereszkedem az alvilágba, hogy végre megtaláljam, és újra szerethessük egymást. De van egy szinte láthatatlan erő, amely az utolsó pillanatban szüntelen elsodor, és mind messzebb kerülünk egymástól, vagy éppen gyűlölt ellenségekké válunk. Utóbb már azt sem tudom, hogy ez a hatalom bennem nő-e démonná, vagy kívülről kísért és fojtogat? Csak az a bizonyos, hogy létezik, és egyedül hiába küzdök ellene, mert hajától megfosztott Sámsonként minden erőm elveszítem, és önhibámon kívül romlásba taszít.

Mirmidó és Szampó sorra elbuknak. Mindkettejükben rendre én pusztulok el. Mégsem adom föl. Ha kopogtatnak ablaktalan szobám ajtaján, és a sötétségen kívül rajta nem jön be senki, én akkor is ordítok:

– Lépj be, és oszlasd el a magányt, hogy a fal árnyékából végre mindketten kiléphessünk!

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 5.

¯

A KOLOSTOR

A falu a hegy lábánál, szűk völgyben terült el. Házai szinte belevesztek a hajnali szürkületbe. A pára foszlányokban ült a kertekben, és a kakas sem szólalt még meg, kapirgálásra szólítva tyúkjait.

A hegyen túlról hirtelen kürtök riadtak, és dörögni kezdtek a fegyverek. Az emberek szeméből gyorsan kiment az álom, és összevissza futkostak.

– Itt a török! — kiabálták.

– Mentsétek meg az ifjakat és a gyerekeket!

A zűrzavarban volt, aki szerszámot fogott, és csuporba rejtve, a szoba sarkába elásta ékszereit vagy pénzérmeit. Mások a barmokat terelték ki a téli szálláskertből, és szétverték a patak árterében, az ősi fűzfák és nád között. A tanító már a téren állt, és az anyák hozzá vitték gyermekeiket.

– Szaporán! — nógatta a falusiakat. — A szélső házat már elérte egy ágyúgolyó.

Húsz-huszonöt serdületlen gyereket tereltek egybe, és öt szüzet. Három feslő rózsaszálat, köztük a zsellér hegygazda Piroskáját és két sudár, még alig pelyhedző állú legényt. Egyike a kovács fia volt, András. A menet megindult a meredek hegyi kaptatón az erődítménynek beillő kolostor felé.

– Istenem, látlak-e még valaha? — síránkozott Piroska anyja.

– A hegy magas. Nézd az ormát, elveszik a felhők között. A török oda föl nem ér, a kolostor pedig lőtávolon kívül esik — vigasztalta a tanító az asszonyt.

A kovács bölcsebb volt, amikor megölelte gyermekét. Búcsúzóul annyit mondott neki:

– Ebben a világban a túlélés egyetlen reménye a kolostor, fiam. A rend előbb-utóbb befogad. Imádkozz majd érettünk!

A tanító délre megérkezett a hatalmas tölgyfa kapu elé, és meghúzta a jelző csengőt. A gyerekek szótlanul álltak bebocsátásra várakozva. Lelkükön, mint tetőn a szikla, súlyos teherként ült a bánat. Elszakadtak a szüleiktől. A kicsik mellét zokogás rázta, az ifjak előtörő könnyeiket törülgették.

A kapun vágott kis ablak megnyílt, és a rend szolgája kikérdezte őket. Azután eltűnt és ismét csend ereszkedett a csoportra. Talán egy óra is elmúlhatott, mire a nagy kapu eresztékeiben megremegve, sarkain csikorogva résnyire megnyílt, és a várokozók egyenként beléphettek. Mielőtt elnyelte őket a kolostor csöndes világa, a tanító így szólt hozzájuk:

– Forduljatok vissza, és még egyszer nézzetek le a falura. Búcsúzzatok el, mert lehet, hogy míg éltek, e falak közül többé ki nem léptek. Ez lesz az otthonotok.

A gyerekek pillanatra megálltak. A nap most emelkedett föl a távoli dombok mögül a látóhatár tetejére, és bevilágította a tájat. Amint a köd gyorsan oszlani kezdett, a fény, akár a pára, aranyfüstbe burkolta a házakat, és a falu végleg elveszett káprázó szemük elől.

Az udvaron sötét homály ült. Ide még délben is ritkán talál utat a napsugár. A mohos, szürke kövekből rakott falakról csöpögött a lecsapódó pára. Az átnedvesedő ruhák alatt didergett a test, és megfagyott a lélek.

Piroska erősen szorította András meleg kezét. Legszívesebben a mellére vonta volna, hogy átkarolja, és ölelésre magához vonja; hogy engedjen körülötte a hideg, de érzelmét ennyi bizalmatlanul fürkésző tekintet előtt nem merte föltárni. A szerzetesrend barátai és nővérei két oldalt ott álltak szótlanul a csuhákban. Az egyik rögtön észre is vette, amint az ifjú pár egymás kezét fogja, és ráripakodott Piroskára:

– Te szemérmetlen, parázna, elkárhozol! A pokolban emleiden majd vérszopó kutyák híznak, és az alfeledbe gonosz lelkek parazsat dugnak. Ha leérsz a celládba, penitenciául imádkozz el egy rózsafűzért.

A fiatalokat ezután pillanatok alatt nemek szerint elválasztották, és a kolostor egymástól legtávolabbi két szárnyépületébe vitték. Az ikrek elszakítása volt a legszomorúbb. Eddigi rövidke életük minden percét együtt töltötték. Közösen nevelkedtek anyjuk méhében, születtek e világra, első tétova lépteiket apjuk faragta egyazon járókában tették meg, és míg szüleik a mezőn dolgoztak, önfeledten játszottak a hátsó színben, a puha szalmában. Úgy csimpaszkodtak most is egymásba, mintha összenőttek volna, de mivel külön neműeknek születtek, itt a sorsuk megpecsételődött. Az egyik csuha alól kemény, szőrös kar nyúlt ki, és széttépte ezt a testi-lelki kapcsolatot. A fiatalok többé nem is látták a kisgyerekeket, akik naponta tanulni jöttek össze. A hajadonok és a legények csakhamar átöltöztek szürke daróc ruháikba, és beosztásuk szerint dolgozni kezdtek.

– Te, lányom — mutatott Piroskára a rendanya —, a konyhaedényekért felelsz. Egy foltot, de egy koromszemet sem szeretnék rajtuk látni, mert különben valamennyit a hosszú hajaddal síkálom tisztára. Úgy ragyogjanak, akár az oltárra helyezett monstrancia, hogy az ördög, aki kerüli a fényt, távol tartsa magát tőlük. A kötelező imádságos órákon kívül nem szeretnélek máshol látni, mint a mosogatóban. Megértetted?

– Igen, szent anyám!

– Meglátom, hogyan viseled magad, és ha megfelelsz, évre talán végleg befogad a rend.

Andrásra a kertet bízták.

– Elég nagy darab, erős legény vagy, fiam. A te kezedben jobban áll az ásó, mint a kiegyenesített kasza. Fogadni mernék, hogy apád titokban már készítette bátyádnak gyilkos vasát, amikor a parasztvezér hordája pusztítani kezdte a határt, mert a fajtád mind lázadó. Bár akkor még igen aprócska legény lehettél, ha egyáltalán rebellisnek már megszülettél. De, ha anyád világra hozott, szenteld gyarló életed olyan föladatnak, amely Istennek kedves. Ezután csak a szilvával, a körtével meg a káposztával hadakozzál. Amennyit elpusztítanak belőlük a férgek, a böjtön kívül annyival több napot koplalhatsz. Tedd magad hasznossá a mi Urunk és a rendtársak előtt — tette hozzá eligazításul a rendfőnök, és Andrást munkába állította.

Ettől kezdve az idő szinte megállt. Naptár nem volt e falak között. A természet változása adott némi tájékozódást, amint a felhők jártak, fecskék jöttek, költöttek és elrepültek. A darócot hol vékonyabb, hol pedig vastagabb változatban húzták magukra.

Piroska a konyha hátsó szögletében, egy jókora gőzölgő dézsa fölé hajolva mosogatott. Itt a mezítelenség minden formája halálos bűn volt, a csábító csupasz női karok pedig a rendtagok számára egyenesen elviselhetetlen látványt nyújtottak volna, ezért a mosogatást csuklóig zárt ujjú ruhában kellett végeznie. Piroska lassanként hozzászokott, hogy a rajta lévő daróc a zsíros mosogatólétől hol könyékig, hol vállig nedves volt, és alatta az egykor selymes tapintású, fehér bőrt vörös kelések födték.

Andrásnak más helyzete volt. A meredek kőfalak elzárta kertben az ehető gyökerek, gumók és a bogyók egymást váltották. Mindennap inaszakadtáig dolgozott. Hordta a trágyát, kosárban cipelte a termést, talicskázta az összevágott száraz gallyakat, és vakondként dúrta a földet. Egy laikus barát szuszogott mögötte, aki a nap különböző óráiban rendre a földre nyomta, és hangos szóval imádkoztak. Ilyenkor kicsit pihent, csak a lába bánta, mert hol sárban, hol göröngyön térdelt.

A két szerelmes fiatal, Piroska és András lassanként elfeledte egymást. Kezdetben sűrűn gondoltak a másikra. Képzeletükben fölmerült a legény vagy a lány alakja. Ha lágy szellő járt a kertben, András néha úgy érezte, Piroska forró lehelete perzseli arcát, de a tekintetét már nem tudta fölidézni. A lány a gőzbe bámult, ahogy ez a dézsa fölött kavargott a hideg levegőben. Olykor úgy tűnt föl neki, mintha András alakja bontakoznék ki a gomolygó párából, de a képzelet szülte látomás gyorsan szétoszlott, csak a zsíros lé csurgott tovább a rideg falakról.

Így telt el egy teljes év, amint a szűnni nem akaró órák mint fölfűzött gyötrelemmorzsák a láthatatlan gyapjúszálról lassanként lemorzsolódtak. A rendanya és a rendfőnök, ha nem fejezték is ki, titokban meg voltak elégedve velük. A munkájukat jól végezték, és szabados paraszti viselkedésüket is alázattá tudták szelídíteni. Kiemelték hát őket eddigi körülményeikből. Önálló cellát kaptak, és megkezdték a tanításukat. Előbb a latin és görög nyelv, a betűvetés és olvasás, majd a teológiai ismeretek következtek.

A szüntelen imádkozás és szolgálat, a rengeteg tanulás és részvétel a közös szertartásokon percnyi időt sem hagyott nekik, hogy gondolkodjanak, és önmagukkal foglalkozzanak. A külvilágból nagy ritkán egy-egy jelzés érkezett. Tompa pufogások hirdették, hogy a völgyben a török ágyúk szétverik a házakat. Máskor meg fekete korom hullt a kolostor udvarára, jelezvén, hogy ég a falu.

Piroska egyszer bátortalanul meg is kérdezte a rendanyát, hogy mi hír hazulról, élnek-e még a szülei? Ő így felelt:

– A te otthonod a kolostor, anyád a Szent Szűz, Atyád az Isten. Kell ennél fönségesebb családi pártfogás? A bűnös földi létet felejtsd el. Forgasd szemed áhítattal az ég felé. Érezd a Mindenható kegyelmét és szeretetét. Teljen el a lelked Szentlélekkel, és többé nem kívánod halandó eleid emlékét. Légy alázatos!

– Légy alázatos…, légy alázatos… — fülében napokig ezt hallotta lassan elhaló hangon, míg valóban alázatossá nem vált, akár egy törleszkedő macska a gazdasszony bokájánál.

Ismét évek teltek. Piroska és András érett fiatallá, művelt emberré és jámbor kolostorlakóvá fejlődött. Egy napon örömhírt mondtak nekik. Szerzetessé és nővérré avatják őket. A következő két nagy ünnepen előbb a férfiakat, azután a nőket szentelték. Ott feküdtek fehér gyolcsruhában, kitárt karral, arccal a kőre borulva, a templom szentélyében, az oltár előtt. A vastag viaszgyertyák sárga fénye imbolygott a szentek fakó szobrai között. A félhomályt csak a csúcsíves ablakok színes üvegein átszűrődő szivárványos napsugár törte meg, de ez is elveszett a fölgomolygó, az egész templomhajót betöltő tömjénfüstben.

András és Piroska a fölszenteléskor végleg elveszítette eredeti nevét. Főnökeik sokáig gondolkodtak azon, hogy számukra mi lehetne a legtalálóbb. Miután nem nemesi, hanem egyszerű póri családból jöttek, úgy döntöttek, hogy őket nem illetheti meg a szentek valamelyikének latin névváltozata. Új nevüket tehát a tulajdonságuk alapján kapják.

– Te, Piroska, olyan vagy, akár a szorgalmas malom, amely nővértársaidnak őrli és teremti a javakat. Légy hát ezután Szampó — mondta neki a főnöknő.

– András, benned ott kuttog valami huncut ördögi. No, nem vagy fővezér, Lucifer, netán Belzebub, csak afféle kis Mirmidó. Az arcod, a hajad is olyan fekete. Viseld tehát ezután ezt a nevet — beszélte neki a rendfőnök.

Szampó és Mirmidó élete ezután jelentősen megváltozott. A bizalom jegyében, a kolostori kerengőben mindennap egyszer, amikor a hangos imádkozással összekötött egészségügyi sétát végezték, és egymás után, libasorban, lassú léptekkel, elöl a barátok, mögöttük a nővérek haladtak, újra találkoztak.

Az elmúlt évek alatt sokat fejlődtek, mégis egyszerre ismerték föl egymást. Szampó arca olyannak látszott, mint a fátyollal keretezett, egy éjjel nyíló, halovány virág; keze feje akár a fehér liliom, és teste úgy sejlett át a világos szöveten, mintha érőfélben lévő, rózsaszín málna volna.

Mirmidó maga volt a fiatal élet és egészség. Sudár alakját kiemelte a szürke csuha, keskeny derekát szorosabbra fűzte az övként körülötte tekergő sárga kötél. Barna arcából, mint pöröly alól a kovács szikrája, élénken tüzelő szeme gyújtotta Szampót, aki először védekezni akart ellene, és hangosabban mormolta a rózsafűzért, de érezte, hogy késő. Szíve lángot fogott, és édes-bús kínként égette lelkét.

Mirmidó próbálta szemét levenni a lányról, de ő mágnesként vonzotta, és az ifjú barát tudta, hogy elveszett. Egész testében olyan erős ütést érzett, mint amikor a mezőn dolgozó jobbágyot villám sújtja. Tetőtől talpig megperzselődött.

Mindketten próbálták kiverni szívükből a másik látványát és emlékét. Megkíséreltek Máriára és a szentekre gondolni, de agyukban lélekmadárként befészkelte magát a szeretett ember melege, és ebben a forró környezetben, mint a főnix madár, előbb saját hamvaikból újjáéledtek, majd a beteljesületlen vágy izzásában szinte porig égtek.

Szampó és Mirmidó nem bírta tovább, és a gyónásban föladta magát. A barátot böjtölésre fogták. A hideg víz, a falat száraz kenyér és a cella nyirkos hidege csakhamar éreztette hatását. Szeme beesett, és már csak a láztól égett. Ajka kicserepesedett, majd egykor izmos karján lötyögni kezdett a bőr.

Szampónak is vezekelnie kellett. Bevitték a kápolnába, és megvető tekintetektől kísérve, felső testéről lerángatták a ruhát. A mellére értvén, ráparancsoltak, hogy tenyerével takarja el „szégyenét”. Körbejárt a korbács, és ahogy kerengve lépdeltek körülötte, véresre verték a hátát.

Egy darabig összeszorította ajkát, de ahogy a kegyetlen szíjfonatok mind mélyebben a húsába téptek, előbb sziszegni, majd egyre hangosabban jajgatni, végül fájdalmában ordítani kezdett, akár az életétől búcsúzó, sebzett állat a vadászaton. Arccal a kőre zuhant, összetörte magát, és elveszítette eszméletét. Óriási sötétség vette körül, mintha mákszemként zuhanna egy mélységes mély fekete lyukba, mely fenyegető szájával elnyeli. Darabig még csattogott hátán a korbács, de már nem érezte.

Amikor órák múlva cellájában magához tért, iszonyú égő fájdalmat érzett. A véres lepedő — amint félmeztelen ráfektették — beleszáradt a friss sebekbe, csak a sárga savó szivárgott még duzzadt bőréből. A halovány szép test immár oda. A kenőcsök begyógyították, de a kínzó verés elmúlhatatlan nyomot hagyott rajta.

Szampó és Mirmidó abban reménykedett, hogy a testi és lelki vágy a megtöretésükkel végleg elkerüli őket, és végre élhetik a rend megtisztult szellemi életét, minden pillanatukat a Teremtőnek áldozva.

A természet azonban nagy úr, és erősebb volt náluk. Amikor a kerengőben néhány hónap múlva ismét megpillantották egymást, mint vulkánból az örök tűz, immár olthatatlanul tőrt elő belőlük a szeretet. Ahogy az izzó lávának sem akadály semmi, érzelmeik is kiáradtak, és mind erősebben fortyogni kezdett lelkük öntőtégelye. Érezték és tudták, többé nem lesz számukra elég, ha a kerengőben távolról látják egymást. A másik testi közelségére áhítottak, és kiagyalták a legkülönösebb terveket, csakhogy valamiképpen találkozhassanak.

A rendi barátok és nővérek épülete teljesen elkülönült, de mindkét szárny felől középen összekötő folyosó volt, melyen jókora üvegajtó állta el az utat. Szüntelenül zárva tartották, de sötét éjeken, amikor az egész kolostor mély álomban pihent, egyik felől Szampó, a másik oldalról pedig Mirmidó kilopakodott a cellájából. Nesztelenül végigfutottak a folyosón, hogy legalább az üvegen át láthassák és hallhassák egymást.

A vastag színes üveg csak messziről mutatta testük körvonalát. Amikor egymáshoz közelebb léptek, a kontúrok bizonytalanul beleolvadtak a környezetbe, és ellágyultak. A hang sem érkezett tisztán. Kiabálni nem lehetett, mert akkor mindkét oldalon kinyíltak volna a cellaajtók, és megannyi bozontos, álmos, mérges tekintet kémlelte volna, hogy mit keresnek a tiltott ajtó közelében. Ha meg suttogtak, alig hallották minden harmadik szavukat, ezeket is gyakran félreértették. Szóval és mutogatással igyekeztek egymás felől tájékozódni, de ilyenkor gyorsan jött a hajnal, és a szürkület előtt — akár a földi élet birodalmát a számkivetett, bolyongó szellemeknek — el kellett hagyniuk a folyosót, e lét sem valós, sem árnyék színterét, és visszafutniuk a cellájukba.

Hónapok múltak így, és a vágy mind inkább nőtt bennük, hogy egymást színről színre láthassák, megfoghassák egymás kezét, megsimítsák haját, csókot leheljenek az ajkára, megérintsék a mellét, és szerelmes szavakat suttogjanak, mint évtizeddel azelőtt. De az üvegajtó nem tárult ki, rejtett zárát csak a rendfőnök nyithatta.

Mirmidó tudta, hogy elég lenne egy nagyobb kő, amelyet séta közben észrevétlen fölemel, és elrejt a kámzsája alatt, hogy betörje vele ezt a kegyetlenül közéjük ékelődött akadályt; vagy bocskorának egyetlen, erőteljes rúgása ízzé-porrá zúzná ezt a szörnyű ajtót, de e gondolattól mindig meghőkölt. Lépéssel visszahátrált, és csak integetett odaátra, majd imáival nem győzte egész nap levezekelni éjjel elkövetett bűnét.

Egy napon azután észrevette, hogy az ajtótok és a fal között vékony repedés van, és ha rászorítják az ajkukat, még a suttogás is átjut. Mirmidó ekkor hívta Szampót.

– Kedvesem, látod, e rideg falak között csak mi vagyunk forró lények, a többiek csupán hideg szellemek. Árnyaik szüntelen itt kísértenek, bár erőt rajtunk nem vehetnek.

– De sohasem érinthetlek.

– Gyere az üveghez közelebb. Szorítsd rá a tenyered, és én e másik oldalt ráhajtom a fejemet.

– Érzed kezem melegét?

– Az üveg lassan enged, és mint fölkelő nap pírja az eget, elönti arcom a meleg szeretet.

Odakint a kakas kukorékolni kezdett. Olyan jel volt ez, mintha ágyút sütöttek volna el a fülük mellett. A szerelmesek szétrebbentek, és eltűntek a folyosó végén.

Így ment ez hónapról hónapra, évről évre. Egész nap csak azért éltek és imádkoztak, hogy az éj sűrű legyen, és elfödje találkáikat. A vágy pedig egyre tüzelt bennük, és mind többet követelt.

– Told le egyik válladról a pendelyt, Szampó — kérlelte a lányt Mirmidó. — Lépj közelebb, hogy csupasz melled rubintja az üveget érintse, és reszketve kérő szám édes simogatással hadd fogja körül.

Mirmidó ajka rátapadt a hideg üvegre, amely izzani kezdett testük érintkező felülete között. Bár egy harmadiknak az egész olyannak látszhatott, mint aki a mézes üveget kívülről ízlelgeti, de kívülük senki sem volt jelen. Nem hallották a kakas szavát, csak a hátuk mögött, a cellákban élénkülő mocorgást. A varázs megtört, és mint űzött vadak a csaholó kutyák elől, visszafutottak, majd elrejtőztek szégyenükkel.

Máskor Szampó csábított. Amikor ott álltak egymással szemben az ajtó két oldalán, a lány kérte Mirmidót, vesse le ingét, és szorítsa mellét a színes üvegre, amelyre Szampó két törékeny tűzliliom tenyerét ráhelyezte. Az ujjak megmozdultak, és oly erővel igyekeztek volna belemarkolni az elérhetetlenbe, hogy a holdfényű körmök alól vöröslő életnedv serkent ki.

Egy éjszaka, amikor alvadt vérként fortyogott a sötétség, a két szerelmes ott állt az ajtó előtt, egymással szemben. Kiléptek ruháikból, és mezítelen testüket szorították az élettelen üvegre.

– Hunyd be a szemed, hogy jobban láss! — kérlelte Szampó Mirmidót. — Engedd el magad, hogy a feszültség kilépjen tagjaidból, és mint nedves pergamen tapadj rám.

– Milyen forró vagy, Szampó! Ölelj szorosabban. Karod fonódjon nyakam köré, és átfogom a derekad. Csókolj, és nyelved hegye halmozza el ajkam ezernyi százszorszép virággal, hogy arcom, mint egy kert kinyíljon, és belőle minden szálat neked szakíthassam.

– Érintsd a mellem — kérlelte Szampó —, hogy érezd alatta szívem lüktetését. Minden pillanatban érted dobog hevesen.

– Szerelmünk talán gyümölcsöt hoz, és áldott méhedben közös életünk fogan, mely emleidből táplálkozik. Nyisd meg öled, hogy az anyaság dús földjét ekém életvasa fölszánthassa, és termő gyöngyöt vethessek belé.

A szavak és a mozdulatok így vitték a két szerelmest az élet addig ismeretlen mezején a halál mezsgyéje felé, míg áttüzesült testük lángjában a földöntúli gyönyör csúcsán ráforrtak az üvegajtóra, majd e szent hevületben lángolva elporladtak.

Mivel a kolostorban a folyosót csak nagy veszély esetén használták, és e falak között az idő múlhatatlanul múlt, csak évekkel később találtak rájuk.

– Mi lehetett ez a két csomó hamu és az égett csontdarabkák itt az ajtó két oldalán? — tanakodtak értetlenül a takarításra odarendelt barátok és nővérek.

– Imáinktól talán itt haltak szörnyet a ránk fenekedő gonosz lelkek.

– Ne prézsmitáljatok itt fölöslegesen! Söpörjétek össze, és öntsétek a dudvára — sürgetett az egyik.

A hátsó udvaron, ahol fél évezreddel ezelőtt a kolostor kertje terült el, vadrózsabokor nőtt. Minden évben csak két szál, rövid életű virágot hajt. Egyetlen éjszaka illatoznak, azután hetekig hervadoznak. Valamennyi turista, aki megcsodálja az ódon falakat, a gótikus templomot és az árnyékos kerengőt, amikor ideér, a különös virágokat titokban le akarja szakasztani, hogy emlékül hazavigye. De ezek úgy összefonódtak, és oly sok tövist neveltek, hogy minden tolvajkéznek ellenállnak.

Hódmezővásárhely, 1998. márc. 10.

¯

TALÁLKOZÁS

Harmadik órája hallgattam a vonatkerekek zakatolását. Félálomban egyik szememmel kinéztem az ablakon, és a tájat figyeltem, amint a fák, majd a házak tova rohannak mellettem. Huszonnyolc éves vagyok, jutott eszembe. Ez a majdnem három évtized úgy futott el velem, hogy szinte észre sem vettem. Ha számadást kellene végeznem, semmit sem tudnék fölmutatni. Éltem az emberek életét: dolgoztam, szórakoztam, és a boldogságra vágytam. A kék madarat sohasem üldöztem, inkább arra számítottam, hogy majd közel repül hozzám.

Találkozom valakivel, aki kedves lesz nekem, betölti az életemet, és értelmet ad neki. Futó kalandjaim közül már alig emlékszem valamire. Az egész visszarévedés olyan ízt öntött a számba, mintha egy fanyar-édes italt kortyolgatnék. Végül is valamennyit lenyeltem. Nem gyötörtek meg, de szomjamat sem oltották.

– Kiégtél volna, Mirmidó? — tettem föl a költői kérdést magamnak. — Talán fiatalon máris megöregedtél, és nem tudsz befogadni, szeretni, lánggal égni, ha kell megperzselődni? A tűztől félve visszahúzódsz, és talán csak hideg füstje ér?

A vonat kifutott velem egy szép mezőre, ahol a déli verőfény mint káprázat csillogott a réten. Az álom lassan karjaiba ringatott, és már nem tudtam, hogy a fény kívülről érkezik-e, vagy bennem ragyog tovább, amint a képzelet tünékeny egére fölrajzolta.

Hirtelen megállt a szerelvény, a fejem előre bukott, és minden átmenet nélkül fölébredtem. Egy ismeretlen állomásra érkeztünk, ahol sokan leszálltak. A fülke, amelyben ültem, kiürült. Már örülni kezdtem az érdes emberi érintkezéseket fölváltó simogató magánynak, amikor nyílt az ajtó, és fiatal nő lépett be. Eleinte nem láttam belőle többet, mint két nagy bőröndöt, amelyeket segítenem illett elhelyezni. Bosszús voltam, hogy kizökkentett gondolataimból, és amikor leült, ismét kibámultam az ablakon.

A következő állomásig nem történt semmi. Amikor a vonat nagyot rántva ismét megállt, akaratlanul egymásra néztünk. A szemem rajta felejtettem. Addig nem ismert, belső sugárzást éreztem, amely ebből a kellemes lényből felém áradt. Testének melege a karomon, lélegzetének párája az arcomon, a szeméből tűző sugarak pedig a lelkemben keltettek bizsergést. Sütkérezni kezdtem ebben a különös varázsban.

– Ez ő lesz, Szampó, akire oly régen vágytam — gondoltam.

A nő észrevette, hogy megigézett, és minden gondolatommal rátapadtam, mert elmosolyodott. Keresztbe tette a lábát, és szoknyája alól kivillant bársonyos combja. Szemhéját félig leeresztette, és csak a pilláin keresztül, mint finom fátyolfüggönyön át tértek be hozzá a külvilág színes fölvillanásai. A vonzás erősödött. Nyúlni akartam felé, hogy megfogom a kezét, és ajkamhoz vonom. Rátapadok, akár egy légüres gumikorong, és hagyom, hogy hártyabőrén keresztül a vérereiből áramló élet belém folyjék.

A vonat közben elfordult, és a táj árnyékba borult. Már az ablakon túli világ sem zavart, az maradt csupán, ami itt a fülkében kettőnk között teremtődött. Amint kinyújtottam gémberedett lábamat, éreztem, hogy érintem az övét. Nem húzta vissza. A vonat döccenéseitől olykor finoman összeverődtek térdeink. Jelezték a kölcsönös kapcsolatot. Nem tudtam, hány óra van, megállt bennem az idő. Elmerültem e női lényben, mint kavics a tó tükrében. Láttam magam a kristálytiszta vízben alámerülni, de nem kellett levegőért kapkodnom. Egyre könnyebben ereszkedtem lefelé egy csendes, puha, árnymentes világba. Ilyen lehetett magzatkoromban az édes anyaöl.

Amikor a vonat megállt, és eltűnt a látomás, olyanná váltam, mint a partra vetett hal. Hallottam a kalauz kiabálását. Végállomáson voltunk, le kellett szállnunk. A nő már fölállt. Segítettem levenni bőröndjeit. A vonatfolyóson úgy elsodródtunk egymástól, hogy elköszönni sem tudtam.

Munkám végett érkeztem ebbe a nagy városba. Egy hétig itt kell lennem, mint máskor. A szálloda ismert szobájában elhelyeztem táskámat, letusoltam, és azt vettem észre, hogy pőrén állok a tükör előtt. Mustrálom magam, mintha nem ismerném a rám tekintő arcot. Azt vártam talán, hogy aki szembe néz velem, nem én leszek. Az üveg mögül egy másik pillantásért epekedtem. Ez a valaki talán épp ebben a szállodában szállt meg?

A ruha katonakoromban, riadó alkalmával került föl rám olyan gyorsan, mint most, és mindent hátrahagyva, a lépcsőkön kettesével ugrálva rohantam lefelé. A portánál nagy volt a forgalom. Új vendégek érkeztek, mások távoztak. Szebbnél szebb nők jöttek, mentek, de egyik sem volt az, akit én kerestem.

A csomaghordó fiúnak föl is tűnhetett kutató tekintetem, mert megkérdezte, segíthet-e valamiben? Szomorúan ingattam a fejem. Talán az utcán járkál ő is, nézi a kirakatokat, és rám vár. Ahogy kiléptem a forgóajtón, mintha borotvapengével vágtak volna a szemgolyómba. A reklámfények agyamig hatoltak, és fülemben lüktetett, csikorgott a közlekedés zaja. Taszigáltak, lökdöstek. A tömegben úgy húztam magam előre, mintha kiszakadás előtt álló, nehéz zsák volnék. Lehet, hogy előbb pihennem kellett volna a hosszú út után, és csak holnap délután, a tárgyalásom után járnom az utcát, de a gondolat nem ért meg bennem cselekvéssé. Tovább sodródtam.

Amint a belváros felé haladtam, mind nagyobb volt a tömeg. Olykor megállított egy-egy fényes kirakat, de csikordult mellemben a küldetésem, és újra elindultam. Hirtelen kinyílt a hatalmas tér, és ott álltam a város lüktető szívének kellős közepén. Innen indultak szét a sugárutak. Csak körbe kellett fordulnom, és láttam, hogy a forgalom miként fut be és száguld ki a végtelenbe vesző úthálózaton. Vajon melyiken induljak el, hogy őt megtaláljam?

Szemben volt a kilátótorony. Talán ő is idejött, hogy maga alatt láthassa az egész várost? Bezsúfolódtam a gyorsliftbe, amely oly hirtelen rántott föl bennünket az óriási építmény körbeforgó tetejére, hogy gyomromat a torkomban éreztem. Megálltam valami oszlop mellett, megkapaszkodtam és lepillantottam. A látvány lenyűgözött. Az éj fényei sorra most gyúltak ki. Mint milliárdnyi szentjánosbogár sziporkázott a város. Ilyen egybefüggő tűztengert láttam magam alatt néhány éve, amikor New Yorkból a floridai Tampába repültem. De itt, Európa közepén messze volt az óceán partja, csak az ég ragyogott még fölöttem ezüstösen. Fölnéztem. A nap utolsó, hosszú sugarai a szél hajtotta felhők között mint szőke hajszálak lebegtek a lég tengerén, akár az őszi ökörnyál, amikor a száraz füvön elakad.

Vajon hol van e hajkorona? Ott úszik lefelé, a látóhatár alján, a napkorongban? Ha holnap ismét fölkel, láthatom talán. Az is elképzelhető, hogy egy másik fölvonóban ül, és most távozik a toronyból. A veszteség félelme fogott el. Rohantam a következő induló kabinhoz. Félúton voltam ég és föld között, amikor belém hasított, hogy a túloldalon, a fölfelé igyekvő fülkében talán most megy a tetőre? Amikor leértem, fölnéztem, de a torony csúcsa már elveszett az éj sötétjében.

Másnap szokatlanul jól sikerült a tárgyalásom. Ügyfeleimet néhány szóval sikerült meggyőznöm, hogy ebből a cikkből a mi termékünk a világon a legjobb gyártmány, és ez az az áru, amely éppen nekik kell. A tárgyalóteremből szerződéssel a zsebemben léptem ki. Szabad vagyok! Nem kell tovább győzködnöm, utazhatom vissza. Ekkor megtorpantak gondolataim. Vissza? Hova? Rajtam kívül senki sem tudja a cégemnél, hogy mindent elintéztem. Nem kell tovább szívni az orrom alá fújt vastag szivarfüstöt, hanem kimehetek a ligetbe, a parkfürdőbe vagy a közeli hegyek közé. Van még egy hetem, és ez a lehetőség talán soha sem tér vissza.

A szállodában még érintetlenül állt a csomagom. Most lezserül szétdobáltam, és kiraktam a ruháimat. Elmenőben egy pillantás a tükörbe: megnyugtatóan állapítottam meg, ha nő volnék, csak ebbe a férfiba lennék szerelmes.

A város már várt. Ezernyi látnivalóval halmozott el. Vettem egy térképet, de hamarosan rájöttem, hogy semmire sem tudom használni. Az a cél, amit én keresek, nincs a színes foltok között jelölve. Ha valaki követ, és látja utam, úgy tűnhet föl neki, hogy összevissza bolyongok, pedig nagyon is meg volt határozva minden lépésem.

Vágyam, mint kis magocska, gyorsan kikelt. Növekedik. Érzem, hogyan erősödik, rügyezik, ágakat hajt. Szívemet szétfeszíti, és világosságra tőr. Sudár faként terebélyesedik, majd kúszik fölfelé, fényt keresve. Lombjai között bimbózik a virág, szirmot nyit, és porzóját, bibéjét ezernyi dongó döngicséli körül. Alatta már csak tápláló gyökér vagyok, aki a fáért él.

Istenem! Nem jön talán vihar, amely megtépázza az ágakat, és megtermékenyítés nélkül leveri a virágokat; és nem ér utol az orkán sem, amely tövestül kiteker, majd elsodor… A nap nyugodtan sütött a parkban, és mellettem lehullt egy fakó levél. Fölálltam, tovább mentem. Így teltek a napok; és mohó ajkaim között a hét, mint táplálékul szánt időszelet, lassan elfogyott. A hotelszobában a táskám indulásra készen újra megtelt. Még van néhány órám, mértem föl a megbénult időt.

Már nem voltam ura magamnak. A lábam tőlem függetlenül járt, ösztönösen vitt az utcára, s vitt a városból kifelé. Azt láttam, hogy a hosszú házsorok elmaradtak. Sikátorok, külvárosi szemétdombok és bádogból tákolt bódék között mind magányosabban lépegettem. Félni kezdtem, amikor sivatagi oázisként amott egy kerti vendéglőt pillantottam meg. Ez volt itt az utolsó emberi menedékhely. A teraszon üres asztalok, és háttal nekem csak egynél ült valaki. Jöttömre hirtelen megfordult.

Nem tudtam mozdulni többé. Ő volt, Szampó, szőke nő képében a kergetett vágy; a vonatról valaki, akit elveszítettem, mielőtt egymáséi lehettünk volna. Micsoda fantasztikus, kiszámíthatatlan találkozás volt ez! Mintha mesét olvasott volna valaki, mely itt ért véget, mert a történet hősei megelevenedtek, és beletévedtek a valóságba.

Néztem, és szólni sem bírtam. Szampó talán mosolygott rám, vagy intett, nem tudom már. Ott álltam boldogságom félig kitárt kapujában, csak át kellett volna lépnem a küszöbön, hogy ami engem is idevonzott: a világ kezdete óta hajtó erőben: a szeretetben egyesülhessünk.

Ezt az utolsó lépést nekem kellett volna megtennem, de gyöngeségemben senki sem segített. Ő várt. Lassan megfordultam, és lábam vinni kezdett. Éreztem, hogy a távolság ismét nő közöttünk. Sikátorok, ócska kalyibák és szeméthegyek…

Nem láttam többé. Az arca elmosódott és eltűnt a rám szakadó sivár végtelenben.

Hódmezővásárhely, 1997. márc. 4.

¯

A DOBOZGYŰJTŐ

– Hallom, már megint morogsz — mondta Mirmidó a feleségének. — Mit zsémbeskedsz folyton?

– A fene egye meg a pipáidat. Nem férek tőlük. Minek ide ennyi?

– Miért éppen az én dolgaimon akadsz föl. Nézd csak meg a varrós kosaradat és a foltnak való zsákodat. Dugig vannak telve. Mellettük a földön, a szekrényben, a polcokon, mindenütt gyűlik a kacat. Mondd, kinek kellenek ezek?

– Mi közöd hozzá? Én nem kértelek rá, hogy őrizgesd. Talán nem férsz el tőlük? Mindenbe belekötsz, ami az enyém, de te valamennyi holmidat széjjel hagyod. Itt eszi a fene ezt a vacakot is!… — és belerúgott a sarokban álló horgászkészségbe.

Mirmidó meghökkenve hallgatta ezt a kitörést, de a békesség kedvéért inkább nem szólt semmit, és elment a boltba. Morgolódva Szampó is útra kelt. Lába már nehezen vitte. Az évtizedek súlya meg az ízületeiben fölszaporodott fölösleges mész cammogásra késztette. Rátámaszkodott a botjára, és kicsoszogott a kapun.

– A rőfös majd segít. Neki minden héten jókora dobozokban hozzák az árut — mondta magának félhangosan. — Ez a vénember már semmire se jó, csak moshatok rá, és kerülgetem a kacatjaival együtt. Még neki áll följebb, hogy nem fér a dolgaimtól. Dobozokba rakom valamennyit, hogy ne köthessen belém.

A boltos kedves, régi ismerős volt. Emberöltővel ezelőtt együtt jártak iskolába. Őt a nagy háború néhány évre elsodorta a kisvárosból, de amikor végleg hazatért, ott folytatták kapcsolatukat, ahol korábban megszakadt. Most is vidáman üdvözölte Szampót:

– Gombot, cérnát, bugyigumit tessék! Nézd, most is milyen szép virágmintás vászon érkezett. Vigyél belőle egy kötőnek valót.

– A dobozát!

– Reggel kidobtam. Ott van a szemétgyűjtő kuka mellett. Minek az neked?

Szampó nem magyarázkodott. Hátat fordított, és — mielőtt bárkivel is osztozkodnia kellene a remélt zsákmányon — már sietett is a bolt mögé, ahol kóbor kutyák marakodtak a hulladékból kiszedett koncon. Az egyik vetélytársat láthatott az asszonyban, mert morogni kezdett, és a fogát csattogtatta. Szampó föltartotta a botját. Ezt a jelt az eb már jól ismerhette, mert vicsorogva eloldalgott.

A földön szétszedve kötegnyi különböző nagyságú papírdobozt talált. Egyenként megnézegette és kiválogatta. A sérült, összekoszolt, túl nagy vagy kicsi dobozt botjával félrelökte. Ott sárgállott előtte az a darab, amely épp az ő varrósának kellett. A hóna alá csapta, és boldogan csoszogott vele hazafelé. Hanem az a fránya kutya megint előkerült valahonnan. Talán a dobozon lévő ferde szagot érezhette, mert csaholva utána szaladt, de a bot kellő távolságtartásra késztette.

Szampó összekapcsolta a dobozt, és elhelyezte az egyik sarokban. Berakta a varró fölszerelését, és elégedetten csettintett, amint a derűs sárga tárolóra nézett, amely úgy terpeszkedett előtte, mint egy jókora kaszni.

Amikor Mirmidó hazaért, és meglátta a kartont, meghökkenve kerülgette. Mondta is az asszonynak, hogy így nagyobb helyet foglal el az egyébként is zsúfolt szobában, mintha eredeti állapotában hagyta volna a kacatjait. Szampó azonnal fölemelte a hangját.

– Ha nem tetszik, elmehetsz. Kívül tágasabb. Nem kötelezlek arra, hogy engem kerülgess. Nem fogok krokodilkönnyeket sírni utánad.

Másnap reggel Szampó szemébe tűnt, hogy a tisztító eszközök is szabadon állnak a fal mellett.

– Majd még ezeket is kifogásolja a vén bolond — gondolt Mirmidóra. — Kerítek nekik egy dobozt.

Magára kapkodta a gúnyáit, és a zord idő ellenére kilépett a házból. Fázósan szorította össze kabátját. Észak felől jeges szél csapott az arcába. Pillanatra fölnézett az égre, hogy látja-e valahol a napot bujkálni, de megszédült, és tántorogni kezdett.

– Hát hiányzott ez nekem? — dörmögte bosszúsan, és amikor Mirmidóra gondolt, mérgében nagyot sercintett a járda kövezetére. — Legalább a nap sütne, de ezen az átkozott vastag, kék felhőn keresztül még csak át sem sejlik.

Lépteit ismét a rőfösbolt felé vette, de csalódás érte. Az üzletbe be sem nyitott, hogy öreg barátját üdvözölje. Rögtön az épület mögé csoszogott. A szemétszállítók már megelőzhették, mert szokás szerint a földön csak néhány kiszóródott mocskos papír- és műanyag zacskó hevert. Túlnan, a kerítés falánál végre fölfedezett egy ütött-kopott, piszkos dobozt. Se kicsi, se nagy nem volt.

– Ez nekem nem alkalmas — berzenkedett. — Már rendes kartont sem talál az ember. Hová tart ez a világ? Azért nem hagyom itt, majd csak jó lesz valamire.

Amint közelebb ért, gyanús szöszmörgést hallott a skatulyából és előbb a botjával piszkálta meg óvatosan. Valami morgott és fújt benne. Amikor közelebb lépett, majd fölé hajolt, meghökkenve látta, hogy egy kivert, rühös macska az éjjel belefiadzott, és körmét meresztve, felé kacsózva védi reszkető, vak kölykeit. Mérges volt a kudarc miatt, de úgy gondolta, hogy üres kézzel már csak azért sem tér vissza. Gondolkodóba esett, hová menjen?

A következő saroknál árult a fűszeres. Ritkán vásárolt tőle, csak ha másutt nem kapott, amit keresett, mert a fiatal úrnak nagyon fogott a tolla, és a számlánál mindig többet írt, mint amennyit kellett volna. Nem is tért be hozzá. Csak nem alázkodik meg előtte. Azonnal a járda szélére sietett, ahol a szemétgyűjtő éktelenkedett. Fölnyitotta az ajtaját és belekotort. Orrfacsaró szag csapta meg. Annyi eredménye volt, hogy botjára néhány darab mocskos csomagolópapír ragadt.

– Ez is a vénember miatt van! — gondolt a férjére, majd ellágyult. — Szegény bolond. Nem tehet róla, hogy velem együtt megöregedett. Ha az ember elhagyja a hatvan évét, egyre több rigolyája támad, és nehéz ellene küzdeni. Végül is én kezdtem vele a vitát azokkal a büdös pipákkal. Ő alig ellenkezett. Kár volt megöregedni…

Tovább indult. Délig járkált, és messze került a kertvárosi otthonától. Itt a belváros sikátoraiban meghúzódó szemetes edényeket sokan dézsmálták. Már kora hajnalban elindult a durkálás, és minden hasznavehetőt kirámoltak belőlük. Nem is csodálkozott, hogy csak két doboz lett a zsákmány, de hóna alatt örömmel cipelte.

Nagyon elfáradt, mire benyitott a házba. Egy székre rogyott, és szétszórta kincseit. A férje már éhesen várta, de nem szólt neki. Fölszedte az újabb skatulyákat, és mindkettőt hadrendben a fal mellé helyezte. Odalépett az asszonyhoz, és megsimogatta deres fejét, amint a csípős szélben kibomlott a fejkendője és a fürtönként szétesett haja szállt a levegőben. Szampó a férje tenyerébe hajtotta arcát. Pillanatig így pihent, majd nekilátott a gyűjteményét rendezni. Egyik sarokból a másikba húzkodta a teli kartonokat. Igyekezett minden kis zugot kitölteni, hogy minél ésszerűbben és takarékosabban illeszkedve foglalják el a helyüket. A göngyölegből házon belül lassanként újabb fal kezdett épülni, és középen mind kisebb volt a mozgásra elegendő tér.

Mirmidó szomorúan látta, hogy a dobozok lépésről lépésre kiszorítják őket a szobából, de nem szólt semmit. Ha ez jó az asszonynak, ő nem töri meg az örömét. Majd lesz valahogy.

Szampó egyre szenvedélyesebben kezdett gyűjteni. Egy idő után a skatulyáiba már nem tudott mit rakni, de gondosan lezárta a tetejüket, nehogy a férje észre vegye, hogy valójában üresek, és nincs rájuk szükség.

– De még lehet! — vigasztalta magát Szampó. — Legföljebb kiszedem, és átrakom beléjük a szekrények tartalmát. Ezeket a szépséges darabokat ebek harmincadjára nem hagyhatom ott az út sarában heverni.

Az asszony egy idő után a dobozok esztétikai értékét kereste.

– Fő a kinézet — határozta meg a kiválogatás szempontját. — Mitől függ a külcsín? Két dolog határozza meg: a forma és a rajtuk lévő ábrák. Gusztusosak ezek a hosszú, vékony kartonok. Olyanok, mintha nyakkendőket fektettek volna beléjük. A kalapdobozok pedig egyenesen kedvenceim. Mit nem adnék egy olyan darabért, amelyikben kis rekeszek vannak. Azután itt vannak a föliratok. »Fragile«, »Waterproof« meg mi. Némelyiket ki sem tudom rendesen betűzni. De nem is ez az érdekes. Nem könyvtárat gyűjtök én, hanem dobozokat. Annyira tetszenek azok, amelyeken kinyitott esernyő van, vagy olyat is találtam már, amelynek az oldalán pingvin látszik. Ezek az igazi értékek. Persze a színük sem elhanyagolható. Imádom a sárgákat és a rózsaszínűket. A zöld vagy a kék sem rossz, ha a többi közé teszem, oldja az egyhangúságukat. Minden darabnak megvan a maga helye, csak jól ki kell választani. Szegény anyám mindig azt mondta, hogy ha valamit el akarsz helyezni, ne keresgélj sokat. »Tudd meg, lányom, hogy a tárgyak megtalálják a helyüket«.

Az elmúlt hét vége kemény küzdelmet hozott Szampónak. Az történt, hogy így év végén a kisváros szinte minden boltjában leltároztak, és az áru megmozgatása során sok dobozt kiselejteztek. Ezeket halmokba kidobálták a szemétgyűjtő mellé. Fantasztikus dobozbőség támadt. Szampó örömittasan, szinte részeg bódultsággal járta a félreeső sikátorokat. Jó szemmel válogatott. Végül valamilyen szempontnak mind megfelelt, és egyet sem volt szíve otthagyni. Ócska madzagokat csomózott össze, és ezekkel kötözte át a jókora kartonbálákat, amelyeket úgy vonszolt maga után, mit ökrök a törött ekét.

Három napig folyt a kíméletlen munka, míg végre megpihenhetett. Leroskadt a székbe. (Már csak ennek a bútornak maradt hely a szobában, a többit régen kitessékelte.) Amint feneke puha támaszt érzett, a feje rögtön előre esett. Szája elnyílt, és hangos horkolással pihente ki megpróbáltatásait. Békés, nyugodt, örömteli álma volt, amilyet az ember csak ritkán kap a természettől, egy-egy nagyon jól sikerült és befejezett munka után.

Álmában hatalmas dobozhegyeket látott. Porszemként eltörpült alattuk, amint elindult, hogy fokról fokra megmássza valamennyit. Kitárult a világ, és fentről olyan volt a mélyben elterülő nyugodt kisváros, mint egy fagyott tó, amelynek jégpáncélja alatt elveszett a vízi világ nyüzsgése. Úgy érezte, hogy karja megnyúlik. Végtelenül hosszúvá válik, mint egy kifeszített kötél, és átöleli vele az egész kedves dobozhegységet. Ez a kiváltság, ez a nagyszerű adomány egyedül neki adatott meg, aki hosszadalmas és nehéz élete során egyszer sem kapott a sorstól elismerést. Most végre megjutalmazták. Fürdik az irigykedő arcok fényében, akik még haláluk után sem nyerték el ezt a nagyszerű érzést. Mint törpe napok, hatalmas reflektorok öntik rá sugaraikat, és elveszik a dobozokról visszaverődött színes káprázatban. Élete itt teljesedett ki. Minden rosszat elfelejtett, és többé már nem is gondolkozik semmi másban, csak dobozokban. Ezekért volt érdemes küzdeni, végiggürcölni annyi balsorstól vert évet, hogy ezt a fölemelő nagy érzést megélje.

Az ébredés meglehetősen kiábrándító volt. Mirmidó hangját hallotta kívülről:

– Jól vagy, drágám?

Szampó krákogott egyet, és résnyire nyitotta ajkát, hogy a szavak épp csak kiférjenek rajta:

– Megvagyok.

– Már aggódtam érted, hiszen napok óta nem láttalak.

Szampó nem figyelt Mirmidóra, hanem a dobozhegyeken keresztül a fürdőkádhoz verekedte magát. Tele engedte vízzel, és miniatűr dobozocskákat kezdett rajta úsztatni. Legtöbbjüket az ékszerészektől kunyerálta. Éppen csak akkorák voltak, hogy egy aranykarikát, gyűrűt vagy ékkövet lehetett bennük elhelyezni. De micsoda forma- és színgazdagság jellemezte ezeket. Belül finom bársonyból még bélelésük is volt.

Fölnyitotta a tetejüket, és valamennyit egymás után óvatosan a víz felszínére helyezte.

– Ússzatok, drága kis rubintjaim, opáljaim, smaragdjaim — biztatta, és a nyomaték kedvéért ujjával finoman taszigálta őket.

A dobozkák lassanként eláztak, és sorban elmerültek. Úgy kacsáztak jobbról balra, ahogy lapos kő süllyed a tó fenekére. Néhány buborék még fölszállt belőlük, azután megpihentek. Lassanként megtelt velük a fürdőkád, és papírpéppé változott a tartalma.

– Ez fantasztikus! — ujjongott Szampó. — Istenem, csakhogy ezt is megérhettem.

Még meg sem virradt, amikor kikászálódott a dobozhegyek alól és elindult a sötét sikátorokban a boltok szemétgyűjtő kukáit kutatni. A rendes guberálók lenézték. Ők üvegeket, élelmiszert és ruhafélét szedegettek, de ha valami használható tárgy akadt, azt is elvitték. Nem értették, hogy ez a fura öregasszony mit akar azzal a rengeteg dobozzal, amelyet hónapok óta összehordott, és inkább elkerülték.

Szampó persze igazán nem az utcán, hanem otthon, a dobozai között volt elemében. Kezdetben még bezárkózott, hogy senki se zavarja, de később már ezt sem kellett tennie, hiszen a dobozok elárasztották az éléskamrát, a konyhát, az előszobát, az udvari tárolószínt. Mint őrfalak emelkedtek a gyanútlan látogató előtt, aki — ha ebbe a különös labirintusba bemerészkedett is — hamar megijedt, hogy végleg eltéved, és visszafordult.

A kutya sem csahol már óraszám odakint. Mind nagyobb teher volt vele foglalkozni, és Szampó sajnálta az időt, amit nem a dobozai között tölthet, ezért az ebet eleresztette az utcán. A jószág úgy eliszkolt, hogy többé vissza se nézett. Néha még hallotta férje hangját. Valahonnan kintről jött. Távolról érkezett, mint elhaló sóhaj:

– Szampó, kedvesem. Engedj be, hiszen napok óta nem ettem. Éhes vagyok és fázom. A dobozok között alszom, mint egy kivert állat.

– Várj, drága Mirmidó. Hamarosan beeresztelek. Láthatod majd, hogy milyen remekül megváltozott a lakásunk. Átalakult, és minden olyan modern lett, mint egy kubista vagy avangárd kiállításon. Kérlek tehát, ne légy türelmetlen.

Mirmidó jámbor volt, és imádta feleségét. Az évtizedek során sok különcségét eltűrte, és hozzá is szokott, hogy Szampó más, mint a többi asszony. Azt gondolta, hogy egyszer véget ér a dobozgyűjtő korszaka, és egy szál gyufa az egész kérdést megoldja.

Szampó néha még hallotta férjét dohogni. Mintha az ajtón vagy az ablakon kaparászott volna. Iránta szeretet villant föl benne, de ez az érzés csakhamar kihunyt, amint pillanatra eltávolodó ábrándozása ismét visszatért a dobozaihoz. Talán nem is gondolt többé Mirmidóra.

Ült-e vagy feküdt a göngyöleghegyek között, pontosan nem lehetett sejteni. Az bizonyos, hogy körülötte minden teret betöltöttek. Mirmidó időnként hallotta, amint odabent zörög a dobozokkal, de azután, egy idő óta minden végleg elcsöndesedett.

– Szampó bizonyosan álmodik közöttük — gondolta. — Most mászhat ismeretlen magasságokba, hogy lelke diadalára újabb csúcsokat hódítson meg. Jó neki. Ő már nem kínlódik olyan hétköznapi dolgokkal, mint éhség és hideg — és a házuk előtt fázósan összehúzta magát.

Hódmezővásárhely, 1998. ápr. 15.

¯

ITT HAGYOTT A VONAT

Egész éjszaka gyötrő álmaim voltak. Ezek a kellemetlen, zavaros rémképek összefüggéstelenül kavarogtak, és amikor fölébredve visszagondoltam rájuk, nem álltak össze egyetlen történetté. Végre éppen akkor aludtam volna jót, amikor csörgött az óra. Fáradtan, nehezen keltem. Még sötét volt. Így november végén későn kel a nap, különben is szürke fellegek lógtak a város fölött, és csendesen szitált az eső.

A távolból vonatfütty hallatszott. Elnyújtott, hosszú, szaggatott jel volt, mint az erdőből jövő farkasvonyítás. Idegesen kapkodtam magamra a ruháimat, pedig bizonyos voltam abban, hogy a vonatom indulásáig még rengeteg idő van, de azt is tudtam, hogy ez az utazás most nagyon fontos, életbe vágó számomra, és semmiképpen le nem késhetem.

Szampó már a vonaton van, hiszen ő egy előző, távoli állomáson fölszállt. A szerelvény kifutott vele, és ahogy telnek a percek, mind közelebb kerül hozzám. Megszaporáztam lépteimet. Az álmos kis utcákon gyér világítás volt. A villanypóznák tetején búra alatt pislákolt a legkisebb izzó, és a ködlő esőben szivárványos fátyol borította. A fény valahol odafönt remegett, jelezve, hogy bármelyik pillanatban végleg kialudhat. Néhány lépést tehettem, amikor a városrész valóban sötétségbe borult, amint a villanytelepen egy kar lehúzásával kioltották a közvilágítást.

A latyakban fölcsapódott a nadrágom szárára a sár, és visszafolyt a zoknimra, amely gyorsan átázott. A lábam csicsogni kezdett a hideg cipőben, majd fázósan összeborzongtam. Vaksin tapogatóztam előre, és a keskeny járda szegélyére ültetett fák hosszúra nőtt ágai minduntalan beleakaszkodtak a szemüvegem szárába, míg végül lerántották. Lehajoltam, és négykézláb kerestem a sárban. Amikor végre megtaláltam, és zsebkendőmmel nagyjából megtörültem, hiába raktam föl, a ráragadt maszattól semmit sem láttam.

Szerencsére oly sokat jártam erre, hogy behunyt szemmel is ismertem a tájat. Tudtam, hogy a negyedik kis utcán kell jobbra fordulnom, és akkor már az állomáshoz vezető hosszú úton vagyok. Számoltam a sarkokat, amikor egy kerítés mögül hatalmas kutya ugrott elő. Fölágaskodott, és a korhadt lécek recsegni kedtek a súlya alatt. A jókora zabolátlan fenevad fogaival tépte, feszítette a deszkaszálakat, amíg azok engedtek, és kibújt köztük.

Üldözőbe vett. Hangos morgással, agyarainak csattogtatásával rohant utánam, és bozontos szőréről a falra hányta a sarat. Fölmértem, hogy ha pillanatok alatt nem kapok valami segítséget, utolér és széttép, mielőtt bárki is beavatkozhatnék. Különben ki jönne ide, hogy föltartóztassa ezt az eszeveszett vadállatot; ki könyörülne rajtam e küzdelemben, hogy magára terelje a hamis kutya haragját, csak azért, hogy engem megszabadítson?

A kihalt utca sötétjében a vicsorgó száj egyre közelebb került a lábamhoz. Már éreztem bűzös leheletét, látni véltem, amint szája széléről fehér habfoszlányok szóródnak a sárba. Minden erőmet összeszedve futottam. Nem kaptam levegőt, és szúrni kezdett az oldalam.

– Nincs tovább — gondoltam. — Bármit is teszek, ez a bestia pillanatok alatt utolér, leteper és szétmarcangol.

Szinte hallani véltem, ahogy fogai között szakad a ruhám, és alatta iszonyú fájdalommal megnyílik a bőröm, majd elönt a vér, amikor egy újabb sarokhoz értem, amelyen gondolkodás nélkül, kétségbeesve befordultam. Amint légszomjasan futva, szemem kigúvadva, torkom kiszáradva kapkodta a hideg, nedves levegőt, belülről valami azt súgta, hogy a kutya nem üldöz többé. A fülem úgy működött, mint egy radar, amelyik a legkisebb neszt is fölerősítette, és csakugyan olyan jelzést adott, hogy a sikátorban magam vagyok. Végre hátra mertem nézni, és valóban azt láttam, hogy a vicsorgó eb elmaradt. Valószínűleg csak a sarokig tartott az őrzetője, és ahogy elhagytam az általa kijelölt területet, számára nem voltam tovább érdekes, mégsem éreztem megkönnyebbülést.

Egyedül baktattam tovább a sötét, kietlen utcán. Nem sejtettem, hogy merre járok, amikor ismét hallottam a vonat elnyújtott füttyét. Most közelebbről érkezett, és tudtam, hogy jó irányba megyek, de sietnem kell, mert a vonat hamarosan beér az állomásra. Annyit vár csak, míg az utasok fölszállnak, és robog tovább végcélja, a főváros felé.

Az egyik kocsi ablakában talán már ott áll Szampó. Belemered a sötétségbe, hogy valami jelzőfény pillanatra megvilágítsa előtte a pályát. Fölmérje, hogy mennyire van előtte a forgalmi iroda épülete, ahol türelmetlenül integetve várom. Ő visszajelez, hogy meglátott, és nyugodtan vár, hogy el ne tévesszük egymást. A pisla világ azonban kihunyt, és a vonat egyhangú zakatolással rohant tovább a vaksötétben.

Föltűnt nekem, hogy ez az utca ismeretlen, és ha jó helyen járnék, régen érzékelnem kellene a főutat, amely a pályaudvarig vezet. Láttam, hogy a latyakos úton egyre több sóderhalom és kőzúzalék sorakozik. Mind inkább kerülgetni kellett az utamban álló, jókora kupacokat.

– Bizonyosan útjavítás lesz — gondoltam.