HAGYOMÁNYOS SZÁLLÁSI ÉS TANYAI

TÁROLÓ ÉPÍTMÉNYEK HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN¹

1. korszak

Feudalizmus kora

(1744–1849)

1.1. A 18. század: 1744–1800

(A vizsgált korszak első fele)

1. Színek

Vásárhelyen a színnek és fészernek a használata, illetve feladata a hagyományos paraszti élet végéig sem különült el élesen. Esetenként még ide sorolhatjuk a pajtákat is. Ugyanazon a tanyán lakók adott épületet hol színnek, hol fészernek, esetleg pajtának nevezték.

(Megjegyezzük, hogy a „megközelítőleg” jelet  táblázatainkban azért vagyunk kénytelenek használni, mivel a százalékszámításnál a század értékek után még további tört részek maradnak, amelyeket kerekíteni kell, ezért oszlopnyi számsorban már jelentékeny eltérés mutatkozik. Lásd az első táblázatunknál a 151 szállásra számított százaléknál a végeredmény 66,13 százalék, míg az összefoglaló táblázatnál 66,25 százalék mutatkozott. Mindkét eredmény azt jelzi, hogy a 151 szállásnak kb. 66,2 százalékán volt szín található.)

Összefoglaló táblázat a színekről

Az 1. jegyzetünkben említett, korábbi dolgozatunkban kitértünk arra, hogy a juhok szálláshelyét az ólak, aklok, isztrongák teljesen nem fedik, és bővítésére visszatérünk. Ez most, a színek esetében következett be. Azt is jeleztük, hogy ennek mind nyelvészeti, mind építészeti és használatbavételi oka van. Szín alatt a magyar parasztság igen sokféle módon, többféle anyagból készült, és a legkülönbözőbb állatok tartására, illetve eszközök tárolására használt építményeket emelt. Ezek lehettek egy- és többosztatúak, különálló épületek, illetve a legkülönbözőbb létesítményekkel együtt, továbbá egy fedél alatt.

Először a juhok szálláshelyének tisztázását fejezzük be. Mindjárt itt van a juh szavunk. A 18. században területünkön még csak a racka, erdélyi racka és legfeljebb a cigája ismert. A 19. század elején a Károlyi uradalomba hozzák be a merinói birkát, amelyet gyapja miatt tartanak, de íz- és aromaanyaga nem éri utol az őshonos juhokéit. Ezért lassan terjed és lenézett jószág. Különösen a nyájak pásztorai élesen megkülönböztetik a juhoktól és „lebirkázzák”. „Birkaszín” a 18. században, a táblázatunkban sem fordul elő, annál több juszín. A szín bármilyen formában készül, kevésbé meleg, mint az ól, akol, vagy hodály. Márpedig a merinói birka igényli a téli melegebb szálláshelyet.

A becsüsök különálló juhszínt a 18. század második felében 25-öt mértek föl. Korabeli írásmóddal a jelzők: „nagy, új, rongyos, rosz”, nem szorulnak magyarázatra. Rajz és részletesebb leírás nélkül talány marad a juhszín „4 ágasra”. Elképzelhető, hogy esetleg a 4 ágasfát négyzet, illetve téglalap kerülete mentén, a négy sarokban függőlegesen helyezték el, rájuk vízszintesen gazléceket helyeztek, és a tetőborítást erre rakták. Meg kell mondanunk, hogy ilyen jellegű állatszálláshelynek emelt épülettel terepen nem találkoztunk, illetve az csak oldal nélküli akolnak, fedett szárnyéknak készült.

Nem tisztázható, hogy pontosan mit jelent a „derék” juhszín. (Esetleg jó állapotban, derék körülmények között lévő épület, de ez bizonyíthatatlan.) A „nádfal kerítéssel” jelentheti azt, hogy a szín oldala nádból készült, még inkább azt, hogy az épülethez nádból rakott kerítés, akol, kifutó tartozott. Ez utóbbit látszik bizonyítani a „Juh Szín-nád akollal együtt” leírt becsü is. A továbbiakban találtak még 4 juhszínt isztrongával (esztrongával), általában egy fedél alatt. Egyike vályogkerítéssel. Ebben az esetben határozottabban állíthatjuk, hogy maga a juhszín is vályogfalú lehetett, hiszen nádfalhoz aligha használtak volna vályogkerítést, fordítva igen, később ez volt a gyakoribb. Az a tény, hogy a 25 különálló, valamint az 5 egyéb járulékos épülettel ellátott juhszín együtt 30 juhszínt eredményezett, ez azt jelentette, hogy a becsült szállások 19,86 százalékán, tehát közel az ötödrészén megtalálhatók voltak. (A 100 becsült színnek pedig a 30 százalékát tették ki.) Ha ehhez hozzászámítjuk az előző tanulmányrészben tárgyalt juhszálláshelyeket, kiderül, hogy a vásárhelyi szállástanyákon igen intenzív juhászatot folytattak.

A színnek, mint építménynek a fölhasználása állatszálláshelynek nemcsak a juhtartásnál nyilvánult meg. A becsük között találtunk egy kis „Bornyú Színt” és egy „Tehén Szín(-t) akollal” A különálló és kihangsúlyozott „kis” borjúszín még elképzelhető színként, de a tehénszín akollal számunkra az istállót sugallja kifutóval, elkerített karámmal – ahogy a 19. század második felétől hívták.

Az is szembetűnő, hogy a színek egy része valamilyen állat-szálláshellyel volt kapcsolatos. Az egykori leírásokból az nem derül ki, hogy a szín istállóval, lóistállóval, ököristállóval, marhaakollal, sárból rakott óllal, fenyőfából készített sertésóllal, malacóllal, akollal, tyúkóllal, lúdóllal, tehát szinte minden változatban előfordulva, vajon egy fedél alatt voltak-e, vagy toldaléképületként a főépülethez, például az istállóhoz hozzáragasztva. Gyűjtés közben a 19. század utolsó részétől 1960-ig épült színek esetében mindkettőre találtunk példát.

A színek készültek földfalból („sárból”), töltésből fölhányt földből, vályogból és nádból. Mint a becsükből kiderült, gyakran építették az állatszálláshelyeken kívül még lakóházzal is egy végtében. Ez minden esetben az épület végéhez történt hozzáragasztást jelentette.

A színnek a 20. századra elsősorban tároló feladata volt. Ez a használatbavételi fejlődési folyamat már a 18. században megnyilvánult. Becsültek 3 különálló és 10 más épületrésszel összeépített kocsiszínt, illetve 2 dohányszínt. Utóbbi dohányszárító lehetett, és az uradalmi dohánykertészektől átvett szokásként építhették, de igazán nem terjedt el, sőt később, a terepmunka közben már nem is találkoztunk vele.

Érdekes kombináció még a szín és életes ház (hombár). Valószínű, hogy a színt a magtárhoz építették hozzá, ahogy erre később példát is találtunk. Ahol a színt a többosztatú lakóházzal együtt becsülték, ott az minden valószínűség szerint a nagyobb háztartási eszközök egy részének (üst, bogrács, sózó teknő, zsákok stb.) volt a tároló helye. Az istálló melletti színekben az igás állatok szerszámait, illetve a mezőgazdasági szerszámokat – később gépeket – helyezték el. Ezek jelentős részénél a szín elől nyitott lehetett, ahogy ezt később tapasztaltuk.

2. Pajták

A vásárhelyi tanyák tároló létesítményei közé tartoztak a pajták is. Ezek tároló és szárító építmények egyaránt lehettek. Elsősorban a kertészkedő szállásokon jelentek meg. Városunk határában több helyen, elsősorban Mártély és Sámson (utóbbi ma Békéssámson) területéről ismert a kertészkedés. A kertészségeket a Károlyi földesúri család telepítette. A pajták becsüjének nagyobb része is Mártély környékéről származik. Összesen 6-ot becsültek, ebből 3 egyedülálló pajta, egyike ócska, 3 pedig dohánypajta, ezek egyike rongyos volt, a másik 17 öl hosszúságú.

A színhez hasonló építmények lehettek. Tágas, szellős, többnyire oldalfalak nélküli, oszlopokon, „falábakon” álló tetőzet, esetleg könnyű, többnyire nád- és deszkafalból épült. Utóbbiak esetében mezőgazdasági eszközöket is tároltak benne. Szántóföldi jobbágygazda pajtát nem épített. Ritkábban, különösen téli, rossz időben a lábasjószág számára enyhelyül is szolgált.

3. Kamrák

Összefoglaló táblázat a kamrákról

A legtöbb kamrát a tanyaházakban, azokkal egy födél alatt alakították ki, összesen 17-et. Ez a 151 becsült szállás 11,25 százaléka, a 23 kamra 73,91 százaléka. A 18. század második felében megindult a kamrák elkülönülése a többi épülettől, és a bővülése. A fölbecsült 23 kamra közül kettőt lóistállóval, egyet színnel építettek közös tető alá, míg 3 kamra teljesen független, szabadban álló építmény volt, és a megjelölésük: „feneke tégla, 5 szakaszba, életes” azt bizonyítják, hogy ezeket elsősorban gabonatárolásra használták. Valószínű, hogy ezekből alakultak ki a későbbi hombárok, magtárak.

Páll István a több célú tárolóépületek között tett említést a kamrákról, deszkafalú kamrákról, amelyek a gabonatároló építményekkel hozhatók kapcsolatban.²

1.1.4. Gabonatárolók

1.1.4.1. Életesház és életeskas

A becsüjegyzőkönyvek 7 életesházat írtak le. Vályogból, fenyőfából készültek. Háromnak az árát is föltüntették: 10, 17 és 24 ft. Életeskas egy alkalommal fordult elő, marhaakollal együtt. (Különös párosítás!) Az ára: 2 ft. 16 xr. volt.

A hódmezővásárhelyi levéltári adatok már a 18. században említettek fából készült gabonatárolókat. Sem a formájukat, sem a szerkezetüket nem írták le.³ Barabás Jenő feltételezése megegyezik a miénkkel. Ezek minden valószínűség szerint már gerendavázas gabonások voltak.

1.1.4.2. Vermek

Hódmezővásárhely határának történelmében az itt lakó és egymást váltó földművelő népeknél ősidők óta szerepet játszottak a gabonásvermek. Banner János szegedi régész professzor a neolitikum két népénél, az elsők között itt föltárt Körös kultúra kotacparti telepén⁴ éppen úgy talált földbesüllyesztett nagy gabonatároló hombáredényeket és gabonás gödröket, vermeket, mint a Tiszai kultúra kopáncsi Kökénydombján föltárt telephelyen.⁵

Az Árpád-kori falvaink közül a tatárjáráskor elpusztult Cuppan falu helyén (ez a helyszín Kopáncson a IX-X. dűlő között, a csárpateleki úttól kb. 1 km-re a keresztút felé található), az egykori Hetényi-tanya területén, földásás közben a tanyalakók találtak egy kb. 2. méter mély, lefelé kiszélesedő vermet, amelyben elkorhadt, de jól kivehető gabonaszemeket ismertek föl.⁶

A török hódoltság idején különösen fontos szerepet játszottak a gabonásvermek. A megmaradt lakosság ezekben a földalatti üregekben tárolta és rejtette el a termést a török- krimi tatár csapatok elől.

Füzes Endre a hódoltság utáni időszakot a gabonásvermek terjedésével kapcsolatban így jellemezte: „Ikvai is rámutatott arra, hogy az elpusztult falvak újra megülését, az elmenekült lakosság visszatérését, az élet megindulását a földbe rejtett élelem tette lehetővé.”⁷

A gabonásvermek a határ tanyásodásának időszakában terjedni kezdtek. Füzes Endre Barabás jenőre hivatkozva megjegyezte, hogy „A boglya formájú gabonások 18. századi alkalmazását újabban nyilvánosságra került adatok is igazolják. Hódmezővásárhelyen ez idő tájt kemencevermet, vájogvermet vettek nyilvántartásba, és e terminusok láttán csak boglya formájú gabonásokra gondolhatunk.”⁸

A 18. század második felében, a becsült 151 szállástanya közül már 47-nél 255 gabonásvermet találtak. Egy szállásra 5,4 verem jutott. Ezek még mind földalatti gabonatároló gödrök voltak, de arra nézve, hogy ez a tárolási módszer a török idők rejtekhelyeinek hagyományait őrizte volna tovább, már semmi bizonyítékot sem találtunk. Csupán arról volt szó, hogy a gabona egyre inkább szaporodott, az elhelyezéséről gondoskodni kellett, és az akkor települő, anyagilag más irányban lekötött tanyáknál ez volt a legolcsóbb tárolási módszer.

Nagy számuk magyarázatát Füzes Endre így jellemezte: „A verem csak légmentesen lezárva tudta megtartani úgy-ahogy a gabona frissességét, ezt a légmentességet pedig a fogyasztásra szánt gabona esetében nem tudták volna biztosítani, hiszen időnként fel kellett volna nyitni. Sok helyütt azt a megoldást választották, hogy több kisebb veremben raktározták a gabonát, és felnyitáskor a verem egész tartalmát a házhoz vitték.”⁹ Ilyen körülmények alakultak ki a Tiszántúlon több határrészben, így nemcsak vásárhelyen, de Orosházán is. „Orosháza pusztáin a legtöbb verem körte alakú volt, egy-egy gazda többet is készített a ház elé vagy az udvarban” – írta Füzes Endre.¹⁰ Saját tapasztalatunk is az, hogy leggyakrabban lapos fenekű, körte alakú, nyakánál összeszűkülő, keskeny szájnyílású és szájperemű gabonásvermeket használtak vidékünkön. Füzes Endre ilyen gabonás metszetrajzát közölte Orosházáról.¹¹

A gabonatároló építmények már a 18. század első felében elterjedőben voltak, kiváltképpen a szállásokon, ahol később a gabonatermesztés fölváltja a félrideg állattartást. A vizsgált korban, 30 xr. és 10 ft. között változott az értékük, darabonként általában 3 ft-ra becsülték.

A földalatti gabonatárolásnak, különösen a török hódoltság alatt, illetve minden olyan történelmi korszakban jelentős szerepe volt, amikor a gabonát és szemes takarmányt a portyázó seregek elől védeni kellett, de ez a többféle előnnyel járó tárolási módszer az ország egyes vidékein a 20. század közepéig továbbélt.

Herczeg Mihály alább ismertetett tanulmányában Hoffmann Tamásnak: „A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában.” (Budapest, Akadémiai Kiadó) c. munkájára hivatkozva idézi, hogy Hollókőn nem készítettek lóger nevű szűrűt, „…hanem közelebb hordták az életet a faluhoz, ott csináltak szérűt. Ott az út mentén, a vermeknél, ott volt jobbadán a szérű. Úgyis nevezték a földet: Vermek.” Herczeg írja továbbá, hogy „A szomszédos Orosházán az 1848-as szabadságharc előtt is »közös veremtelep« létezett.¹²

Tari László Csongrádról, a vermek telepítéséről négy változatot figyelt meg:

„1. A ház udvarában telepített néhány verem.

2. A házban magában, annak valamelyik helyiségében ásott verem

3. A portán kívül, de a ház közelében, rendszerint az ablakból jól szemmel tartható verem.

4. Alkalmas helyen és térségen csoportosan telepített vermek.”¹³

A lakóház belsejében talált veremről ezt írta: „Épületen belül csak egy vermet találtam, még 1937-ben, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a mód is nem lehetett talán általánosan elterjedve, inkább nem szívesen árulták el a verem létezését. E vermet az Öregvár utca 15. sz. ház utcai szobájában, az északkeleti sarokban találtam. Az itt elhelyezett ágy elhúzása után és három hajópadló-deszka eltávolításakor tűnt elő a verem szája. Villanylámpával levilágítva egy kb. 2,5 m. mély és ugyanilyen nagyságú átmérőjű gabonásverem mutatkozott.” Gabonatárolásra már nem, de az első világháború végén bujkálásra egy katonaszökevény még használta.¹⁴

Tari László a csoportosan telepített veremhelyről a következőket írta: „[…]a város lakosai korán rájöttek arra, hogy [ha] csoportosan telepítenek vermeket, annak bizonyos előnyei lehetnek. Egyrészt úgyszólván az egész város szeme vigyázza a megtöltött vermeket, másrészt, ha éppen őriztetni akarták, egy ember is ügyelhetett a város egész tartalékgabonájára. Ha a vermeket kiürítették, nem volt útjában a járókelőknek, sem embereknek, sem állatnak. De az is lehet, hogy az uradalom rendeletére telepítették csoportosan a vermeket, mert így az uraság is jobban szemmel tarthatta jobbágyainak vagyoni állapotát… A legrégibb csoportos vermelés nyomát a mai Galamb utca körül tételezhetjük föl”¹⁵ 1765-ben a csoportosan épített vermeket új helyen találták. Molnár Pálnak a város gazdájának „Szűcs házánál 8 veremben gabona és pediglen 4-ben őszi, 4-ben tavaszi vagyon. Kaparásnál 35 verem gabona, melyek között 25-ben őszi, és 10-ben tavaszi vagyon.” Egy másik vermet így írt le: „…2,26 m. mély volt, fenékátmérője 1,38 m. Kissé körte alakú, a legnagyobb kihasasodása a fenéktől 50 cm magasan, 1,44 m volt. Szájátmérője 43 cm.”¹⁶

Tari Lászlónak azt, a megállapítását, hogy a csoportosan elhelyezett vermeket a földesúr vezethette be, mind a Herczeg Mihály, mind a saját kutatásaink megerősítik. Ekkor mindkét területet a gróf Károlyi család birtokolta, és Csongrád-vásárhelyi uradalom néven volt ismert. Házasság révén a 19. század első felében Orosházával és környékével növekedett a birtokuk, és – mint föntebb olvashattuk – ebben az időben itt is csoportos vermelés folyt.

A 18. században Hódmezővásárhelyen mind a városban, mind a tanyákon gyakori gabonatárolási mód volt a vermelés. Lakóépületen belüli veremről semmilyen adatot nem találtunk. A föld feletti kemencevermek építése a földművelő lakosság körében ekkor még területünkön valószínűleg ismeretlen volt, mert a becsük nem tettek róla említést. Ugyanakkor Herczeg Mihály ny. levéltár-igazgatónak még kiadatlan, a hódmezővásárhelyi Városi Levéltárban őrzött „A városrész, ahol élek… (Susán, Lóger, Lakhat)” (Hódmezővásárhely, 2004.) c. tanulmányában ezt találtuk: „Nehogy azt higgyük, hogy ez a primitív tárolási mód csak a jobbágygazdákra volt jellemző. Az uradalom¹⁷ majorsági gazdálkodásában is ugyanúgy előfordultak. Sváby Kristóf inspector 1773-ban kibérelte az uraságtól a Sámsoni pusztát [ma Békéssámson, a vásárhelyi Pusztán]. 1788-ban itt a majorsági épületek mellett összeírtak 63 omladozófélben levő üres búzavermet. (Egy verem 50 q befogadóképességű általában.) Később 7 üres kőveremről tesznek említést, amely »790 köbölnek elegendő«”¹⁸ A „kőverem” minden bizonnyal már égetett téglából készült, fennálló kemenceverem lehetett.

A földalatti tárolással, főleg annak veszélyeivel kapcsolatban számtalan jegyzőkönyv, tanácsi, bírói ítélet maradt ránk. A 18. század első feléből Herczeg Mihály levéltár-igazgató talált több fontos adatot. Ezeket írta:

„Eleinte ezek a vermek a házak közelében lehettek. Sok baleset is történt éppen emiatt. Lehet, hogy Vásárhelyen is, csakúgy, mint Orosházán, »közös veremtelepet« jelöltek ki a város keleti szélén, az Orosházára vezető út közelében. Ez a rész igen magasan fekvő, partosabb rész volt. A vermek létének bizonysága a Dáni, Garai és Róka utcai »alagútnak« vélt számtalan üreg. A Dáni u. 32. szám előtti veremben elszenesedett búzaszemeket is találtak, de másutt is. Néhány veremre utaló bejegyzés a Tanácsi jegyzőkönyvekből:

»1726. Március 4-én Kovács Imre vermébe döglött Lukács István tehene… 1743-ban Gál vermébe Kis Mihály lova beledögölvén … stb. 1743-ban az Új utcai falábú koldusnak 2 lova beledöglött a Tálas Miklós vermébe. Kiderült, hogy a lovak nem a verem száján estek bele, hanem az egész verem [nyilvánvalóan a súlyuk alatt] ’beszakadott‘. 1744-ben Szilágyi Ferencné hasas csikója a verembe dögölvén kötelezi a Tanács Kotormány Ferencet, hogy hasonló csikót adjon. 1744-ben Rácz Jánosné ökre és lova szolgája hanyagsága miatt esett a verembe… 1749-ben Tóth István vermében, melyet gazzal s földdel becsinált a Kis Ferenc lova belédöglött… 1749-ben április 14-én Nánási István azon panaszolkodik, hogy a Tóth Samu vermében egy 20 forintos lova beledöglött, azért visszaadattatását kívánja. Tóth Samu pedig Csonka Tóth Jánosnak engedte, hogy búzát töltsön belé, azt mondván, hogyha a búzát kiszedi belőle, becsinálja… a tanúk nem látván benne a nádat… 1741. október 6-án Beke János vőfély a Lencse Mihály lakodalmában »…Becsei János és Soldos Mihály, Samu Istvánné tanácsára, vigyétek úgymond a Szúnyog Istállóba… fortélyosan előállottak és legelsőbben Becsei János Beke Jánost a házbúl ki vitte, Soldos Mihály az verem felé vezette és valami úton-módon a verembe ejtették, a lába eltörött.«”¹⁹

A 18. század második feléből való adatokat magunk gyűjtöttük. Az 1770-ben kelt Kis Juhász Ferenc panaszából özvegy Szűcs Andrásné ellen megtudjuk, hogy: „Szűcs Andrásnénak a’ Szálláson levő vermében /: melly nyitva állott :/ belé esvén, oda döglött egy Lova…”²⁰

Milyen méretűek voltak ezek a tanyai vermek, amelyekből egy ló sem tudott kivergődni? Az egyik becsüjegyzőkönyv leírta, hogy 4 verem 70 köböl életnek való. 1788-ból Nagy Ferenc szállásán²¹ egy 52 köblös vermet említettek. Az egyik tanyai verem pontos leírását 1770. május 16-án keltezték:

„Tarjányi Kristó Ferencz Instanciájában panaszolkodik, hogy ez előtt két esztendővel ö néki egy harmadfű Csikaja a’ Szálláson N. Szilágyi János felbontott, és régtül fogva nyitva állott vermébe belé döglött.” (A tanú a verem leírására elmondotta, hogy az) „…nem valami gödröcske lett légyen, hanem valóságos, széles szájú ugyan, mivel már régtül fogva nyítva állott, de öblös és mélly verem volt, …a’ Tanú a’ verembe belé bocsátkozott, de onnét maga erejével ki nem jöhetett, hanem más ember húzta ki a’ verembül.”²²

A legtöbb verem a tanya portáján, többnyire a tanyaház közelében, az udvaron, vagy a szérűn, a szabadban épült. De egy ökörpusztulás révén tudjuk, hogy elkerített helyen, épületben is ástak vermet. 1763-ból való ez a jegyzőkönyv:

„Nagy János Úr 10. őkre az Szállásárul el szabadulván, Dencsi Péter Szállásán a’ Részes akolyban rekesztette, és égyik közülük ott az veremben döglött, Arra való nízve, hogy Dencsi Péter az aklyában vermet tartott…”²³

Egy-egy szállástanyán 3-13 verem is készült, de néhai Banga Pál szállásán 1793. április 26-án 20 darab vermet becsültek.²⁴ A becsüs a jegyzőkönyvben leírta, hogy melyikben mit találtak. Sorrendben a következőket tartalmazták: „búza, árpa, árpa, árpa, búza, árpa, árpa, búza, árpa, búza (két zsák híjjával), búza, árpa, stsú, stsú²⁵, árpa kölessel együtt, árpa, zab;3 üres volt.”

1.2. A 19. század első fele: 1801–1849

Különböző levéltári források alapján – amelyeknek gerincét változatlanul a becsüjegyzőkönyvek nyújtották – 375 szállástanyát sikerült kigyűjtenünk és földolgoznunk. Ezekből már jóval árnyaltabban bontakoznak ki a vizsgált épületek, mint az előző félévszázad során.

1.2.1. Színek

Rendeltetésük szerint a színeket használták föl a legsokrétűbben. Különböző fajú lábasjószágot tartottak bennük, tárolóként pedig kocsik, szekerek, szerszámok, földművelő eszközök, polyva raktározására egyaránt szolgált.

A felbecsült színek megoszlása