HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI VAGYONLELTÁRAK

17441922 KÖZÖTT

Szenti Tibor

Bevezető

Jeleznünk kell, hogy a terület egykori földesurainak, a Károlyi családnak a tulajdonában lévő uradalmait, illetve a városi birtokokat nem vizsgáltuk, az ezeken született vagyonleltárakkal nem foglalkoztunk. Tanulmányunkban Hódmezővásárhely mezőváros lakosságának inventáriumait, vagyonösszeírásait dolgoztuk fel.

Hódmezővásárhelyen az egyes gazdasági korszakok jól megkülönböztethetően elkülönültek, a történelmi kort tekintve viszont másként alakultak, mint a többi mezőváros esetében, és ezt a korszakbeosztást a helytörténészek a már feldolgozott várostörténeti monográfia 1-2 kötetében is érzékeltették.

Az I. korszak még együtt vizsgálható a történelmileg kialakult korszakbeosztással, vagyis a török hódoltság utáni visszatelepüléstől, 1700-tól, illetve a levéltárunkban fennmaradt első vagyonösszeírásoktól, 1744-től kezdve az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végéig. Ez tehát nagyjából a feudalizmus korával volt azonos.

A kapitalizmust nálunk két gazdasági korszakra kellett felosztanunk. A II korszakot 1850–1879 között a feudális társadalmi rend hanyatlása, a kapitalizmus térhódítása jellemezte. Ez a félfeudális állapot jól érzékelhető a vagyonleltárakban is, és bennük a kiegyezés kora nem különült el. Amíg a környező uradalmakban a mezőgazdasági művelés területén áttérnek a gépi művelésre, állattenyésztésben a fajtanemesítésre, a vásárhelyi gazdatársadalom erre még képtelen. A kereskedelem lassan fejlődik, az iparra még mindig a hanyatló céhek vetnek árnyékot. Ugyanakkor ebben a korszakban állandósul például a nép öltözködésében a sötét színek viselete.

A III. korszak nálunk a valódi kapitalizmus kibontakozása, illetve megerősödése, amely a késve jelentkező ipari forradalom hatására, 1880-tól figyelhető meg, és tartott a második világháború végéig. A gazdasági életben ez úgy különült el, hogy már a vagyonleltárakban is érzékelni lehetett a kisgazdaságok fokozatos gépesítésének terjedését, az istállózó állatok térhódítását. A legelőterületek elfogyásával már a korszak elején a félrideg állattartás kiszorult, az ipar és kereskedelem megerősödött. A hitellehetőségek megnövekedtek, a város belterülete korszerűen kiépült, és erősödött a polgárosodás.

Nem egy módos gazda, ha a fiát kitaníttatta, már nem hívta vissza a birtokra, mint azelőtt, hanem a városba küldte, és értelmiségi pályára irányította. Ugyanakkor létrejött egy jelentős számú nincstelen, gyakran zendülő agrárproletár réteg, amely többek között a gépesítés hatására kiszorult a termelésből.

Ahhoz, hogy a vagyonleltárakat értékelni lehessen, elengedhetetlen, hogy legalább vázlatosan ne ismertetnénk a mezőváros településrendszerét, határhasználatát, üzemszervezetét, tanyás gazdálkodását, ipari és kereskedelmi tevékenységét, a tőke megjelenését és a polgárosodást.

I. korszak

A török hódoltság után Vásárhelyre visszatelepülők a mai Oldalkosár utca környékén még álló házakba költöztek, és szabadon mindenki akkora darab földet foghatott, amelyet háza népével és igás állataival megművelhetett. A mezőgazdasági termelés azonnal megindult, hiszen a népesség az állattartásból és a földművelésből élt. Kezdetben a lakóház mögött elterülő telkeket vették művelésbe, de ahogy a lakosság, és vele a lakóházak száma növekedett, a termelés a belterületről mind távolabb került. „Mint általában az alföldi mezővárosok, ez a település is egy belső lakóközpontból és a hozzá csatlakozó mezei kertes-szállásos övezetből állt.”[1]

Kialakult tehát az övezetes termelési rendszer. „A mezőgazdasági üzemszervezet megkövetelte a funkcionális településszerkezetet, a belső lakóközpontot és a köréje szerveződött gazdasági telephelyeket, melyek a város körül mezőkertek és szállások formájában jöttek létre. Az állattartás elsődlegessége mellet azonban a hódmezővásárhelyi szállásokon már a XVIII. század első felében kimutatható a földművelés jelenléte[…] A szilaj állattartás a külső legelőn és a réten folyt. A város közvetlen közelében a szőlőskertek foltjai terültek el.”[2]

Az övezetes termelési rendszer Hódmezővásárhelyen így alakult:

1. Belterület, ahonnan kitiltották a sok balesetet okozó gabonás vermeket, és a tűzvészeket elindító disznóperzselést.

2. A Nyomáson vagy belső legelőn az istállózó, ún. kezes állatokat tartották. Ezeket naponta ki- és behajtották.

3. A szőlőhegyek és veteményes kertek, a talaj szerkezetének elhelyezkedése szerint, a folyók, erek áradmányos löszhomokján, foltszerűen alakultak ki, és kesztyűujjszerűen nyúltak be a szántóföldek közé.

4. Tanyaföld vagy művelésbe vett szántóföld. Határunkban kezdetben csak önellátásra termeltek. Amíg a külső legelőt el nem különözték, gyakori és jelentős volt az itt tartott állatok kártétele.

5. 1743-ban a külső legelőt elkülönítették. Ezután a Pusztán félrideg állattartás folyt, a tanyaföldön pedig megindult az állandó épületek emelésével a szállásrendszer kialakulása.

6. A Rét – amely elsősorban a még szabályozatlan Tisza árterületét foglalta magába –, nádló, kaszáló, szénagyűjtő hely maradt. Minden évben nyilasokkal osztották szét a házhellyel, illetve telekkel rendelkező jobbágyok, és a házas zsellérek között. Legeltetést itt csak az aszályos években akkor engedélyeztek, amikor a pusztai, nyomási rétek kisültek, illetve Szent András nap után, amikor a jószág egy részét teleltetésre a Rét enyhébb klímája miatt ide terelték.

Hódmezővásárhelynek a XVIII. század első felében a „Fő gazdasági jellemzője a mezőgazdasági árutermelés, ezen belül főleg az állattenyésztés és a kereskedelem, valamint a mezőgazdasági alapanyagokat feldolgozó ipar. A város azonban megőrizte agrárjellegét. Az iparral foglalkozók az összes háztartásnak csak 6-7 %-át tették ki.”[3]

Amíg a kunsági települések a redemptio során termelési, értékesítési és önkormányzati szabadságot nyertek, „Hódmezővásárhelyen 1727-ben kísérelte meg először Károlyi Sándor, a város földesura a robot bevezetését. 1756-ban fia, Károlyi Ferenc akarta bevezetni az urbáriumot. Ezúttal olyan határrészeket csatolt kiépített majorságához, amelyeket addig a város szabadon használt. 1772-ben Hódmezővásárhely végleg elvesztette kedvezőbb helyzetét, és úrbéres szolgáltatás teljesítésére kényszerült.”[4]

A vásárhelyi határhasználatban nem volt nyomáskényszer, kezdetben itt a parlagoló földművelés terjedt el. „A szabadfoglalással felfogott földet hét évig birtokolhatta az első foglaló beművelési kötelezettség nélkül. A hét év parlagon hagyás után azonban bárki felfoghatta.”[5] Miben állt a parlagoló földművelés lényege? „[…]a felfogott földet addig művelték, amíg az ki nem merült, majd újabb földdarabot vettek művelés alá.”[6] Az elhagyott föld az előző tulajdonos birtokában maradt mint kaszáló. A szállás adásvétele mindennapos gyakorlat maradt, bár a földesúri intéző ragaszkodott ahhoz, hogy ez rajta keresztül történjen, az előírást rendre kijátszották.

1747-ben minden belső portához kertet is osztottak, nem egyszer a várostól 10-12 kilóméterre, így a távolság megnehezítette a használatát. 1746-ban 316 szállást írtak össze, majd 1754-ben 711 szállásföldet mértek ki.[7] Szegeden 1778-ban 280 kaszálótelken emeltek szállásépületeket.[8]

A vásárhelyi földművelésben meghatározó volt az igavonó barmok száma. „Az őszi és tavaszi gabonatermés mennyisége az igavonó ökrök számának növekedésével emelkedett[…]”[9] Vagyis „[…]minél kevesebb az ökrök száma, annál kisebb a megtermelt búza kategóriák szerinti nagyságrendje.”[10] A lakosságnak több mint a fele búzát és árpát termelt, a köles és a zab csak ezeket követte.

A XVIII. század első felében a mezőgazdaság vezető ága az állattenyésztés volt. A lakosság egyharmadát kitevő háztartások pedig kizárólag állattartással foglalkoztak. Az állat a maga lábán a vevőhöz terelhető, nem kellett szállítani, így könnyebb volt az értékesítése, mint a terményé. A hámos vagy igás, illetve a méneses lovak száma, különösen a kisebb gazdaságokban szaporodott, míg a ökrök száma állandósult.[11] Ugyanakkor a tehéntartók közül fele csak 1-2 tejelő állattal rendelkezett.[12]

Jelentős volt a sertés és a juhtartás is. A háztartásokban átlagosan 1-4 sertés volt, és elindult a koncentrálódás, szakosodás folyamata a 20 sertésen felüli állományt tartók körében. A juhállomány fejlődése pedig a népesség szaporodásával volt párhuzamos.[13]

Hódmezővásárhelyen iparos és kézműves viszonylag kevés dolgozott. Számuk 1723 és 1745 között mindössze 33–38–40 között váltakozott.[14] Az önellátó paraszti háziipar volt az uralkodó. Csak az építkezésekhez fogadtak faragómolnárokat, egyébként ezt a család maga végezte. Jelentősebb csak a malomipar volt. 1720-ban 4, míg 1732-ben 8 malom működött.[15]

Kereskedelmünk igen fejletlen. Az utak az év felében járhatatlanok, a szállítás a folyókon, ereken, illetve a megáradt Hód-taván történt. A város alatt több bárkakikötő is létesült. 1722-ben a város III. Károlytól vásártartási engedélyt kapott.[16] A város belterületén 1720-ban még 5 bolt volt, 1723-ban pedig 9 kereskedő működött.[17] A kocsmák, serfőzdék és mészárszékek részben a földesúr, részben a város tulajdonát képezték, csak a használatukat lehetett árendálni.

A feudalizmus utolsó száz évében a művelésbe vett földterületek nem váltak nagyobbakká, sőt a földesúr a majorságaihoz mindig igyekezett a jobbágyok által használt területből el-elvenni. „A feudális korszak végén 1609 gazdaság osztozott a szállás- vagy tanyaövezeten. Közöttük természetesen mind nagyságban, mind beépítettségben, értékben jelentős különbségek mutatkoztak.”[18]

1850-ben az összlakosság (35.288 fő) 7,3 %-a (2580 fő) élt a tanyákon.[19] Ekkor már országosan a három-, illetve kétnyomásos rendszerben művelték a földet, de Vásárhely határában még mindig a parlagoló rendszer uralkodott.[20] A trágyázás hasznosságát változatlanul nem ismerték, nem gyakorolták. A termelési elmaradottságot gyepföltöréssel igyekeztek pótolni, és a művelésbe vett területet valamelyest növelni. Míg 1746-ban 6.232, addig 1828-ban már 19.295 hold vetésterület volt. Változatlanul a búza és az árpavetés uralkodott, majd a zab és köles követte. A XVIII. század második felében, a tavaszi és őszi kalászosok mellett megjelentek a kapásnövények: a kukorica és a dohány. Az utóbbit 1840-től már eladásra is termelték. 1802-ben ármentesítik a mártélyi Pamukföldet, és itt kendert kezdenek termelni, majd ez terjed a Kenyerében és a Pap-erében. Ezeken a földeken dinnyét is termeltek.[21]

Ami az állattenyésztést illeti, alig észlelünk előrelépést. A XVIII század végétől a megismétlődő keleti marhavész pusztítása nyomasztólag hatott. 1810-ben Erdélyi János négyezer darab elektorál (selyemszőrű) juhot hozatott Morvaországból a Károlyiak kenyerei majorságába. Magas áruk miatt igen lassan, de innen terjednek a lakosság körében a nemesített anyaállatok.

Fényes Elek szerint 1850 körül Vásárhelyen 15 ezer marha, 8 ezer ló, 50 ezer juh és 10 ezer sertés volt.[22] A rétek legeltetése megszigorodott. Szent György naptól Szent Andrásig nem volt szabad! A rétből 1 ház után 1 lánc alját adtak, ez volt 1 nyilas.[23]

A szállási szőlőültetvényeket, mivel a termés értékesítése ellenőrizhetetlen volt, a földesúr tilalmazta, és a XIX. század első felében már a szálláson talált tőkék kivágásával fenyegetett. Az 1845-ös tiszai nagy árvíz a végrehajtást elintézte, de a szőlőhegyek vesszőit is kivette.

Ebben a korszakban vásárhely ipara változatlanul elmaradott. 1788-ban 21 iparágban 208, 1828-ban 26 iparágban 388 iparos dolgozott. Közülük legtöbb volt a csizmadia, majd a takácsok, szűcsök, kovácsok, ácsok, szabók, molnárok, szűrszabók, asztalosok és a lakatosok következtek. A többi iparág csak néhány mestert és legényt tett ki.[24] A legtöbben zsellérből váltak iparossá. Egy részük nyáron visszatért a mezőgazdasági műveléshez, hiszen a kenyere elsősorban így volt biztosítva. 1828-ban például a mesterek közül 138-nak volt saját szőlője, 21-nek pedig állatai.[25] (Sok iparos valamilyen formában a második világháború befejeződéséig mezőgazdasággal is foglalkozott.)

A céheink száma a XIX. század első felében mindössze 11 volt. Az egyik legősibb foglalkozásunknak, a fazekas iparnak is csak 1847-ben alakult saját céhe.[26] A pálinkafőző üstök száma viszont növekedett: 1755-ben 36, 1808-ban 208 után fizették a taksát.[27] Ami kimutatható még, hogy a háziipar hanyatlani kezd.

A napóleoni háborúk előidézte a gyapjúkonjunktúrát és a gabonafelvásárlást. Ekkor Vásárhelynek már 5 országos vásárt engedélyeztek. A XIX. század elején 30 kupec él a városban.[28] Amíg 1789-ben 8 kalmárbolt[29], addig 1807-ben 48 kereskedő volt Vásárhelyen.[30]

II. korszak

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után megindult a lassú kapitalizálódás, bár az eredeti tőke-felhalmozódás már a XVIII. század végén kezdetét vette, amikor az urbáriummal, a tanyatelkek elosztásával, a nincstelenek, zsellérek számára a felzárkózás esélyei megszűntek, ugyanakkor állandósult a jobbágygazdák vagyona, akik ha jól gazdálkodtak, a külső és belső telkeken folytatódhatott a gyarapodásuk.

A külső Pusztát 1850. jún. 10-én kiosztották. Ez a terület 44.392/1200 ¨-öles magyar holdban számítva, 33 ezer kat. holdnak felelt meg. Egy telek után 26 hold jó, és 2 hold rossz minőségi pusztai föld jutott a gazdáknak. A Pusztát 33 dűlőre osztották. Ezután a Nyomás 8.919 holdját darabolták föl.[31] A zsellérek a Nyomásból 3 kisholdat, a pusztából pedig házanként 500-600 ¨ ölnyi legelőilletményt, összesen 1021 holdnyi területet, „nadrágszíj-parcellákat” kaptak.[32]

1851 elején megindult a legelők feltörése, eladása és a tanyaépítés. A vásárhelyiek gyakran árúba bocsátották pusztai járandóságukat, amelyeket zömmel az orosháziak vettek meg, mind mélyebben benyomulva a vásárhelyi Pusztába. 1854–55-ben már 39 orosházi gazda saját pusztai földet bírt.[33]

1852. aug. 3-án a Nagyrét kiosztását engedélyezték. A városi lakossághoz került 7.300 hold/1200 ¨-ével, a többi a Károlyi uradalmat illette meg. (Kopáncs, Hód-tó, Kis-tó és a Pap-erei lapos kerültek a városhoz.)[34] A kiosztás végrehajtása viszont csak 1862-ben következett be. 1856-ban a nagygazdáknak a közös uradalom tulajdonát képező földből 30 földterületet adtak haszonbérbe, évi 57.853 Ft-ért.[35] Megjegyezzük, hogy a Bach-korszakban a szántóföldekből 31.625 kat. holdat I. osztályúnak, 34.567 kat. holdat II. osztályúnak nyilvánítottak. Minden rét- és szőlőterületet pedig III. osztályúnak minősítettek.[36]

„A tiszta jövedelem minden 100 forintja után 16 forint volt a földadó, és minden adóforint után negyven krajcár az országos pótadó. Mindezekhez még további adónemek járultak, a földadónál kisebb összegben.”[37]

A tanyás gazdálkodásra jellemző volt, hogy 1851-ben a városban 4.183 házban 29.689 fő, a külterületen pedig 1.782 tanyaházban 8.910 fő lakott. 1857–58-ban már 2.378 tanyát írtak össze. 1869-ben a tanyán 16.616 fő, az összlakosság 33,8 %-a élt.[38]

A II. katonai felmérés térképe szerint 1866-ban a kiosztott Pusztán már 413 tanya és 197 magányos istálló szerepelt. 84 tanya mellett gyümölcsöst találunk, amely azért jelentős, mert ez a földminőség kevésbé alkalmas a fák életben tartására. A Nyomáson 1866-ban még nem építettek tanyát. A város körül állt 9 szélmalom. A kb. 30 ezer holdas Réten még csak 45 tanyát és 14 magányos istállót jelöltek.[39]

Az 1869 évi összeírás szerint a határban 3.762 istálló, 3.194 akol, 458 magtár és 165 góré volt található. Ez az istállózó állattartásra utalt, és a termények külső, piaci értékesítését jelezte, tehát ebben az időben már nemcsak önellátásra termeltek.[40]

A szőlődézsma váltsága 1859-ben jött létre. A 1.590 kat. hold szőlőterület után a város részletekben 60 ezer Ft-ot fizetett, amelyet a 7.570 tulajdonostól igyekeztek behajtani, akik a különböző határrészekben összesen 3.947 szőlőbirtokkal rendelkeztek – vagyis, ahogy ez az általunk bemutatott vagyonleltárakból is jól kitűnik –, egy-egy tulajdonosnak több tagban néhány szőlőföldje volt.[41]

Az 1853-ban lezárt összeírás szerint a hódmezővásárhelyi adóközösség 99.363 kat. holdon összesen 4.972 föld- és háztelek-tulajdonost említ, és az egy kat. holdon felüli földterületek számán 3.938 személy osztozott.[42]

Már az eddig fölsoroltakból is kitűnik, hogy a határhasználat övezetes rendszere a XVIII. századi viszonyokhoz képest a XIX. század második felében jelentősen módosult. Herczeg Mihály erről így írt: „[…]korszakunkban a szántóterület növekszik a legelő és a rét rovására[…]”[43] A szántó területe megkétszereződött. „A korszakunkban szorosan vett vásárhelyi terület 109.000 holdjának 52,3 %-a szántó volt. Ez az érték is fölötte állt az országos átlagnak ( 44,6 %).”[44]

Az újabb háborúk: az 1853-as krimi, az 1859-es itáliai, valamint az 1861-es poroszországi kedveztek a gabonatermelésnek és kivitelnek. Ditz Henrik 1869-es adatai szerint Vásárhelyről évente 481.000 pozsonyi mérő búzát, és 90.000 pozsonyi mérő árpát szállítottak el.[45]

A föld trágyázása még mindig lassan terjedt. A tőzeget változatlanul eltüzelték. Ugyanakkor Galgóczy Károly 1855-ben azt írta, hogy „[…]a jobb gazdák tanyaföldjeinek rendszeres vetésforgást gyakorolnak, őszi, tavaszi és kukoricával, – ki repcét is termeszt, azt az őszi elibe bocsátván, alátrágyázott ugart mível[…]”[46] Palugyai szerint a gabonát minden harmadik évben kukorica váltja föl.[47]

1867-ben 148.000 pozsonyi mérő tengerit adtak el. Amíg a vásárhelyi kertkultúra szőlő- gyümölcstermesztése visszaszorult, és önellátásra is képtelenné vált, a mágocsi grófi uradalomban 30 év alatt 6 millió fát ültettek![48]

Az 1855-ös évi kimutatások szerint, amíg a környező grófi majorságokban már van lineátor, aratógép, kukoricamorzsoló, szecskavágó, darálógép, gőzcséplő garnitúra, szórvavető-gép, szénagyűjtő-gép, taposó mozgony cséplőgéphez, lisztőrlő malom stb, addig a vásárhelyi gazdák birtokában elsősorban ekét, boronát, hengert, rostát, kocsit és szekeret, sarlót, és kaszát, gereblyét és villákat találni.

A kocsik egy része még fatengelyes, az ekék között is sok a faeke, bár a Vidats-féle eke is megjelenik. A kovácsok és bognárok ellesik, másolják az uradalmi szerszámokat, gépeket, szállító járműveket, de ezek nem a szaporodó kisgazdaságokban, a nadrágszíj-telkeken kezdenek meghonosodni, hanem a középparasztság egyes fölvilágosult gazdái között.

Az állattenyésztésünkkel is gondok voltak. A méneses lovak száma a legelők kiosztása után rohamosan csökkent, ugyanakkor növekedett az igény az igás lovak iránt, így 1869-re a lovak száma az átmeneti visszaesés után ismét a régi létszámot idézi: 13.859 darab volt.[49] Nagy gondot jelentett a takarmány hiánya. Nagyon hiányzott a kiosztott Rét termése. A legelők csökkenését legjobban a szarvasmarha állomány sínylette meg, bár az istállózás viszont a fajtanemesedést, a tejhozam emelkedését eredményezte.

1869-ben Vásárhelyen 10.964 db. szarvasmarhát írtak össze, de zöme még igavonásra használt, szürke magyar ökör volt.[50] Ebben az évben a sertések száma 13.377 darab volt. A juhászat is visszaesett. Mind kevesebb gazda tartott birkát; nosztalgiából, a családi összejövetelek szűk fedezésére, a tanya körül szaladgált néhány darab. Ugyanakkor a baromfitartás fokozódott és eladásra is termeltek. Ditz szerint Vásárhelyről évente 9.000 mázsa baromfit szállítottak el, amely 240.000 darabnak felelt meg.[51]

Hódmezővásárhelynek a XIX. század közepén csak kézműipara volt. 1851-ben 15 féle iparágban 893 mester dolgozott. Legtöbb volt a csizmadia (166 fő), a takács (156 fő), a faragó (124 fő), a fazekas (102 fő), a kovács (64 fő). Kereskedőt viszont mindössze 45-t írtak össze. Rajtuk kívül néhány cipész és borbély élt még a városban, akik a szegedi céhbe tartoztak.[52] Működött még 20 vízimalom, 6 szélmalom, 1 olajmalom és 70 szárazmalom, sör- és pálinkafőző üzem. 1854-ben már összesen 189 különféle malom dolgozott, illetve közülük 30 még épülőben volt. Néhány magánbirtokos tégla- és cserépégetési jogot szerzett. A vendégfogadókat változatlanul a Károlyiak tartották fenn. [53]

A kézműipar gyors terjedésére utalt, hogy 1857-ben a népszámlálás szerint az iparűzők száma már 1.036 fő, és 531 „segédmunkást”, többnyire felszabadult iparos legényt alkalmaztak. A mezőgazdaságban 8 ezer napszámos dolgozott, míg 152 önálló kereskedő 56 segéddel rendelkezett.[54]

A céhes ipar megkötöttségével gátolta az iparűzést, ehhez is kapitalista iparszabadságra volt szükség. Vásárhelyen a céhes ipar válsága csak az 1860-as években jelentkezett, majd az országos rendelet hatására csupán 1872-ben szűnt meg végleg. Az iparszabadság a tőkeszegény, konkurenciára képtelen kisipart rendkívül kedvezőtlenül érintette. Ipartársulatok ugyan alakultak (pl. a molnárok, fafaragók esetében), és őket Iparegylet fogta össze, de az iparos társadalom a tagdíjfizetés, illetve újabb kötöttségek miatt ezekbe nem, vagy kelletlenül lépett be.

A város életében nagy gondot jelentett, hogy nem volt bank, vagy hitelintézmény, és nem lehetett pénzt kölcsönözni a beruházásokhoz, korszerűsítésekhez. Takarékpénztár csak 1868-ban létesült először.[55] A közlekedés is szinte változatlan maradt egészen addig, míg 1870-ben átadták a Békéscsaba–Szeged közötti fő vasútvonalat, amely a Dél-Tiszántúl mezőgazdasági vidékeit összekapcsolta a fejlett szegedi felvevő piaccal.

III. korszak

1879-ben Takó Ferenc megszervezte a „Hódmezővásárhelyi Földmívesifjak Önképző Egyesületét”. Célja volt az önművelés. Ugyancsak ő 1883-ban megalakította a „Gazdakört”.[56]

1885-ben a budapesti kiállításon 50 vásárhelyi gazda jó eredménnyel szerepelt. 1896-ban milleneumi nagy érmet kapott a város, kiállítási érmet és díjat pedig 13 gazdánk.[57]

Herczeg Mihály kimutatásai szerint a birtoktestek elaprózódása felgyorsult. 1895-ben 7.895 gazdaság működött, 122.347 kat. holdon, amelyből 100.064 kat. hold volt szántó.[58] Törpegazdaság (5 kat. holdig) 4.052 volt, összesen 5.864 kat. holdon, átlagban 1,4 kat. hold. Kisgazdaság (6-100 kat. holdig) 3.658, összesen 83.934 kat. holdon, átlagban 22, 9 kat. hold. Középgazdaság (101-1.000 kat holdig) 150, összesen 31.409 kat. holdon, átlag 209,3 kat. hold. Nagybirok (1.000 kat. hold felett) 1. összesen 1.140 kat. holdon.[59] 1895-ben a vásárhelyi össz. területnek szántó 77,1 %-a, rét 3,3 %-a, legelő pedig 12,2 %-a volt. A nádasokat gyors ütemben kiszárították. 1853-ban még 11.019 kat. hold, 1895-ben már csak 46 kat. hold volt. [60]

A szőlőbirtokok elaprózódása során 1884-ben 5.316 szőlőbirtok volt, átlagban 300 ¨ öl jutott egyre. A 4.508 kat. hold nyomási föld viszont 1.701 birtokra tagolódott.[61]

„A művelés alá vont terület növelése mögött a búza és a kukorica vetésterületének növekedése állott.” Amíg a XVIII. század végén hármas vetésforgó volt, a XIX. század végén az ugarba kukoricát vetettek, és végül is nem hagytak ugart. [62]

1894-ben a városi elnöki iratok egyikében ez olvasható: „[…]a gépek korszakával használatba jöttek a kettős- hármas ekék, vető-boronáló és cséplőgépek, kukoricamorzsoló, melyek mindegyike alkalmas lett munkáskezet pótolni. Aki azelőtt 2 hónapig szántatott, vettetett, most 2 hét alatt végezteti munkáját.”[63]

1881-ben 1913-ban

Búza: 32.700 kat. holdon, ebből Tavaszi, őszi búza együtt:

tavaszi búza: 1.010 kat. holdon. 52.354 kat. holdon.

Árpa: 5.625 kat. holdon. 10.100 kat. holdon.

Zab. 820 kat. holdon. 593 kat. holdon.

Kukorica: 11.500. kat. holdon. 33.668 kat. holdon.

Lucerna és bükköny: 1.900. kat. h. 2.672 kat. holdon.[64]

Örvendetes a vetésforgónak a takarmánynövényekkel való bővülése. 1914-ben már 3.431 kat. holdon csak takarmányrépát termeltek.[65]

Amíg 1870-ben 2, addig 1886-ban már 30 gőzcséplőgép dolgozott a határban.[66] Igaz, hogy ezek nem parasztok, hanem iparosok tulajdonában voltak, és bércséplés folyt, amely már Szent István napjára befejeződött. Amíg 1892-ben búzából 285.305 q. termett, addig 1900-ban már 1.040.852 q.[67]

Az 1875-ben, az urasági majorban megtekintett gőzekét a gazdák még nem használták. A Vidats-ekék állítható talyigával 1872-től terjedtek. Az 1880-as években a parasztgazdaságokban megjelent a szelelőrosta, trieur, szecskavágó, répavágó, kukoricamorzsoló. 1903-ban a Gazdasági Egylet aratógép-versenyt rendezett és 16 féle gép vonult föl. 1899-től működik Kalmár Zsigmond rostagyára a Serházban.[68] Érdekes, hogy a vagyonleltárakban mindez nem, vagy alig észlelhető.

Galgóczy Károly: Nagy-Kőrös város monographiájának (Budapest, 1896.) 508-509. lapjain tett megállapításai szinte megegyeztek a vásárhelyen talált mezőgazdasági gépek és eszközök leírásával. Nálunk is a gazdaságokhoz képest még mindig kevés korszerű gépet, eszközt használtak, ugyanakkor jelentős számban fordultak elő a fantengelyű kocsik, fagerendelyes ekék, tövisboronák stb.[69] Viszont a korszerű gépek, eszközök terjedésének iránya biztató képet mutatott. Míg 1885–86-ban a gőzerejű gépek száma 25-30 volt, 1887-ben 50-et írtak össze. 1912-ben pedig 200 aratógép érkezett a városba.[70]

A szőlő újratelepítések a XX. században vették kezdetüket. 1902-ben 233 kat. holdat, 1907-ben 475 kat. holdat, 1908-ban 516 kat. holdat telepítettek. 1912-ben 1.189 kat. hold szőlő volt a város határában.[71] 1895-ben egy felmérés 229.089 gyümölcsfát talált a határunkban, holdanként 2 db jutott, egy lakosra 3 darab.[72]

Az állattenyésztés fejlődését (a juhászat kivételével) szintén számadatok mutatják. Amíg az előző korszakban, 1869-ben 13. 859 ló, 10.955 marha, 13.377 sertés és 20. 816 juh volt, 1895-ben már 16.928 ló, 14.211 marha, 34.508 sertés és 11.957 juh. 1911-ben 17.686 ló, 17.707 marha, 62.941 sertés és 13.104 juh. A juhtartás visszaszorulása a legelőterületek lecsökkenésére utal.[73]

„A Pusztán és a Réten is ugyanolyan tanyai gazdálkodás bontakozott ki, mint addig a Tanya nevű határrészen folyt.”[74] A gabonakonjunktúrával párhuzamosan több lóra volt szükség. „A szegény ember 2-3 lóval, a jobb módú gazda átlag 4-8 lóval nyomtatott.”[75] A marhaállománynál más volt a helyzet. Erről Herczeg Mihály így írt: „[…]a szarvasmarha létszáma mélypontra 1894-ben süllyedt, de azután is hullámvonalakat látunk. Csak 1903 után marad a 16-17 ezres szám állandó.”[76] A fajtaváltás szinte egy évtized alatt lezajlott, és 1906-ra zömmel megtörtént.[77] 1902-ben 37 gazda már tejszövetkezetet alakított. Míg 1907-ben 290.812 litert, 1909-ben már 551.885 liter tejet értékesítettek; s ezt csak néhány száz tehén produkálta![78]

A sertésállomány száma igen nagy ingadozást mutatott a sertésvészek, a takarmányárak és a kereslet-kínálat törvényei szerint. A statisztikai adatokban Herczeg Mihály sok ellentmondást észlelt[79], ezért az alábbi adatokat is csak tájékoztató jellegűnek lehet elfogadni: 1895-ben 12.948 db., 1900-ban 25.941 db., 1905-ben 45.579, 1910-ben 43.228 db., és 1914-ben 67.231 db. volt.[80]

A juhászatról szólva megtudjuk, hogy „[…]a 100 kat. hold feletti gazdaságokban jutott legtöbb egy gazdaságra. Ugyanakkor a 10-100 kat. hold közötti kisgazdaságok kezén 9.545 db. juh volt, az állomány 72,84 %-a.”[81]

A város baromfitartását a századfordulón beállt fajtanemesítés hatására fellendülés jelezte. 1909-ben 570.679 db. baromfit és 62.208.880 tojást értékesítettek.[82]

A XIX. század végén már a tanyavilág olyan fejlett, hogy tanyaközpontok, későbbi falvak kezdeményei jelentek meg, és velük együtt a várostól való elszakadási mozgalmak. Ezek csúcspontjukat a Pusztán, a két világháború között Gregus Máté gazdának Vásárhely Kutas alapítójának tevékenységével érték el. Városunkban a tanyákon 1910-ben már a népesség 39,3 %-a élt. (Az országos adatokban e téren Kecskemét vezetett 47,1 %-kal.)[83]

Az általunk vizsgált harmadik korszakban, a késve jelentkező ipari forradalom hatására Vásárhely ipara, és vele a gazdasági munkásság élete is jelentősen változott. 1867 nyarán indult be Bauer Jakab gőzmalma. Az 1860–70-es évtized fordulóján Solti Károlyé, 1871-ben Friedländer József- és Steiner Józsefé, 1872-ben Maczelka József- és Böhm Jakabé, 1874-ben pedig Tóth Ferenc gőzmalma. 1874-ben már 7 gőzmalom őrölt, és 172 különféle más malom működött. Közülük 76 volt szél-, 78 száraz-, 7 vízi- és 11 olajmalom.[84] 1885-ben újabb gőzmalom épült, a Lóki Lajosé.[85]

1890-ig két téglagyár nőtte ki magát. Az 1870–80-as évektől elindult a többszintes építkezés, utak, járdák kitéglázása. Bevezették az éghető anyagokból készült tetőzet építési tilalmát. 1870-ben a Kovács testvérek téglagyára működni kezdett, amely 1872-től évenként már 2 millió téglát gyártott, továbbá 80 ezer cserepet és 30 ezer darab talapzattéglát. 1883-ban indult a Városi Téglagyár évi 2 millió téglát gyártva, az 1890-es évek elején pedig a Társasági Téglagyár. Rajtuk kívül még 3 kisebb téglaégető, majd a századfordulón a Francziszti- és Halmi Téglagyár fejlődött ki, utóbb már évi 5 millió téglát termelve.[86]

1871-ben létesítették a Közvágóhidat, napi 10-15 marha vágására.[87] Jelentős kereskedőcsaládok gabonával, rőfös árúval, faárúval és fűszerekkel kereskedtek. Az iparosok száma az előző korszakhoz képest így módosult: 1869-ben 2.256 fő dolgozott az iparban, 457 fő a kereskedelemben és a szállításban.[88] 1874-ben 56 iparágban 1.023 önálló vállalkozó tevékenykedett. 1880-ban viszont 1.334 önálló férfi és 179 női iparosról tettek említést.[89]

A szélmalmok száma az 1874-ben összeszámlált 76-ról 1906-ban 23-ra csökkent.[90] A fazekasok száma is visszaszorulóban volt. 1880-ban 240, 1890-ben 242, 1900-ban 197, 1910-ben 181 fő.[91] A mai Majolikagyár elődje 1912-ben kezdte el működését, mert már akkor fölmerült, hogy a népi fazekasság értékeit meg kell menteni. A kútfúróink a századforduló körül váltak híressé. 1897-ben a városban 21, a külterületen 15 artézi kút működött. Ugyancsak híresek voltak a kocsigyártóink.[92]

Az egykori kisiparosok gyártó tevékenysége a gyáripar tömegtermelése következtében mind inkább kiszorult és helyébe a javítás lépett. Vásárhelyen 1900-ban 6 és 10 közötti alkalmazottal csak 27 iparvállalkozó dolgozott. Közülük 5-nek volt 20 főnél több segédszemélyzete.[93]

A malmaink száma így alakult: 1906-ban 33 malom működött, 188 személlyel. Közülük 9 volt gőz-, 23 szél- és 1 motoros.[94] 1900–1914 között a „Hódmezővásárhelyi Villamossági Rt”, Kokron József kötszövő műhelye, és a Kalmár Zsigmond-féle rostaüzem volt a jelentősebb ipari létesítmény.

Hódmezővásárhelyen 1890-ben 65 tulajdonos volt vendéglős, szállodás illetve kocsmáros. 1900-ban 69, és 1910-ben 221. Vegyeskereskedés 1890-ben 35, 1900-ban 35, 1910-ben pedig 129. Fűszeres és gyarmatárú kereskedő 1891-ben 28, 1900-ban 38, és 1910-ben 95. Végül kézmű és rövidárus 1890-ben 19, 1900-ban 22, és 1910-ben pedig 101 tulajdonos volt.[95]

Miután vázlatosan áttekinttettük mezővárosunk fölművelését, állattartását, határhasználatát, iparát és kereskedelmét, bevezetőnkben szólnunk kell még arról, hogy tanulmányunk számára honnan gyűjtöttük az eredeti forrásdokumentumokat.

A Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Fióklevéltára (továbbiakban Vásárhelyi Levéltár) több fondban szinte földolgozhatatlanul sok vagyonleltárt őrzött meg. Ezek közül elsősorban az alábbiakból válogattuk az adatainkat:

1. A Protocollum Judiciale: IV. A. 1006. fond 2-es kötetéből (1731–1772), a 3-as kötetéből (1772–1794), és a 4-es kötetből (1794–1802) származó becsüket.

2. A Városi Becsüjegyzőköny: Hódmezővásárhely város tanácsának iratai. IV. A. 1001. fond, h. 1-5. kötetéből (1794-1848).

3. A Hódmezővásárhely város Árvaszékének iratai: IV. B. 1408/d. fondszámú dobozolt ügyiratokból (1872-től 1924-ig; de közöttük találtunk 1861-ből származó leltárt is, az utolsó általunk feldolgozott pedig 1922-ből való).[96] Különös, és itt kell elmondanunk, hogy az árvaszéki ügyiratok fondja csak 1924-ig terjedt, és az első világháborút követően már olyan jelentős adatokat, amelyek akár új korszakhatárt, akár pedig időben további értékes adatokat nyújtottak volna, nem őrzött meg. Kutatásunk tehát a néhány további évben született és bemutatott becsűtől eltekintve, 1914-ben valójában lezárul.

Felhasználtunk továbbá, de fel nem dolgoztunk – csupán egyes állításaink megerősítésére, szemléletünk kiteljesítésére szolgáltak – a Vásárhelyi levéltárban őrzött testamentumokból, atyafiságos egyességekből, vagy a Szentesi Levéltárban, a Sedriából, és a Károlyiak Sedes dominalisában talált inventáriumokból. (Ezeket lásd: az irodalomjegyzékünkben.)

A vásárhelyi vagyonleltárakat 1979-ben feldolgozó első tanulmányunkban (továbbiakban lásd: Irodalom) a szállásokon talált ingatlanokat vizsgáltuk: 1744-1799 között 151, míg 1800-1848 között 375 becsűt. Egy további, 1989-ben megjelent tanulmányhoz, amely a vásárhelyi lakóház eszközkészletét mutatta be, 1794-1914 között 129 becsűt értékeltünk. (Ezeket a hivatkozott dolgozatban évek szerint részleteztük.) Végül a jelen tanulmányunkhoz alapkutatás céljából további 8 becsűt a IV. 1001. fond h. 1., 1-et a h. 2, és 5 inventáriumot a h. 5. jelű becsűjegyzőkönyvéből: 1847-1849-ből, valamint 44-et az árvaszéki fondból: az 1862-1922 közötti évekből vizsgáltunk. Alábbi táblázatunkban az utóbbi adatokat mutatjuk be. (A számlálóban a becsük évszámát, a nevezőben az adott évből földolgozott leltárak számát jelöltük. Az 1989-es tanulmányunk korszakolását követve, azt a kezdő- és végévszámok bővítésével módosítottuk.)

I. korszak: 1744–1849.

1795/2, 1796/1, 1798/1, 1801/1, 1802/3, 1804/1, 1821/1, 1847/3, 1848/1, 1849/1. Összesen: 15 becsű.

II. korszak: 1850–1879.

1862/1, 1863/2, 1869/1, 1871/2, 1872/3, 1873/3, 1876/1. Összesen: 13 becsű.

III. korszak: 1880–1922.

1884/13, 1886/1, 1891/1, 1897/2, 1898/2, 1899/5, 1902/1, 1903/1, 1905/1, 1907/1, 1908/2, 1922/1. Összesen. 31 becsű.

Mindösszesen: 59 vagyonleltár.

Ezen inventáriumokban érintett személyeknek a társadalmi rétegeződése így oszlott meg: törpebirtokos (1-5 kat. holdig): 6 esetben. (Itt meg kell jegyeznünk e besorolás hibáját. A jelzett birtoknagyság akkor jelez törpebirtokost, ha szántóföldje, vagy kaszáló rétje van, csakhogy az egyik esetben 2 tagban, összesen 97 belső réti földdel, és 4 tagban több, mint 2 kishold, 1200 -ével számítva, szőlő volt a tulajdonában, s ennek az értéke jóval meghaladja a törpebirtokosét. Néhány hold szőlő-gyümölcsösük miatt a gazdák 1950-től kulákká váltak.) Kisparasztnak minősült (6-24 kat. holdig): 15 fő, középparaszt alsó rétegbeli (25-100 kat. holdig): 10 fő. Csikós: 1 fő. Földműves, de ismeretlen rétegbeli: 8, iparos (esetünkben 2 molnár, 1 szűcs és egy könyvkötő): 4. Végül ismeretlen mesterségbeli – ez főleg nők vagyonának becsűje –: 15 esetben.

A vagyonleltárak történeti, néprajzi értéke

A feudalizmus korában

Tanulmányunk kezdetén rá kell világítanunk, hogy a becsük zömében nem voltak teljesek. Föl kell tételeznünk, hogy különböző egyéni haszonszerzésből a vagyon egy része került összeírásra, amit a család még nem hordott szét. A tanácsi összeírásokból ismerjük, hogy pl. a feudalizmusban pipaadót szedtek. A pipázók nevét tételesen fölsorolták, és ez jelentékeny számot mutatott. A szatócsboltokban talált árukészlet alapján tudjuk, hogy sok pipát tartottak. Az általunk gyűjtött és feldolgozott leltárakba a pipákat nem vették föl, holott ennél jóval kisebb értékeket is szerepeltettek.

Más levéltári források, életmódkutatásunk egyéb eredményei igazolták, hogy az összeírások sok olyan tárgyat nem tartalmaztak, amelyeket pedig a népességünk rendszeresen használt. Ezért tanulmányunkat úgy kell értékelni, hogy ez elsősorban a feldolgozott leltárak hű dokumentumai, és tájékoztató jellegűek a kor anyagi (kevésbé a szellemi) kultúráját illetően. Azt is tudnunk kell, hogy a feudalizmusban nagyon sok ember, amikor valamilyen perben a kihallgatások során megkérdezték, hogy mi vagyonod van?, így felelt: semmim sincsen.

El kell mondanunk, hogy a vagyonleltárakat feldolgozó, 1989-ben, Nagykőrösön megjelent tanulmányunkban[97] összehasonlításokat végeztünk a Novák Lászlónak 1982-ben[98] és 1987-ben[99], Rácz Istvánnak az 1982-ben[100], valamint Szilágyi Miklósnak az 1977-ben[101] megjelent tanulmányaiban feldolgozott, más helységekből származó inventáriumi adataival. Terjedelmi okok miatt itt ezeket nem ismételjük, viszont további összehasonlításokat teszünk Juhász Antalnak a szegedi, és Kocsis Gyulának a ceglédi vagyonleltárakat feldolgozó tanulmányában leírt adataival. Elsősorban azonban a vásárhelyi forrásokra, benne pedig legújabb kutatásunk eredményeire támaszkodunk.

A vásárhelyi becsük feldolgozása után néhány általánosítást kellett megkérdőjeleznünk. A nagyszámú tanya adatai a statisztika, a matematika egzaktságával és bizonyító erejével módosították az összegező leíró néprajz addigi nem egy megállapítását. Elsősorban Erdei Ferencnek a vásárhelyi tanyafejlődésről írt meghatározása módosult[...][102], hogy ti. városunkra a történelmileg és gazdaságilag szabályosan fejlődő tanyatípus, ill. gazdálkodás jellemző, amelynek lényege az, hogy a gazdáknak a belterületen háza van, a szántóföldjén pedig tanyája. A városi ingatlan elsősorban az idős emberek lakhelye, és az iskolás gyerekek, az unokák innen járnak tanulni. A ház a termény egy részének tároló helye, és zömében innen történik az értékesítés. A tanyán a fiatalok élnek és gazdálkodnak. Az állattartás és a földművelés, a birtok, ill. a család fenntartása és gyarapítása a fő feladatuk.

Ezzel magunk is teljesen egyet értünk, hangsúlyozva, hogy a vásárhelyi tanyás gazdálkodás elsősorban erre a hagyományra épült, de Már az adatgyűjtés során feltűnt, hogy a vásárhelyi becsük esetében igen sok olyan teljes vagyonleltárt találtunk, amely városi ingatlant nem tartalmazott. Ugyanakkor a becsüs részletes kimutatást készített a szállási ingatlanról és a rajta talált mobiliákról. Ennek a fordítottját is megtaláltuk, amikor a gazdának a földjén nem volt tanya, hanem a városi házból kijárva gazdálkodott. Ezek a tények bizonyították, hogy a vásárhelyi tanyafejlődés minden esetben nem is volt olyan szabályszerű, ahogy Erdei Ferenc ezt meghatározta. Az I. korszakban a vizsgált összes becsük mintegy hatodrésze, [a III. korszakban, már ötödrésze] ugyanis csak a szállási értékek összeírására szorítkozott.[103]

A beltelki ingatlannal nem rendelkező vásárhelyi szállásokon, ill. 1850 után a tanyákon, az egész család kint élt és gazdálkodott. A gyerekek innen jártak iskolába ezt a református egyház kényszerítő rendelkezése ösztönözte, hogy ti. egyházi temetés nem illeti meg azt a szülőt, aki gyermekét nem taníttatja, s ez a közösségből való kitaszítással volt egyenlő , és az értékesítés is innen indult. Ez a farm jellegű tanyafejlődés szintén korai vásárhelyi jelenség volt, amellyel már a XVIII. század utolsó harmadától találkoztunk.

Ha összehasonlítjuk a vásárhelyi gazdálkodást az orosházival, akkor azt találjuk, hogy […]a vagyonleltárak között egyetlen egy sem akadt, amelyik csak városi, vagy csak tanyai értékösszeírást tartalmazott volna. Valamennyi vagyonleltár egyaránt falusi és tanyai ingatlant, illetve mobiliákat sorolt föl. Ha tehát Erdei Ferenc fejlődési szempont szerint elemzett tanyatípusait vesszük figyelembe, megállapíthatjuk, hogy az orosházi feudális kori tanyák vásárhelyiebbek voltak, vagyis szabályszerűbben fejlődtek, mint a vásárhelyiek.[104] A különbség ott volt, hogy a feudalizmus korában Orosházán a tanyán laktak időszakosan. Többet tartózkodtak a falusi házukban, hiszen a ház és a termelőhely között a vásárhelyinél jóval rövidebb távolságok lehetővé tették, hogy naponta kijárva is dolgozhattak.

Amikor e tanulmányunk részére újabb, átfogó levéltári kutatást végeztünk, elsősorban az időben addig kevésbé vizsgált XIX. század utolsó harmadától az 1920-as évekig, a szabályszerűen fejlődő tanyatípus mellett mind több farmtanyát találtunk. Ezt a jelenséget most bővíthetjük e korszakban a gazdálkodás további formájával, amikor is a becsűs a teljes vagyonleltár elkészítésekor tanyai összeírást nem végzett, mert a gazdának a külterületen csak szántóföldje, kaszálója és/vagy szőlős kertje volt, de ezeken lakható, maradandó épületek nem álltak. Vagyis, tanya híján a városi házból gazdálkodott, itt élt egész családja. A háznál tartotta a jószágokat, és a földműveléshez szükséges eszközöket, amelyeket a végzendő munka szerint kocsiján szállított a helyszínre.

Annak, hogy ez a fajta gazdálkodási mód létrejött, több társadalmi, gazdasági oka volt. A becsükben érzékelhető jelenségek alapján a legfontosabbakat így összegezhetjük: a városból történt gazdálkodás Hódmezővásárhelyen is azért fejlődhetett ki, mert

1. A ház közel esett a művelésbe fogott földhöz, amelyet naponta kijárva is meg lehetett munkálni. Így a család sem különült városi és tanyai csoportra, hanem együtt lakhatott, vagy közel egymáshoz. (Ez természetesen egyfajta kényelmet is jelenthetett.)

2. Ezt a gazdálkodásmódot elősegítette a belső legelők, a Nyomás egy részének, a tói földeknek, valamint a szintén közeli Nagy Rétnek a kiosztása és feltörése.

3. A lakosság szaporodásával az egykori családi birtok, a jobbágytelek elaprózódott. Egyes családtagok akkora darabot örököltek belőle, amelyre már nem volt érdemes tanyát építeni.

4. Ezt a folyamatot a XIX. század utolsó harmadától kezdve rendszeresen megjelenő tanácsi építési rendeletek is szabályozták. Adott korban csak meghatározott nagyságú földdarabra lehetett tanyát építeni, ezzel a termőföldet is védték.

5. Sok szegény törpe- és kisbirtokos a néhány hold földjéből élt, de annak nem volt olyan hozama, különösen a fejletlen üzemi technológia, az öntözés és a kellő számú állatok, illetve szerszámok hiánya miatt, hogy földjére tanyát építsen.

6. Volt egy réteg, amely nem kívánta a tanyai, meglehetősen elzárt életet különösen a földes utak miatt, ősztől tavaszig a sár fogságába való rekedést , inkább gazdálkodott a városból.

Közismert, hogy Vásárhelyen, de más dél-alföldi, mezőgazdaságból élő településen is a lakosság jelentős részének volt művelésbe fogott telke, földje, függetlenül attól, hogy nem abból élt, hanem a városban valamilyen szakmát gyakorolt, amelyet föl nem adott, de időnként szüneteltetett. Elsősorban az iparosok, de az értelmiségi polgárság: orvosok, ügyvédek, tisztviselők közül is sokan rendelkeztek külterületi birtokkal. Ezen az iparosok maguk gazdálkodtak, míg a polgárság többi rétege haszonbérben megműveltette, de a gazdálkodást rendszeresen felügyelte, sőt nyaranként, a nagyobb mezőgazdasági munkák, a betakarítások idején a családjával együtt, a településről kijárva tevőlegesen segített.

A tanyáknál maradva, Épp a becsűjegyzőkönyvek egyik fontos tanulsága az, hogy a városban alkalmazott építési technikák, módszerek [a feudalizmusban] mintegy másfél, két évtizedes késéssel jelentkeztek a tanyán.[105] Az 1880-as évektől – éppen az építési szabályrendeletek hatására – ilyen különbséget már nem tapasztaltunk.

Az is jól elkülönült, hogy a városi házban több volt az iparos által készített bútor, háztartási textília, míg a tanyán inkább a barkácsbútor és házi készítésű szövetféleség szerepelt. A városban több és jobb felső, illetve alsó ruha volt, mint a tanyai ingóságok leltárai között.

Elsősorban a városi becsük írták össze […]a személyes tárgyakat, mint a bibliát, zsoltárt, egyéb könyveket, cérnás kosarat, botot, ernyőt, ékszereket stb. Itt néhány kezesállaton kívül főleg baromfit számláltak össze, ha volt pince: hordókat és dézsákat.[106]

A becsük az ingatlanok között is jelentékeny vagyoni különbséget tettek. Amíg a XVIII. századi becsükben zömmel a városi ingatlan volt az értékesebb, a XIX. század első feléből származó vagyonösszeírások többségénél ez kiegyenlítődött, sőt egyre inkább a szállási épületeket minősítették drágábbnak.[107] A szegedi kaszálóövezetben emelt szállásépületek ára a beltelki házahoz képest alulbecsült volt.[108] Ennek megfelelően, általában a beltelek háza az ingóságokkal együtt jóval többet ért, mint a külterületi öszes ingó- és ingatlan.[109] „A házak és egyéb ingatlanok a teljes hagyaték 60–90 %-a közötti értéket képviseltek” – írta Juhász Antal.[110]

A vásárhelyi tanyai gazdálkodás megerősödését jelzi az is, hogy a külterületi birtokon mind több és nagyobb tanyaházakat, ill. istállókat írtak össze. A fajuk, nemük és koruk szerint gyakran elválasztva tartott jószágok külön istállókat kaptak. Ezek méreteire jellemző volt, hogy 2-3-5 ajtóval, ugyanennyi kerek-, vég- és/vagy keresztjászollal ellátott épületeket, 3-6 osztatú tanyaházakat, illetve egyéb: állatszálláshelynek és tárolónak használt építményeket becsültek.[111]

Amíg az orosházi becsük tanúsága szerint, a kültelki birtokon álló épületek jó karban voltak, ezt a vásárhelyiekről kevésbé lehet elmondani. A becsük még az olyan finom érzékelést is lehetővé tették, mint az épületek állaga közötti különbségeket[…] A vásárhelyi becsüsök állandó jelzői az épületek minősítésére ezek: romladozott, rongyos, dűlőfélben[…][112]

Az állatállományt a XVIII. század utolsó harmadától kezdve mind inkább Alföld szerte kiterjedt és súlyos károkat okozó járványok pusztították. Közülük is kiemelkedett a keleti marhavész.[113] Szomorú képet kapunk a XIX. századi vásárhelyi tanyai állatállományról[…] A becsük hívták föl arra a figyelmet, hogy a legtöbb összeírt marha a sovány, beteges, csonka, vak, nyálfolyásos és hasonló jelzők alapján biológiailag értékcsökkenést mutat.[114]

A vásárhelyi szállásrendszer kialakulása során, különösen a felvilágosodás korától kezdve iparosok kezdtek megtelepedni a tanyák között. Ezek zöme kovács, bognár és kerékgyártó, illetve szíjgyártó volt. A gazdák egy része mégis saját műhelyt rendezett be. A vásárhelyi tanyai épületek között a XVIII. század végén megjelent a saját célra előállító és javító műhely, amely szintén a várostól való elszakadást, a farm-jellegű, önálló termelést bizonyította.[115] Azt viszont már a parasztok gazdasági naplóiból tudjuk, hogy a műhellyel nem rendelkezők minden évben szerződést kötöttek egy-egy iparossal, rendszeresen velük dolgoztattak, javíttattak, és általában terményben fizettek nekik.

Vásárhelyen a tanyai becsükben találtuk a legtöbb mezőgazdasági szerszámot, elsősorban ekéket, tövisboronákat, lószerszámokat és különböző szállító járműveket. A XIX. század elején jelent meg határunkban a bolondkocsi, amely a betakarítás járműve lett.[116]

A tanyai ingóságok vizsgálata során a háztartási mobiliák összeírásánál a következőket tapasztaltuk: A becsük a háztartás durvább edényzetét: üstöket, bográcsokat, káposztagyalut, fateknyőket, a kézi szerszámok sokaságát, elsősorban a fa megmunkálásához nélkülözhetetlen fűrészt, fejszét, szekercét, gyalut, vésőket, szögeket vették számba. A fémnek olyan becse volt, hogy a leltárba még a görbe vaskarikát is fölvették, gyakran nem is kis összegekre becsülve. A nagy tároló edények, hordók, beépített garatos, többfiókos hombárok, ládák, kosarak és kasok is zömmel itt szerepeltek. Vagyis mindaz az eszközkészlet, amely a termelést, tárolást, a fejlődő gazdaság életét biztosította.[117]

A tanyai élet során a textíliák is elkülönültek. A munkaruhákkal elsősorban itt találkoztunk, az ünneplőkkel pedig a beltelki ház ingóságai között. Bármennyire is szerettük volna, alig tudtunk megkülönböztetni olyan ruhadarabokat, amelyek egyik vagy másik népréteg öltözetét, ill. a népviseletet csoportokra korlátozta volna. A gazda már a XIX. század elején városi házánál olyan ruhadarabokat tárolt és használt, amelyeket a korabeli iparosok, kistisztviselők is hordtak. Vagyis a polgárosodás bár lassú ütemben, de igen korán elkezdődött, amely egyenruhaként uniformizált. Még a népi viselet tartozékainak tartott hímzett bundát, ködmönt, csizmát, kucsmát stb. sem csupán a parasztság hordta, hiszen magas ára, szép megmunkálása, cifrasága, továbbá jó viselete miatt a polgári réteg is gyakran magára öltötte.

A szegényebb tanyai parasztság, a városon tanyán egyaránt szolgáló cselédség esetében már jobban kimutatható volt a gazdáktól eltérő öltözködési mód, amelyet inkább tekinthetünk népi viseletnek. Erre még visszatérünk, hiszen akkor értékelhetjük igazán, ha összehasonlítjuk a kapitalizmus korában történt divatváltozással, amely végleg rögzítette e vidék viseleti szokásait.

Azt viszont különösnek tartjuk, hogy a becsükben alig találtunk a racka hosszú szőréből készült, festett vásárhelyi szőrhímzéses párnákat. Jól tudjuk, hogy ez a fajta anyagfölhasználás, motívumkincs, öltéstechnika és színezés azonban nem állt egyedül. Rokona a karcagi vagy nagykun hímzés, de a régi Csanád, Békés vármegyében, Makó, ill. Gyoma környékén is ismerték. Utóbbinál egyszínű, fekete változatban hímezték.[118] Vásárhelyen a XVIII. sz. végén, Gyomán pedig a XIX. sz. első felében található az eddig ismert, első levéltári említésük.

Vásárhelyen a becsüjegyzőkönyvekben 1798-ból Dobozi akár Békéssi Andrásnak kertes házában összeírt vagyonleltár 13. tételében ez szerepel: 5. szőrrel varrot párna f. 5. 20.[119] Ezt követően Vásárhelyről 1833-ból H. Nagy Mihály hagyatékában említettek 2 db. szőrrel varrott párnát. Gyomán 1840 májusában a végrendeletek és egyezségek között találta meg Szilágyi Miklós, és így írt róluk: […]5 czifra szőrős párna haly (ezek fekete szőrrel varrott