KÖZÖSSÉG ÁLTAL KIVÁLTOTT HALÁL, VAGY BELSŐ KÉSZTETÉSBŐL FELADOTT ÉLET,

ILLETVE KÜLÖNFÉLE VOODOO-JELLEGŰ”^[1] HALÁLNEMEK

Szenti Tibor

I. rész

Bevezető

Szociál-antropológiai tanulmányomat kísérletnek szánom. Ebben a munkában több tudományág, és különféle adatok sokasága járja körül a voodoo-jellegű halál eseteit. Amíg az orvosi szakirodalom kellőképen még nem, addig a folklór, ill. a szociológia, szociál-antropológia, etológia és pszichológia szakirodalma igen régóta ismeri a voodoo-halált. Könyvtárnyi vonatkozó szakirodalom áttanulmányozása után rájöttem, hogy ezt a különös és szerteágazó, tehát igen bonyolult halálnemet teljesen nem lehet megérteni, ha csak egyetlen tudományág gyakorlatát követve vizsgáljuk.

A voodoo-halál és a voodoo-jellegű halálfélék az emberi érzelmek, lelki rezdülések^[2], ill. társadalmi konvenciók olyan szövevényes sokaságát rejti, hogy egymagában egyetlen tudományág sem képes a mélyére hatolni, csupán körbejárni, és fölszeletelni. Az analízisnek viszont akkor van tudományos jelentősége és értéke, ha azt a megismert részeredmények szintézise követi.

A voodoo-halál a XX. század végén már legkevésbé az eltűnő törzsi társadalmi szokásokban jelentkezik, hanem mind inkább a modern, elidegenedő, a társadalomból valami miatt kirekedő, szándékosan kirekesztett, magányos individuumot sújtja. Ahogy a teljes megértéséhez is a különböző tudományágak összefogására van szükség, úgy a megoldást is közösen kell keresnünk.

Gondoljanak arra, hogy abban a pillanatban, amikor e sorokat olvassák, szerte a világon milliók vannak életük föladásának valamelyik fázisában, és hamarosan nyomorultul pusztulnak el, mert részükre a segítség elmarad! Humánumról, a népek békéjéről és hasonló lejáratott értékekről, a mára csak divatos frázisokról nap, mint nap értekezünk, miközben a föl nem ismerés, vagy közönyösség következtében mi is részesei lehetünk mások szenvedésének, ill. tragikus elmúlásának.

Szomorúan teszem föl a költői kérdést, hogy millióknak miért kell így elpusztulniuk? Haláluk előtt vajon megszólal-e bennük egy belső hang: „– Teljesítetted a küldetésedet, most már elmehetsz!” Mert akkor náluk nem keresem a voodoo-halál okát. Félő azonban, hogy végső soron, és a legtöbb esetben, bennük csak a társadalmi felszólítás cseng vissza. Még inkább elszomorít az, hogy az egyszerű természeti népek nemcsak előidézték a voodoo-halált, hanem a halálosan megbetegedett embert a megfelelő sámán gyógyítani is képes volt. Mi, mindenféle tudománnyal fölszerelkezve, elveszítettük ezt a képességünket és a voodoo-halálra ítélt embert nem tudjuk megmenteni.

Akik a Holdon jártak, és több napot eltöltöttek már a fölszín por- és kősivatagában, ezen az élettelen égitesten, majd onnan látták, miként kel föl a sötétségből egy ezüstös fényben ragyogó, egyszerre kék és zöld bolygó: a Föld, azok fölkiáltottak: „– Ez csodálatos!” A minket körülvevő univerzumban, galaxisok tömegében valószínű ez az egyetlen kis bolygó, ahol milliárdnyi élet van. (Ezért mondják az űrkutatók, hogy emberarcú kozmoszban élünk.) Nálunk naponta fölkel a Nap, évente megújul a természet, a föld terem és ellát bennünket. Micsoda óriási dolog, hogy az az élettelen anyag, a csillagpor, amelynek molekuláiból testünk fölépült, a természettől életet nyert. Mindazt a szépséget és csodát, amely ezzel együtt jár, mi készen kaptuk, hogy örülhessünk neki és élvezhessük. Abban az individuumban, amelyben ez az anyag eszmélt és önmagára ismert, ezt a kegyet csak egyszer élheti meg. Éppen ezért minden voodoo-halál értelmetlen és tűrhetetlen. Albert Schweitzer értékteremtő szlogenjét idézem: „Tiszteld az Életet!” Valamennyi ember számára, még a legnehezebb gondokkal küszködőnek is, találnia kell megoldást, hogy az élet nagy kincsét ne veszítse el. Ha erre önállóan képtelen, azért van a közössége, a társadalom, hogy felelősséget érezzen iránta és átsegítse a nehézségein.

W. G. Summer fogalmazta: „Civilizációnk többnyire elleplezi előlünk azt a tényt, hogy a létért vívott küzdelemben egymás vetélytársai és ellenségei vagyunk[…] Az egyén sorsára hagyásának egyetlen alternatívája az egész közösség pusztulása.”^[3]

Ezt a csodálatos ajándékot, az életet nem vethetjük és nem dobhatjuk el!

Tanulmányommal legalább annyit szeretnék elérni, hogy a figyelmet ráirányítsam a voodoo-halálra – amelyet a magam részéről tehát egyértelműen értelmetlennek tartok –, de a fölszámolásához vezető utat, az egyes ember erőtlensége miatt, közösen járjuk tovább.

Hódmezővásárhely, 1997, május 15.

1. A törzsi társadalmakban ismert woodo-jelenségek és a varázsló, valamint hazai párhuzamok

A voodoo-halál klasszikus leírása szerint, a természeti népeknél, a törzsi közösségben őrzött, a beavatatlanok elől elzárt fétis^[4], majd a tabu^[5] megsértésével áll összefüggésben. A többnyire kíváncsi fiatal belopózik a törzsi házba, és a számára titkos tárgyat megpillantja vagy megfogja, ill. valamilyen szigorú, titkos, misztikus, többnyire vallási képzetből eredő rituális avagy társadalmi előírást megszeg, majd ezen rajtakapják. Büntetése a kiközösítés. Többé senki sem áll vele szóba, nem segítik, megvetően elfordulnak tőle. Az ellenséges természeti környezetbe, a vadonba egyedül nem mehet, mert elemésztődik. Marad a közösségen belüli elmúlása. Az ilyen ember reményvesztett lesz. Anélkül, hogy orvosilag bármilyen baja is lenne, elkülönül, elhúzódik a társaitól, lefekszik a kunyhójában, nem vesz magához táplálékot, és a körülményekhez képest hihetetlen gyorsan, néhány nap alatt menthetetlenül elpusztul. (Ausztrália őslakóinál általában három napot figyeltek meg.) Ezt a halált a közösség által kiváltott, megsürgetett, szociális halálnak, vagy kiközösítéssel járó halálnak is nevezhetjük.^[6]

Dr. Hárdi István orvos-pszichológus erről így fogalmazott: „Primitív népeknél a tabu megsértői súlyosan megbetegedtek, volt, aki meg is halt. Ennek még ma is rejtélyes példája a vudu-halál. A bűnt elkövető elkülönül, és néhány napon belül menthetetlenül meghal.”^[7]

A. P. Elkin Ausztrália őslakóinak életmódját kutatva, a következőket beszélte el: „Majdnem mindannyian hallottunk már olyan esetekről is, amikor egy őslakó meghalt, mert egy »csonttal« rámutattak, vagy mert valamiféle más mágikus rítust végeztek abból a célból, hogy a halálát okozzák. A jelenségben az a meglepő, hogy a megvizsgált esetekben a halálra nem tudtak fizikai magyarázatot találni, s hogy gyakran a kórházi vagy gyógyszeres kezelés sem segített. Azt mi is elismerjük, hogy ha hiszünk a gyógyulásunkban, akkor meggyógyulhatunk, akkor hát miért kételkedünk abban, hogy hit révén meg is lehet halni. Az őslakóknak efelől nincsenek kétségeik, s erre az a bizonyíték, hogy meg is halnak, hiába akarjuk őket életben tartani. Ez ad magyarázatot arra is, hogy miért nincs ellenállóképességük olyan betegségekkel szemben, amelyek egyáltalán nem halálosak, eltekintve azoktól a behurcolt betegségektől, amelyekkel szemben még mindig nincs védettségük. Ezeknek a betegségeknek a fizikai megnyilvánulását jól ismerik, de számukra ezek csak az igazi baj szimptómái [kórtünetei]. Felfogásuk szerint az igazi baj animisztikus^[8] (spirituális vagy mágikus) eredetű. Valaki rájuk »mutatott« vagy »énekelt«, vagy ők maguk megszegtek valamilyen tabut, s ennek a következményét szenvedik[…] Saját orvosaink közül is többen tapasztalták, hogy gyakran hiába szüntették meg egy-egy őslakó betegségének a tüneteit, nem tudták a beteget egészségesen hazabocsátani. Így arra a következtetésre jutottak, hogy az őslakók betegséggel szembeni magatartásában van valami, aminek nem tudnak a mélyére hatolni. Ezek tények. Éppen ezért meg kellene engedni, hogy az őslakók saját orvosságos-embereik segítségét is igénybe vegyék.”^[9]

Azt világosan kell látnunk, hogy „[…]az őslakók hisznek abban, hogy a mágiával olyan hatalmat hoznak működésbe, amelynek nincsenek teljesen a birtokában, s amely tőlük függetlenül létezik. Ez tulajdonképpen természetes, hisz a mágiához kapcsolódó mitológia szerint a mágia forrása a hatalmas álomidőben^[10] vagy az égi-világban van.”^[11]

Thanhoffer Lajos magyar orvos, a két világháború között élt, és a kornak megfelelően, jól fölszerelt kis kórházban gyógyított az akkori Belga-Kongóban, trópusi Közép-Afrikában. A voodoo-halállal kapcsolatos kérdéskört legérthetőbben ő világította meg. Azért, hogy a jelenséget, a 20. századi, természettudományokhoz szokott gondolkodásunkkal pontosan megértsük, a szokottnál valamivel bővebben idézünk a könyvének „Fekete vetélytársaim” (163–173. p.) c. fejezetéből:

„Egy idő óta titokzatos eseteket hoznak be a kórházba. Egymásután érkeznek olyan betegek, akiknél megáll minden tudományom. Alélt, elesett, búskomor, apathiába [közönybe] süllyedt emberek, ujjukat is alig akarják mozdítani. Egész nap csendesen fekszenek a kórházi ágyon, meredt szemükkel a mennyezetet bámulják, ételhez nem nyúlnak, kérdéseimre nem felelnek, az orvosságot nem veszik be… és néhány nap alatt minden erőfeszítésem ellenére is meghalnak… Pedig minden lehetőt elkövetek a megmentésükre. Végigpróbálom rajtuk az összes vizsgálati módszereket, hosszú órákat töltök a laboratóriumban, végigböngészem minden könyvemet, de tehetetlen vagyok.

Hárman haltak így meg két hét alatt.

És most néhány napja újabb ilyen esetet hoztak. Fiatal, erőteljes néger. Szótlansága, orvosi értelemben vett tünetmentessége már baljós jelek a számomra. Mesterségesen tápláljuk, küzdünk az életéért, de minden órában rosszabbul van, csontig soványodott teste már alig él[…]”^[12]

A beteg fiúért, Shambambiliért jelentkezik idős apja, hogy elvigye a varázslójukhoz, a Muganga ya kisendzsihez, ahogy itt a „csodadoktort” hívják. (A fehér orvost, a varázslótól alig megkülönböztetve: Muganga ya basngunak nevezik.)

„– Uram – mondja –, ezt az embert te nem tudod meggyógyítani… a fehér emberek ehhez a betegséghez nem értenek… engedd Uram, hogy magammal vigyem a mi falunk varázslójához…

Ez a kérés sokszor előfordul, de mindig méregbe jövök miatta.

– Vén ember, hát azt hiszed, hogy a ti piszkos csodadoktoraitok többet tudnak mint a fehér orvosok?

– Uram – felel tétován –, tudom, hogy a fehér Mugangák hatalma nagyon nagy… meggyógyítják még a malari ya busingisit, az álomkórt is… de… de ez nem olyan betegség. Ezt te nem tudod, Uram. Tenálad meg fog halni a fiam… csak egy fiam van, Uram és már nagyon öreg ember vagyok… régen születtem már… cala cala… engedd, hogy elvigyem magammal.

A törvény értelmében jogom lenne kérését megtagadni. De az öreg emberben van valami tiszteletreméltó. A beteggel szemben amúgy is tehetetlen vagyok, biztosan meg fog halni, talán… talán… otthon mégis meggyógyul.”^[13]

Az orvos azzal a kikötéssel engedi el a fiút, hogy az apja két hét múlva gyógyultan bemutatja, és elárulja mind a betegsége, mind a gyógyulása titkát.

„Egy óra múlva elment és hordágyon vitette csontvázzá aszott fiát[…]

Elmúlt a kikötött két vasárnap és eljött a második hétfő.

És hétfő reggel elébem állt az öreg swahili.

– Uram, elhoztam a fiamat, ahogy parancsoltad…

Örömteljes diadallal mutat a fiára, az én halálos betegemre.

Sovány, gyenge még, de mosolyog. Lábán ujjnyi vastagon szárad a sár, tehát a maga lábán jött. Meggyógyult.

Nem tudok hinni a szememnek. A mi gondolkozásunkba nem fér be a csoda… de ez csoda. Valóságos, kézzelfogható csoda. Szédülten gondolok arra, hogy íme van gyógyulás ebből a titokzatos betegségből… – és én mégis három embert hagytam meghalni segítség nélkül.

– Mit csináltatok ezzel az emberrel, – kérdezem végre.

– Uram, a mi varázslónk nagyon erős ember. Sok varázslata van és erősebb, mint a ti varázslótok ott a kövek falujában.”^[14]

Kiderült, hogy ott dolgozott a fia, aki felesége elcsábítójával szüntelen veszekedett, ezért a közössége is elpártolt tőle, és az ottani varázsló fekete mágiája voodoo-halálra ítélte.

„A bűnöst kiadták a varázslónak, aki bosszúra szomjazott. Egy álló éjtszaka tartotta magánál a szertartásoktól megriadt embert. Megátkozta.

És az átok fogott.

Mert a varázslók átka mindig beteljesül.

A négerek könnyen szuggerálhatók. Mert hogy erről volt szó, a felől most már semmi kétségem sincs.

A bennszülöttek annyira meg vannak győződve a varázsló mindent lenyűgöző hatalmáról, hogy vakon hisznek benne és szinte átadják magukat neki. Hatalmas erős férfiak gyenge bábokká válnak egy ilyen összetört aggastyánnak reszkető kezében és a megátkozott emberek annyira hisznek az átok erejében, hogy a varázsló gyakran rendkívüli akaraterejének rabjaivá válnak. Hetekig tudja így félig éber szuggesztiós álomban tartani áldozatát, még akkor is, ha az nagy távolságban van. Az áldozat kábulatban éli le utolsó napjait, amelynek rendszerint a teljes kimerülés és éhhalál vet véget.

Ez volt hát a sok titokzatos megbetegedés.

Most már értem, hogy miért nincs gyógyulás. Most már értem, hogy mért tért vissza Shambambili gyógyultan, kijózanodottan. Mert akadt másik varázsló, aki ugyanilyen módszerekkel visszahozta az eszmélet és tudat világába[…]”^[15]

Nem sokkal később Thanhoffer doktorhoz behozták az ötödik haldokló négert. Ekkor elhatározta, hogy véget vet a csodadoktor fekete mágiájának. Elvitte hozzá a beteget és megfenyegette, hogy ha a kunyhójából estére nem jön ki gyógyultan, akkor ő sem fog sokáig élni. Érdemes itt kis kitérővel megvizsgálni, hogyan nézett ki a varázsló jellemző környezete:

„Az erdő szélére telepedett, kunyhója alacsony fű- és vályogépítmény, ajtaját piszkos gyékények és állatbőrök fedik. A ház körül mindenféle bivalykoponyák fehérlenek, ocsmány, fából faragott fétisek bújnak meg kis fűtetők alatt, közelükben levágott csirkék, meg néhány tál kecskevér rohad iszonyú bűzt terjesztve.”^[16] Vagyis „minden kellék” adva volt a fekete mágia elvégzéséhez.

Az utolsó fölvonást, a voodoo-halálra ítélt meggyógyítását, a magyar orvos így beszélte el: „Az éjtszaka csöndjébe vad, örömteljes rikoltás hasít bele, a távolból fekete csoport közeledik táncolva a sátram felé és lassan elémtámolyog a reggel még haldokló ember.

Szemeim kápráznak, a fekete emberek ujjongva tolonganak körülöttem, arcukat fantasztikusra festi a sátram előtt égő tűz fénye. Végre aztán látom, hogy a beteg gyenge még, de szemeibe visszatért az élet fénye, újra gondolkodik, újra lát, újra megismeri a körülötte állókat. Él!”^[17]

J. Lips fogalmazta: „[…]a Maláj-félszigeten élő orang benuák úgy hiszik, hogy bizonyos varázslóknak hatalmukban áll az ellenséget távolról megölni, ha egy tőrt vagy más fegyvert emelnek fel fenyegetően lakóhelyének irányában. Különböző ausztráliai törzsek ugyanezzel a szándékkal hajítanak embercsontból faragott bűvös nyilakat a kiszemelt áldozat irányába. Azt hiszik, hogy az efféle nyíl mindaddig repül, amíg el nem éri az »elítéltet«, s annak testén – anélkül, hogy rajta sebet hagyna – át nem hatol; ezáltal sújtja súlyos betegség, sőt halál a gyűlöletes személyt. Más törzsek egy parányi dárdát hajítanak el éjnek idején, miközben a varázsló mélyen ki-belélegzik. Néha egy kihegyezett csont, vagy akár fadarab tölti be ugyanezt a szerepet; bűvös igék éneklésével vagy mormolásával teszik varázserejűvé ezeket a tárgyakat.

Ezeknél a praktikáknál az a legcsodálatosabb, hogy az az ember, aki ilyen rontások áldozatának véli magát, gyakran valóban belehal; hiszen ő maga is éppoly erősen hisz a varázslat hatásosságában, mint azok, akik őt megrontották. ha egy ausztráliai bennszülött egyszercsak egy különleges módon kihegyezett varázscsontot talál a holmija között, melynek jelentőségét nyomban felismeri, olyan súlyos idegösszeroppanást kap, hogy megbetegszik: nem bír enni, és a fenyegető veszély súlya alatt olykor testileg-lelkileg valóban összetörik. Olyan hatalmak áldozatának véli magát, amelyek erősebbek nála, sőt erősebbek ellenségeinél is; halálra van ítélve.

Ugyanezt figyeltem meg az ozsibvé indiánoknál is, akiknél a varázsló egy varázserejű kagylót »lő« a távoli ellenségbe.”^[18]

Hárdi István írta: „Új-Zéland egyik kis szigetén a békésen élő moriori törzset 1835-ben harcias rokonaik, a maorik legyőzték és rabszolgáikká tették. Létszámuk abban az évben 2000, 1855-ben 212, 1894-ben már csak 25 – főleg vegyes származású – lett. Reggelente nagy számban találták őket házaikban holtan. Egy maori szerint nem ők ölték meg őket, hanem saját tabujuk megsértése. Erre nyilván a más szokások szerint élő maorik kényszerítették őket.”^[19]

A voodoo-halált valaki önként is vállalhatja, anélkül, hogy erre a közösség tevőlegesen kényszerítené, vagy a tudtán kívül mágikus halállal sújtaná. Ennek a belső kényszer az oka, legtöbbször éppen az, hogy nem kívánja megszegni a hagyományt, ill. valamelyik ősi előírást. Amikor Thor Heyerdahl a Húsvét-sziget titkait kutatta, és a családok barlangokba történő, rejtett temetkezési helyeit vizsgálta, erről egyik könyvében a következőket beszélte el:

„Sebastian atya mesélt nekem bennszülöttekről, akik az ilyenfajta barlangokba önként másztak le, ott akartak meghalni. Amikor a múlt században bevezették a kereszténységet, a szigetlakóknak kötelezővé tették, hogy halottaikat a hangaroai templom udvarán temessék el. A régi emberek közül azonban egynéhányan még akkor is megpróbálkoztak vele, hogy titokban belopózzanak titkos barlangjukba, és csontvázuk ott maradjon örökre elrejtve. Az utolsó, akinek sikerült ilyen módon élve eltemetkezni, az öreg Teave volt, akinek még ma is él néhány unokája.”^[20]

J. Bjerre Új-Guineából, a kutuba törzs szokásai közül arról írt, hogy a halottak egy részét itt is barlangban helyezték el. Azonban „Koni azt mondta, hogy csak azoknak a férfiaknak a fejét helyezik el a barlangban, akik varázslat által haltak meg.”^[21]

Mielőtt e bonyolult, néhány mondattal meghatározhatatlan halálnem típusait bemutatnám, közelebbről meg kell ismerkednünk a tabuval, amely lehet maga a megszemélyesített transzcendentális lény, vagy olyan tárgy, szokásjog, amelyet szellem véd. Ugyancsak Heyerdahlt idézzük húsvét-szigeti tapasztalatairól:

„Eleget tudtam a tabu-rendszerről ahhoz, hogy a végletekig elkápráztassam őket történeteimmel; amellett olyan históriákat tudtam mesélni, amelyeket magam hallottam a fatuhivai bennszülöttekről. Ezek a történetek a legkülönbözőbb fajtájú szerencsétlenségekről számolnak be, melyek azokat az embereket érték, akik áthágták őseik tabuját.”^[22]

Ezután a polgármester beszélni kezdett Heyerdahlnak a tabuik megsértésével járó következményekről: „És most nekem kellett sorra végighallgatni a tabu irtózatos hatásának helyi példáit – egy egész családról, mely megkapta a leprát, egy cápáról, mely leharapta valakinek a karját, egy félelmetes árvízről, melybe beléfulladt egy nádkunyhó minden lakója, és többekről, akik megőrültek, mert az aku-akuk [a család segítő szellemei] éjszakáról éjszakára csipkedték és döfködték őket – és mindez azért, mert az illetők meg akarták szegni a családi barlangok tabuját.”^[23] (Ti. nem volt szabad háborgatni az itt porladókat.)

Vegyünk egy másik esetet Polinéziából. M. Stingl írta: „Az a tongai, aki a temetés folyamán érintkezésbe került a halott király testével, vagy bármilyen más olyan tárggyal, amely a halál órájában a Tui Tongánál [a sziget királyánál] volt, néha háromszáz napig tartó súlyos tabu alá esett. Ez alatt az idő alatt az ilyen ember nem nyúlhatott maga az ételhez. A család tagjainak kellett őt táplálni. Az ilyen nima tapu – a kezeket sújtó tabu – vonatkozott a temetés vezetőjére is. Minél magasabb helyet foglalt el a halott a társadalomban, annál hosszabb ideig volt érvényben a tabu[…]

A Tui Tonga és a vezető főnökök betegsége és halála gyakran hozott halált a többi tongaira is. Minthogy a Tonga-szigetek lakóinak hiedelme szerint a betegséget és a halált istenek vagy szellemek okozzák, ezek tiszteletére és megbékítésére rendszerint áldozatot kellett bemutatni.”^[24] Előbb disznót áldoztak, de ha ez nem segített, akkor emberáldozatra („hosszú disznó” leölésére) került sor.

M. Stingl hasonló szokásokkal találkozott Mikronéziában is. Azt írta, hogy „[…]természetfeletti jellegűek a betegségek forrásai is. A betegségeket nem bacilusok, baktériumok vagy vírusok okozzák, hanem az istenek, a démonok, a rossz szellemek. Sőt az egyszerű sérüléseket sem az emberek figyelmetlensége idézi elő, hanem a természetfeletti erők rosszindulata, bosszúállása. A szigetlakók a földöntúli hatalmak rosszindulatát »bűnökkel«, és »félrelépésekkel« váltják ki. Azzal, hogy káromolják az isteneket, nem teljesítik azt, ami a kötelességük, és leggyakrabban azzal, hogy megszegik a számtalan mikronéziai tabu valamelyikét.”^[25]

Ponapén például mindmáig a legtöbb szabadságot az előkelők kapják. „Az előjogokat élvező személy esetleg nem is veszi észre előjogai megsértését, az oltalmazó szellem azonban igen. És a bűnöst, mivel az megsértette a társadalmi rendet, valamilyen betegség formájában megbünteti. Az ilyen megtorlásszerű betegségeknek Nettben rijala a nevük. A betegnek ilyenkor fel kell keresnie a jóst, aki kávában vagy kókusztejben áztatott összezúzott arékalevelekből kiolvassa, hogy a beteg miben és miként vétkezett ura ellen. A bűnös jóváteheti vétkét. Lakomát rendez a károsult tiszteletére, vagy értékes ajándékot ad annak. Betegségét aztán elmondja a varázslónak, hogy az kihajtsa a rossz szellemet a testéből.

A szigetlakóknak azonban valamely rosszindulatú démon is betegséget okozhat. Ilyen esetben anélkül betegszik meg az ember, hogy helytelen viselkedésével, a tabu megsértésével vagy az előkelőkkel szemben tanúsított tiszteletlenséggel és engedetlenséggel maga idézte volna elő baját.”^[26] A gond akkor súlyosbodik, ha a szellemek az engesztelő áldozatokat nem fogadják el, illetve áldozatként a bűnös életét kérik, a tabu megszegőjének halálát követelik.

Ahova a kiközösített, vagy önként magára vállalt halált kiváltó egyén lefekszik, az általában mindig a föld, a földre terített lepedő, gyékény, szalma stb. Ez a szokás egyébként nemcsak a voodoo-halállal elmúlt emberek esetében gyakori, hanem a mágia nélkül haldoklóknál is, bár tudni kell, hogy népünk esetében még a 19. század végén is voltak házi szellemek, akik például a kemence környékén laktak és a családi, közösségi rendre vigyáztak. Földanya tisztelete pedig még a 20. században is ismert volt. „Hódmezővásárhelyen, mikor a nagybetegnek már a szava is eláll, akkor már »a földön húz«, nemsokára meghal. Ilyenkor leveszik az ágyról a földre és a ház közepére a gerenda alá fektetik gyékényponyvára[…]”^[27]

Hárdi István szerint: A halálban a pszichés tényezőknek nemcsak befolyásoló, késleltető vagy siettető szerepük lehet.^[28] (Vizsgálódásom során az utóbbit, a siettető elemeket veszem sorra.) A voodoo-halálban egyébként erkölcsi ítélet és megfontolás rejlik, amely az egyén ellen hat, és elsődlegesen lelki halált okoz, amelyet másodlagosan követ a testi elmúlás. Polcz Alain így jellemezte: [...]van lelki halál is: az izoláció és a fölöslegesség érzése.^[29]

Ugyancsak voodoo-halálként is ismert a kuruzslással, megrontással, ráolvasással, tehát mágiával, rontóbábu felhasználásával előkészített halál. A bűbájosságot ismerő, ártó hatalommal rendelkező személy súlyos betegséget, vagy halált küld kiszemelt áldozatára. A jelenség világszerte elterjedt. Magyar múzeumaink több rontóbábut, őriznek.^[30] Ezek fából, rongyból, viaszból készült egyszerű babák, figurák, primitív szobrok. A rontó a bántalmazni kívánt személyre erősen koncentrálva, a bábu mellkasába, fejébe tűket szúr, szögeket ver. Más esetekben a bábuk nyakára zsineget hurkoltak és összeszorították.

A rontóbábukat legtöbbször a megrontani kívánó alakjához hasonló formában igyekeznek elkészíteni. Ezek a „hasonmások”. J. Lips írta: „A »hasonmások« segítségével végrehajtott varázsló cselekmények világszerte elterjedtek. A maláj-félszigeten méhviaszból készült kis emberfigurákat csonkítanak meg; a csonkításokat persze a hasonmás eredetijének szánják. Ha tehát kiszúrják a figura félszemét, ezzel az »eredeti« is megvakul; a fej átszúrása fejfájást és agyvelő fájdalmakat vált ki; ha a testet szúrják keresztül, az áldozatot gyomorfekély kezdi kínozni stb. Ha azonban a viaszbáb eredetijének halálát kívánják, akkor ezt fejétől a lábáig, függőlegesen kell átdöfni; ezután a bábbal ugyanúgy bánnak, mintha igazi hulla volna.

A különböző amerikai indián törzsek úgy »ölik meg« az ellenséget, hogy viasz hasonmását megolvasztják, vagy az ellenséget jelképező szalmabábut elégetik.”^[31] (Nem kívánom a témát ebbe az irányba kiszélesíteni, de ismert, hogy pl. a tél temetése érdekében a kiszebábut is többnyire elégetik, vagy vízbe „ölik”.)

A. Falk-Rønne az új-guineai melanéz népcsoportú fore törzsben (is) pusztító gyilkos kórral, a kuruval^[32] kapcsolatban írta: „Ahhoz, hogy valakit kuruval »verjen« a varázsló – fore felfogás szerint –, meg kell kaparintania egy tárgyat, amellyel a megbűvölendő személy fizikai érintkezésben állt. Ne feledjük, sok fore ma is sziklaszilárdan hisz abban, hogy ellenségét kuruval bűvölheti, s így megölheti; tehát abban a reményben űzik itt a mágiát, hogy ellenségeiknek ártanak vele.”^[33]

J. Bjerre fogalmazta: „Maguk a foreik a betegséget annak tulajdonítják, hogy valaki a halálukat kívánja és varázslattal megrontja őket. Szerintük a megrontó ellop valamit attól, akinek a halálát kívánja – pár szál hajat vagy egy darabka szövetet –, és ezt levelekbe göngyölve eldugja egy rejtekhelyen, például egy folyó partján. Mindennap észrevétlenül odamegy, előveszi az eldugott tárgyat, és hevesen rázza, miközben varázsigéket mormol. Ezt naponta megismétli mindaddig, míg az ellopott holmi tulajdonosa reszketni nem kezd a kuru-betegségtől.”^[34]

J. G. Frazer „Az Aranyág” („Golden Bough”) c. könyvében azt írta, hogy kétféle mágia ismert: „[…]a pozitív mágia nemcsak pozitív előírásokat tartalmaz, hanem negatívokat, vagyis tilalmakat is. Nemcsak azt mondja meg, hogy mit kell tenni, hanem azt is, hogy mit nem szabad tenni. A pozitív előírás ezt a szabályt állítja fel: »Tedd meg ezt és ezt, hogy ez és ez következzék be«; a negatív mágia pedig ezt mondja: »Ne tedd ezt és ezt, ha azt akarod, hogy ne történjék meg veled ez és ez.« Ez a tilalom a tabu – írta G. Cocchiara –, amely Frazer szerint a rokonszenvi mágia sajátos alkalmazása a hasonlósági és az érintkezési törvényekkel. És végül ez a két szabály nem más, mint egy nagy és vészes illúziónak, a képzettársítás téves felfogásának két ellentétes oldala vagy két pólusa.”^[35]

A Frazer–Cocchiara párbeszédből is érzékelhető, hogy a voodoo-halál szövevényes jelentésének megközelítéséhez a mágia fogalmát sem egyszerű értelmezni, és legalább vázlatosan föltétlenül ismernünk kell azokat a személyeket, akik a csoportjukban a mágiával foglalkoztak. Azok az emberek, akik a korábbi évszázadokban, évezredekben a közösség varázslói voltak, legtöbbször nem egyszerű vajákosok, gyógyítók vagy tudók, hanem az egyén vagy közösség és a szellemvilág között kapcsolatot teremtő sámánok, ill. táltosok –, ahogy az ősmagyar mitológiában hívták őket. A közép-nyugat- afrikai Ghanában védő talizmánnal rendelkező fétisdoktornak hívják őket.

A. P. Elkin az ausztráliai törzsi mágust orvosságos-embernek nevezte és így írta le: „Általában az orvosságos-emberek is médiumok. Képesek arra, vagy legalábbis képesek lehetnek arra, hogy kapcsolatban álljanak a szellem- és az égi-világgal, hogy lássák a halottak, sőt az élők szellemeit is. Valójában azt tartják róluk, hogy időnként maguk is szellemi természetűek: képesek arra, hogy láthatatlanul röpüljenek, s megtudják, mi történik a távolban. Mindebben kétségtelenül az álmok és a víziók, valamint a pszichikai élmények bizonyos fajta értelmezését kell látnunk – olyan értelmezést, amelynek fontos hatása van a viselkedésre: alátámasztja az orvosságos-emberek hatalmát, megnöveli a befolyásukat, egyszóval: a társadalom szemében értékesebbé teszi őket. Ily módon olyan híddá válnak, amely az élőket és a holtakat, a megtestesült és a meg nem testesült szellemeket, valamint a földi- és az égi-világot köti össze.”^[36] Máshol még ezt jegyzete föl róluk: „Az orvosságos-emberek nem imposztorok. Maguk mögött tudják a közösség hitét és hiedelmeit.”^[37]

A megállapítás egyáltalán nem ilyen egyértelmű. A mágiával rendelkező embert, ha rábizonyítják, hogy a csoportjuk vagy annak valamelyik tagja ellen fekete mágiát alkalmazott, elpusztítják. Ebben az ősi magatartásformában, a vádösztönt, illetve ennek egyik kulturális formáját, a középkori boszorkányüldözéseket látom továbbélni. J. Bjerre Új-Guineából a boszavi törzsből hozott egy példát. A faluközösség megölt négy embert. „A meggyilkolt négy áldozatot azzal gyanúsították, hogy varázslattal rontották meg törzsük néhány tagját, akik hirtelen súlyosan megbetegedtek. Ezért a törzs férfiai elhatározták, hogy a négy embert megölik. Dorongokkal és kövekkel ütötték agyon őket. A gyilkosságban a törzs valamennyi férfitagja részt vett, még kilencéves kisfiúk is.”